Honlapok:
www.radiance.fi
music.radiance.fi

Ha nem lenne olyan hideg arrafelé, bizony meggondolnám, hogy Finnországba költözzek. Egyre világosabb, hogy természetes zenei közegemre találnék ott; majdnem minden hétvégére jutna valami jó kis koncert és kedvenc lemezeimet is könnyebben be tudnám szerezni. A Radiance fedőnéven alkotó Sami Raatikainen szóló projektjét persze ott sem tudnám megvenni, mert a várható minimális érdeklődés miatt a tehetséges gitáros/zenei producer egyszerűen saját honlapján tette letölthetővé legújabb szerzeményeit.

Aki nagyon otthon van a dominánsan  skandináv death metal (al)világban, az Sami Raatikainen-t nyilván a Necrophagist vagy a Codeon nevű brutális hordák gitárosaként ismeri, de úgy tűnik, most ki akarta magát próbálni a progresszív metál műfajban, s ehhez olyan énekeseket sikerült megnyernie, mint Mats Levén (őt bemutatni ezen az oldalon tök fölösleges), valamint a "gótikusan" bájos Noora Häkkinen. Mindkettő telitalálat, csakúgy, mint a bonyolultságában is varázslatos muzsika, ami - ha megjelent volna lemezen - most menne befelé a három Beyond Twilight CD-m mellé. A legutóbbi BT albummal (itt) nemcsak zeneileg, de formailag is rokon a "The Burning Sun", hiszen egy 49 perces hideglelős metál szimfóniával van dolgunk, amit a szerző-gitáros-producer csak technikai okok miatt osztott föl 7 különböző hangfájlra ("magyarosan": track-re).

Nem lelket simogató, pihekönnyű hallgatnivaló, az biztos. Persze nem is a romantikus nyárvégi estéken fog előkerülni az anyag, hanem inkább zaklatott, borongós hangulatomban; mondjuk egy fagyos, szürke téli nap után válik majd igazi lelki katalizátorrá. Alighanem sokat elárul jelenlegi pszichés állapotomról, hogy ma egész nap ezt a súlyos, soktételes opuszt hallgattam. Jól egymásra találtunk. Titkon azért bízom benne, hogy egyszer majd nemcsak mp3-ban lesz meg, hanem booklet-tel együtt, teljes fizikai valójában is (na, nem a borító miatt).

Tartuffe

Tudom, kicsit sablonossá lettem mostanában a lemezborító-fétisemmel, de egy kritika írásánál az első benyomás nem elhanyagolható, amit ugyanúgy befolyásol a borító/booklet képi világa, mint az első dal hallgatóra gyakorolt hatása.

Ilyen tekintetben az amerikai Solace tagsága nem piskóta; meg nem is egészséges lelkek gyülekezete. Mintha csak egy mesekönyv illusztrációja lenne, olyan tetszetős színekkel festtették ki háziművészükkel magukból a középkori egyházzal szembeni összes frusztrációjukat. Szépen elrejtve, néhol afféle díszítősorként pedig megszámlálhatunk még 45 fő akasztott, 6 fő karóba húzott és 1 fő nyárson forgatott áldozatot, természetesen angyali asszisztáció mellett. És akkor még az emberből készülő levest kortyolgató kecskebakról (Baphomet) nem is beszéltem. Nagyon jópofák, nincs mese. Ez azért legalább akkora sötétség, mint amekkorát ők tévesen a középkori mindennapokba vizionálnak.

Most következzen az első dal, ami jóval kevésbé provokatív, nem is annyira színes, mint az artwork, viszont zenei tartalmában ugyanúgy kapufa. Saját bevallásuk szerint minden hatott rájuk, ami "heavy", de azért nem leszek gondban, ha a legnagyobb hatást kell megnevezni. A megoldóképlet: Gibson SG + bajusz. Eltalált és ihletett pillanatokban nagyon sikerül elkapni a fonalat, a "Six-Year Trainwreck" egy óriási riffekkel eldöngetett, lendületesebb doom-téma, igen, korai Black Sabbath feelinggel. Kár, hogy ezt a nívót nem végig sikerül tartani, az meg kifejezett baj, hogy felbukkan itt szilaj punk vadságával pl. a 'The Skull Of A Head Of A Man' is.

Kicsit tényleg össze lett itt minden kafatyolva, ami rock és egyben legalább 30 éves zenei örökség. Így főztek nekünk egy zenei őslevest, amelyben vannak finomabb falatok, de összességében emberi fogyasztásra nem szívesen ajánlott. Egye meg Baphomet, ha már úgyis ekkora nagy cimbora.

Túrisas

Ritka beszédes a borító. Örményünk kitárt karral, lehunyt szemmel áll egy lepel előtt, szemben velünk. Provokál. Itt vagyok, tegyetek velem, amit akartok. A System Of A Down fanok persze ezt nem értik. Ki akarná bántani az ő örmény sarjukat, pontosabban Serjüket?

Hát nagy valószínűséggel ők, néhány perc múlva, ha lefutott az első dal. Majd miután a lemez végére sem emlékeztet majd semmi az együtt töltött csodaszép évekre és lemezekre, értelmet nyer az önmagát feláldozni kináló póz. Miért tetted ezt velünk? Most kénytelenek leszünk téged bántani. Merthogy a végtermék elektro-pop/rock, bár utóbbi műfaji meghatározás, csupán jóindulat képezte toldalék. Gitár alig. Legalább magyarázkodnál, kennéd a holokausztra (az örményre, persze), ülnél egy széken magadbaroskadva, de mire ez a büszke tartás? Mit tudsz Te, amit mi nem tudunk?

Csatlakoznom kellene nekem is a "bántók" igen népes táborához, és rúgnám is, ütném is, harapnám is, de nem megy. És nem azért, mert nem védekezik, hanem áll büszkén és kiszolgáltatottan a kis "szemétdombján". Egyszerűen azért, mert ez a szemétdomb nem az, aminek elsőre látszik/hallatszik. Serj átkozottul tehetséges ember. Tehetséges szerző, tehetséges előadó. És a tehetség az kihallatszik, még akkor is, ha ennek semmi köze a SOAD világához. De nincs köze a jazzhez és világzenéhez sem, hiába állítja néhány kritikus, miután láthatóan nem tud mit kezdeni az anyaggal.

Szerethető, befogadható dalok formálódtak ezúttal is Serj Tankian semmihez és senkihez nem hasonlítható (és rohamosan táguló) zenei univerzumában, jobbára nagyzenekarra, bőgőre, meg elektromos kütyükre hangszerelve. Serj annyira tehetséges, hogy valamiért mégsem kell hánynom tőle.

Túrisas

Kiadó:
Sony Music

Honlapok:
www.satriani.com
myspace.com/joesatriani

Szatírjani hamisítatlan és hamisíthatatlan gitáros legenda, de a hülye lemezcímek olimpiáját tuti csont nélkül megnyerné. Még az általam nagyon lehúzott 2008-as album (itt) lehetetlen és kilométernyi hosszúságú címét is sikerült überelni a "Fekete hattyak és féregjárat varázslók" (???) megnevezéssel. Ezek után érthető, hogy nem kis aggodalommal fogtam hozzá az új anyag kiértékeléséhez. Szerencsére már az első számnál eldőlt, hogy Professor Satchafunkilus most sokkal jobb formában van; a kezdő "Premonition" ugyanis akár a klasszikus "Extremist" lemezre (1992) is fölfért volna, de a kislemezes "Light Years Away" is jól sikerült darab.

Persze akadnak arctalan, önismétlő tölteléknóták is, így a "Black Swans…" sem fog bekerülni a kedvenc Satriani lemezeim közé, de egészen üdítő volt pl. a jazzes "Two Sides To Every Story"-t hallgatni; itt Mike Keneally (Frank Zappa, Steve Vai) billentyűjátéka fontos színező elem, amiből még többet el tudtam volna viselni az albumon. Egész pofás a "Wormhole Wizzards" és a "God Is Crying" is, de ahhoz azért kevés, hogy fölébressze bennem azt a lelkesedést, amit régen egy-egy újabb Satriani anyag megjelenésekor éreztem. Valahogy kiszámítható, rutinszerű lett az egész, és fogalmam sincs, mi hozhatná vissza a régi varázst. Persze lehet, hogy ha ez a lemez a ’90-es évek elején jelenik meg, menten lefosom tőle a bokám.

Egyébként lehet itt okoskodni, de a tény ettől még tény marad: Satriani továbbra is zseniális, minden lefogott hang a helyén van, és milliók adnák oda egyik szemüket vagy fél lábukat azért, hogy így tudjanak varázsolni a gitárral. Mindazonáltal a Tanár Úrnak véleményem szerint jót tennének a Chickenfoot-hoz hasonló projektek (itt), ahol más zenészekkel és dalszerzőkkel kölcsönhatásban kamatoztathatná istenáldotta tehetségét.

Tartuffe

Kiadó:
Time Divide Records

Honlapok:
www.aeonzen.com
myspace.com/aeonzen

Richard Hinks angol, Cambridge-ben él, húszas évei legelején jár, és – ami a mi szempontunkból a legfontosabb – elképesztően tehetséges muzsikus. Gyakorlatilag ő egy személyben a zenekar: dobol, gitározik, bőgőzik, billentyűzik, olykor énekel, mellesleg saját kiadóját menedzseli. Mindez talán nem is lenne akkora szám, ha amolyan brit Kadlott Karcsiként a lakodalmas zenében vagy vendéglátóipari "szórakoztatásban" működne, de ő bizony fejébe vette, hogy a nem éppen halovány hangszeres kompetenciát megkövetelő progresszív műfajban alkot.

Tavaly rendesen dobtam egy hátast a bemutatkozó lemezétől (itt), bár akkor még siettem hozzátenni, hogy az Aeon Zen-ben szerintem több is van; jót tenne neki(k), ha a keményebb, fémesebb irányvonalat vinné(k) tovább. Ez szerencsére bejött: az új anyag határozottan metálosabb lett, ráadásul újfent sikerült olyan kiváló énekeseket megnyerni, mint Mike Eriksen (Circus Maximus), Andi Kravljaca (Silent Call), Nick D'Virgilio (Spock's Beard), Jem Godfrey (Frost) és Jonny Tatum (Eumeria).

Csak azt sajnálom nagyon, hogy a "mikutyánkkölke" Bodor Máté, akivel korábban két interjút is készítettünk (itt és itt), s aki jelenleg a londoni Institute Of Contemporary Music Performance gitárszakán végzi tanulmányait, végül nem lett része ennek a színvonalas produktumnak. Pedig szó volt róla, sőt megegyezés is született arról, hogy Hinks-szel megturnéztatják az előző lemezt, de azután az események másként alakultak. Ismerve Máté dolgait, egészen biztos vagyok benne, hogy sokat hozzátehetett volna az "ismeretlen arcának" finom megrajzolásához, hiszen a kicsit dinamikátlan megszólalás mellett éppen a szólók területén lehetett volna erősíteni Hinks egyébként minden elismerést megérdemlő teljesítményét.

Azért egy ilyen változatos, több mint egy órás dalcsokor megkomponálása és följátszása nem akársemmi. Csak az elismerés hangján tudok szólni róla, főleg ha olyan jobban sikerült nótákra gondolok, mint a "Salvation", a "The Heart Of The Sun" és a "Natural Selection", vagy az általa fölénekelt "You're Not Alone". Erre a Hinks gyerekre (jóformán még tényleg az) érdemes odafigyelni; remélem sokhangszeres előadóként és tehetséges zeneszerzőként nem lesz az önelégült zenei sovinizmus és emberi összeférhetetlenség áldozata, mert nagy dolgokra hivatott.

Tartuffe

Az év koncertjei között a Rage se volt semmi (itt) és a Wendigo lemezbemutató föllépése is nagyon bejött (itt), de nálam alighanem a Spock's Beard viszi majd el a pálmát, mert ezen a szeles, hűvös őszi estén teljesen lenyűgöztek. Alig merek belegondolni, hogy mivel egyik cimborám sem osztja az SB iránti lelkesedésemet (övék a szégyen!), majdnem veszni hagytam az egészet, mert egyedül nagyon utálok koncertre járni.

A brit Enochean Theory erősen felejthető, sablonos, de legalább őszinte előadása után, rövid átszerelést követően, és minden sztárallűrtől mentesen vonult föl az amerikai prog-rock legenda az A38 erősen túlzsúfolt színpadára. Az első taktusoktól kezdve elemi erővel szippantottak magukba a semmi máshoz sem hasonlítható, jellegzetes dallamok, nem is beszélve arról, hogy Nick D'Virgilio, aki Neal Morse távozása után kénytelen (bár talán nem kelletlen) vette át a frontember szerepét, tökéletesen vezényelte le a bulit, mintha évtizedek óta ezt csinálná. Bár többen is folyamatosan az excentrikus japán billentyűst, Ryo Okumotót éltették, számomra Nick volt az este főszereplője. Meg is kellene tőle kérdezni egyszer, hogy van-e egyáltalán olyan hangszer, amin nem játszik; ha éppen nem énekelt, gitározott vagy kis szintetizátorát nyüstölte, akkor dobolt egy hatalmasat – de erre még visszatérek.

A megszólalás közel tökéletes volt; régen voltam olyan koncerten, ahol ilyen arányosan, vegytisztán szólt minden hangszer. Meglepetésemre egy az egyben lenyomták az új albumot (itt), ami azért egy 10 lemezes csapatnál elég szokatlan, de szerintem éppen ez jelzi, hogy ők is érzik: Neal Morse távozása óta most először tudtak valami lelkesítően jót, egészében és igazán értékállót létrehozni. Úgy látszott (ez a profizmus lényege), kifejezetten jó hangulatban vannak; széles jókedvvel játszották végig a két és fél órás bulit, amit hol a totálisan őrült, de zeneileg annál összeszedettebb Ryo kiállása, hol pedig Nick D'Virgilio és a zseniális gnóm, Jimmy Keegan közös dobszólója szakított meg. Amit ők ketten műveltek, egészen parádés volt, főleg az tetszett, amikor egy szerkó mögé ketten ültek be, és amolyan többkarú Shiva istenségként cifrázták a ritmusokat.

Miután eljátszották az "X"-et teljes egészében, rátértek a Neal Morse-os albumok anyagára. Sajnáltam, hogy a "V"-ről (2000) semmit sem hallottunk, a másik nagy kedvencről, a "The Kindness Of Stangers"-ről (1998) pedig csak a "June"-t játszották el (ami ráadásként meglepően jól működött). Azért remélem, hogy erről a turnéról is készül majd DVD, ahol talán a szetlista variálva lesz vagy bővül kissé.

Meg sem próbálom szavakba önteni (mert lehetetlen), hogy mit vesztett az, aki ezen az estén otthon maradt. Ebből a négy (+1) emberből játszi könnyedséggel, erőlködés és görcsök nélkül áradt az egyébként emberpróbáló, összetett muzsika. Olyan természetességgel varázsoltak hangszereiken, ahogy én megkenek egy vajaskenyeret. Hálásak lehetünk a Live Soundnak, hogy a csipetnyi fizetőképes kereslet ellenére elhozták őket kis hazánkba.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlap:
myspace.com/anthrielmusic

Többéves tapasztalat mondatja velem, hogy mostanában nem zárhatunk le anélkül éves összesítést, hogy ne vennénk bele egy korábban teljesen ismeretlen finn banda lelkes méltatását. Az már most eldőlt, hogy ez az idén sem alakul majd másképpen. Jött ugyanis – megjegyzem minden előzmény és figyelmeztetés nélkül – egy olyan progresszív metál kiadvány az ezer tó országából, ami azonnal kiütött, s még mielőtt föltápászkodhattam volna, tudtam, hogy az albumnak – pedig az együttes nevét még csak ki sem tudom helyesen ejteni – a Top 10-ben a helye. Jelzem, nem lesz könnyű dolgom a 2010-es lista összeállításakor, hiszen még csak szeptember van, de már bőven beteltek a férőhelyek.

Az Anthriel olyan szemtelen rutinnal és kompetenciával írta meg és játszotta föl első lemezét, mintha legalább egy évtizede nyomnák a világ élvonalában. A végeredmény ugyan kb. olyan messze van az eredetitől, mint Gyurcsány Feri a szociáldemokráciától, de ezen a szinten ez engem már egyáltalán nem zavar. Aki ilyen precízen, egy az egyben le tudja venni a SymphonyX egyáltalán nem szájbarágós stílusát, a prog-metálba oltott neo-klasszikus ízlésvilágot ilyen hitelesen képviseli, megérdemli a nyafogásmentes főhajtást; még akkor is, ha nem a stílusalapítók, látnoki képességű újítók, hanem a hallatlanul tehetséges epigonok között fogja őket az utókor számon tartani (ha egyáltalán).

Hálás vagyok ezeknek a finn csókáknak, mert megidézték számomra a SymphonyX "Damnation Game"-es hőskorszakát, amikor Michael Romeo gitárja még nem úgy szólt, mint egy méretesebb ütve fúró, és Russell Allen sem érzett késztetést arra, hogy rongyosra gerjessze a hangszálait. Talán vannak még olyanok, akik emlékeznek a tiszavirág életű Kenziner első lemezére (Timescape, 1998). Nos, a "The Pathway" ugyanarról a tőről fakadt (a Kenziner-ben is egy finn gitárfenomén, bizonyos Jarno Keskinen volt főszerepben), csak sokkal jobb.

Nem állítom, hogy minden dal 100 százalékos; a vége pl. már kezd egy kicsit ellaposodni. A "Promised Land" című nótát csak a váltott gitár- és billentyűszólók mentik meg attól, hogy türelmetlenül átugrassam, és a nagyszabásúra tervezett finálé (Chains Of The Past) is nagyjából 6 perccel hosszabb, mint kellene. De azért ez mégiscsak egy bemutatkozó album; micsoda potenciál, milyen további lehetőségek rejlenek még ebben a csapatban!

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.jameslabrie.com
myspace.com/dreamtheaterjameslabrie

Szerintem nincs olyan ember a szakmában, akit ne sokkolt volna a hír, hogy Mike Portnoy – a zenekar legfőbb motorja és keménykezű "karmestere" - kiszállt a Dream Theater-ből. Sokan inkább azért szurkoltak, hogy James LeBrie lépjen már le, hogy inkább egy hangjához jobban illő AOR bandában kamatoztassa tehetségét. Részemről persze igazságtalannak tartom ezt a széles körben tapasztalható ellenérzést; egyrészt, mert a 90-es évek végén megfigyelhető gyöngélkedések után LaBrie lemezen és élőben egyaránt megbízhatóbban teljesít, másrészről, mert a kanadai rigó jellegzetes orgánuma sokat hozzáadott az ún. "signature" DT, amolyan metálos Rush hangzáshoz.

Na de most nem is LaBrie Dream Theater-beli munkásságáról, hanem szólókarrierjéről van szó. A számomra értékelhetetlen MullMuzzler próbálkozások után a 2005-ös "Elements Of Persuasion" lemez a kissé műanyag megszólalás ellenére is meggyőzőre sikeredett. Ehhez rengeteget tett hozzá Matt Guillory (Dali's Dilemma) billentyűs-dalszerző, akit már évekkel ezelőtt beválasztottam az álomcsapatomba, valamint a tehetséges digó gitáros, Marco Sfogli, akinek instrumentális szólólemezét (itt) és Alex Argentóval közös jazz rock projektjét (itt) rendszeresen és előszeretettel pörgetem itthon. Szerencsére – miközben LaBrie körül mindenki más lecserélődött – ez a két zseniális figura maradt, s így sikerült még az előző albumot is túlszárnyalni.

Meggyőződésem, hogy a pozitív végeredményhez szükség volt Peter Wildoer dobos torokhangjaira is, ami egyfajta frissességet, göteborgi ízt kölcsönös az új anyagnak, azon túl, hogy bebizonyítja a rosszmájú kritikusoknak: LaBrie nem a női szívekhez is közelálló Journey-féle rádióbarát rockzenében, hanem a keményebb műfajban szeret forgolódni. A lemez legizgalmasabb szerzeményei egyértelműen azok közül kerülnek ki, amelyekbe szakosan belesüvölt a svéd ütős, de a dallamosabb nóták között is akad egy-pár tetszetős darab (pl. I Tried). Úgy tűnik, csak a "The Spirit Carries On" típusú lírák nem mennek LaBrie-nek; a lemezt záró "Coming Home" ugyanis enyhén szólva középszerű lett, s még egy szóló se fért bele. Ejnye-bejnye.

Bár szerencsére a Dream Theater a dobos-zenekarvezető váratlan távozása után sem dobta be a törölközőt, az már eldőlt, hogy LaBrie-nek nem kell rettegnie: mert egy esetleges zuhanás esetén még mindig ott van biztonsági hálóként kifeszítve a szólókarrierje, amihez immáron biztos alapokat teremt a Guillory-Sfogli alkotta páros.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.circle2circle.net
myspace.com/circleiicircle

Meglepetésemre, szeptember 18-án, szombaton lement az M2-őn – sajnos több mint egy éves késéssel – a tavaly májusi Circle II Circle koncert, amit az A38-as hajón rögzítettek (teljes egészében megnézhető az MTV videótárjában itt). Élvezettel idéztem föl magamban a nagyszerű élményt (Attis cimborám és jómagam többször föltűntünk a képernyőn), bár a kivágások, főleg a Savatage blokk megkurtítása (és Túrisas színpadi balf.szkodásának meg nem örökítése) övön aluli ütésnek számít. Viszont hab a tortán, hogy épp a napokban (pontosan szeptember 10-én) jelent meg az új CIIC albuma, így a királyi TV által fölfrissített koncertélmény megteremtette számomra a megfelelő hangulatot az új megjelenés kiértékelésére.

Természetesen újra elolvastam a korábbi CIIC kritikáinkat (itt és itt), sőt az ugyancsak Zak Stevens nevéhez köthető Machines Of Grace-ről formált véleményemet is (itt), és leginkább az tűnt föl, mennyit kesergünk a Savatage inaktivitása miatt, miközben Zak Stevens köré Paul Michael Stewart basszer/billentyűs és Andy Lee gitáros személyében egy komoly zenei töltéssel rendelkező mag szerveződött, akik lemezről-lemezre érettebb, élvezetesebb muzsikával lepnek meg bennünket. Kíváncsi voltam tehát, hogy a folyamatos fejlődés fönntartható-e hosszútávon, azaz, a "Hatalom következménye" miként viszonyul az előző, eddigi legizmosabb albumhoz.

Mindenképpen örvendetes, hogy – bár a hangzás nem tökéletes – Zak hangját ezúttal nem tolták olyan aránytalanul előre, ezért több hallatszik a hangszerekből; elsősorban a bőgő dörren nagyokat (pl. Out Of Nowhere). A dalok direkt, hagyományos heavy/power fölfogásban fogantak, az átfogó lírikus összefüggések ellenére nincs most metál operás, mesélős hangulat; egymás után érkeznek a dögös riffekkel és mutatós szólókkal megtámogatott, elszántan menetelő témák. A végén kimondottan jól is esik az epikus hangvételű "Blood Of An Angel"; akár több lírát is el tudtam volna viselni.

Összességében elmondható, hogy a CIIC gépezet csúcsra lett járatva. Nem hiszem, hogy ennél több rejlik ebben a formációban, s bár a szerzemények tényleg kezdenek kissé sablonossá válni, még mindig odaver rendesen, ahogy egy Savatage utódzenekartól ez el is várható.

A minimális kameramozgás ellenére a bevezetőben említett TV-s fölvételen egyértelműen látszik, hogy milyen kevesen voltak itthon kíváncsiak a Circle II Circle élőben is kifogástalanul teljesítő zenészeire. Talán ennek tudható be, hogy az új európai turné állomásai közül idén kimaradt Budapest. Ha állapotbeli kötelmeim nem tiltanák, most átkot szórnék a sok tahóra, akik tavaly májusban otthon maradtak. Biztos valami "jó" lövöldözős-csajozós film ment az RTL Klub szennycsatornáján. Sekély e kéj…

Tartuffe

A zene és a sport nem összehasonlítható, ezt kénytelen vagyok elismerni, még akkor is, ha jelen esetben kissé azért bánt a dolog. Ha egy labdarúgó végigcselezi a mezőnyt, aztán a tizenhatosnál felpörgeti magának a labdát és a kapunak háttal állva,  hibátlan ollómozdulattal védhetetlenül bedisznózza a léc alá, akkor ugye felugrunk és elájulunk a gyönyörtől, nem kezdünk el okoskodni, hogy szép-szép, de semmi újdonság, Pelé és Maradona ezt már megcsinálta évekkel ezelőtt.

A finn Anthriel pedig lerázta magáról a mezőnyt, cselezett, ollózott, brutális nagy gólt lőtt, de nem lesz nekik felugrálás, félájult extázis, még taps sem nagyon, merthogy a zenében nem jut elismerés azért, amiért a sportban igen. És most nem tudom eldönteni, hogy ez igazságos, vagy egyáltalán nem az.

A Symphony X ugyanis ezt az erőteljes rockzenébe ágyazott neo-klasszikus mozdulatsort már bemutatta, néhol lépésről-lépésre ugyanígy. Pl. a "Candlelight Fantasia" szekvenciáját nem lesz nehéz felismerni a finnek lemezén, és abban is biztos vagyok, hogy ők ezt szándékosan nem változtatták meg. Igen, ők annyira akarnak Symphony X lenni, amennyire csak lehetséges úgy, hogy közben mégsem válnak hivatalos tribute csapattá. Az Anthriel ennyi. Nem több. De ez önmagában is szinte teljesíthetetlen feladat és valódi bravúr. Én ezt nem bánom. Cseppet sem. Sőt felugrok és elájulok a gyönyörtől.

Túrisas