Kiadó:
Rockshot Records

Honlapok:
www.venus-syndrome.monsite-orange.fr
facebook.com/thevenussyndrome

Elég kínos, de erre a csapatra a borító alapján figyeltem föl. Ez kb. annyira ciki, mint amikor egy járművet nem a típusa vagy rendszáma, hanem a színe alapján akar valaki azonosítani (Milyen autó volt? - Piros. - Kösz.) Mindenesetre kíváncsi voltam, hogy a borító milyen zenei tartalmat rejt, és már az első hallgatásra fölkaptam a fejem. Na nem azért, mert olyan lehengerlő volt az élmény, hanem azért, mert Franciaország egyáltalán nem számít heavy metal nagyhatalomnak. Pár kivétellel (Adagio, Gojira, Lord Of Mushrooms stb.) elég szegényes és maximum középszerű a fölhozatal.

A Venus Syndrome sem föltétlen világszínvonal, de mind a stílszerű védjegyek, mind a produkció alapján ki kell jelentenem, hogy abszolút vállalható. Persze a népesség szerint kb. velünk egyenértékű Görögországban például jócskán akad hasonló, de még jobb is... A VS - több más együtteshez hasonlóan (pl. Myrath, Circus Maximus) - Dream Theater tribute bandaként kezdte MetroTheater néven. Ayman Mokdad gitáros egy idő után meggyőzte a többieket, hogy saját dalokkal is érdemes próbálkozniuk, s ezeket végül jobbára ő is szerezte. A bemutatkozásra 2020 áprilisában került sor magánkiadásban és az ilyenkor meglehetősen tipikus alacsony produkciós színvonalon.

A klímaváltozás veszélyeire reflektáló "Cannibal Star" azonban már egy "rendes" kiadónál jelent meg, a keverés és maszterelés feladatait pedig a Frontiersnál dolgozó Simone Mularonira (DGM) bízták. Az eredmény jól hallhatóan őket igazolja úgy a dalszerzés, mint a hangzás tekintetében. A promóciós szövegek szerint a VS progresszív metált játszik, ami szerintem némileg túlzó, illetve leegyszerűsítő. Az mindenesetre meglepő, hogy a nagy példakép, a Dream Theater hatása egyáltalán nem domináns.

Ayman Mokdad nem egy John Petrucci, mint ahogy a Brazíliából igazolt Rodolfo Lima Sproesser sem egy Kevin Moore vagy Jordan Rudess, és a stílus is inkább a nagyjából 4 perces számokban gondolkodó, bár valamivel fifikásabb euro-power kategóriában helyezhető el. Nem véletlenül hozakodtam elő az imént Görögországgal: úgy érzem a VS valahol a görög InnerWish, illetve a Firewind környékén helyezhető el. Ehhez nagyban hozzájárul a röviden csak Emmanuelsonnak nevezett vokalista hangjának tónusa. Vele csak annyi a gáz, hogy néha nagyon kiütközik: az angol nem az anyanyelve - pl. a "Contaminate Me" refrénjének hibás hangsúlyozása nem egyszerűen helytelen, de egyenesen értelemzavaró.

Közel sem vagyok frankofil alkat (sőt!), de el kell ismernem: a "Cannibal Star" hosszú ideje az egyik leghallgathatóbb francia produktum ebben a stílusban, még úgy is, hogy nem hibátlan, s a végére kicsit egyneművé válik.

Tartuffe

Fürdővízzel együtt a gyereket. Így járt ez a kaliforniai banda. Pedig az MTV elég rendesen nyomta a bemutatkozó albumukról (erről) a "Why Do You Think They Call It Dope?" című számot, ami egy "Smells Like Teen Spirit" hangulatú gigasláger. Azaz, már akkor megvolt bennük a '90-es évek hangulata, érzésvilága, mégis lapátra kerültek viszonylagos gyorsasággal.

A következő lemezüket már többször visszadobta a lemeztársaság, gyanítom, az éppen megváltozó zenei klíma miatt volt ott tanácstalanság bőségesen. És hát ezek a srácok se lehettek egyszerűek: orrba-szájba ekézték a kiadót és a menedzsmentet, kirúgatták magukat a Skid Row-val közös turnéról (az énekesük, Jizzy Pearl állítólag összeverekedett Sebastian Bachhal), ugyanő modern Jézusként felkötözte magát a híres Hollywood felirat Y-jára stb.

Szerintem ők se nagyon tudták, mi legyen. Úgy voltak vele, Los Angeles-i zenekar lévén, hogy grunge ide vagy oda, mivel kokós-heroinos-piás-dugós klasszik rocksztárok akartak lenni egész életükben – hisz azon szocializálódtak arrafelé –, kiélik magukat végre. Származásuk, megjelenésük (no és a viselkedésük) okán ezért a hajmetal skatulyába kerültek, pedig bőven megvolt bennük a korszellem. Jobban jártak volna, ha felvesznek néhány kinyúlt pulóvert inkább…

A harmadik korongjukat már meg sem tudták jelentetni Amerikában egy jó ideig. Tagcserék, nyűglődés… Ehhez képest csak összehoztak hat albumot a '90-es években. Én az első kettőt szeretem/ismerem igazán (van meg), a harmadikat is hallottam, de az már elment mellettem. Később aztán nyomukat vesztettem, kiestek az érdeklődési körömből.

Ezt a lemezt azonban még szétveti az energia. Féktelen bulikról szólnak a ma már kvázi vállalhatatlan szövegek, speciel nem ez az erősségük-különlegességük, Pearl energiája, karizmája azonban még műanyagba préselve (vagy bitekbe égetve) is átjön, látni sem feltétlenül kell őket hozzá élőben. Mindez megtámogatva modern, kicsit funkys alapokkal és koszos, húzós gitártémákkal – jóval közelebb voltak ők a Skid Row-hoz, vagy a G'n'R-hez, mint mondjuk a Van Halen/Poison/Warrant féle vonulathoz. Sőt, leginkább olyan csapatokkal említeném őket egy lapon, mint a Kings X, a Saigon Kick vagy az Ugly Kid Joe. Érdekes, a "Pornograffitti" a funkys/groove-os megközelítésével ugyanebben az évben mekkora hype lett… igaz, az Extreme is kicsit korábban indult, volt talán már egy bázis, amire építkezni tudtak. Persze adom azt is, hogy egy koszos, szexista-szétcsapós sleeze album az "Appetite…" után három évvel már nem volt akkora nagy truváj.

Egy szó, mint száz, a zeneipar a glam metal fürdővizével együtt kiöntötte ezt az újszerű, ámde dallamos rockbandát is a trendforduló tájékán. Két szék között a nagy semmi: bulizenekarnak már, modern bandának még nem voltak jók. Ha néhány évvel előbb jelenik meg a "Blackout…" (aztán később a producer kisajtol belőlük néhány nyálas lassú számot is), talán ma ők lennének a Guns 'n' Roses. Zeneileg megvolt bennük (is) a lehetőség, hogy átvezessék a party-metalt a '90-es évekbe.

Kotta

Kiadó:
Pride And Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Night

A jelenkor kutatásai szerint az ember a negyvenes éveibe érve már jóval nehezebben képes befogadni az újat, és leginkább ifjúságának meghatározó élményeit keresi újra és újra. Nincs is ebben akkora rossz, mint gondolnánk, mert ezzel együtt a tapasztalat nyújtotta új képességek más, kedvező helyre pozicionálják az egyént – másrészt, ha valami olyan új dologgal találkozik, ami képes még őt is meglepni, az örömérzés intenzitása talán még nagyobb is, mint cirka 20 évvel ezelőtti önmagánál.

Nem véletlenül írtam le ezeket a sorokat: lassan 25 éve "firkantok" kritikákat, olvasom a szaksajtót és természetesen hallgatom az általam preferált stílusokban felbukkanó tehetségeket és kutyaütőket, így hajlamos vagyok azt hinni, hogy igazából már nem tudok olyan minőségi újjal találkozni, amire akkor sem gondoltam volna, ha egyébként olyan nyitottnak tartanak az ismerőseim, aki szívesen megkóstolja a lekváros pacalt is.

Henning Bassera a Metalium nevű német válogatott soraiban figyeltem fel, és jóllehet, zenéjük túl egyhangú volt ahhoz, hogy megszeressem őket, egyik albumukon valóságos csodával találkoztam: a Queen örökbecsű "Show Must Go On"-jának feldolgozásában Basse úgy énekelt, hogy az angyalok kórusának egyes tagjai visszaadták Szent Pétertől kapott engedélyüket, mert hát az angyalok, mint jól tudjuk, önzetlenül képesek felismerni, ha valamit más jobban csinál, mint ők. De félre a tréfát, Basse aztán még két albumon bizonyította, hogy bármire képes lehet: a Kaktus Projectben egy francia gitárossal, Sylvain Rouvière-rel, majd a Kamelot tehetséges billentyűsével, Oliver Palotaival alkottak valami nagyon mást, mint amit a Metaliumban megszokhattunk. A "Sons Of Seasons" a maga avantgárd, progresszív stílusával új dimenziókat nyitott a vokállal szembeni követelmények terén, amit az énekes úgy abszolvált, hogy másodjára is kénytelen voltam elismerni: van új a nap alatt.

Most pedig itt van az újabb meglepetés, a Legions Of The Night, amiben egy új minőség megszületésének lehetünk tanúi, ráadásul úgy, hogy az alkotóelemeket tulajdonképpen már hallottuk hősünktől. Ezúttal azonban a tehetség boszorkánykonyhájában az egyes hozzávalók különböző arányban keveredtek egymásba és jóllehet, magam sem gondoltam volna az effajta integráció életképességét – nálam legalábbis – nagyon is működik a dolog.

Vegyük hát alapnak a Savatage epikus korszakát, kiemelten az "Edge Of Thorns"-t, a "Dead Winter Dead"-et és a "The Wake Of Magellan"-t, helyezzük ezt a Sons of Seasons progresszív, kicsiny zenei darabokból – melyek önmagukban egészet alkotnak – összerakott progresszivitásába, majd rázzuk össze egy jól sikerült koncepció mentén össze, és tessék, készen áll az újabb több komponensű alkotás, aminek létrejöttét sem a vegyészek, sem a zenei mindentudók nem gondolták volna.

Basse nem véletlenül szerepelt a Savatage énekesi posztjának várományosai között, az elkészült dalokból süt a csapat életművének rajongói szeretete s ha pusztán egy dalt hallgatsz meg az albumból, az énekstílus, az Olivára jellemző sikolyok és kacajok, a zongorás betétek, vagy a kánon akkor is az egykori amerikai együttest juttatják eszedbe, ha egyébként a körítés képes kissé elterelni a figyelmed. (Bár a zongorafutamok néha "megcsavart" jellege inkább a Sons Of Seasons örökségéből származik.)

A lemez egyik erénye és szokatlansága azokból az elsőre kissé eklektikusnak hallatszó, ám megemésztve már többalakzatos formációvá váló dallamokból fakad, melyek nélkülözik a lineáris szerkezetet, néhol meg-megtörve, de mégis azonnal a fülbe ragadva illeszkednek az őket kiszolgáló és elvben oda nem illő ritmusokhoz – mégsem érzed azt, hogy egy olyan darabbal kerültél szembe, ami a kortárs művészet értéket nélkülöző átverései közé tartozik.

Basse ezerszínű hangon játssza – nem énekli – a hangulatért felelős sorokat, úgy gondolom, David DeFeis valami hasonlót szeretett volna legutóbbi albumjain, amit azonban sajnos nem sikerült prezentálni, egyrészt a hang korral járó természetes kopásának, másrészt a túljátszás mértéket nem ismerő attitűdjének köszönhetően.

Mindezek következtében a "Sorrow Is The Cure" nem egy "könnyű" album, kell jó pár hallgatás ahhoz, hogy az elsőre talán meghökkentő megoldások a helyükre kerüljenek, de ha képes vagy túljutni a megszokott lineáris szerkezet felborításán, igazi zenei csemegét tudhatsz majd a magadénak.

A Savatage analógiát aztán a legutolsó, ikonikus szerzemény, a "Sirens" feldolgozása zárja, amit sikerült ugyanúgy megbolondítani, mint az együttes említett életszakaszát – olyan tisztelgés ez, ami méltó a példakép a heavy metal történetében betöltött úttörő szerepéhez.

Garael

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.dreamtheater.net
facebook.com/dreamtheater

A Dream Theater háza táján nem jellemzőek a nagy izgalmak: nem kell a székünk szélén ugrásra készen ülnünk és a körmünket rágnunk, várva, hogy vajon most mivel lepnek meg bennünket. A metál univerzumot egykor elementáris erővel megrázó merész újítók mára tökéletesen kiszámítható zenei vállalkozók lettek, kiadványaik pedig olyan rendszerességgel érkeznek, mint az egészséges diétán élő sportolók perisztaltikus mozgása. Az alapértelmezett 2, max. 3 éves turné-lemez ciklus most annyiban borult, hogy a rohadék vírus miatt elmaradt a szokásos koncertkörút...

Két csekélyke újdonságot azért hozott az új album: egyrészt a régóta producerként is működő Petrucci az Ernie Ball Music Man céggel közösen kikísérletezett egy új, 8-húros "signiture" gitárt (Majesty 8), melynek köszönhetően a riff-munka néhol karcosabbra sikeredett (lásd: Awaken The Master), másrészt a keverést és maszterelést most először Andy Sneap (Judas Priest) végezte. Nem tudom, hogy ennek köszönhető-e, de mintha Mangini dobsoundja valamelyest javult volna (jóllehet Portnoyhoz képest még mindig érzékelhető elmaradásban van).

Az előző lemez (Distance Over Time) recenziójában elmondtam, hogy az indokolatlanul bő lére eresztett "computer game soundtrack" förmedvény (The Astonishing) okozta totális agyi áramszünet után az egykori abszolút kedvencemmel kapcsolatos indulataim lehiggadtak, ma már - amennyire ez egyáltalán lehetséges - szenvtelen szakmaisággal állok neki a hallgatásnak. Az új anyag egy kifejezetten metálos dalcsokor nyálas balladázás nélkül, egyedül a lemezt záró 21 perces címadó középrésze andalítóan unalmas, sőt a kütyüzött műcselló miatt határozottan irritáló.

Egyébként az album kifejezetten ígéretesen indul, az első két tétel nagyon bejön. Sajnos az erős kezdés után akadnak mélypontok, pl. a Petruccitól szokatlanul gagyi riffre épített "Sleeping Giant", amelyben Rudess megint bárzongorázik egyet (valakinek már el kellene magyarázni neki, hogy nem egy vadnyugati kocsmában bazsevál). A másik gyöngécske momentum a "Roll The Bones"-korabeli Rusht idéző "Transcending Time", bár ez egy jobb dallammal (refrénnel) még akár élvezetes is lehetne.

Azt hiszem ezzel el is érkeztünk az album (és általában az együttes) neuralgikus pontjához. A napokban hallgattam a klasszikus "Awake"-et. Milyen varázslatosak, milyen ötletesek és jó értelemben véve "mások" voltak ott a dallamok! Itt (és már évek óta) a verzék kiszámíthatóságuk ellenére nagyjából rendben vannak, de a refrének legalábbis felejthetők, vagy egyenesen jellegtelenek. Nem kezdem el Rudess vértyogó szintihangzásait és értelmetlen szólóit kárhoztatni, sem azon lamentálni, hogy a szövegek milyen semmitmondóak lettek, de LaBrie már tényleg hosszú évek óta kegyetlenül fárasztó...

Végül önismétlő, de tényszerű módon kijelentem: objektív mércével ez egy jó lemez, 20 vagy még inkább 30 évvel ezelőtti magukhoz képest viszont nem annyira.

Tartuffe

"A másik zenekar, melynek különleges helye van a szívem egyik csücskében. Mit tegyek, ha engem megfog ez a fajta vintage rock? Minden benne van, amin felnőttem, Iron Maidentől a Rushig a progresszív rockon át…" – írtam a 2012-es évértékelőmben a "The Voyage Of Jonas" kapcsán. Arról a lemezről a teljes recenzió amúgy megtalálható ITT.

Igazság szerint a belinkelt kritikát idemásolhatnám, a Heart Of Cygnus stílusa kezdettől fogva nagyon markáns és egyedi, és valóban ebben a háromszögben mozog: Rush, Maiden, Jethro Tull. Na jó, négyszögben, ha még a Shadow Galleryt is ide vesszük. Azért éppen őket, mert rajtuk keresztül a Queen hatás is megérkezik az egyenletbe, a modernebb progmetallal együtt.

2016-ban adtak ki bármit is - egyetlen dalocskát, amúgy – utoljára, azóta se hír, se hang felőlük. Félő, földbe álltak véglegesen. Elképesztő, mennyire nehéz odaát (az Egyesült Államokban) egy underground stílusban alkotó művész sorsa (lásd még Suspyre, Lillian Axe, vagy akár a fentebb említett Shadow Gallery – kisebb bandákról nem is beszélve)! Úgy tűnik, arrafelé jóval kevesebb az elkötelezett, kitartó rajongó, és sokkal nagyobb a trendek, a divat szerepe, mint itt Európában. Esélyt – a nagy öregeken kívül – csak az éppen felfutó műfajokban tevékenykedők kapnak.

Pedig elképesztően jó ez az album (ahogy az összes korongjuk az). Kidolgozott, okos, őszinte muzsika. Okos, de nem okoskodó. Hagyományőrzésében is innovatív: ahogy a fentieket vegyíti, az meglehetősen unikális és nem utolsósorban roppant ízléses. Az őszinteségéhez pedig kétség sem férhet, ezek a srácok éppúgy imádják ezt a korszakot és ezeket a bandákat, mint mi magunk.

Nagyon sajnálom, hogy semmire sem vitték, mert tehetségesek és szimpatikusak voltak (ők ketten: Jeff Lane – énekes, gitáros, dalszerző, billentyűs és minden más, valamint Jim Nahikian dobos). A Coheed and Cambria hasonló hangzással valamivel többre jutott, de valószínűleg csak annak köszönhetően, hogy a koncept-lemezeiket egy szélesebb művészeti elképzelésbe illesztették, és megtámogatták azokat egyéb kifejezési formákkal – könyv, képregények. Így építettek univerzumot és rajongó-bázist.

A 2007 és '12 között négy albumot összehozó csapat minőségi, oldszkúl progresszív rockot kever tradicionális heavy metallal, egyedien, organikusan. Jeff Lane nagy kedvencei a Mastodon és Meshuggah is, ezeket nehezebb kihallani a zenéből, de fölfogásban azért tetten érhető a hatásuk: egy új közönséghez, új köntösben szerették volna eljuttatni a klasszikusok örökségét, velük egyetemben. Hogy ez nem sikerült, az elsősorban nem rajtuk múlott.

Kotta

Kiadó:
EX1 Records

Honlap:
www.kkspriest.com

KK Downing számára ez az album egyfajta bizonyságtétel. Bizonyságtétel arról, mekkora szerepe is volt a Judas Priest hangzásának kialakításában: egyfajta zenei folytatása nemrégiben kiadott könyvének, amivel tökéletesen alá tudja támasztani mindazokat az állításokat, melyek amúgy keserédes ízt hagytak mind az író, mind az olvasó szájában. Ez az album – még ha hősünk a társait amolyan anti-Malmsteen módjára hagyja is érvényesülni – tökéletesen az övé, a riffek, szólók több évtizedes tapasztalatának "bőrbe" és "fémbe" öltöztetett egysége, egy olyan hangzáskép, amely azt is prezentálni tudja, ami szavakkal nem írható le.

Tudom, nem illik, de már rögtön az elején lelövöm a poént: a lemez alapján Downing szerves, integráns részét jelentette anyacsapatának, annak az apokaliptikus, vijjogó, fenyegető játékmódnak, amitől felesleges "vagdalkozás" nélkül is az egyik legátütőbb csapatává váltak a heavy metal világának.

Ezzel együtt azonban azt is ki kell jelenteni: a Judas Priest nem csak Downing – tudom, ez olyan nyilvánvaló kijelentés, amit talán le sem kellett volna írnom, de hát itt most bizonyításról van szó –, és hiába a remek társgitáros, A. J. Mills, az egyenrangú – és nem alájátszó szerepet játszó – basszeros, Tony Newton, valamint az autentikus Judas hangzásba besegítő Tim "Ripper" Owens, ha mégis hiányzik valami… valami, amit könnyű és nehéz is megragadni, mondatokká formálni úgy, hogy az prózában is nyilvánvaló legyen.

Downing remek gitáros, de hát ezt tudjuk már évtizedek óta, és a belengetett visszavonulást cáfoló új albumnál nem is lehetett volna kiválóbb eszköz arra, hogy a zenészt újra feltehessük a Nagy Heavy Metal Térképre. Ugyanakkor – és leírva talán nem fog összedőlni a világ – sokkal kevésbé jó dalszerző, amiben az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó Ripper sem tud segíteni. Évek óta figyelve az énekes munkásságát, egy kezemen meg tudnám számolni, hány megjegyezhető dallamot tudott prezentálni ezen idők alatt. (És igen, szerintem a "Jugulator" valamint a "Demolation Man" sem ütötte meg a Halford-éra átlagos színvonalát, bár ezt felesleges pusztán Tim nyakába varrni.) Mindezek mellett – elismerve kvalitásait – hajlamos a manírok felvételére, ami jelen album esetében a Downing riffek feletti kántáló ütemezést jelenti, ugyanakkor a refrének kidolgozása is úgy maradt el, ahogy a magyar fociválogatott mennybemenetele a legutóbbi vilábajnoksá(gok)on. Ennek persze megvan az előnye, mert a lemez első fele painkillleri keménységbe torkollik (és itt szerintem a Judas rajongók mintegy 90%-nak húzódik széles mosolyra a szája) – bár azon azért voltak jó megjegyezhető dallamok –, stilisztikailag bele-belekapva az US powerbe is. Lásd, illetve halld például az amerikai Cage-et!

Downing gitárjátéka, mint írtam, úgy hatja át a lemezt, hogy teret hagy társainak is, aminek keretében a basszust kezelő Newton sem puszta unterman, hanem a riffek és groove-ok tömörítésének egyenrangú társa, így aztán több dudás is meg tud férni ebben a csárdában, kár, hogy Ripper még valószínűleg nem hallott dallamos dudaszólót, úgy minden bizonnyal könnyebb lett volna a sorozatos verzék helyett egy normális refrént is írnia (a tempók és a hangzás variálása még nem az!).

Mindezek mellett bátran kijelenthetjük, hogy KK stílusa a markánsság mértékegysége, nem véletlen, hogy a lemez szerzeményei között van egy-két már korábbról ismert riff vagy dallamtéma – ez rendben is van, egy ilyen életműnél megbocsátható a múltidézés, de hogy mi szükség volt az album egyik "nagyepikájának", a "Metal Through And Through"-nak a kezdőriffjeit és dallamát – illetve szinte az egész számot – a Manowar "Warriors Of The World United"-jétől kölcsönvenni, igazán nem értem. Ráadásul a másik bő lére eresztett dalfolyam, a címében és riffjében is visszamutató "Return Of The Sentinel" szakaszai közt sem érzek olyan folytonosságot, ami átgondolt, vagy inkább tehetségből fakadó komponálási metódust mutatna.

Most persze mindenki azt gondolhatja, hogy elégedetlen vagyok a lemezzel, pedig nem: Downing annyi életet, helyesebben fogalmazva vadságot és szenvedélyt hozott a dalokba, amennyit a Judasnak az utóbbi két lemezén együttesen sem sikerült, visszaidézve azt az ereje teljében lévő csapatot, amelyik a "Painkiller" idején mutatta meg a fiatalabb nemzedéknek, hogy korai még leírni az "öregeket".

KK nem habozott visszanyúlni a korábbi évtizedekhez mind erő és lendület, mind a jól bevált fénykori hangzás tekintetében, ami a sok pozitívum mellett okozott néhány kisebb botlást is: amennyiben dalszerzés tekintetében fel tudnak nőni a riffteremtés színvonalához, akkor az új KK’s Priest albumot is ugyanolyan izgalommal fogjuk várni, mint régi kedvenceinkét.

Garael

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
teramaze.bandcamp.com
facebook.com/teramaze

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ami az egyik szememet illeti (amelyik sír): a több mint 10 éves kihagyás után thrashből progresszív metálba fordult ausztrál Teramaze hosszú ideje az egyik kedvenc bandám. Volt egy időszak, nagyjából az "Anhedonia" (2012) albumtól a túlélőcsomagos "Her Halo"-ig (2015), amikor egyszerűen nem tudtak hibázni. Azután, amint azt a legutóbbi lemezük (Sorella Minore, 2021) megjelenése kapcsán hosszasan kifejtettem, történt valami Dean Wells gitáros-zeneszerzővel, amit jobb szó hiányában malmsteenitisként lehetne aposztrofálni. Mostanában már minden róla szól: miután kénye-kedve szerint cserélgeti maga körül a muzsikusokat, maga irányítja a fölvételeket, keverést és kiadást, végül a mikrofon mögé is ő állt be – szerencsére jobb képességei vannak szegény Yngwie-nél.

A "Sorella Minore" sok szempontból a mélypont volt számomra, gyakorlatilag le is mondtam a zenekarról. Amikor pedig meghallottam, hogy még idén (vagyis egyazon évben) megjelenik a folytatás, ráadásul teljes értékű albumon, mintegy 63 percben, közel kerültem a kétségbeeséshez. Ez még egy Magnus Karlssonnak vagy Neal Morse-nak is tarthatatlan tempó lenne! Pár napja hallgatom a lemezt (itt jön a képbe a másik szemem, amelyik nevet) és azt kell mondjam: legalább részben megvigasztalódtam. Szerintem joggal föltételeztem, hogy ebből nem sok jó sülhet ki, ehhez képest a korábbi két lemeznél egy lényegesen izmosabb anyaggal barátkozom immár két napja.

Arról sajnos szó sincs, hogy a Teramaze régi, abszolút formáját hozná: akármennyire igyekszik is Wells, akármennyit fejlődött is az évek alatt énekesként, ez helyenként még mindig vékonynak, túl pop/diszkó-közelinek hat. Idegesít a szörnyen szintetikus dobhangzás, minden egyes szám bőségesen nyakon van öntve álszimfonikus cukormázzal (amitől túl telített lesz a hangkép), a gitárszólók a hangos keverésben el vannak nyomva, a billentyűhangszínek pedig – hogy is mondjam csak? – férfiatlanok. Néha az az érzésem támad, mintha Wells megirigyelte volna Justin Timberlake karrierjét, vagy fordítva: Justin Timberlake akart volna egy tökösebb lemezt készíteni. A "Waves" és a "Modern Living Space" eleje konkrétan diszkózene – az utóbbit szerencsére megmenti, hogy két nagyszerű gitárszóló is van benne (ami pl. 4:38 és 5:46 között történik, túlzás nélkül brutális).

Összességében véve nem értem az egészet, s ami még súlyosabb, nehezen tudom megemészteni. Mit akar ezzel Wells? Oly kis erőfeszítéssel, pl. egy dögösebb hangzással, egy szikárabb keveréssel sokkal jobb eredményt lehetne elérni. Hiába a profi maszterelés (Thomas "Plec" Johansson, a svédországi The Panic Roomban), hiányzik innen a külső fül, a '70-es, '80-as évek néhány nagy bandájának teljesítményét szó szerint fölsrófoló hangmérnöki, produceri zsenialitás.

Szerencsére ezen az albumon azért akadnak nagyon meggyőző pillanatok: a 11 perc fölötti, albumot záró "Head Of The King" pl. pont remekbe szabott, mesteri darab. Nem mondtam hát le végleg a Teramaze-ről, él még bennem a remény, és ezt a lemezt is hosszasan ízlelgetni fogom még – ez (és némi ülepedési idő) elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon bennem a végleges ítélet.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.marktremonti.com
facebook.com/MarkTremonti

Ha bárkinek szüksége volna valamiféle - ha úgy tetszik - enciklopédikus jellegű bevezetőre az új Tremonti anyaghoz, azt rögvest a 2016-os "Dust" című lemez recenziójához irányítom. Ott fontos (rock)zenetörténeti fejtegetésekbe bocsátkoztam, egyúttal azt is megmagyarázva, hogy a korábbi albumokról miért nem jelent meg semmilyen írás a blogunkon. A legnagyobb meglepetésemre akkoriban toplistás "Dust"-tal bérelt helyet váltottak maguknak ezen az oldalon, még úgy is, hogy a 2018-as konceptalbum (A Dying Machine) szerintem nem sikerült túl jól, amolyan fele-fele anyag lett.

Persze a formáció névadója, Mark Tremonti köztudottan munkamániás és meglehetősen termékeny muzsikus, aki (többek között) pl. 2004 óta az Alter Bridge-zsel is háromévente ír egy lemezt. Azt szokták mondani, hogy a Tremonti albumokra azok a dalok kerülnek föl, amelyek túl keménynek, szigorúnak ítéltetnek egy Alter Bridge kiadványhoz. Meglátásom szerint ez durva leegyszerűsítés. Nyilvánvaló, hogy itt metálosabb (megkockáztatom: metallicásabb) a hangvétel, de Mark Tremontinak egyszerűen szüksége van különböző kifejezési formákra (ún. kreatív "outlet"-ekre), itt ráadásul énekesként, frontemberként is vitézkedik (nem is akárhogy!).

Mark azt nyilatkozta, hogy hangulatilag, mentális állapotában őt is durván kiütötte a karanténidőszak. Hónapokig nemhogy dalszerzéssel nem tudott foglalkozni, de még csak gitárt sem vett a kezébe. Ház körüli munkákkal, barkácsolással múlatta az időt, valamint újszülött csimotájával foglalkozott. Ennek azután az lett a következménye, hogy végül - amikor végre megszállta az ihlet - alaposan kiszellőztetett fejjel, pihenten állt neki a stúdiómunkának, valamint több ideje maradt a dalszerzésre és preprodukciós munkára.

El kell ismernem, hogy ebben lehet valami, mert a "Marching In Time" - bár a borítója rettenetes - kifejezetten pofás, friss dalgyűjtemény - sokkal erősebb (és keményebb), mint közvetlen elődje. Valamivel modernebb a hangvétel, talán ritmikailag szofisztikáltabb egy pöttyet - kár, hogy a közepén egy rövid ideig megbicsaklani látszik a dolog. Tremontinak ugyan kifejezetten jó érzéke van a balladákhoz is (hallga' csak a varázslatos címadót!), a derékhad sajna elég vékonyra sikeredett: egyszerűen túl sok lett a belassulásból (The Last One Of Us, Under The Sun, Not Afraid To Lose, Bleak). Elképzelhető, hogy elég lett volna a balladákat egyenletesebben elosztani a harapósabb tételek között.

Nem ígérem, hogy az év végén ott fog figyuszkázni a toplistámon (ez majd beérik, letisztul, kiderül), de határozottan örülök ennek a megjelenésnek. Köszi, Mark, jólesett!

Tartuffe

Amikor annak idején leadtam a listámat, a megjelenés napján leesett, hogy valamit nagyon el…szúrtam. A felhívást a kedvenc lemezek összeszedésére én automatikusan heavy metal albumokként értelmeztem, és annyira fókuszáltam a kemény rockra, hogy az egyik legnagyobb favoritomat, a "Misplaced Childhood"-ot simán lehagytam. Azóta furdal a lelkiismeret, hogy ez nem maradhat így, kell írjak egy kiegészítést az eredeti bejegyzéshez. Nem utolsósorban motivál az is, hátha Tartuffe és Túrisas is kedvet kap ahhoz, hogy megosszák, számukra mik minden idők top korongjai (Garael, hozzám hasonlóan, ezt már korábban megtette). Megjegyzem egyik olvasónk is kérte-kérdezte ezt kommentben nemrég.

AC/DC: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976)

Az első ilyen lemezem. A fonyódi vásárban vettem, jugoszláv nyomásban, és meglepett, mikor rájöttem, hogy szeretem a kemény rockot. Addig otthon a Goombay Dance Band, a Boney M. és az ABBA mentek (szülők nyomták), persze a rádióban néha lehetett hallani kicsit tökösebb dolgokat, felteszem, ezért is nyúltam rá. Utána a mozifilm eldöntötte a sorsomat, ezeknek az energiáknak nem lehetett ellenállni. Ma is remek albumnak tartom, rendszeresen előveszem, és még most is nagyokat léggitározom és headbangelek rá. Persze, tudom, a "Highway to Hell" az etalon, de ha az érzelmi többletet is figyelembe vesszük, itt a helye!

Deep Purple: Deepest Purple (1980)

Dettó. Iszonyatos energiák és már akkor klasszikusnak számító remekművek sorjáztak a magnókazettán. Igen, ez a válogatás szalagon volt meg, így nem túlzás, ha azt írom, rongyosra hallgattam. Később persze beszereztem tőlük mindent a "Bananas"-ig, ahol aztán elengedtem őket, mert az – és már előtte az "Abandon" sem igazán – hozta a korábbi életérzést, lendületet. Tisztelem őket ma is, de már nem az én zeném.

Exodus: Bonded by Blood (1985)

Rendesen belehúztam aztán, mert nem sokkal később már a Metallica, a Slayer és a Megadeth voltak a nagy kedvencek – sok mással együtt, természetesen. A lényeg, hogy gyorsan rákaptam a thrashre is. Ebből a stílusból – a korábban már említett Metallica és Megadeth mellett – még az Exodus bemutatkozó albumát vinném magammal egy lakatlan szigetre. Baloff teljesítménye kicsit megosztó ugyan, de egyrészt ez a műfaj nem a kiművelt énekről szól, másrészt (és ennek a zsánernek ez a lényege), amit a Holt-Hunolt páros itt művel, arra csak a zseniális lehet a megfelelő szó. Kár, hogy később már ennek a teljesítménynek a közelébe sem jutottak, de itt valahogy még működött a csí.

Evergrey: Recreation Day (2003)

2007 januárban láttam őket először élőben, és bevallom, nem igazán ismertem őket előtte. A koncerten megigézve bámultam Englund szuggesztív előadását, a mély, komor és progresszív muzsika azonnal elkapott. Sürgősen begyűjtöttem a korábbi lemezeiket, egészen addig ezek mindegyike remek. Aztán a "Torn" (2008) már kevésbé sikerült jól, de ez az érdemeiket nem kisebbíti. A Pain Of Salvationnel együtt ennek az időszaknak (kétezres évek első fele) az emblematikus és kiemelkedő zenekara voltak.

Judas Priest: Firepower (2018)

Valahogy nélkülük is hiányosnak tűnik az eredeti lista. Pedig idő kellett, amíg megszerettem őket, ők nem voltak instant kedvenc. Talán mert éppen a gyengébb lemezeikbe botlottam először. De a mellett nem lehet elmenni csak úgy, hogy többször is sikerült nekik újra-definiálni magukat a pályafutásuk során. Most a legendás gitár-duó nélkül is hasítanak tovább. Csak könyörgök, a "Painkiller"-t vegyék már le a műsorról, Robbie bácsi ne a színpadon kapjon stroke-ot, annyit nem ér!

Manowar: Kings of Metal (1988)

Vicc ez a csapat. De mégis megkerülhetetlenek. Ez pedig a legütősebb korongjuk. Hát, ennyi. Az utolsó pillanatban húztam le a "Court in the Act"-et, aztán a "Walls of Jericho"-t, hogy felférjen. Ha már kiköpni nem tudom őket, akkor inkább lenyelem. Majd amit kapok érte. Le kell menni kutyába néha...

Marillion: Misplaced Childhood (1985)

Nagyon szeretem a Pink Floydot is, már általánosban a "The Wall" szövegeit elemeztük angol órán. Érdekes, a többi kortárs prog-rock bandát (Yes, Genesis, King Crimson) mégsem tudtam igazán megkedvelni. A Genesis klónként indult (legalábbis akként elkönyvelt) Marillion ugyanakkor rögvest elkapott. Természetesen a Fish éra, később már ők sem tudtak lekötni. Úgy a "Brave" környékén végleg elengedtem őket, de ekkor még hatalmas rajongó voltam.

Motörhead: Ace Of Spades (1980)

Mivel ez volt meg először, legyen ez. Amúgy is überkirály album. De én még az "Another Perfect Day"-t is csipázom tőlük, hiába lett Brian Robertson a klasszikus felállás veszte.

Ramones: Rocket to Russia (1977)

És igen, még a punkot is szeretem. Már ha ezt a muzsikát punknak lehet nevezni egyáltalán. Középiskolás haver fertőzött meg ezzel a műfajjal, és különösen a Ramonesszal. Egy lázadó fiataltól amúgy sem áll távol a …, izé, a lázadás. A műfajnak sok kapcsolódási pontja van a metallal amúgy. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mekkora, slágerektől hemzsegő életművet hagytak maguk után ennyire kevés hangból építkezve.

Steve Vai: Passion and Warfare (1990)

Rájöttem, hogy nincsen instrumentális korong a listákon. Pedig amennyit én ezeket hallgattam egy időben… Na jó, a dobogós "Rising Force" azért jelzés értékű, de az sem full hangszeres. Vai már ekkor brutálisan menő volt, még Yngwie és Eddie után is tudott újat mutatni gitáron. Ráadásul azóta is folyamatosan fejlődik-fejleszti saját magát, szóval csípem az ürgét, na! De a végső érv a mellett, hogy éppen ez legyen itt (valamelyik Satriani helyett, mondjuk), az a "For the Love of God". Van kérdés?

Sting: …Nothing Like the Sun (1987)

Természetesen én se csak kemény zenét hallgatok. A The Police és aztán Sting ezért mindig ott volt a radaromon. Nem hiszem, hogy magyarázni kell, intelligens popzenében ez az egyik csúcs (van még néhány, például a Man At Work vagy a Vaya Con Dios), márpedig a pop a '80-as évektől kezdve éppen úgy része az életemnek, ahogyan a hard/heavy rock, ez sajnos életkori sajátosság.

Solaris: Marsbéli krónikák (1984)

Ezt sem kell indokolni, maximum azt, miért nem volt az eredeti listán. Megfeledkeztem erről is, sajnálom. Mondom, annyira fókuszáltam a metalra, hogy vétettem néhány hibát.

Shadow Gallery: Legacy (2001)

Nagyon pörgött a prog. Európában a kétezres évek elején, lásd Circus Maximus, Pagan's Mind, Seventh Wonder stb. (persze Amerikában is, a Dream Theater kitárta az ajtót a stílus előtt), szeretem is ezeket nagyon a mai napig. Nem beszélve a magyar vonulatról (Dreyelands, Wendigo, Age Of Nemesis). Nehéz egyetlen lemezt kicsippenteni ebből az időszakból, jövő héten lehet, mást mondanék, de most úgy érzem, vagy ők, vagy a Symphony X érdemli meg leginkább, hogy az egységesen erős mezőnyből kiemeljem őket (már csak azért is, mert ezek valamivel "patinásabbak" a fent említett bandáknál, az SG például inkább kortársa a DT-nek, mintsem követője). A "Tyranny" természetesen az örök klasszikusuk, de nekem a "Legacy" talán egy kicsit még jobban is tetszett anno.

Thin Lizzy: Chinatown (1980)

Egy újabb zseniális banda, jobbnál jobb dalokkal és lemezekkel. Ezek a csókák  tették le valahol a heavy metal új hullámának az alapjait, az UFO-val és a Scorpionsszal egyetemben (esetleg a Judas Priestet még ide sorolhatjuk), már csak ezért is elismerést érdemelnek. Ezt hallottam tőlük először (köszi Jugoton!), nekem máig ez az etalon.

Twinspirits: Legacy (2011)

Az eredeti lista elkészítésekor talán még meg sem jelent, ezért nem is kerülhetett fel arra. Most már eltelt annyi idő, hogy bátran ki merem jelenteni, nem futó hóbort volt a fellángolás a művel kapcsolatban. Nemrég írtam róla, úgyhogy szerintem nem érdemes magyarázni.

Na, mindjárt jobb! Hiányérzet csökkent, a negyvenes lista már egész jól lefedi az ízlésemet, legalábbis sokkal jobban, mint az eredi 25-ös. Ha a héten ennyit elértem, már hátra dőlhetek. (Igazából nem, de az nem az olvasókra tartozik :D)

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

Pandémia ide, közel-keleti válság oda, a Brainstorm nem tud hibázni, még akkor sem, ha a választott irányvonal tulajdonképpen regresszió, amit nem szokás pozitív értékekkel felruházni. Tegyünk hát erre a felfordult világra, és dicsérjük azt, ami igazán a szívünkből jön, kissé talán félretéve a szakmaiságot, és adózzunk az érzelmeknek – éljen Dionysos!

A csapat mindig is erős volt dallamteremtésben, így addig csupaszították a dalaikat, míg lélegző, lüktető dallamdarabokká váltak, lenyesvén az olyan "felesleget", ami a progresszióhoz vezet – ha a jelenlegi Iron Maiden a maga elnyújtott, ismétlős attitűdjével a tézis, akkor a Brainstrom az antitézis. Nem, azért nem váltottak punkba, de az a fajta németesen szögletes, néha amerikai ízeket is felmutató power metal, amit eddig is játszottak, még sosem volt ennyire slágerközpontú. És tudjátok mi a remek ebben? – hogy sikerült elkerülniük a szentimentalizmus vagy hatásvadászat csapdáit, a megszokott riffek hátán előretörő dallamok formai kerete néha a speedbe rohan, állva hagyván a hallgatót, hogy az állát keresse.

Ott van mindjárt az "Escape The Silence", amelyben a germán vezénylő tábornok, Peter "Peavy" Wagner sietett segítségül a fülbemászásban, és hát jól tudjuk a Rage elmúlt korszakából, hogy ebben nem ismer kegyelmet. Persze tenni kellett arról is, hogy ne a Barbie babák kedvenc zenekarává avanzsálódjanak a fiúk, amihez a produceri feladatokat is ellátó, az Orden Oganból ismerős "Seeb" Levermann nyesett egyet-kettőt bárdjával az ütemeken, melyeket aztán morózussá változtatott a viking munka.

A "Glory Disappears" aztán megmutatja, hová is akartak eljutni a zenészek, ekkora himnuszt előrántani a Helloween vagy a jó formában lévő Manowar szokott: biztos vagyok benne, ha a rádiók Brainstormot játszanának, másnapra a decens háziasszonyok is a dal refrénjére töltenék a káposztát.

Azt persze nem szabad elhallgatni, hogy felüti a fejét egy-két ismerős megoldás, de hát az együttes több mint harminc éves – bizony –, és igazából nem volt egyetlen leállós korszakuk sem. Ember – illetve zenekar – legyen a talpán, ha ezalatt nem alakul ki egy olyan karakter, amely mindent elborító, formáló erővé kovácsolja a zenészek riff- és dalalkotását.

Igaz, ami igaz, az egyszerűsödés nem kedvezett a gitárszólóknak, de valljuk be, a Brainstromot sosem ezért szerettük, még akkor sem, ha azóta a szóló pártra adtuk le a szavazatunkat, mióta metal-ország állampolgáraivá váltunk.

Andy B. Franck egy slágerfolyamból elővarázsolt teuton istenségként vetíti az egymás után katonás sorrendben érkező melódiákat, szélesvásznú, acélszürke vászonra, hogy aztán a lelkes közönség állva tapsoljon nekik. Fiúk, ez most igazán parádésra sikeredett, a szörnyű borító ellenére is, hunyjuk hát le a szemünket, és adjuk át magunkat a csapat varázsolta hangulatnak, biztos, hogy nem koponyák fognak a szemünk előtt táncolni!

Garael