Földolgozáslemezek megjelentetése (főleg EP formátumban) általában a zenei ötletek vészes megfogyatkozását jelzi, vagy azt, hogy egy banda nem rendelkezik teljesen önálló, kiforrott koncepcióval arra nézve, hogy mit is képviselnek ők a túltelített zenei piacon. Az olvasóra bízom, hogy az Adrenaline Mob esetében melyik verziót fogadja el (vagy egyiket sem). Az biztos, hogy "cover"-jellegű "bemelegítő" EP-k megjelentetése immár védjegyévé vált az öreg metál gengszterekből álló csőcseléknek (lásd: 2013).
Mielőtt kivesézném az albumot, azt mindenképpen el kell mondanom, hogy jóllehet AJ Pero (Twisted Sister) nem teljesen egy fajsúly Mike Portnoy-jal, ebben a fölállásban, ezt a stílust véve alapul (mint ahogy azt már korábban is taglaltam) nincs bennem hiányérzet, sőt fazonban (min. 180 cm és 100 kg) még jobban is illik ide.
A kilenc nótát tartalmazó lemezen egyébként összesen négy valódi földolgozást hallhatunk: Pat Travers "Snortin' Whiskey"-je szerintem telitalálat, ami már sokkal kevésbé mondható el a country rockos "The Devil Went Down To Georgia"-ról (Charlie Daniels Band). A Black Sabbath Medley működik, de a 2012-es pesti koncerten hallott "War Pigs" után efelől nem is voltak kétségeim. A Queen "Tie Your Mother Down"-ja nem tűnt valami izgalmas választásnak, de azután rájöttem, hogy élőben ez is nagyon hasít majd... Ha jönnek felénk, remélem, el is nyomják legalább a végén.
Ami a többi nótát illeti, az Adrenaline Mob magát dolgozta föl: rádiós verziókat és akusztikus változatokat hallhatunk a korábbi lemezekről. Na én épp emiatt gondolom azt, hogy a csőcselék a bevezetőben vázolt okok miatt erőlteti az EP-ket... vagy mert a pénznek nincsen szaga...
Sokan meglepődtek (pl. én is), amikor kiderült, hogy Doug Aldrich gitáros kilépett a Whitesnake-ből, helyére pedig Joel Hoekstra került a Night Rangerből. Még ma sem világos, hogy valójában mi állt a döntés hátterében, de ezt a lemezt hallgatva egyértelműnek tűnik, hogy fő célként nem a Revolution Saints lebegett Aldrich szemei előtt. Ez ugyanis nem igazán az ő zenei közege: a Bad Moon Risingban, Dio mellett és a Burning Rain soraiban (sőt a szólólemezein is) bebizonyította, hogy inkább a tökös-bluesos hard rockot részesíti előnyben, a forradalminak azonban egyáltalán nem nevezhető "szentek" inkább a kicsit rockosabb AOR irányzatot képviselik, amúgy Journey és Night Ranger módra.
Nem véletlenül merül föl e két (Amerikában ikonikus státuszt élvező) banda neve: Aldrich mellett ugyanis az a Deen Castronovo énekel és dobol, aki 1998 óta a Journey sorait erősíti (olykor énekével is), a bőgőt pedig Jack Blades kezeli a Night Rangerből. Ebből világosan látszik, hogy egyfajta szupertrióval van dolgunk, amit oly sok más hasonló formáció mellett a Frontiers kiadó hozott tető alá. Ezért nem gondolom, hogy Aldrich itt ver majd gyökeret; érdemes lesz figyelni, hogy hol fog kikötni.
A Revolution Saints - nincs ezen mit szépíteni! - a Journey és a Night Ranger balkézről született ivadéka, így mindenki számára könnyen fölfedezhetően magán viseli fölmenői jellegzetes vonásait, főleg a Journey-ét. Egy-egy nótánál el is bizonytalanodik az ember, vajon nem az új Journey albumot hallja-e. Erre ráerősít Neal Schon és Arnel Pinada epizódszereplése is. Aldrich meglepően simán illeszkedik a tőle némileg szokatlan műfajba; nem tudom, hogy emiatt dicsérjem vagy korholjam, hiszen ez egyrészt zenei alázatról tesz tanúbizonyságot, másrészt viszont ha nagyobb szerepet kapott volna, a csapatra sokkal kevésbé lehetne rásütni a "Journey-wannabe" bélyeget.
Nekem mindenképp jobban ízlene ez a "koktél" egy kicsit több döggel (lásd: How To Mend A Broken Heart), saját arculattal, de azért így is tetszetős a végeredmény. Mindig is szerettem a Journey-t (manapság a Night Rangerrel is barátkozom), de az utóbbi években (gondolom, ahogy öregszem) egyre szívesebben hallgatom ezeket a szirupos-dallamos, kiszámítható, de szívmelengetően ismerős muzsikákat. Az előző (Eclipse) cikkben részletesebben is magyaráztam a jelenséget, de az önismétlést kerülni illik.
A svéd dallamos hard rock legenda, a Treat nagy örömet okozott 2010-es visszatérő lemezével (Coup de Grace), de azután csúnyán leforráztak bejelentésükkel, hogy – mivel nem igazán kíváncsiak rájuk – föloszlatják a bandát. Ebben a helyzetben nagy vigaszt jelentett, hogy a Treat közvetlen örökösének tekinthető Eclipse elkezdte szárnyalását. Igazából azt is bebizonyították, hogy a Treat szétzavarása inkább a fáradtságnak vagy a hisztinek tudható be, hiszen ezt a muzsikát lehet frissen, olyan meggyőződéssel és energiával művelni, mint azt teszi Erik Mårtensson csapata.
Az Eclipse nem nagy megfejtésekben és nem forradalmi újításokban gondolkodik, egyszerűen csak a lehető legmagasabb színvonalon csinálják azt, amit – úgy tűnik – a svédek tudnak legjobban: nyakra-főre írják a kellemetes hard rock slágereket, bebizonyítva, hogy valódi hangszereken, komoly hangszeres kompetenciával is lehet pop vagy diszkó dalokat írni, s mindezt úgy, hogy a rock zenén szocializálódott zeneértők sem csavargatják az orrukat, nem kiáltanak farkast, s még azt sem szégyellik, hogy a szokásos ökölrázás vagy headbang helyett olykor gyanúsan stílusidegen csipőbillegetésen kapják magukat.
Képtelenség, hogy az ember mindig zord, szilaj, dühös, vagy egyenesen okkult legyen, kellenek a rocker életében olyan percek is, amikor egyszerűen csak fölszabadultnak, lazának, életvidámnak érezheti magát, és az Eclipse ezekhez az életérzésekhez szolgáltat tökéletes zenei aláfestést. Meggyőződésem, hogy ez nem ciki, nem hiteltelen, nem méltatlan egy vérbeli rockernek sem. Ezért hallgatok minden szégyenérzet nélkül olyan zenekarokat, mint az Eclipse, H.e.a.t, Crazy Lixx (az utóbbiról kérünk szépen egy Kotta-kritikát!), vagy éppen a glam korszak meghatározó és kevésbé ismert bandái. Már a ’90-es években is dacosan, motoros bőrdzsekiben és (akkor még) hosszú hajjal röhögtem bele a toprongyos, kinyúlt pulcsis, zsíros hajú, életunt trutyisták (ld. grunge) szemébe.
Nyilván illene a lemezről is szólnom néhány szót, de vajon minek? Akit nem fölháborított, hanem egyetértéssel töltött el az előbbi eszmefuttatás (gondolom, ők lesznek kisebbségben), az úgyis tudja, mit várhat az új Eclipse albumtól. Nálam tuti toplistás anyag, hiszen simán sikerült olyan jól, mint az ugyancsak toplistás elődje (Bleed & Scream). Fogalmam sincs, mit jelent, de engem sikerült armageddonizálni.
Az utóbbi néhány évben már szinte megszokássá vált egy-egy új Neal Morse anyag megjelenése: ja, kipipálva, már megint eltelt egy év!? A kiemelkedő minőség garantált volt, mint ahogy az eget-földet rengető nagy meglepetések elmaradása is. Most azonban némi izgalom is vegyült a várakozásba, méghozzá két okból: (1) a legutóbbi szólólemez (Songs From November) hervasztóan popos lett, (2) Morse fix bandát gyűjtött maga köré, s így már nem egyszerűen saját neve alatt, hanem (a nem kevésbé egyértelmű) The Neal Morse Band néven "publikál". Persze a hiper-stabil ritmusszekció (Mike Portnoy és Randy George) maradt, a valódi drukkot Eric Gilette gitáros-énekes igazolása okozta, aki szólóanyagával (Afterthought) minden kétséget kizáróan bebizonyította, hogy idevaló, meg fogja állni helyét a legendás muzsikusok között.
Eddig a dolog úgy működött, hogy Morse akkurátusan kidolgozott és bámulatos gyorsasággal megírt egy teljes lemeznyi anyagot (vagy többet), a többi zenésznek jóformán csak föl kellett játszania a rá vonatkozó részeket a stúdióban. Jelen esetben azonban nem volt konyhakész alapanyag: "Szerettem volna látni" – nyilatkozta Morse – "milyen lenne szabadon, ott helyben komponálni minden előzetes elképzelés nélkül. Nagy volt a kockázat! Korábban meglehetősen paranoiás voltam amiatt, hogy vajon a rendelkezésre álló rövid idő alatt a dolgok kiforrják-e magukat… ezért már előre megírtam mindent. Ez az album teljesen más! Nagy teret hagytam a többieknek is, hogy részt vegyenek a komponálásban, kifejezhessék magukat, és az eredmény kimagasló!”
A "kimagasló" eredményt persze nem úgy kell elképzelni, hogy a "Nagyszerű kísérlet" teljesen leválasztható lenne az eddigi Neal Morse diszkográfiától. Korántsem! A Neal Morse-faktor teljes egészében benne van, mint a banda nevében is. Inkább olyan lett az album, mint a Transatlantic: teljes Morse hegemónia helyenként néhány kontribúcióval (ötlettel, fordulattal, megoldással) a többi muzsikustól. Eric Gilette gitárjátéka és éneke kölcsönzi neki a legtöbb frissességet, de én valamivel több egyéniséget vártam volna ettől a közös munkától. Érthetőbben fogalmazva: én azért (a tekintélyes Morse életművel való összehasonlításban) nem találom az új anyagot olyan kimagaslónak. Sőt!
A lemezt nyitó, 10 perces "The Call" nagyon hatásos "fölütés", már-már elhittem, hogy a The Neal Morse Band szignifikánsan több Neal Morse-nál, de a középszerű címadó után következik két hervasztó darab: egy akusztikus ballada (ennél Morse írt már vagy 20 jobbat) és egy jellegzetes "abbeyroados" Morse torzulás (ez a mélypont). Szerencsére a végére jutott egy közel 27 perc hosszú elszállós kompozíció (Alive Again), ez a korong legtransatlanticosabb száma. Talán inkább ezt a vonalat kellett volna erőltetni.
A "The Grand Experiment" egyébként három kiadásban fog megjelenni: lesz egy 1 CD-s változat, egy 3 lemezes digipak (alap CD, bónusz CD: 3 új számmal és két koncertfölvétellel, valamint egy "hogy készült?" DVD), végül egy 2 CD + bakelit verzió. Én javasolnék egy negyedik csomagolást is, ezt nevezhetnénk, mondjuk "Dionysos Deluxe” kiadásnak. Úgy nézne ki, hogy az alap CD-n kicseréljük az uncsi balladát és az idegesítő "Agenda"-t a bónusz CD "Doomsday Destiny" és "MacArthur Park" című nótáira. Az utóbbi nem egy nagy durranás, lehetne helyette esetleg egy instru darab Gillette szólólemezéről. Ha a menedzsment kapva-kap az ötletemen, a blog olvasóit mindenképpen értesíteni fogom, addig viszont be kell érnünk a jelenlegi változatokkal.
Előre is elnézést kérek, hogy ezt a zenekart használom fel (ki) a műfajjal kapcsolatos eszmefuttatásomhoz(ban), de egymagukban reprezentálják az europower által bejárt utat, így ideálisak az orvosi ló szerepének betöltésére. Tufa speed-happy metaltól jutottak el ők is a szimfonikus-folkos elemekkel díszített Trónok harca/Gyűrűk ura rockig, majd belebuzulva a Queenbe és Mutt Lange Def Lepparddal végzett munkájába – sortársaikhoz hasonlóan, sőt azokat megelőzve (lásd Nightwish, Sonata Arctica) – magukba integrálták a musicales elemekkel bőven átitatott, szövevényes koncepciók köré épülő tini-metalt is. Jön a saját koncept-film is hamarosan, meglátjátok!
Szóval, miért is nem szeretem én különösebben ezt a stílust? Leginkább valószínűleg azért, mert a gitár szerepét degradálták, ezt a - metalban alap - hangszert a háttérbe szorították. Vegyük például a honfitárs Acceptet. Ott minden nóta egy tökös riffel indul, kezdheted a bólogatást. Aztán zeneileg előkészítik, felvezetik a refrént, ami így a tökéletes pillanatban, a felfokozott hangulat tetőfokán robban be. Már csak a megfelelő helyen elhelyezett dallamszólók hiányoznak és meg is vagyunk. Egyszerű gyerek vagyok én, ezt értem. Póverben a gitár viszont gyakran csak reszel, a dallamalkotás szerepét a szintetizátorok és a heroikus énekdallamok, kórusok (meg a klasszikus- és a folk hangszerek, ha éppen nem szintetikusan szólaltatják meg azokat) veszik át.
Azt nem mondom, hogy nem létezik olyan póver banda, akit szeretek, mert az Angrát és a Stratovariust például kifejezetten kedvelem. Csakhogy, amíg ezekben nem gyenge muzsikosok tolják, addig a többi zenekar – beleértve jelen recenzió tárgyát is – a zenei intelligencia vélelmezett hiányát (de legalábbis a dalszerzői készség szükségszerű megkopását) előszeretettel rejtik a 24 ének- és a 18 gitársáv bombasztikusságának, dagályosságának álcája mögé. És ekkor bekövetkezik az, amit már nem értek: hogy miért hangzik úgy a verze, mintha már a refrén lenne, van itt egyáltalán refrén, és amúgy mit akar, hová a bánatba is tart ez a szám?
Speciel a Blind Guardianre nem jellemző a túlburjánzó szinti-hangzás (hogy valami jót is mondjak...), helyette viszont kiötlötték azt a k. idegesítő szokást, hogy a szólógitár végignyekergi az összes számot, folyamatosan ismételgetve a dallamokat. Végül, de nem utolsó sorban, az én idegeimet felborzolja Hansi Kürsch hangja is. Nem egy igazán jó frontember, a stílus követelményeinek azzal próbál meg eleget tenni (és egyben hangterjedelmi képességeit álcázni), hogy felvett egy szerintem igencsak modoros énekstílust. Biztos vagyok benne, hogy a stúdióban nyújtott teljesítményének (az intenzív énekórák ellenére is) csak töredékét tudja hozni élőben. Szóval, ha röviden jellemeznem kellene a BG-t, akkor ők számomra dagályosak, mesterkéltek és modorosak.
Ja, a lemez amúgy hibátlan. Tökéletes produkció, profi szórakoztatás, helyenként (ott, ahol vannak rendes riffek...) kifejezetten ötletes megoldásokkal és a megszokott bombasztikus hangzással. Megkockáztatom, az eddigi legjobb albumuk (zenei értelemben persze, hatásában, kreativitásban nyilván elmarad a '90-es évek első felének klasszikusaitól) . Ha az előző négy bekezdésben kifejtett jelenség téged nem zavar, akkor irány a virtuális lemezbolt, imádni fogod!
Úgy látszik, Jeff Scott Soto Simicska Lajossal szemben nem gecizett, inkább előkapta és az asztalra csapott, úgy, ahogy a klasszikus viccben, melynek hatásaként nem a hajó törött ketté, hanem a keményre kalapált fém, ami a T-9000-es modellhez hasonlóan folyékony halmazállapotban is képes ömleni a hangfalakból.
Az már persze más kérdés, hogy a fémes zenekari egység, amit Soto az előzetesekben ígért, úgy teljesült, mint a szovjet-német megnemtámadási szerződés 1939-ben – hát ott is volt vagy másfél év, amíg valóban nem hadakozták egymást szét a felek, de aztán… Az új albumon közreműködő zenészek listájának hossza ugyanis valószínűleg meghaladná jelen kritika méreteit, még olyan centivel is mérve, amit az illúziókeltés nagymesterei, a kuplerájosnék használnak a kishitű vendégek megnyugtatására. És ha már kupleráj: a közreműködői eklektika mégsem okozott ilyesfajta felfordulást, mert a megszólalás egységesen kőkemény jellege még azokat a dalokat is egyenruhába öltözteti, melyek stílusuknál fogva renitensen kilógnának a sorból. De tudjátok mit, ha olyan gitárosok szolgáltatják a talpalávalót, mint Gus G., Al Pitrelli, és az újkori csodagyerek, Mike Orlando, akkor azt se bánom, ha a szólók felépítésében kapkodni kell a fülemet a különböző felfogásban feljátszott hangok hallatán, legfeljebb azon bosszankodhatok, hogy Smolski miért nem lett meghívva.
Mert a dalok egyébként igen jók, annak ellenére, hogy kritikus társaimmal ellentétben én nem hallom ki Soto hangjából a szuperlatívuszt, sőt, megkockáztatom, hogy igenis fülbetűnő az évek során végbement kopás, mind a hangterjedelmet, mind az érzelemközvetítést tekintve, bár ebben a szigorú közegben sokak szerint annyi érzelem van, mint feudalizmusban a szociális együttérzés, de oda se neki. Van itt hát minden, valahogy olyan formában, ahogy a legutóbbi LeBrie szólóalbumon, csak itt kevesebb a progresszió, és több a groove-ba tocsogtatott popos dallam. Enyhe elektronikus utóíz, néhol már hallott riffek és dallamok – a "Break" szaggatott ütemeit már Alice Cooper ellőtte "Brutal Planet" albumának "Gimme" c. számában, a "The Fall" pedig simán lehetne a Nickelback Def Leppardos koppintásának – "Burn It To The Ground" – koppintása, ami ugye nem baj, mert a tagadás tagadása igazat eredményez. A matematikában.
No, egyszóval: a szigorkodó hangvétel mellett a dallamok mindenképpen elviszik a hátukon a lemezt, az meg, hogy olyan húzása van daloknak, mint hat ökrös szekérnek, csak hab a tortán. Az AOR-kodó Soto-t szeretőknek persze lehet, hogy nem jön be ez a dühösre kevert, modernkedő, staccato-s ipari jelleg, de azok, akik Soto utóbbi évekbeli legtöbb megmozdulásából a tököt hiányolták, most elégedetten dőlhetnek hátra (tudjátok, odavert vele a hajóra), ráadásul azért nem ész nélküli aprítás folyik. Hallgasd csak meg a Pink Floyd hangulatot is elővarázsló monumentális csúcspontot, az "End Of Days"-t, vagy a Soul SirkUS-os időket idéző, elektronikus pszichedéliába csomagolt "Inside The Vertigo"-t, és máris rájöhetsz, a keménykedés nem az ötlettelenség álcája, barátunk pedig akkor sem lenne acélos, ám érzelmek nélküli Terminator, ha a fémvázra emberbőr helyett még egy fémvázat húznának.
Minden bizonnyal megosztó albumról fogunk beszélni, ha valamikor Soto életműve kerül elemzésre, hiszen a választott stílus az énekes eddigi pályájára nem igazán volt jellemző, de az, hogy a szerzői heterogenitás széteső albumot eredményezett volna, szerintem ízlésen túlmutató véleménykülönbség, amit csak azért nem nevezek hibának, mert ez a lemez számomra szinte hibátlan – kár lenne hát a végére ilyesmivel befeketíteni.
Úgy tűnik, Mike Portnoy más dobosokat is megfertőzött a The Winery Dogs sikerével. Itt van például Mike Terrana, aki majdnem olyan híres és keresett ütős, mint Portnoy, s aki hozzá hasonlóan megjárt x+1 bandát és projektet (pl. Masterplan, Rage, Artension, Axel Rudi Pell, Tarja Turunen stb.). 2013 nyarán két ismeretlen olasz zenésszel, Fabri Kiarelli gitárossal és Alberto Bollati bőgőssel megalapított egy hard rock triót, amit nemtelen egyszerűséggel csak Terrana néven futtat.
A dobos legenda a következőt nyilatkozta ezzel a formációval kapcsolatban: "Mindig is akartam egy olyan bandát, ami ugyan erőteljes, de a vokálok tekintetében mégis megőrzi a dallamosságot, a harmóniákat, a gitár riffeket és szólókat. A '60-as, '70-es évek muzsikáján nőttem föl, bár leginkább arról ismernek, hogy rengeteg power metalt játszom. Mindig úgy éreztem, hogy vissza kell térnem zenei gyökereimhez."
Az albumon hallható muzsika (Terrana szövegeivel) valóban leginkább a '70-es évek hard rock legendáit idézi, főleg a Whitesnake-et, csak nyilván nagyobb hangsúllyal a ritmusszekción. Kiarelli és Bollati fölváltva (és együttesen) kezelik a vokális feladatokat, elismerésre méltó kompetenciával ugyan, de közel sem azon a színvonalon, mint amit a példaképek (Coverdale, Dio stb.) képviseltek. Nekem úgy tűnik, hogy kinézetre a Hooligans dobosára, Kiss Endire hajazó (szó szerint és képletesen) Kiarelli a jobbik énekes, hangszeresen viszont egyiküknek sem kell szégyenkeznie.
Az mindenképpen örvendetes, hogy korábbi szóló projektjeihez képest a hangzás sokkal arányosabb és dinamikusabb. Hallhatóan törekedtek egy természetes, nem agyondigitalizált, kimondottan puritán sound kikeverésére. Ha már a The Winery Dogs-szal kezdtem, azzal is fejezem be: Terrana új lemeze jó, sőt jobb, mint bármi, amit tőle szólóban hallottam, mégis elmarad Portnoy ügyeletes formációjától. Egyszerűen azért, mert ott jobb dalszerzők vannak. Punktum.
Emlékeim szerint a Youtube hajnalán találkoztam először ezzel a fiatal, angol gitárossal, cirka 7-8 évvel ezelőtt. Heti rendszerességgel szállította már akkor is meggyőző improvizációit, jammeléseit ismert előadók darabjaira. Már akkoriban is próbáltam kideríteni, hogy vajon rendelkezik-e saját anyaggal, ám abban az időben még csak érlelte zenei gondolatait . Jó időre szem elől is tévesztettem, majd 2013-ban botlottam bele egy cikkbe, hogy Dave kiadta első lemezét. A megosztott darabkák alapján meggyőzőnek ítéltem, így megvásároltam az igencsak méltányos árszabású albumot.
Stílusát tekintve progresszív rock a kiadvány, méghozzá a könnyedebb, jobban emészthető fajtából. Ahogy említettem Fabrizio Leo esetében, hogy tagadhatatlan az olasz származás, itt szintén ez a helyzet, csak épp itt a szigetországi gyökerek a dominánsak. Britannia legjava köszön be egy-egy momentum erejéig. David Gilmour, Brian May, Steve Rothery-szerű melódiák, ízes szólójáték, megjegyezhető dallamok, harmóniák, szólamok uralják a terepet. Rögtön hozzátenném, nem tolvajlásra célzok; szép letisztult zenei motívumok, amelyek Dave személyiségét tükrözik, de feltűnik mindig egy pillanat, ami sejtetni engedi a fő hatásokat.
Minden hangszert a szerző játszott fel, az összes húros sávot és billentyűket is. A dob programozást szintén magára vállalta, amiben nem titkoltan kedvenc dobosa, Virgil Donati játékát próbálja sokszor imitálni. A dalok karakterét tekintve két csoportot állíthatunk fel: az egyik halmaz a hét húros gitárral megtámogatott, progosabb, riffelős tételeket tartalmazza (PlanetX irányvonal kb.), a másik pedig a balladákat.
A kezdő címadó "Riding Out Youth" és a "Dreaming" a két legerõsebb dal a lemezen, szerintem bármely ismert gitáros szívesen jegyezné őket! Az előbbi egy húzós riffel indít, amit komplex ritmusok színesítenek, struktúráját tekintve is elég komoly. A refrén elsőosztályú, az outro rész érdemel külön említést, ami káprázatosan szépre sikerült, no meg a szólójáték, ami nem csak technikás, hanem megfelelően szenvedélyes és ráadásul több hullámban érkezik. Felkészültségét tekintve nem lehet belekötni a brit gitárosba: helyből ugorja meg a 21. század guitar hero színvonalát.
Külön érdekes, hogy a modern hangzású alapok mellé stratocaster szerű hangszíneket választott a szólózáshoz, és lazán, gondolkodás nélkül bedob egy-egy klasszikusabb blues futamot is. Az imént említett "Dreaming" csodálatos ballada, szinte végig ujjal pengetett dallamvonal (lásd még:Mark Knopfler), ami miatt extrán puhának és lágynak hat. Harmonizált gitárok uralják a refrént, instant Brian May idézés. Rövid betekintést enged zongora tudásába a cím nélküli szösszenet során. Jó viszonyt ápol az akusztikus gitárral is, erről a "Thoughts" és a "Tomorrow, Today" című szerzemények győznek meg minket. Nem tudom, hogy mennyire volt koncepció, de ezen dalok miatt több korosztály is találhat magának csemegét az albumon. Mindkettõ a refrénben csúcsosodik ki, ahol akusztikus duettel kápráztat el minket a szerző.
Sok progresszív előadóval szemben itt nem a kínzás, hanem elsősorban a szórakoztatás a cél, ennek köszönhetően mindegyik ilyen stílusú tétel szép arányosságot mutat. A műfajra jellemző kötelező komplexitást egy mindig óriási dallamokkal operáló refrén ellensúlyozza; ékes példa erre, a "Code" és a "Mind Matter". Utóbbiban különösen tetszetős a modern köntösű neoklasszikus játék, szűkített skálák, arpeggiok, harmonikus mollos egzotikus hangulat, amit egy hammond-stratocaster párbaj tesz még őrületesebbé.
Direkt nem eresztettem bővebb lére a beszámolót, ugyanis hamarosan érkezik Dave második albuma, amiről természetesen szintén említést teszek majd.
Szinte biztos vagyok, hogy a Shadowquest debütalbumáról nem nagyon fogok a magyar rock/metalblog szcénában ismertetőt találni – ha igen, akkor tudják be olvasóim egy újabb tévedésemnek és csapják oda a többihez – pedig egy olyan kvázi "B osztályos" válogatott gruppról – vagy superteam-light-ról – van szó, akiknek albuma nyugodtan odatehető a "Hammerfall klasszikusok összese" mellé. Vagy inkább fölé, mert véleményem szerint nomen est omen, a Shadowquest árnyéka – amit a színvonal vet – úgy takarja el a Hammerfall dicsfényét, mint némely – természetesen külföldi – politikus adóbevallása a megszerzett milliókat.
Ezen persze nincs is mit csodálkozni, ha sorba vesszük az együttest alkotó zenészeket: az énekes Patrik Johansson (Bloodbound) álmából felkeltve is képes 10 perc alatt összerittyenteni egy Manowar diszkográfiányi hősies melódiát – ráadásul fránya módon hibátlanul kiénekelve a padlás-és pincejáró hangokat. Vannak olyanok is persze – és igazat adok nekik – akik szerint ez nem más, mint egyszerű zenei kőműves meló (kábé annyi művészi tartalommal), ami nem áll másból, mint panelek egymásra rakosgatásából, de jelen kritikát úgysem nekik írom, kivéve, ha mazochisták, vagy jobban szeretik a felháborodást és cinkelést az önfeledt zenei élvezetnél. Nos, az igaz, hogy Johansson szeret, khm, ihletet kapni, a hangszereket kezelő zenészek azonban jótékonyan terelik el a figyelmet a muzikális áthallásokról, melyek alá a lábjegyzetben bizony nincs jelölve az idézés ténye. Ez persze csak akkor lenne kínos, ha a csapat a tudományos életben nyomulna – bár még akkor sem biztos –, a Dionysos kultbanda alapjain felépült zenekar azonban nem akar professzor lenni, nyíltan felvállalva a könnyű szórakoztatás szándékát.
Ezt a célt aztán maradéktalanul elérik, a már említett Hammerfall témabázisába kapcsolódva felismerhetjük a Bloodbound Judas Priestet idéző pillanatait, a Helloween dallamszaftban tocsogó kapkodását, a Dionysos epikára hajlamos hősi attitűdjét, sőt, Kaspar Dahlqvist billentyűs játékában a szépreményű, ám sajnos rövid életű Opus Atlantica hangulatárnyalatait is. Nagy megfejtések persze nincsenek, de a gitárosok neoklasszikus futamokra is hajlandó munkája olyan rutint közvetít, ami túlmutat az iparosságon, már ha a nehézipar ilyen irányú munkáit többre értékeled pár darab rideg szögvasnál…
Kellemes meglepetés a Shadowquest a maga bajnokságában elsőrendűnek bizonyuló bemutatkozó lemeze, akiknek bizony sikerült lefocizniuk a pályáról pár, önmaga nagyságába belefáradt és megújulni képtelen, rutinból játszó nagypályást. Remélem, ezt rajtam kívül mások is észre fogják venni, csak aztán nehogy szétigazolás legyen a nagy figyelem vége.
Ezt a zenekart behivatkoztuk már párszor, amikor szerb (vagy bolgár) bandákra terelődött a szó, sőt Tartuffe anno megemlékezett Srdjan Brankovic Expedition Delta nevű projektjéről is. Srdjan, Miloslav névre hallgató tesójával együtt az AlogiA alapítója, mi mégsem róla fogjuk szerintem megjegyezni ezt a csapatot, hanem a Dreyelandsben is megfordult aranytorkú Nikola Mijic okán (jelenleg Eden's Curse).
Ötödik lemezük ez, melyből egyik az első angol nyelvű verziója. Ja, merthogy van képük az anyanyelvükön dalolászni. Az első két korong (2002 és 2004) elég izgalmas, neo-klasszikus hatásokkal bőven átitatott progresszív metalt tartalmazott, aztán eltűntek 8 évre, majd meghasonulva tértek vissza egy érdekes albummal. A '12-es alkotásuk inkább nevezhető egy hard-rock opusznak, mintsem metalnak, főleg nem progresszív metalnak. Azon pillanatok, melyek valamelyest progosnak mondhatók is inkább követik a melankolikusabb-merengősebb vonalat (mondjuk Conception), mintsem a korábbi Malmsteennel kevert Dream Theater irányt. Azt nem állítom, hogy nem e miatt a szerb nyelvű Europe-Bikini-Mittudoménmilyen zene miatt baromi népszerűek odahaza, na de akkor is...
Hála az égnek, tavaly visszataláltak a megfelelő ösvényre, mi több, nagyon összeállt a mutatvány. Először is, a hangzás messze jobb, mint eddig bármikor, másodszor, nótaírásban is felülmúlták saját magukat. A fogós dallamok újra Symphony X alapokra érkeznek, az egész motyó nagyon kerek és lendületes. Azt tudjuk, hogy Mijic piszok jó énekes, de a gitárszólókért se kell Skandináviába menni, a Brankovic testvérek hibátlanul nyomják. A dél-szláv dallamvilággal ügyesen fűszerezett muzsikájuk egy halottba is életet lehelne, hacsak nem süket. Na jó, ezt a mondatot töröljétek.
Egyik számot végighörgik... Nem kell meglepődni, mert ezt Chuck Schuldiner emlékének ajánlották, szóval rendben van ez így. Ahogy az egész album is. Tudom, gatterság ilyent leírni, de ha még az év végi listám összeállítása előtt eljutott volna hozzám... Na jó, töröljétek ezt is. Csak a lemezt ne az mp3 lejátszótokról, mert azért nagy kár lenne! Myrath rajongók avathatnak egy új kedvencet.
