Dionysos Rising

2014.dec.26.
Írta: garael 5 komment

TOP 15 (2014) – Garael

top_15_2014.jpg

Mozgalmas év volt ez a DionysosRising blog számára – már amennyire mozgalmas, mikor az évek óta egyedül élő Mari néni háza előtt elszáll egy vakvarjú –, de H. Sanyi barátom szavaival élve "egyetlen rosszul záródó WC ajtó is tönkre tehet egy egész estés vacsorát", úgyhogy becsüljük meg azokat a dolgokat, amik velünk történtek. S hogy mik is voltak ezek?

Először is megszületett blogunk első és eddig egyetlen trollja, aki oldalunk színvonalához igazodva – a többi agresszív bitszörnnyel ellentétben - olyannyira pacifista, hogy többször is sikerült neki a mi seggünk helyett a sajátját szétrúgni. No, rendben van, lehet, hogy nem ez volt barátunk eredeti szándéka, de mi tudjuk értékelni az erőfeszítést, főleg akkor, ha valaki öngólokat lőve teszi mozgalmasabbá a meccset, legfeljebb a többi néző fogja hülyének nézni. De manapság már ez is eredmény.

Emellett majdnem új keretek közé kellett helyezni oldalunk működését, hiszen a munka alapú társadalom fogalmának bevezetődése esetén Kotta és Túrisas kollégának is hamis, tevékenységet igazoló bejegyzéseket kellett volna beírni a blog által kiállított személyi igazolványukba. Még szerencse, hogy előbbi egy-egy üveg borral, utóbbi pedig két, futás közbeni lihegős gitárszólóval képes megvesztegetni, illetve elrémíteni az ellenőrző szerveket. (Kedves írótársunk, Csigabiga távozását sajnos nem tudtuk kiheverni, és külön mentőövet kellett vennünk, el ne sodorjon minket az AOR és dallamosabb stílusok híveinek könnyáradata, így szívesen várjuk a hasonló orientációjú és írói vénával megáldott vállalkozók jelentkezését.)

Az egésznek a csúcsa persze az volt, mikor felröppent az internetadó gondolata, hiszen – olvasottságunk és ismertségünk adatait folyamatosan elemezve – ez valószínűleg azt eredményezte volna, hogy inverz szolgáltatásra kényszerüljünk: újraértelmezve a nyereségesség fogalmát, nekünk kellett volna fizetni azért, hogy az olvasók rákattintsanak linkünkre. Még szerencse, hogy a csapatban egy közgazdász és egy tábori lelkész is helyet foglal, így amennyiben kollégánk által kidolgozott üzleti és marketing stratégia csődöt mond, még mindig professzionális segítséggel tudunk imádkozni a sikerért.

Siker pedig volt, hiszen továbbra sem tűnt fel a színtéren olyan rockblog, aminek képzeletbeli címerére egy kuka került volna – ez persze nem az üzemeltetők értelmi színvonalára, hanem a nagy zenei ócskástelep készleteinek szakavatott turkálására utal, melynek folyamodványaként olyan kincsekre sikerült rábukkannunk, amiknek nem a kukában, hanem mondjuk egy multi-zenei kiadónál lenne a helyük – nekünk meg a Rolling Stone magazin szerkesztőségében. Ennek hiányában viszont még mindig jól jártunk, hiszen így az igazán kifinomult zeneértők módjára kacsinthatunk titkon össze, miszerint ezeket a kincseket csak mi, a beavatottak ismerjük.

Mindezek fényében lássuk hát a listámat, amit – szerencsére – ugyanolyan nehezen állítottam össze, mint az utóbbi években bármikor, ebből is látszik, hogy a forintot nem euróra, hanem mondjuk élvezetes zenei pillanatokra kellene cserélni, egyrészt mert abszolút konvertibilis, másrészt a muzikális inflációnak a gazdasági válság ellenére nyoma sincs.

1. Mobilmánia: Fénypokol

Eljött ez a perc is, amikor listámat nem egy, a hanyatló nyugat-európai demokráciákban senyvedő dekadens banda, hanem a szabadságharcban megedződött hazai termék vezeti győzelemre. Zeffer és csapata két csodát is lekövetett. Egyrészt maguk mögé utasították az idén sem gyenge nemzetközi mezőnyt, másrészt – legalábbis vokális értelemben – klónozták Vikidál Gyulát, amivel végzetes csapást mértek a Dolly birka által dicsőséget arató tudós társadalomra. Igaz, hogy kémcsövek és képletek helyett gitárral, valamint Hammond orgonával, de így az eredmény még inkább elismerésre méltó.

2. Primal Fear: Delivering The Black

Amennyiben a német precizitás és megbízhatóság mértékegysége a Primal Fear, úgy nincs mit csodálkozni azon, hogy a csapat évek óta a listám bérletes szereplője. Scheepersék megmutatták, mire képes az internacionalizmus, és a svéd-brazil-német kooperáció minden bizonnyal hosszabb életű és vitathatatlanabb sikert fog magának kicsiholni, mint a proletárforradalom.

3. Brainstorm: Firesoul

A TV prédikátorok ostorozása már a Black Sabbathnál is működött, Brainstormék ráadásul a klipes nóta mellé még vagy 10 potenciális, lineáris agydöngetős slágert rittyentettek a lemezre. Bárcsak a hazai ipar vezetőinek "brénsztormingjai” lennének ennyire hatásosak: ebben az esetben még az unortodoxiát sem kellene feltalálni.

4. Unisonic: Light Of Dawn

Mi sülhet ki a Helloween és a Pink Cream zenei kereszteződéséből? Hát gyermekfogkrémes sütőtök. Még szerencse, hogy van a világnak olyan része, ahol a baracklekváros töltött csirkét is szeretik, az emberi ízlés tehát végtelenségig rugalmas, bár a Unisonic élvezetéhez elég annyi rugalmassággal rendelkezni, mint az edzetlen ridegvas.

5. Falconer: Black Moon Rising

A svéd folk-power metalosok nem pöcsöltek, olyan kemény albummal csaptak oda az asztalra, aminek eljátszásához metál továbbképzőbe kellett küldeni a csapat népi-kreatív részét. Az eredmény magáért beszél, egy egész kohász brigád vállalta indulónak a "Black Moon Rising" számait.

6. Age Of Artemis: The Waking Hour

A brazilok ezúttal sem maradtak ki az elitek bajnokságából, az Age Of Artemis úgy járatta el a metál-szambát, hogy arra még a "progger rocker" társadalom is elégedetten csettintett. Vagy rázta meg a hátsó felét. Az Angra pedig felkötheti a gatyát, ha nem akar Matossal együtt a trónterem hátsó részébe szorulni.

7. Devil's Heaven: Heaven On Earth

A hedonisták titkos társasága lehet, hogy nem éppen a kifinomult módját választotta az igehirdetésnek, de ehhez a tartalomhoz nem is lehet elegáns eszközöket alkalmazni. A három "p" – pia, p…a, pénz - dicsőítésére írott rock himnuszok viszont egyértelműen abban a műhelyben kovácsolódtak ki, ahol a party rock nagy öregjei élezték hüvelybe kínálkozó pengéiket.

8. Sonata Arctica: Pariah's Child

A finn metal üdvöskéiről nehéz lenne azt állítani, hogy olyan kemények, amire potenciazavart kezelő termék reklámkampányát lehetne építeni – sőt, egyes kritikusoknak egyenesen a heréltség jutott eszébe a nóták hallatán – de az biztos: Tony Kakkonak és csapatának kivételes dallamérzéke van. Ezzel persze a heti nótaműsor összeállítását végző szerkesztőségi team is rendelkezik, de ezt egy vérbeli rocker sosem ismerné be.

9. Allen-Lande: The Great Divide

A Timo Tolkki eszmei iránymutatásával készült album egyértelműen fémesebb jelleggel bír, mint elődjei, egyedül azt sajnálom, hogy a gitáros-producer ötletei puskaporának nagy részét olyannyira itt lőtte el, hogy másik projektjére, az Avalon II-re csak egy pukkantásnyira futotta. A csalódottak szerint pedig szellentésre, de ilyet egy kritikus nem ír le, főleg az új Allen-Lande album jellemzésének helyén.

10. Project Arcadia: A Time Of Changes

Mit is tud az átlag magyar Bulgáriáról? Hát, izé, őőőőő. Jók a súlyemelésben, a nők meg bajszosak. Hát ez elég kevés, főleg, hogy a nők – tanúsíthatom – nem bajszosak. Súlyemelésben viszont tényleg kiválóak – a Project Arcadia révén meg már metálban is. Igaz, ehhez kellett egy jól sikerült import is, Urban Breed személyében. De neki legalább még szakálla is van.

11. Mike Lepond's Silent Assassins

A Symphony X basszerosának új bandája jól pofára ejtheti a progresszív metalra áhítozó fanokat, hiszen az elkészült anyagban annyi a progresszió, mint Észak-Koreában a pártbírálat, de aki szereti a tökös, hatékony, tradicionális metalt, annak még Aszasszin hurok sem kell ahhoz, hogy elakadjon a lélegzete. A gyönyörtől.

12. Ahola: Tug Of War

A finnek kaméleonja idén is kirakta a maga kedvenc mozaikját, ami annyira sokszínű, hogy még neki sem sikerül elrejteni magát a potenciális ellenség elől. Hogy ilyen valószínűleg nincs? Nem is lehet, hiszen a lemezen a klasszikus metal minden stílusának rajongója megtalálhatja saját csemegéjét, még szerencse, hogy a kaméleon a bejgli mellett igazi karácsonyi kaja.

13. The Scintilla Project feat. Biff Byford: The Hybrid

Ki gondolta volna, hogy az öreg (angol)szász harcos ilyenre is képes. Mondjuk én. Ha nem hiszed, olvasd el a lemezről szóló kritikámat. Mesteri Lucassenes/Tenes hangulatteremtés, érzékeny dallamok, és egy kiváló formában lévő énekes – ilyeneket persze hallottam már máshol is, mondjuk a legtöbb Saxon albumon.

14. Bloodbound: Stormborn

Hát az lehet, hogy a sramli-metál nem a zeneművészet csúcsa – de még a közepe sem –, ám királynak lenni még itt is eredménynek mondható. A Bloodboundban végre összeértek azok az összetevők, melyek elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy a Sabaton, Hammerfall, Powerwolf hármas újragondolja zenei stratégiáját, igaz, nekik nem jutott egy olyan gitáros, mint aki a Bloodboundban pengeti le a csillagokat az égről.

15.   Triosphere: The Heart Of The Matter

A female metal olyan számomra, mint az alapozó a férfiaknak. Jó-jó, de minek? A csapat viszont csattanós választ adott arra, hogy a girl-power igenis létező fogalom, ráadásul még egy haladó kurzust végzett macsó is elismerheti: igenis, a nőknek van helye a metálban, és nem csak opera-díszletként.

+1. Starchild: Starchild

Kiske dalszövegírójának csapata csak azért került a bónusz szerepébe, mert tegnapelőtt sikerült rájuk bukkannom némi zenei kukázás után. Ez persze felháborító, mint ahogy az is, hogy képesek voltak egy Dickinson szóló/Unisonic keverék mixtúrával jellemezhető anyaggal előállni, amihez természetesen Kiskét is sikerült megnyerniük egy duett erejéig. És hogy az énekes hangja kiköpött Dickinson? Hát ez meg legyen karácsonyi ajándék mindazoknak, akiknek egyetlen vágya egy páros-vokál a két metál legendával.

Magyarföld-fronton idén a P. Mobil új albuma lengette meg a zászlót, kár, hogy a csatára hívó vezér inkább cipőkészítőként, mintsem kulturált hadvezérként viselkedett, aki a kritikát nem a hívek közötti ideológiai propagandának, hanem a megkeresésre reagálva egy értelmes párbeszéd alapjának tekintette volna.

Mindenesetre a Mobilmánia mellett születtek figyelemre méltó alkotások: az Asphalt Horsemen kritikával még most is adós vagyok, a Nevergreen pedig ugyanúgy bérletes hellyel rendelkezik a listámon, mint a Primal Fear. Külön öröm, hogy az End Of Paradise EP végre olyat mutatott – hallatott –, amiért ismét érdemes magyar csapat lemezének megjelenésére várnom, Bátky Zoltán pedig szóló projektjével tette le voksát a minőségi zene mellett. (Ez mondjuk nem feltétele annak, hogy tetsszen egy album, de hát ilyen vagyok, vállalom.)

Csalódásokból egyedül a már említett Avalon II okozott említésre méltót, bár a remek dallamok ellenére is úgy gondolom, egy Threshold, vagy While Heaven Wept albumának nem feltétlenül az infarktuson átesett rockerek rehabilitációs zenéjeként kellene békés álmokat hozni az izgalomban megfáradt szíveknek.

Amit pedig kívánhatnék a következő esztendőre, az blogunk nyugodt, békés, és csipkelődős munkahangulatának további fenntartása, a csinos hölgyolvasók hozzászólási aktivizálódásával. (No, egye fene, kiegyezünk a szőrös kan olvasók mozgósításával is, legalább nem kell szavainkat megválogatva úriembernek mutatkoznunk.)

Tisztelettel,

Garael

Címkék: toplisták
2014.dec.26.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Harem Scarem: Thirteen (2014)

harem_scarem.png

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.haremscarem.net
facebook.com/harem.scarem.band

Ez amolyan igazán év végi, nyúlfarknyi kis bejegyzés lesz. Egyrészt az ünnepek alatt kevés lehetőség adódik a figyelmes zenehallgatásra és recenziók fogalmazására (az esztendőt összegző toplistát is most kell összeállítani), másrészt a Harem Scarem sohasem tartozott azon zenekarok közé, akiknek karrierjét árgus szemekkel figyeltem. Túrisas kollégám már a kezdetek kezdetén fölhívta rájuk a figyelmem, különös tekintettel a simán Nuno Bettencourt (Extreme) ligás gitárosra, Pete Lesperance-re.

Ehhez a kanadai dallamos hard rock bandához sem voltak kegyesek a grunge jegyében eltelt '90-es évek. A 2000-es évek elején azután összeszedték magukat, de 2008-ban így is bedobták a törölközőt. Azután 2013-ban, a méltán legsikeresebbnek tartott "Mood Swings" album 20 éves évfordulójára kiadták az anyag újrakevert változatát (Mood Swings II), és ez - úgy látszik - meghozta az étvágyukat a közös zenéléshez.

A "Thirteen" előtörténetét véve alapul aligha okozhat nekünk meglepetést, hogy az új lemez tudatosan a "Mood Swings" érához nyúlt vissza inspirációért. Egy ideje már itt figyelt a gépemen, de csak akkor kezdtem el vele érdemben foglalkozni, miután egy pesti, CD Pincés kiruccanás, guberálás közben fölfigyeltem a hangszórókból szóló hiperdallamos, elképesztő szólókkal tarkított háttérzenére. Rögtön rá is kérdeztem, hogy mi a szent szar szól éppen, mert nagyon kellemes muzsika.

Azóta vagyok rágyógyulva a "Thirteen"-re, s most olyat fogok mondani, amitől sokaknak (közte Túrisasnak) is égnek fog állni a haja. Ez szerintem még a "Mood Swings"-nél is jobb!!! Mondom mindezt úgy, hogy kísérletképpen napokig egymás után hallgattam a remixelt klasszikust és a vadi új albumot. Itt valahogy nekem a dallamok is jobban bejönnek (Lesperance persze ugyanolyan libabőr) és általában véve dögösebb a hangvétel. A Harem Scaremmel mindig is az volt gondom, hogy sok volt a lityi-lötyi. A lényeg, hogy aki szerint jó ötlet keverni a Def Leppardot az Extreme-mel, a "Thirteen"-nel megnyerheti az év egyik legjobb dallamorientált hard rock lemezét!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2014.dec.24.
Írta: Dionysos 3 komment

Karácsonyi gondolatok, jókívánságok

guitar_santa_4.jpg

Rövidesen ennek az esztendőnek is búcsút inthetünk; kezdhetjük összeállítani az évértékelő toplistáinkat, de mielőtt személyes kedvenceink méltatásával terhelnénk az Olvasóinkat, szeretnénk Boldog, Békés, Áldott Karácsonyi Ünnepeket és Boldog Új Esztendőt Kívánni az egész "stáb" nevében! Természetesen az ünnepek sem telhetnek zene nélkül; előfordul, hogy ilyenkor hetekig beragad a lejátszóba pl. Neil Zaza dupla karácsonyi lemeze, valamelyik Trans-Siberian Orchestra korong, vagy – egyesek puhatestűségét, netán zenei sokoldalúságát bizonyítva – Michael Bublé. :))

A karácsony kiváltképp a gyermekek ünnepe, ezért talán nem túlzás most egy olyan videóval köszönteni Olvasóinkat, amelyen Avery Molek, egy mindössze 8 éves amerikai kisfiú dobolja föl a Brian Setzer Orchestra "Let It Snow" földolgozását. Bámulatos, jópofa kis csákó, és az a vigyor az arcán igazi karácsonyi pillanat!

2014.dec.22.
Írta: Dionysos 3 komment

Király István & G-Jam Project: Gone For Good (2014)

Túl sok mondandóm nincs. Az ország legjobb instrumentális gitáros/dalszerzője új klipjét itt kötelező bemutatni.

Aki a dal meghallgatása után is képes azt mondani, hogy Pitta alárendeli a dalait a technikai tudásnak, az alapvető hallásproblémákkal küzd, vagy csak egyszerűen nem tudja mit beszél. 

Túrisas

Címkék: video
2014.dec.21.
Írta: garael 2 komment

Ügyeletes kedvenc 46. – Pellek & Reinxeed: Nothing But Metal (Video single, 2014)

Azoknak, akik képesek arra, hogy a Manowar stílusában adjanak elő egy olyan dal-paródiát, ami a Falconer örökbecsű riffjével kezdődik, és amiben nem csak Roy Khan, Michael Kiske, de a metál énekesek felkent árnyékkirálya, Daniel Heiman is megidéződik - méghozzá kedvenc számommal, a Highlanderrel -, azoknak még a szövegben megbúvó infantilizmust is megbocsátom. S hogy ki ez a két, nótafába oltott Beavis and Butthead? Hát Pellek, akinek hangi adottságaiban sikerült Tony Kakko-t és a jobb formában lévő Kiskét elegyíteni, illetve a Reinxeedes Tommy, aki nem elég, hogy virtuóz gitáros, de még énekelni is kicseszettül tud. Még szerencse, hogy nem kockás a hasa, mert talán én is elkezdeném irigyelni.

A nóta pedig mind szövegileg, mind zeneileg könnyeden hozza a kissé esetlen, bumburnyák humort, amiben ott lapul a paródiák sikerének X-faktora, méghozzá az a lényeglátó képesség, melynek a groteszk megalkotásában nem csak a humorérzék a fő eszköze: a cilinderben ott lapul a virtuozitás is, amit csak elő kell rántani. Ez szerencsére meg is történik, ennyi rántás elég lenne kétkondérnyi főzelékhez: Pellek – aki az operázós-lebegtetős (vagy Tartuffe szavaival élve, a gurgulázós, bár erről a szóról nekem mindig a fogmosás jut eszembe, ami nagyon "nothing, but NOT metal") énekstílus jelenlegi hercege és Tommy, aki egy multifenomén, csuklóból rázva és marokkal tökön ragadva visítják, pengetik a mikrofonba a stílus karikatúrává nagyított, a klasszikusok által megteremtett jegyeit. Én pedig röhögnék, ha nem ordítanám kényszeresen az énekesekkel együtt, hogy WOAH OH AH AH AH A HA AH AH OH.

(Aki pedig kíváncsi, hogyan énekli Pellek a metal nagy klasszikusait, az bőven csemegézhet a fellehető youtube videokban.)

Garael

2014.dec.18.
Írta: Dionysos 7 komment

Angra: Secret Garden (2015)

angra.jpg

Kiadó:
Edel/EarMusic

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficial

Meglehetősen fura dolog egy lemezről a hivatalos megjelenés előtt egy hónappal kritikát írni, főleg amennyiben ez azt jelenti, hogy az év végi összegzésben nem szerepelhet, tekintve, hogy csak az új év első hónapjának közepén kerül boltokba. A szokatlanul "korai" recenziónak oka most történetesen nem az, hogy a gonosz hackerek föltörték az együttes vagy a kiadó rendszerét és kiszivárogtatták az anyagot. Egyszerűen arról van szó, hogy a japán piac egyre meredekebb követeléseket támaszt az előadókkal szemben és a bónusz nóták mellett (olykor helyett) a korábbi megjelenést is erőltetik. Nem biztos, hogy ezzel az együttesek is jól járnak...

Mindezt nem panaszból bocsátottam előre, hiszen az Angrának nagy rajongója vagyok és a "Secret Garden" szép karácsonyi ajándék – megy is be a fenyőfa alá. Nem tagadhatom persze, hogy némi félelemmel vártam a korong megjelenését, mert az Angrát "kreatív" különbségek miatt elhagyó – és manapság az Almah kötelékében muzsikáló – Edu Falaschi énekes helyére az a Fabio Lione került, aki a Vision Divine-ban és a Rhapsody Of Fire-ben gurgulázó, operatikus stílusával borzolta az idegeimet. Ez nyilván gusztus kérdése – Garael kolléga például él-hal az ilyesmiért... Szerencsére azonban itt kevésbé teátrális a modor, a dallamvilág is különbözik; így fordulhat elő, hogy Lione – nagy meglepetésemre – nem egyszer James LaBrie-re emlékeztet.

Más változások is történtek az Angra háza táján, Bruno Valverde személyében új dobosuk van, s ezúttal Rafael Bittencourt gitáros is kiereszti a hangját. Bár tenné többször és bátrabban, mert természetes orgánuma jól egészíti ki (ellensúlyozza?) Lione modorosságát!  Az új albumon vendégszerepel az Epicából Simone Simons (Secret Garden), valamint Doro Pesch (Crushing Room). Fogalmazzunk úgy, hogy a hölgyek szerepeltetése nem rontott az összhatáson, de érdemben nem is javított rajta.

Az új zenésztársak és vendégek mellett új a kiadó és a produceri stáb is. A lemezt  producerként és hangmérnökként a legendás Jens Bogren-Roy Z páros jegyzi, így nem meglepő, hogy a hangzás modernebb és teltebb a korábbinál: több a billentyű és a "kütyü". Ezt a változást én csak üdvözölni tudom, mert a 2010-es "Aqua" például már-már zavaróan szárazon, puritánul szólt.

Az Angra "Titkos kert"-je nagyon szépen és tudatosan fölépített kert: telis-tele van vadregényes, kanyargós csapásokkal, buja és változatos növényzettel. Eltekintve most az allegóriáktól ez konkrétan azt jelenti, hogy a sajnos rövidke, kb. 50 perces album tovább folytatja, egy újabb szintre emeli a két korábbi lemez (Aurora Consurgens, Aqua) által megkezdett tendenciát: a lényegi elemek megtartása mellett (neo-klasszikus hajlamú euro-power, brazil zenei hatások, stb.) egyre progresszívabb irányba mozognak. A 10 dal közül mindössze kettő (Black Hearted Soul, Perfect Symmetry) képviseli több-kevesebb vehemenciával a korábban sokkal fajsúlyosabb "euro-galopp" vonalat. Biztos van olyan, aki elszomorodik ezen, én inkább örülök neki. A szellősebb, rétegzettebb, összetettebb dalokban sokkal nagyobb lehetőség adódik arra, hogy az együttes (főleg az egészen elképesztő Kiko Loureiro!) kivételes hangszeres képességei kibontakozzanak.

Ha az együttes vajúdása, a menedzsmenttel és a kiadókkal kapcsolatos nyűglődés miatt hajlott is valaki arra, hogy temesse az Angrát, most megerősítést nyert, hogy nincs ok az aggodalomra. Az Angra él és virul, szó sincs kreatív válságról, sőt, képesek voltak előre menekülni a megpróbáltatásokból.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2014.dec.14.
Írta: garael 2 komment

In This Moment: Black Widow (2014)

inthismoment.jpg

Kiadó:
Atlantic Records

Honlap:
inthismomentofficial.com

Mi is késztet arra, hogy egy mainstream amerikai indusztriális/modern metal bandáról írjak, aminek annyi köze van a klasszikus gitárszólókra épített, virtuóz hangszereléssel felvértezett, általam szeretett stílusokhoz, mint Mari néni mákos kalácsának a drogteszttel sújtott fiatalok addikciójához, és amelyiknek énekesnője azt a dekadencia szülte szabadosságot testesíti meg, melyet olyannyira szeretnek a monokróm világnézettel megáldott/sújtott emberek a liberalizmussal azonosítani? Nos, éppen utóbbi – persze nem a Lady Gaga metál-alteregójaként viselkedő énekesnő felvett szerepe miatt –, köszönhetően annak az elképesztő vokális teljesítménynek és mikrovilágot teremtő erőnek, amilyet utoljára Henning Basse-től hallottam a Sons of Seasons kimondhatatlan című albumán.

Itt van hát ez a Maria Brink nevű hölgyemény, akinek felvett szerepétől úgy menekül minden jóérzésű férfi, mint kezdő domina a macsók klubjából, és aki egy személyben akar a már említett Gaga, valamint a szerencsére lassan feledésbe vonuló androgün Marilyn Manson keveréke lenni, olyan környezetet teremtve, ami által a borzalom érzetével menekülő szabadosság, a háború előtti Németország kabaréinak fullasztó érzésvilágában találhatjuk magunkat. S hogy mi ebben az élvezhető? Van, akinek semmi, de vannak olyanok, akiket vonz ez a művészi önkifejezésbe álcázott, horrorba mártott giccsparádé, aminek szándékolt túlzásai paródiába öntve mégiscsak hordoznak némi értéket, és amit lehet akár művészinek is nevezni. Ennek a világnak a közepén áll ott hát ez a tekergő-vonagló - üvöltő-suttogó-éneklő dominába oltott "femme fatale", aki nélkül ez a mű-ipari birodalom kártyavárként omlana össze, vele azonban a mai szórakoztató gépezet torz, buja, celeb- és profitorientált, a fogyasztói attitűdöt istennek emelő színpada varázsolódik ki, ahol a szörnycsináló gépezet konkrét zenei metamorfózisának lehetünk fültanúi – és a klipek által vizuális részesei.

Brink pedig remek színész, aki nem csak elénekli, de végig is éli a számokat – melyekben meglepően kellemes, popos dallamokat hoz –, olaj, gőz, vagy más energia helyett ő tartja mozgásba ezt a mechanizmust, ami a jó ízlést csattogó, őrlő fogaskerekeivel felemésztő volta ellenére is vonzza a képzeletet, legalábbis annak azt a részét, amit legtöbbször megpróbálunk elrejteni. Az énekesnő elképesztő teljesítményével állít fel új etalont, amit nem tudom, hogy dicsérjek, vagy szidjak-e: ez a határozatlanság aztán értékteremtővé válik, még akkor is, ha magába rejti az általam elítélendő dolgok látens elismerését.

A zene pedig többnyire hidegen, dehumanizáló módon robog, zakatol, dübörög, aminek egyes elemeit korábban már hallhattuk: a "Big Bad Wolf" kezdőriffje a Sabbath "Iron Man"-jének torzszülötte, a "Dirty Pretty"-t egy módosult tudatú melódiával már hallhattuk Mansontól, a riffek nagy része pedig már húsz éve kikovácsolódott a (die) Krupps fémműveiben. Mindezek mellett ebben a hideg, deprimáló panoptikumban ott pislákol a musicalek ripacs érzékisége és stíluselemeinek teátrális simulékonysága, bűnösen vonzó mixtúrát öntve ki a formázótégelyekben.

Szomorú, és egyben izgalmas látlelet az In This Moment albuma, ami egyszerre primitív és harsány, mégsem tudok szó nélkül elmenni mellette. Mert az, aki mindezt szerethetővé varázsolja, a maga pózoló romlottságában is emberien esendő, a szánalom pedig már csak egy lépésre van a szeretettől…

Garael

Címkék: lemezkritika
2014.dec.13.
Írta: Dionysos 5 komment

Dreamgrave: Presentiment (2014)

presentiment.jpg

Minden tiszteletem a szegedi zenekarnak, de tényleg. Beleölni a rengeteg melót és energiát, meg attól tartok, nem kevés forintot is egy lényegénél fogva szinte maximális underground faktorú zenébe, az olyan bátorsággal társult hősiesség, ami már bőven elég ahhoz, hogy háborús időkben pl. gondolkodás nélkül magunkkal rántsuk a lófarkas zászlót kitűzni készülő törököt a vártoronyból a mélybe. Békeidőben pedig ezzel a lelkülettel eldönthetjük, hogy esetleg két felhőkarcoló között kifeszített kötélen átsétálva szintén kockáztatjuk a mélybe zuhanást, vagy megjelentetünk egy depresszív hangulatú, az átlag rockszimpatizánsnak nehezen emészthető, ráadásul jó hosszú dalokkal telepakolt progresszív metal lemezt.  Mindkettő alig leplezett szándékos öngyilkosságnak tűnik.  

A Presentiment ráadásul nem kellemes lemez, legalábbis nem abban az értelemben, mint amikor Pataky Attila saját élménye és elmondása alapján a gyíkemberek belülről végigsimogatják az embert. A Dreamgrave tagjai nem csak hogy nem reptiliánok (amennyire persze én ezt meg tudom ítélni), de simításuk egészen nyomasztó. Ez az egy órányi zenei utazás felkavarja az embert. "The realm of true emptiness” - ahogy ők mondják, és idáig olvasva már kb. el is döntötte mindenki, hogy mennyire szól neki a Dreamgrave művészete.  

Az alapító gitáros és dalszerző Gyimesi Dömötör, valamint Mayer János billentyűs/dalszerző érezhetően nagyon pontosan tudta, hogy mit szeretnének látni, hallani és a hallgatóknak továbbadni ezzel a lemezzel. Az elkészült anyag minden szegmensén érződik a tökéletességre törekvés. Az artwork is kifejező, elég rápillantani, hogy belehallgatás nélkül is egyértelmű legyen: a srácok nem egy nyáresti laza bulihoz írtak háttérzenét. A megszólalás jellegzetesen modern, dinamikus és kristálytiszta. Dömötörék elképzelésein túl Vári Gábor keze füle munkáját dicséri. A Black Hole Sound stúdió mára országos hírnevet szerzett, teljesen megérdemelten. Ezzel együtt el tudom képzelni, hogy valaki talán túlontúl is sterilnek találja a hangzást, de amellett, hogy engem ez egyáltalán nem zavar, sok nemzetközileg jegyzett nagykiadós banda is így szól, vagy így se.

Ahogy az már kiderülhetett az elején, semmi nem mutat abba az irányba, hogy itt a belső és onnan kikívánkozó zenei gondolatoknak határt szabott volna bármilyen kereskedelmi megfontolás, bárkinek megfelelni akarás és ez nagyon szimpatikus, sőt művészetileg a lehető legtöbb. Elidegenedett hangulatú, sötét tónusú progresszív metal muzsika, rengeteg érzelemmel, helyenként gyönyörű női énekkel, hörgéssel és tiszta énekhanggal, de még harcedzett fülnek (ide sorolom magam) is kevés kapaszkodóval. Utóbbi azért legalábbis megnehezíti a hallgatást. Rengeteg jó téma egymás után, de a tudatos szerkesztettség ellenére azt érzem, hogy kevésbé a külön daloknak van itt funkciója, sokkal inkább a lemez egészének. Az elejétől a végéig érdemes meghallgatni ahhoz, hogy teljes legyen a zenei utazás.

Az utazás hatása alól pedig nem tudja kivonni magát az ember. Nem lesz önfeledt szórakozás, nyomasztó, felkavaró, disszonáns harmóniák keresztülszőtte világba jutunk el és tényleg lelkialkat kérdése, hogy mennyit akarunk itt időzni. Amit viszont megmutatnak, azt zeneileg a lehető legigényesebben és legnagyobb kompetenciával teszik.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2014.dec.07.
Írta: Dionysos 3 komment

Stringsgirl: Lifelong Dream (2014)

Stringsgirl, azaz Katona Renáta úgy tűnik, tudja mit akar és nem is szívbajos mindent megmozgatni azért, hogy céljait elérje. (Még bennünket is meg mert keresni! :-)) Személy szerint nekem ez szimpatikus hozzáállás, ezért nem nagyon tudok érvet felhozni az ellen, hogy harmadik klipjének itt is adjunk egy kis promóciót. A "Lifelong Dream" egyértelműen a legprofibb klipje és eddigi legjobb dala.

Azt valószínűleg Reni is tudja, hogy minden téren lehet még látványosan fejlődnie, technikailag és dalszerzésben is az út elején jár még, de összességében ez már vélhetően az a Dal, amire évek múlva, profi hangszeresként is büszke lesz, mint zenésszé válásának egyik legfontosabb mérföldkövére.

Túrisas

süti beállítások módosítása