Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.thetriosphere.com

Az biztos, hogy jól átgondolnám a Sonata Arctica és a Kamelot helyében, hogy a Triosphere-t vigyem el magammal aktuális turnéra – mint ahogy történt –, nehogy aztán felmosás legyen a vége, még akkor is, ha elvégre a nőknek az a dolga. Persze csak akkor, mikor egy olyan bandában zenélnek, amelyik újradefiniálja a rosszemlékű Spice Girls által zenei köztudatba hozott "girlpower"-t, és a felmosás nem ronggyal, hanem a főbandákkal történik, tisztázva a színpadon és a fejekben, hogy ki a király. Izé, királynő. Mert a Triosphere élén süvöltő Ida Haukland maga a megtestesült female power torok, aki hangja alapján kétszer olyan távolra pisil, mint legtökösebb férfi kollégái, és a színtér női énekeseit úgy nyeli keresztbe, hogy szeme se rebben. Ehhez persze kell az a már említett zenei világ, amiben nincsen picsogás, musicales könnyáztatás, az ifjú Werther szenvedéseinek szentimentális lenyomata, van azonban olyan lendület, kivagyi melldöngetés, magával ragadó erőzuhatag, ami egyértelműen és félreértéseket kizárva harsogja a világba, mit is érthetünk északi heavy metal alatt.

Kérdés, ha Daniel Heiman a kissé mélázgatós, merengős Harmony munka helyett ezt az albumot énekli fel, nem találom-e meg a saját kedvenc Heed utódját – azt hiszem, igen. Bár úgy gondolom, nem kell ehhez Heiman, hiszen Ida egy nőstény oroszlán fémbe oltott bömbölésével képes a szikár zenei alapok felett karmokat mereszteni, és bevallom, mikor a felvezető promó számot – The Heart's Dominion – hallgattam, a csapat ismeretének hiányában azt hittem, hogy a szokásos, enyhén feminin hangú euro-power pacsirta veszi kissé mérgesebbre a figurát. A zene persze, mint írtam, egy súlycsoporttal feljebb osztogatja mázsás pofonjait a mézédes refrénekkel operázó Helloween örökösöknél, és inkább rokonítható a svéd hagyományokon nyugvó, a Judas Priest nyersebb megközelítésére emlékeztető bandákkal, olyanokkal, mint a már említett Heed, a Tad Morose, az 8 Point Rose, vagy a Disdain.

Attól persze senki ne féljen, hogy a riffaprítás és groove-halmozás mellett nem marad elég hely a dallamoknak, mert Ida nem csak hangban, de refrénalkotásban is emlékezetes dolgokat hoz – ráadásul basszus, a basszust is kezeli –, és a kissé gonoszkás, apokaliptikus hangulatot úgy képes meglágyítani, ahogy a merev vasat az edzés: nem puhává, hanem ruganyossá és pengeélessé kovácsolva azt. A gitárosok modern, groove-orientált tevékenysége teszi fel a koronát a műre, hallgasd csak meg a "Storyteller" élvezetes, klasszikus virgából eredő, de mégis enyhe progresszív hangulatot teremtő tempóváltásos szólóját, és egyből rájöhetsz, itt bizony felsőligás zenészek halmozzák az ötleteket.

Mit ne várj hát az albumtól? Csajos, gótikus-pop nyivákot, álszimfonikus zenei mesét, merengést és muzikális áhítatot, szemforgatós talmi művészkedést, vagy ellenkező esetben söröskorsó emelgetős, unalmasra koptatott refréneket. És mi az, amit kaphatsz? Ravasz, de nem alattomos, északi alapú, sötét árnyalatokban gazdag power monolitot, amitől nem üvöltesz, ha ráesik a fejedre. Sőt, újból felhajítod, hadd zúzzon!

Garael

Honlap:
www.ericgillettemusic.com

Egy pár héttel ezelőttig a leghalványabb elképzelésem sem volt arról, ki ez az Eric Gillette. Ha akkor valaki rákérdez, biztosan azt felelem rá, hogy valószínűleg a híres borotvagyárat alapító néhai King C. Gillette valamely távoli leszármazottja. Persze még az is meglehet, hogy nem tévedtem volna nagyot. Egy biztos: hosszú éves kísérletezés és jövés-menés után Neal Morse úgy döntött, hogy nem alkalmi muzsikusokkal veszi körbe magát, hanem Neal Morse Band néven egy stabil formációt hoz tető alá. Mike Portnoy kézenfekvő választás volt a dobok mögé, mint ahogy Randy George bőgős leszerződtetése sem okozott meglepetést, de a számomra korábban ismeretlen gitáros leigazolása váratlanul ért. Gyorsan le is vadásztam első (és eleddig egyetlen) szólólemezét, hogy leMEÓzhassam…

Azt kell mondjam, értem, nagyon is értem, megértem és támogatom, sőt üdvözlöm Neal Morse döntését! Az egyébként több hangszeren is ügyesen játszó Gillette nem csak kompetens gitáros, de tehetséges zeneszerző és jó énekes is. Az "Afterthought" egy olyan muzsikusról árulkodik, aki fölfogásában, stílusában pont Morse mellé való. A progresszív rock és metál között húzódó vékony határmezsgyén egyensúlyoz bámulatos érzékkel, gitárjátékából kihallatszik John Petrucci hatása, az instrumentális dalok alapvetően ezen a vonalon is mozognak, de az énekes darabok inkább arra engednek következtetni, hogy Gillette évek óta Neal Morse munkásságának alapos ismerője, rajongója.

A bemutatkozásra szent albumon összesen 12 nóta szerepel, több mint egy óra zene, ami nagyjából fele részben instrumentális. Bár a CD magánkiadásban jelent meg, így biztosan szűkre szabott keretből kellett gazdálkodni, a hangzás egész tűrhető, talán csak a dob sound lett kicsit színtelen (de a legtöbb nagy költségvetésű anyagnak is ez a neuralgikus pontja). Innentől kezdve majd (remélhetőleg) Portnoy-jal dolgozik, s ez a probléma is ki lesz pipálva.

A lemez zeneileg elég egységesnek tűnik, még annak ellenére is, hogy vannak kitekintések a poposabb irányzat (Lost, Above The Sky), de a jazz felé is (Rising, Out Of Control). Nem gyönge bemutatkozás, bár elismerem, hogy nem köt le végig. Ezt nem egyben kell hallgatni, hanem szemezgetve, dalonként adagolva.

Tartuffe

Lehet meglepőt írni? Nem tudom, hogy lehet-e. Vagy van esetleg értelme szakérteni, tudálékosnak tűnni és olyanokat beleokoskodni a világba, hogy pl. a "Rock The Blues Away" mintha a felfoghatatlanul értékes életmű egészen korai szakaszával mutatna párhuzamot? Bizonyára lehet, de értelmét nem látom. Az AC/DC egy olyan ősalap, ami megkerülhetetlen és amire megannyi felépítmény került. Ami rock, abban valahol ott vannak a Young testvérek. Most nehéz szívvel, de tudomásul kell venni, noha az ősalapokat lefektették, azok már örökre ottmaradnak, de a lefektetők nem élnek örökké. Malcolm, legyen emberhez méltó és viselhető családod körében, ami még megadatik, köszönjük a dalokat!

A "Rock Or Bust" egy nagyon bikán megszólaló, kissé a vártnál talán rövidebb, de ízig-vérig AC/DC lemez, amely méltó az életműhöz. Az összes többi szócséplés. Ennyit érdemes elmondani róla és rögtön mindenki tudja, hogy a baljós körülmények ellenére a leopárd nem vesztette el a foltjait. Nem képes ugyanis rá.

Az AC/DC ugyan kizárólag az idő múlásának köszönhetően már túljutott pályája zenitjén, de nagyon úgy tűnik, hogy amíg a hangszereiket képesek kézbe venni és megszólaltatni, addig mi azt fogjuk kapni, amire a név kötelezi őket. Ezért pedig hála és köszönet! Tudom, fognak a lemezről ennél hosszabban is írni, meg nyilván Tartuffe is elejt egy pikírt megjegyzést, hogy ebben a formában talán még sem kellett volna elvállalni a recenziót, de azt is tudom, hogy a háromszor ilyen hosszú értekezések tartalma is annyiban foglalható majd össze, amit én leírtam. Esetleg lásd még fentebb a (nem)létező visszautalásokról szóló vagy ahhoz hasonló süketeléseket.

Túrisas

Csont nélkül azon nagyon kevesek közé tartozom, akik gondolkodás nélkül belemennek egy Slash kontra Ron "Bumblefoot" Thal, DJ Ashba, Richard Fortus (gitáros-gitárosok) cserébe. És eszembe sem jut azon jajongani, hogy ez már nem a nyegle és zabolátlan Guns, sőt egyáltalán semmi köze a Gunshoz, hanem valami nagyon kiszámított és lélektelen zeneipari show, üzleti kreálmány, bármi.  Pedig tudom, hogy mindez valahol igaz, de nem érdekel.

Azt is tudom, hogy a vállalhatatlan fizimiskájú Axl már mentálisan is belesérült önmaga sztárságába, arról meg tényleg ne is beszéljünk, hogy a nyávogása hangja mára csak tényleg komoly léptékű stúdióeditálás után eladható, mert ezek tények, de! Ez a DVD akkor is egészen egyszerűen lenyűgöző zenei élmény. És ha mindehhez hozzáveszem, hogy 2011-ben már kaptunk a "Rózsák" szerethetőbb, hitelesebb arcától egy tökéletes koncertanyagot (Made In Stoke), akkor végkép nem látom értelmét a puffogásnak. Tessék betenni ezt a gigahosszúságú, pazar Las Vegas-i koncertet és lehet végig fülelni és gyönyörködni. Mindenben. Brutálisan, már-már giccsesen látványos a show, de ezt meg bánja az, akinek a kétlámpás grunge-éra "őszintesége" hiányzik egy koncertből, én nagyon nem tartozom közéjük. És ha valaki azt gondolja, hogy a zenei hiányosságokat hivatott takarni a csili-vili pompázat, az megint csak tévedésben él. Nem kicsi tévedésben.

Topmuzsikusok ők mindahányan, ráadásul fazonok és egyéniségek, főleg gitáros fronton. Három teljesen eltérő stílus és karakter, de kiegészítik egymást és szerencsére szó nincs arról, hogy Axl alárendeltjei, zenei kiszolgálói, színpadi kellékei lennének, merthogy hangszeres önmegvalósítás tekintetében legalábbis egészen mást látunk. Még az általam amúgy brutálisan megunt  "Knock-Knock" is érdekes tud lenni a gitármunka miatt, de a régi slágerekben és új dalokban is kapnak teret rendesen, nem is aprózzák el. Tessék csak meghallgatni a "Don't Cry" amúgy kisiskolás kezdő akkordbontását Bumblefoot értelmezésében, hogy érthető legyen a lelkesedésem.  Fortus szólója és gitárjátéka is állkoppantós rendesen, de a fazonban és technikában is leginkább Slashre hajazó, bár mindenképpen önálló egyéniséggel rendelkező DJ Ashba is derekasan kiveszi a maga részét a melóból.

Nincs értelme ragozni. Óriási muzsikálás megy itt több, mint két órában. Az egyetlen gyenge pont a főhős, de szerencsére messze nem azt halljuk a felvételen, amit a jelenlévők, így viszont teljesen rendben van a végeredmény. Illúziónk meg ne legyen, minden koncertfelvételen van utómunka. Axl esetében az egészségügyi határérték többszöröse ugyan, de egy Rio-i bulit megörökítő bootleg DVD ismeretében mondom: senki ne szomorkodjon emiatt…

Túrisas

Kiadó:
AFM records

Honlap:
facebook.com/bloodboundmetal

A Bloodbound vérrel taposta ki azt az utat, melynek kockáit a heavy metal nagy öregjei – és fiataljai – faragták fémesen keményre (amiket aztán a Magyar Építőipari Vállalat sikerrel tudna felhasználni a lassan lecsengő panelházak építésében), és ami a "sramli metal" hercegeivé avatta őket, sikerrel bővítvén ezzel a kemény fém horror panoptikumát, melyben jól megfér egymás mellett a vámpír, a Powerwolf vérfarkasa és a Sabaton rettenete.

Járt utat járatlanért el ne hagyj, így aki a "Tabula Rasa" szikár erőmetalját várta, az már kókaszthatja is lefelé a fejét. Illetve dehogy, hiszen az utóbbi két album kliséhalmozó bázisát a Hammerfall, Accept, Iron Maiden és Helloween mellett most a "Painkiller" és "Screaming For Vengeance"-korabeli Judas Priest is alkotja, aminek hatása jótékonyan visítja az édenbe, hogy ez most nem a "puhapöcsösködés" ideje, és a Bloodbound inkább meghal, de nem alkuszik (vagy megalkuszik, de ezt döntse el mindenki saját maga). Ezért aztán senki ne lepődjön meg, ha a kezdő szerzeményben maga Halford ébreszti fel a nagyérdeműt, úgy, mint a "Resurrection" című visszatérő lemezén. No jó, ha nem is ő, de Patrik "Pata" Johansson és társai mindent megtesznek, hogy az illúzió teljes legyen, amit csak az "ront le", hogy a jó öreg britek sosem alkottak ennyire mézédes refrént, ami a kórusokkal megtámogatva aztán végképp letörli a Judas klón címkét.

Giccses, hatásvadász, kiszámítható – igen! A fiúk azonban nem tagadnak, nem sumákolnak, nyílt kártyákkal hirdetik, hogy ez most nem az agyas zenei metaforák ideje, ha kell, gyermekkórust – "Nightmares From The Grave" –, ha kell, ordas Nightwish lopkovárit – "Iron Throne", "When The Kingdom Fall" – vetnek be, és ha a Hammerfall ilyen tipikus és azonnal robbanó slágerbombákat tudna még ma is írni, nem tartaná őket a szakma a legjobban szeretett bukott reménységnek. Van itt hát minden jó, amiért a bölcsészmetal képviselői hupililát hánynak, még akkor is, ha a hatások olyan klasszikusokra utalnak, akiket utálni már azoknak is ciki, akik egyébként még magukkal sincsenek kibékülve. Az Accept – hallgasd csak meg a "Made Of Steel" pofátlan nyúlásával is egyértelmű, a klasszikus érát idéző slágerét –, a már említett Judas Priest, vagy a Helloween legjobb pillanatai nem kerültek rossz kezekbe, hiszen egy mesterpék kisipari kft. minden szakmai tudásával lettek slágerré, ökölrázó himnusszá gyúrva, amiből nem hiányzik a virtuozitás sem. Micsoda? Hogy a kaptafa-készítők mesterek is lehetnek? Igen! A Bloodbound ugyanis nem csak slágerteremtésben kiváló, de a két gitáros munkája – és különösen a Thomas féle Olsson szólói – mind dallamalkotásban, mind technikai értelemben élményszámba megy (a "When All Lights Fail"-ben, apám!): igen, ez az aspektus, amivel Bloodboundék jelenlegi munkája veri a színtér hasonló babérokra pályázó farkasüvöltéses, kalapácszúdításos és háborúidézéses reménységeit. (Pata barátunkról nem is szólva, akiről csak annyit, hogy sikerrel képes Halford és Udo teljesen eltérő karakterű hangját megidézni, erre pedig H. Sanyi barátunk is csak úgy képes, ha fémhangszálainak teljes generált rendel…)

Ha a korábbi Bloodbound lemezre azt írtam, hogy kiszámítható, akkor ez a megállapítás a jelenlegire csak a csontig lerágott sémák újrahasznosításában vonatkozik. A fiúk azonban jó kutya módjára találják meg a csontban a velőt, és ha nem félsz beállni a "most melyik klasszikust idézzük Bloodbound módra" című játékba – aminek követelményei csak abban állnak, hogy ismerd és szeresd a vonatkozó színteret –, akkor minden bizonnyal jól fogsz szórakozni (akkor is, ha rühelled, mert milyen jó a felsőbbrendű értékalkotó szerepében utálkozva borzongani, nem igaz?)

(Szegény Tartuffe, a borító láttán most biztos borzong - én is!)

Garael

Kiadó:
Limb Music/Soulfood

Honlapok:
www.redcircuit.de
facebook.com/redcircuitgermany

Ezzel a DVD beszámolóval még vastagon adós maradtam. Az eredeti recenzióban ugyan megemlítettem a ráadás koncertfölvételt, amit a PROG POWER USA XII fesztiválon rögzítettek Atlantában (Georgia), 2011. szeptember 17-én, de mivel a 2 lemezes kiadvány még nem érkezett meg a postán, akkor érdemben nem esett róla szó.

Kérem szépen, ez egy nagyon tisztességes módja a közönségszolgálatnak 11 nótával (egy bónusz video klippel - "Ocean's Apart"), természetesen (a 2011-es dátum miatt) teljes egészében az első két album anyagára építve majd' 60 percben. Fesztiválról lévén szó, a színpad elég tágas, de nincs túlspirázva, a többkamerás fényképezés kielégítő, a sound pedig egyenesen kifogástalan!

Christian Moser gitárja, csakúgy mint a stúdiólemezen, leszaggatja a fejeket, Somapala pedig – bár, mint Buga Józsi, nem szép ember – élőben még talán jobb is, mert kevesebbszer ragadtatja magát a védjegyének számító gurgulázó rekesztésre. Nagy ugribugri nincs ugyan a színpadon, az együttes decens germánok módjára tartózkodóan viselkedik, de annyira jó nézni-hallgatni a show-t, hogy az egy órás játékidő kegyetlenül rövidnek tűnik.

A PROG POWER USA nagyon baró kis fesztivál, amit – ha nem lenne olyan reménytelenül messze – szívesen meglátogatnék egyszer. Jövőre pl. olyan csapatok lépnek ott föl, mint az Angra, Almah, Hibria, Anubis Gate, Dynazty, Riverside, Royal Hunt stb. Nem véletlen, hogy már most elkelt minden jegy a fesztiválra. A 2011-es bulin a Red Circuit mellett föllépett még a DarkWater, Haken, Creation's End, Vanden Plas, Evergrey stb. Kérek szépen egy-egy hasonló DVD-t mindegyiktől. Ezt kérem Mikulásra!!!

Tartuffe

Kiadó:
PowerProg Records

Honlap:
facebook.com/amadeus.awad.official

Mindig is teljes mellszélességgel vállaltuk ezen az oldalon azt a véleményt, hogy a metál és rock zene területén üdvös vállalás megtörni az angolszász hegemóniát, de tovább megyek, azt is többször kihangsúlyoztuk, hogy az afro-amerikai és európai gyökerek mellé növeszteni kell más táplálkozási útvonalakat is, pl. a világzene irányába, pontosabban az egzotikusabb népzenék felé is. Erre vezethető vissza az, hogy előszeretettel számoltunk be olyan együttesekről, formációkról, akik az orientális (elsősorban közel-keleti) muzsika gazdag hagyományait igyekszenek beépíteni a már ismert sablonok közé.

Az izraeli gyökerű Orphaned Land, Amseffer, Edgend, vagy az arab/török hatásokat integráló Myrath és PUi pontosan ebből a megfontolásban kaptak tőlünk megkülönböztetett figyelmet. Amadeus Awad (valamint szerzőtársa Elia Monsef) Eon nevű projektje sem maradhatott ki. A libanoni srácok olyan nagy neveket nyertek meg maguknak, mint Russell Allen (SymphonyX, Adrenaline Mob, Allen-Lande), Amanda Sommerville (Avantasia, Kiske/Sommerville) a mikrofonnál, Kevin Moore (OSI, Dream Theater, Chroma Key) és Elyes Bouchoucha (Myrath) a billentyűknél, valamint John Macaluso (Yngwie Malmsteen, Ark, James LaBrie, TNT, Riot, Starbreaker) a dobok mögött.

A közreműködők névsorát böngészve joggal ébredt bennünk a késztetés, hogy lecsapjunk az egyiptomi témát epikusan földolgozó EP-re, mint vércse a galambra. A kezdetben Deep Purple/Rainbow bűvöletben élő Awad mostanában szerencsére fémesebb és "orientálisabb" dalokban gondolkodik, leginkább az Amaseffer epikusabb, lassan kibontakozó, mesélősebb stílusában. A "The Book Of Gates" nagyon ígéretes bemutatkozás, bár ha rajtam múlt volna, inkább megvárom míg összegyűlik egy teljes lemezre való anyag, és nagyobb gondot fordítok a hangzás tökéletesítésére. A 4 nótát fölölelő mű mellé kapunk 3 bónusz szerzeményt is, amelyek közül a "Poetry Of Time" messze a legjobb darab.

Remélem, Awad személyében egy olyan új és termékeny szerzőt üdvözülhetünk az orientális heavy metal világában, aki hangzásban, kompozícióban, a közel-keleti muzsika integrálásában fokozatosan és biztosan előrehaladva még sok szép pillanatot szerez nekünk. Akit kíváncsivá tett ez a recenzió, IDE kattintva az egész anyagot kielemezheti.

Tartuffe

Honlap:
www.andywoodmusic.com

Ígéretemhez híven a következő alany sem a mainstream vonalat erősíti, idehaza relatív ismeretlen művészről lesz szó. Andy Wood azon emberek közé tartozik, akinek a zenészi transzformációja valószínűleg már a születése pillanatában elkezdődött. Rokonsága hemzseg a muzsikusoktól, bár azt rögtön hozzáteszem, hogy van néhány kanyar a sztoriban, ugyanis a hozzátartozók a bluegrass vonalat művelik, képviselik, tehát a történet kicsit máshonnan indul.

Nem mennék bele hosszasan, a bluegrass amerikai gyökerű stílus, a country műfajból eredeztethető, kelta folk, ill. jazz behatásokkal, rengeteg balladával, esetenként komplex szerkezetű dalokkal – akit érdekel, nyugodtan keressen rá. Részünkről annyi lenne a lényeg, hogy a gitár mellett többféle húros hangszert is használnak, ezek közül az egyik a mandolin, amit a nagypapa hatására Andy egészen pici gyermekként kezdett el művelni. Valahogy úgy tudom elképzelni ennek a kisebb méretű zeneszerszámnak szerepét az amerikai kultúrában, mint idehaza a hegedűét. Vannak standard darabok, ezeket mindenkinek "kötelezően" meg kell szólaltatnia a műsor alatt, ebből fakadóan akarva-akaratlanul beindul az összehasonlítás, ami versenyek formájában testesül meg. Andy és unokatestvére rendszeresen részt vett ezeken a "ki a virtuózabb" megmérettetéseken, ami végül 16 éves korában a "Mandolin Világbajnokság" keretein belül hozott neki egy ezüstérmes helyezést.

Saját elmondása szerint akusztikus gitáros képzettsége ugyan volt, de az elektromos változat csak tinédzser kora legvégén jelent meg. Ismételten egy versenyen szerzett eredmény hívta fel a figyelmet Andyre, 3400 főt számláló mezőnyt utasított maga mögé, s ezt mindössze négy év gitározás után sikerült összehoznia. Petrucci gitáros "szörnyként" említi a srácot. ;)

Ezen a ponton alaposan beindult a sztori, ugyanis mind instrumentális, mind énekessel megerősített zenekari fronton is elkezdődött az alkotói munka. Minket inkább a szóló vonal érdekel, de annyit azért megemlítenék, hogy a saját bandájával, a Down From Up formációval is szép sikereket értek el, több száz koncert, amerikai turné nevesebb zenekarok társaságában. Jelenleg a Creed frontember, Scott Stapp bandájának szólógitáros posztját is betölti, intenzív koncertezés, a fesztivál fotókat elnézve sok ezres, inkább tízezres nézőszámmal. Kijelenthető, hogy főszereplőnk ismeri a rocksztár-szerű életvitelt, csakúgy, mint a session munkákat és kis klubos koncertezős vonalat is.

Első szóló albumáról magyar nyelvű ismertető nem készült, így engedjétek meg, hogy szóljak arról is néhány szót, mivel akad rajta pár remek tétel (A Disconcerting Amalgam, 2009). Nem tudta, vagy nem is akarta egységesre venni a fazont, előéletét ismerve ezen nem lehet csodálkozni. Kapunk egy country, metál, rock egyveleget, a hangzás és játék kifogástalanul profi. A két kedvencem a lemezről a "Shades of Gray" és a "Fallen Herosv, mindkettő melankolikus ballada, ha ismertebb előadó jegyezné őket (mondjuk Timmons, vagy EJ), óriási slágerek lennének (videó megosztókon megkereshetőek, érdemes!). Kiemelném még a metálosabb, technikásabb "Emergence Day" és "11th" szerzeményeket, modernebb döngölős alapokra virgázik Andy, elképesztő futamok, fogós refrének, dögös megszólalás, nem csoda, hogy a lemez megjelenése után a korábban már említett Stapp lecsapott a gityósra.

Picit több mint egy hónapja jelent meg a címben beharangozott album, amely duplára sikeredett. Két teljesen eltérő profillal, az első CD teljesen a gyökereket tükrözi, csak country és bluegrass, ami a csövön kifér. Igazság szerint egy pici keveredés van, én személy szerint a két korongon kicseréltem volna pár dalt az egységesebb kép miatt, de így sincs gond.

Töredelmesen bevallom, el akartam csalni az album első felét és csak a gitárhős feléről írtam volna, de ez az Andy gyerek megtréfált, mert többszöri újrahallgatás után megkedveltem az első CD-t is. Meglepő módon, kapunk énekes szerzeményeket, egy hölgy és egy férfi torok is bemutatkozik. Konkrétan a "Time" című zongorás, akusztikus számban, olyat dalol egy bizonyos Keith Wallen, hogy vokállal megtámogatott nóta régen fogott meg ennyire. A műfajra minden jellemző hangszer felsorakozik, a "Truth" című dalban olyan tempójú mandolin, ill. banjo szólót villant, hogy az valami félelmetes. Szerepel vegytiszta kelta folk dal, meglepően jó Led Zeppelin feldolgozás (Fool in the Rain), dögös, piszkos blues (Dust And Ashes) és az elmaradhatatlan mulatósabb country tételek, az egyikben hegedű-gitár párbajjal. Aki kedveli a stílust, feltétlen csapjon le a korongra, mert a műfajt érintő erős hiányosságaim ellenére is kijelentem, hogy ultrán felsőkategóriás a cucc.

A második CD-n a "Reach" című dallal kezdünk, Mr. Wood nagyon érzi ezt a szomorkás atmoszférát, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem nyomasztó. Ennél kevesebb hangot akarva sem lehetne eljátszani, még sincs az embernek hiányérzete. Itt rögtön kiemelném a hangzást, amely pontosan a vintage és modern világot elválasztó vonalon helyezkedik el, mindkettőből csak a jót kölcsönözve. Természetes, szellős, lélegző sound, ahol tényleg jelen van a hangszer karaktere, viszont az effekteknek köszönhetően kicsit fel van hizlalva, jól betölti a teret. A "Truth" már ismerős, szerepel az első részben csak ott mandolinnal, azért így gitárral mégiscsak jobb az összkép. Tempósabb, bűvészkedős, könnyen megjegyezhető melódia, zseniális apró átkötő futamok – talán a kedvenc. Sebesség felkapcsol a következő fokozatba, megérkeztünk "Tokyo"-ba, a cím már magában is hordozza a megfejtést. Egzotikus, távol-keleties hangulat, mindehhez keményebb riffelés társul, Vai mestertől már ismerősek lehetnek ezek az orientális zenei fűszerek. Ismét lassulunk, de most epikusabb köntösben, nagy ívet járunk be a "Trapped In The Past"-ban, majd egy váratlan fordulattal, bedob egy jazzes, fúziós darabot, big band, trombiták, konga, a koncepció nem lehet más, mint egy kis "arcoskodás" – "Ilyet is tudok srácok!". "Of Elf and", nem egy finomkodós darab, neoklasszikus íz, talán ez a legtechnikásabb tétel, arpeggio hegyek, őrületes tempó, nagyon tömény, a műfajjal ismerkedők ne ezzel kezdjék. "The Hardest Goodbye", a címből kitalálható, hogy balladával állunk szemben, talán ez a leggyönyörűbb szerzeménye Andynek, nagyon ízléses és a hangzás valami elképesztően élő, az embernek olyan érzése van, hogy ott ül másfél méterre a gitárostól és erősítőjétől. A" Got A Light" és "Four Horsemen" ismételten a keményebb, "pirítósabb" alkotások közé tartoznak, ezzel a két dallal lesz meg a tempóbeli egyensúly a lemezen. A korong végére ismét előjön a cowboy vonal, elektromos gitáros country szerzemények, szám szerint három darab. Nekem ez itt már sok, szerintem ezeket az első részben kellett volna elhelyezni és onnan átemelni egy balladát és egy akusztikus tételt ide.

Kicsit hosszabbra sikerült a cikk, mint terveztem, de mindenképpen szerettem volna egy kis bemutatót a fiatalemberről, mert tudása és alkotásai alapján megérdemelné a nagyobb figyelmet.

Mádi N.

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/harmonysweden

Emlékszik még valaki Daniel Heimanra? Zseniális énekes, hatalmas torok, amilyenből a magasságos Isten kifürkészhetetlen (és felőlem nézve nagyon igazságtalannak tűnő) végzése révén aránytalanul sok van Skandináviában (felénk meg édeskevés). A srác jellegzetes sikolyaival tette le névjegyét a hirtelen halált halt svéd power formációban, a Lost Horizonban, majd készített Fredrik Olsson gitárossal Heed néven egy szerintem csúcskategóriás lemezt (The Call, 2006). Ezek után szinte nyomtalanul eltűnt, nem kis csalódást okozva a rajongóknak (pl. nekem).

És vajon ki emlékszik Markus "Varázsló" Sigfridssonra? Egy Magnus Karlssonhoz hasonlóan zseniális gitáros-zeneszerzőről van szó, akinek nevéhez olyan formációk kötődnek, mint a keresztény szövegvilág és európai power metal muzsika szerelemgyermekeiként fogant Harmony és 7days, valamint a progresszív jegyeket magán hordozó DarkWater. Aki oldalunkat évek óta figyelemmel kíséri, már mindhárom együttesről értesülhetett tőlünk.

Sigfridsson 6 év elmúltával látta elérkezettnek az időt arra, hogy a 2008-as toplistám élén szereplő "Chapter II: Aftermath" után új Harmony lemezt adjon ki. Számomra ismeretlen okokból ezúttal nem kedvenc énekesével és társzerzőjével (a DarkWaterben is kulcsszerepet játszó) Henrik Båth-tal dolgozott, hanem a bevezetőben említett és hosszú időre méltatlanul mellőzött Daniel Heimannal. Amikor erről tudomást szereztem, ujjongtam az örömtől, hiszen két ilyen nagy formátumú muzsikus egyszerűen nem hibázhat!

Sajnos bizonyos mértékben csalódnom kellett. Heiman érthetetlenül visszafogott, talán a dalok hangfekvése és a keverés sem kedveznek neki, mindenesetre a Heedben vagy a Lost Horizonban ennél sokkal jobb teljesítményt nyújtott. Ami pedig Sigfridssont illeti, dalszerzői kvalitásai manapság – úgy látszik – féllángon égnek. A 2010-es DarkWater (Where Stories End) ugyan kifogástalan volt, de az ezzel majdnem egy időben megjelenő 7days már közel sem sikerült olyan jól.

Nem kis keserűséggel mondom, hogy a "Theatre Of Redemption" inkább hajaz a legutóbbi 7daysre (Into Forever), mint az egykori toplistás (és Túrisast kollégát is lassan, de biztosan lehengerlő) Harmonyra. Nehéz elmagyarázni, hogy mi a probléma. A hangzás ugyan arányos, tiszta, éles, majdnem tökéletes és Sigfridsson is nagyokat szólózik, de az ember nehezen tud megszabadulni attól a gondolattól, hogy Heiman ennél jóval többre hivatott. Ráadásul a Harmony eddig pörgősebb volt, de itt sok lassúcska tétel kapott helyet (Inhale, Son Of The Morning, What If, You Are). Szinte szégyellem leírni, de kevesebb proggerkedés kellett volna ide, gyorsabb tempó és fogósabb dallamok, amikben Heiman kedvére kiélhette volna magát.

Bármennyire is dolgozik bennem a kihagyott ziccer érzés, azért a félreértések elkerülése végett muszáj tisztáznom: ez egyáltalán nem rossz lemez, sőt, a kategóriájában kimondottan erős, de jobb is lehetett volna (mondjuk úgy 5-6 olyan számmal, mint a lemezt záró "In Search Of"), vagy legalább annyira jó, mint az elődje. Persze ez már az a kategória, amikor ha meg akarod tudni, jól nézel-e ki, hiba Brad Pittet venni alapul, tanácsos például Steve Buscemihez mérni magad.

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
facebook.com/blackfategreece

Nem várom el senkitől, még a leghűségesebb olvasóinktól sem, hogy emlékezzen egy föltörekvő görög gitáros, bizonyos Gus Drax instru szólólemezéről írott kritikámra. A helyzet az, hogy nekem is csak halványan rémlett valami, és ellenőriznem kellett, vajon nem csak híresen rossz memóriám űz-e velem csalfa játékot. Szerencsére nem, valóban írtam egy recenziót Gus Drax első szárnypróbálgatásáról (In Search Of Perfection, 2010), amit ezzel a bekezdéssel zártam le: "Ez a srác nagyon tud és tényleg szépreményű muzsikus, aki valóban a tökéletességet keresi. Állítólag egy új bandát hozott össze; remélem, ott lesz majd igazi dobos, egy jó torkú énekes, meg egy bőséges adag szikár riff, amúgy Nevermore-osan."

És lőn! Itt az a bizonyos énekes formáció, a némileg fantáziátlanul elkeresztelt Black Fate, igazi dobossal, jó énekessel, vastag riffekkel és Drax kiváló szólóival. Csak éppen a "Nevermore-os" jelző hibádzik; az egész ugyanis inkább Kamelotos, köszönhetően Vasilis Georgiou énekesnek, aki alighanem Roy Khan dallamait süvöltve tölthette kamasz éveit. Azért nem inkább Khan első (és szerintem zeneileg maradandóbb) bandája, a Conception jutott eszembe, mert a Black Fate nem igazán progresszív muzsika, inkább amolyan európai power jelenség – vagyis nem a kő egyszerű fajtából való, hanem abból, ahol a dalokkal barátkozni kell, de megéri, mert a dallamok lassan, de biztosan kibontakoznak a hallgatóban.

Sajnos a hangzás nem túl dinamikus, de szerencsére az összhatás – természetessége miatt – nem zavaró. Amint az elvárható volt, Drax nagyokat szólózik, de hiányolom a hangsúlyos szinti-jelenlétet (úgy az alapokban, mint a szólókban) és a furmányosabb ritmusokat is. Ennek ellenére ezt egy erős debütnek gondolom – érdekes, de nem is elsősorban Drax, hanem a figyelemreméltó énekes miatt. Ez a srác még sokra viheti.

Tartuffe