Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Igazán érdemes (nem csak néha) egy-egy előadó kapcsán retrospektív jelleggel elővenni a korábbi recenzióinkat. Ez itt nem a reklám helye, egyszerűen arról van szó, hogy igen tanulságos tud lenni, ha egy banda pályafutását módszeresen végigkövetjük, főleg ha azt (szak)értő kommentárok segítik. A svéd hiperdallamos Dynazty esetében ez különösen is helytálló, mivel – ahogy korábban minden álszerénység nélkül megírtam – "ezt a bandát is mi vezettük be a magyar rockrajongók által látogatott 'blogszférába' (a köztudatba kifejezés azért túl erős lenne). Szívesen. Igazán nincs mit."

Mindig is élénk érdeklődéssel és érzékeny, finoman hangolt fülkagylókkal kísértük a skandináv rockzenei élet történéseit; a Dynazty-t is idejekorán "észleltük", és azóta szisztematikusan tudósítunk karrierjük újabb és újabb állomásairól, szokásunk szerint nem rejtve véka alá a véleményünket. A Rob Love Magnusson és John Berg gitárosok által alapított együttes tanulságos utat járt be, a kiskiadós (mára csak aranyáron beszerezhető) első néhány lemez (pl. Knock You Down, Sultans Of Sin) még tipikus terméke volt a neo-glam/seaze mozgalomnak, azután a "Renatus" (2014) albummal megpróbáltak egy új, keményebb, metálosabb hangzást keresni.

Ez a húzás várható (megjósolható) volt, egyben ígéretes is, de a zeneileg különben nem rossz "Titanic Mass" című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet. Így az Amaranthe-tal együtt beálltak egy olyan sorba, amelynek végén nem örök érdemeket, hervadhatatlan babérokat osztanak, hanem hatalmas körmösöket a jelentéktelen, inkonzekvens, idegesítő korszellemnek való behódolás, és a nyereségvágyból elkövetett "eldiszkósodás" miatt.

Igen, kérem. Nem véletlen, hogy Nils Molin énekes került Jake E helyére az Amaranthe-ban! A Micke Jansson billentyűs által elkövetett (erre nincs jobb szó) technós vértyogás elhatalmasodni látszik a Dynazty muzsikáján. A "Renatus" fémjelezte metálos váltásból csak a szigorúbb hangzású gitárok és a bátrabb szólók maradtak, az együttes a "Firesign"-nal visszakanyarodott a korábbi retrós sleaze-hangulatú dalokhoz, amiket viszont – gondolom: az áporodott levegő kiszellőztetése érdekében – telepakoltak trendi táncdalos techno-poppal. Micke Janssonnak és általában az együttesnek jár az a bizonyos körmös! De nagyon!

Alaphangon nem rosszak a dalok, de a "Firesign" az idegesítő, menőnek gondolt sounddal (és a minősíthetetlen borítóval) beleszürkült egy olyan tömegbe, ahol nyugodtan lehetnének Max Martin és Lukasz Gottwald a fő producerek, zeneszerzők (ha valaki nem ismerné őket, ez a két figura írta az elmúlt 15 év popslágereinek 75 százalékát). Azt kell mondjam, hogy miközben a szólói miatt csak elismeréssel tudok szólni Rob Love Magnusson gitárosról, igazat kell adjak John Bergnek, aki alapítóként 2015 körül elhagyta a csapatot, hogy tartalmasabb, izgalmasabb zenék szerzésére koncentrálhasson. Az általa (egyébként két másik Dynazty muzsikussal) létrehozott The Paralydium Project az utóbbi évek legígéretesebb progresszív formációja. Alig várom, hogy a bemutatkozó EP után végre megjelenjen az első nagylemez. Addig meg hallgatom inkább a korai Dynazty albumokat.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
w.w.w.impellitteri.net

Lehet, hogy én vagyok túl fantáziátlan, esetleg alulképzett – már ami a zenei tudományokat illeti, és bizonyos szempontból sajnos van is benne némi igazság –, de soha nem értettem, miért tartják a pozitív értékek csimborasszójának, ha valakit, vagy valakiket a leghangosabbnak, esetleg a leggyorsabbnak titulálnak a heavy metalban. Vallom, hogy a művészetet – és a metal tud az is lenni, bármennyire is a popkultúra része (ami már a nevéből adódóan is kulturális értékké vált) - nem decibelben, vagy az egy másodperc alatt lejátszott hangok számában mérik, és ha ez utóbbi magas értéke feltételez is némi technikai képzettséget (Túrisas kolléga nyugodtan cáfoljon meg ebben), a végeredmény szempontjából puszta cirkuszi mutatvány, aminek köze sincs az esztétikához. (Szép lenne, ha a festészetben a minőséget az ecsetvonások sebessége jelentené, micsoda rapid műalkotások születnének!)

Nos, Impelitteri az a gitáros, akinek a neve mellé a nyolcvanas években sikerült odaragasztani az említett jelzőt, hiszen shredder képessége önmagáért beszélt, illetve rohant – ma, az internet korában persze már tinédzserek tucatjai képesek lejátszani azt, és úgy, ami hősünk hírnevét megalapozta –, ám én személy szerint mindig is legalább annyira rajongtam dallam- és kompozíció-képességéért, mint neoklasszikus technikai felkészültségéért, amivel a zenében is bebizonyította a hangok permutációjának és variációjának matematikai összefüggéseit.

Chris példaképe, mint kortársai közül oly sokaknak, letagadhatatlanul Blackmore volt, nem csak a neoklasszikus alapok, hanem a zenei kiiindulópont és szervező értékek miatt: a gitáros által világgá pengetett szerzemények forrását könnyű megtalálni a Rainbow világában, jóllehet, egy jóval modernebb, metalosabb felfogásban, amiben a gitár példaértékű erővel visít, a dobok elefántcsordaként dübörögnek, a basszus pedig úgy röfög, mint egy megvadult vaddisznó horda.

Nem nagyon akarok a múltban kaparászni, aki szereti a gitárost, az úgyis tisztában van eddigi munkásságával – ha meg nem, uccu neki, itt, a blogon már többször értékeltük aktuális lemezeit -, talán csak annyit említenék, hogy neve ugyanúgy összeforrott Rob Rock-kéval, mint Blackmore-nak Dio-éval: ha fogalmazhatunk kissé profánul, a zsák tényleg megtalálta foltját, és az általuk készített lemezekben a metal underground sajnálatosan elhallgatott, ám színvonalukban nagyon is példaértékű alkotásait tisztelhetjük.

A két zenész ismételt egymásra találása óta ez már a harmadik etapja a koprodukciónak – bár a termékenységet idézőjelbe tenném, hiszen jelen, rövidke albumon is két, tulajdonképpen felesleges feldolgozás szerepel – , ám  mint az ezt megelőző "újkori" lemezek esetében, most sem vagyok maradéktalanul elégedett: tökéletes szólók, bika hangzás, felesleges cicoma nélküli speed-power metal himnuszok, melyek egy kerekekig felgépfegyverezett katonavonat erejével szórják zenei csapásaikat az arra érdemesekre – hát akkor meg mi a bajom? Talán paradox módon éppen a csapat szeretete, ami érzékenyebbé tesz a már egyszer lejátszott panelek felismerésére, így az ismerős sémák nem üdvözlést, hanem hiányérzetet szülnek. Mert az önidézés szép dolog, de hát a tudományos életben sem díjazzák, ha valaki a régebbi dolgaiból összeollózott részekből próbál valami újat létrehozni – ez esetleg csak a rendszerszervező zseniknek és a politikusoknak sikerülhet, utóbbiaknál jó adag szemfényvesztéssel együtt.

 Új dolgot tehát ne várj: ha ismered Impellitteri munkásságát, akkor minden egyes szerzeménynél eljátszhatod a „hol is hallottam ezt már korábban” játékot, még az a szerencse, hogy a nyertesnek elég pusztán a gitáros diszkográfiáját töviről-hegyire fújni, és akkor garantált a győzelem.

A másik gond, amit érzek, elsősorban a dallamokból fakad, melyeket ezúttal sem sikerült olyan fülbemászóra applikálni, ahogy azzal a Impellitteri múltjában már szembesültünk, a keménykedésben és rohanásban éppen az az érzékenység veszett el, ami feltétlenül szükséges lenne az igazi feszültséget létrehozó ambivalenciához. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a kezdő „impellér” ne találna a lemezen a háziasszonyok megríkatásához szükséges elemeket, persze a releváns zenei környezethez igazítva, de a haladókban már nem biztos, hogy vulkánt fog robbantani a lelkesedés és a csodálkozás. S hogy az elismerő biccentés mennyit ér a mai jóléti, fogyasztói világban? Azt döntse el mindenki saját igényei és elvárásai szerint.

Garael

Kiadó:
Iceburn Multimedia

Honlap:
www.ghostshipoctavius.com

A kukaturkálás csodálatos dolgokra képes – például a felfedezésre, olyanra, amire nem számítottál – és itt nem a kidobott szaros pelenkára, vagy lesütött háztartási olajjal teli üvegre gondolok, egyébként is itt, a blogon ilyesfajta vagyonszerzésre még nem kényszerültünk: érdeklődésünk elsősorban az elrejtett, és nélkülünk valószínűleg a feledés – a szeméttelep – homályába/mélyére kerülő zenei javakra irányul.

A rátalálás eredménye pedig szemét helyett gyakran gyöngy, ráadásul olyan, amit rajtunk kívül csak kevesen vesznek észre: utánanéztem, a Ghost Ship Octavius első – és kitűnő – lemezét sikerült a magyar metal zenei kritikai színtérnek agyonhallgatni, pedig ha az érdeklődés fénykörébe kerül, állítom, azonnal érinthetetlen szent tehénként vonul be az underground hősök aranyszénás istállójába, Tartuffe gazda nagy örömére.

Nem véletlen, hogy a csapat új albuma rögtön szemet szúrt – így mélyre sem kellett túrnom érte – és talán az sem véletlen – sőt – , hogy az új album nem okozott csalódást: a teremtett zenei világgal, azzal  a különös, elszállós, borongós, de mégis gyermeki hangulattal, amitől hol összefacsarodik, hol kitárul a hallgató szíve és ami úgy tudja a kedélyedet változtatni, mint egy Platón szemelvény és egy Bayer Zsolt cikk felváltott olvasgatása. (Bár utóbbit csak akkor teszem, ha horror helyett az emberi stílus szörnyűségein akarok borzongani.)

A Nevermore táptalajából kinőtt együttes zenéje természetszerűleg rokon nagynevű – és soha többé el nem feledhető – társánál, de az alapvető hasonlóságok ellenére mégsem beszélhetünk egyszerű replikánsról: ez jelentheti persze a Nevermore egyszeri és utolérhetetlenségét, de véleményem szerint itt kissé másról van szó. Igen, itt is jelen vannak azok a furcsa, töredezett, kifacsart riffek, meghökkentő tempóbéli váltások és itt vannak azok a jellegzetes, néha fájdalmas, néha elvágyódással teli dallamok is, de a Ghost Ship Octavius elveti a dehumanizálódás fémes ridegségét, és képes egy gyermek szemével rácsodálkozni a világra. A zene tónusa ez által lesz melegebb, ember közelibb – ám nem kevésbé rafinált és összetett – és így változik a modern társadalom reménytelensége panteisztikus vágyódássá egy, talán a maga rejtekében jót is hordozó világ után.

A fenti sorokat olvasva természetesen felmerülhet az olvasóban, miszerint mi a fenét zagyválok itt össze-vissza, felkeltvén a gyanút, hogy többet ittam a kelleténél, de nyugi, erről szó sincs, pusztán azokat az érzéseket próbálom a magam sekélyes módján bitekbe vetni, melyek a csapat zenéjének hallgatása folyamán kavarognak bennem, mégpedig konkrét helyen, a szívemben (a racionalisták számára az agyam érzelmekért felelős részeiben).

A csapat a példaképnél „puhább”, pulzálóbb, örvénylőbb zenei világa – nem véletlen a lemez címe – tehát egyrészt a dallamok jellegéből, másrészt a billentyű hangsúlyozottabb használatából ered, és persze abból a csodafegyverből, amit, illetve akit Adōn Fanionnak hívnak, és akinek teljesítményét nyugodtan oda lehet helyezni a közelmúltban sajnálatos módon elhunyt Warrel Dane által nyújtottak mellé. Igaz, hogy itt nincsenek torokvérzést okozó, dobhártyavagdosó sikolyok, melyek oly sokat és oly plasztikusan tettek hozzá a Nevermore komplex, ám összességében hideg világához, de vannak melegséget sugárzó, a pozitív irányába hajló emberi érzelmek, a depresszió mindennemű jele nélkül, és vannak bravúros énektechnikai megoldások, melyeket csak a hol akusztikus, hol elektronikus gitárdallamok ambivalens hangulati árnyalatokat közvetítő jelenléte tud néha-néha felülmúlni.

Nehéz lenne egy-egy szerzeményt kiemelnem, hiszen a lemez - lemez. Egység, koherens zenei utazás egy örökséggel felruházott, és abból kiteljesedett, talán sosem volt és sosem lesz valóságba, ahol az érzelmek és a zenetechnikai megoldások szerves egészet alkotnak, olyan kíváncsi, ám összességében optimista szemlélettel vigasztaló produktumot a világba kiáltva, ami mindent megtesz azért, hogy jobbá tegye azt.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

A komfortzóna kellemes dolog, bár amellett, hogy biztonságot ad, paradox módon termel veszélyt is: a kreativitás nem szereti a zónahatárokat, aminek az eredmény látja kárát, mondjuk az unalom képében.

Ezzel nem azt mondom, hogy elbóbiskoltam a Brainstorm új lemezén, mert a fiúk saját, belőtt világukban képtelenek tartósan egy bizonyos színvonal alá menni, de az utóbbi három album fényében – melyek ugyanazon kreatív-vonal mentén helyezkednek el –, talán szívesebben fogadtam volna némi kockáztatási hajlandóságot, esetleg egy-egy olyan momentum megjelenését, amin képes vagyok meglepődni.

Persze piciny elmozdulás érezhető – főleg az album első felében –, mert a nyitó három-négy szám kissé szellősebb, slágeresebb felfogása arrébb löki a csapatot a merev, németes kockagurítástól, és képes azonnal együtt dalolhatós slágereket teremteni, de ilyet szintén tapasztalhattunk már a Brainstorm birodalomban – igaz, most különösen magas, netán tán még szörnyűség kimondani is, rádióbarát – színvonalon. Az említett dalok ugyanis teljesítenek minden követelményt a közérthetőséggel szemben, és bármelyik szerepelhetne egy nagy Brainstorm válogatás duplalemezes változatának A oldalán. Hallgasd csak meg a nyitó „Devil’s Eye”-t, és rögtön érezni fogod, miért is lehet a csapat sikeres már évek óta – ha ezt nem történik meg, akkor ne is kezdj bele a diszkográfia meghallgatásába, mert az együttes eszközrendszerében nem fogod megtalálni a neked kellőt.

A lazább hangulat a „The Pyre”-nél szakad meg, nos, ez az a thrash-közelibb attitűd, amit annak idején Andy prog.-metal együttese, a Symphorce is annyira szeretett, és ez lehet az első szám a lemezen, amit a „keményvonalasok” is üdvrivalgással fogadhatnak, majd ezek után egy szimfonikus jellegű, hosszabb, epikus szerzemény mutatja meg, hogy történelmi témában nem feltétlenül csak az Iron Maiden képes az egyszeri rockert megszólítani. (Filmbarátok számára, az említett „Jeanne Boulet (1764) ihlette a Farkasok szövetsége c. francia szuperprodukciót, és a téma első lehet a sorozatgyilkosok felbukkanásának hitelesen dokumentált esetei között.) A hangulat megragadásához Andy természetesen kiváló segítséget nyújt: az énekes hangjában a bikavadító keménység mellett ott vannak azok a finom érzelmi árnyalatok, melyek túl is mutatnak a Brainstorm zenei világán, és esetleg eggyel magasabb szintű bajnokságba képesek lökni a zenekart, mint amit megérdemelne.

Innentől kezdve azonban mintha bicsaklott volna az ötlettár, sőt a „The Four Blessing” kínos gajdorászása inkább egy rock-kocsmát juttathat az eszünkbe, mintsem őrjöngő tömeggel teli stadiont, ráadásul a refrénteremtés szintjére még egy zeneileg képzett óvodás is csak legyinthetne: talán itt találhatjuk meg a már említett nyitószám színvonalbeli ellenpólusát, az átlagot számítva azonban még mindig jól járunk, és  ha a „Haunting Voices” is betalál nálad, akkor nem is igazán értheted, miért is fanyalgok.

A lemezt záró ballada talán szerencsésebb lett volna bónusznak, mondjuk Japánba, mert kiválóan passzol a szaké ivás mellé kesergőnek, de a csapat rajongóinak európai ingerküszöbét valószínűleg nem fogja elérni a kinyilvánított mélabú.

A Brainstorm tehát nem kockáztatott, izomból elnyomott egy olyan edzést aminek minden gyakorlatát töviről-hegyire ismerjük, de talán most már jobban járnánk, ha bemutatnának egy olyan gimnasztikai gyakorlatot is, amibe mi is beleizzadunk – természetesen az izgalomtól és nem az erőlködéstől.

Garael

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
www.blackmajesty.com

Vannak olyan csapatok, akiknél minden adott ahhoz, hogy világsztárrá váljanak (bár a rockzenében ez a kategória egyre inkább értelmezhetetlenné válik), mégsem sikerül a nagy áttörés, legfeljebb a művészi tartalom önvigaszával együtt járó underground státusz (bár néha kiderül, hogy az egész csak egy nagy blöff volt), és vannak olyanok, akinél a produktum okán nincs mit csodálkozni azon, hogy a tisztes középszer hosszú sorait erősítik. (Az egészben az az érdekes, hogy ők is az undergroundba süllyednek, csak hát ott is vannak fokozatok, és nem mindegy, hogy az ismeretlenség elején, vagy a végén foglal helyet az ember. Így válik a zene matematikailag modellezhetetlenné, hehehe.)

A Black Majesty tipikusan az utóbbiakhoz tartozik: jóllehet, mind az énekes, mind a gitáros átlag feletti színvonalon képes végezni dolgát, a prezentált dalok folytán mégsem csodálkozott senki, hogy nem ők lettek Ausztrália első számú metal bandája: lemezeik, jóllehet sosem űztek csúfot a műfajból, tipikusan a jellegtelen alkotások közé tartoztak – de ez talán nem is igaz, mert mindig is rendelkeztek egyfajta sajátos arculattal, jóllehet ez kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megjegyezhetőek is legyenek.

Ennek okát persze nehéz megfejteni, főleg egy olyan együttes esetében, ahol technikai értelemben hiba nincs – talán a dallamok nem voltak annyira magukkal ragadóak, amit a stílus megkövetel, talán túl sok már ismert panellel dolgoztak, aminek összefőzésénél elhalasztották a kreativitás varázsigéit elmondani, de az is lehet, hogy pusztán rosszkor voltak rossz helyen, és a figyelem nem a csapat által nyújtott összetevőkre irányult az adott időszakban és környezetben.

Azt persze nem mondanám, hogy nem hallgattam meg az összes lemezüket, mert mint írtam, az énekes és a gitáros mindig képes volt a reménykeltés fázisába taszítani – hogy aztán a reményvesztés fázisába jutva konstatáljam, miszerint ismételten nem sikerült kiugrani a megszokott középszerből.

Az átlagosság átka – ami minden bizonnyal egy felsőbb hatalomnak, és nem a tehetség hiányának köszönhető – azonban a legújabb albumnál megtörni látszik, a csapatra jellemző dallamalkotási sajátosságokhoz ezúttal a fogósságot is sikerült hozzákapcsolni, e két aspektus elegye pedig az átlagtól eltérőt – pozitív irányút – hozott létre. Mint mondtam, az együttes már korábban is rendelkezett egyfajta karakterrel, ami megkülönböztette őket a sok hasonszőrű brigádtól:  ez tulajdonképpen sajátos dallamképeiknek köszönhető, annak az elnyújtott, kissé „szemlélődős” attitűdnek és inkább a progresszív stílusokra jellemző, a csúcspontokat mellőző  refrénteremtő képességnek, ami, ha bátrak akarunk lenni, nevezhető egyfajta „ausztrál” vonásnak is, hiszen a szintén ausztrál Pegazus, valamint az Eyefear hasonló metódussal építették fel említett jellemzőkkel rendelkező zenei világukat.

És ami ezen kívül található a lemezen? Nos, az már tényleg a megszokott formulákhoz alkalmazkodik, és ha feltétlen analógiát szeretnék találni, akkor a Hammerfallt és az Iron Maident – ez főleg az énekes vokális képességeinek köszönhető – említhetném, mint hivatkozási pontot, bár előbbi esetében nem beszélhetünk olyan kiváló gitármunkáról, ami a Black Majesty-t tulajdonképpen oda sorolhatná, ahová a kalapácsosok jelenleg is tartoznak. A színvonalnak ugyanakkor jót tett, hogy a csapat kilépett a biztonságot jelentő középtempó erőteljes, de könnyen egysíkúvá váló zónájából, és merték magasabb fokozatba kapcsolva megmutatni, hogy húsz év után is megy még a vágta, a szokatlan dinamizmus pedig olyan kreatív energiaforrásokat nyitott, amin talán még a csapat is meglepődött, hát még én.

Nem is szaporítom tovább a szót: kellemes meglepetés egy eddig megbízhatóan unalmas albumokat szállító ausztrál csapattól, ami azt bizonyítja, hogy feladni sosem szabad, esetleg azt, hogy a vaktöltényekkel teli tárba is bármikor kerülhet éles lövedék. Ebben az esetben azonban nem baleset lett a vége, hanem a diszkográfia csúcspontja, ami ennyi év után, ennyi idősen nem lebecsülendő teljesítmény.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.facebook.com/DreamChildRock

Igen, Dio-nak valami hasonló albumot kellett volna kiadni a "Killing The Dragon" után, csak nem ezt a "expanded", hanem a "short cut" verziót. Mert kérem szépen, az már eleve gyanús, ha nem éppen a progresszív stílusról híres művész nevében kiadott lemezen szinte több a hat percen felüli szerzemény, mint az egész életműben, és hát maga a lemez sem a bakelitek szokásos hosszával kecsegtet – az engelsi tézis antitézisével élve itt a kevesebb tényleg több lett volna.

Pedig a teljesítmény humán faktoránál, vagyis a zenészeknél nehezebben találna az ember autentikusabbat: Craig Goldy még a sírból is képes volt hologramként előhívni Dio-t – ennek ízlésességéről külön cikkben nyitnék vitát -, Rudy Sarzo és Simon Wright maguk is dolgoztak a mesterrel, és hát Diego Valdezben a jelen egyik legjobb, legerőteljesebb hangi replikánsát tisztelhetjük: a koncertek díszletei közé nem is javasolnék papírmasé darabot állítani, mert a felcsendülő hangorkánban mindegyik megrepedne, és hát nem irigylem az első sorban csápolók belőtt frizuráit sem, melyeket Valdez szélgép nélkül is képes lenne divatosan lobogtatni.

Goldy vitathatatlanul elemében érzi magát ebben a közegben, sőt, bizonyítási vágya számomra a „szovjet effektust” idézi – tudjátok, ahová elég lett volna fél kiló acél, oda biztos kétkilónyit pakoltak, csak hogy elszégyelljék magukat a takarékoskodó imperialisták. Ebből persze akár valami jó is kisülhetne, ám ahhoz szükséges lenne némi arányérzékre, és egy olyan producerre, aki képes gátat szabni a gitáros túlburjánzó ötletfolyamainak – vagy inkább szinte nárcisztikus önismétléseinek. Ezek hiányában azonban – az első két szerzeménytől eltekintve – olyan totális aránytévesztésnek vagyunk fültanúi, ami unalmassá és dagályossá változtatja az egyébként kecsegtető ötlethalmazt. De tovább is van, írjam még?

 Goldy ugyanis, jóllehet Dio aranyévei korszakának tanúja, bőven átnyúlt a mester doomos – és valljuk be, joggal sikertelen – lemezeinek világába is, már ami a riffgördítés nehézkességét illeti. Ezzel persze nem Goldy gitártudását akarom megkérdőjelezni, pusztán azt a magával ragadó könnyedséget hiányolom a számok egy részéből, ami lényegi eleme volt a példaképnek – de nem a Tracy G. években.

Bár Goldy annyira bele van szeretve riffjeibe – amelyek közül tényleg bármelyik szerepelhetett volna (és szerepelt is) a klasszikus albumokon –, hogy a kelleténél kétszer annyit játssza le őket egyetlen szerzeményen belül, mint amennyire szükség volna – én igazából a másik fő tényezővel sem vagyok elégedett. Valdez – aki vokálisan kitűnően teljesít – ritkán produkálja az „ősforrás” legemlékezetesebb dallamainak színvonalát – sőt, még a közepesekét is –, így a riffek ismételt sulykolása megfelelő ellenpont, vagy válasz hiányában egy idő után tényleg unalomba fullad.

Mindezekkel nem azt akarom mondani, hogy a Dio hívők dőljenek nyugodtan a kardjukba, mert a lemez hangulatteremtése példás, a gitár- és orgonajáték kitűnő, és a Dio deja vu mellett felidéződik a korszak Ozzy és Uriah Heep fémjelezte világa is, ez pedig rosszat nem jelenthet, csak hát egy valaki akkor is hiányzik innen, ha a megidézés rítusa jól is sikerült. Ő pedig jelen zenészekkel ellentétben tényleg rendelkezett a klasszikus teljesítményhez szükséges mágiával, amit Goldy túlburjánzó szándéka ellenére sem talált meg. Pedig volt rá 12, Japánban 13 szerzeménnyi ideje.

Garael

Kiadó:
Steamhammer

Honlap:
www.unity-rocks.com

Egységben az erő – íródna illusztrisan a jelmondat, amennyiben a The Unity afféle erőbrigádként prezentálná a cél lineárisan megvalósuló leküzdését – az egészben csak annyi a hiba, hogy a csapat – aminek keletkezési hátteréről itt írtam – zenéje sem erőt, sem egységes zenei koncepciót nem közvetít. Hát akkor mit? – kérdezhetnénk rosszat sejtve, amire csak annyit mondok: nyugi, a lényeget, vagyis a kedélyes szórakoztatást, ami csak azért nem lehet teljesen megnyugtató, mert vannak, akik a magyar labdarugó-válogatott meccsein is képesek szórakozni, és mégsem nevezik magukat mazochistának.

Hát akkor mégis, miként lehetne üstökön ragadni a csapat zenéjének lényegét? Talán körülírással, ami persze igencsak nehéz, legalább annyira, mintha zenei nyelven akarnánk megfogalmazni a piros szín jellemzőit. Képzeld hát el a könnyedebb hangvételű, vokállal megtámogatott Edguy-t, valahol a „Judas In The Opera” környékén, a szigorúbb kedvű Scorpionst és a dallamos heavy metalt játszó skandináv együttesek muzikális egyvelegét, amit spékelj meg némi bumfordi német indulós- attitűddel és AOR-os merengéssel; talán így juthatunk legközelebb hozzá, hogy a leírás alapján a fejedben felcsendülő zene igazán közelítsen a valósághoz. Mint ahogy látod, és ahogy hallani fogod, hiába a Gamma Ray eredet- örökség, a The Unity-nek nincs sok köze a germán happy-metal bohókás, kockát görgető világához, és ha a riffek néha fel is idézik a power metal birodalom néhány alappillérét, a dallamok messzire sodorják az eredményt attól, hogy könnyedén kategorizálhassunk.

Az együttes tehát – ha nem is olyan mértékben – de megmaradt a debüt lemez eklektikájánál, bár a lövedékek szórása most nem mutat olyan szerteágazó képet, és még az AOR hangulatot árasztó, Jane Austen regényeinek zenei aláfestésére jelentkező dallamok alá is sikerült egy-két gonoszkás riffet ültetni, amik kissé gatyába rázzák a szétesni kívánkozó összképet.

Szerencsére a zenei lényeg, vagyis a dallamteremtés könnyedsége ugyanúgy megvan, mint a lemez elődjénél, még akkor is, ha most akkora slágereket nem is sikerült írni, amikkel képesek voltak teleszórni az első albumot.  Kissé meg is ijedtem, mikor a promóciós szerepet felvállaló nyitószámot meghallottam: az erőltetett ének  és a tényleg tövig koptatott, ráadásul jellegtelen kliséhalmaz, amit egyetlen szerzeménnyé sikerült összekovácsolni úgy viszonyult az egy évvel ezelőtti társaihoz, mint  proletár öntudat az arisztokrácia „diszkrét bájához”, szinte hallani, ahogy a vasalt, sáros bakancsok szétverik a minőség finom padozatát. A folytatás azonban megnyugtató – hallgasd csak meg az epikus Primal Fear világát felvillantó „Road To Nowhere”-t, az életörömtől szétrobbanó, slágerbomba „Welcome Home”-ot, vagy az ambivalensen szigorú-könnyed „Above Everything” játékos közvetlenségét –, mert sikerült visszacsempészni a korábbi siker legfőbb letéteményesét, az ismerős panelekkel gurigázó, optimista dallamosságot – ebben az egyben talán lehet rokonságot találni „gammáékkal” –, melyeknek forrását mindenki felismerheti, aki végig hallgatta a metal evolúció meghatározó darabjait. Ez persze lehetne negatívum is, mert a plagizálás nem szép dolog, de az együttes képes az egyszer már megírt fordulatokat új végkifejletbe irányítani, ezt pedig csak azok tudják, akiknek van némi elképzelésük, hová is akarnak eljutni az ismerős úton.

Az egység tehát ezen folyamatban jelenhet meg – már ha nagyon erőlködünk. hogy megmagyarázzuk a csapat nevét –, vagyis abban a közegteremtésben, amiben minden klasszikus darabka sikeresen oldódik fel, hogy megteremtse a The Unity zenei arculatát, akinek azonban ez nem jön be, az könnyen lehet, hogy összefércelt darabkákból álló zenei kreatúrát fog hallani, amúgy Frankenstein doktor szörnyének zenei mintájára. Nekik kellemes borzongást kívánok (még ha a borzongást a nyújtott teljesítmény fogja is kiváltani.)

Garael

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
facebook.com/ACELSZIV.OssianTributeBand

A megosztó emberekről általában csak haláluk után szokott kiderülni, hogy igazuk volt, vagy sem: Paksi Endre esetében – aki kimondva, kimondatlanul egyet jelent az Ossiannal, még akkor is, ha ezen lemez Rubsics Ricsivel történő együttműködésük 20. évét is megünnepli – jelen tribute kiadvány tanúskodik arról, hogy az Ossian élt, él, és élni fog! Lehet persze megmosolyogni a patetikusságot, de egyrészt ez az album az ünneplés ideje, és ilyenkor ne kelljen már keseregni, másrészt a feldolgozások azt bizonyítják, hogy a jó dalok bármilyen zenei környezetben jó dalok maradnak, kivéve, ha a feldolgozott szerzeményt annyira átformálják, hogy arra már az anyja, izé, apja sem ismer rá. Ebben az esetben viszont tényleg kerülhet kaki a palacsintába, még szerencse, hogy az a pár darab nem tudta elrontani a díszvacsorát.

Ez utóbbiról tehát csak elvétve beszélhetünk, és ha a szülinapi ajándék háromnegyedét nézzük, akkor büszkén jelenthetjük ki, hogy az Ossian dalok olyan doppinggal szolgáltak a tisztelgő csapatok részére, amivel saját maguk eddigi teljesítményét is jóval túlugrották. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy hirtelen megtanulták a szakma csínját-bínját, esetleg megszállta őket a tehetség és az ihlet, pusztán a szerzemények voltak olyan jók, ami a résztvevőkből kihozta azt a bizonyos állatot.

Érdekes egyébként, hogy Endréék már voltak szereplői feldolgozás-albumnak, bár ott ők is a tevékenykedő brigádba tartoztak: a Moby Dick tiszteletére összerittyentett "Bálnavadászok"-on olyan dicséretre méltó szigorral darálták le Smiciék "Jusson eszébe" figyelmeztetését, ami még azokat is elismerésre késztette, aki nem tartoztak az Ossian Baráti Körbe, sőt, talán még az Elviselők Klubjába sem. A magyar thrash éllovasa szerencsére nem maradt adós, és a "Rocker vagyok"-at zeneileg "Thrasher vagyok"-ra variálva megírták a stílus új himnuszát.

A lemezt végighallgatva az a benyomásom, hogy általában azoknak a csapatoknak sikerült túllépniük saját árnyékukon, akik szigorúbb, vagy modernebb környezetbe ültették át a klasszikusokat, így az olyan "ordibálós" együttesek is győzelemre tudták vinni a küldetést, akik eszköztárából eddig hiányoztak a dallamok. A Road groove-orintált menetelése, a Moby Dick Smicibe-oltott zsörtölődése, a Crystal Viper – szerintem az album csúcspontját jelentő – power-thrash sikolydarája, a Dorothy Virrasztókba oltott – ezúton is Isten nyugosztalja Scrofát, Szebeni Jánost – gyászmetál próbálkozása (a refrén persze már inkább jó értelemben vett lakodalmas, mintsem kesergős), a Romantikus Erőszak Szörényi rockoperás felfogása, a Leander Kills folkos hangulatvarázslása kiválóan bizonyítja, hogy a választott darabok megállják a helyüket "idegen földön" is.

Persze voltak, akik hiába formálták a maguk képére a dalokat, nem tudtak sem hozzátenni és – szerencsére – sem elvenni semmit az eredetiből: a Tales Of Evening elfinomkodta, az Archaic a refrént elsumákolva darabolta szét szerencsétlen áldozatát, a Dalriada feldolgozásából pedig fájóan hiányzott a népi hangzás. Ők persze még megúszták egy egyszerű vállrándítással, de a nagy hármas, az Omen, a Lord és a Tankcsapda – véleményem szerint – sajnos elbukott a vizsgán. A "Szenvedély"-ből éppen a dal címe hiányzik, Endre egyszerűen jobban, beleélősebben énekli az eredetit, mint Koroknai Árpi, aki mintha unná az egészet, a Lord és a Tankcsapda hozzáállását pedig sajnos nem értem: két olyan himnuszból formáltak lírai (?) balladát, melyeknek éppen a lényegi eleme a forradalmi hangulat. Az "Acélszív" Lord-féle feldolgozását hallgatva így végig attól rettegek, mikor áll le a becses fémszerv, Tankcsapdáék pedig mintha egy nagy Fűpázsit (természetesen orvosi alkalmazású) közepén pöfékelve próbálnák meg fel-felszedegetni az elvesztett fonalat.

Nem sok magyar zenész dicsekedhet ilyesfajta tribute albummal, ami ráadásul jól is sikerült: remélem, hogy az Ossian még hosszú ideig fog egy újabb tisztelgésre való csokor alapanyagául szolgálni. Addig is, pumpáljon hevesen az az Acélszív!

Garael

Bocsánat, Gari, csak néhány gondolat, mert ez már régóta motoszkál bennem, az írásod pedig erre egy megfelelő alkalom, Tehát: szerintem jó lett a lemez, maga a Hammer gesztusa pedig igazán nemes.

Ami pedig a lényeg: nagyon régi olvasóink emlékezhetnek arra, hogy nekem is volt konfliktusom Endrével, bár az alapvetően félreértés volt, nem tehettem a letiltott interjúról, azt a Rockinform akkori főszerkesztője nem engedte nyomtatásba, mert szerinte provokatív kérdéseket tettem föl. Igen, ebben volt részigazság, ezért utólag megkövetem Endrét, ugyanis itt-ott cinikus voltam, teljesen jogtalanul, az élet pedig őt igazolta. Totális ellenszélben és állandó gúnyolódások mellett tette azzá az Ossian-t, ami. Ehhez képest pedig tényleg szánalmas, hogy néhányan éppen a szakmából a mai napig egy napot nem hagynak ki, hogy arról a bizonyos debreceni koncertről ne vicceljenek egy kicsit. Ezzel én semmi közösséget nem tudok és nem is akarok vállalni. Ha messze nem is vagyok rajongó, egy-két dalukat nagyon szeretem, Paksi Endrét pedig Isten éltesse!

Túrisas

Kiadó:
Eagle Records

Honlapok:
www.thedoobiebrothers.com
facebook.com/thedoobiebrothers

A legutóbbi Doobie Brothers recenziómban megjegyeztem, hogy max. 5-6 kattintást fog kapni a cikk, de nem érdekel, mert ez a nálunk vajmi kevéssé ismert, de Amerikában köztiszteletnek örvendő formáció – tisztán zenei alapon – megérdemli, hogy emléket állítsunk nekik. Nos, a számláló szerint a bejegyzés eddig 25 "találatot" kapott. Ezzel együtt tudok élni... még akkor is, ha ebből min. kettő a sajátom. A lényeg, hogy némileg kalandos úton, de végre megérkezett hozzám a banda 2010-es albuma (sorban a 13.), amelyet egy hosszú, 10 éves kihagyás után adtak ki, és azóta is az utolsó a stúdióalbumok között (azóta csak egy kiváló, teljesen újravett gyűjteményes lemez jött ki tőlük).

A dalszerzést most is a Johnston-Simmons páros vállalta magára, egyedül a "Delta Devil Dog" című japán bónusz nótát jegyzi a harmadik gitáros, John McFee. Az album producere a "jól bejáratott" Ted Templeman volt, s ennek megfelelően a hangzás egyszerűen tökéletes. A lemezen hallható muzsika egyáltalán nem öreguras (pl. a tempókban, hangulatokban), inkább csak rutinos; azaz, ordít róla, hogy itt olyan zenészek játszanak, akik mögött 40 éves élvonalbeli gyakorlat áll.

A dalszerző páros most kevésbé "fúziós" oldalát mutatja, a szokásos stíluskavalkád helyett egy nagyon korrekt, country hangulattal megáldott southern rock albumot kapunk. Azért akad néhány kikacsintás a koncepcióból: érdekes vállalás a karrierjük legelső kislemezes nótájának, a "Nobody"-nak (ön)földolgozása; a smoth jazzes "Don't Say Goodbye"-ban föltűnik a régi harcostárs, Michael McDonald; valamint egy country ballada erejéig vendégszerepel Willie Nelson is. Személyes kedvenceim azonban a régi időket briliánsan megidéző, (érthetetlen módon) csak bónuszként elérhető "New York Dream", illetve a Santana-féle latin rock táncdal, az "Old Juarez", ami ha a mexikói gitáros legendás "Supernatural" albumán jelenik meg, akkor a "Smooth"-hoz hasonlóan garantáltan a rádiók kedvencévé válik.

Az általam megvásárolt példány (nem tudom, hogy ez mindegyikre jellemző-e) tartalmaz egy meglepi DVD-t is, amelyen a "Nobody" videoklipje és egy 30 perces dokumentumfilm található az együttes karrierjéről és a "World Gone Crazy" fölvételének munkálatairól. A dokumentumfilmhez képest sokkal teljesebb és részletesebb a nem régen recenzált 3DVDs kiadvány második lemeze.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/treatofficial

1908. június 30–án reggel, helyi idő szerint 7 óra 13-kor a szibériai Alsó-Tunguszka és a Léna folyó között a légkörbe lépett meteor tűzgömbje 6-8000 méter magasságban fölrobbant, és kb. 20 megatonna TNT erejével egy 80 kilométer sugarú körben teljesen letarolta a tajgát. Hogy ennek pontosan mi köze van a svéd dallamos hard rock ősöreg mestereihez, illetve a 2006-os újraalakulásuk utáni harmadik lemezükhöz, az számomra nem teljesen világos. Anders Wikström alapító, gitáros, producer persze sietett némi magyarázattal szolgálni, de ez alig több a kötelező promóciós nyilatkozatnál: "metaforikusan és művészileg ez az album jeleníti meg a megfiatalodott, közel 40 éves banda újdonsült robbanékonyságát." Ahhoz képest, hogy 2013-ban még a második, immár végleges visszavonulást fontolgatták!

Persze nincs ezzel semmi baj, mi már megtanultuk az ilyen nyilatkozatokat a helyükön kezelni, az újjáalakult Treat pedig tényleg nem okozott még csalódást. Lehet, hogy az utómunkálatokkal fényesre polírozott és egyben tökéletesen sterilizált koncert DVD-t annyira nem szerettük, de a "Coup De Grace" (2010) és a "Ghost Of Graceland" (2016) remekbe szabott darabok, a műfaj igazi kiválóságai. Ha a Kee Marcello-s Europe annak idején nem dobja be a törölközőt, és az újjáalakulással nem fordul határozottan '70-es évek alapú blues rock irányba, talán valami ilyesmit játszanának. De jól van ez így, a Europe Norummal még sohasem volt ilyen "önazonos", a Treat ellenben tényleg jobb lemezeket készít ma, mint valaha.

A három "újkori" lemez közül egyelőre nekem a "Tunguska" tetszik legkevésbé, de ez még korai ítélet, később akár meg is változhat. Az mindenképpen javára írható, hogy a hangzás most még tökéletesebb, a dobok és a gitár valamivel rockosabban szólnak. Továbbra sem tetszenek a csilingelő billentyű hangszínek, de a "Man Overboard" '70-es éveket idéző, Moog-os billentyű szólója nagyon bejön (ebből kellene sokkal több). A rockosabb megszólalás ellenpontja, hogy a dallamok még "édeskésebbek", a kórusok még "kövérebbek", és egyre nagyobb teret kap a manapság divatos, már-már popba hajló slágeresség. A klipes, bőszen "óóóó"-zó "Build The Love"-ot mintha az a Max Martin dalszerző/producer szerezte volna, aki az elmúlt 15 év top 15-ös popslágereinek egyharmadáért egy személyben felelős. Pont ezért jó hallgatni a valamivel dögösebb szerzeményeket (Best Of Enemies, All Bets Are Off).

A "Tunguska" egészen bizonyosan nem fog minket letarolni, mint egykor a meteor a szibériai tajgát, de hogy igen kellemetes hallgatnivaló, az megkérdőjelezhetetlen – pont mint az együttes korosodó svéd muzsikusainak dallamérzéke. A napokban induló koncertkörúton igazán elkanyarodhatnának erre is.

Tartuffe