Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/ArjenLucassenOfficial

Ahogy én látom, két sarokpontja van Arjen A. Lucassen lenyűgöző, több évtizedes karrierjének és megdöbbentően gazdag katalógusának: (1) Ez a hórihorgas holland sokhangszeres muzsikus/énekes/zeneszerző/producer már régen beírta magát a rocktörténelembe, de az igaziba, nem abba a szappanoperába, amit a nevetséges Rock & Roll Hall Of Fame-ben írnak, és ahol – mint idén – Eminem a jelöltek között lehet, míg pl. a Faith No More még csak jelölést sem kapott soha. (2) Lucassen több formában is kipróbálta már magát: szólóban, rendkívül tehetséges élettársával, Lori Linstruth gitárossal a Guilt Machine-ben, legfőbb kreatív outletjében, az Ayreonban és a sci-fi műfaj iránti rajongása által ihletett space metal projektben, a Star One-ban. Mindezek közül nekem mégis mindig a Star One jött be legjobban.

Ezek után nyilván nincs mit csodálkozni azon, hogy az új Star One album hírére kellemes izgalom uralkodott el rajtam, hiszen ebből a nyalánkságból nagyjából évtizedenként egyet kapunk – ha szerencsénk van. Most pedig szerencsénk van, mert egy végtelenségnek tűnő 12 éven át tartó várakozást követően végre kezünkbe vehetjük a space metal tabló legújabb installációját. Azért - bevallom - volt bennem némi félsz tekintve, hogy az Ayreon legutóbbi albuma, a "Transitus" nálam akkora fiaskó volt, hogy még csak írni sem mertem róla a blogon, sőt egyetlen említést kapott csupán, azt is a 2020-as év csalódásai között.

Ahogy megszokhattuk, ez a Star One lemez is parádés tűzijátéka a szakma legnagyobb üstököseinek, akik a hírnevükhöz méltó fénnyel ragyogják be a Lucassen hihetetlenül gazdag képzelete által teremtett intergalaktikus űrt. Eddig ahhoz szoktunk hozzá, hogy a dalok négy énekesre, "vezéregyéniségre" vannak leosztva; ezek Damian Wilson, Dan Swanö, Floor Jansen és Russell Allen. Hál’ Istennek, ők most sem hiányoznak, viszont ezúttal minden dalt más énekel, ráadásul olyan művészek is csatlakoztak a csapathoz, mint Roy Khan, Jeff Scott Soto, Joe Lynn Turner, Ross Jennings…, valamint Tony Martin, Mike Andersson és Alessando Del Vecchio. Az utóbbi három az eredeti dalok alternatív változatait tartalmazó extra lemezen – merthogy Lucassen és az InsideOut kiadó jóvoltából ilyen is jár a csomaghoz!

A vendéghangszeresek listája nem kevésbé lenyűgöző: egy-egy szóló erejéig megjelenik a dalokban Jens Johansson, Joel Hoekstra, Steve Vai, Ron "Bumblefoot" Thal, Adrien Vandenberg és mások. Egyedül személyes kedvencemet, Marcel Coenent hiányolom, aki az Ayreon "The Source” című lemezén a díjnyertes vendégszólót jegyzi.

Lucassen természetesen most sem aprózta el a dolgokat, 11 tételt kapunk közel 70 percben, üresjáratok nélkül. Nem állítom, hogy a dalok azonnal működnek, Lucassen nem egy Desmond Child, aki rövid, azonnal ható és fülbemászó rádióbarát nótákban gondolkodik. Egy kicsit meg kell dolgozni a katarzisélményért, de megéri. Ennek ellenére úgy érzem, hogy a Star One albumok közül eddig ez a legdinamikusabb és legváltozatosabb, sőt hangvételében is könnyedebb valamivel az elődeinél. Lehet, hogy a "Space Metal" (2002) elsőre is nagyobbat ütött (az újdonság hatása, ugye), a "Victims Of The Modern Age" (2010) pedig fajsúlyosabb, koherensebb dalcsokor volt, de az időutazós sci-fi filmekre szakosodott "Revel In Time” ettől még klasszikus Star One album, amelynek már most bérelt helye van az éves toplistámon. Azt kell mondjam, biztató kezdés ez, a 2022-es év brutális erővel indított. Csak tartson ki a lendület!

Tartuffe

A hozzám hasonló, hajlott hátú és korú (na jó, nem, max. ízlésű) rockereknek természetesen a '80-as évektől lesz könnytől fátyolos a tekintete. Akkor történtek az igazán fontos dolgok, és amúgy is régen minden jobb volt. Létezett azért egy második aranykor is, a kétezres évek derekán (a trutyi lecsengése után), amikor dübörgött – na nem a gazdaság, mert az éppen nem, hanem – a prog metal. Nemcsak a klasszikusok hagyatékán újjáéledt neo-prog tarolt a világ különböző tájain (például a The Flower Kings és leágazásai skandináviában, a Spock's Bird a tengerentúlon, az Arena és a Marillion az őshazában), de a Dream Theater és a Symphony X ingujjából is kibújt egy teljes, poweresebb megközelítést abszolváló generáció.

Az európai vonal (Circus Maximus, Pagan's Mind, Evergrey, Pain of Salvation, Threshold, Vanden Plas, hogy csak a legismertebbeket említsük) mellett az amerikai tesók (Coheed and Cambria, Tiles, The Quiet Room, Jacob's Dream, Thought Chamber, Redemption, Suspyre, Heart Of Cygnus) is derekasan küzdöttek - a hozzám hasonlók nagy örömére - a világ teljes közönyével. A skandináv színtérnek sem termett túl sok babér (voltam én olyan Pagan's Mind bulin, ahol nagyjából húszan voltunk, de a The Flower Kingsen se negyvennél többen), a tengerentúlon viszont még ennyi respektje sem volt a szcénának – a D.T. és Fates Warning mellett (Psychotic Waltz és Crimson Glory effektíve nincsen már ekkor, a Queensryche csak árnyéka önmagának, a Shadow Gallery hébe-hóba próbálkozik) mást nemigen tartott el a műfaj.

A jelen recenzió tárgyát képező amcsi zenekart is egy maroknyi ember ismerheti talán idehaza (de a világban se sokan), pedig a pályafutásuk alatt megjelent két lemez igazán pöpec. Nem hagyományos dalszerkezetek, rengeteg tempóváltás és bő lére eresztett instrumentális részek jellemzik a muzsikát, amit power (neoklasszikus/szimfonikus) betétek és felfogás fűszerez. (Ergo: a Symphony X hatása letagadhatatlan.) Scott Huffman énekes hangja remek, jól is bánik vele, így szállítja a szükséges dallamokat, melyek segítik a komplex mű befogadását. Az album legfőbb erényét talán a virtuóz billentyű- és gitárszólók, szólópárbajok adják – az erre a korongra érkezett Michael Cerna kifejezetten tehetséges gityós. De jól hallhatóan a ritmusszekció is tisztában van vele, mitől döglik a cecelégy.

OK, a hangzásba bele lehet kötni, ahogy ebben a harmad-negyedvonalban bárkinél. Csak az Álomszínházzal szembeni megbecsülésem miatt nem zárom az ajánlót azzal az olcsó poénnal, hogy mindezzel együtt a Supernovát szívesebben hallgatom egynémely Dream lemeznél, pedig de. (Azért ügyesen mégis elmondtam :D) Szóval jó kis zene ez, tegyetek egy próbát vele, hátha nektek éppen ettől fog könnybe lábadni a szemetek!

Kotta

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.lindbergmusic.com
facebook.com/jonaslindbergotherside
jonaslindbergtheotherside.bandcamp.com

Ezt most nem fogom bő lére ereszteni, nincs értelme a fölösleges szószaporításnak: ez a nevesincs fiatal csávó elkészítette az év egyik legjobb lemezét. Egy világméretű kataklizmának vagy esetleg valamiféle váratlan, előre meg nem jósolható minőségrobbanásnak kellene bekövetkeznie a zeneiparban ahhoz, hogy Jonas Lindberg legújabb albuma ne szerepeljen az év végi összesítés három legjobb kiadványa között. Utólag és még egyszer köszönet lesliedawn álnevű olvasónknak azért, hogy fölhívta e svéd parafenoménra a figyelmünket!

Ez amolyan "in medias res" kezdés volt, és már folytatom is! Az előző és első teljes nagylemez (Pathfinder) kiértékelése után azzal zártam a kritikámat: "A lemez egyébként magánkiadásban jelent meg, Lindberg saját cégének, a ModeMusicnak kezelésében. Remélem, a közeljövőben valami komoly kiadó fölfigyel majd ezekre a srácokra; igazán megérdemlik." Minden kívánságom így teljesüljön! Persze ezen a kiábrándító világon bármi megtörténhet, még az az égbekiáltó igazságtalanság is, hogy egy Lindberg kaliberű géniuszt nem karol föl egyetlen valamirevaló kiadó sem. Szerencsére most kivételesen nem ez történt, hiszen a progos cuccokra szakosodott InsideOut szépen beállt a projekt mögé.

A muzsika továbbra is olyan, mintha a The Flower Kings vagy a Karmakanic megkérte volna Stinget, hogy énekelje föl nekik az új anyagot. Vérbeli skandináv progresszív rock ez, Jonas Sundqvist énekes miatt nem kevés Sting-közeli élménnyel. Jut eszembe! Mekkora szívás már, hogy pl. az Aerosmith és a Psychotic Waltz után Sting is lemondta a márciusban tervezett budapesti hangversenyét! Ha az ősszel sem lesz megtartva, hihetetlenül durcás leszek!

A lényeg a lényeg: Lindberg ugyan sokhangszeres zenei tehetség, de ez nem jelenti azt, hogy nem avat be "külső fület" a kreatív folyamatokba, vagy hogy nem tűr meg maga mellett magához hasonlatosan tehetséges muzsikusokat. Sajnos akadnak ilyen "önjáró" művészek szép számban. Külön kiemelésre érdemes Calle Stålenbring gitáros, akinek szólói tényleg élményszámba mennek, de nagyon szépen teljesít az ütős: Jonathan Lundberg is.

A lemez egyébként brutálisan hosszú, 86 perces, bár ebből az utolsó 10 perc a videón mellékelt "Oceans Of Time" rövidített változata (ún. radio editje). Ez azért sokat elmond Lindbergről: olyan stílusban alkot, olyan dalokat szerez, hogy még a diétás verziók is 10 percre rúgnak. Nyilván nem lesz olyan rádió, amelyik valaha is leadja ezt a nótát... És akkor mit mondjunk a lemezt záró, öttételes, 25 perces címadóról? Hát mit mondanánk? Azt, hogy k.rva jó! Azt.

Szerencsére ezt, mivel az InsideOut adja ki, sokkal könnyebb lesz beszerezni teljes és ínycsiklandozóan gusztusos fizikai valójában, mint a korábbi lemezeket. Mindenkinek szívből ajánlom, hogy tegyen vele egy próbát.

Tartuffe

Kiadó:
northtale.net

Honlap:
Nuclear Blast

Ezekben a járványterhelt időkben hajlamosabbak vagyunk elszontyolodni, ha kedvenc stílusainkból egyre kisebb porciót kapunk, ráadásul ezt nem foghatjuk a Covidra sem, mert, ha már pusztító jelleg, akkor hagyjuk azt meg a technonak, esetleg a black metalnak. Pedig elég lenne egy kicsit mélyebbre túrni az undergroundban és máris olyan kincsekre bukkanhatnánk, melyek nemcsak megvigasztalják az elszomorodott rajongót, de további kutatásra is sarkallják a miriádnyi zenei bit között.

Itt van példának okáért ez a Northtale nevezetű csapat, ahol, ha a tagokból indulunk ki, hajlamosak lehetünk vakarni a fejünket, hogyan nem hallottunk róluk már korábban. Hiszen Bill Hudson gitáros a Circle II Circle-ből, a Jon Oliva's Painből, vagy a Trans-Siberian Orchestraból, Patrick Johansson dobos az Impellitteriből vagy Yngwie Malmsteentől, az énekes Christian Eriksson pedig a jó csengésű Twilight Force-ból lehet ismerős. Igaz ugyan, hogy utóbbi a debüt album után lelépett, de a helyére kerülő, amúgy ismeretlen Guilherme Hirose nem vall szégyent magas fekvésű, az európai power metal sztenderdjeinek megfelelő hangjával.

Elképesztő egyébként, hogy egy, a második etapját éppen csak megjárt együttes hogyan lehet ennyire felkészült a stílus nagykönyvéből: bizonyos vagyok benne, ha a tök fejű (és nem tökfejű) pedagógus meghallgatta a csapat szóbeli feleletét, önkéntelenül is akkora jelest írt be az osztálynaplóba, hogy annak csodájára járt az euro-power osztály apraja-nagyja.

Azon persze lehet sírni-ríni, hogy sok újdonságot sem talál az ember a rengeteg hangjegy között, de az, hogy a billentyű nem diszkósított talpalávalót bazsevál, máris megér egy dicséretet: tudom, a trenddel egyet nem érteni nem népszerű dolog, de mit csináljak, ha a tuc-tuc ütemeket nem bírom a kétlábdobos csikóviháncok alatt, és ha egyszer-egyszer jól is esik a popzenei varázslat metal környezetben, arra azért nem vagyok vevő, hogy bebetonozott jellemzőként szilárduljon kötelezővé az ABBA zenei öröksége.

A tradíciót a zászlajára tűző brigád ettől függetlenül nem ódzkodik a saját maga alkotta kereteken belül a változatosságtól: a "Wings Of Salvation" nem csekély Trans-Siberian Orchestra hatásról tanúskodik, olyan szimfonikus minidrámát kanyarintva, amiről a komolyzenei rajongók nem mondanák meg, hogy a hangszereket egy kovács műhelyben kalapálták, a "The Land of Mystic Rites" pedig brazil-afrikai ütemekkel szolgálja ki a capoeira harcosokat úgy, ahogy arra csak az Angra volt eddig képes. Az pedig, hogy nem csak mi turkálunk a zenei kukákban, jelzi, hogy a "Future Call" című szerzeményben maga Kai Hansen is feltűnik, természetesen egy hatosfogatnyi Gamma Ray dallamot irányítva a kanyargós zenei úton.

Az instrumentális szekció a hagyományokhoz hűen a helyzet magaslatán áll, Bill Hudson gitáros a brazil genetikai állomány minden örökségével idézi fel a dél-amerikai iskola magaslatait, némi progresszív ízt is belepengetve a tradicionális, himnikus dallamok közé, így olyan csapatokat is eszükbe juttatva, mint a Shaman, a Dionysos, vagy a már említett Hansen-féle brigád.

Remélem, hogy ezzel a kitűnő második albummal sikerül a Northtale-nek kissé feljebb jutni az underground csúszós falú mélységéből, mert megérdemelnék, csakúgy, mint annak idején a Hammerfall – bár utóbbiak sosem fogják elérni kritikám tárgyának színvonalát.

Garael

Kiadó:
P. Management Kft.

Honlapok:
www.edda.hu
facebook.com/eddamuvek

10 éves voltam, amikor apám vett nekünk egy Tesla lemezjátszót, s hozzá két polcfolyóméter bakelit albumot. Köztük volt az "Edda Művek 1." (1980), ami azóta is alapmuzsika nálam, ismerem minden hangját, tudom minden szövegét, mélyaltatásban talán még arra is emlékeznék, hogy hol recsegett, mikor kattant a sokat nyüstölt korong. Az új Edda már nem volt rám ilyen hatással, bár sokéves késéssel el kellett ismernem, hogy a Csillagos "Edda Művek 6." abszolút hibátlan album, simán világszínvonal, de az első Alapis "Változó Idők" is kiállta az idő próbáját.

A 2008-as nagyszerű koncert DVD kapcsán Túrisas cimbora már elmélkedett arról, hogy minden erénye ellenére miért olyan megosztó jelenség ez az együttes, és főleg a világnézetében meglehetősen eklektikus frontember, Pataky Attila. Attis tényleg nehezen értelmezhető figura, akinek a fejében valahogy békében megfér egymással a rock n' roll és a mulatós, az ősmagyar mondavilág és az UFO-rablás, a fényisten és a mi keresztre feszített Urunk. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy rengeteg népszerű, a médiában sokat szereplő zenész fejében van ennél sokkal nagyobb katyvasz, durvább káosz, de Attila hátán azért van céltábla, azért áll hosszú évek óta a "kör közepén", mert nemzeti érzületét, politikai véleményét - amely nem egyezik az önjelölt kultúrelit ízlésével - sosem rejtette véka alá - sőt meggyőződését olykor egy kicsit ripacs módon (túl)tolta az arcunkba.

Nekem egyébként (noha sok mindenben nem értünk egyet) szimpatikus az, ahogyan mindez lepörög Attisról és hosszú évek óta hűséges zenésztársairól. Az Edda Művek elkötelezett rajongói is köszönik szépen, tök jól megvannak. Elvégre is Pataky Attilának és a bandának nem kell már semmit bizonyítania: a 70 éves Attila közel 50 éve nyomja, a klasszikus "bakancsos" Edda kultikus első lemeze is már több mint 40 éve jelent meg, az "A Hírvivő" pedig már a 35. kiadványuk (bár a számlálás logikáját egyáltalán nem könnyű követni).

Lehet, hogy az ún. új Edda karrierjét nem követtem osztatlan, abszolút figyelemmel, azért minden kiadványukon találtam pár tetszetős nótát. Igazából az új albumot is azért ültem le alaposan kivesézni, mert híre ment, hogy ez lesz az utolsó fizikai formában megjelenő lemezük. Bár ezt nem értem igazán - azt meg főleg nem, hogy miért nincs fönt a Spotify-on, illetve hogy miért kerül a CD mindenütt több mint 4000 forintba -, gondoltam, erről muszáj lesz nálunk is megemlékezni.

Én lepődtem meg legjobban, amikor minden hallgatással egyre jobban tetszett az anyag, visszahozott valamit a '80-as évek varázsából. Bizony, az "A hírvivő" igazi arénarock gyöngyszem, a harmadik hallgatásra már ordítva énekeltem Attilával a szövegeket - még akkor is, ha szokás szerint nem mindenhol voltam 100%-ig elégedett a prozódiával. Ezek után főleg értelmezhetetlen számomra, hogy miért kell beszüntetni a fizikai hanghordozón való megjelenést. E tekintetben a rockerek még mindig a leglojálisabb rajongók.

Talán annak köszönhetően, hogy most Alapi Pitta szinte minden korábbinál aktívabb volt a dalszerzésben, vagy egyszerűen csak azért, mert érezték az utolsó CD jelentőségének súlyát, valami frissesség költözött a dalokba, pedig egyértelműen nosztalgikus (retró?) a hangulat. A hangsúlyosabb Hammond-használat miatt itt kísért a "bakancsos" Edda is (pl. Nem vagy egyedül, Amikor a holnap), de az olyan dalok okán, mint a címadó vagy az Eddie Van Halen szellemét idéző "Kitörni" a pufihajú '80-as évek még inkább. Az "Egyik lábam a másik után" pedig határozottan Totós vagy Jeff Porcaro Emlékzenekaros.

Jelentem: én megvettem a CD-t külföldi kiadókat megszégyenítő áron; nem miattam kell föladni a fizikai formát és átköltözni a digitális platformokra.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kissin-dynamite.de
facebook.com/Kissindynamiterocks

A betegségnek is vannak előnyei. Egész nap ágyban fekvés, haladok végre a könyvemmel és – nem utolsó sorban – pörögnek a lemezek egymás után. Csupa olyasmi, amit egészségesen nem enged meg magának az ember. Közben pedig arra gondolok, milyen jó, hogy a nagy öregek, akik már a stílus kialakulásánál is ott sertepertéltek, még mindig zenélnek.

Merthogy úgy alakult, több ilyen banda is albumot dobott ki az év elején: Saxon, Tokyo Blade, Magnum, Praying Mantis ment le eddig, mind ’22-es cucc. Hozzák is a kötelezőt egytől-egyig, kellemes hallgatnivaló mindegyik. Hozzáteszem ugyanakkor, hogy olyasvalakinek, akinél nem működik a nosztalgia bónusz-faktor turbó hatása, sem az előbbi kettő hagyományos metalja, sem utóbbi kettő érett, epikus (kevésbé eufemisztikusan öreguras) hard rockja nem fogja 180-ra feltolni a vérnyomását.

Többek között ezért (és némi főszerkesztői unszolásra) döntöttem úgy, hogy az év eleji megjelenésekből a német dallamrockerek aktuális szösszenetét ajánlom inkább. Utoljára Pozsonyban láttam őket az előző korong turnéján, és meg kell mondjam, remekül szórakoztam. Az a kettősség, amit a stúdió-munkáik alapján megfogalmaztam a "Money, Sex & Power" kapcsán, ott cseppet sem zavart, és az is tetszett nagyon, hogy másfél órára visszaröppentettek a '80-as évekbe, egy stadion-koncert kellős közepébe. Úgy tették oda magukat, mintha 80 ezer ember előtt nyomnák, nem pedig 80, és feledtetni tudták azt is, hogy ez a stadion bizony egy büdös-füstös rockkocsma csak, egy valamikori pincében.

Az aktuális munkájuk is ezt a tudatosságot, elhivatottságot tükrözi: 12 aprólékosan kidolgozott szám, melyek mindegyike dallamos, hallójáratokba könnyen beragadó szerzemény. Ezek alapvetően a stílus fénykorát idézik meg (alapvetően a Bon Jovi fémjelezte vonulatot, ahogyan azt Garael is kifejtette az "Ecstasy" kapcsán), de a hangzás abszolút mai. És a kor elvárásainak megfelelően némi dizsi-metal is keveredik ide, úgy látszik, ez a fajta játékmód a kortárs európai bandáknál alapkellékké vált mára. A nóták eléggé különböznek egymástól, úgyhogy a tucatnyi tétel gyorsan elszalad, nem fullad unalomba a mutatvány, ami manapság sajnos – a játékidő kitolásával – gyakran előfordul. Nekik itt, jó dramaturgiával, változatos dalszerzéssel, és némi visszafogottsággal hossz tekintetében, ezt sikerült elkerülniük.

Egyszóval, meleg szívvel (és testtel) csakis ajánlani tudom egy könyv mellé, mondjuk, ha benneteket is ledönt a COVID. Jó eséllyel némi mosolyt, jókedvet is visz majd az első 1-2 nap nyomorúságba.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

A Serious Black azon válogatott legénységű szabadcsapata a "Heavy Metal Army"-nak, melyet összes összetevője arra predesztinált, hogy kitüntessem őket a rokonszenvemmel – ennek ellenére minden megmozdulásuk után maradt valami keserű íz a számban, amit az sem tudott tompítani, hogy igazából nem tudtam rajtuk fogást találni, csak… Csak hát tudod, ismered azt az érzést, amikor látsz valami jót, mégsem tudsz örülni, mert biztos vagy benne, hogy lehetne az sokkal jobb is. Harry Potter kedvenc metal bandája azonban már a választott stílussal félrepozícionálta magát, mert hiába próbált kvázi Masterplan kaliberű együttes lenni, ahhoz sosem voltak olyan ravaszul, progosan kemények, ugyanakkor az európai hard rock zenekarokhoz képest túl szögletesnek bizonyultak. Ennek ellenére mindig kíváncsian vártam újbóli jelentkezésüket, hátha most… És hát itt van a most, megérte a türelem, még akkor is, ha ehhez a banda hajtómotorját kellett újra lecserélni.

Urban breed – igen, így, kisbetűvel – nem könnyű eset, nem nagyon tudok olyan brigádot a múltjából, ahol három albumnál tovább maradt volna: hiába a csodálatos hang, ha valaki képtelen a csapatmunkára, az nem lehet tartósan játékban, bár az is lehet – de ennek kicsi a valószínűsége –, hogy breed érezte, nem megy vele úgy a szekér, ahogy azt elvárták, így fogta magát és odébbállt, próbáljon szerencsét egy másik tehetség.

Nikola Mijić kvalitásait senki sem vitatja, jóllehet, elődje hangja testesebb volt, a vele készült új lemez úgy emelkedik ki a többi közül, mint ahogy Ady magaslott a törpelétbe feledkezett kritikusai fölé, és én is szélesen vigyoroghatok, ahogy a stílust kissé a keményebb pólus felé nyomva végre megjött az a macsó attitűd is, amit eddig hiányoltam, és ami végre valóban a power birodalom szereplőjévé avathatja a csapatot.

A szerb énekes, aki egy ideig hazánkfiainak is segített a melldöngetésben a Dreyelands révén, legutóbb az Eden’s Curse soraiban erősítette a nemzetköziséget. Az, hogy a jelenlegi szereplése csupán stúdió-projekt, vagy teljes tagja is lett a csapatnak, egyelőre számomra még nem ismert, de ha így, ha úgy, a "Vengeance Is Mine" végre úgy szól, ahogy már a kezdetektől fogva szólnia kellett volna.

Mijić amellett, hogy kiváló énekes, remek dallamérzékkel is rendelkezik, biztos vagyok benne, hogy a visszatérő Bob Katsionis nem egyedül hegesztette össze a dalokat, melyek egy-egy remek, idézőjelbe tett utalással olyan változatosságot biztosítottak, ami az egységbe forrt szerzeményeket egyedi, markáns vonásokkal ruházta fel.

Hallgasd csak meg az "Out Of The Ashes” pár taktusnyi Maiden hivatkozását, vagy az "Album Of Our Life" Helloween utóérzését, és egyből érteni fogd, mire is utaltam: a felismerhető hatások azonban nem mennek a saját, kialakított arculat rovására, inkább egyfajta térképet nyújtanak ahhoz a kacskaringós úthoz, amelyen idáig érkeztek.

Az albumhoz hozzácsaptak egy feldolgozásokkal teli bónusz korongot, amit sajnos nem sikerült meghallgatnom, pedig Mijić minden bizonnyal képes arra, hogy akár az A-HA, akár a Roxette unalomig ismert dalait úgy formálja újjá, hogy megmaradjon azok eredeti értéke. Kellemes meglepetés ez így, év elején, remélem, hogy a folytatás hasonló színvonalon fog regélni úgy, hogy az még Sirius Blacknek is kedvére váljon.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/nassonchile

Talán szerénytelenül hangzik, de tényleg nem vagyok fogalmatlan hard rock/heavy metal előadók és kiadványok tekintetében, de még én is csak kamilláztam, amikor a Frontiers úgy mutatta be ezt a Nissan, bocs, Nasson nevű Chiléből származó sokhangszeres zenészt/énekest/producert, mint akit már jól ismerünk a kiváló Chaos Magic és Sinner's Blood albumok kapcsán. Az akadémia világában ezt hívják "önreferenciának". A nápolyi kiadó a dömpingben jól megbújó saját kiadványait használja föl arra, hogy legújabb vállalkozásának imázsát megalapozza. Megvan, nem? Tudod, ez a srác dolgozott a hihetetlenül sikeres Chaos Magic és Sinner's Blood lemezeken! - Mi van?

Na jó! Nem kell cinikusnak lenni, Nasson Prudant Corbalán ugyanis tényleg meglepően tehetséges fiatalember. A "Scars" című bemutatkozó szólólemezét egyedül írta, hangszerelte, játszotta föl, rögzítette stb. Egyedül egy dobos (Rodrigo Leiva) segítségét vette igénybe, illetve a vokálok rögzítéséhez hívott meg néhány barátot (és természetesen a kihagyhatatlan Alessandro Del Vecchiót). Ezenkívül mindössze két zenész járult hozzá vendégként a végeredményhez: Mistheria billentyűzgetett egyet a "Mother Moon" című nótában, illetve egy bizonyos Ignacio Torres játszott föl három gitárszólót (Not Today, Bringer Of Sorrow, We Are The Army). Ennyi. Azért ez nem túróslepény!

Nem mondanám, hogy ez a legjobban sikerült, legkarakteresebb, legemlékezetesebb Frontiers kiadvány, amit valaha hallottam. Mindazonáltal nem lehet nem rácsodálkozni arra, hogy Nasson milyen elképesztően tehetséges muzsikus, ígéretes dalszerző és jó érzékkel megáldott producer. A stílus - egy dél-amerikaitól eléggé meglepő módon - jellegzetesen skandináv: a dallamos hard rock és európai power sajátos elegye, amúgy Dreamscape, Dynazty, Cloudscape stb. módra. Világos, ugye? Dreamscape, Dynazty, Cloudscape - ez sem tűnik sokkal egyértelműbb utalásnak, mint a kiadó promóciós szövege. Fölöttébb belterjes ez a világ, na...

Tartuffe

Kiadó:
Provogue/Mascot

Honlapok:
www.ericgalesband.com
facebook.com/EricGales

Úgy fogtam hozzá ehhez a recenzióhoz, hogy most nagyon szellemesen és érzékletesen ismertetem Eric Gales, mint ösztönös, afro-amerikai blúzer és Joe Bonamassa, mint az Eric Clapton-féle brit blues hagyományok jólfésült képviselője közötti különbséget. Szerencsére szokásom szerint újraolvastam az idevágó korábbi kritikáinkat és rájöttem, hogy ez már megvolt, vagyis a legutóbbi Gales kiadványról szóló írásomnak pontosan ez volt a "dramaturgiája".

Valami azért mégiscsak lehet ebben az összehasonlításban, hiszen Túrisas kolléga kb. két hete "coming out"-olt azzal, hogy hiába ismerte el mindig is szenvtelen szakmaisággal Joe Bonamassa tehetségét, most valamiféle áttörés következett be nála és igazi rajongóvá lett. Beismerését tanult kollégám is egy Gales vs. Bonamassa összevetéssel kezdte. Nem légből kapott tehát a megközelítés. A helyzet az, hogy Bonamassa akármekkora király (és tényleg az, a bluesnak Clapton óta nem volt ilyen komoly fősodratú sikereket bezsebelő dalszerzője/előadója), nagyon fehér a csávó. Amikor kilép a reflektorfénybe öltönyben, "okos" szemüvegben, vékonyszálú, hátrafésült szőke hajával, mandibuláris prognatizmusával (előreugró állkapcsával), a megjelenés egyszerűen disszonánsnak tűnik a zenéhez képest: mintha egy polgáriasodott redneck játszana ízig-vérig afro-amerikai muzsikát (kb. mint Eminem, csak más stílusban).

Ettől persze Bonamassa még iszonyatosan jó (megjegyzem: én erre már jóval Túrisas előtt rájöttem). Eric Gales azonban más kategória, ő nem a '70-es évek brit blues-rock mozgalmának leszármazottja, nem keverednek jellegzetesen fehér folk elemek (bluegrass, country) sem a játékába. Bár - és már ez is az összehasonlításra predesztinál - neki is mandibuláris prognatizmusa van, Gales sokkal autentikusabb, mocsárszagúbb blues-jelenség: zűrös múltú, büntetett előéletű, több szempontból is az amerikai társadalom perifériájáról érkező afro-amerikai őstehetség, aki inkább az Albert King, Robert Cray-féle stílust képviseli, és szilárdan áll a Jimi Hendrix által lefektetett blues-rock alapokon (még a gitárt is úgy fogja, pedig jobbkezes!).

Egy ponton azért vitatkozom Túrisas kollégával, ő úgy magyarázta a két blúzer közötti különbséget, hogy míg Bonamassa stílusa steril, patikamérlegen kiszámolt, kristálytiszta, addig Gales megszólalása nyers, mosdatlan és koszos. Ebben ugyan van valami, de azért leegyszerűsítő: Gales ugyanis legalább olyan képzett technikailag, legalább olyan polírozott a játéka, pengetése, a hangzása is simán van olyan tiszta. Mekkora meglepi már a Django Reinhardt típusú rövid akusztikus szóló az "I Found Her"-ben! Ugyanakkor milyen brutális hard rock riffel kezdődik már a "Death Of Me"! Itt azt hiszem, kettejüket inkább a kulturális háttér és vérmérséklet különbözteti meg. Azt kockáztatva, hogy én is a leegyszerűsítés hibájába esem: talán a becsületes, lelkes tudatosság áll itt szemben a zsigeri, zsivány ösztönösséggel. A szintézis azonban nem lehetetlen, a szembenállás nem valódi, ahogy azt a mellékelt videón Gales és Bonamassa játékos duettje is illusztrálja! (Az év egyik legjobb nótája eddig!)

Ami a "Crown"-t illeti: tényleg egyfajta megkoronázása ez Gales karrierjének, minden benne van, amit 30 éves munkássága alatt hallhattunk tőle. Éppen ezért, stílusában talán egy kicsit csapongó is. Gales viszont jobban énekel rajta, mint valaha, tisztábban és erőteljesebben szól, mint valaha. Elismerem, nekem továbbra sem 100%-os, de szerencsére 16 nótából kedvére válogathat az ember.

Tartuffe

Nem kérdés, hogy a grunge zeneileg (technikailag) visszalépést hozott a rockzenében, legfőképpen éppen gitározás tekintetében. (Hozzátéve azt is, hogy eltörölni nem tudta a fejlődést, csak megakasztani egy időre – a szellem ki lett engedve a palackból, és nem bújik már vissza sosem.) A dilemma inkább az, más tekintetben hozott-e előrelépést, progressziót? Ha igen, összességében a muzsikára tett hatása lehet semleges, vagy pozitív is akár.

Eszmefuttatásomat kicsit távolabbról indítom: a rockzene kezdettől fogva egyfajta ellenkultúra. Valaha a rock ’n’ roll is lázadásként indult, a bluesról nem is beszélve. Az e kettő hátán felnőtt rock is rendre a rosszfiú szerepet kapta meg az éppen aktuális populárisabb tánczenével szemben, még akkor is, amikor népszerűsége fej-fej mellett volt azéval. A párhuzamosságban létező ellentét ősrégi, lásd Beatles (beat) vs. Rolling Stones (rock), diszkó vs. hard/pszichedelikus rock, aztán a szintipop/new wave vs. heavy metal és punk.

Úgy látom, magán a rockon belül – ezen alapvető tulajdonságánál fogva, ti. hogy eredendően egy lázadó, az aktuális rendszer mondjuk úgy, nem feltétlenül nyerteseinek a csalódottságát, dühét (vagy világtól történő elfordulását) közvetítő műfaj – ezért időnként törvényszerűen lezajlik némi (ellen)forradalom, újra-rendeződés. Tipikusan olyankor, amikor a rockzene túlságosan népszerű és/vagy steril lesz, felveszi a profi szórakoztatás attitűdjét, vagy éppen a pozitív világképet (buli, csajok, Fanta). Ergo, amikor elveszti lázadó jellegét, és annak csak a külsőségei (például öltözködésben, megjelenésben) maradnak meg, a lényege nem. A ruházatukon és a hajuk hosszán kívül ugyanis – viselkedéséről például - igencsak nehéz lett volna megkülönböztetni egy bekokózott, diszkóban balhézó középosztálybeli amerikai fiatalt a Whisky A Go-Go-ban csajokat hajkurászó, tudatmódosított glamstertől 1987-ben.

Törvényszerűen érkezett tehát a grunge – megújulásként, az eredeti értékrendhez való visszatérésként – akkor, amikor Bon Jovi és a Def Leppard már ugyanazokban a csarnokokban lépett fel, mint Madonna és Michael Jackson. Ahogy korábban is mindig jött valami őszintébb, keményebb, depresszívebb, vagy lázadóbb alulról szerveződő mozgalom, amikor a rock (aztán a hard rock) csúcsra ért és – evvel szinte automatikusan – elvesztette önazonosságát (merthogy ez a stílus nem egyszerűen gitárokkal előadott populáris zene, annál sokkal több/mélyebb kell(ene), hogy legyen). Ezen a ponton viszont szeretnék párhuzamot vonni a punkkal, hiszen az is erőteljes visszalépést jelentett zenei szempontból az előzményeihez képest, viszont arra egy bő évtizeddel nagyobb rálátásunk van, talán objektívebben tudjuk megítélni.

A punk mozgalmat valóban – a Tartuffe/Túrisas által jegyzett cikkben említett – gazdasági/társadalmi elégedetlenség indította útjára Anglia ipari és bányász körzeteiben (együtt a heavy metallal amúgy – lásd Judas Priest, Black Sabbath –, de utóbbit nem tartom zeneileg tartós visszarendeződésnek, ezért nem avval példálózom).  A Thatcher fémjelezte korszak, ma már úgy mondanánk, neoliberális gazdaságpolitikával próbálta meg kezelni az olajválság hatásait és a fellendülést beindítani. Erőteljes privatizáció, az állami szektor lebontása, munkanélküliség, szakszervezetek szétverése – ez nekünk is elégé ismerős, ugye? Ez a közeg ágyazott meg ennek a dühös zenei stílusnak, amely technikailag visszalépést jelentett ugyan, de azért pozitívumokat is tudok társítani hozzá: társadalmi mondanivaló és aktiválás, őszinteség, egyszerűség, politikai üzenetek, agresszió, lendület.

A punk örökségéhez ínséges időkben azóta is rendszeresen visszanyúl a metal közeg (lásd például Pantera, valószínűleg az első és utolsó olyan kőkemény zenekar – legalábbis az én életemben –, amely a Billboard lista első helyén tudott nyitni az aktuális megjelenésével), így zenei korlátossága ellenére sem nyilvánítanám destruktívnak, értéket összességében rombolónak (és újakat nem teremtőnek) ezt a zsánert. A grunge-ról ugyanezt kevésbé tudom elmondani: nem mozgósított, nem hozott igazán új attitűdöket a rockzenébe. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy valóban a "a nehezen boldoguló, családi és munkahelyi nehézségekkel küzdő amerikai melós lepattant szuterénben nevelt gyerekének életérzése" mozgatta és ágyazott meg neki (ellentétben éppen a punkkal). Legalábbis a Nevem Earlben, ahonnan az ide vonatkozó ismereteimet merítem, ez a réteg még a kétezres években is a Warranatot és a Poisont döngeti, és kinyűtt Van Halen pólóban nyomul :D.

Valahogy mindig is az élt a fejemben, hogy a grunge sokkal inkább amolyan értelmiségi nyavajgás, garázs rock, amely a – jobb módú – középiskolás és főiskolás fiatalok körében hódított igazán. A – lecsúszó, lehet – középrétegben, semmint a "melós" családokban. És van egy olyan érzésem is – rácsatlakozva egyik olvasónk kommentjére –, hogy hathatós zeneipari támogatás híján megmaradt volna (meg kellett volna maradnia) rétegzenének. A '80-as években ugyanis csúcsra lett járatva a "music industry" is, az évtized végére profi gépezetként tolta elénk, amit szeretnünk kell, és minden A&R menedzser a következő nagy dobást kereste megszállottan.

Nem állítom persze, hogy nem születtek jó lemezek a '90-es években, de azt igen, hogy az organikusnál (annál az ütemnél/egyensúlynál, ami normális lett volna pusztán a közönségigény és az azt formáló társadalmi/gazdasági mozgások által) sokkal gyorsabban és drasztikusabban lettek félretolva, undergroundba taszítva az egyéb stílusok, mert egyik kiadó sem akart lemaradni a trendvonatról. A másod-harmadvonalas glam, hard rock és metal bandák nem kaptak esélyt – és ami még fájóbb –, az élvonalbeli kedvenceinkre (akiket mellőzni azért nem lehetett) is ráerőltették a számukra (és számunkra is) idegen zenei megoldásokat és megközelítést.

Mi a konklúzió? Az, hogy szerintem ezen három tényező miatt övezi az indokoltnál nagyobb ellenszenv a grunge-ot (összehasonlítva például a punkkal): először is, zene-technikailag visszalépés, ez nyilvánvaló, de még fontosabb talán, hogy szerethető, inspiráló új értékeket sem igazán hozott a zsánerbe (a depresszió/önsajnálat korábban is megvolt, csak réteg-stílusokra kiterjedően). Másodszor: szétk*rta a kedvenc muzsikánkat, ellehetetlenítette és/vagy összegányolta a kedvelt előadóinkat. Nem párhuzamosan létezett, hanem egyeduralomra tört (a zeneipar hatékony, ámde roppant káros tevékenységének köszönhetően). Harmadszor: mivel a technológiai fejlődésnek köszönhetően a korábbi sztár- és stíluscsináló modell szétesett, és azt egy jóval szegregáltabb, sokszínűbb zenei színtér váltotta fel, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy valószínűleg a trutyi volt az utolsó olyan rockzenei műfaj, amely világszinten is hódítani tudott, mainstream volt a jó értelemben véve (például játszották a számokat a rádióban).

Márpedig ez utóbbit, ismerjük be, nem esik jól kimondani…

Kotta