Kiadó:
PledgeMusic

Honlap:
facebook.com/warmen

Janne Viljami Wirman (alias: Warman) a Children Of Bodom rajongóknak talán ismerős (hiszen a finn dallamos halálbrigád billentyűse), de másoknak valószínűleg elég idegenül cseng a név. Billentyű-orientált és nagyrészt instrumentális szólólemezei alighanem még az elkötelezett Children Of Bodom fanoknak is geil magamutogatás, pedig nekem mindig is bejött az ilyesmi; kifejezetten szeretem pl. Richard Andersson (Majestic, Time Requiem, Space Odyssey) munkáit, de Bob Katsionis (Firewind, Outloud) hasonló szólóalbumait is. Ez mondjuk nem hatja meg az olyanokat, akiket epileptikus rohamok környékeznek, ha metál zenében billentyűt hallanak (van ilyen ismerősöm).

Wirman saját projektjének ez már az ötödik lemeze, s mint ahogy eddig, úgy most sem érdekelték rajongói elvárások, produceri utasítások, eladási mutatók, toplistás helyek, vagy a műfajon belül érzékelhető divatáramlatok. Ez Wirman családi vállalkozása (testvére, Antti a gitáros), ahová barátait, kedvenc muzsikustársait hívja meg vendégszerepelni. Egy tipikus Wirman lemez úgy néz ki, hogy van néhány instrumentális, neo-klasszikus stílusban fogant szerzemény, különböző énekesekkel színesített skandináv power dalok, egy Alexi Laiho (Children Of Bodom) által fölhörgött durvulás, és pár földolgozás dal. Az utóbbiak mindig kiverik nálam a biztosítékot: nincs ez különben a jelenlegi kiadvány esetében sem; mind Madonna "Like A Virgin"-je, mind Alice Cooper "Man Behind The Mask"-ja teljesen vállalhatatlan.

Pontosan ez a "kőbe vésett" forgatókönyv az oka, hogy egy Warmen lemez nekem mindig 50%-os. Azonnal kivonom belőle a földolgozásokat, valamint azokat a dalokat, amelyeket a jellegtelen hangú Jonna Kosonen énekesnő jegyez. Jonna mellesleg újabban Geagea néven fut; talán ez a kedves férj családneve (?). Az instrumentális szerzemények jobbára rendben vannak, és szerencsére mindig akad néhány remekül eltalált, férfi énekesekkel készített power darab. Korábban megfordult már itt Timo Kotipelto a Stratovariusból és Marko Warra is a TunnelVisionből, de ezúttal Laiho mellett csak Pasi Rantanen jutott szerephez, aki a legfrissebb hírek szerint visszakerült a Thunderstone-ba (hál' Istennek!). Bármennyire is szeretem Rantanent, nagyon hiányzik Waara (Ozzy finn progos alteregója) és vele együtt a zseniális TunnelVision, de ez van...

A "First Of The Five Elements" nem a legjobban sikerült Warmen lemez, de a 12 nótából most is van kb. 5 (The Race, Suck My Attitude [Atyavilág! Az a fejszaggató riff!], When Worlds Collide, Devil In Disguise, Anger), ami garantáltan fölkerül az mp3 lejátszómra.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
www.malpracticeband.com

Az egykor "trás" bandának indult, manapság inkább furmányos ritmusokkal operáló kétgitáros prog-power zenében utazó finn Malpractice utoljára 2008-ban jelentetett meg lemezt (Triangular). Már azon az albumon is hallható volt, hogy módjával ugyan, de igyekeznek visszacsempészni a korai korszak thrash elemeit. A "Turning Tides" ilyen szempontból még nyitottabb, még egyenesebb: pl. a "State Within A State" torokhangon elkárogott "narratív" részeit akár Dave Mustaine is jegyezhetné. Nem véletlenül jut eszünkbe a thrash metal egérhangú pápája, hiszen ezen a CD-n a Malpractice egyértelműen a "Megadeth meets Fates Warning" jegyében határozza meg önmagát. Érdekes vegyület, főleg ha hozzátesszük, hogy Aleksi Parviainen énekes (Reversion, Soulcage) dallamérzéke most minden korábbinál nagyobbat domborít, amit segítenek a javarészt Joonas "Jope" Koto által fölénekelt vokálok.

A Malpractice komponistája egyértelműen Joonas "Jope" Koto gitáros, aki az elmúlt néhány évben egyfajta (zene)szerzői válságot élt át; ezért kellett hat évet várni az új anyagra. A lemez a mai elvárásokhoz, szokásokhoz képest így is meglehetősen rövid lett, a hét szerzemény nincs összesen 45 perc. A dalszövegek egy összefüggő koncepció mentén születtek, s ezt többé-kevésbé a zene is tükrözi (pl. a hirtelen átmenet az első két nóta között). A történet egy nagyon okos és tehetséges srácról szól, akit valamiért sohasem fedeztek föl, nem is lett belőle semmi; egy külvárosi kis lakásban tengeti teljesen közönséges, mindennapi életét. Ezt a tematikát lehet, hogy a banda saját élményei ihlették, hiszen évekig hiába kopogtattak különböző kiadók ajtaján, senki sem volt hajlandó velük szóba állni, a stúdiómunkálatokat megfinanszírozni. Végül saját pénzből, saját magukat "producerelve" készítették el az anyagot, amit azután a Sensory Records hajlandó volt forgalmazni. Szomorú, de manapság nem ritka történet.

Kár, hogy ilyen kurtára sikeredett, mert a "Turning Tides" (ami címe ellenére aligha lesz sorsfordító a banda életében) a Malpractice legérettebb munkája. Én a dobhangzással még bíbelődtem volna egy kicsit, bevontam volna a munkálatokba egy jó billentyűst és az egyébként kiváló gitárosokat is ösztönöztem volna a bátrabb szólózásra (mint azt teszik pl. a címadóban), de a lemez így is méltó párja lesz a másik idei prog-thrash remekműnek, az ausztrál Teramaze "Esoteric Symbolism" című albumának

Tartuffe

Az első benyomás nem lehet kérdés, már ha az első benyomást a klasszikus módon, a lemezborító szemügyre-vételezésével szerezzük. Ez vitán felül végtelenül profi munka, ahogy egyébként Havancsák Gyula minden munkája az. És ahhoz sem kell nagyon éles szeműnek lenni, hogy meglássuk: a festmény nem más, mint analógia. A kis-és középszerűség poshadt állóvizét látjuk, amiből óriási erőfeszítéssel igyekszik menekülni egy ember, miközben a víz alatt mindenféle erő igyekszik ebben megakadályozni. Helyben vagyunk, aki ismeri Lovrek Krisztiánt, annak nem is kell magyaráznom tovább, aki nem, az meg úgysem olvas bennünket, tehát ezt a kritikát sem látja. A blogunk kezdettől fogva az igényes és gitárcentrikus rockzene népszerűsítéséért küzd, és bizony ezen a ponton a Lovrek és Dionysos szükségképpen találkoznak. Arról már nem is beszélek, hogy mi sem megyünk a szomszédba megkérdezni, hogy kell kigyomlálni a politikai korrektséget egy-egy írásunkból. És hát Krisztián sem… Ahogy az várható volt, már ömlik a nyomokban epét tartalmazó komment-cunami a társoldalakon, ami a zenei anyagot nem önmagában ítéli meg, hanem Krisztián személyiségének és nyilatkozatainak fényében.

És akkor nyilatkoztassunk ki, ahogy szoktunk, tévedhetetlenül, esetleg felborzolva sokak finom lelkét: az új Lovreck lemez összességében, minden kétséget kizáróan igényes metal album, elképesztő hangszeres bravúrokkal és zömében fogós, tisztességesen összerakott dalokkal és szövegekkel. Ez faktum, ezzel kár vitatkozni. Megjegyzem, még az ellentábor sem nagyon vonja kétségbe a fölényesen biztos hangszerkezelést. A szövegek védelmében pedig el kell mondani, hogy a többnyire sok szótagos magyar szavak szinte lehetetlenné teszik, a szögletes, feszes riffes alapokra történő szövegírást, ezért reális elvárás csak annyi lehet, hogy prozódiai szempontból megfeleljenek. És ha valaki már próbálkozott szövegírással, az pontosan tudja, ez sem kevés ám. Itt ez maradéktalanul megtörténik, szólnak is valamiről, tehát jók a szövegek. Krisztián ugyan nem szövegíró zseni, de a feladat korrekt módon letudva.

Az ének tekintetében már nem vagyok ennyire határozott és magabiztos. Magam is osztom, hogy ezen a ponton támadható leginkább a produkció. Még réges-régen, Maróthy Zoli (ex-Ossian, Fahrenheit) esetében éreztem ugyanezt. Megbízható, pontos férfihang ugyan, akit Paksi Bandi mellett néha egyenesen kész felüdülés volt hallani, de valahogy mégis, talán kellő karizma hiányában hosszútávon már nem köti le az ember figyelmét.

Ahogy látom, a lemez megszólalásának megítélése sem egyértelmű és nyilván annak is van oka, hogy bár már megvolt a CD, Krisztián küldött egy letölthető változatot, ahol valamiért combosabbnak tűnik a hangzás. Ugyanakkor engem jobban idegesítenek a mai sound-nácik, akik szerint a zene van hangzásért és nem fordítva. Rengeteg '80-as évekbeli klasszikus metal lemez van a gyűjteményemben, amelyeknek a hangzása mai szemmel már nagyon gáz, mégis hallgatom, mert a zene jó. (Tartuffe pl. sok alapvetést azért nem hallgat már, mert "szarul szól". Számomra mindez érthetetlen.)

Nekem tehát igazán a megszólalással sincs gondom. Hallom, hogy lehetne ez még arányosabb, jobb is, de messze nem élvezhetetlen, buhog rendesen az auto hi-fiben és kész. Tudom, igénytelen vagyok… Húrnyűvőknek pedig külön gesztus és ajándék lehet, hogy Krisztián gitáros kedvencei (Ifj.Tornóczky, Lukács Peta, Király István) is elvállaltak egy-egy vendégszólót a tőlük megszokott nívón és minőségben.

Ezek voltak tehát a tények, meg van még egy halom szubjektív dolog is, pl. kinek mi számít hosszú dalnak. Nyilván rendszeres rádiós lejátszásról szó sem lehet, akkor pedig szívük joga akár 7-8 percig hizlalni egy dalt; nem hiszem, hogy a minőségből ez bármit elvenne. Az elnyújtott gitárszólókért megint csak nem én fogok pampogni, főleg ha ennyire odaba…nak. Az én személyes kedvencem pedig a slágeres címadó, ha ez bárkit is érdekel, de minden dalban találok zeneileg izgalmas és nekem tetsző megoldásokat.

Összességében én gratulálok a teljes zenekarnak, minden poszton és szegmensben sikerült jól teljesíteni, sőt nem kell a kifejezéstől senkinek megijedni, tényleg vannak messze világszínvonalú zenei megoldások az anyagon. Hallatszik a belefektetett rengeteg munka is. Soha rosszabb HW-mellékletet!

Túrisas

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
facebook.com/scarsymmetry

Na, ez egy kemény vállalás lesz; tartok tőle, hogy bele fogok szaladni néhány pofonba. Mivel nem igazán szoktam melodikus death/groove metál bandákat hallgatni, a hörgéseket is csak alkalmi, díszítő jelleggel csipázom, így férfiasan bevallom, hogy nem igazán értek a stílushoz. A svéd Scar Symmetry pályafutását azonban kezdettől fogva szimpátiával kísérem két okból: az egyik, hogy fittyet hányva a stílushatároknak, szabadon portyáznak a különböző zenei hatások, hangulatok között, a másik pedig az, hogy Per Nilsson gitárost (aki a Scar Symmetry zenei agya) elképesztő hangszeres és dalszerző zseninek tartom. A neo-progresszív folk rockot játszó Kaipát is azóta szeretem rajongva, mióta ő gitározik náluk.

Szóval itt van nekünk ez a Scar Symmetry, akik az angolnák sikamlósságával csusszannak ki a kritikusok markából, amikor azok - kénytelen-kelletlen - stílusmeghatározásba bocsátkoznak. Különösen így van ez, mióta 2008-ban távozott tőlük az eredeti hörgmájszter, Christian Älvestam, és helyére két énekest vettek be a csapatba, az egyiket a torokhangok, a másikat a tiszta énekhang felelőseként. Ezzel egy dallamosabb, ugyanakkor progresszívebb irányba indultak el (mintha csak nekem akarnának kedvezni).

A legújabb, gigantikus vállalásuk egy zavaros koncepció köré épül, melynek céltáblái a technokrácia és a politikai elit machinációi stb. A lényeg, hogy a "The Singularity (Phase I ...)" egy trilógia első része, és ami még ennél is fontosabb, hogy a zenei körítés valami fantasztikus!!! Még egyszer kénytelen vagyok kihangsúlyozni, hogy nem számítok a death metal rajongójának (sem szakértőjének), de itt még az általam csak minimális adagokban elviselhető hörgések és blast beatek is egy nagyobb, szélesebb dimenziókban mozgó zenei koncepciónak részét képezik. Akad itt bőséges szinti aláfestés, de vannak John Petruccit irigységre sarkalló, káprázatos gitárszólók, sőt akár a glam korszak legszebb korszakát idéző refrének is (hallga' csak pl. a videóban mellékelt "Limits To Infinity"-t!).

Egyszerűen lenyűgözött ez az egyébként nem túl hosszú lemez, ami relatív rövidsége ellenére egyfajta zenei prizmaként működik. A prizmáról tudni kell, hogy sűrűsége a környezet optikai sűrűségénél sokkal nagyobb, így alkalmas az összetett fény fölbontására. A Scar Symmetry is sokkal sűrűbbnek (értsd: tartalmasabbnak) tűnik mint környezete, és ezernyi csodálatos színre bontja azt, amit mi csak nagy általánosságban "a" muzsikaként ismerünk. Nagy szavak, de egy ilyen zseniális lemezhez ilyenek illenek.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.enchantband.com
facebook.com/enchantband

Annak, hogy oldalunkon eddig egyetlen Enchant albumot sem recenzáltunk nagyon egyszerű oka van: mi 2008 januárja óta működünk, az utolsó Enchant lemez (Tug Of War) pedig 11 éve, 2003-ban jelent meg. Az együttes soha nem oszlott föl hivatalosan, egyszerűen csak a sors szele különböző irányokba, élethelyzetekbe, városokba fújta szét a tagokat. A banda két legmeghatározóbb alakja, Douglas A. Ott gitáros és Ted Leonard énekes az elmúlt 11 évre sem hibernálták magukat, hiszen írtak zenéket, muzsikáltak együtt más formációkkal, de mostanra megérett bennük az elhatározás, hogy tovább szőjék a varázslat (ld. Enchant) szálait.

Azoknak, akik annak idején, a '90-es években és a 2000-es évek elején lemaradtak az Enchantről, annyit mindenképpen el kell mondani, hogy tipikus kaliforniai progresszív rock formációról van szó (s itt a jobban informáltaknak azonnal beugrik a Spock's Beard), de erős brit prog-rock hatásokkal. Nem véletlen, hogy Steve Rothery, a Marillion gitárosa fedezte föl őket annak idején, sőt első lemezük produceri munkáit is vállalta. A banda soha nem a káprázatos hangszeres teljesítményre épített, inkább a tördelt ritmusokra és a szokatlan, de könnyen emészthető, szuggesztív dallamokra.

A banda közel negyed évszázados létezése alatt mindössze nyolc albumot jelentetett meg (beleértve  a "The Great Divide"-ot is), így aligha lehet látványos, meglepően termékeny karrierről beszélni. Ami engem illet, munkásságuk csúcspontjának a "Break" (1998) című lemezt tekintem. Reméltem, hogy ehhez fognak visszanyúlni, de ők most is a saját útjukat járják. Arról persze szó sincs, hogy valami meglepővel, merőben újjal álltak volna elő; most is ugyanazt a muzsikát játsszák, ugyanazt a stílust képviselik, mint a '90-es évek elején, de talán egy kicsit kényelmesebben, öregurasabban. Ez az életkorukat tekintve érthető, de azért jó lett volna kilépni párszor a stabil középtempóból. A másik problémám, hogy Ott gitárhangját igazán modernizálhatták volna (nekem furcsán tompán szól), sőt a tudatosan "élőbbre" kevert dob-sound sem győzött meg egyáltalán.

Minden kritikai észrevételem ellenére szeretem ezt az albumot, mert visszahozza azt a virtigli Enchant érzést, amit 11 évig kellett nélkülöznöm. Ennek ellenére, ha hirtelen ellenállhatatlan vágy törne rám, hogy meghallgassak pár jó Enchant nótát, a mai napig inkább a "Break"-et venném elő.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Legutóbb nem túl sok jót mondhattunk el a svéd prog-power óriás, az Evergrey "Glorious Collision" című lemezéről. Tom S. Englund, a zenekar frontembere olyannyira előtérbe tolta magát és egy olyan irányvonalat kezdett el erőltetni, hogy a megszokott társak egytől-egyig faképnél hagyták. Jóllehet a "Glorious Collision" még így is fölismerhetően Evergrey-es lett, sem a hangzás, sem a könnyedebb hangvétel nem stimmelt, bizonyítva ezzel, hogy az együttes vitathatatlan művészi vezére ugyan Englund, bizony a többiek is sokat adtak hozzá a sikerhez.

Szerencsére időközben helyreállt a rend, az együttes kiadót váltott, Englund és a régi csapattársak (Danhage, Zander és Ekhdal) pedig kiengesztelődtek egymással. Minden okunk megvolt tehát rá, hogy a régi albumok hangulatát, minőségét várjuk a "Hymns For The Broken"-től, s ebben nem is kellett csalódnunk. Az új CD hangzása köröket ver az utolsó anyagra, sőt egyfajta frissítés is megfigyelhető: Danhage bátran szólózik, Zander pedig új billentyűhangzásokkal is kísérletezik.

Sajnos olyan kiugróan fogós tételeket ezúttal nem sikerült írni, mint amilyen pl. a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing" volt, de a súlyosan hömpölygő, mesélős, örökszürke zenefolyam így is végig élvezhető, egyenletes színvonalú és tartalmazza mindazt, ami miatt az Evergreyt annak idején megszerettük. A limitált kiadás második CD-jén három nótát is hallhatunk egyszerű zongorakísérettel (Hymns For The Broken, Barricades, These Scars), és ezek (a "Missing You" című hátborzongató lírával egyetemben) élő bizonyítékai annak, hogy ezek a dalok ilyen pőre csomagolásban is megállják a helyüket, mint ahogy azt is, hogy a találóan elnevezett Evergreynek a borús, fájdalmas hangulat megteremtésében nincs párja.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.mrbigsite.com
facebook.com/MrBigBand

Szerintem kevés olyan szívszorító dolog van a világon, mint amikor egy világhírű zenészt olyan betegséggel sújtja a sors, ami ugyan nem veszi el az életét, de élete hátralévő részében hangszere nélkül kell élnie… Ennek szörnyű, ugyanakkor – makacs kitartása miatt – bámulatos példája Jason Becker. Nem is olyan régen pedig arról értesültünk, hogy Pat Torpey-t, a Mr. Big dobosát Parkinson kórral kezelik, pontosabban kezelnék, ha lenne rá valódi gyógymód. A rövidesen kezdődő világ körüli turnéra az együttes már nem is vele, hanem Matt Starral (Ace Frehley) indul.

Bár nyilvánvalóan már soha többé nem fogják élvezni azt a fokú népszerűséget, amiben a '90-es évek elején volt részük, a Mr. Big ezen soha sem izgatta magát különösképpen. Japánban a legnehezebb korszakban is teltházas bulikat játszottak, de a 2002-es föloszlást sem lengte be a véglegesség siralmas hangulata. Valahogy érezhető volt, hogy ennek egy szerencsésebb időben folytatása lesz. Az eredeti tagokkal megszervezett újjáalakulás első terméke a "What If…" című album volt, amiről számomra érthetetlen okokból oldalunkon nem jelent meg külön kritika, viszont Túrisas kolléga jóvoltából figyelemmel kísérhettük a különböző live DVD-k megjelenését, illetve beszámolót is olvashattunk a 2009-es pesti buliról.

Az együttes konok állhatatosságát ismerve egyáltalán nem meglepő, hogy a "…The Stories We Could Tell" ízig-vérig, 100 százalékig, hamisíthatatlanul és kompromisszumok nélkül Mr. Big. Náluk sohasem voltak korszakok, markáns váltások, kitekintő stílusgyakorlatok; még Richie Kotzen csatlakozása után is hűek maradtak önmagukhoz, egy olyan jellegzetes és öntudatos dalszerző, mint Kotzen sem térítette el őket a kijelölt csapásról (mint tette azt pl. a Poisonnel). Most, hogy megint Paul Gilbert gitározik és az 55 éves (!) Eric Martin (két évtizedet bármikor simán letagadhatna) még mindig csúcsformában énekel, újra sütkérezhetnének a sikerekben, ha erre a zenére manapság valódi kereslet lenne. Pedig ez az album szerintem még jobban is sikerült, mint a "What If…" Bár dominálnak a középtempós dalok, sőt a koncerten rögzített bónusz nótával (Addicted To That Rush) elég sok, összesen 14 szerzemény szerepel a CD-n, egyáltalán nem unalmas. Nincs mese, a Mr. Big név garancia a minőségre.

Tartuffe

Kiadó:
Fastball Music

Honlapok:
www.jadedheart.de
facebook.com/jadedheartmusic

Így szeptember végére besűrűsödtek a dolgok, a zeneiparban is véget ért a nyári szünet. Ennek torkos zenehallgatóként, műkedvelőként nagyon örülök, de "kritikusként" a terhelés nyomasztó tud lenni, sőt, annak veszélye is fönnáll, hogy az emberfia felületes belehallgatások után mond nem kevésbé felületes ítéletet, így néhány hónap után, utólag kénytelen magyarázni a bizonyítványt. Szerencsére ez a Jaded Heart új lemeze esetében aligha fordulhat elő, hiszen könnyen emészthető, azonnal ható hard rock/power slágerek gyűjteménye, s amikor ezt kóstolgatom, egyszer sem érzem késztetését a számok közötti ugratásnak.

Ezeknek a németeknek különös érzékük van ahhoz, hogy rövid, velős, "könnyű heavy" slágereket, együtt éneklésre ösztönző rock himnuszokat írjanak, s úgy tűnik, ez a képességük egyre finomabbá, csiszoltabbá válik. Már a tavalyelőtti "Common Destiny" is nagyon szerethető kiadványnak bizonyult, a rendszer elleni küzdelmük azonban még látványosabb eredményt produkált. Ez valószínűleg annak az elegynek köszönhető, amit a technikás szólók és fogós dallamok mellett Johan Fahlberg hangorkánszerű éneke alkot. Ez a Svédországból igazolt filigrán óriás egyszerre tud Bruce Dickinson, Rob Halford és Andy B. Franck hangján énekelni, s ez nem kis dolog. Az album második nótájában (Control) a mostanában sűrűn foglalkoztatott Rick Altzi is énekel egyet, de nem sokat tud hozzátenni Fahlberg teljesítményéhez.

A "Fight The System" egyszerű, de jól kivitelezett és fülbemászó muzsika, amit hosszú, álmosító autóutakra vagy fékevesztett kerti partikra ajánlok. Nem kell sokat filózni rajta, csupán elkapni a hangulatot, élvezni a sodró lendületet, és még attól sem kell félni, hogy néhány gyengébb dal alatt megül a buli. Mondjuk a "deluxe" kiadás bónuszait kerülni kell, különösen a német nyelven énekelt "Polizisten"-t. Ettől eltekintve a lemez kategóriájában kiváló darab, iktatom is mindjárt a CD gyűjteményem germán szekciójába, a Voodoo Circle, az Eden's Curse és a Brainstorm mellé.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot

Honlapok:
www.flyingcolorsmusic.com
facebook.com/flyingcolorsofficial

Senkinek se legyenek illúziói, a Flying Colors pontosan ugyanúgy "csinált" zenekar, mint volt mondjuk annak idején a Backstreet Boys vagy a Shyguys. Ez talán egyeseknek kicsit szentségtörően hangzik, de tudomásul kell venni, hogy – bár ez manapság a mi műfajunkban egyre kevésbé jellemző – a producereknek, a lemeztársasági igazgatóságoknak (management) szokása egy előre eltervezett koncepció mentén sikerorientált csapatokat építeni. Elég, ha a Deep Purple-re gondolunk, akiket Tony Edwards verbuvált össze úgy, hogy a tagok gyakorlatilag a próbateremben találkoztak először. A lényeg, hogy ez a fajta zenei marketing el tud jól is sülni… A Flying Colors Tony Edwardshoz hasonló "királycsinálója" egy bizonyos Bill Evans, akinek az volt az alapötlete, hogy össze kellene hozni egy pop rock énekest néhány neves instrumentalistával, akik a szakma különböző szegmenseiből, többféle stílusirányzatból érkeznek.

Innentől kezdve el lehet felejteni, hogy a Flying Colors esetében baráti zenészek spontán szerveződéséről, valamiféle örömzenéről van szó. Ez persze nem zárja ki, hogy a stúdióba összezárt zenészek végül egymásra s közös hangra találjanak. A profizmusnak ezen a szintjén ezen már nem lehet csodálkozni, főleg, hogy Neal Morse és Mike Portnoy már több formációban is dolgoztak együtt és a két gitáros (Steve Morse és Dave LaRue) is több évtizedes közös múltra tekint vissza. A mérleg nyelve itt egyértelműen Casey McPherson énekes, akinek az a feladata a csapatban, hogy visszafogja az esetleges instrumentális ömlengéseket, egy széles közönség számára is befogadható hangot kölcsönözzön a projektnek. Tudom, hogy mindez némileg cinikusan hangzik, de a naivitás nem erény…

Ettől a Flying Colors még lehet jó muzsika, sőt, pontosan ezért lehet kereskedelmi szempontból is sikeres. Az első lemez megjelenésekor sem igazán ez volt a gondom, hanem hogy sokkal többet is ki lehetett volna hozni az egészből; én alapvetően nem ezt a Transatlantic meets Muse vonalat vártam tőlük. Lám, a saját szavaim cáfolnak meg engem: a naivitás bizony nem erény! Öröm az ürömben, hogy időközben a zenészek összerázódtak, a zenei produceri munkát is saját kezükbe vették, így a "Second Nature" már nem annyira a hozott stílusok, ötletek könnyen fölismerhető halmozása lett, hanem egy sokkal egységesebb, önálló arculatot mutató termék. Annak külön örülök, hogy ezúttal Steve Morse is jobban aktivizálta magát; mind a kompozíciók, mind a szólók szintjén többet nyújt magából.

Az albumon helyet kapott kilenc dalból most mindössze egytől ver ki a víz s ez éppen a videó klipes "Mask Machine". Ezt meg kellene hagyni a Muse-nak, mert ezt a brit trió sokkal jobban és autentikusabban műveli. Szerencsére akadnak olyan tételek, amelyekből nem az ötlettelenség, és a külső hatások sugároznak: az olyan dalok, mint az "Open Up Your Eyes", "A Place In Your World" tényleg igazolják a produceri gondolat működőképességét. Személyes kedvenceim a Steve Morse keze nyomát jócskán viselő "One Love Forever" és a gospel kórussal monumentálissá varázsolt libabőrős ballada, a "Peaceful Harbor". A Flying Colors most sem tudott belelkesíteni, de kétségkívül jobbak, mint az első lemezen és – ha mód nyílna rá – élőben sem szabad őket kihagyni.

Tartuffe

Kiadó:
Warner

Honlap:
facebook.com/ScintillaProject

A Hybrid volt az a sci-film, melynek témájából és színészvezetéséből adódóan a történet csúcspontján nem volt ciki megkívánni egy farokkal rendelkező, kopasz nőt, vagy alient, vagy "mittudoménmit". Ja, amiről szó lesz, az mégsem az a film, csak a címük és műfajuk azonos, de oda se neki: a 2014-ben bemutatásra kerülő történet inspirálta annak a szuper-projektnek – és a lemeznek – a létrejöttét, ami már önmagában is hibrid párosítást valósított meg, hiszen a szép emlékű Balance Of Power ritmusszekciója mellé sorakozott Andy Sneap gitáros és producer társaságában egy olyan hang próbálja az elidegenedést zenei formába önteni, akit ez idáig inkább a történelmi emlékekhez köthette a nagyérdemű, mintsem a jövő génkutatási problémáinak boncolgatásához.

Biff Byford, aki a legutóbbi igen jól sikerült Saxon album után ezúttal egy rockosabb, epikusabb irányú zenei világba csöppent, talán furcsa választásként hathat, hiszen a történeti koncepciót tekintve az öreg szász harcos hangját nem egy Nils K. Rue féle dehumanizáló attitűdhöz köthetjük, ám a lemezt hallgatva azt kell mondjam, szerepeltetése telitalálat volt. Azt már korábban, a szimfonikus/unplugged albumuk során meg kellett állapítanom, hogy Byford hangja meglepően kifejező tud lenni, még így, hatvanon túl is, sőt, mintha az öregedéssel olyan érzelmi árnyalatokat is képes lenne tolmácsolni, melyekre korábbi éveiben nem volt példa. Ráadásul az elkészült lemez nem a Balance Of Power sci-fi hangulatú, hideg hangvételében íródott – ahhoz tényleg jobban illett volna Rue, vagy a banda eredeti énekeseként is szereplő Lance King –, a szomorkás, mesélő, néha el-elkalandozó dallamok sötét jellegére Biff meglepően érzelemdús tónusokkal vázolja a maga festette zenei képet, ami borongós, melankolikus jellege mellett mégis tartalmaz valamit a tábortüzek mesélő kedvű vándorainak juttatott melegségből.

Furcsa, elgondolkodtató panorámát festenek a dalok, és ha hasonlítanom kellene, nekem a Ten sci-fi korszaka ugrana be kicsit fémesebb/keményebb-kötésben: a brit jellegű dallamok kibontakozásához adott bőséges idő, az aprólékos, kidolgozott kíséret, a mesélő jelleg, no és persze az azonnal ható melódiák talán az olvasókat is ennek a többet érdemelt csapatnak a felidézésére ösztönzik. És hogy mit tudnak kezdeni az albummal a keményvonalas Saxon fanok? Meggyőződésem, hogy Byford dallamai miatt nem fognak a kardjukba – ami természetesen szász pallós – dőlni, még akkor sem, ha a lemez koncept jellege által leginkább egyben hallgatva fejti ki teljes hatását, jóllehet a kezdő, címadó szerzemény, valamint az "Angels" akkora metal slágerek, amekkorákat Biff anyacsapata is csak jobb pillanataiban tudott összekotyvasztani a genetikai laboratóriumban, és a "Pariah" Sneap szólójától minden ortodox heavy metal hívő azonnal sci-fi rajongóvá válhat.

Kissé igazságtalannak érzem, hogy a zenei témák tolmácsolásában nagy szerepet játszó billentyűs személyéről sehol nem esik szó – hacsak nem valamelyik tag játszotta fel a szinti-sávokat –, aki mert elszakadni a sci-fi téma által "megkövetelt" hideg-fémes, space rock effektvilágtól, emberközelibbé és befogadhatóbbá téve a koncepciót,

Kellemes és eléggé elhallgatott meglepetése az évnek a The Scintilla Project albuma, ami igazi hibridként teremthet élvezetes perceket a Saxon rajongóknak, valamint a progresszív brit heavy rock szerelmeseinek egyaránt.

Garael