Kiadó:
Revalve Records

Honlap:
www.enricosidoti.eu

Váratlan muzsika, váratlan helyről – mondhatnám. De nem mondhatom, mert Itália régóta megbízható forrása a dallamos prog-power anyagoknak. Ebbe a műfajba illeszkedik Enrico "Sydoz" Sidoti-nak, egy ismeretlen talján csapat, a Razorblade dobosának tudományos-fantasztikus ihletésű prog-rock operája, amit Earthcry néven futtat neves vendégmuzsikusokkal. Szóval, észben tartva az olasz szcéna egyértelmű életjeleit, nem érhet minket váratlanul egy ilyen jellegű és színvonalú anyag megjelenése.

Mindig is csipáztam pl. az Empty Tremor-t, és lám, a "The Alien Inside" (2004) lemezen éneklő Oliver Hartmann itt is gyakorolja hangszálait. Nagy kedvencem a DGM, s innen mindkét kiváló gitáros, úgy a mostanában az Evidence sorait erősítő Diego Reali, mint a DGM mellett az Empyrios-ban is tündöklő Simone Mularoni szerepel a lemezen. Sorolhatnám tovább, de ennél még izgalmasabb, hogy olyan énekesek "lépnek föl" Sidoti rockoperájában, mint Mark Basile (DGM), Marco Sandron (ex-Eden's Curse), Roberto Tiranti (Labyrinth), a manapság jolly jokerként széles körben foglalkoztatott Damian Wilson (Threshold, Headspace, Star One), illetve a legendás ex-Savatage dalnok, Zak Stevens (Circle II Circle, Machines Of Grace).

Ez a lista már önmagában is garancia a minőségre, mármint vokális és hangszeres értelemben, hiszen volt már olyan, hogy nagyszerű zenészek válogatott csapata csapnivaló lemezt csinált. Szerencsére Sidoti nem csak a ritmusokhoz ért, sikerült megírnia egy egészen hallgatható progresszív rockoperát, ami ugyan nem csapkodja az embert a földhöz, mint Toldi a farkasokat (hirtelen Fadrusz híres bronz szobra jelent meg lelki szemeim előtt), de kellemes hallgatnivaló a műfaj kedvelőinek.

A dalszerkezetek talán itt-ott esetlegesek vagy éppen kiszámíthatók, talán Sidoti is túlexponálja magát néha, a dallamok sem mindig ülnek, az Earthcry mégis elismerésreméltó bemutatkozás egy névtelen muzsikus részéről. Persze a képlet is nagyon ki van találva: egy közös koncepció által egyesített, aprólékosan kidolgozott dalcsokor, hadseregnyi neves előadó fantasztikus hangszálakkal és fürge ujjakkal, káprázatos szólók… Mi kell még? Talán egy kicsit több szív, na meg egy kicsit több jártasság a dalszerzésben, de lassan az is meg lesz.

Az Earthcry egy az egyben a Heleno Valle SoulSpell projektjének ikertestvére. Egy, a színpad hátsó fertályához szokott dobos megmutatja, hogy a megfelelő muzsikusokkal ő is képes olyan metál operát írni, amivel végre ő is a rivaldafénybe kerülhet, ha nem frontemberként, hát zeneszerzőkét, projekt-menedzserként. Ha már a SoulSpell-nél tartunk, engem kivételesen az Earthcry most jobban meggyőzőtt. Sidoti-Valle 3:2, s azért nem 1:0, mert azért Vallénak is kétségkívül sikerült néhány pontot értékesítenie.

Tartuffe

Nincs időm rendes lemezkritikát rittyenteni, ezért csak így kutyafuttában ajánlom az amerikai banda „When Darkness Calls" c. idei albumát. Az ultra low budget videók ugyan jelzik, hogy nem túl jó a széljárás az effajta US powernek manapság, de biztos vannak rajtam kívül néhányan, akiket a tökös, sallangmentes metal még lázba hoz.

Ha kíváncsi vagy rá, milyen lehetne a Brainstorm, ha újra képesek lennének fogós nótákat írni, és ha nem kellene a gitárszólóik alatt szemérmesen becsuknod a füled, vagy ha kedveled a nemrég erre téved Helstar zenekart, akkor ez a te zenéd. Bár a csapat ismeretlen, a tagjai nem nyeretlen kétévesek, Crimson Glory-s, Savatage-es, Tokyo Blade-es múlttal rendelkeznek, szóval nem meglepő a minőség. Egy másik hivatalos klipjük is fent van a tecsőn, ha még kételyeid lennének, ITT.

Kotta

Kiadó:
www.manowar.com

Honlap:
Magic Circle Music

Rendezői változat, gyors feldolgozás és remaster, vagy csak egyszerűen a mocskos kapitalista nyereségvágyból elkövetett ordenáré haszonlesés? Mert arra gondolni sem merek, hogy az új lemez updatelt verziója az elcseszett hangzás, és az "Eric Adams light vokál" gyorsreagálású operatív mentési művelete. Hiszen a Manowar nem hibázik, legfeljebb a világ nem érti meg őket. Persze lehet úgy is felfogni az egészet, mint újabb bizonyítékát az egyedülállóságnak: mert nézzük csak, létezik még egy olyan banda, aki a lemezét kétfajta hangzásban, éneklési metódussal és számhosszúsággal – ezzel együtt bizonyos mértékig tartalommal – jelenteti meg, ráadásul ugyanabban az évben, a bónuszról és a borítóról nem is beszélve?

Vagy talán másról van szó? Hát azt is megértük, miszerint az interaktivitás olyan mértékben gyűrűzött be az eddig sziklaszilárdnak hitt akarat templomába, hogy a lehangoló kritikák még magát a metál királyait is gyors revízióra késztették? Nekem ugyanis kissé büdös a rendezői változat-féle magyarázkodás, ez a kategória egyébként is csak filmben létezik, bár a Manowar esetében ugye a lehetetlen is valóssággá válhat, aminek itt a bizonyítéka: a hangzás a sistergő basszus mellett gyomoröklendező lett,  Eric Adams is megereszt néhány jellemző sikolyt, a számokba is belepiszkáltak kicsit – és mindezt a lemez előnyére. Persze akik szerint az első verzió (Hammer Edition) szar volt, azok most sem fognak a fogyasztáshoz üdvözült képet vágni, mint ahogy én sem, ha a végtelenségig lojális fanokra gondolok. Krízishelyzet ez, Uraim – ráadásul pénztárca apasztóan –, hiszen az egészet felfoghatjuk úgy is, hogy a banda tévedett, melynek a pénztárca látja a kárát valamint a tévedhetetlenségbe vetett hit. És ennek könnyen az lehet az eredménye, hogy az öklök nem bátorításra emelkednek fel, hanem hogy a sunyiba küldjék az alkotókat. A metál kamu indikátorba vele!

Garael

A Dokken új lemezét hallgatva egy réges-régi dal, az "In My Dreams" refrénje jut eszembe: "In My Dreams, It's Still The Same..."

Fordítás helyett kicsit ferdítve:

"Álmaimban még ma sem
Változott az életem.
Álmaimban mindenütt
Az évszám most is nyó'cvanöt."

Álmodban!

A szokásos hurráoptimista nyilatkozatokat megcáfolva a lemez gyenge közepes próbálkozás a régi dicsőség visszaszerzésére. Meg kéne Lynch-elni őket! Bár sokan úgy tartják, hogy Jon Levin a legjobb Lynch-klón, mióta világ a világ, vagy legalábbis mióta Dokken a Dokken, csak annyira játszik George Lynch stílusában, mint amennyire Paul Chapman éppenhogy elpöngette a Michael Schenker témákat az UFO-ban, vagy ahogy Sárvári Vilmos játssza a Főnix éjszakáját: minden második hangot elsumákolva. Szóval ez leginkább Lynch, ami nincs!

2007-ben ott álltam a Dokken koncerten, amikor Don bejött unott képpel, napszemüveg mögé rejtve táskás szemeit, majd rácsodálkozva, hogy a közönség őt mennyire várta itt Budapesten, új erőre kapott és lenyomott egy nagyon jó koncertet. Kár, hogy az öregedő hangszálakat nem lehet hangszemüveg mögé rejteni, mert itt bizony kihallatszik, hogy a régi dicsőségnek csak megkopott utózöngéje rezeg a hangszálak között! De ez még nem is lenne baj, hiszen a meglévő eszközökkel viszonylag jól gazdálkodik. A probléma az, hogy már a dalszerzés sem megy úgy, mint régen, és Levin sajnos ebben sem megfelelő partner.

A nyitó "Empire" egy felpörgetett kezdés, a tengerparti (Beach) korszakuk stílusában, amúgy "Erase The Slate" módra.

Itt még azt hittem, hogy egy bika lemez lesz ebből. Aztán ahogy leül a tempó, úgy ül le a lemez hangulata is. Vannak jó dallamok, de nem igazán ütősek. Vannak jó szólók, de nem igazán emlékezetesek. Még a Terranához hasonlóan őrült "Wild" Mick Brown is lazábbra vette a figurát és inkább csak úgy nagypapásan veri a bőrt, talán, hogy legyen elég energiája a Ted Nugent turnéra. A címadó "Broken Bones" refrénje még súrolja a megjegyezhető kategóriát, de aztán semmi maradandó egészen a "For The Last Time" nótáig, pedig az már majdnem a lemez vége.

Ha az új UFO-t öregurasnak tartottátok, erre még inkább igaz: hosszú szünet két értékelhető pillanat között. Mint a kedvenc öregemberes viccemben:

- Mondd, te szoktál vizelni két közösülés között?
- Naná! Ki bírná ki 2 hónapig?

CsiGabiGa

Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.kissonline.com

Nem hiszem, hogy nagyot tévednék, ha arra tippelek, nincsenek túlreprezentálva szerkesztőségünkben a Kiss rajongók, ezért – jelentőségüket és rocktörténeti szerepüket elismerve és meg nem kérdőjelezve - nem esünk hasra attól, ha a nagy szemfényvesztők kiadnak egy olyan korongot 2012-ben, ami '78-ban haj, de csoda klassz lett volna, korszak- és stílusalkotó is lehetne mára, szaporítva a Csók-királyok klasszikus albumainak sorát. Csakhogy mégis eltelt azóta harminc-egynéhány évecske, ugye, ami alatt ők maguk is eljátszották ugyanezt, ugyanígy jó néhányszor. És még sokan mások.

Szóval nem volt nagy tülekedés azért, hogy ki zúdíthatja magára a kis(s) zenekar nagy rajongóinak még nagyobb haragját azzal, hogy nem szaporítjuk az ömlengő tíz pontos kritikák sorát. De mégiscsak az év egyik fontos megjelenéséről van szó, ezért úgy illik, hogy mi is véleményt alkossunk és közreadjunk róla. Hát tessék, én megteszem: nem estem hasra attól, hogy a nagy szemfényvesztők kiadtak egy olyan korongot 2012-ben, ami '78-ban haj, de nagy durranás lett volna. Most viszont... Legalább egy mai hangzást csaptak volna hozzá az ezerszer lerágott csontokhoz (melyek attól függetlenül, hogy egy hangot sem tesznek hozzá a kemény rock történetéhez - vagy éppenséggel pont azért - természetesen tökéletesen működnek).

De nem is feltétlenül elvárás ez, hozzátették ők már a magukét ehhez a sztorihoz, úgyhogy azt is meg tudom érteni, ha valaki attól csinálja össze magát, hogy megveheti újra a "Best Of Kiss"-t, 2012-es dátummal, új borítóval. Hiszen jómagam is épp így érzek (ez esetekben inkábbrajongóként) az Accept és a Van Halen reunionok kapcsán: pontosan azt kaptam, amit vártam – a régi érzések és fiatalkorom rácsodálkozó élményének visszatérést, újraélését. Ahhoz pedig a régi, százszor hallott történetek újabb felidézésén keresztül vezet a legegyenesebb út. Aki nem volt katona, persze rohadtul nem érti, mit lehet élvezni abban, amikor hetvenedszer is röhögve mesélik ugyanazokat a kaszárnyasztorikat, de ez legyen az ő bajuk. És bár jómagam voltam katona, sajnos nem a Kiss Army-ban, úgyhogy ezúttal a mélán unatkozó kívülállók táborát gyarapítom. Bocsi.

Kotta

Kiadó:
Legenda Records

Honlap:
www.joserubio.tk

Tartuffe kolléga ajánlotta figyelmembe a lemezt: a "Firewind Malmsteen-nel" jellemzés és a csatolt videoklip azonnal meggyőzött, hogy itt bizony úri huncutságról szó sincs, még akkor sem, ha a Malmsteen-i hatások mellett jelentősen ott figyel a hard rock korszakát élt Gary Moore, vagy a "Surfing With The Alien" időket idéző Satriani mester is, hallgasd csak meg a modern riffekkel felvezetett "Time” c. szerzeményt.

Most persze feltehetitek azt a kérdést, hogy mi szükség van egy olyan kópiára, melynek vezetőjét, Gus G.-t maga Ozzy avatta újkori gitárhőssé – nos, erre nekem csak annyi a válaszom, hogy Firewindből sosem elég, főleg, ha az eredeti csapat lelkét jelentő szólók nem a megszokott keretek között terelik a jellegzetes, himnikus dallamokat.

Megvallom őszintén, Jose Rubio-ról nem hallottam még, pedig feltüntetett diszkográfiája szerint elismert és termékeny alkotó Spanyolhonban. Jose igazából mindent tud, amit a jelenkor gitárosának tudni kell, és jóllehet, hallhatóan az európai gitáriskolában járta ki az elemi osztályokat, nem félteném valamely modern banda riff-rafinált, amerikás verziójában sem. A csapat másik hajtómotorja a Russel Allen-féle bikabőgetős stílust preferáló és prezentáló Ronnie Romero énekes, aki a mellékelteknek megfelelően énekli le a csillagokat az égről, ráadásul olyan dallamokat alkotva, melyek azonnal beleeszik magukat az ember fülébe. Megjegyezhető melódiákért egyébként magának Jose-nak sem kell a szomszédba, Romerohoz mennie, az instrumentális darabok klasszikus gyökereken átütő dallamai önmagukban is elegendőek ahhoz, hogy megkülönböztethessük a csapatot a Firewindtől, és azonnal lekapjuk róluk a sebtiben rájuk aggatott kópia címkét.

A lemez elsősorban persze a gitárosoknak szól, ám a leírtaknak megfelelően az sem kap húrkiütést, aki szerint a dal olyan ének nélkül, mint autó kerék hiányában: látjátok hát, itt van a légpárnás technológia, és nem is a Star Warsból, hanem a hangfalakból. Az erő legyen veletek!

Garael

Kiadó:
AFM Reccords

Honlap:
www.mobrules.de

Nehéz dolga van a kritikusnak, ha egy olyan biztonsági játszmát folytató banda új lemezéről kell írnia, melynél a lemezek közötti különbség csak abban mutatkozik meg, hogy három, vagy négy középtempós szám sorakozik fel a többi, lassú mederben csordogáló, epikusnak szánt light-monolit mellett. Mert ilyenkor két dolgot tehetünk: vagy bízunk abban, hogy már az utóbbi kritikára sem volt kíváncsi a nagyérdemű, és egy sunyi oldalvágással az új albumra vonatkoztatva, frissítve újból megjelentetjük azt, vagy megpróbálunk a véletlenül elkövetett különbségekből valamiféle cikket összerittyenteni.

No, igen, most, hogy a copy+paste billentyű kombináció létjogosultsága majdnem hivatalossá vált, talán könnyebb lenne az előbbi utat választani, ám ebben egyrészt ott van a lebukás veszélye, másrészt valahol az írói etikát is birizgálja a dolog. Marad hát az ember a nehezebb módszernél, és az izzadságszagot mellébeszéléssel próbálja enyhíteni, orrfacsaróról elviselhető mértékűre.

A Mob Rules ugyanis tipikus példája az említett csapatoknak, ráadásul még a színvonalat is olyannyira egyenletesen hozza, melyből még egy jóízű fikakritikát (hogy nem jóízű a fika? Kérdezzetek meg róla egy három éves gyereket!) sem lehet "vitriolizálni”. Ha meg kellene fogalmaznom a Mob Rules lényegét egyetlen szóban, akkor az a nagybetűs ÁTLAGOS lenne, melynek se íze-se bűze, ami érdekes módon még különös negatívumot sem jelent. A Klaus Dirks (micsoda német pornóba illő név!) énekes vezette csapat ugyanis a maga jellegtelen módján sosem csinál olyan rosszat, hogy arra egyértelműen ráolvashassuk a sommás ítéletet. Az Iron Maiden szöszmötölősebb oldalára emlékeztető, epikusnak szánt darabok tulajdonképpen élvezhetőek, de csak addig, amíg az ember nem lesz csalódott az állandóan ígérgetett, de soha be nem teljesülő orgazmustól. Mert innen bizony mindig hiányzik valami – talán a karakter, talán egy-két bátor húzás – ahhoz, hogy a relatíve élvezhetőségből élvezet váljék, ami viszont ha frusztrációt nem is, de némi unalmat mindenképpen teremthet. Azok persze, akik először hallják a csapatot, kissé csodálkozhatnak, hiszen a dalokban minden megvan, aminek a vasszűz hatását mutató német dallamos heavy metalban meg kellene lenni, ám ha úgy ismered az életművet, amennyire én – esetleg egynél több albumot hallgattál meg az alkotóktól –, rájöhetsz, hogy itt bizony az ismétlődés kockázat elkerülési attitűdje forog fenn.

Mindent összevetve úgy érzem, a "Cannibal Nation" egy hangyapöcsnyivel jobban sikerült, mint a múltkori, kissé – csak szövegi értelemben – komplexebb lemez, és ez elsősorban a megjegyezhetőbb refréneknek köszönhető. Az egy-két, gyorsabb tempójú szerzemény még arra is képes, hogy óvatos fejbólogatásra késztesse a hallgatót, a nagyepikát jelentő folkos, Dickinson szólóra emlékeztető "Ice & Fire" pedig még élvezetes is lehetne, ha a hangzást nem csapná agyon a műanyag álszimfonika.

Aki még nem találkozott a Mob Rulesszal – vigyázat, közük sincs sem a Black Sabbathoz, sem Diohoz – és kedveli a hosszú, kitartott hangokkal operáló énekesek által megszólaltatott Iron Maiden utánérzést, javaslom, próbálkozzon meg a lemezzel, vagy az életművel, hátha össze tud magának állítani egy közepes albumnyi élvezhető válogatást.

Garael

"Más zenekarok best of lemezzel ünneplik a 25 éves fennállásukat. Vagy valamelyik klasszikus album újra kiadásával, jobb esetben újrafelvételével. Hozzácsapnak egy-két bónuszt, aztán megvetetik a rajongókkal megint..., ennek nem sok értelmét láttuk. Vagy van itt valaki, aki megvette a 'Stay Hungry' remasteredet?" Johnsson önelégülten nyugtázta, hogy egy kéz sem lendült magasba a kérdésére. A pacáknak el kellene mennie politikusnak, mert rutinosan csak olyat kérdez, amire éppen azt a választ kapja, amit hallani szeretne. Jelen formájában ez a mini közönségkutatás meglehetősen kockázatmentes volt, mert kutya se vesz semmilyen lemezt manapság. Bezzeg, ha azt kérte volna, hogy jelentkezzen aki letöltötte... Ugyanezt a trükköt vetette be akkor is, amikor – a "Les Fleurs Du Mal" promóció/önigazolási kísérlet második fázisaként – azt firtatta, hogy szerintünk kinek kell eldöntenie azt, hogy a művész milyen zenét játsszon: a promóternek, a finanszírozónak, vagy magának a zenekarnak? A feltüzelt publikum természetesen egy emberként vágta rá, hogy a zenekarnak. Azt bezzeg elfelejtette megkérdezni, hogy a közönség igényeit, véleményét figyelembe kell-e venni, amire alkalmasint meglepő választ kapott volna...

Nem mintha nagyon erőltették volna az új albumot (a szájkaratén kívül), és az a három szám, amit játszottak róla, rendben volt. A setlist amúgy igen tetszetősre kerekedett, most, hogy csatlakozott hozzájuk egy Glóin fia Gimlire emlékeztető billentyűs is (a torzonborz törpe zeneileg persze teljesen rendben volt), elő tudtak végre venni olyan epikusabb, nagyívű számokat is, amiket eddig nem erőltettek, sőt még akusztikus blokk is volt (Lemuria). Náluk amúgy sincsen soha két egyforma koncert, már csak az éppen aktuális felállás miatt is turnéról turnéra változik a koncepció, és ezt most kicsit megint más volt, mint az eddigiek. A Therion élőben általában rápakol még egy lapáttal a lemezein is átütő színpadiasságra (még jó, ha már színpadiasságnak nevezik), de szerda este ez hatványozottan igaznak bizonyult. Az összeállított műsor eredménye egy még a szokásosnál is teátrálisabb, rockoperásabb előadásban csúcsosodott ki, amit valójában már nem is igen lehet heavy metal koncertként számon tartani. Sokkal inkább volt ez egy zenés előadás; olyan performance, melyben az énekesek többszereplős, megkoreografált történeteket adtak elő, zenei aláfestéssel. Christofer szerint azok a művek, amelyeket a közvélekedés rockoperaként tart számon, valójában rockoperettek, és ezen a bulin tökéletesen rá lehetett érezni, mire is gondol - az ő esetükben az opera kifejezés tényleg ül, és valóban közelebb van a lényeghez.

Külön dicséret, hogy ezt a felfokozott színházi hatást a szokásosnál is kevesebb díszlettel tudták elérni. A zeneipar siralmas helyzetét mi sem példázza jobban, mint hogy a legutóbb még Pecsát megtöltő együttesnek ezúttal be kellett érnie egy félházas Wigwammal. Így a színpadkép (egy szál molinó a banda nevével) meglehetősen Tesco gazdaságosra sikerült ahhoz képest, amit tőlük megszoktunk. Mindezt kárpótolta a hangzás – biztos rákészültek már délután, mert egy piszok rövid átszerelés után már az első számtól kezdve gyönyörűen szólt a cucc. (Az előzenekarokról vagy jót vagy semmit, és mivel jót nem tudok...) Kíváncsi voltam nagyon, hogy dörrennek majd meg szintivel, mert akárhogy is, de egyik szexepiljük éppen a blackes múltból eredő rendhagyó megközelítés, hogy nem átallanak két gitárral, billentyűk nélkül szimfonikus metalt játszani. Azt kell mondjam, jó volt ez így, jobb mint eddig bármikor.

A buli második felében és a két ráadásban azért persze előkerültek a direktebb "slágerek" is, így senki sem érezhette magát cserbenhagyva. Ekkor azért – bármennyire is illik a bájgúnár hajóskapitány jelmezben parádézó Vikström (esküszöm, ő kifejezetten élvezi a színjátékot) hangja az operás vonalhoz – úgy hiányzott Levén, mint egy falat kenyér. Snowy Shaw ezúttal nem volt itt, neki ez az új irányvonal már megfeküdte a gyomrát, és bedobta a törölközőt (én nem hiányoltam). A női vonalat megszokott Lori Lewisunk és a rockosabb hangú Linnéa Vikström (gondolom Thomas kishúga) képviselte. Még néhány szó Christian Vidalról: a fickó jól gitározik, kapott is elég lehetőséget. Időnként megfordult a fejemben, hogy meghallgatnék tőle akár egy szólólemezt is. De mindenki nagyon profin hozta magát és úgy tűnt, felszabadultan, lazán muzsikálnak.

Összességében talán a legjobb Therion fellépés volt eddig, amit láttam - a tiszta hangzás és a különleges, meghittebb hangulat feledtette Mats Levén hiányát. Korábban is azt gondoltam, hogy Johnsson már rég nem hagyományos rock számokban gondolkodik, és van aki ezt el tudja fogadni, van aki nem. Ez a csapat indulása óta egy igen komoly ívet írt le művészileg, zeneileg. Ki ennek az útnak az elejével, ki a végével nem tud azonosulni. Christofer közelgő operája úgy vélem, ennek az utazásnak a következő, logikus állomása, és szerintem nincsenek kétségei afelől, hogy sokan a jelenlegi szimpatizánsai közül oda már nem fogják követni őt. De nem úgy tűnik, hogy ez különösebben zavarná.

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.ten-official.com

Érdekes egybeesés, hogy a szigetországi epikus-melodikus hard rock koronázatlan királya (Magnum) és annak legtehetségesebb helyi tanítványa (Ten) nagyjából egy időben jelentkezett új albummal. "Kedvenc" kritikusom, aki szerint a teljes skandináv prog-power vonulat tehetségtelen Dream Theater imitátorok szánalmas erőlködése (bocs, de ezen nem tudom túltenni magam...), ezúttal is megaszondta a tutit. Tudni illik, hogy a Gary Hughes a "The Name Of The Rose" és a "The Robe" óta csak fekáliát képes gyártani. Ez nagyságrendileg éppen olyan megalapozott vélemény, mint az, hogy a Maidennek a "Killer-Number" páros óta hallgathatatlanok a lemezei, vagy hogy az Accept a "Restless..." és a "Balls..." után akár abba is hagyhatta volna a zeneszerzést.

Vágom én, hogy a '90-es évek második felében már az is kellemes meglepetés volt, hogy valaki egyáltalán játssza ezt a fajta muzsikát, 2012-ben pedig mindez teljesen indifferens. Tény az is, hogy Hughes dallam- és egyáltalán zenei világa meglehetősen markáns, ahogy az orgánuma sem mindennapi. Igen, ennek a varázsa is elmúlik egy idő után. Ugyanakkor nem lehet elvárás, hogy egy banda folyamatosan felülmúlja korábbi önmagát, maximum az, hogy bármerre is fejlődik, halad tovább, a hitelességét megőrizze, azaz ne vegyen hirtelen fordulatokat a futó trendekbe beleállva. Senkire nem tudok haragudni, legyenek akár kevésbé sikerült korongjai is, akinek a pályafutásában konzisztensen felfedezhető az elkötelezettség és a minőség iránti igény.

Márpedig főhősünkre sok minden mondható, de az semmiképpen, hogy ne tartott volna ki eredeti elképzelései mellett, diktáljon bármit is az aktuális divat. De az sem rémlik, hogy egyetlen olyan CD-t is hallottam a Tentől, ami kifejezetten pocsék lett volna. Kevésbé ütőset, kevésbé kreatívat, némileg önismétlőt, vagy éppen túl hosszút, azt igen. De azért mindegyik megütötte a szintet, szerintem. A "Heresy And Creed" pedig – "szakértőnk" véleményével ellentétben – mintha friss vért pumpált volna beléjük, kirángatva őket abból a kissé terebélyes, öreguras zenei világból amibe belemerevedni látszottak az utóbbi időben. Hiába no, ez a Dennis Ward gyerek tényleg képes még a szarból is aranyat csinálni, hát még ha az a szar nem is szar, csak egy kicsit poros antik kincs, ami leporolva, picit kiglancolva máris régi fényében ragyog.

Legalábbis én az ő produceri tevékenységének tulajdonítom, hogy a brit dallambrigád legváltozatosabb, legkompaktabb dalokkal teli korongja született meg ezúttal. Úgy tűnik sikerült kordában tartania Hughes hajlamát a túlburjánzásra és arra, hogy gyakorlatilag egyetlen tempóban, hangulatban játsszon fel teljes lemezeket. Gary továbbra is mesél nekünk, úgy ahogy csak ő tud, de ezúttal nem ráérősen hömpölygő esti mesét, amitől szép lassan elálmosodunk és lecsukódik a szemünk, hanem egy csavaros történetet, amely tele van kalanddal, furfanggal, nagy csatákkal, különleges lényekkel, pompával és népi bölcsességgel, de lírával, szerelemmel és fájdalommal is. Vajon létezik olyasvalaki, aki nem szereti az ilyen magával ragadó történeteket? Ja, igen. A kritikus bácsi, aki felnőve már csak a Kincskereső kisködmönt tartja valamire, mert neki gyerekkorában azt olvasták fel...

Kotta

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlap:
www.soulspell.com

Értik ezek a brazilok a csapatépítés csínját-bínját, legalábbis itt, Metálországban. Mert emlékezzünk csak, 2005-ben egy Renato Tribuzy nevezetű gitárosnak sikerült a lehetetlen: egyetlen projektben szerepeltetni Bruce Dickinsont, Ralf Scheeperst és minden speed metalok legfelkentebb főgeneralisszimuszát, az addig a bárcát mereven elutasító Michael Kiskét. A project aztán be is futotta a maga karrierét, az egyetlen lemezre épülő turnéból még egy live album is született, no persze a siker ilyen nevekkel borítékolható volt, főleg, hogy a produceri munkákat a dinoszauruszok zenei életre keltője, Roy Z vállalta magára.

Ezek után aztán senki sem csodálkozhat azon, hogy egy olyan országban, ahol találomra eldobva egy követ, nagy valószínűséggel egy, az OKJ 5.5 tanfolyamot ösztönből abszolváló metál-istent találunk el, hamarosan a fémoperai irodalomból doktoráló professzor éled öntudatra. Heleno Vale, a számomra ismeretlen dobos újfent bizonyította, hogy a tehetségek gyakran az ismeretlenség homályából törve mutatnak középső ujjat a zenei tehetségkutatóknak, a már harmadik részénél járó koncept-album a maga nemében méltó társa az Avantasiának, vagy Ayreon mester hasonszőrű munkáinak. A koncepció persze ismerős lehet: az alapcsapatra épülő muzsikusokat a történetnek megfelelő karakterekhez illő vendégek egészítik ki, az sem baj, ha a szakma krémjéből iderittyentve őket. A társaság illusztris, bár meg kell mondjam, hogy csak ebben az évben annyi ismeretlen brazil vokál-fenomént halottam, hogy azok nemhogy egy, de egy tucatnyi operához is elegendő mennyiségű szerepet tudnának prezentálni, kettős szereposztás nélkül…

Az idei album talán legnagyobb énekes neve Tim Ripper Owens, aki hozza is a tőle megszokott sziréna-színvonalat, nála csak a brazil Carlos Zema alakít nagyobbat – tudjátok, ő ugrott be Kelly Carpenter helyett az Outworldbe –, akinek számomra olyan a hangja, mint mazochistának a korbács: elvileg fájnia kéne, gyakorlatilag azonban nagyon jóóóóóóó! Érdekes, hogy ezt a tökös-macsós, rekedtes-üvöltős- sztratoszférába könnyedén szökkenő, ám a tenorisztikus éneklési módot is könnyedén prezentáló, brutál nehéz stílus mennyire kedvelt a kontinensnyi országban, és erre itt van az újabb bizonyíték. A női szerepre is van hazai beltenyészet, ennek ellenére a már rutinosnak mondható Sommerville viszi a prímet, aki csípi Amandát, annak most sem fog csalódást okozni.

A Soulspell darabok egyébként jóllehet, a speedelős euro-metálon alapulnak, jelen album első fele, hála a kiemelt, progresszív billentyűjátéknak, inkább juttathatja eszünkbe Ayreon mester munkáit, mintsem a germán vonalon etalon Avantasiát, sőt, a "Rescue Into The Storm" kifacsart témáit hallva egyszerre idéződik fel az Outworld és a Beyond Twilight szelleme is. Ennek megfelelően kell egy-két hallgatás, míg a dallamok igazán beleülnek a fülbe, kivéve a nyitó, epikus hosszúságú tételt és a "Change The Tide"-ot, ami igazából egy echte germán metál himnusz, de lényegében mindegyik szerzemény tartalmaz olyan, azonnal megjegyezhető részeket, melyek megfelelő kapaszkodót nyújtanak a progresszív részek sikeres feldolgozásához. Kedvencem az Owens által felvezetett "The Dead Tree", ami egyetlen szerzeményben sűríti össze mindazt, ami jó a SoulSpellben, aki tehát türelmetlen típus, vagy kevés az ideje, kezdjen nyugodtan ezzel.

Kinek nem ajánlom az albumot? Akiket untatnak a precíz gitár- és billentyűszólók, akik zeneszerkesztő programmal vágják ki a galoppból a progresszív részeket, és akit idegesítenek a több oktávos énekesek, egyébként is unják a szimfonikus köntösbe bújtatott koncept sztorikat és a himnuszokra kihelyezett érzelmi játszadozást. Nekik kívánom izgalomnak a Derricket, én azonban maradok a stílus megkövesedett híve, még akkor is, ha többek szerint ez a lemez már többször is lejárt.

Garael