Kiadó:
Nightmare Records

Honlapok:
www.germanpascual.com
myspace.com/germanpascual

Germán Pascual istenáldotta tehetség, aki korábban már bizonyított a Mind's Eye-ban és a Narnia toplistás (és sajnos ucsó) lemezén, a "Course Of A Generation"-ön (2009). A brazil aranytorok, azóta a Narniához hasonlóan nyíltan keresztény Divinefire-ban énekel, de most szólóalbum készítésére szánta el magát. Ehhez szerencsére remek zenészeket sikerült toboroznia: itt gitározik Martin Hall (Forged Wings) és Carl-Johan "CJ" Grimmark (Fires Of Babylon, Rob Rock, Narnia, Grimmark), a bőgőt pedig Per Schelander (Pain of Salvation, Royal Hunt, House Of Shakira) és Raphael Dafras kezelik (Almah, Seven Horizons).

A lemeznek bizonyos értelemben - zeneileg biztosan - félrevezető volt az "Egy új kezdet" címet adni, hiszen ott folytatja, ahol Pascual a Narniával annak idején abbahagyta. Mindössze annyi a különbség, hogy ez most keményebb lett, gyorsabb, darálós ritmusokkal, helyenként egy kis hörgéssel (pl. The Wrath Of God). Pascual - ahogy megszokhattuk tőle - döbbenetesen jól teljesít, de nem lehet panasz a gitárosokra sem. Ezt most mégsem tudom annyira szeretni, mint annak idején a Narnia búcsúlemezét, talán éppen a kapkodós, mindent letaroló ritmusok miatt, hiszen nem igazán  engedik kibontakozni a dallamokat, ráadásul annyira kompakttá, zajossá teszik a hangzást, hogy az ember egy idő után már szinte könyörög egy balladáért, ami csak a spanyol nyelvű záró tétellel érkezik meg (majdnem).

Pascual nagyon elkötelezett, vallásos pasi, rendszeresen bekapcsolódik a Stockholmi Utcamisszió munkájába, önkéntesként segíti a drogosokat és a hajléktalanokat. Ez nagyon szép és dicséretre méltó, de zenei eldurvulásában vajmi kevéssé mutatkozik meg (kivéve a szövegeket). Nekem egy nyugodtabb, letisztultabb, dallamorientáltabb muzsika jobban tetszene, s ebben Pascual képességei, erényei is jobban meg tudnának villanni.

Tartuffe

Honlapok:
www.reinodetaifa.com
myspace.com/reinodetaifa

Először azt sem tudtam, hogy komoly a dolog vagy valami Torrente-féle ízetlen tréfa. Heavy metal és arab hatásokat asszimiláló spanyol muzsika, mintha egy képtelen ötlettől vezérelt Gypsy Kings duettet hallgatnánk a Mägo de Oz-zal. Azután rájöttem, hogy a Taifa nevű hispán trió tényleg komolyan gondolja. Ezek után már csak azt kellett eldöntenem, hogy nekem bejön-e ez a furcsa keverék vagy sem. Sajnos a válaszban még most sem vagyok biztos, pedig már konzultáltam erről egy országos csaj-cimborámmal is. Tuti nem a spanyol nyelv okoz problémát, bár az európai spanyolok pöszeségén mindig jót röhögök...

A Taifa tulajdonképpen marha érdekes kísérlet, része a folk vagy etno-metál őrületnek, ami anno elsősorban kelta-skandináv vonalon indult el, de Emir Hot, a Dalriada, illetve más nem-nordikus csapatok azóta bebizonyítottak, hogy ez ma már földrajzilag sokkal tágabb fogalom. A Taifa kísérleti zene, amennyiben hangzásában, stílusában, ritmikájában teljesen más, az arab muzsika kromatikus világához közelebbi folkot próbál becsempészni a metálosok ízlésvilágába. Azt kell mondjam, látom benne a fantáziát. Szeretem a Myrath-ot, s a maga nemében a Gypsy Kings-et is, akkor miért ne adnék esélyt egy olyan bandának, mint a Taifa?

Szóval az elképzelés rendben van, sajnos azonban a kivitelezéssel akadnak problémák. Nem Luis Massot énekes sokaknak talán idegesítő hangjával van baj, azt egyrészt meg lehet szokni, másrészt tipikusan ehhez a muzsikához illik. A gond meggyőződésem szerint Victor Arco gitáros, aki gyenge középszer, pedig ide aztán tényleg hatalmas akusztikus és "villanyos" gitármágia illene, lélegzetelállító tekerésekkel, káprázatosan gyors és pontos kipengetésekkel.

Sajnos a hangzás is elég "low budget", pedig Arco ritmusban sokkal meggyőzőbb, mint szólóban, de ma már nem szabad úgy szólni, mint a '80-as évek Hungaroton lemezein a magyar rock "don"-jai. A Taifa mindenképp érdemel némi dicséretet az úttörő munkáért, de attól tartok ezt a zenét nem ők fogják emancipálni a köztudatban - legalábbis nem ebben a fölállásban. Több népi - ütős és fúvós - hangszert,  egy jobb gitárost, valamint egy kicsit teltebb (szimfonikusabb) hangzást kívánok nekik.

Tartuffe

Kiadó:
-

Honlap:
www.megatherion.com

Mit szólnál ahhoz, ha nagyapád – egy tisztesen letudott, eredményekkel teli élet után – egyszer csak bekattanna és az önmegvalósítás nevében attól kezdve meztelenül motorozna fel s alá szülőfalujában, nap mint nap? Egyrészt szánalmas, vagy még inkább roppant kínos lenne ez az egész, másrészt viszont átfutna az agyadon némi dicséret-, vagy tiszteletféle is: "Az anyja, van az öregben kurázsi, hogy nem foglalkozik avval, ki mit gondol róla! Ha neki jól esik, akkor ki a fenét érdekel, ártani nem árt senkinek!".

Ilyesféle érzésed lehet az új Therion kapcsán is, már amennyiben lehet ezt a valamit az esedékes Therion sorlemezként számon tartani. Johnssont is elkapta ugyanis a Gildenlöw-Akerfeldt szindróma, a "Les Fleurs Du Mal" kábé annyira tipikus zenekari alkotás, amennyire a "Road Salt"-ok, vagy a "Heritage" Pain Of Salvation, illetve Opeth korongok - azaz, jóval inkább szólóalbum ez is. Nem lenne tehát csoda, ha mellőle is elkezdenének elszivárogni a zenésztársak, egészen a banda teljes széteséséig, ha mindezt megelőzendő nem jelentette volna be ő maga a csapat feloszlatását az idei turnékörutat követően. (Amikor is beleveti magát egy több éves munkába, melynek célja egy gigantikus rock-opera színpadra állítása.)

Francia sanzonokat ültetni át szimfonikus metalba? A végeredmény egyrészt roppant kínos és bizonyára illúzióromboló a hardcore fanok számára, akik a "Sitra Ahra" lejtmenete (legalábbis szerintük) után kedvenc bandájuk agóniájának végső igazolását fogják ebben a CD-ben így meglelni. Ugyanakkor tiszteletet parancsoló, hogy Christofer saját vagyonát kockára téve, a Nuclear Blast kereteiből kilépve, magánkiadásban jelentette meg ezt a rendhagyó "művészeti projektet", aminek ő nevezi a produkciót, és amely ennek köszönhetően hagyományos forgalmazásban meg sem jelenik majd (koncerten lehet megvásárolni, vagy a honlapon megrendelni). Ha neki ez fontos..., ártani végül is nem árt vele senkinek, nem igaz?

Nagyon rossz lett a "Romlás virágai" (Baudelaire)? Egyáltalán nem. Tulajdonképpen ott van rajta minden tipikus Therion elem, a nagy kórusok, az operás ének, karcos gitárok (már amikor...), szóval tombol a fémzenébe oltott klasszicizmus, ami nem is csoda, lévén ők a stílus egyik alapítója és szerintem legmarkánsabb, leginkább vállalható képviselője. Úgyhogy rossznak nem rossz, csak éppen nem is jó. Leginkább olyan semmilyen, háttérzenének elmegy típusú prüntyögés, ami - tőlük szokatlanul - nem sok vizet fog zavarni az idei felhozatalban. Szóval nem kell kiakadni az egy szál kukiban furikázó nagypapán, tégy úgy mintha mindez teljesen természetes lenne és gyorsan lépj tovább!

Kotta

A "Concerto..." legújabb megjelenése kapcsán írt bejegyzésem utolsó mondata nem olcsó retorikus fogás volt, tényleg hiányzik a Mester. Ezen a melankolikus őszi napon szinte akaratlanul is azon kaptam magam, hogy Lord 2010-es "To Notice Such Things" című lemezének utolsó darabját hallgatom. A Thomas Hardy verset (Afterwards) Jeremy Irons mondja el, miközben Lord csodaszép dolgokat zongorázik alá. Nem tudom elfogódottság nélkül hallgatni ezt a hátborzongató, megrázó költői próféciát...

Ha majd remegő ittlétem után becsukta kemény kapuját a jelen,
a szomszéd szól-e, ha május rezgő szárnya kikelt,
víg zöld levelekkel hamvas, mint mikor új a selyem:
"Ő olyan ember volt, aki erre figyelt?"

Ha eljön az alkony, s mint pilla, ha rezzen nesztelenül,
röpül az árnyakon át a széltől görbe bokorra az ölyv,
fenn a hegyen – gondolja-e majd, akinek szeme ebbe merül:
"Őneki kedves volt ez a kép, ez a föld"?

Ha elmúlok egyszer, fekete és meleg éjben, s űzi a pille a fényt,
s látják a gyepen át sebesen gurulni a sünt,
mondják-e: "Azt akarta, ne bántsák az ilyen kicsi lényt,
de nem tehetett sokat értük, s most immár tovatűnt"?

Ha meghallják, hogy végül elcsöndesedtem, s állnak a kapuk előtt,
bámulják, hogy a csillaggal teli mennybolt csöndesen ég,
akik arcomat nem látják soha már, majd szólnak-e ők
"Sok ilyen misztikus fény bűvölte szemét"?

S lesz-e, ki szól, ha kong a sötétben a búcsúharang,
és miután zengése a szélben egy pillanatig szünetelt,
hallatszik újra, mintha újonnan kondul a hang:
"Most nem hallja már, de míg élt, ugye, erre figyelt"?

(Vas István fordítása)

Kiadó:
Hammer Music/Nail Records

Honlap:
www.dalriada.hu

A metál és a népzene integrációjának magyar gyökerei nem a kilencvenes évek végén felerősödő finn "népi-nemzeti" fémmulatós szokásos hazai koppintási igényéhez vezethetőek vissza, de még csak nem is a Kormorán közérthetőbb rockba ágyazott, vagy a Barbaro elvontabb, művészibb koncepciójába: az Illés beatzenéjéből származtatott folk-vonal olyan erős volt, hogy Sebők János bevallottan Szörényiék hatására fordult a magyar népzene felé – ennyit hát a  szent tehénnek kikiáltott műfajok könnyűzenei környezetbe történő helyezésének értelmetlen és értéknegáló voltáról.

Arról, hogy a magyar népzene "metálosítása" mennyire sért elképzelt vagy erőltetetten meghatározott művészi értékeket, megvan a magam véleménye, amiből fakadó vitát nem akarom újragenerálni, majd megteszik azt, akik meg akarják tenni, állunk elébe. A Dalriada vezető szerepe a maga műfajának keretei között mindenesetre vitathatatlanul megérdemelt, és ha nem is egyezik a véleményünk a "giccsfaktor" mértékéről, az vitathatatlan, hogy egy lemez erejéig a magyar rocktörténelem talán legértékesebb szövegeit sikerült piacra dobniuk (Arany-lemez). Tavalyi albumuk nagyon betalált nálam, és a "Napisten Hava" jóllehet, nem lett annyira direkt anyag, nyugodtan mérhető a legjobb Dalriada lemezek színvonalához. Nem véletlenül nevezik kultúrtégelynek a magyart, a nemzetbe olvadt népcsoportok, a közös történelmi örökség nyomai ugyanúgy fellehetőek a zenében, mint minden más művészi ágban – ezt a lehetőséget pedig a csapat maximálisan ki is használja.

A lemez legjobb pillanatait mégsem a különböző népi-kulturális hatások "vadászos" keverése jelenti, hanem az olyan ügyes, a metál egyéb stílusait a hagyományos Dalriada hangzásba becsempésző megoldások, mint a "Hírhozóban" fellelhető Deep Purple-szerű tradicionális rock-riff, vagy a szövegében is hideglelős "A Halászlegény balladája" doom lenyomata. A billentyű progresszívabb használata már a múltkori lemezen is feltűnt, és a közvetlen heavy metal kiállás is talán most a legbátrabb: naná, ez el is várható, ha már olyan témák születtek, melyek "Hunyadi és Kapisztrán Nándorfehárvári Dalriádáról, izé, Diadaláról" szólnak, megfelelően idealizálva a száraz hadtörténelmi tények szerinti orbitális fegyelmezetlenségből kialakult szerencsés harcászati fordulatot. (Kapisztrán Hunyadi terveiben nem szereplően, a vezér megkérdezése nélkül rontott ki a törökre – az ilyen összehangolatlan műveletek általában nem vezetnek diadalhoz, persze ha Isten velünk, ki ellenünk?) Az egyébként középkori eredetű táncdallam mellett ismét bátran nyúlt a csapat a meglévő népzenei ősforráshoz – és a népi hangszerek eltérő alkalmazásához –, a múltkori "Hajdútánc" slágervezető ikertestvére, a "Dudás" talán még azoknak is ismerős az óvodai vagy általános iskolai ének-zenei foglalkozásokról, akik fejében kitörlendő nyomot hagyott a gyermekkori kötelező zenei terelés gyászkolompos hamissága.

Ígéretemhez híven nem fogok senkit sem győzködni az anyag sikerességéről, akik eddig is élből elutasították a Dalriada-Fajkusz Banda által képviselt irányvonalat, azok ettől a lemeztől sem fognak folkmetál rajongóvá válni, ám akik csípik az együttes eddigi albumait, azok most sem fognak csalódni, mert ebben a zenekarban szerencsére több dudás is megfér egy csárdában.

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.jettblackuk.com
myspace.com/jettblackuk

Általában úgy vagyunk, mint a mogorva diszkós: nem teljesítünk a közönség soraiból érkező kívánságokat; leginkább hobbiból, a magunk szórakoztatására írunk. Most mégis kivételt teszek egy olvasói ajánlás alapján, mert történetesen nagyon bejött a tipp. A négytagú brit Jettblack nem túl eredeti jelenség, sőt kifejezetten nosztalgia ízű, de óriási szerencséjük van, mert mostanában a '80-as éveket idéző sleaze rock/hair metal újra divatos lett. Egy interjúban azt vallották, amikor meghatározó hatásaikról kérdezték őket, hogy: "gyakorlatilag bármi 1994 előttről." Ez tökéletesen be is lövi nekünk, mit várhatunk tőlük, és amit ígérnek, le is szállítják.

2010-ben mutatkoztak be "Get Your Hands Dirty" című lemezükkel, és ezzel összehasonlításban a "Raining Rock" egy érettebb, fogósabb anyag lett. Lényegében mind a 13 nóta slágergyanús, dögös riffekkel, figyelemreméltó gitárszólókkal, azonnal ható, fülbemászó dallamokkal. Will Stapleton énekes fantasztikus teljesítményt nyújt, hangjában benne van a női térdeket elgyengítő selyemfiú à la Bon Jovi, de ha kell, bizony karcol, mint a gyémánt.

Elsősorban olyanoknak ajánlom, akik annak idején (vagy akár mostanában) sok Def Leppard-ot és Skid Row-t hallgattak. Miközben ezt az albumot ízlelgettem, folyamatosan olyan érzésem volt, mintha kövér cseppekben úgy záporozna rám a vegytiszta rock zene (Raining Rock), mint valami vad nyári eső. Megy befelé a Dynazty és az Outloud lemezek közé! Köszönjük Johnny Ace olvasónknak a megtisztelő érdeklődést és a valóban "ász" tippet! Soha rosszabbat!

Tartuffe

Kiadó:
Warner

Honlap:
www.muse.mu

A Muse megkerülhetetlen a modern könnyűzenében, populáris, mégis eszes rockjukkal azt a szerepet töltik be ma, amit valaha a Queen vagy kicsit később mondjuk a U2. Olyannyira, hogy még Dream Theater őfelsége is szükségét érezte koppintani őket (pl. Prophets Of War - Systematic Chaos). Nincs is ezzel baj, a "Black Holes and Revelations"–t jómagam is egy kifejezetten élvezetes és a maga módján előremutató alkotásnak tartom, más kérdés, hogy az azt követő, kissé eklektikusra és hatásvadászra sikerült "Resistance" némileg megingatta a – valójában soha nem létező - sziklaszilárd hitemet abban, hogy hosszú távon is képesek lesznek sikeresen elegyensúlyozgatni a művészi és a kommerciális szempontok szűk határmezsgyéjén. De az vesse rájuk az első követ, aki nem szédült volna meg azon a magasságon, ahová a siker nagy hirtelen felrepítette őket. A fellegekbe emelés sajnálatos mellékhatása ugyanis általában oxigénhiányos állapot, a légszomj pedig tudvalevőleg tompítja az agyat és érzékeket.

Valamelyest természetes tehát, hogy a felfokozott népszerűség és kiadói nyomás hatására mindenre rá akartak tenni egy lapáttal, még fogósabb, még változatosabb dalok formájában. Ahogy az sem lenne meglepő, ha – az azóta sem lankadó hisztériának köszönhetően, mely körülveszi őket – mára végképp elvesztették volna kapcsolatukat a realitással és a kezdeti értékrendjükkel, céljaikkal. Láttunk már ilyent... Szerencsére nem így történt, azt kell mondjam, hogy Matthew Bellamy csapata még most sem adta el teljesen a lelkét az ördögnek. Világos, hogy továbbra is szirupként ragadó melódiákkal teli dalokat írnak, talán nem is tudnának nem slágeres nótát komponálni, még ha akarnának sem, de el kell ismerni, hogy mindezek ellenére mégsem fekszenek be széttárt lábbal a lemezkiadó üzletemberei és a rádiók zenei szerkesztői alá. A "The 2nd Law" számaiban tudni illik továbbra is – kisebb mértékben ugyan, de – fellehető a kísérletezőkedv, a határok feszegetése, az önkifejezés szándéka és az egyediségre törekvés, azaz, a jó értelemben vett indie mentalitás. A legcsöpögősebb, egyébként kislemez-esélyes schlágerbe is képesek beletenni egy oda egyáltalán nem illő gitárszólót vagy zenei megoldást, (ál?)intellektuális köntösbe csomagolva így a karamellizált cukorkát.

Ügyes. Akár tudatos, akár ösztönös, jól csinálják! Úgyhogy, ha ez lenne a kortárs populáris rockmuzsika, akkor nekem nagy bajom a kortárs populáris rockmuzsikával nincsen. Valamely trendi angolszász (vagy azt majmoló hazai) újságnál írogató tizenéves suttyóval szemben jómagam azért tartózkodnék a könnyűzene megváltóinak kikiáltani őket, talán mert szerencsétlenségemre egy vén hülye vagyok, aki jól emlékszik még a '80-as és '90-es évekre. Nem tudom például nem belehallani a Zeppelint és Plant szólómunkásságát a nyitó "Supremacy"-ba, vagy a queenesített "Faith"–et (George Michael) az azt követő "Madness"-be (némi U2-s stichhel), ahogy nekem (az egyébként okés) "Survival" kapcsán is az "Üvegtörők" új-hullámos punkja fog mindig is beugrani. Ésatöbbi. Egy rosszabb napomon akár idegesíthetne is piszkosul ez a sok lopkovári, mégis készséggel elismerem, hogy a Muse továbbra is tehetséggel lavírozik a stílusok határán (ember legyen a talpán, aki el tudja dönteni, hogy ez akkor most tulajdonképpen pop vagy rock zene...) és érzékkel kevergeti a (nyilvánvaló) hatásait. Sőt, még talán azt is, hogy ilyen színvonalon kivitelezni mindezt nem is olyan könnyű feladat, mint ahogy azt én itt most sugallni próbáltam.

Kotta

Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Végre lehetőségem adódik, hogy a szomorú hír bejelentésén túl méltó módon búcsúzzam el a júliusban elhunyt Jon Lordtól, ettől a zenei szellemóriástól. Nem állítom, hogy egy lapon említhető Vivaldival, Bach-hal vagy Rachmanyinovval, de azt az álláspontomat mindenkivel szemben megvédem, hogy saját - ha tetszik: úttörő - géniusszal áldotta meg a Teremtő, amellyel ténylegesen és maradandóan hozzájárult a zenetörténethez. Magas és vastag falakat tört át generációk, műfajok és stílusok között. Amikor a háromrészes versenyművet 1969-ben először előadták az Angol Királyi Filharmonikusokkal (Lord 28 éves volt akkor!), az esemény még tényleg két teljesen különböző, sőt egymással ellenséges világ találkozása volt. Jól ismertek a történetek egyes "komoly" zenészek fölháborodásáról és Ritchie Blackmore mogorva duzzogásáról. Azóta nagyot fordult a világ, s ez nagy részben (a kulturális klíma változása mellett) olyan emberek érdeme, mint Jon Lord.

A híres-hírhedt versenyművet eredetileg tulajdonképpen nem is Lord ötlete volt újra elővenni, hanem Paul Mann karmesteré, aki - miután meggyőzte Lordot - teljesen elképedve szembesült a ténnyel, hogy a "Concerto..." partitúrája szőrén-szálán eltűnt. Szerencsére egy Marco de Goeij nevű holland zeneszerző fanatikus munkával újraírta az egészet az eredeti hangzó és képi anyagok alapos kielemzése után. Nem semmi... Így történhetett, hogy a Deep Purple és a Londoni Szimfonikusok 1999-ben, a darab 30 éves évfordulóján újra rögzíthették az anyagot, amely CD-n és DVD-n is megjelent. Azóta az eredeti 1969-es előadást is fölújították és piacra dobták 2003-ban. Nesze neked, Rajongó, költsed csak a pénzed!

Amikor abban a kivételes isteni kegyben részesülhettem, hogy a versenyművet személyesen is meghallgathattam a MüPában 2009. március 4-én, az Óbudai Danubia Zenekar és a Cry Free közreműködésével, még nem tudtam, hogy szavaim prófétai erővel válnak valóra: "még az is lehet, hogy az utolsó esélyünk (ne adja Isten!), hogy mindezt élőben lássuk-hallgassuk!" Öröm az ürömben, hogy Paul Mann és Jon Lord 2011-ben újra összeborult, hogy a művet végre rendes stúdiókörülmények között is rögzíthessék. Mindketten büszkék voltak ugyan az 1999-es előadásra, de a mindössze 4 napos előkészület és az élő fölvétel miatt néhány dologgal elégedetlenek voltak, főleg, ami a hangzást illeti. Ráadásul a folyamatos turnézás és számos előadás közben helyenként javítgattak is a partitúrán.

Kezdettől fogva az volt a koncepció, hogy ezúttal nem a Deep Purple zenészeivel dolgoznak, sőt Lord ragaszkodott ahhoz is, hogy minden egyes tételben más játssza a gitárszólót. A fölvételek a Royal Liverpool Philharmonic Orchestra saját "otthonában" illetve a londoni Abbey Road Studióban készültek. A "Group" fölállása - természetesen Lord mellett - a következő volt: Guy Pratt (Pink Floyd, Madonna) bőgő, Brett Morgan (Jon Anderson, Sting) dobok, Darin Vasilev gitár (Moderato-Allegro), Joe Bonamassa (Andante), és Steve Morse (Vivace-Presto). Az énekesek a turnéról jól ismert Steve Balsamo és Kasia Laska voltak, őket egészítette ki Bruce Dickinson (Iron Maiden), aki a második tételben hátborzongatóan idézi meg a fiatal Gillant (lásd a csatolt videót)!

Tudom, hogy a pénztárca vékony, ez pedig már a "Concerto..." negyedik változata, de mindenképpen érdemes beszerezni. Tényleg ez a legjobb előadás, amit hallottam, valóban ez szól legjobban, legarányosabban, és mivel a gitárszólók lényegében imprók, mindig érdekes adalékkal tudnak szolgálni. Ez áll mindhárom gitárosra, de elsősorban az ismeretlen bolgár virtuózra, Darin Vasilevre, aki mint valami "Blackmore 2.0 - új és továbbfejlesztett változat" akkorát teker, hogy borsózik tőle az ember háta!

Jon Lordot a fölvételek alatt diagnosztizálták hasnyálmirigy rákkal, folyamatosan romlott az állapota, így akarva-akaratlan ez lett a zseniális Maestro hattyúdala. Talán nem belemagyarázás, ha azt mondom, ez mintha érződne is az anyagon: benne van Lord minden szenvedélye, szeretete, tanáruras bölcsessége, haragja és lelki békéje, reménye és beletörődése... Nagyon hiányzol, Mester! Béke veled!

Tartuffe

Honlapok:
www.prestoballet.com
myspace.com/prestoballet

Sok mindent lehet mondani Kurdt Vanderhoof (Metal Church) mester kedvenc csapatáról, de azt nem, amit az új album címe sugall, nevezetesen, hogy a Presto Ballet a "Modern világ maradványa vagy ereklyéje" lenne. Ha valami, hát inkább a '70-es évek akkoriban úttörő zenei irányzatának őskövülete, olyan hangulatot idézve meg, amire annak idején csak a Boston vagy a Yes volt képes. A modern világhoz tehát vajmi kevés köze van (még a hangzás kialakításában is az analóg technikát részesítik előnyben), mégis olyan profi, olyan jó arányérzékkel megszerkesztett az egész, hogy ha ez a muzsika – mondjuk – a Kansas "Song For America"-jával egy időben került volna a piacra (1975), akkor ma kultikus státuszt élvezne. Mivel azonban ők csak 30 évvel később, 2005-ben jelentették meg első lemezüket (Peace Among The Ruins), lassan a kiadók is kikoptak alóluk; a "Lost Art For Time Travel" (2008) még az InsideOut-nál jelent meg, az "Invisible Places" (2011) idején már "mittoménki" kezelte az ügyeket (SAOL/H'art/Zebralution), mára pedig a CD csak magától Vanderhoof mestertől rendelhető meg személyesen, vagy letölthető "szellemileg" az iTunes-ról.

Nem kell tehát nagy sportarénák színpadjain női bugyikat vagy melltartókat szedegetni magukról, talán már annak is örülnek, ha nem buknak nagyot anyagilag egy lemezen, és gyanítom, ennek a tények köszönhető, hogy a bandában nagy a jövés-menés. A legújabb tagok között találjuk Larry Crowe dobost és Chuck Campbell énekest. Az előző albumon még a Metal Church-ből ismert Ronny Munroe énekelt, de januárban le kellett lépjen, különben nem tudta volna teljesíteni a Trans-Siberian Orchestrá-val kötött szerződésében foglaltakat. Nem lehetett túl nehéz a döntés, a TSO-val manapság nagyon jól lehet keresni…

Mivel a PB teljes egészében Vanderhoof nosztalgiájának megtestesülése, Chuck Campbell érkezése nem hozott változást, majdnem ugyanazon a hangon énekli majdnem ugyanazokat a dallamokat. Mindazonáltal meggyőződésem, hogy a három frontember közül még mindig Scott Albright volt a legtehetségesebb. Ha már változásról esett szó, annyit mindenképp meg kell jegyezzek, hogy az új anyag minden eddiginél "progosabb" lett, s ez alatt most nem az előremutató jelleget, hanem az összetettséget értem. Ezt elsősorban a több mint 20 perces címadóról állítom, ami egy tetszetős zongora intróval indul (könnyed főhajtás Kerry Shacklett billentyűsnek!), hogy aztán számtalan témában kibontakozva tobzódjon, csapongjon önfeledten.

Jómagam is csodálkozom azon, hogy ez a nem túl eredeti ötlet így, négy lemez és egy EP után még mindig működik, de azért örülök neki, hiszen mindig is csíptem a '70-es évek prog-rock zenéit. Aki eddig komálta a koncepciót, muzeális jellege ellenére (vagy épp emiatt), továbbra is szeretni fogja a gyorsléptű, instant balett-táncot.

Tartuffe

Kiadó:
-

Honlap:
www.sacreddominion.com

Le vagyok nyűgözve! Ugye ti is emlékeztek arra, hogy volt egyszer egy zseniális zenekar, amely - mielőtt még átment volna Geoff Tate Bandbe – olyan klasszikusokat tett le az asztalra, mint a "Rage For Order", az "Operation: Mindcrime" és az "Empire"? Hagyjuk most, hogyan jutottunk el erről a szintről a jelenlegi helyzetig, a lényeg, hogy ha nektek is hiányzik az a fajta intelligensen dallamos, enyhén progos, mégis könnyen befogadható (US) powerben gyökeredző muzsika, melyet a Queensryche döglődése óta nemigen hallani, akkor most örüljetek (és sokasodjatok), mert megérkezett számotokra a megváltó!

Ez az ismeretlen amerikai banda ugyanis tökéletesen megidézi az ő szellemiségüket, hangzásukat, dalszerkesztési metódusukat és a zenéhez való (egykori) viszonyulásukat. Ráadásul, mivel Mario Brescia énekes hangja is igen hasonlatos Tate-éhez, könnyű elintézni őket azzal, hogy rájuk sütjük a klón jelzőt, dacára annak, hogy direkt nyúlásokról és szolgai másolásról itt szó sincsen. Na jó, az előbbi becsúszik azért helyenként, de az utóbbi egyáltalán nem jellemző. A Sacred Dominionnek szerintem saját, jól felismerhető stílusa van már most, amely a Queensryche mellett táplálkozik egyrészt a csapatot alkotó muzsikusok egyéniségéből, másrészt további hatásokból, például egy csipetnyi Iron Maiden vagy az érett Fates Warning is simán fellelhető a hangjegyek között.

Ami már csak azért is szép eredmény egy bemutatkozó albumtól, mert a fent említett csapatoknak is beletelt némi időbe, míg megtalálták a helyes arányokat és a letisztult önmagukat. Mondhatjátok persze, hogy nekik le kellett rakniuk egy új stílus alapjait, a Sacred Dominion ezzel szemben - a későn jövők előnyével - már egy jól kitaposott ösvényen halad. Az érvelést elfogadom, csak nem különösebben érdekel mindaddig, amíg ilyen érett és izzadság-szag nélküli produkciót hallok egy általam igen kedvelt zenei szegmensben, főleg akkor, amikor ebben a műfajban gyakorlatilag éppen senki sem alkot.

A hab a tortán, hogy mindez ingyen és bérmentve letölthető INNEN. Kockázat tehát nincsen, tessék belehallgatni, mert ha nem teszed meg, a nyilvánvaló hasonlóság(ok) ellenére is az év egyik legjobb lemezét hagyod ki.

Kotta