Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
w.w.w.vancanto.de

A fiúk és a lányok nem fütyültek arra, amit a legutolsó Van Canto album kritikájában írtam, és visszatértek ahhoz, ami legjobban (szájra) áll nekik. Kis emlékeztetőül azoknak, akik talán nem olvasták intelmeimet: a metal operává rafinálkodott "Metal Vocal Musical – Voices Of Fire" szinte mindent megadott, amit hangszeres társai prezentálni tudnak, pusztán azt vesztette el, amiért az ember Van Canto-t hallgat, mégpedig a játékos kikacsintási attitűdöt, azt a giccses, ám szerethető légkört, amiben mindent lehet, csak komolykodni nem.

A csapat visszatért tehát a felszabadult, izzadságszag-nélküli szájdudáláshoz, amihez aztán hozzá lehet csapni a jó kedvet, és a komolyabb fémhívők megbotránkozását, hogy ilyen ordenáré csúfolódás is létezhet. Részükre csak annyit, hogy a METAL NAGY KÖNYVÉBEN már rég teleírták a "Giccs fejezet"-et korábbi klasszikusok neveivel… Ezzel persze nem akarom azt mondani, hogy Van Cantoék munkássága hordoz némi értéket – már ha a szórakoztatás képességét nem vesszük annak –, de nyugodjunk bele, hogy ennek is helye van a rockerek által oly liberálisnak tartott, ám tulajdonképpen végtelenül konzervatív – majdnem azt írtam, korlátolt – metal birodalomban.

Az ökörködési hajlam természetesen nem érne semmit jó dalok nélkül, úgy gondolom, hogy a csapat tulajdonképpen túljutott a feldolgozások evolúciós fázisán és jobb saját szerzeményeket írnak, mint ahogyan klasszikusokat formáznak. Jelen esetben a "Ride The Sky"  és a "Hells Bells" kapta a kitüntető címet, hogy meghallgathassuk őket kórusműben – mit mondjak, meglepetésemre ezek jelentik a leggyengébb pontjait a lemeznek. Azt aláírom persze, hogy az AC/DC klasszikus cammogóssá tétele, és a doom-környéki kapirgálása papíron jó ötletnek tűnhetett, de a bombasztikus hangzás épp azt a torokszorító koszosságot törölte ki a dallamokból, amiért a világ metal közvéleménye egy emberként borult térdre, a Helloween örökzöldbe pedig, nincs mit szépíteni, beletört a bicska, és ha nem a szájukkal zenélnének az előadók, azt írnám, sikerült kiherélni a macsó tökfejek himnuszát.

A többi dal azonban magával ragadó, és a már kitaposott ösvényen halad: az album összképébe belefér minden olyan stílus, aminek a lényege a menetelős induló, vagy a bombasztikus filmzene, mindezt szájrepesztő hangzással prezentálva, amit hallva minden bizonnyal elered Tuomas összes könnye. (Arra azért kíváncsi lennék, hogy valamelyik Powerwolf slágert hogyan adnák elő – dummdummolás helyett farkas üvöltéssel, csaholással és vinnyogással? – mekkora poén lenne!)

A recept tehát ugyanaz – szerencsére –, mint amilyen a kezdetekben volt, és ha ki is maxolták az induláskor kővé dermesztő meglepetést, az a capella stílus még bőven mutathat fel eddig nem használt eszközöket. (Csak ajánlatként – ingyen! – néhány doom klasszikus feldolgozását, amihez támogatásként egy profi sirató-kórust lehetne a búsongó pam-param ütemek közé bezokogtatni. Az lenne csak a világvége – és nem csak a jó ízlés számára…).

Garael

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.kingcrow.it
facebook.com/Kingcrowband

Amikor Kotta kolléga egyéb elfoglaltságai miatt úriember módjára lelépett tőlünk, nagy űrt hagyott maga után. Ez többek között azt jelenti, hogy bizonyos általa lefedett területek azóta parlagon hevernek... Ilyen pl. a thrash vonulat mellett az a jellemzően európai "neo-neo-prog" mozgalom, amit olyan bandák képviselnek, mint a Riverside, a Leprous, mostanában – sajnos – egyre inkább a Circus Maximus, illetve az olasz Kingcrow. Ez a mélabúsan hömpölygő, art-rockos fölhangokkal dolgozó, olykor a Radiohead alternatív rockját, valamint a korai Coldplay és The Muse pop rock elemeit is magába szippantó stílus jelenik meg az olaszok muzsikájában, ami gyökereiben visszanyúlik egészen a Porcupine Tree azon kísérletéhez, hogy a tupírozott hajmetál sekélyességéből ne Seattle felé, hanem a ködös Albion prog-rock hagyományain keresztül törjenek ki.

Meg kell mondjam, hogy a Kingcrow ebből a körből az egyik legszimpatikusabb jelenség, bár elég nehéz megértenem, hogy a napsütötte Itália (ezen belül is az életigenlő, színes Örök Város: Róma) hogyan inspirálhat egy ilyen jellegzetesen északi melankóliával, Byron-i és Baudelaire-i "spleen"-nel (világfájdalommal), Oscar Wilde-szerű gótikával (itt nem a vastag szemkihúzóval dolgozó csajos metálra gondolok) terhelt zenei világot. Kotta kolléga ezt nemes egyszerűséggel csak "nyűglődésként" aposztrofálta, ami – azt gondolom – a némileg pejoratív fölhang ellenére is találó. Persze ez egy életérzés, ami a megfelelő embert a megfelelő hangulatban nagyon szíven tudja találni.

Itt az előbbiekben vázolt okok miatt a 2013-as "In Crescendo" volt az utolsó Kingcrow album, amit recenzáltunk. Kénytelen vagyok most én bemerészkedni ebbe a számomra kevésbé ismert (és szimpatikus) területre. Úgy látom, hogy a taljánok (méltóan ahhoz, hogy immár 7 lemezes "öregfiúknak" számítanak) végképp beértek, a rajongók már a 2015-ös "Eidos"-t is csúcsteljesítményként ünnepelték, a "Persistence" pedig méltónak tűnik elődjéhez. Nekem valahogy még mindig a pörgősebb (de nem kevésbé borús hangulatú) dalok tetszenek jobban. Ha az album végig olyan lenne, mint a lemezindító "Drenched", vagy a lüktető ritmusú "Devil's Got A Picture", esetleg a klipes "Father", akkor én is ott lennék szeptember 5-én (azaz holnap!!!) az A38-as hajón, hogy élőben is meghallgathassam őket. Furcsa és manapság egyre gyakoribb szokás, hogy bandák az új lemezük megjelenése előtt indulnak turnéra... A közönség csak pislog majd, mint én az iraki homokviharban a vadi új (hivatalosan csak 7-én megjelenő) dalok hallatán...

Tartuffe

Kiadó:
Edge Records

Honlapok:
www.dystopia.hu
facebook.com/dystopiahungary

Ugyan önálló írás még nem született nálunk a szegedi Dystopia korábbi anyagairól, egy koncertbeszámolóban már tettünk rájuk elismerő utalást, és több föllépésüket is megtekintettük, hiszen Túrisas cimborával mi is a régióban tengetjük középszerű kis életünket. A Hammerworld mellékleteként forgalomba hozott harmadik album azonban most többet váltott ki bennem egyszerű elismerő ajakbiggyesztésnél. Biztos ismeri az olvasó azt az érzést, amikor tök jól esik valamit élőben meghallgatni, de a koncert után nem érez ellenállhatatlan késztetést, hogy a promóciós/merch pultot azonnal lerohanja. Nos, eddig nagyjából így álltam a Dystopiával, hiszen eltérő stíluspreferenciáim bizonyos távolságtartásra sarkalltak, de a "Building Bridges" minden kompaktsága (37 perces játékideje) ellenére – vagy éppen azért! – egy józanító erejű gyomrossal köszönt be nálam.

Mindenekelőtt gratulálni szeretnék a srácoknak, dél-alföldi "gyerökként" marha büszke vagyok rájuk, mert szívós, kitartó munkával az ország egyik legjobb zenekarává nőtték ki magukat. Mifelénk bizony nagy szó, ha valaki nem lenyomozhatóan úgy szól, mint valamelyik éppen kurrens külföldi (netán hazai) sikerbanda, és ha valaki képes dalszerzésben, hangzásban folyamatosan fejlődni, emberként és zenészként érni. A "Building Bridges" (ha a címből indulok ki) elérte a célját, mert végre hidat épített a szívemhez, eljuttatta az együttes szellemi termékét: érzéseit, gondolatait, energiáit és (simán leírom!) művészetét hozzám, aki alapvetően nem ebben a zenei környezetben érzem magam otthon. Azért külön dicséret jár, hogy a srácoknak a trendekkel bizonyos értelemben szembemenve nem volt ciki a dalokat gitárszólókkal is földíszíteni.

A Dystopia legnagyobb erényét abban látom, hogy miközben egymástól jól megkülönböztethető módon lehámozhatók a rájuk hatást gyakorló stílusok (Bay Area Thrash, Seattle Grunge, Southern Stoner, Göteborg Core), mégis egy teljesen egyedi, friss és önazonos elegyet voltak képesek létrehozni; röviden: saját hangra találtak, és ezt most már tudatosan veszik birtokba, parádés magabiztossággal művelik. Nem tagadom, én jobban szeretem, ha egy énekes hangterjedelme nagyobb, mint Vári Gaboré, de amit a Teremtőtől kapott, azzal kiválóan sáfárkodik (és az a bizonyos neuralgikus pont: az angol kiejtés is teljesen rendben van); az is lehetséges, hogy Bajusz Péter bőgőhangja sem a kedvencem, de mindent összevetve az anyag kimondottan dögösen és a stílushoz jól "pászintva" dörren meg.

A 37 perces terjedelem (ami nálam általában kiveri a biztosítékot) szerintem kifejezetten erénye az albumnak, mert a lendület nem törik meg, a tematikus szálak (zeneileg és szövegszerűen) nem feslenek el, töltelékek nem lankasztják a figyelmet, és még egy olyan csákó is képes egyetlen szervírozásban elfogyasztani, aki alapvetően más ízekhez szokott. Mit is mondhatnék? A nemzetközi porondon a helyük!

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.uriah-heep.com

Általában nem vagyok az önismétlés híve, de a legutóbbi Uriah Heep lemezhez (Outsider, 2014) írt beszámolóm egyes bekezdéseit simán, minden változtatás nélkül "kopipésztelhetném" ide. Ősrajongó vagyok, mégis menthetetlenül a "Sea Of Light" (1995) album megszállottja, amelyről – hála Istennek! – eltűntek a '80-as években megjelent lemezek pop metál sallangjai, de amely után az együttes – őszinte sajnálatomra – hangzásban és kompozíciós fölfogásban is beleragadt egy erősen retró hangulatba. Ezt a Frontiers "családhoz" való csatlakozásuk csak fölerősítette.

A "Sea of Light" szerintem azért lett olyan jó, mert a külső fülek (Kalle Trapp produceréi) és a német stúdió (KARO Studio, Brackel) modern szemlélete jelentősen segítették a muzsikusokat. A Frontiers-éra viszont az újdonsült aktivitás mellett egyfajta minőségbeli visszaesést eredményezett, ezért nagy érdeklődéssel vártam az új albumot, amire – szerintem helyesen – alaposan rákészült az időközben fontos tagokat vesztett csapat. Ebben a tekintetben Lee Kerslake dobos kilépésénél még érzékenyebb veszteség volt Trevor Bolder basszer halála, hiszen az utóbbi az általam etalonnak tartott "Sea Of Light" lemezen 4 dalt is jegyzett szerzőként.

Örömmel állapítom meg, hogy a "Living The Dream" a 2000-es években eddig megjelent legjobb Uriah Heep album! A hangzás még mindig következetesen és tudatosan a '70-es évek hard rock kánonját követi, de a dalszerzésben most határozottan némi frissülést érzek – ha nem is a "Sea of Light" szinte már prog-rockos koncepcióját. Nem tudom, ez mennyiben köszönhető a fiatal bőgősnek, Davey Rimmernek, de az biztos, hogy az album indító nótáját (Grazed By Heaven) ő jegyzi Jeff Scott Sotóval közösen. Rimmer egyébként nemrég azt nyilatkozta, hogy Mick Box gitárja még sohasem szólt ilyen jól, de ezt én határozottan cáfolom; az előző két lemezhez képest nincs lényegi változás, a "Sea Of Light"-hoz viszonyítva (már megint ez a fránya összehasonlítgatás!) pedig egyértelmű visszalépés.

Bernie Shaw énekes és az őt támogató kórus teljesítménye továbbra is lenyűgöző, különösen ha azt nézzük, hogy Shaw bizony már nem mai gyerek (betöltötte a 62. életévét!). A lemezen egyébként minden nóta kiváló, talán egyet kivéve: a kicsit esetleges "It's All Been Said"-del egyelőre nem nagyon tudok mit kezdeni. Viszont a "Knocking At My Door" akár a Deep Purple legendás "Perfect Strangers" albumának egyik eddig fiókban őrzött nótája is lehetne (talán nem véletlen a címválasztás). Ügyeletes kedvenceim most a címadó és a "Rocks In The Road", méghozzá azért – meglepetés! –, mert hosszabb instrumentális részeikkel ezek idézik meg leginkább a "Sea Of Light" zsenialitását.

Nem gondolom, hogy a "Living The Dream" az együttes tekintélyes diszkográfiájának egyik legkiemelkedőbb darabja lenne, már túl is vannak azon a hőskorszakon, amely jobbára elengedhetetlen háttere a legendás teljesítményeknek, de azt felelősségem teljes tudatában jelentem ki, hogy ez az album az ún. Frontiers-éra legjobbja. Ezek után – sokadjára – kénytelen leszek megnézni őket október 23-án az Akvárium Klubban.

Tartuffe

Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.udo-online.com

Recseg-ropog az egyébként merev öntöttvas szerkezet, ahogy rugalmasságát próbálgatja. A valamikori erőt sugárzó, ihletet adó komplexum azonban hiába teszi próbára magát, számomra már nem jelent mást, mint egy elmúlt korszakból itt maradt, értékét vesztett fémhalmazt. Így aztán hiába a dallamos gitárszólók mennyiségének növekedése, az innen-onnan, más zenei stílusokból (kultúrákból) beemelt minták integrálására való törekvés, ha az alap ugyanazon sémák összehegesztett halmaza, ami valamikor – ismétlem, valamikor – pozitív értékkel bírt, mára azonban még a nosztalgia sem feledteti az egész építmény primitív és elhasznált voltát.

Bevallom, leírva ezeket a sorokat, még saját magam is igazságtalannak érzem magamat, amikor ilyen sommás véleménnyel állok ki egy ma már kétségtelenül klasszikusnak számító művész produktumát hallgatva, de fel kell vállalnom, hogy az idő előrehaladtával az én ízlésem is változott: mostanra olyan irányba, ami nem kedvez az UDO életmű – illetve jelen album – megítélésének.

Lehet, persze, hogy éppen ez okból nem nekem kellett volna megírnom ezt a kritikát, és joggal sérthetem a német masírozós metal főgeneralisszimuszának híveit: ez esetben elegánsan – amely attitűdöt az UDO birodalom megvetéssel utasít el – ignoráljátok a véleményemet, hiszen annyit sem számít, mint egyetlen kocka a német metalosok szögletes fémépítményében.

A leírtakból világos: nem vagyok elégedett az új albummal, annak ellenére, hogy egyes momentumaira (élvezetes gitárszólók, orientális kalandozás) fel-felkaptam a fejem, ám ezek a momentumok pusztán csak díszítő elemként, és nem meghatározó alapként, vagy zenészi kiindulópontként vannak jelen a lemezen: olyan kisebbségben, ami tulajdonképpen elhanyagolható az összképet tekintve, nem beszélve arról, hogy például a tangó germánosított kalapálása egyenesen ízléstelennek hat, bár lehet, hogy csak az én fülemet bántja a dél-amerikai ritmusok vasalt csizmákkal történő eltáncolása.

A többiről pedig mit is írhatnék? Alapvetően egy jól megkomponált UDO album, aminek minden elemét hallottuk már korábban, talán ezért is feltűnő a refrének kidolgozásának teljes hiánya: az egyszerű, ec-pec kimehetsz mondókára hajazó dallamvázakra hajított egy-két szavas kiabálás lehet, hogy jól hat a harctéren, ám zenei környezetben csak az idegeket borzolja, abból pedig kinőttem, hogy a söröskorsó emelése közbeni üvöltést éneklésnek, netalántán jó szórakozásnak tartsam. (Ettől függetlenül el kell ismernem, talán az utóbbi idők "legacceptesebb" UDO lemeze született meg, ami egyrészt Andrey Smirnov gitármunkájának, másrészt a korai Accept albumok paneljei újrahasznosításának köszönhető.)

Szeretném megismételni, nem szándékom a Dirkschneider tábort megbántani, és teljesen meggyőzhető vagyok az album progresszív hatásait tekintve, de sajnos saját magam képtelen vagyok rájönni, mit is kellene szeretnem a "Steelfactory"-ben. Ez pedig legyen az én hibám, és ne a lemezé.

Garael

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlap:
www.mobrules.de

Megbízható, egyenletes színvonal – német márka. Talán ez a reklámszlogen juthat eszünkbe, ha a Mob Rules – aminek nevével ellentétben semmi köze a Black Sabbath-hoz  – munkásságát vesszük górcső alá. Nem, itt nincsenek könnyelmű kilengések, kétes eredményű kísérletezgetés: ha befizetsz a csapat zenéjére, biztos lehetsz abban, azt kapod, amit előre vártál. A Mob Rules zenei világa tehát annyira állandó, mint a körülötte folyó világ változása – itt nem az első randevúk kapkodó izgalmában, hanem a hosszú, kiegyensúlyozott házasság kiszámítható, ám éppen ezért is stresszmentes nyugodtságában fürödhetünk –, és ha a stabilitás magába is foglal némi nehézkességet (alkalmazkodást), oda se neki, mert az összeredmény megjósolhatóan kedvező.

Nem is lehet ez másként, hiszen az alap az Iron Maiden progresszív – klasszikus – időszakának "kockásított", németes leképeződése, az a megbízható európai heavy metal, ami oly sok csapatnak adott inspirációt, és amibe oly sok csapat bukott bele. A Mob Rules azonban nem ilyen: a kissé szöszmötölős, elnyújtott énekdallamokon – a kinézetében Tobias Sammet és Alice Cooper genetikai szerelemgyerekeként aposztrofálható énekes, Klaus Dirks vokalizálása egy szinttel alacsonyabban, de felismerhető és élvezhető módon idézi Dickinsont –, valamint az egyébként alapvetően lineáris kalandozásokon nyugvó témakibontást teljes mértékben magukévá tudták tenni, az integráció pedig olyan jól sikerült, hogy már-már az egyediség minősége is felmerülhet a hallgatóban, ami ilyen közkedvelt környezeti hatáskomplexumot tekintve mindenképpen dicséretes.

A különös ugrándozásoktól mentes diszkográfia és az egységes zenei világ ellenére nem merném kijelenteni, hogy a csapat minden albuma tetszett, a fiúk néha hajlamosak elrafinálkodni a dolgot, ami hattételes, vagy 18 perces dalszörnyetegekhez vezet (mert ők nem Eddie-t fogadták fel házi rémségnek), melyek ugyan abszolúte telve vannak a jellemző fordulatokkal és Mob Rules-os megoldásokkal, ám a kevesebb néha több elve alapján talán nem a legsikerültebb pillanatait jelentik az életműnek.

Az új album azonban nem ilyen, és jóllehet, itt is bőven helye van az eposzi időmértéknek, ezúttal a gyorsabb, lendületesebb szerzemények mellett a hosszabb tételeket is sikerült érdekesre, változatosra formálni. Az egész anyagot egyfajta optimista munkakedv lengi be, a dinamika pedig talán csak a korai munkáikon volt ilyen markánsan jelen: úgy gondolom, egy ilyen korba lépett együttesnél ez már önmagában is elismerésért kiált. A lendület persze nem érne semmit jól megformált és kimunkált dallamok, valamint instrumentális munka nélkül, a német precizitásban azonban most sem kell csalódni, ráadásul a csapatra jellemző, ismert sémák ezúttal olyan változatosan lettek egymásra építve, hogy messzire űzzék az ilyen markáns zenei világgal rendelkező együtteseknél fennálló avíttsági veszélyt. (Ez már csak azért sem fenyeget, mert az alap-Maiden sémák mellé ötletesen adagolják az Avantasia, vagy TSO/Savatage-féle kipróbált, epikus megoldásokat – sőt, a korai Stormwitch-re jellemző "romantikus" hangulatjegyeket –, többszínűvé és részletekben gazdaggá, ezúttal többször hallgatóssá téve az alapvetően ismerős hangképet.)

A lemez ezúttal is lemez, nem egymásra dobált szerzemények kusza halmaza: íve van és hangulata, amibe fokozatosan kell belemerülni, és ami képes örvényként magával ragadni, így nehéz is lenne slágereket kiemelni – a Mob Rules mindig albumban és nem TOP-listás szösszenetekben gondolkodott, amire erőteljesen segített és segít rá a szokatlanul komplex szövegi világ.

Bár a legutóbbi két lemez elszaladt mellettem, örülök, hogy újra felfedeztem az együttest – ebben a rohanó világban jól esett egy kicsit megpihenni, elidőzni az ismertség megnyugtató jelenlétében, ugyanakkor szembesülni a korral járó tapasztalatok progresszív erejével. Brávó!

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.doromusic.de

"All For Metal", "Metal Is My Alcohol", "Blood, Sweet, And Rock 'n' Roll": hát ezek a dalcímek nem biztos, hogy az Értelmiségi Metalhallgatók Nagy Enciklopédiájának szócikkeiből lettek előállítva, bár az is lehet, hogy Doro a "Zenészek, üssük le a sznobokat" mozgalom – lásd az album cím enyhén kommunista felhangját – jegyében hirdetett harcot az ellenséggel szemben, amiben csak az a baj, hogy a legelső csapásokat a saját csapatok szenvedik el, ilyen dalokat közvetlenül az arcba kapva. (De ha már osztályharc, akkor ne feledjük, a szolgáltatott minőség hallatán a proletárok is úgy gondolhatják, nincs még minden rendben a világon.)

Igen, kérem, sokak kedvenc német énekesnője – aki, meggyőződésem, azért tudott ilyen "karriert" befutni, mert női színtéri szereplőként még jóval a "female fronted metal" kirobbanása előtt jelentett unikumot – úgy gondolja, elég néhány, 20 éve is elkoptatott klisét feldobni a levegőbe, a nosztalgia meg elintézi a többit – erre azonban szerintem már azok az öreg, iszapszemű ráják sem vevők – legfeljebb a német piacon –, akik számára a digitális forradalom a gonosz eljövetelével egyenlő (bár ez utóbbi megállapítást hallottam már más fórumon is, úgyhogy ne kenjük az egészet a fémhívők nyakába…).

Doro valószínűleg nem tréfál, és komolyan gondolja az egészet, amit a dupla lemezen szereplő szerzemények számával – 25! – is nyomatékosít, kár, hogy a mennyiség az engelsi közgazdaságtan elveinek ellentmondva nem megy át minőségbe – és ebben még a meghívott vendégek sem tudnak segíteni. Míg a kezdő, "All For Metal" a nosztalgia diszkrét bájával pár percre fel tudja kelteni a figyelmet, a többi számot gyorsan unalomba fullasztják az ezerszer hallott megoldások, melyek mellé autentikus – tehát huszonöt évvel ezelőtti – hangzás párosul. De miket is beszélek, a szar negyed évszázada is szar volt, és ez a sistergős, masszába fojtogató környezet talán demónak még elmenne, ha nem rittyentenének a youtube hirtelen nevet kapott sztárjai otthoni stúdióikban százszor különbet.

Hiába tehát minden rokonszenv, amit egyébként a roppant szimpatikus énekesnő interjúi és a rajongókhoz fűződő kapcsolata megteremt, ezeket a zenei pofonokat még Rocky is nehezen bírná, nemhogy a jó ízlés, ami a sarokban nyöszörög ennyi mélyütést elszenvedve, és hiába próbálkozok, nem igazán tudok semmi olyat Doro védelmére felhozni, ami enyhítené ezt a szonikus avíttságot.

A régi rajongókat persze nem akarom eltántorítani az új albumtól, nyugodtan pörgessék végig a kötelezően unalmas, korábban már ezerszer megírt lírai számok átugrásával, melyek mennyisége szerintem meghaladja a férfiúi toleranciát – biztos találnak egy-két ökölrázogatásra érdemes indulót, már ha az elkopott ízületek nem visítanak a fájdalomtól, amit egyrészt az ízületi gyulladás, másrészt a szolgáltatott minőség indukál.

Sajnálom, hogy nem találok egyetlen olyan momentumot sem a lemezen, amit dicsérnem kellene, de ha már annyira szeretjük és tiszteljük a hallgatóságot, akkor próbáljuk azt meg a produkció színvonalával kifejezni – az elégedettséghez ma már kevés a kedvesség és a szimpátia.

Garael

Kiadó:
Perris Records

Honlapok:
www.georgegakis.gr
facebook.com/george.gakis1

Hát, kiváncsi vagyok, hogy ezt az előadót és ezt az albumot hányan fogják ismerni! Az egy dolog, hogy Gakis otthonában, Görögországban kisebbfajta rock legenda, de hogy a hellén nemzeti határokon túl gyakorlatilag nevesincs előadónak minősül, az hótziher. Én is csak a korábban említett Perris Records leárazás miatt futottam bele, de egyáltalán nem sajnálom. A pasinak furcsa, rekedt és mély fekvésű hangja van, viszont egész jó zeneszerző, ha totál bele is ragadt a '80-as évek pufihajú korszakába, amit a frufrus, tupírozott frizőr is ellentmondást nem tűrő modorban nyilatkoztat ki.

A lemez érdekessége az, hogy Kip Winger producerelte, keverte és maszterelte, márpedig Winger nem az a művész, aki olcsó igénytelenségekhez adja a nevét. Ráadásul akad itt néhány neves vendégmuzsikus is, mint pl. Joe Lynn Turner (Rainbow, Deep Purple), Bobby Rondinelli (Rainbow), James Kottak (Scorpions), Greg Smith (Alice Cooper) és Mark Cross (Helloween, Firewind, Outloud). Több nótában valódi vonósnégyes szerepel, sőt a bónuszként hozzácsapott hagyományos görög dalban egy női kórus is hallható; ezek a tények is a produkció igényességének világos bizonyítékai.

Miközben az albumot hallgatom, leginkább az 1993-as Coverdale/Page album jut eszembe (kivéve Coverdale erőltetett sikolyait), mindenesetre egyértelműen a '80-as évek Whitesnake-szerű blues rockjából táplálkozik. Ez egy aprólékosan megszerkesztett, alaposan kiérlelt és meglepően "zenei" dalcsokor, nem valami fércmunka magukról túl sokat gondoló középszerű muzsikusok interpretálásában. Az ismeretlen görög gitárosok szólói pl. nagyon meggyőzőek. Nem hiszem, hogy rongyosra fogom hallgatni, de sok mindent megadnék azért, hogy a rádióban végre egyszer ilyen számok szóljanak.

Tartuffe

Kiadó:
Perris Records

Honlapok:
www.torbenenevoldsen.com
facebook.com/acaciaavenuetheband

Előrebocsátom, hogy nem rég megérkezett Amerikából egy kövér csomag, amit a Perris Recordstól sikerült megvásárolnom elképesztően alacsony, akciós áron. Annyira jutányos volt az ajánlat, hogy olyan muzsikákat is fölvásároltam, amiket magamtól egyébként nem biztos, hogy levadásznék. Ezekből fogok szemezgetni a közeljövőben. Most éppen Torben Enevoldsen dán gitáros-zeneszerző sokadik projektje van soron. Enevoldsen gyakorlatilag olyan több stílusban is otthonosan mozgó, termékeny zeneszerző, mint a Frontiers üdvöskéi: Magnus Karlsson, Alessandro Del Vecchio és Erik Martensson. Nem is értem, hogy a nápolyi kiadó még hogy nem szerződtette le a házi komponistái közé.

Enevoldsent annak idején a Section A prog/power metál albumaival ismertem meg, de hamar kiderült, hogy a csóka az "egyenesebb", lazább, könnyedebb műfajokat is szereti. Így azután sorjáztak a különböző formációkban (pontosabban énekesekkel) készített lemezek: Fatal Force, Pinnacle Point, és a kvázi-AOR szellemben fogant Acacia Avenue. Az első, 2010-es AA lemezről írtam is, de a 2014-es "Cold" személyes érdektelenség miatt kimaradt, viszont a harmadik albumon már a hátborzongató Andy Endberg (Section A, Speaking To Stones, Sorcerer) és a nem kevésbé tehetséges Mats Levén is szerepel, így a postaköltséggel együtt kb. 1500 forintos ár nem jelenthetett problémát. Előzetes belehallgatás nélkül rendeltem meg, és utólag sincs bennem cseppnyi megbánás sem.

Nem állítom, hogy a lemezen szereplő dalcsokor hibátlan, és azt sem, hogy az anyag felejthetetlen alapvetés lenne a szakmában, de simán kellemes hallgatnivaló, ha az ember nem zsigeri, évtizedekre meghatározó élményt vár tőle. Ultra dallamos, könnyen emészthető hard rock, olykor AOR nóták sorjáznak itt olyan kiváló énekesek előadásában, mint Rob Moratti (Saga, Rage Of Angels), Steve Newman (Newman), Torben Lysholm (Pangea, Mysterell). Nekem mégis azok a dalok tetszenek legjobban, ahol a mikrofon mögött Andy Endberg áll: "Survive", illetve a Section A kitűnő "The Seventh Sign" albumáról átemelt és némileg fazonigazított, akusztikus "The Man In The Mirror". Mats Levén egy Deep Purple földolgozásban tűnik föl, ám Enevoldsen kicsit szögletes stílusa minden Blackmore-os, már-már nyegle könnyedséget kiöl a legendás "Space Truckin'"-ból. A lemez leginkább forró nyári estékre, sok-sok laza fröccs mellé ajánlott... főleg, ha hozzájut valaki potom 1500 forintért.

Tartuffe

Kiadó:
Perris Records

Honlap:
www.srdjanbrankovic.com

Srdjan Brankovic, a Kotta kolléga által egykor jogosan méltatott szerb AlogiA gitárosa és zeneszerzője 2008-ban egyszer már meglepett minket egy zeneileg kiváló minőségű albummal, amelyen parádés szereposztásban vonultak föl igazán neves világsztárok. Egyetlen kifogásom az volt, hogy a lemez műfajilag kicsit csapongó volt (az AOR-tól a neo-klasszikus tekervényeken át a progresszív metálig szinte minden szerepelt rajta), illetve a házistúdiós körülmények sajnálatos nyomot hagytak a hangzáson. Máig állítom, hogy egy kifogástalan hangzás (és persze egy jókora promóciós összeg) nemzetközi sikerekig röpíthette volna őket. Persze Fortuna istennő csalfa egy némber...

Ezúttal elmaradt a híres-neves vendégsereg, csak Santiago Dobles (Aghora, Cynic, Pestilence) és Bobby Koelble (Death) pengetett néhányat az albumon, viszont maradt az általam rendkívül nagyra becsült Nikola Mijic énekes, aki a mi progos erősségünk, a Dreyelands frontembere és időközben komoly babérokat aratott le az Eden's Curse soraiban is. Őt két dal erejéig (Without You, Remember Me) kisegíti egy tök jó hangú amazon, bizonyos Andjela Isic, valamint a "The One Who Lives A Dream" című balladában maga Brankovic is kipróbálja magát a mikrofon mögött.

Brankovic azt nyilatkozta, hogy az új lemez (amiről most két éves késéssel tudósítok) stílusában sokkal egységesebb mint az előző, mert gondolniuk kellett arra, hogy ezeket a dalokat majd élőben is elő kell adni. Sajnos nem volt még alkalmam egy ilyen koncertet megnézni, de simán elutaznék érte – mondjuk – Szabadkára vagy Zentára (ezek egyébként is baromi jó helyek)! Hogy ez az "egységesítés" összességében jót tett-e a projektnek, az már ízlés kérdése. Az első anyag progresszív hozzáállása ugyanis eltűnt (ezt én személy szerint savallom), és gyakorlatilag laza, hard rockos dalokat hallunk – a korábban említett "Without You"-ban pl. szaxofon is van. Egyedül a Koelble és Dobles vendégszereplésével "habosított" bónusz nóta, a "Connected" emlékeztet a debütáció komplexebb pillanataira.

Lehet, hogy nekem jobban tetszett az első album, de attól még ez egy nagyon tisztességes dallamos hard rock lemez, jó dalokkal és kiváló gitárszólókkal. Bár a hangzás korántsem tökéletes, a 2008-as minőséghez képest fejlődést mutat. Kíváncsi vagyok mennyi zsét kérnének egy föllépésért itt, fülledt atmoszférájú, dél-magyarországi városunkban. A helyet a haverom adná, a söröket meg én fizetném.

Tartuffe