Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/officialjorn

Ahogy a külföldi kritikákat olvasgattam, szembejött velem egy megjegyzés, amin kb. 5 percig hahotáztam. A cikk szerzője azon elmélkedett, hogy az elmúlt pár évben vajon mi történhetett Jorn Landéval, hogy szép csöndben Kenny Rogersszé öregedett. Ha-ha! Tűpontos megfigyelés, a norvég pacsirta manapság tényleg szakasztott úgy néz ki, mintha a 2020-ban elhunyt amerikai countryénekes reinkarnációja lenne. Na, de bejegyzésünk középpontjában nem Lande sajátos fizionómiája áll, hanem a legújabb lemeze, amire meglepő módon 5 esztendőt kellett várni. Ez szokatlan egy olyan muzsikustól, előadótól, aki korábban szinte évente ontotta magából az ilyen-olyan kiadványokat.

Nem véletlen, hogy nagyjából 10 éven keresztül arról panaszkodtunk (pl. ITT és ITT), hogy Lande egyre unalmasabb, egy kaptafára készített albumaival elaprózza magát, elfecsérli világraszóló tehetségét. Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés volt a legutóbbi kiadvány (Life On Death Road, 2017), mely kicsit fölkavarta az állóvizet, visszahozott valamit a régi varázsból. Nyilván részben a Frontiers által mellé kiutalt társzeneszerzőknek volt ez köszönhető: Alessandro Del Vecchio és Simone Mularoni sokat tettek azért, hogy a dalok frissebbek, érdekesebbek legyenek, de nem elhanyagolható az sem, hogy olyan karakteres hangszeresek kerültek a csapatba, mint Matt Sinner és Alex Beyrodt (sőt, még Gus G. és Craig Goldy is toltak rá pár szólót).

Sajnos Lande újra megmakacsolta magát, és hosszú évek után megint Tore Moren gitárossal dolgozik együtt, aki teljesen kompetens zenész, de – hogy is mondjam? – nincs benne semmi kiemelkedő, semmi izgalom, sőt nekem a jellegzetes, lélektelenre kalibrált Gibson hangzás sem túl szimpatikus. Ez bizony Beyrodt után komoly visszalépés. Az sem tett jót föltétlenül az új lemeznek, hogy a társzeneszerzőket kizárva most megint Lande az "egyeduralkodó" dalszerző. Ennek az lett a következménye, hogy a fizimiskáját tekintve is láthatóan öregedő Lande telepakolta az albumot izgalommentes, "nyugdíjas" hozzáállású, középtempójú dalokkal.

Hogy valami pozitívat is mondjunk, el kell ismerni, hogy Lande hangja mit sem kopott, mint ahogy megmaradt sajátos, komor hangulatú dallamvilága is. Sajnos a dalok nem elég jók ahhoz, hogy ezeket az erényeket megfelelően kamatoztassa. Pedig a "Winds Of Home" pl. egész ígéretesen indul, fölidéz valamit a "Woldchanger" (2001) misztikus hangulatából, de ezután kurtán-furcsán véget ér, mintha nem lenne befejezve. Az is beszédes, hogy az egyik legtetszetősebb gitártéma (In The Dirt) egyértelműen a Led Zeppelin "No Quarter"-jéből lett nyúlva. Az Eurovíziós Dalfesztiválra készült "Faith Bloody Faith" (a szerző nem Lande!) pedig sajnos nem több egy hangszerekkel följátszott diszkószámnál, ami ráadásul a biztonság kedvéért rúg néhányat a vallásos embereken.

A "Life On Death Road" után – szerintem nem alaptalanul – abban reménykedtem, hogy Lande újra erőre kap, régi fényében tündököl majd, de úgy tűnik, hogy a művészek, zenészek legnagyobb ellensége, az ún. "ego" végül mégiscsak maga alá gyűrte, eltompította az istenadta tehetséget. Hogy a Lande címerállatának tekinthető hollót idézzem: Kárrr…

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/Starchaserband

Nem csak a hőmérő higanyszálán és az M7-es hétvégi forgalmán látszik, hogy elkezdődött a nyári szezon. Megritkultak a lemezkiadások is, és ezzel együtt fogyóban van a magamféle kritikus motivációja is. A Frontiers egyik viszonylag új (május 6-i) kiadványának kiértékeléséhez is csak komoly nyűglődés után tudtam hozzáfogni. Ez egyszerre köszönhető a nyári belassulásnak és egy bizonyos fokú érdektelenségnek, pedig a Starchaser papiron jól néz ki. Egyrészt svédek (márpedig ők tudnak), másrészt elsőlemezes formáció létükre van előéletük, hiszen az egész kezdeményezés atyja az a Kenneth Jonsson nevű gitáros, aki 2012 és 2019 között a Tad Morose sorait erősítette, az énekes pedig abból a M.ILL.ION-ból érkezett, amit Túrisas kolléga anno határozottan megdicsért.

Az érdeklődés renyhesége abból fakadt, hogy bár a skandináv rock és metálzenének általában véve nagy rajongója vagyok, a Tad Morose-féle power metal sohasem volt a kedvencem. Bármit mond a Frontiers promószöveg, a Starchaser alapvetően nem progresszív zenekar, teljesen tradicionális északi power metalt játszanak, ami egyszerre idézi a Tad Morose hangulatát és a zsáner más előadóinak teljesítményét: pl. a Divided Multitude-ét és a Pyramaze-ét. Ami ezekben közös, az a hangos, erősen kompresszált és túlzsúfolt hangkép, ami egyrészt súlyos masszaként fedi le a mégoly dallamos éneket és a billentyűs munkáját, másrészt 10-15 perc alatt - tehát nagyjából három szám után - enyhe fülzúgást okoz.

A Starchaser egyébként Kenneth Jonsson szólóalbumnak indult, és a gitáros-dalszerző maga is meglepődött, hogy csakhamar egy teljes és - saját bevallása szerint - abszolút ütőképes csapat közepette találta magát, pedig eredetileg csak a M.ILL.ION-ból megismert Ulrich Carlsson énekeshez ragaszkodott. A többi zenész kevésbé ismert, pedig egytől egyig kipróbált "vén" csavargói a skandináv metál színtérnek (olyan bandákból, mint a Therion, Lions Share, Hammerfall stb.).

A fönt már vázolt okok miatt a Starchaser nálam nem lesz kedvenc: túl tömött és szintetikus a hangzás, a gitármunka (úgy a riffek, mint a szólók) és a dallamok pedig a technikailag hibátlan kivitelezés ellenére egyszerűen nem elég emlékezetesek. A sokadik hallgatás után sem tudom igazán eldönteni, hogy éppen melyik nóta pörög. Ez persze nem zárja ki, hogy azok, akik régen nagy Tad Morose rajongók voltak, vagy mostanában rendre elalélnak pl. a Pyramaze albumoktól, ezt hallgatva is elismerően bólogassanak. Én sem állítom, hogy rossz, csupán azt, hogy jellegtelen.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.seventhwonder.se
facebook.com/seventhwonderofficial

Mondhatom, kimondottan jólesett a hír, hogy a svéd progresszív metált játszó Seventh Wonder új lemezt ad ki idén. A legutóbb nyolc teljes évet kellett várni az új anyagra (Tiara, 2018), de a várakozási időt most szerencsére megfelezték. Ennek talán az az oka, hogy a frontembert elcsaklizó Kamelot éppen 2018 óta nem túlságosan aktív, mindössze egy koncertalbum jelent meg tőlük 2020-ban. Karevik tehát ráért, így a banda, elsősorban a zenei "agy", Andreas Blomquist nyugodtan ráfeküdhetett a dalszerzésre. Blomquist egyébként is pörög mostanában, hiszen kevesebb mint egy hónapja jelent meg a Zero Hour új lemeze (14 év szünet után!), ahol újabban ő bőgőzik.

Bár a műfaj régóta a kedvencem, és a skandinávok egyébként is messze kiugróan teljesítenek benne, a Seventh Wonder soha nem volt a kedvencem, nem vagyok oda ugyanis Karevik hangjáért, ami egyébiránt nagyon baró (maximum respekt!), de nekem valamiért nem elég férfias, mindig azt a benyomást kelti, mintha egy süldőlegény és nem egy érett férfi énekelne. A dallamok sem annyira jönnek be (bár ezeket - föltételezem - inkább Blomquist szerzi), noha a kompozíciók dallamosságára nem lehet panasz, sőt, van az egésznek egy kis operatikus felhangja. Talán pont ez a baj?

Van azonban egy dolog, ami határozottan irritál, és az nem más, mint Andreas Söderin billentyűs azon mániája, hogy iszonyú gagyi, a '80-as éveket idéző szintihangzásokkal borzolja az idegeimet. A '80-as években nagyon sok csodálatos dal, sláger született, de minden nap hálát adok a jóságos Teremtőnek, hogy azok a szinti és dobhangzások már elmúltak! Mennyire jólesik már hallani, ahogy az "Under A Clear Blue Sky" első felében Söderin kivételesen Hammond hangszínt használ! Nem mellesleg, nekem ez a dal jelenti az album csúcsát.

A jó kritikus persze arról ismerszik meg, hogy nem engedi a saját elfogultságát, személyes kifogásait érvényesülni egy-egy kiadvány értékelésekor. Objektíve azt kell mondjam: a "The Testament" a zenekar teljes eddigi életművét alapul véve kiemelkedő alkotás, simán érzem olyan erősnek, mint az etalonnak tekintett "Mercy Falls"-t (2008), vagy éppen a legutóbbi albumot, amit megjelenésekor ugyancsak dicsértem. Jelen esetben nem is nyújtották, mint a rétestésztát, a lemez kb. 53 perces, és ebből az utolsó 5 perc: a nyálas, műcsellós "Elegy" teljesen érdektelen, mintha nem is lenne. Szóval most kompaktabb és a gitárhangzás tekintetében egy kicsit "szőrösebb" is az egész. Szimpatikusak a srácok, kár, hogy marha kevés ember kíváncsi már erre a zsánerre.

Tartuffe

A felfokozott érdeklődés (kb. 22 ezer ember) mutatja, mekkora igény kerekedett néhány ínséges év alatt egy komolyabb eseményre. Újra megmozdultak a népek egy metal bandára, szinte 1988-ban éreztem magamat a már kora délután a környéken gyülekező fekete pólós tömeg láttán. Azt számolgattuk a haverokkal, hogy ilyen léptékű szabadtéri rock stadionbuli közel 10 éve nem volt hazánkban (Roger Waters, The Wall, 2013), fémzenében pedig még régebben (a Metallica lehetett az utolsó 2010-ben).

Nem is volt felkészülve rá infrastrukturálisan a város és mintha a szervező sem járt volna külföldi fesztiválokon, nagy koncerteken (mondjuk Bécsben) az elmúlt évtizedben. A Népliget sarkán két kocsma (normál befogadóképesség együttesen 28 fő) próbálta hősiesen állni a sarat és az úri(nak némi jóindulattal nevezhető) közönség rohamát a sörért. Súgok: külföldön ez úgy megy, hogy már délután kettőkor nyitnak a stadion körül (nem bent) a hot dogot, perecet és italokat árusító – hivatalosan – kitelepült egységek.

A NAV-hoz bekötött egyetlen pénztárgép már csak hab a tortán, így hiába csapolják nyolcan a sört egy sátor alatt, a sorban-állási idő bejutás után is ütötte az egy órát. A bent itt nem a nézőteret jelenti, ott nem voltak büfék, így még véletlenül sem lehetett a nélkül piához jutni, hogy közben ne kelljen elhagyni a színpad környékét. Az előzenekarokat így nagyjából ki is lehetett hagyni, hiába voltál ott időben.

Nem mintha nem lenne bajom az első két fellépővel is. Pontosabban nem velük, hanem azzal a mentalitással, hogy a Maiden leszarja, kiket nyom be eléjük a kiadó/promoter/mittudoménki. Nem hiszem, hogy annyira szarul menne nekik, hogy csak az anyagiak számítsanak itt; az, hogy ezek minimálisan kompatibilisek legyenek zeneileg a rajongótábor ízlésével, nem. Vannak ők akkorák, hogy ha akarnák, tudnák ezt a dolgot befolyásolni kissé a megfelelő irányba.

Az eddig felsorolt negatívumok jórészt azért Harriséken kívül álló tényezők, de még nincs vége a Kádár alatt minden jobb volt monológomnak. Van itt olyasmi is, ami az Iron Maiden lustaságának tudható be: négy év alatt sokat nem gondolkodtak a show megújításán, gyakorlatilag – leszámítva az első három számot – ugyanazokat a díszleteket és koreográfiát kaptuk, mint 2018-ban Sopronban. Így azok számára elmaradt a hűbazzeg, akik ott már látták a csapatot és ezt a műsort.

Oké, a turné elvileg ugyanaz, de azért ez (négy évvel később folytatni sokszor ugyanazon helyszíneken/országokban) elég olcsó-átlátszó megoldás. Ráadásul megjelent közben az új lemez – erről három opust lenyomtak az elején, erre érkezett egyedül új díszlet (szamuráj Eddie-vel), valamint ezért került át az "Aces High" (Churcill beszédével és a Spitfire-rel) kezdésből ráadásba. Szóval kicsit olyan ránc-felvarrott kör ez a mostani, de éppen úgy, mint a korszak hollywoodi sztárjainál: elnézi nekik az egyszeri rajongó, mert még mindig ők a legjobb színészek.   

Végül, de nem utolsó sorban, a népünnepély jellegnek megvannak sajnos a hátulütői is. Néhány honfitársunk láthatóan szintén ’88-ban érezte magát, és úgy vélték, jó ötlet és még mindig trendi csutka részegen megérkezni a buliba, valamint a nőket és gyerekeket is bőségesen magába foglaló tömeget vegzálni szándékosan, hátha ki tudnak provokálni némi verekedést. Suttyóság a köbön. Hozzáteszem: nem fiatalok voltak és kinézetre nem is orbitális nagy rockerek.

Nézzük akkor a pozitívumokat: profi show, lelkesedés (mindkét oldalon), jó hangzás (önmagukhoz képest mindenképpen). A színpadkép lenyűgöző volt, ezt ne vitassuk! Azt sem, hogy odatették magukat rendesen - jó néhány fiatal csapat megirigyelheti azt az energiát, amit ezek a vén csontok sugároztak ezen a fellépésen. Nekem a sounddal sem volt bajom. A setlist nem mindenkinek tetszett előzetesen, de egy ekkora életműből lehetetlen úgy válogatni, hogy néhány alapmű ne maradjon ki. Szerintem próbálnak megfelelni az őstábornak (Number of the Beast, Run to the Hills, The Trooper, Flight of Icarus stb.) és a fiatalabb fanoknak is (Blood Brothers, Sing of the Cross, The Clansman, Fear of the Dark). Amúgy, ha elhangzik a "Revelations" és a "Hallowed Be Thy Name" egy bulin, én már meg vagyok véve kilóra, nem azt keresem, hogy mi maradt ki.

OK, nem mondom azért, hogy néha nem jutott eszembe, ezt, vagy azt a Kiss Zolival felálló Maidnem tulajdonképpen jobban játssza (pl. éppen a "Revelations" ilyen volt), de most ne legyünk szőrszálhasogatók! Jó volt látni amúgy, hogy a "Senjutsu" számait is végig énekelte a közönség, úgy tűnt, élőben egész jól működnek azok a témák is.

Verdikt? Korántsem volt hibátlan buli ez, mégis nagyon kellett már! Az ilyen grandiózus, látványos színházak nélkül tényleg halálra van ítélve ez a műfaj. De amíg ilyenek vannak, mert van rájuk igény, addig remény is van!

Kotta

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.wolf.nu
facebook.com/officialwolf

Mára a Wolf megkerülhetetlenné vált tradicionális metalban (ez a kilencedik nagylemezük), kérdés csak az, van-e egyáltalán létjogosultsága egy ilyen zenekarnak, amikor a stílusalapító nagy öregek is szinte egytől egyig alkotnak még, a színtéren vannak, úgyhogy élőben sem nagy kihívás meglesni az originált. Nem én fogom megadni a választ erre, maximum a véleményemet tudom megosztani a témában: szerintem igen, van.

Az a helyzet ugyanis, hogy bármennyire is true ez a banda, mégsem lehet letagadni, hogy egy fiatalabb generációt képviselnek, ennek megfelelően egy kicsit máshogy nyomják a bejáratott témákat. Egy picit groove-osabban, lendületesebben, modernebbül, fiatalosabban. Érzik valahogy azt a határt, ami még úgy hagyományápoló, hogy nem ciki. Én aztán igazán csipázom a '80-as évek csapatait, az új megjelenéseikhez is nagy jóindulattal és nosztalgiával viszonyulok, de azt kell mondjam, Niklas Stalvindék néha frissebbnek hatnak egyik-másik őskövület soros nosztalgia-albumánál.

Elég csak meghallgatni mondjuk az "Evil Lives" című nótát a korongról, ami nyilvánvalóan egy Judas ihlette szösszenet, de attól, ahogy tolják, mégis inkább hat Fight opusznak. Helyenként nem nehéz felfedezni bennük a Mercyful Fate jótékony hatását sem, amiért nálam extra piros pont jár. Azaz, jóval többről van itt szó, mint az ezerszer lerágott Maiden (Saxon, Accept stb.) riffek és énekdallamok lélektelen felmondása.

Ehhez igazodik a hangzás is: nem ótvar, nem poros. Dinamikus, jól szól, hagy teret minden hangszernek – öröm például hallani, ahogy Pontus Egberg - leütve a ziccereket - kitölti ezeket a réseket a basszusjátékával. Felesleges is tovább szaporítani, aki vevő erre a fajta muzsikára, annak nem kell több noszogatás, akinek pedig a hideg futkos a hátán tőle, az két hasábbal többtől sem fog a lemezboltba rohanni kedd reggel Wolf CD-t keresve.

Kotta

Kiadó:
Blackoak Records

Honlap:
facebook.com/allthingsfallen

Körülbelül 10-12 évvel ezelőtt igazi hősöm volt Markus Sigfriedsson gitáros-dalszerző a lényegében hibátlan Harmony (2008) és DarkWater (2010) lemezek miatt. Mindkét album a maga sajátos módján kvintesszenciális skandináv etalonként van nálam elkönyvelve. Azután valami történt Sigfriedssonnal, egyrészt a későbbi lemezek már nem hozták az elvárt minőséget, másrészt határozottan elkomorultak, "elnehezültek", szinte darabosakká váltak a szerzemények. Mindazonáltal örülök, hogy legalább nem "írta agyon magát", mint más csúcsra járatott komponisták (pl. Magnus Karlsson vagy Erik Mårtensson).

A Harmony, DarkWater és 7days után az All Things Fallen Sigfriedsson már sokadik "inkarnációja", melynek első fölvonása 2019-ben jelent meg. Az inkább EP formátumnak megfelelő anyagtól akkor egyáltalán nem voltam elájulva; mind a hangzás, mind a dallamvezetés komoly hiányérzetet keltett bennem. Az All Things Fallen pont azt a 7daysre jellemző súlyosabb, sötétebb, depresszívebb hangulatot viszi tovább, ami ugyan elég tipikus a skandináv régióra (lásd pl. Evergrey, Pain Of Salvation, Opeth stb.!), de Sigfriedsson "arcai" közül nekem a legkevésbé szimpatikus. De mit csináljunk, ha manapság ez jön ki belőle, és a világ helyzetét mérlegelve ez talán nem is annyira indokolatlan?!

Az agytröszt mellett maradt Erik Tordsson énekes (7Days, End Of September), akit esküszöm, néha simán össze lehet téveszteni Henrik Bath-tal (Harmony, DarkWater) - nyilván van Sigfriedssonnak egy határozott zsánere - és Leo Margarit dobos (Pain Of Salvation), akinek ezúttal szerencsére sokkal jobban szól a cucca. Ez talán Dennis Koehne (Orden Ogan, Sodom) érdeme, aki a keverést és maszterelést végezte. Az viszont meglepő, hogy most nem maga Sigfriedsson játszotta föl a basszustémákat, hanem a messzi Brazíliából importált Raphael Dafras (Edu Falschi, Almah).

Nem magas elvárásokkal futottam neki a lemezhallgatásnak, de meglepetésemre az első albumnál egy sokkal emészthetőbb, szerethetőbb anyag jött velem szembe. Egy kicsit energikusabb, dallamosabb az egész, és nekem úgy tűnik, valamivel több benne a billentyű is - amit a bemutatkozásnál határozottan keveselltem. Kb. 50 percével ez sem egy hosszú lemez, de most - a magasabb élvezeti faktor miatt - valahogy sokkal hamarabb lepörög, mint mindössze 40 perces elődje.

Nem állítom, hogy sikerült megugrani a Harmony és DarkWater 2008-2010 körüli szintjét, de ez a lemez kimondottan pofásra sikerült, és azok, akiket nem rettent el a jellegzetes skandináv örökszürkeség - azaz pl. nagykanállal zabálják a borongós, világfájdalmas Evergrey anyagokat - akár új barátra is lelhetnek benne. Egyedül a lemezt záró címadó lett rettenetesen vontatott, de még így is marad több mint 40 perc kompakt, tápláló "takarmány" a legeléshez.

Tartuffe

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.symphonity.com

Nem értem. Nem értem, hogy az első két – egyébként alulértékelt, ugyanakkor kult státuszba kerülő – albuma után a cseh alapokon nyugvó nemzetközi csapatnak mi volt a szándéka az új lemezzel. De talán rosszul is fogalmazok, hiszen Libor Křivák, az együttes vezetője valószínűleg nem látta a magyar filmirodalom egyik gyöngyszemét (Csabagyöngyét…), a Régi idők fociját, amiben Minarik Ede megfogalmazza az együttesekre vonatkozó aranyszabályát – Kell egy csapat! –, mert teljes egészében új társulatot (nem véletlen a szóhasználat) toborzott megjelenő lemezéhez, ami inkább egy vízió megtestesülése, mint hagyományos értelemben vett kompakt mű.

A Manowar hasonló próbálkozásai óta eleve gyanúval közeledem az olyan konceptalbumokhoz vagy metal operákhoz, melyekben kitüntetett szerepe van egy prózai szöveget felolvasó vagy felmondó narrátornak: ha ehhez van kedvem, akkor inkább elolvasok egy könyvet, de egy zenei alkotástól én el nem ítélhető módon igenis zenét várok. Értem én, hogy Libor barátunkat olyannyira rabul ejtette Marco Polo története, hogy úgy gondolta, a tejes élvezethez szükséges a prózai mankó, de ha ez a mankó majd negyedét teszi ki a kész anyagnak, akkor ott súlyos arány- vagy szereptévesztés van, mert heavy metal rajongóként nem hangoskönyvre vágyom, hanem jól megkomponált, színvonalasan eljátszott dalokra. (Egyébként is, ha a lemez címéből indulok ki, akkor sincs helye a "szövegelésnek", hiszen a soundtrackek sem szoktak prózai részeket magukkal hordozni – persze ki tudja, milyen mozi is forgott az alkotó fejében?)

A társak lecserélése sem töltött el örömmel: Olaf Hayer mellőzése akkor is fájó pont, ha az énekes nincsen olyan formában, ami újra elővarázsolná azt a mágiát, amit egykor képes volt teremteni hangjával. Már a korábbi lemezen is ketten vitték az énekes-vonalat, Hayer mellett a szintén kiváló adottságokkal rendelkező Herbie Langhans gondoskodott róla, hogy a kialakuló zenei párbeszéd minden vokál-ínyencet kielégítsen.

Jelen alkotásban ugyan szintén két énekes vonul fel, ám az eredmény felemásra sikerült. Nem tudom, hogy Konstantin Naumenko vagy Marián "Mayo" Petranin felelős a fából készült hangszálak prezentációjára, de az biztos, hogy egyikük teljesítményét legfeljebb baltával lehet minősíteni, és hiába a duó másik felének bravúros teremtése, ha társa tehetségtelenségével csáléra kanyarintja a fülben a hangjegyeket.

Mindez csak azért bosszantó, mert a zenei része a dolognak a szokásos színvonalat hozza, a témából adódóan fokozott orientális árnyalattal, melyeknek integrálása a power metalba kiválóan sikerült. Hallgasd meg a lemez fő tételének, a "Mongols"-nak felépítését és módszereit, rögtön elismerheted, hogy a szokásosnál több filmzenei részlet ellenére is élvezetes metal produkciót kapunk, ráadásul a keleti zenei motívumokat sikerült olyan autentikus formában vasba gyúrni, hogy az bármelyik ázsiai folkegyüttes becsületére válna.

Kár tehát a rafinálkodó attitűdért és az énekesi személycserékért, mert a Symphonity – illetve Libor Křivák – kiemelkedően tehetséges dalszerző, remélem, legközelebb sikerül eldönteni, hogy regényt akar-e írni az ezerszer feldolgozott történetből, vagy a heavy metal rajongókat próbálja ismét a cseh zászlók (filmszalagok) alá kedveskedni.

Garael

Kiadó:
Uprising! Records

Honlapok:
facebook.com/SphericUniverseExperience

Ez a hónap elég vékonykára sikeredett nálunk. Mondhatnám azt, hogy ez már a nyári uborkaszezon előszele (talán lenne is benne némi igazság), de valójában inkább arról van szó – nálam legalábbis biztosan –, hogy szinte fuldokolunk a saját munkáinkban. Ez van. Mi ezt "ingyér" csináljuk, a szabadidőnk terhére. Azért igyekszünk legalább hetente egy olvasnivalóval meglepni a rendszeres vagy éppen véletlenül ide tévedő "látogatóinkat". Erre kiváló alkalmat biztosít nekem a régóta alamuszi nyuszi módjára lapító francia proggerek, a Spheric Universe Experience legújabb lemeze. Bevallom, én már azt hittem, hogy föloszlott az együttes, nem vártam tőlük friss anyagot.

Nos, valóban hosszú 10 év után adták ki a "Back Home"-ot, ezért nem meglepő a brutális, 77 perces játékidő. Ebben persze vannak 1-2 perces "intermezzók" és nem túl erős pillanatok is, de azért úgy érzem, a korábbi albumokkal összehasonlítva – a nevesincs kiadó ellenére – a hangzást meg kell dicsérnem, sőt azt is el kell ismerjem, hogy ezúttal a dallamok is emlékezetesebbek valamivel. Aki esetleg olvasta a korábbi lemezekről írott recenzióimat (Anima – 2007, Unreal – 2009, The New Eve – 2012), az tudja, hogy Frank Garcia énekes enyhén szólva nem a kedvencem, most azonban úgy döntött, hogy nem erőlteti, ami nem megy neki, visszafogottan, dallamosan, hangterjedelmét gazdaságosan és kellő szerénységgel használva énekel. Ezzel sem vált a hősömmé, de az összképet egy kicsit pofásabbá tette.

Ez a muzsika továbbra is Vince Benaim gitáros és Fred Colombo billentyűs dominanciájáról árulkodik. Benaim korábban sem volt egy magamutogató Malmsteen alkat, és most sem akar villogni, de nekem úgy tűnik, mintha ezúttal valamivel vállalkozóbb hangulatban lenne. Sajnos az előző lemezekhez képest az orientális dallamok kevesebb szerephez jutnak, sőt, tulajdonképpen csak a "Transcending Real Life"-ban kapnak egy igen apró szerepet.

Ez a fajta Dream Theater alapú, de jellegzetesen európai szellemiségű progresszív metál, amúgy Solid Vision, Silent Voices és Adagio módra mára már reménytelenül idejétmúlt lett, de nálam a korszerűség és naprakészség sohasem volt a legfontosabb ismérv. Ugyanakkor tagadhatatlan, hogy a 10 éves kihagyás nem tett jót a zenekarnak. Zeneileg talán (sőt biztosan) értek valamennyit, de közben elszáguldott mellettük a világ, és a mai fiatalok jobbára már csak megmosolyogják ezt a "ódivatú" progressziót (milyen furcsa ezt így leírni, pedig tűpontos megfogalmazás!). Nekem szerzett azért néhány kellemes percet, de mondjuk – ha már a franciáknál tartunk – egy új Heavenly albumnak jobban örülnék.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlapok:
www.satanmusic.com
facebook.com/officialsatanpage

Szekszárdon kóstoltam egyszer Németh Janónál egy remek évjárat csúcsborát még hordóból, éppen, hogy csak kiforrott állapotában. Már akkor érezni lehetett, hogy ebben ott a potenciál, brutális anyag volt úgy félkészen is. Éppen ezért kapott aztán hosszasabb barrique hordós érlelést (mint azt utólag konstatáltam). Eltelt úgy 3-4 év, mire palackban hozzám került, nagyobb mennyiséget rendeltem belőle, vakon (azaz újabb érzékszervi tesztelés nélkül), pontosan ezen korai élmény hatására.

Bontáskor hatalmas volt a csalódás! Túl sok tannin, túl sok pörkölt aroma, oda lett a gyümölcsösség és a finesz, és mintha a test is megcsappant volna valamelyest. A hordó és a palackozás előtti szűrés hazacsapta az egészet, legalábbis az emlékeimben élő ízvilághoz képest. Várni kellett vele aztán, nem is keveset, hogy lesimuljon, a tanninok megszelídüljenek és integrálódjanak, összerendeződjön az összkép. Fasza anyag lett végül, sőt, igazi nagyágyú, a palackozás utáni visszaesés mindazonáltal mély nyomot hagyott bennem.

Ilyesmi érlelt bor a Satan is, ez a több, mint negyven éves heavy metal kövület. Csikóként, első albumukkal úgy rúgták be a színtér ajtaját, hogy azt hittük, a csúcsig nem lesz megállás számukra. A hibáival együtt (pl. borzalmas hangzás; slendrián, amatőr hangmérnöki és produceri munka; némi pontatlanság és kapkodás a zenészek részéről is) is egy NWOBHM alaplemez született 1983-ban – tudtuk, hallottuk, hogy nincsenek még teljesen kész, de hogy a lehetőség és a tehetség bennük lakozik, ahhoz nem fért kétség.

Aztán beindult a bénázás: a következő három korong mindegyikét más néven jelentették meg, tagcserék, zenei kísérletezés. Földbe álltak természetesen, elvesztették a rajongóikat, végül teljesen szétesett a csapat (a romjain alakult meg a Skyclad). Jó húsz év palackérlelés, pihentetés kellett ahhoz, hogy aztán akkorát robbanjanak – zeneileg -, ami nemcsak felidézi a mára klasszikussá érett debüt, a "Court In The Act" színvonalát, de talán még meg is haladja azt.

A 2013-as ujjá-alakulásuk óta ugyanis nem tudnak hibázni! Úgy tolják a fifikás riffeket és az iker-gitáros melódiákat, mintha még mindig huszonévesek lennének (Brian Ross két éven belül 70), és valamiféle időhurok okán még a nyolcvanas éveket írnánk. Nem is igen tudnék másik ilyen bandát mondani, ahol a zenészek ebben az élemedett korban vannak a kreativitásuk csúcsán, igazi unikum ez ebben a tekintetben. Valahogy mindig akad egy újabb rafinált ritmus és gitártéma a tarsolyukban, Ross sem fogy ki a dallamokból a sajátos, vagy imádom, vagy gyűlölöm orgánumán; és bármennyire is elcsépeltek azok az iker-szólók, ha egyszer olyan jól esnek a magamfajta őskövületnek.

Természetesen ugyanez a hátrányuk is: az időgép csak őket konzerválta, a kor tovább haladt mégiscsak, és már nemigen tolerálja ezt a fajta megközelítést és játékstílust. Így új rajongókat nemigen fognak toborozni, hiába tolják jól. A hangzásuk is olyan – annak ellenére, hogy javult valamelyest – ami manapság már nagyon nem divat. Ők nem hangolnak le, és pontosan ugyanazokat a csöves fejeket, erősítőket és - mára vintage - gitárokat használják (szó szerint), amiket '87-ben. Meg lehet ezért mosolyogni nyilván az egész produkciót, de nálam inkább azt a fajta széles vigyort váltja ki, amit egy tökéletesen érett, integrált, nagytestű vörösbor is. Amelyik 20 éve készült ugyan, így az akkori ízlést tükrözi vissza, mégis most van a csúcsán. Most kell fogyasztani, élvezni, most van toppon, ez az állapot sem tart örökké, sajnos.

Kotta

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Van olyan zenekar, amelyik évtizedekig ugyanazt csinálja, jóformán még finomhangolásokat sem végez stílusán, hangzásán, mégis sikeres, mégsem idegesítően önismétlő (pl. AC/DC). Azután van olyan zenekar, amelyiknek markáns "korszakai" vannak (pl. Deep Purple), vagy szinte lemezről-lemezre újradefiniálja önmagát. Szerintem az Evergrey nagyjából "középen" van: ami állandó (mondhatni: olyan konstans, mint a pí értéke), az Tom S. Englund jellegzetes "weltschmerz"-tónusú hangja és dallamérzéke, valamint a súlyos, kétgitáros riffelés, de azért vannak változások is. A legutóbbi "igazítás" nagyjából a "The Atlantic" című lemezükkel (2019) következett be, ami annak rendje-módja szerint be is bújt a bőröm alá.

A tavaly augusztusban a Napalm Recordshoz szerződött Evergrey nyilvánvalóan "fényt kapott" az utóbbi néhány évben, alaposan felpörögtek; az "A Heartless Portrait..."-ra - amelyik egyébként a 13. albumuk - mindössze egy évet kellett várni. Ilyen aktivitást náluk utoljára az induláskor, a 2000-es évek legelején tapasztalhattunk. A régi zenésztársak kibékülése, újra egymásra találása termékenyítően hatott a zenéjükre, de különösen Henrik Danhage gitárosra, aki szerintem még sohasem volt ilyen jó: brutál, amit művel a "The Great Unwashed"-ban, amely - nem mellesleg - a kedvenc nótám a lemezről. Jó lenne, ha ugyanezt elmondhatnám Rikard Zander billentyűsről, de valamiért nagyon "hátul van" (nyilván elnyomja a két gitár) és a hangszínei sem jönnek be mindig.

Az "A Heartless Portrait..." nem fog csalódást okozni azoknak, akik az Evergrey megújult arculatát kedvelik, a göteborgiak éppolyan elszántsággal menetelnek tovább a kijelölt úton, mint Jonas Ekdahl lábdob-munkája. Elismerem, hogy még nem volt alkalmam rongyosra hallgatni a lemezt, de nekem egyelőre nem tűnik olyan erősnek, mint két közvetlen elődje, főleg a "The Atlantic". Nehéz megmondani, hogy miért érzem így. Az egyik ok bizonnyal az, hogy a hangkép elképesztően zsúfolt, és ez egy idő után úgy eltelíti az embert, mint a zsíros libahús májjal és füstölt szalonnával. Mondjuk, ez az Evergreynél nem újdonság.

Elképzelhető, hogy nekem is, nekik is elég lenne két-három évente jelentkezni új anyaggal, és akkor pihentebben tudnék nekifutni a folyamatosan zsizsegő gitároknak, a ropogó-robajló lábdoboknak és a melankolikus dallamokra énekelt depis szövegeknek. De ez nyilván csak az én nyűgöm; aki erre totálisan rá van állva, az tuti, hogy még az egy évet is alig bírja kivárni egy új lemez megjelenéséig. Mondom: remélem, nem ők fáradnak, hanem csak én...

Tartuffe