Az EGO II tulajdonképpen nem EGO II, hanem EGO I újratöltve. Az új énekes, Kiss Zoli (Age Of Nemesis, Iron Maidnem, stb.) által újra felénekelt első lemez kétnyelvű változatát tette most elérhetővé a metal-veterán Beloberk István vezette csapat. Talán innen a név is; István mindent bevállalt, a szövegekért és zenéért is őt terheli a felelősség. 

Ha annyira jó lenne ez a lemez, mint amekkora zenei rutinnal és tudással bírnak a tagok együtt és külön-külön is, a bőrömből is kiugranék. Ehelyett viszont inkább udvariaskodnom kell, mert nem érzem, hogy a maximumot hozták ki magukból. A zenei alapok ugye már adottak voltak, Kiss Zoli meg köztudottan kiváló énekes, de főleg az angol nyelvű változatoknál tudatosul: ez erős hazai, és nemzetközi mércével mérve is erős "bemutatkozás". Utóbbit illetően viszont csak úgy erős, hogy erős közepes. Hiába, odakint már régóta nem szarral gurigáznak...

Hangszerkezelésben kifogástalan, megszólalásban és a dalszerzésben viszont még akad fejleszthető terület. Power metal-lal kevert klasszikus heavy metal az útirány, ami ellen nem emelhetek szót, nekik ez áll(na) a legjobban. A szövegek is elég jól sikerültek, és igazán a zenére sem tudok rosszat mondani, mert döngetnek böcsülettel végig, emeltszínű hangszeres játékkal, ám, és ez a bajom, igazán kiemelkedő, katartikus pillanatok nélkül.

Ha ezt a dalfüzért nem egy kipróbált, eddig már sok-sok zenei örömet szerző gárda tolja az arcunkba, talán lelkesebb lennék. Így némileg csalódott vagyok, és csak arra tudok gondolni, hogy az Ángyán-Molics páros ugyanebből a kitűnő évjáratból a neve ellenére is könnyedebb Mamuttal egyelőre le tudta taposni Beloberk Pisti Ego-ját. A jövőt illetően viszont bizakodó és optimista vagyok.

Túrisas

Kiadó:
Sensory Records

Honlapok:
www.creationsend.net
myspace.com/creationsendnyc

Évek óta siránkozom, hogy az Egyesült Államokból manapság a progressive heavy metal stílusban semmi értékelhető sem érkezik. Az ún. "nagy generációval" leáldozott az amerikai bandák csillaga, ha produkálnak is valami értékelhetőt, akkor annak valamilyen módon köze van a Dream Theater-SymphonyX-Shadow Gallery, újabban pedig a Psychotic Waltz vonalhoz (The Shadow Theory). Próbálkoznak ugyan, de az eredmény csupán a harmadik, negyedik kategóriás erőlködés (pl. Avian, Suspyre, stb.) kategóriában értékelhető. Ha egyáltalán. A tengerentúlon egy hangyányit megfáradt a stílus, illetve a fiatal tehetségek más irányba orientálódnak; inkább a NWOAHM felé indulnak el, mint pl. az Avenged Sevenfold.

Persze a Creation's End-ben is áttételesen benne van az Öreg Kontinens géniusza, hiszen a duci digó srác, Marco Sfogli (James LaBrie) csűri-csavarja a gitárt, a Masterplan-ben kimondottan jól teljesítő Mike DiMeo (ex-Riot) az énekes, ugyanakkor a csapat producere és egyben társszerzője - úgy a dalszövegeket, mint a zenét illetően - az über-király Ark dobosa, John Macaluso. A többiek a Zandelle nevű enyhén szólva felejthető formációból érkeztek, de nem elhanyagolható tényezői a muzsikának, hiszen elvileg az ő dalaikról van szó, melyeket végül Macaluso varázsolt szalonképessé.

Nem tartozom azok közé, akik a Masterplan DiMeo-val készített albumát (MK II, 2007) rendre lefitymálják, sőt – Jorn Lande ide vagy oda - kategóriákkal jobbnak tartom, mint a legújabb próbálkozásukat (Time To Be King, 2010). DiMeo ott is megállta a helyét, mint ahogy itt is iszonyú erővel hasít, sőt olyanokat rekeszt, hogy elsőre föl se akartam ismerni. A többi zenész is remekül nyomja, de ki kell, hogy emeljem Marco Sfogli-t, akit a fiatal titánok közül az egyik legtehetségesebbnek tartok. Miután Alex Argento mellett meggyőzően demonstrálta, hogy bizony megy neki a jazz rock, majd a saját szólólemezén tett egy nagy kanyart a műfajok között (itt), James LaBrie gitárosaként bebizonyította, hogy jól áll neki a progresszív stílus is. Zseniális húzás volt Macaluso részéről, hogy beszervezte ezt az olasz csókát, mert csavaros, halálpontos és dögös játékával alapvető tényezője a Creation's End muzsikájának.

És hogy milyen is ez a muzsika? Leginkább olyan, mintha a brit Haken ötvöződne a "Train Of Thought" korabeli Dream Theater-rel, csak éppen egy szőrös torkú énekes tolja alá a power-es dallamokat. De ami ennél is fontosabb, hogy ez a zene végre olyan, amiért osztatlan szívvel tudok lelkesedni. Remélem, hogy ez az album – híven a címéhez – valóban egy új kezdet hírnöke lesz a haldokló amerikai progresszív metál műfajban.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings
Ulterium Records

Honlapok:
www.soulspell.com
myspace.com/soulspellmetalopera

Heleno Vale megduplázta, és nyert!!! Ez a fölkiáltás nem a minap rendőri rajtaütést szenvedett Korda Pókerklubban hangzott el, hanem a saját szobámban, miután meghallgattam az egyébként tök ismeretlen brazil dobos második metál operáját. Már az első próbálkozás (A Legacy Of Honor, 2008) is fölkeltette az érdeklődésemet, hiszen a skandináv zenék után talán épp a brazil megjelenéseket kisérem legnagyobb figyelemmel, de az a lemez - a számos jól sikerült ballada és a nagynevű zenészek közreműködése ellenére - még kiforratlannak tűnt. Ráadásul egyáltalán nem rajongok a fékevesztett euro-power vágtákért, amiből azért volt ott jónéhány.

Azután Vale cimbora - hál' Istennek! - elveszett az igazság labirintusában, ahonnan érettebb zeneszerzőként került elő, majdnem teljesen maga mögött hagyva a sebes trappolásokat előállt egy igazi Avantasia-féle mesterművel. Az összehasonlítás kézenfekvő; Vale ugyanazt az utat látszik bejárni mint Tobias Sammet, kivéve, hogy karcosabb megközelítésben tálalja operatikus metál himnuszait. Abban a tekintetben is egyezik a két kiváló dalszerző hozzáállása, hogy szeretnek élvonalbeli énekeseket, muzsikusokat megnyerni projektjeik számára, hogy egyrészt így szerezzenek maguknak reklámot, másrészt így tegyék nótáikat igazán megkapóvá, változatossá.

Az új albumon - nem lódítok! - 26 énekes szerepel, többnyire brazilok (pl. Nando Fernandes, ex-Hangar és Iuri Sanson, Hibria), de ez egyáltalán nem megy a minőség rovására, sőt! Ha valaki az életerős brazil metál-világot nem ismervén esetleg kétségeket táplálna, azzal közlöm, hogy olyan óriások bőgik itt el magukat, mint Jon Oliva (ex-Savatage, Jon Oliva's Pain) és Zak Stevens (ex-Savatage, Circle II Circle), de az Európában jól ismert brazil énekesek közül is itt van, aki számít: pl. Edu Falaschi (Angra, Almah) és Germán Pascual (ex-Narnia). Ha már énekeseknél tartunk, a lemez legjobb nótájában, az "Into The Arc Of Time"-ban egyszerre halljuk Jon Olivá-t és Zak Stevens-et, ami olyan tébolyult Sava-fanoknak, mint én, azért nem kis ajándék. A gitárosokról Roland Grapow (ex-Helloween, Masterplan) kivételével még nem hallottam, de - ahogy ez a braziloknál már csak lenni szokott - egyik sem hurka-gyurka. De nem ám!

A metál opera történetének összefoglalására nem vállalkozom, mert a szokásos áttekinthetetlen és értelmetlen zagyvaságról van szó: Isten, ember, mások életét befolyásoló választások, egymással kozmikus összefüggésben álló egyéni döntések, és egyéb finomságok. Heleno Vale írónak lehet, hogy pocsék, de zeneszerzőként nálam most jelesre vizsgázott.

Tartuffe

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.dgmsite.com
myspace.com/dgmprog

Ritkán fordul velem elő, hogy egy lemezt előzetes belehallgatás nélkül megveszek, vagy megrendelek az internetről. Az olasz progresszív üdvöske, a DGM új CD/DVD kombójával kapcsolatban ez az aggály föl sem merült bennem. Kevesebb, mint négyezer forintért (postaköltséggel együtt) már zötykölődött is Németországból a pofás kis csomag, amelyben ott rejtezett egy CD két vadonatúj dallal és kilenc másik korábbi nóta teljesen újonnan fölvett változatával, valamint egy római klubkoncerten rögzített DVD-vel.

Simone Mularoni gitárfenoménnel és Emanuele Casali billentyűs varázslóval úgy vagyok, hogy akármilyen formációban is bukkannak föl, ott garantált a minőség, én pedig már készíthetem is a pénztárcámat… 2007 óta minden évben volt valamiért lelkesedni. A két legutóbbi DGM lemez (a Different Shapes és a Frame), Mularoni Empyrios nevű formációja, s végül Casali projektje, az Astra mind előkelő helyen végeztek az év végi összesítésekben (pl. itt). Ezek után aligha érhetett csalódás a blindre megvásárolt anyag miatt.

A Best of CD-nek külön nagyon örültem, s nem elsősorban a két friss nóta (Just Like Before, The Only One) lelkesített be, hanem a gondolat, hogy egy csokorra való korai DGM érából származó dalt is meghallgathatok jó minőségben, a Mularoni-Casali párossal, valamint Mark Basile énekes interpretálásában. A helyzet az, hogy mára a DGM tagjai teljesen kicserélődtek, de a korábbi gitáros, Diego Regali és billentyűs, Fabio Sanges (hol a túróban vannak ezek manapság?) is kitűnő zenészek, ezért sokat ettem a kefét, amiért a régebbi fölvételek még elég gyengén szólnak. A válogatás egészen 1999-ig, a "Wings Of Time" lemezig nyúl vissza, és kimondottan jó érzékkel szemezget a rendelkezésre álló tekintélyes anyagból. Személyes kedvencem a fergeteges neo-klasszikus szólókkal telivert "Living On The Edge" (Misplaced, 2004).

Sajnos a római Stazione Birra nevű rock klubban ezév április 10-én rögzített DVD több sebből vérzik; a sztereo hangzás ugyan rendben van, de a fényképezés annyira amatőr (vagy annyira az akar lenni?), hogy akár én is csinálhattam volna. A kameramanok folyamatosan "tekergetik" a fókuszt, ennek megfelelően sokszor homályosodik el a fölvétel, az utómunkák során zavaró effektekkel pakolták tele a képi anyagot, s ami egyszerűen megbocsáthatatlan: a szólók alatt legtöbbször nem a kezeket mutatják, olykor még csak nem is a megfelelő zenészt. Végül a számok között gyakran a beálláskor rögzített életképek pörögnek, ami engem alaposan kizökkent az "élő" koncerthangulatból. Bónuszként mindössze az általam ügyeletes kedvenccé előléptetett Hereafter videóját találjuk a DVD-n, valamint egy roppant rossz minőségű werkfilmet a "Frame" című lemez fölvételének stúdiómunkálatairól.

Ugyanakkor minden kétséget kizáróan hiánypótló anyagról van szó, és minden egyes muzsikus kirobbanó formáját mutatja. A kicsi, de lelkes olasz közönségből alig hallani valamit, de szerencsére Mularoni-ból és Casali-ból annál többet. A már-már kínos önismétlés kockázatát is vállalva mondom: ezt a két zsenit órákig el tudnám hallgatni. Kis költségvetés, fényképezési hiányosságok ide vagy oda, egy pillanatig sem sajnálom a négy rongyot, amit kiadtam érte.

Tartuffe

Kiadó:
Magnatude Records

Már az idejét sem tudom, hogy mikor volt szó ezen az oldalon utoljára vérbeli jazz rock lemezről. Bár nem vág kifejezetten a profilunkba, azért időről-időre fölbukkannak itt ilyen típusú megjelenések is (persze nem az engesztelhetetlenül metálos szívű Túrisas tollából). Most tehát hosszabb szünet után teszek egy kitérőt a jazz világába, méghozzá nagyon szomorú apropóból. Nincs egy hónapja (október 7-én), hogy a legendás Dixie Dregs billentyűsét, T Lavitz-ot álmában meglepte a fagyos szívű halál. 1978-tól kezdve, hosszabb-rövidebb megszakításokkal egészen haláláig volt a Dixie Dregs tagja, de emellett szinte szó szerint számtalan lemezen működött közre, projektben vett részt. Sőt saját albumokat is adott ki, miközben produceri munkával szintúgy foglalkozott.

A School Of The Arts egyike azon projekteknek, amelyek nem saját neve alatt jelentek meg, bár a zenét teljes egészében ő szerezte. Az akusztikusan hangszerelt lemez elkészítéséhez a jazz világában nagyon jól csengő neveket sikerült megnyernie: a gitárokat Frank Gambale és Steve Morse kezeli, szerepel rajta a The Mahavishnu Orchestrá-ból és a Dixie Dregs-ből ismert hegedűs, Jerry Goodman, a ritmusszekciót pedig Dave Weckl és John Patitucci alkotják. Mit mondjak? Igen erős csapat.

Szerencsére a lemezt nemcsak az "all star" csapat teszi érdekessé, hanem az izgalmas, vérbő szerzemények. Nagyon komoly kreatív energiák dolgoznak itt, az ember szinte észre sem veszi, hogy a dalok hangszerelése kizárólag akusztikus. A "fúzió" nem megy az élvezhetőség kárára, és még a líraibb hangvételű daloknak is van egyfajta húzása (groove-ja). Ha nem lenne biztos receptje a pénzügyi csődnek (na meg lenne jó néhány millióm fölösbe), tuti csinálnék egy olyan jazz klubbot, ahol ilyen muzsikák szólnának.

Amennyiben bárkiben fölmerülne az igény, hogy T Lavitz időtálló munkásságáról méltóképpen megemlékezzen, a Dixie Dregs lemezek után (vagy mellett) jól teszi, ha előveszi a School Of The Arts projektet is. Egy teljes óra garantált jó szórakozás lesz a jutalma, s vajon lehet-e ennél szebb módja kegyeletünk lerovásának? Kedves T, nyugodj békében!

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.seventhwonder.nu
myspace.com/officialSW

Ha zenehallgatásról van szó, elég komoly teherbírással áldott meg a Teremtő, meg - mi tagadás? - edzésben is vagyok, de lassan kezdek beleroppanni abba az elképesztő dömpingbe, amit az idei év produkált. Az ember csak kapkodja a fejét a jobbnál jobb megjelenések kapcsán, és már ott tartunk, hogy - rendhagyó módon és közös megegyezés alapján - a 2010-es Top listánkon nem 10, hanem 15 előadó fog szerepelni, mert egyszerűen nem férünk bele a szokásos keretbe.

A bőség zavarával küszködünk tehát, mégis azt kell mondjam, hogy nem emiatt nem hozott lázba a magát szerényen csak a világ "hetedik csodájaként" hirdető svéd progresszív metál zenekar legújabb megjelenése. A "Nagy szökés" már a negyedik album a sorban, és vitathatatlan, hogy a banda folyamatosan tudott fejlődni hangzás és kompozíciók tekintetében. Aki eddig harapott a zenéjükre, tuti szájzárat kap az új anyagtól is, mert minden benne van, ami miatt igazán szerethető ez az együttes.

Sajnos azonban - ha lehetek szubjektív egy pillanatra - az is egy az egyben megvan itt, ami miatt egy idő után nyűgös leszek, s erről a korábbi lemezek értékelésekor már írtam. Ebben az ízig-vérig modern, előremutató (ez a progresszivitás valódi jelentése) muzsikában teljesen tájidegennek érzem Andreas Söderin billentyűs '80-as évek fétisét (itt). Vannak klasszikus hangzások (pl. Hammond, Moog), de vannak felejthető és felejtendő, erősen datált, műanyag divathangzások is, amelyeknek egyszerűen a történelem süllyesztőjében a helye. Lényeges különbség vagyon ugyanis a klasszikus és a retro között. (Hú, ez nagyon szigorú lett...)

A másik panaszom, hogy amilyen kiváló torkú és képzett énekes Tommy Karevik (elég meghallgatni a címadó dal intróját!), sokszor épp olyan esetlegesek a dallamai (erről még itt). Az erőltetett prozódiával telezsúfolt sorok miatt legtöbbször sajnos nem bontakozik ki egyszerű halandónak követhető dallam. Próbálja meg egyszer valaki pl. a "King Of Whitwater"-t együtt énekelni vele! Ez alól üdítő kivétel a "Long Way Home" című helyre kis ballada (mondjuk az se könnyű!)

Persze szigorkodhatok én itt nyakló nélkül, a tény ettől még tény marad. A Seventh Wonder ritmusszekciója, főleg Andreas Blomqvist bőgős, iszonyúan összeszedett, sőt bravúros, Johan Liefvendahl neo-klasszikus ízű gitárszólóit pedig élvezet hallgatni. A több  mint 30 perces "The Great Escape" instrumentális részei bárkit meggyőznek erről. Szóval egyik jóemlékű filozófia tanárom kedvenc szófordulatával élve finom kis muzsika ez, de olykor a legfölkészültebb atléták is lemaradnak egy kimagaslóan erős mezőnyben.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media Records

Honlapok:
www.firewind.gr
myspace.com/firewind

Két fontos változás is beállt a görög Firewind háza táján a legutóbbi album 2008-as megjelenése óta. Mark Cross dobost előttem tisztázatlan okok miatt kitették a csapatból, helyére pedig Michael Ehré (Uli Jon Roth, Metalium, Kee Marcello) került; először csak a turnéra kisegítőként, majd végleges igazoltként. Ennél jelentősebb esemény volt, hogy Gus G. (akit anno, 1980-ban még Kostas Karamitroudis-ként anyakönyveztek) fölkeltette Sharon Osbourne érdeklődését, így rövid úton az alkoholproblémákkal küzdő Zakk Wylde helyén találta magát Ozzy mellett. Egy ideig kétséges volt, hogy ezek után folytatódik-e a Firewind pályafutása, de Gus G. sietett megnyugtatni mindenkit, hogy nincs szándékában jégre tenni a kemény munkával fölfuttatott bandát.

Tekintve, hogy a "The Premonition" klasszikus heavy metal kategóriában a 2008-as év legerősebb európai megjelenése volt, ostobaság is lett volna szélnek ereszteni a jól bevált fölállást. Miután biztossá vált, hogy a tehetséges görögök nekiugranak egy új lemez fölvételeinek, már csak az maradt kérdéses, hogy képesek lesznek-e tartani az "Allegiance" és a "The Premonition" által megszabott magas színvonalat. Gus G. szereplése miatt a Sharon által kiválóan menedzselt "Sötétség Hercege" oldalán, az eddig igen gyér médiafigyelem erős (és tüzes) hátszéllel támogat(hat)ja meg a csapatot, ezért alighanem komoly nyomás nehezedett az együttesre, hogy kellőképpen ki tudják használni ezt a helyzeti előnyt.

Sajnos több hallgatás után is az a benyomásom, hogy a Firewind most egy fontos lehetőséget baltázott el. Arról szó sincs, hogy a "Days Of Defiance" gyenge lemez lenne, sőt tulajdonképpen az eddigi legjobb formáját mutatja a gárda: Gus G. a csillagokat is leszólózza az égről, Bob Katsionis pedig - Gus G. kifejezésével élve - a USS Enterprise térhajtóművének sebességével kezeli hangszerét (pl. az instrumentális "SKG" című számban), de sajnos most nem sikerült olyan azonnal szerethető "slágereket" írni, mint a "Falling To Pieces", "Head Up High" vagy a Túrisas kislánya szerint is rendkívül fülbemászó "My Loneliness" (persze "Nyáron mi lesz?" szöveggel, különben mi értelme volna?).

Azért akadnak itt fincsi kis nóták, mint az energiáktól duzzadó "World On Fire", az Apollo által írt középtempós "Embrace The Sun", vagy a "Broken" című remekbeszabott ballada. Ez mondjuk egyéni ízlés dolga, de a nem túl karakteres speed power zakatolások helyett szívesebben hallgattam volna olyan közönségénekeltető, slágergyanús dalokat, mint pl. a "Cold As Ice". Aki számról számra haladó elemzést vár (ezen az oldalon hiába), annak ajánlom Gus G. és Apollo neten közzétett kommentárját (itt).

A "Days Of Defiance" voltaképp kiváló lemez; egyetlen hibája, hogy a "The Premonition" után jelent meg, és minden igyekezete ellenére is belesápad az összehasonlításba.

Tartuffe

Kiadó:
Liljegren Records

Honlapok:
www.7-days.se
www.sigfridsson.net
myspace.com/markussigfridsson

Amikor Markus Sigfridsson gitáros-zeneszerző 7days-re keresztelt projektjének első albumát recenzáltam (pontosabban magasztaltam, méghozzá itt), a végén megjegyeztem: "Azt csiripelik a szájbertérben röpdöső madarak, hogy 2008 végén vagy jövő év (2009) elején várható az új 7days lemez." Hogy is sejthettem volna, hogy azok a bizonyos "madarak" olykor a KGB-t megszégyenítő dezinformációkkal képesek frusztrálni a magamfajta rajongókat!? Nem kis bosszúságomra közel két éves késéssel érkezett meg a folytatás, amit habozás nélkül jutányos áron előrendeltem magától a szerzőtől; nincs egy hete, hogy megjött vele a postás. Ilyenkor nagyon csípem a hapsit, különben meg egy link alak...

A 7days nagyjából olyan, mintha Sigfridsson másik két bandáját, a Harmony-t (itt) és a Darkwater-t (itt) vegyítette volna, hiszen a Harmony nyíltan keresztény szövegei köszönnek itt vissza, de a Darkwater progresszívebb tálalásában. A progos fölfogással és a hosszú kompozíciókkal (a "Final Wisdom" közel 20 perces!) nem is lenne gond, főleg, hogy női vokállal és hatásvadász kórusokkal is kiegészül, de a dallamok néha kifejezetten esetlegesnek tűnnek. Különösen igaz ez pl. az "Enter A Dream" című nótára. Elégedetlenségemet alighanem csak fokozza, hogy a dübörgő, Sigfridsson-ra oly jellemző szögletes riffek között szinte elveszik Thomas Vikström és Caroline Sigfridsson hangja. Ez alighanem a keverésnél lett elszúrva. Mellesleg énekel még a lemezen Christian Liljegren (Narnia, Audiovision, Divinefire) és egy bizonyos Erik Tordsson is.

Mivel elvárásaim igen nagyok voltak, nem tudom leplezni enyhe csalódásomat a végterméket illetően. Ez persze nem zárja ki, hogy az átlagnál sokkal jobb anyagról van szó, amiben Sigfridsson nagyokat gitározik, a hosszú instrumentális betétek is tetszetősek, egy-két nóta meg egyenesen zseniális (Into Forever, We Cry No More). Időközben előrendeltem a Darkwater új lemezét is, amely "Where Stories End" címmel itt Európában november 12-én fog megjelenni. A myspace oldalukon meghallgatható előzetes alapján (Why I Bleed) a csalódás kizárva.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
myspace.com/ayreonauts

Bár a szaksajtóban Lucassen mester kap hideget és meleget, az egyszerűen nem vitatható, hogy tudott új "hangot" hozni a telített piacra, sőt tulajdonképpen stílusteremtővé vált a pszichedelikus hajlamú, szinti-orientált brit prog rock és a kövér riffekre alapuló metal szerencsés házasításával. Megszületett tehát, amit - némileg sután - space metal-ként szokás emlegetni, és ennek az irányzatnak igazi mérföldköveivé váltak az Ayreon lemezek, valamint a stílus névadójaként elhíresült első Star One projekt (2002). A "Modern kor áldozatai" az utóbbi folytatása, bár ezúttal direktebb, határozottan metálosabb a megközelítés.

A szokásos Jean-Michel Jarre szerű intro után súlyos metal riffel köszön be a "Digital Rain" és szerencsére ez az acélos lendület nem hagy alább a későbbiekben sem. Bár maradtak a védjegynek számító hangsúlyos szinti kíséretek, most teltebben, kövérebben szólnak a gitárok. Lucassen '70-es évek fétise (pl. Dio-éra Rainbow, Hammond orgona) nem jut annyit szerephez, és Dan Swanö (Nightingale, Edge Of Sanity) olykor el is bőgi magát, amúgy death metalosan (címadó nóta és "Human See, Human Do").  Rajta kívül a szokásos csapat: Russell Allen (SymphonyX), Damian Wilson (Threshold) és Floor Jansen (After Forever) gondoskodnak arról, hogy vokálisan is változatos, magas színvonalú legyen a teljesítmény.

Egyetlen fájdalmam van csupán: Lucassen egymaga rántotta föl a gitár részeket, pedig a Guilt Machine-ből ismert (itt) tehetséges, Uli Roth fanatikus barátnő, Lori Linstruth szólói sokat tehettek volna hozzá a végeredményhez. Egyébként is kicsit gitárszóló szegény számomra az album, Linstruth kisasszony pedig igazi adu ász (aki nem hiszi, járjon utána, pl. itt), amit véleményem szerint óriási taktikai hiba volt nem kijátszani.

Lucassen mesteren nem látszik, hogy mostanában súlyos magánéleti és egészségi problémák kínozták. Fogta magát és szépen összepakolta pályafutása egyik legjobb lemezét. Bruce Dickinson meg sajnálhatja, hogy annak idején hallgatott korlátolt menedzsmentjére és viszakozott a Star One projektben való részvételtől.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
myspace.com/allenlande2
myspace.com/magnusguitarplayer

Az Allen-Lande projekt mögött álló, ma már egyáltalán nem szürke eminenciás, Magnus Karlsson azt nyilatkozta nemrég, hogy ha az ember két olyan zseniális énekessel dolgozik, mint Russell Allen (SymphonyX) és Jorn Lande (Ark, Masterplan), akkor egyáltalán nem lehet csodálkozni, ha inspirálva érzi magát. Hát engem például beküldhetnének a stúdióba a két legendás torokkal, sőt odacsalogathatnák mondjuk még Pasi Rantanen-t, Göran Edman-t, vagy akár magát David Coverdale-t is, abból bizony nem születne semmi, legföljebb remegő kézzel dedikáltatnék egy nagy rakat CD-t. Szóval az nem úgy van, hogy adott két kiváló énekes, és innentől kezdve bárkinek nyert ügye van. Ahhoz, amit Karlsson-nak sikerült harmadik nekifutásra is hibátlanul teljesíteni, kell nem kevés zenei fölkészültség, két ügyes gitárhoz szokott kéz, s nem utolsósorban egy olyan agy, amiből számolatlanul pattognak kifelé a rock himnuszok.

Szokása szerint Karlsson gyakorlatilag egyedül játszotta föl a lemezt, csak a dobok mögé ültetett be egy régi jó barátot és kipróbált munkatársat Jaime Salazar személyében. A vegytiszta hangzás és arányos keverés Achim Kohler (Primal Fear) érdeme, a két pacsirta meg "egyszerűen" csak hozza azt a bámulatos színvonalat, ami elvárható tőlük. Különösen elégedett vagyok Russell Allen-nel, akiről pl. a "Copernicus" című balladában kiderül, hogy a SymphonyX-ben nem azért rekeszt folyamatosan, mert a tiszta ének már nem megy neki. Szeretném, ha a következő SymphonyX lemezen ezt az oldalát gyakrabban mutogatná. Landéról meg mit is mondhatnék? Lehet, hogy mostanában túlexponálja magát, de a faszi egyszerűen varázslatos...

A két korábbi lemezzel összehasonlítva a "The Showdown" (feltehetően a Frontiers kiadó ráhatására) egy kicsit hard rock-osabb, hagyományosabb szellemben fogant, de folytatja azt a hagyományt, amit Karlsson évekkel ezelőtt megalapozott. Bár nincsenek kiugró rádióslágerek, ez nem azért van, mert egy arctalan nagy szürke masszát alkotnak a nóták, hanem mert nem akad egyetlen elnagyolt, kutyafuttában összecsapott fércmunka sem közöttük. Elismerem, hogy egy idő után talán nehéz az egyik dalt a másiktól megkülönböztetni, és  a rokonlelkű Avantasia lemezek karakteresebbre sikerültek, de ezúton szeretném minden epébe mártott tollal firkáló kritikusnak nekiszegezni a kihívást: "Tessék rutinból ilyen számokat írni, és csak azután fitymálni!"

Tartuffe