Dionysos Rising

2012.sze.29.
Írta: garael 4 komment

Maiden UniteD: Across The Seven Sea (2012)

Bejegyzés alcíme...

maiden united.jpg
Kiadó:
Szerzői Kiadás

Honlap:
www.maidenunited.com

Kockázatos dolog Maiden szerzeményt feldolgozni. Hogy miért? Mert jóllehet, a siker fele adott – a jó dal – a szolgai másolás zsákutca: minek mással meghallgatni az amúgy is közel tökéletest? Másrészt az átgyurmázás is jár némi kockázattal: a jól megkomponált dalszerkezetek szétverése és újra rakosgatása nem biztos, hogy működik, ráadásul a Maiden dalainál nem igazán életképes a tempóba, károgásba, hörgésbe rejtett sumákolás, a hamis hangok művészinek propagált koncepciója. Nem véletlen, hogy egy kezemen meg tudnám számolni a sikeres átdolgozásokat, pedig hát akadt belőlük elég, és a nekirugaszkodó zenészek között olyanok is próbálkoztak, mint a Dream Theater, az Iced Earth, Doogie White, Steve Overland, Tim Ripper Owens – mondjuk ők azok, akiknek többé-kevésbé sikerült az eredeti alkotások színvonalát hozni, de bukott bele egy egész ország válogatottja is –  "A Tribute For Colombia", és az olyan műfaji kísérletek sem hoztak igazán nagy sikert, mint a szimfonikusokba, vagy elektróba komponált Maiden.

Most mégis egy érdekes kísérletnek lehetünk fültanúi, ami ráadásul a maga nemében képes a megtisztelt csapat általi minőséget hozni. Igen, én így látom értelmét hozzányúlni az etalonhoz, még akkor is, ha az "unplugged" kísérletek újító érdekessége már a múlté, ám nem hiába éppen a Led Zeppelin két tagja bizonyította leginkább a dolog életképességét: jelen alkotás főszereplője az a Damian Wilson, akinek hangja egy szextelenített, ám a fiatalkori Robertba  Plantált, izé, plántált léghajós vokalistát idéz, példás módon hátat borsózva.

Persze nem biztos, hogy mindenkinek tetszik a heavy metal ilyesfajta kasztrációja, vannak, akik csak legyintenek, és kocsmásodás jelzővel illetik a rosszabbul sikerült próbálkozások vitathatatlan bárhangulatát. A Maiden UniteD azonban nem ilyen. Egyrészt ott van Wilson, aki a "Seven Deadly Sins"-nek az "Only The Good Die Young"-ba átfolyó intrójában megkockáztatom, felül is múlja Dickinsont: szinte beleborzong az ember abba a regélős hangulatba, amihez kevés az iskola, mert a tehetség ilyesfajta megnyilvánulásához az ösztönös mesemondók évezredeken alakuló genetikai készlete szükséges. Másrészt az alapvetően szemlélő, introvertált hangulatot – a "2 Minutes To Midnight" gonoszkás, sejtelmes hangulatának negálása ellenére is érthetetlen módon teszi libabőrössé az embert – jó ütemérzékkel törik meg a magasabb sebességi fokozatba kapcsolt újraértelmezések, a hangszeres szekció (Within Temptation, Up The Irons) ízlésesen, szerepének tudatában segít kiemelni a vokál produkciót vállán cipelő szerepét.

És hogy mit is jelenthet manapság egy ilyen feldolgozási kísérlet? Talán annak bizonyítékát, hogy a Maiden abszolút értékben zenei csapat, melynél a metál "csak" színtér a dalok általi varázslat kibontásához, a minőség pedig még a szegényebb eszköztáron keresztül sem záródik vasszűzbe, hogy kínként éljük át, amit hallunk. Ugye így van, kedves hiába próbálkozó, tehetségtelen tortúra mesterek?

Garael

Címkék: lemezkritika
2012.sze.28.
Írta: Dionysos 1 komment

Alberto Rigoni: Three Wise Monkeys (2012)

Alberto-Rigoni-Three-Wise-Monkeys.jpg

Kiadó:
Any And All Records

Honlapok:
www.albertorigoni.net
myspace.com/albertorigoni

A "három bölcs majom" hagyományos szimbólum a japán és kínai kultúrában, de különösképpen is kötődik az egyik japán sintoista szentélyhez, a nikkói Toshogu "templomhoz", ami Tokugawa Ieyasu-nak, a Tokugawa sógunátus alapítójának állít emléket. Itt található a három majom híres fából faragott képmása, mely a közmondásos elvet hivatott megjeleníteni: "ne láss gonoszt, ne hallj gonoszt, ne szólj gonoszt". Mizaru, aki nem látja, Kikazaru, aki nem hallja, és Iwazaru, aki nem beszéli ki a gonosz dolgokat, mind megjelennek Rigoni új albumán, megteremtve annak érdekes és egzotikus tematikáját.
Three Monkeys.jpg
Alberto Rigoni nem jött-ment új fiú, letett már egy s mást az asztalra, egyrészt ez már a harmadik szóló albuma (Something Different - 2008, Rebirth - 2011), másrészt ő Daniele Liverani progresszív metál csapatának, a Twinspirits-nek a bőgőse, de pengette már Tommy Ermolli, Theodore Ziras, Jónás Tamás és Don Airey mellett is. Jóllehet, nevet szerzett magának a szakmában, nem lehetett könnyű összeszervezni a vendégzenészek elismerésre méltó kavalkádját. Megjelennek itt olyan nagyágyúk, mint pl. Göran Edman és Kevin Moore (ex Dream Theater, OSI), Mistheria (Bruce Dickinson, Rob Rock), Mark Cross (ex-Firewind, Outloud), Tommy Ermolli (Twinspirits, Khymera) és Simone Mularoni (DGM, Empyrios).

Egy bőgőstől szokatlanul Rigoni nem az elborult instru jazz fúzió rabja, ezen a lemezen is fele-fele arányban találunk instrumentális és énekes számokat, melyek a fülbemászó hard rocktól (Three Wise Monkeys), a progresszív metálon át (Blackened Tornado) egészen a megszokott meditatív jazz-es dörmögésig (Between Space And Time) terjedve jelölnek ki egy meglehetősen széles spektrumot.

Rigoni kiváló hangszeres tehetség, mégsem telepszik rá minden áron a dalokra, engedi meghívott vendégeit érvényesülni. Ugyanakkor a lemez egy kicsit talán túlságosan is sokrétű, hogy ne mondjam: eklektikus. A jazzisták fanyalognak majd az énekes, direkt hangvételű hard rock nóták miatt, a "tufa" rockerek pedig nem rajonganak a fúziós "borulásokért". Ráadásul a lemez – érzésem szerint – erősen kezd, de azután a lendület kifulladni látszik. Kevin Moore nem sokat tesz hozzá a "Mizaru"-hoz, de a Deep Purple "Highway Star"-jából itt-ott ihletet merítő darab egész jól sikerült (Paolo Valli nagyot dobol benne!), és a Göran Edman énekével fölturbózott címadó is egész fülbemászó. Az ilyenekből kellett volna több.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2012.sze.24.
Írta: Dionysos 14 komment

Ibridoma: Night Club (2012)

Bejegyzés alcíme...

ibridoma 2012.jpg

Kiadó:
SG Records

Honlap:
www.ibridoma.com

Olasz zenekar játszik amcsi zenét. Manapság már nem olyan meglepő ez. A Facebookon talált meg minket a talján Ibridoma, írnánk-e az új albumáról? Ugye, milyen népszerűek vagyunk? Még mondja valaki, hogy nem kell nyomulni a közösségi portálokon. Persze, miért is ne! – dobtam be könnyedén, de azért nem vettem teljesen komolyan az ígéretet. Könnyen belefut ugyanis az ember ilyenkor olyan házi készítésű termékekbe, melyek a sonkával-kolbásszal ellentétben zenében nem okoznak túl sok örömet. Simán megfeledkeztem volna a fogadalmamról, ha most is ez történik.

Ezúttal azonban a sors kegyes volt hozzám, így hamarost azon kaptam magam, hogy széles vigyorral hallgatom a lemeznyitó "Eagles from the Sky"-t. Már a lendületes riffelgetés a szám elején megfelelő felütésnek bizonyult, de az igazi fordulópont a Mikiegér énekhang beköszönése volt. Igen! Pont ez a Vince Neil orgánum kell ehhez a fasza kis Rattes muzsikához! Mintha a Mötley Crüe tért volna vissza a tökös, "Shout At The Devil" fémjelezte korszakához. Mindezt modern, erőteljes, ámde kristálytiszta hangzással. A második nótában (Cold Light Of Moon) aztán megérkezik Davy Vain is, amolyan "y" koordinátaként, hogy két dimenzióban tudjuk elhelyezni a mediterrán cowboyokat a rockzenei térképen. Sőt, lehet, hogy ez már a "z" tengely..? Ratt, Mötley Crüe, Vain. Aha, asszem már 3D-ben nyomulunk, ahogy az manapság dívik. Küldetés teljesítve.

Már csak néhány kiegészítésre van szükség: a gitármunka azért jóval tökösebb annál, hogy szimplán glamként könyveljük el ezt a csapatot. Ilyen szempontból idecitálhatjuk akár a német Kissin' Dynamite-ot is (4D!), mert ők kevergetik még a strandmetalt (copyright by Garael, legalább is ezen az oldalon) a fickósabb gitártémákkal. A teljesség kedvéért pedig említsük meg a negatívumokat is, nehogy a kedves olvasó azt higgye, múlt éjjel elaludtam a fülemet: ez a muzsika cseppet sem eredeti, meglévő sablonok ízléses újrahasznosításával mindösszesen szórakoztatni szándékozik. Ezzel összhangban nagy megfejtések itt zeneileg nincsenek, a riffek pofonegyszerűek (ámde hatásosak), továbbmegyek, a gitárszólók egyenesen harmatgyengék (azért az elviselhetőség határán bőven belül, hallhatóan igyekeztek úgy kidolgozni őket, hogy leplezzék a virga-gén hiányát). Mindezek tetejébe még rövid is – röpke fél óra manapság maximum egy EP-re elég, ők mégis nagylemeznek csúfolják a "Night Club"-ot (a második amúgy). A legfontosabb azonban mégiscsak a dalok minősége (jó), melyek korrekt megszólalással, kellően feszesen kerülnek elővezetésre.

Példaként állítom ezt a produkciót az összes olyan kezdő zenekar elé, mely szembe szeretne nézni a nemzetközi megmérettetés rémével. Amit bizonyít: kiemelkedő zenei talentum nélkül is élvezhető eredményt lehet az asztalra letenni, okosan, higgadtan végiggondolt koncepció mentén, jól megírt, kiérlelt számokkal. Még csak rettenetesen eredetinek sem kell lenni. A kitartás és a minőség melletti elkötelezettség fontosabb annál. És persze nem egy éjszakai lokálban kell tölteni az estéket, hanem a próbateremben.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2012.sze.23.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Magnum: On The Thirteenth Day (2012)

magnum13.jpg
Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlap:
www.magnumonline.co.uk

A Magnumról sok minden eszünkbe juthat: a fegyverkedvelőknek a legendás lövedék és pisztoly, a filmbarátoknak a bajuszos Tom Selleck, vagy Clint Eastwood Piszkos Harry-je, az orális fixációban szenvedő édesszájúaknak pedig az a bizonyos XXL-es jégkrém.

Mindezekkel együtt mégis azt mondom, mi, hard rock hallgatók jártunk a legjobban (most a katona énem adott egy pofont magamnak, de egye fene), hiszen a Bob Catley énekes és Tony Clarcin vezényletével immár a több mint 30 éve létező együttes olyan albumokkal ajándékozott meg bennünket, melyek kikerülhetetlenek a brit hard rock történelmében. Jóllehet, én a kissé erőteljesebb stílusokat szeretem, sosem kérdőjeleztem meg azt a státuszt, amit a banda évek szorgos munkájával vívott ki magának, még akkor sem, ha az utóbbi lemezeiken mindig volt jó pár, inkább tölteléknek ható dal, és az impulzivitással is adódtak gondok, melyeket azonban betudtam a zenészek korosodásának és zenei preferációik változásának.

Erre mit ad ég, itt van az új Magnum album, és olyan erővel dörrent oda az aréna metál egykori, önmeghatározásba roggyant képviselőinek – Europe, Bon Jovi, Dokken –, hogy már-már doppingra gyanakodnék, ha nem tudnám, hogy egyelőre a zenei kreativitásra még nem fejlesztettek ki anabolitikát, ha meg igen, akkor azt néhány politikus kapta meg, amúgy sutyiban, akik a kapott ötletfokozót sajna nem zenébe, hanem mesemondásba oltották, ráadásul nem is szórakoztatóan.

De hogy szavamat ne feledjem, az idő múlása egyedül Catley hangján érződik, ám a tapasztalható enyhe karcosság még jól is áll a megerősödött gitártémák mellett. A zene persze nem távolodott el saját ősforrásától, ám ezúttal a riffeket olyan közegből sikerült kölcsönözni, ahol ez a fajta, tipikusan brit alapú, enyhén folkba hajló dallamérzékenység már nem annyira jellemző. Ahogy például a "Dance Of The Black Tattoo", vagy a "See How They Fall" staccato riffjei megdörrennek, az még a NWOBHM csapatai számára is példaértékűek lehetnének, nem beszélve az epikus, lemezt nyitó, csodálatos érzékenységgel felvezetett "All The Dreamers"-ről, ami lényegében egy echte heavy metal dal, némi "progos", brit szólammal megbolondítva. S hogy miért is vagyok annyira oda? Mert nem akarom elkövetni a Thresholdnál elkövetett hibát, ahol számon kértem a dallamokat, aztán most meg hülyét csinálva magamból dúdolgatom őket. Nem, most nem fogok leszólni egy olyan lemezt, amelyből csak úgy árad a nyolcvanas évek minden refréncentrikus ragadóssága, én meg merülök benne, mint légy a Technokol Rapidba. Ez kérem tömény, a paneleket jó értelemben megidéző aréna metál/hard rock, a maga Beatles alapú, már-már giccsbe hajló, brit popot megidéző lassúival is, melyeket ha nem Catley énekelne, hatásvadászat címén utálnám ki a lejátszómból, így azonban kénytelen vagyok feltartott kézzel megadni magam – naná, ezt pedig akkor is megtenném, ha nem egy Magnum késztetne rá.

Garael

Címkék: lemezkritika
2012.sze.22.
Írta: Dionysos 3 komment

Tygers Of Pan Tang: Ambush (2012)

ambush.jpg
Kiadó:

Rocksector Records

Honlap:
www.tygersofpantang.com

Nem, ők nem a maláji Sandokan tigrisei, sőt, még csak nem is Michael Morcock fantasy író agyszüleményei – jóllehet a nevet tőle kölcsönözte a NWOBHM patinás csapata, hogy aztán bősz ragadozó üvöltéssel tudassák a világgal: itt bizony új hullámról van szó! (Egyébként minek is voltak az új hullámai ezek a zenekarok? Mert addig heavy metal nem létezett, legalábbis így definiálva nem.)

Igaz, hogy a Maiden, Def Leppard, Saxon triumvirátus mellé sosem tudtak felzárkózni, ám az egy ideig John Sykes-ot is a soraiban tudható csapat komoly hírnevet harcolt ki magának az undergroundban, és igazából egy olyan albumukról sem tudok, amivel ne hozták volna a garantált, tőlük elvárt színvonalat. Igaz, hogy az eredeti tagokból már csak Robb Weir gitáros próbál "ragadozni", de a mellé felsorakozott tagok, különösen az ikergitárhoz elengedhetetlen társ-bárdista, és az énekes, az olasz származású Jacopo Meille méltó módon ápolják az elődök által teremtett hagyományokat.

Jóllehet, nem nagyon figyeltem pályafutásukat, ám a megelőző, és különösen a jelen, "Ambush" című album sikeres rajtaütést hajtott végre a kritikusi rosszmájúság szülte eredendőségen, így aztán kénytelen vagyok a továbbiakban csupa jót írni. S hogy ez nem elfogultság, bizonyíték rá, hogy két tigris fekszik a mellemen, egy pedig most is a farkával csiklandozza az orromat.

Éppen minap hallgattam meg az ős Saxon ex tagjának albumát, hát mit mondjak, régies, rockkal átitatott avítt metáljukkal úgy idomultak a jelen bikaerős, powerbe hajló Saxonjához, mint muskéta az AMD gépkarabélyhoz. No persze, ha úgy nyúlnak a mai füllel kissé már ódonnak ható zenei irányhoz, ahogy azt a Tygers Of Pang Tang tette, minden bizonnyal nem hajítottam volna ki a virtuális kukába őket. Mert tigrisék ugyan szintén nem újították meg a műfajt - sőt, még csak nem is szigorodtak, vagy progres(szívós)kodtak el, ahogy azt az idő némely társukkal megtette – ám úgy tudták a régi, jól bevált harcmodort a maga ismert húzásaival tálalni, hogy az élvezhető maradhat minden, a korral haladó – és nem haladó – öreg, iszapszemű rájának.

Ikergitárok, régivonalas Saxon jelleg, némi amerikai dallamos metál feeling, sőt, a "She" c. dalban erős The Cult hatás: a végeredmény magáért beszél, illetve üvölt. Ehhez persze kellettek a jó dalok, ebben azonban a csapat sosem hibázott. A tigrisek minden bizonnyal az összes brit heavy metal csapat sikerszámát elfogyasztották reggelire, mert sikerült 11 potenciális slágert felböfögni, ráadásul mindezt olyan hangzással, ami egyszerre idézi a régi és a modern kor előnyeit. Nem is tudok igazából erősebb szerzeményt kiemelni, mivel – és ami ritka manapság – nincsen töltelék, a dalok egyöntetűen, azonnal ható dúdolási kényszert kiváltva képviselnek egyenletesen erős színvonalat.

Hát igen, a csapat ékes bizonyítéka annak, hogy az évek múltával nem minden oroszlán – izé, tigris – válik fogatlanná, mert ez az anyag harap: engem máris elfogyasztott vacsorára – falatonként vagy egészben.

Garael

Címkék: lemezkritika
2012.sze.20.
Írta: Dionysos 19 komment

Devin Townsend Project: Epicloud (2012)

Bejegyzés alcíme...

Devin Townsend.jpeg

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.hevydevy.com
myspace.com/devintownsenddtb

Némi szégyenérzettel veszem tudomásul, hogy Devin Townsendről blogunkon mindeddig egyetlen írás született, és az is a death metalos személyiségéről (Strapping Young Lad), nem pedig szóló projektjéről vagy a ma már klasszikusnak számító Steve Vai lemezről (Sex & Religion). Nem véletlenül beszélek death metalos személyiségről, ugyanis meggyőződésem, hogy a srác enyhén tudathasadásos, több személyiség is lakozik benne egyszerre. Persze az is lehet, hogy egyszerűen sokoldalú tehetség (ami kétségkívül igaz is), de már ránézésre sincs vele rendben minden. Ez egyébként lassan változni látszik (konszolidálódik), hiszen saját bevallása szerint mostanában megszelídült: családos ember lett és leállt a különböző tudatmódosító szerekkel is.

A lényeg, hogy a Vai mellett 1993-ban váratlanul föltűnt kanadai fiatalember tudatos, szívós munkával időközben komoly renomét épített magának, nemcsak mint elképesztően sokoldalú énekes, hanem mint semmivel sem kevésbé sokszínű zeneszerző is. Eddig többnyire a szigorú műfajokban jeleskedett, s most is úgy feszült neki az új lemeznek, hogy valami nagyon súlyos anyaggal áll elő, de meglepetésére folyamatosan nagyívű, dallamos, már-már popos témák tolultak föl belőle. Eleinte frusztrálta a dolog, de azután beletörődött, hogy ezt ki kell írnia magából, ha más nem, hát terapeutikus célzattal.

Nincs értelme tagadni, Townsend dallamérzéke nem hétköznapi, enyhén szólva el van vonva a lelkem, de hogy kivételes zseni (csakúgy, mint egykori mentora: Steve Vai), az tuti fix. Világos, hogy nem a poplisták élére akar fölkerülni, az "Epicloud" mégis számtalan olyan témát tartalmaz, amit a popszakma nagy háttéremberei is megirigyelhetnének, jóllehet ott nem elbűvölni, elvarázsolni akarnak elsősorban, hanem a legalantasabb emberi ösztönöket fölpiszkálni. Townsend akármilyen tehetséges dalszerző, a pop zene világában nem élne meg, mert ahhoz túl intelligens.

Az eddig olvasott kritikák szerint a lemez elég egyenetlen, vannak rajta nagyon jó dalok és jó pár felejthető szerzemény is. Az én vélemyényem ettől annyiban különbözik, hogy az "Epicloud" egy szerves egész, amit egyben érdemes meghallgatni, még akkor is, hogy ha - a fülbemászó dallamorgia ellenére - nem éppen könnyen emészthető. A hangzás elképesztően rétegzett, egy teljes gospel kórus és az angyali Anneke Van Giersbergen (The Gathering) segítik a szimfonikus telítettség csúcsra járatásában.

Azon túl, hogy Townsend egyedülálló tehetség és nagy hatalmú varászló (vagy sámán), nekem mégis hiányoznak a hangszeres finomságok, a káprázatos szólók. Egyedül a "More!" című dalban van egy nyúlfarknyi tekerés, mondjuk ettől függetlenül is az album egyik legsikerültebb nótája a lemezt indító első három szám mellett.

Egy párszor egy az egyben végighallgattam az "Epicloud"-ot, és végül arra a következtetésre jutottam, hogy éppen itt az ideje a "Sex & Religion 2" megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal (lásd "Kingdom") és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás).

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2012.sze.19.
Írta: Dionysos 2 komment

Re-Machined: A Tribute To Deep Purple's Machine Head (2012)

DP-Re-Machined.jpg

Kiadó:
Eagle Rock Entertainment

Ha kell, meg is esküszöm (Túrisas a tanúm), nem szerénytelenségből mondom, de ha valaki kompetens és megfelelő referenciákkal rendelkezik ahhoz, hogy megemlékezzék az idén negyven éves rock klasszikusról, a Deep Purple "Machine Head" című korszakalkotó alapművéről, az én vagyok. Volt az életemben kb. 2-3 év, amikor szinte napi szinten hallgattam meg ezt az albumot, vagy az ún. Mark II fölállás valamely másik lemezét. Talán nem véletlen, hogy életem másik meghatározó korongja, a Dream Theater "Images & Words"-e is most ünnepli évfordulóját (épp felét a DP klasszikusnak). Ilyen lemezek - úgy látszik - nagyjából 10-20 évenként születnek a szakmában.

Már nem emlékszem, de szinte biztos vagyok benne, hogy korábban már értekeztem arról, hogy a rocktörténelemben vannak "kegyelmi" pillanatok, és minden kétséget kizárólag ilyen volt a rock zene ún. axiális periódusa, a nagyjából 1969-től 1972-ig terjedő időszak. Hendrix, Led Zeppelin, Black Sabbath és nyilván a Deep Purple. A nevek magukért beszélnek. Ez persze nem zárja ki, hogy a megnevezett együttesek képesek voltak később is értékálló produkciókra, elég, ha a Black Sabbath "Heaven And Hell"- jére gondolunk (1980); a DP esetében pl. a Mark III első lemeze, a "Burn" (1974) is hibátlan örökzöld!

A "Machine Head" a DP hosszú pályafutásának legsikeresebb lemeze volt, az Egyesült Királyságban azonnal a toplisták első helyére ugrott, hogy azután 20 héten át a top 40-ben maradjon; az amerikai Billboard 200-on pedig 118 héten át szerepelt! Ezek után egyáltalán nem meglepő, hogy az elmúlt 40 évben számtalan DP tribute született, amelyek között mindenképpen említésre méltó a Shrapnel/Roadrunner koprodukcióban született, Mike Varney által producerelt "Smoke On The Water: A Tribute" (1994). Ezen négy szám szerepelt a "Machine Head"-ről, többek között olyan zenészek interpretálásában, mint Kip Winger, Tony MacAlpine, Joe Lynn Turner, Yngwie Malmsteen and Paul Gilbert. Sajnos ez a főhajtás nem lett igazán meggyőző, a briliáns gitárszólók ellenére eléggé szolgai, ráadásul nem is szól valami jól.
DP_Smoke On The Water.jpg
Bár sokkal kevésbé ismert, ennél lényegesen jobban sikerült a T. M. Stevens basszer által gondozott "Black Night: Deep Purple Tribute According To New York" (1997), amelynek a funkys-blúzos hangvétellel sikerült az eredeti dalokhoz hozzátenni pár érdekes csavart. Sajnos itt sem a "Machine Head"-es dalok lettek a legkiválóbb földolgozások (Smoke On The Water, Space Truckin'), hanem pl. Richie Kotzen "Strange Kind Of Woman"-je, vagy a "Speed King" Al Pitrelli és Vinnie Moore gitárpárbajával.

Deep Purple_New York.jpg

A "Re-Machined" kifejezetten a "Smoke..." anyagára épít, és mint itt fölsorolt elődei, nagyon neves zenészeket vonultat föl, kivéve a számomra tökéletesen ismeretlen The Flaming Lips-et. Ezt az elektro-minimál rémálmot azonban tényleg megspórolhatták volna; az egy dolog, hogy stilárisan kilóg, de értékelhetetlenül szar is! A többi dallal nincs gáz, bár a színvonal meglehetősen egyenetlen. Érdekes módon éppen a "nagyágyúk" teljesítettek leggyengébben, Iron Maidenék lustáztak egyet és egy több éves demót küldtek be (Space Truckin'), ami színvonaltalan, és úgy is szól, mint egy demó. A Metallica pedig rendkívül rossz érzékkel és a blues-fíling leghalványabb nyoma nélkül nyúlt hozzá a kislemezes "When A Blind Man Cries"-hoz. Nem vitatom Lars Ulrich és a többiek őszinteségét, de az ő gyökereik máshová nyúlnak vissza, ehhez hallhatóan nagyon nem értenek (Atyám! Az a szóló! Akárki is követte el!).

A legtöbb dal méltó tisztelgés Richie Blackmore, a nemrég elhunyt Jon Lord és társaik géniusza előtt. Kiemelésre azonban talán csak három dal érdemes: a Black Label Society, azaz lényegében Zakk Wylde, saját stílusában újraértelmezve nagyon elkapta a "Pictures Of Home" lüktetését. Jimmy Barnes és Joe Bonamassa "Lazy"-je valódi energiabomba, és Bonamassa játékát lenyűgözően egészíti ki Arlan Schierbaum billentyűs (akit egyébként egyáltalán nem ismerek). Végül a lemezt záró "Highway Star" változaton Steve Vai és Glenn Hughes - tőlük elvárhatóan - világklasszis teljesítményt nyújtanak. Azért megjegyzem, nem rossz a "Maybe I'm A Leo" és a "Never Before" sem.

Most pedig megyek és meghallgatom a "Machine Head" 25. évfordulójára kiadott, bikán remaszterelt eredeti változatot. Annál jobbat még úgyse hallottam. Aki pedig hajlandó és képes ugyanazt a lemezt háromszor megvásárolni, megvárhatja az EMI-nál október 8-án megjelenő 5 CD-s, 60 oldalas booklet-tel ellátott verziót; 16000 forintért az talán még a lábat is kiadósan megmaszírozza...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2012.sze.16.
Írta: Dionysos 2 komment

Beautiful Beast: California Suntan (2012)

Beautiful Beast.jpg
Kiadó:
G.T.O. Entertainment

Honlap:
www.beautifulbeastrock.com

Amikor megláttam ennek a lemeznek a borítóját, tudtam, hogy nem mehetek el szó nélkül egy ilyen popó mellett. Lám, a marketing megtette hatását, míg Julian Angel első albumának borítója (a malmsteen-i idillt, ahogy kivillanó mellszőrzettel áll a gitárja társaságában, csupán egy női fej zavarja meg úgy az övcsatja magasságában) csupán idegesített, ez a tengerparti csendélet-kísérlet, amelybe "véletlenül" belepucsított egy formás tangás, már felkeltette a kíváncsiságomat. A borító alapján amolyan California Girls-feelinget vártam David Lee Roth módra. Nos, nem azt kaptam, amit vártam. Sokkal jobbat! Az első nótában azért van valami abból a várt DLR-érzésből: mintha az AC/DC "You Shook Me All Night Long" riffjeire énekelné rá a David Lee Roth által feldolgozott "California Girls"-t, amit feldob egy Erős Attilás gitárszólóval.

Julian Angel egy őskövület. Annyira kilóg a mai zenei kínálatból, mint Sas József, ahogy rendületlenül énekli a 2000-es években is a csasztuskáit, vagy Austin Powers, ahogy a '70-es évekbeli öltözékével és szexuális szabadosságával sokkolja az ezredforduló társadalmát. A pasas úgy néz ki, mint Jani Lane (Warrant), úgy énekel, mint Steve Plunkett (Autograph) és úgy gitározik, mint Erős Attila (Lord). Ezt tetézi még azzal, hogy Szentkirályi Janisan kiszőkített és feltupírozott hajjal és Ray-Ban napszemüvegben megy szolizni. :)Szoli.jpg

Ezzel kb. mindent el is mondtam a zenéjéről. A '80-as évek második felének hair-metal (létezik, hogy az elmúlt 25 évben nem sikerült erre egy frappáns magyar fordítást találni?) zenéje köszön vissza minden hangból, annak minden szövegi kliséjével. Egy kicsit Autograph, csak annak humora nélkül (ki tudna olyan dalszöveget írni, mint a "My Girlfriend's Boyfriend Isn't Me") egy csöppet Alice Cooper-es (Trash/Hey Stoopid-korszak) annak horror elemei nélkül, egy csöppet Warrant, némi Desmond Child-os Bon Jovi ízzel (Rockschool), annak eszelős kórusaival együtt, időnként az első Skid Row lemezt is megidézi, sőt, egy-egy felemelő pillanatban még a McAuley-Schenker Group által a "Save Yourself" lemezzel állított igen magas lécet is sikerül megugrania. S amikor már azt hiszem, hogy mindent hallottam, amit hallhattam, akkor jön egy mérgező (Poison-os) ballada, amúgy "Every Rose Has Its Thorn" módra (Fair Weather Friend).

A "Wet Hair In A Waterride" mintha egy Hard nóta feldolgozása lenne (Ahogyan élsz), de hát Zserbóék is ugyanebben a retró cipőben kezdték 8 éve (és ha igaz, felhúzzák újra Kalapács visszatérésével). A végén még egy White Lion-os ballada, amiben a Steve Plunkett-hang átmegy kicsit Mike Tramp-be (Something In The Air), míg a viccesen japán, amerikai, európai, ázsiai, afrikai, latin-amerikai, arab és ausztrál bónusz nótaként emlegetett "Gimme Just One Night" megint visszakanyarodik az Autograph első lemezének (Sign In Please) stílusához.

Huh, ilyen időutazást rég éltem meg, szinte valamennyi amerikai (és néhány magyar) kedvencemet megidézte egy lemezen, és miközben minden klisét elhasznált, ami arra a korra jellemző, egy pillanatra sem vált unalmassá. És mindehhez képest a pasas német. Főállásban ezerrel szervezi a jövő évi nürnbergi zenei üzleti konferenciát, másodállásban pedig Rolf Munkes (Empire) és Ian Finlay (ex-Running Wild) mellett dolgozott, mielőtt kiadott két saját albumot, majd "megalapította" a Beautiful Beast-et, amely tulajdonképpen szintén egyszemélyes zenekar. Na, ha erre is azt mondja Garael, hogy szögletes, mint minden német zene, akkor magamba harapok!

Talán az egyetlen hibája, hogy a hangzás is eléggé '80-as évekbeli, ha már a borítónál sikerült levetkeznie a Malmsteen-attitűdöt, akkor talán a produceri munkát is ráhagyhatná a profikra.

CsiGabiGa
Címkék: lemezkritika
2012.sze.16.
Írta: Dionysos 2 komment

Lillian Axe, Helstar – Budapest, Club 202, 2012. szeptember 12.

Lillian_Axe_Helstar.jpg
Van értelme még azon morgolódni, hogy két ennyire kult csapatra, akikeket a büdös életben még egyszer nem fogsz látni errefelé, senki sem kíváncsi egy 2 milliós városban? Pedig a jegyár is barátságos volt, főleg hat külföldi bagázsért, megjegyzem, sokakat talán épp a fellépők száma riasztott el. A rendezők jóindulatát meg nem kérdőjelezve, egy hétköznapra nem feltétlen kellene minifesztivált kanyarítani. Én is számolgattam, hogy mikor lesz majd vége ennek a mutatványnak az ilyenkor borítékolható csúszásokat beleszámítva, de böcsületükre legyen mondva, emberi időben véget ért a buli.

Szóval a kisszobámban pártot tudna alapítani az a néhány fizető néző, aki megtisztelte a tengerentúlról érkezett zenekarokat a jelenlétével. Azaz talán mégse, mert egy pártalapításhoz, azt hiszem, meg van határozva a minimum tíz fős létszám... A leginkább újságírók, illetve a többi banda tagjai és segítői előtt bemutatkozó együttesek sorába a Morticiannal kapcsolódtam be. Én nem bántanám őket, egyrészt mert az a fajta, kicsit punkos NWOBHM, melynek ápolására a dolgos osztrák tehenészfiúk kinézetét prezentáló társaság felesküdött, közel áll hozzám, másrészt pedig azért, mert nagyon igyekeztek. Két traktorozás között zenélgetnek egy kicsit, nincs is ezzel semmi baj.

Helstar.jpgA Helstar és a Lillian Axe alatt aztán elmorfondíroztam azon, hogy nem véletlen ragadt meg ez a két zenekar a másodvonalban. Mindkettejük a relatív egyediségük, másságuk áldozatai. Egyiküket sem könnyű beleszuszakolni egy könnyen beazonosítható kategóriába, márpedig a konzumidiotizmus uralta felpörgött, felületes világban ez bizony nagy hátrány. A Helstar esetében például nehézkes értelmezni Rivera operás áriázgatásait a thrash-es alapok viszonylatában, és hiába hoznak a gitárosok az átlagnál jóval fifikásabb, ötletesebb alapokat, ez a karakteres orgánum sokaknak nem jön be, főleg ebben a stílusban, ahol a faék egyszerűségű énekdallamok váltak sztenderddé.

Én ettől függetlenül nagyon élveztem az előadásukat, amely igazi old-school setlisttel lepte meg a maroknyi közönséget, ráadásul úgy tolták a korai Queensryche-ra is kissé hajazó intelligens thrash-powerjüket, mintha érzéki csalódás áldozataként egy telt házas arénakoncerten nyomulnának éppen. Tíz pontos buli volt ez, még a gyatra hangerőnek köszönhetően is, igaz, a kábé egy óra éppen elég is volt ahhoz, hogy igazán ütős, kompakt legyen a program.

Amikor berobbant a Lillian Axe, egyből mellbe ütött a profizmus. Látszott, hogy odaát azért megértek ennél szebb napokat is, mert nagyon összeszokottan, végtelen profizmussal nyomták a sajátos dallamvilággal rendelkező nótáikat. Második meglepetés: az új énekes helyett újra LeFevre segíti ki őket, úgy látszik, az együttműködés Brian Jonesszal tiszavirág életűnek bizonyult. Nem mintha bánnám, mert ez a pocakos fickó nagyon jól kornyikál, még ha az igazán magas hangokat le is csalja rendszeresen. Harmadikként pedig az tűnt fel, hogy Blaze mennyire jó gitáros. Az összes szólót ő játszotta, melyek éppen olyan fílingesek, egyediek mint az általa komponált dalok.

lilian1.jpg
A műsor itt is - a közönség (vélt) igényeihez igazodva - amolyan best of jelleggel, erősen épült a "Love And War"-ra, melynek én azért nem örültem annyira. Személy szerint jobban kedvelem a későbbi albumaikat, amikor már végképp kinőtték, levetkőzték a hajmetál gyökereiket. Igaz, stadion rock bandaként sem voltak átlagosak, éppen ezért nem is jutottak fel az élbolyba, de amit manapság játszanak, azt leginkább érett, felnőtteknek szóló, melankolikus-melodikus metalként írnám le. Ha már szó volt a Queensryche-ról a Helstar kapcsán, akkor itt is megemlíthetőek, mintha az ő későbbi, "Promised Land" körüli korszakukat vinnék, értelmeznék tovább.

lillian2.jpgHa csak úgy beestél az utcáról (haha), nem ismerve Blaze abbéli filozófiáját, mellyel a sziruposságot, a direkt hatásvadászatot teljességgel kiüldözte munkásságából, akkor az lehetett az érzésed, hogy itt egy leértékelt House Of Lords, akikben ott van ugyan a potenciál nagy slágerek legyártására, de valahogy mégis hiányzik ezekből az átütő erő... A gitáros fickó mindig valami érdekes témát játszik, és nem a sztenderd, fülbe mászó riffeket, a ritmus valahogy mindig olyan fura, és egy picit lassabb, mint kellene, az énekes pedig jó ugyan, de valahogy nem az átlagos, azonnal ható dallamokat hozza. Elárulom, ez az egész pont ettől szép!

Egy szó, mint száz, ezért a két csapatért érdemes volt hét közben is elvándorolni a Club 202-be, felejthetetlen, különleges élménnyel gyarapodtam. Hazafelé még elfilóztam azon, hogyan is van ez az egész: megy a sírás-rívás a letöltögetések miatt, CD-ből pénzt keresni mission impossible, de úgy látszik, koncertekből sem lehet igazán meggazdagodni. Mégis egyre több a fiatal csapat, miközben a metal első-második-harmadik generációja is aktív, él és virul. Van itt valami trükk, amit közgazdász aggyal képtelen vagyok felfogni: mi a csodából élnek meg ezek mind?

Kotta

2012.sze.16.
Írta: Dionysos 2 komment

Domain: The Chronicles of Love, Hate and Sorrow (2009)

domain chronicles.jpg

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.domainband.de

Tartuffe kolléga által feldobott magas labdát muszáj leütnöm: tanult barátommal ellentétben mivel én nem csak szeretem, hanem értem is az irodalmat, egy olyan műelemzéssel – autentikusan, ugye, mert irodalmár körökben a kritika szónak kissé más a jelentése – állok elő, aminek tárgya azt a művet dolgozza fel, mely a német Sturm und Drang mozgalom egyik alapvető darabjaként teremtett a 18. században divatformáló irányzatot. Az androgün, érzékeny férfi archetípusát –, aki nem titkoltan képes egész csomag papírzsepit telesírni szerelmi bánata következtében, sőt, még öngyilkosságra is hajlandó – Goethe teremtette meg, követendő mintát szolgáltatva a szuiciditást – helyesen – elutasító korabeli polgári normákkal szembehelyezkedő magatartásnak. (Hogy milyen ciklikusan változik az ifjúság, mikor gimnáziumban kötelező olvasmányként elemeztük a művet, többedmagammal röhögtük el hangosan magunkat a patetikus érzelmeket hűen tolmácsoló tanár előadásán – illetve az ifjú Werther szenvedésein: hiába, a szocialista öntudattal rendelkező kamasznak a pártért illett meghalnia, nem a csajokért…)  Ez eddig rendben is volna, ám a feldolgozást választó zenei irányzat nem a melodrámára hajlamos gótikus rock/metál, ahol minden rímre juthat egy érfelvágást elősegítő zenei búbánat, megfelelő szinkronitást kölcsönözve a hangulatnak és a szövegi tartalomnak, hanem veretes, neoklasszikus gitárszólamokkal bolondított melodikus metál, ami ha tartalmaz is némi érzelmi "hullámlatot", mégis inkább csatába hív, mintsem zokogó-partira.

Nem is tudom, hogyan maradhatott ki a szórásból 2009-ben a német Domain koncept-műve, pedig biztos, hogy nem a könnyek homályosították el kutató szemeimet a CD-tékák polcai előtt, ráadásul a csapat a gyíkkirály, Carsten Schulz révén régi kedvencem, kivel a "Stardawn" album ismertetett meg igazán. Ezúttal azonban már nem ő, hanem a Tokyo Blade-ből ismerős Nicolaj Ruhnow állt a mikrofon elé: érzelemmel telített, kissé modoros, tenorszerű hangja tökéletes választás volt Schulz után, akinek némileg sarkosabb vokalizálása az ifjú Werthert minden bizonnyal vigyázzba állította volna, és akkor hol marad a romantikus hitelesség? Ruhnow remek, azonnal ható dallamokkal pakolta tele az érzelmi stációkat megjelenítő szerzeményeket, a főszerepet mégsem ő, hanem a banda főnöke, Axel "Ironfinger" Ritt (tudom, ennyire hülye becenevet ritkán látni, még szerencse, hogy vasujj helyett nem fakézre esett a választás, ami egy gitáros esetében azt hiszem, nem túl szerencsés) játssza, kinek neoklasszikus, arpeggios futamaitól a koncepciótól ellentétben nem jólétre, hanem jókedvre "szenderül" a tisztelt publikum. Ritt elévülhetetlen érdeme, hogy dalokban tud gondolkodni, és nem a szólók kellemetlen, de szükséges töltelékeiben, így aztán az is élvezettel hallgatja a futamokat, kinek nem kottával van tele az agya (nem, nem oldalunk kollégájára gondoltam, bár minden bizonnyal szívesen venné, ha a csinosabb női olvasók – remélem, van ilyen – fantáziáiban ő lenne a főhős).

A Domain némileg meghökkentő témaválasztását a zenei megvalósítás igazolta, ráadásul a szentimentális témából sikerült kifacsarni még egy echte Painkilleres Judas parafrázist is – hallgasd csak meg a beszédes című "Inner Rage"-et – mi ez hát, ha nem romantikus regényekbe kívánkozó hőstett? Legalábbis zenei értelemben és még öngyilok sem kell hozzá.

Garael

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása
Mobil