Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

A tavaly megjelent szólóalbummal én annak rendje és módja szerint elköszöntem a Pretty Maids daganatos betegségben szenvedő énekesétől, Ronnie Atkinstől. Mentségemre legyen mondva, nem én temettem őt idejekorán, hanem ő maga nyilatkozta mindenhol, hogy valószínűleg ez lesz a búcsúlemeze. Nem véletlenül választotta a "One Shot" (nagyjából: még egy utolsó esély) címet. Szerencsére nem lett igaza, egy kicsit most jobban érzi magát, és nemcsak arra érzett elég erőt, hogy fölvegyen egy új szólóalbumot, de a hírek szerint már dolgozik Erik Martenssonnal egy új Nordic Union anyagon is. Na most mondja valaki, hogy a muzsikának nincs gyógyító ereje, terápiás haszna!

A "One Shot" hallgatás közben nagyon megrendített; nyilván másként fogad az ember egy olyan lemezt, amiről joggal úgy sejti, hogy ez lesz az előadó hattyúdala a "nagy utazás" előtt. Ez a tény, valamint az a benyomás, hogy a tavalyi egy erősebb dalcsokor volt a felelősek azért, hogy most nem borsózott a hátam, nem volt szentimentális elfogultság, úgy általában véve sokkal szenvtelenebbül tudtam kiértékelni az anyagot. Ez közel sem jelenti azt, hogy a "Make It Count" halovány lemez, vagy méltatlan közvetlen elődjéhez. Tulajdonképpen olyan érzése van a hallgatónak, mintha ugyanannak a korongnak hallgatná a B-oldalát. Mint tudjuk, nem ritka, hogy a B-oldalra kerülnek a kevésbé erős dalok. Úgy érzem, itt is valami ilyesmiről van szó.

Nem bánom, hogy Atkins - mivel elvárások, beleszólás nélkül magától és magának dolgozik - egy kicsit lazábbra veszi a figurát. Ez tudatos nála, hiszen az interjúkban is elismeri, hogy itt a Pretty Maidshez képest kommerszebb a hozzáállás, balladásabbak a dalok, poposabb a hangvétel. A lemez címadó dala, melyhez Atkins klipet is készített, konkrétan ABBA sláger is lehetne, de más számokban is fölbüfög olykor a '70-es, '80-as évek diszkó-pop vonulatának hatása. A "Let Love Lead The Way" lehetne pl. egy hollywoodi rom-com betétdala is; én Atkins helyében elküldtem volna Tom Cruise-nak, hátha bekerül a Top Gun második részébe.

A szakmai stáb most is ugyanaz, mint tavaly: Chris Laney, a Pretty Maids gitáros/billentyűse irányította és fölügyelte a fölvételeket, és Kee Marcello kivételével a hangszeresek is ugyanazok voltak: Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Fogalmam sincs, hogy ez elég lesz-e arra, hogy az album fölkerüljön az éves toplistámra (mint az elődje). Ez sok mindentől függ. Egyelőre nem lehet panaszunk az idei fölhozatalra.

Tartuffe

A történelem éppen körülöttünk zajlik. Bár ne tenné, én nem vágytam rá. Ez a mocskos háború nemcsak a kedvemet veszi el attól, hogy zenét hallgassak és cikkeket írjak, úgy téve, mintha minden rendben lenne; de az időt is mindezektől, még ha túl is tenném magamat az események okozta dühön és depresszión. A szabadidőmben harci tudósításokat bújok: regény helyett ide vágó cikkeket olvasok, az autórádióban muzsika helyett külpolitikai blog szól, koncert DVD-k és filmek helyett biztonsági szakértők nyilatkoznak a YouTube-csatornákon.

Pedig továbbra is történnek örömteli dolgok, melyek máskor felhőtlen boldogságot okoznának. Például, hogy a gyorsposta meghozta Hollandiából vinylen ezt az albumot. Használt, naná! Nagyon klassz a borítója, mindig is be akartam szerezni. Felteszem, valamilyen újságban láthattam anno. De akkoriban nem futottam bele, így elmaradt. Hozzájárulhatott a dologhoz az is, hogy a zenekar nagyon gyorsan eltűnt a színtérről, akkoriban pedig ez nem számított bocsánatos bűnnek.

Történt ugyanis, hogy ezt a bemutatkozást egy évtizeden át nem követte folytatás. A kiadó – a korong kedvező fogadtatása ellenére – kihátrált a banda mögül, próbálkoztak egy másik labellel is, de náluk is csak kislemezekig jutottak. Szétesett a csapat, csak kilenc évvel később álltak össze újra egy kvázi nosztalgia-turnéra Japánban. Én is az ezt megörökítő élő felvételen (Live at Last) hallottam először a "Time…" dalait. Kiegészítve néhány korai (első két lemezes) Maidennel – hiszen egy koncertnyi saját számot akkor még nem tudtak játszani. Hogy mennyire csipázzák a Vasszüzet, mutatja amúgy az is, hogy soraikban azóta több volt tag is feltűnt ideig-óráig (Clive Burr, Dannis Stratton, Paul Di'Anno).

Olyan sikeres volt ez az újjáalakulás, hogy azóta tíz soralbumot szabadítottak a világra, legutóbbit éppen idén (Katharsis). Ma is aktívak tehát, a Frontiers kötelékén belül leltek újabban otthonra ők is. A történelem tehát itt él velünk, még ha zenei fronton éppenséggel nem is zajlik már. Igényes hard rockot tolnak amúgy manapság, jó szívvel ajánlom az újabb-kori cuccaikat is. Ha már itt tartunk: a dallamérzék már '81-ben is megvolt bennük, a Maiden-mánia ellenére nem tipikus NWOBHM-et nyomtak akkor sem. Inkább amolyan összekötő kapocs voltak a lendületesebb európai és a melodikusabb amerikai színtér között. A hiányzó láncszem, mondhatni.

Szóval forog a korong, egyszer, kétszer, és rácsodálkozom újra és újra, mennyire jó ez a muzsika! El nem tudom képzelni, hogy miért pont ők – ennyi tehetséggel, ilyen jó nótákkal – hullottak ki az idők rostáján. De hát a történelem már csak ilyen, néha olyan dolgok történnek, amelyekre nincsen épp eszű magyarázat.

Kotta

Kiadó:
Butler Records

Honlapok:
www.knightarea.com
facebook.com/knightarea

Rendhagyó módon most egyazon együttes két albumát fogom egyszerre ismertetni, ennek oka pedig az, hogy már a címekből is jól láthatóan tematikusan összetartoznak (a második világháborúról, s azon belül is a D-napként elhíresült normandiai partraszállásról szólnak), másodsorban pedig valahogyan megesett az a csúfság, hogy az én főleg progresszív rockra élesített radarom korábban éppen úgy nem érzékelte a holland formációt, mint ahogy a Zágrábban lezuhant Tu-141 Sztrizs vélhetően orosz felderítődrón is észrevétlenül repülhetett át a magyar légtér teljes hosszán. Há' mi, há' hogy?

Magam is meglepődtem, de a holland proggerek gyakorlatilag már 20 éve aktívak, a két D-Day anyag pedig már a 7. és 8. lemezük. Az együttes alapítója és motorja Gerben Klazinga billentyűs volt, és néhány éve pár olyan változás állt be náluk, ami miatt egyszerűen érthetetlen, miért nem kerültek föl korábban a "térképemre". 2013-14-ben csatlakozott hozzájuk először Peter Vink bőgős (Ayreon), majd Mark Bogert gitáros, végül 2018-ban megváltak korábbi énekesüktől, Mark Smittől, akinek helyére a szinte már metálosan karcos hangú Jan Willem Ketelaers érkezett. Ezzel Klazinga boszorkánykonyhájában összeállt egy nagyon robbanékony vegyület, amely a D-Day lemezekkel bizony produkált is egy komoly detonációt - pontosabban kettőt.

Az első etap a normandiai partraszállás 75. évfordulójára jött ki, és az eredeti terv az volt, hogy majd jól megturnéztatják. Azután jött a tetves COVID, ami tétlenségre ítélte a csapatot; ők viszont ahelyett, hogy babérjaikon ültek volna, vagy az ülepüket vakargatták volna otthon, inkább írtak még néhány számot, pontosabban hetet, amit megfejeltek egy akusztikus dallal (az előző lemezről származó "Freedom For Everyone" átdolgozásával), illetve egy "Orchestral Compilation" című álszimfonikus kvázi-meddleyvel. A két album így összesen 90 (55+35) percnyi anyagot tesz ki, amelyben a folytonosság érezhető, nemcsak a tematika, de a zenei megoldások, dallamok ismétlődése, egybefűzése miatt is.

Nem is érdemes ezeket külön-külön hallgatni, még kevésbé dalokra szétszedni, a dolog így, egyben, mondhatni rockoperaként működik igazán; egy későbbi időpontban talán egy csomagban is kiadhatnák a két lemezt, ez nemcsak praktikus lenne, de gazdaságos és rajongóbarát megoldás is. Én tuti vevő lennék rá. A muzsika nagyjából olyan, mintha a klasszikus brit neo-prog (pl. Arena) keveredne a skandináv progresszív rockkal (pl. Astrakhan). Külön ki kell emelnem Jan Willem Ketelaers énekest és Mark Bogert gitárost, akiknek hangja, illetve szólói miatt az egész sokkal dögösebben, harapósabban szól. Innentől kezdve nincs mese, figyelni kell rájuk; ez bizony egy nagyon ütős kis formáció!

Tartuffe

Kiadó:
Vertigo

Honlap:
www.the-scorpions.com

Hogyan fér el egymás mellett a szappanopera és az extázis? Hát így, ahogy a Scorpions alakította mostanában a dolgait. Visszavonulás, utolsó album híresztelése, aztán egy újabb koncertsorozat, majd a fiókból előrángatott és leporolt ötletek lemeze. A csapat életének színpadán a kellékesek fejt veszve rohannak díszleteket cserélni, hogy követni tudják az újabb és újabb koncepciókat, mi pedig, a nézőközönség, még tapsolni is elfelejtünk nagy izgalmunkban, hogy vajon mi fog a következő pillanatban történni.

S hogy hogyan jön ide az extázis? Hát nézd meg az új album borítóját, s ha ez sem elég, hallgasd meg az új albumot (nem, nem az utolsót, legalábbis most, ismétlem, most, nem volt erről szó), és ha a zenekar legkreatívabb korszakának rajongója vagy, akkor merev vigyázz-állásba vághatod magad a gyönyörtől. Mert igen, most megcsinálták a fiúk, a legutóbbi, utánérzéses dalcsokor után, így, túl a hetvenen. Csalás, kiálthatod, mert ilyen albumot az együttesek pályájuk csúcsán, életkorukat tekintve mondjuk 20 és 30 év között szoktak kiadni, mikor még nem fáradnak el a gyeplő feszítésében, és bírják a tempót a fantasztikus ötletek csokorba kötéséhez.

Nem tudom, mit vehettek be a zenészek, de ha nem drog, vagy valamilyen más, egészséget károsító anyag, akkor én is kérek belőle, mert mint írtam – és nem tudom elégszer hangsúlyozni –, ilyentájt nem szoktak az együttesek előállni a farbával, és olyan albumot összerakni, ami húz, mint az örvény, de mit beszélek én itt, nem lefelé, hanem fel, a magasba, ahonnan a többi együttes törpévé zsugorodva teszi földhözragadt dolgait.

Már a kezdés is fantasztikus: a riffteremtéshez mindig is értett Schenker, de most még saját magát is felülmúlta, és nem is tudom, mikor illett ennyire cím a tartalomhoz. A "Gas In The Tank" dübörgő ütemeire rákúszó sziréna hangjával instant klasszikus, a Schenker művek prémium kategóriás terméke, amit – ha ez még lehetséges – képes megfejelni Meine egy olyan vagány dallammal, amit a street rock bandák szoktak elővezetni, csak nem ilyen minőségben. Elképesztő, hogy ez a két zenész mire képes, és ha nem Kottak lett volna a dobosuk, mindent ráfognék az új ütősre, Mikkey Dee-re, de hogy most mi is az igazság, annak kiderítése, úgy vélem, a következő albumig – netalán tán koncertig – várat még magára.

Találgathatnék, hogy kik hallgatják manapság a Scorpionst, de ha vannak olyanok, akik kissé avíttnak gondolják a bandát, azok hallgassák csak meg a "Knock 'em Dead" kissé hidegrázós, modern riffjét, amit úgy ölel körül a jó értelemben vett hagyományőrzés, mint anya a gyermekét, és egyből változtatni fognak a véleményükön. Gondolhatnád mindezt hatásvadászatnak is, de tudod mi lenne igazából az? – ha televágták volna a lemezt szirupos balladákkal, melyekből most egy sincs, és az album utolsó száma sem húz maga után nyálkát, mint a csiga, a dallamok messze elkerülik a kínossá válás formagyakorlatait. És hogy mi ez a skandalum? Hogy egy Scorpions lemezen egyetlen lassú van? Igen! Ráadásul még egy már-már punk-rockba hajló gyöngyszemmel is megajándékoznak bennünket: a "When I Lay My Bones To Rest" rock 'n' rollja ha nem is a Scorpa' történelem legkeményebb szerzeménye, de hogy az egyik legtempósabb, az biztos, főleg úgy, hogy Meine észvesztő hányavetiséggel darálja el a dallamokat sem kerülő sorokat.

Nem is ragozom tovább: a zenészek sem nyújtották hosszúra, hiszen a lemez hossza nem éri el a 45 percet sem, de ez így van jól. A Scorpions a fénykorát idéző ajándékkal lepett meg bennünket, amihez nem kellett sem visszavonulós kamu, sem elvetélt ötletek újraélesztése – példa ez minden fiatal csikócsapatnak, hogyan lehet – és kell – megöregedni.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.hammerfall.net

1993. Dübörög a grunge, a Nirvana kiadja "In Utero" albumát, az Alice in Chains túl van a mainstream sátuszt robbantó, hivatkozási alapként funkcionáló "Dirt"-ön, az addig háttérben zajló fém-fortyogás új stílusokat lök az előtérbe, olyan hibrideket eredményezve, mint a Faith No More, a stadionrock sexszimbólumok háttérbe vonulnak, hogy a vámpír-bájjal bíró Peter Steele-nek adják át a helyüket, a metal pedig még sosem volt annyira sötét és hullaszagúan extrém, mint a death stílus gyászvirágának szárba szökkenésével.

A klasszikus csapatok széles frontját még nem tarolták le, bár a Helloween már megérez valamit az új idők szeléből, és kiadja a "Chameleon"-t, Halford pedig önállósítva magát új pályafutásának talán egyik legsikerültebb csapatát sikoltja össze a már nevében is változást óhajtó Fight "War Of Words" albumán.

Ekkor alakul meg az a svéd együtes, a gitáros Oscar Dronjak vezetésével, akik nem akarnak mást, mint a klasszikus értékek újrahasznosítását: nem véletlen a szóhasználat, mert a Hammerfall soha, egyetlen albumán sem volt kreatív vagy innovatív. Ennek ellenére – talán a körülmények szerencsés alakulása folytán – a Heavy Metal Nagy Történelemkönyve hozzájuk köti a stílus "feltámasztásának" aktusát: 1997-ben megjelenik első albumuk, a "Glory To The Brave", ami rácsodálkoztatta a nagyérdeműt, hogy létezhet még olyan banda, akik mernek visszalépni a nyolcvanas évek agyonkoptatott klisé- és módszertani halmazába, nem szégyellve az ihletnél egy hajszállal erősebb hivatkozási hajlandóságot.

Az áttörést talán az is segítette, hogy grunge hullám lejtmenetbe kezdett, a modern metal pedig minden újító törekvése mellett abból a stílusból nőtt ki, amit a Hammerfall visszahozott a köztudatba. Az egyéb okokat most nem részletezném, valószínűleg egy komplett szakdolgozat témájául is szolgálhatna – beleértve a szociológiai, zeneipari változások elemzését – kideríteni, hogyan jutott a banda a mainstream szintjére – én szerényen csak annyit mondok: egyszerűen jó lemezeket készítettek azoknak, akiknek már hiányzott ez a fajta "old school" megközelítés egy olyan közegben, ahol a korábbi zászlóvivőkből sereghajtók lettek.

A csapat végig hű maradt rajongóihoz, talán csak egyszer csapta meg őket a változás igényének szele, de a másik csapás, amit pofonként kaptak a rajongóktól, hamar észhez térítette őket, hogy melyik is a "true" út, amiről egyenesen bűn letérni.

Azóta bámulatra méltó egyenletességgel hozzák azt a színvonalat, amit megszokhattunk tőlük, és jóllehet nem sikerült igazán az első osztályba jutniuk, rajongótáboruk talán az egyik legszilárdabb a hasonló stílusban nyomuló – és belőlük merítő – együttesek között.

Mit is lehet elmondani tizenegy, hasonló hangvétellel megszólaló album után a "Hammer Of Dawn"-ról? Hát azt, amit a cím után gondol az ember. Kalapácsosék lemezétől ne várj semmi újat, amit esetleg még nem hallottál tőlük: ezt lehet ötlettelenségnek is nevezni, de én inkább a megbízhatóságot említeném, mint legfőbb jellemzőt, és ha ezt Te másnak, – netántán avíttságnak – érzed, hát lelked rajta.

A Hammerfall mindig is egyfajta esszenciáját adta a klaszikus heavy metalnak, és ha ez így van, akkor az új lemez az esszencia esszenciája, talán nem is véletlen, hogy bő 45 perc alatt lekalalapálják a 10 új szerzeményt. A fiúk ihletett állapotban lehettek, mert szinte az összes dal alkalmas arra, hogy megünnepeljék velük a "Nagy 1997-es Heavy Metal Resurrection"-t, lobogó zászlókkal, bátor, optimista tekintettel. Olyan himnuszok születtek, melyek már-már kínos rögzüléssel használják fel a hatásvadászat összes eszközét, de tudjátok mit? Nekem bejön, még akkor is, ha a világban jelenleg nem indulókra, hanem békehimnuszokra lenne szükség.

Nem hinném, hogy a csapat új rajongói bázist szeretne magának, és pallérozottabb ízlésű kollegáim valószínűleg értetlenkedve fogadják a tövig lecsupaszított alkotói módszerek iránti megbecsülésemet, de ha szeretsz az agyadat eldobva, öklödet a magasba emelve headbangelni, és nem zavarnak az ismerős fordulatok, akkor a Hammerfall új dobása tetszeni fog neked, nem gondolván azt, hogy most aztán elb…ák a kalapácsnyelet.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.girishandthechronicles.co
facebook.com/girishandthechronicles

Sokat gondolkodtam azon, hogy melyik lemezt ajánlgassam, ezt, vagy az "Are You Ready”-t a Degreedtől, mert mindkét banda megérdemelne némi hírverést a teljesítménye alapján. Ráadásul egyikre sem mondhatjuk, hogy túl lenne tolva a magyar szaksajtóban. Mindkettőt kellene nyilván, de attól félek, arra most nem lesz kapacitásom - így megpróbálom egy füst alatt letudni, és némi figyelmet ráirányítani ezekre.

A Girish és a Krónikák (?) talán egzotikusabb valamivel, lévén indiaiak. Ez a harmadik albumuk, és határozott előrelépésnek érzem az előzőekhez képest. Hovatovább, a stílus is más egy kicsit, meg is leptek vele elsőre. Az előző két korongra ugyanis úgy emlékszem, mint amik leginkább a Whitesnake hagyomány-ápolók fakkjába kerültek, mondjuk a Voodoo Circle és az Inglorious megjelenések mellé. Itt viszont egyből a Skid Row ugrott be (és még a Spread Eagle), tőlük is a "Slave To The Grind". Azaz karcosabb, punkosabb, dühösebb lett a muzsika - annak ellenére, hogy kábé a teljes nyolcvanas évek benne van azért most is.

Ennyiben párhuzamot lehet vonni a két banda között, mert a Degreed is úgy ápolja a fénykor hagyományait, dallamvilágát, hogy mindezt egy elvitathatatlan modern stichhel fűszerezi. Kortárs hard vagy stadion rock, mondhatni. A másik párhuzam: mindkét csapatra lecsapott a Frontiers, így a fent említett alulreprezentáltság a jövőben valamelyest javulhat.

Vannak azért különbségek is: amíg a svédek a Bon Jovi/Disturbed egyvelegbe hébe-hóba némi Dream Theatert is belekevernek (értsd: helyenként a progresszív metalra jellemző gitár- és billentyű szólókat durrantanak el, azaz a hangszeres kompetencián – is – van a hangsúly), addig a "Hail to the Heroes" nemigen lép ki a már lefektetett korabeli sablonokból, legfeljebb a kicsit modernebb hangzás tekintetében. Továbbá a lényeg esetükben az éneken és az énekesen, Girishen van leginkább. Nem véletlenül, a srácnak nagyon bika hangja van.

Nálam bejött ez az enyhe irányváltás, szerettem az előző két cuccukat is, de ezt még könnyebben, gyorsabban megkedveltem. Azért hallgassatok bele az "Are You Ready"-be is, mert az legalább ilyen jó, sőt, kicsit talán még izgalmasabb is az egyedi megközelítése okán.

Kotta

Kiadó:
InsideOut

A veszett orosz medve hitszegő és testvérgyilkos ámokfutásának fényében (utólag) úgy tűnik, nem volt túl szerencsés választás a "Troika" cím ehhez a projekthez, de ezen már fölösleges rágódni. A lényeg, hogy a három prog rock nagyágyú: Nick D'Virgilio (Big Big Train, ex-Spock's Beard), Neal Morse (NMB, Transatlantic, ex-Spock's Beard) és Ross Jennings (Haken, Novena) megajándékozott minket egy (fél)akusztikus albummal, melyen nagyobbrészt a kezdeményező, Neal Morse dalai hallhatók, kiegészítve néhány nótával a trió másik két résztvevőjétől. Az arány 5:3:3 Morse javára.

Ezt az időszakos formációt is a COVID-járvány által okozott "downtime" (váratlan szabadidő) ihlette, bár Morse-nak eddig is voltak akusztikus projektjei. Most azonban úgy gondolta, hogy az anyag sokat profitálna két másik énekes meghívásából. Nick D'Virgilio kiválasztása kézenfekvő volt, hiszen hosszú évekig dolgoztak együtt a Spock's Beardben, ahol D'Virgilio - bár alapvetően dobos volt - bőven bizonyította nemcsak sokhangszeres kompetenciáját, de kivételes vokális képességeit is (halkan, félve jegyzem meg: nekem még jobban is tetszik a hangja Morse-nál). A brit Ross Jennings már kevésbé volt egyértelmű választás. Úgy sejtem, talán a Jennings-szel közeli barátságot ápoló Mike Portnoy - Morse régi fegyvertársa - lehet a dolog hátterében, ő ajánlhatta be a Haken énekesét.

Az mindenesetre vitathatatlan, hogy hármójuk hangja tökéletesen illik egymáshoz, a hallgatónak önkéntelenül az amerikai folk rock legenda, a Crosby, Stills & Nash (amikor Neil Young csatlakozik hozzájuk, ehhez jön még a "& Young" kiegészítés) jut eszébe: a lényegében akusztikus alapokra fektetett füleket cirógató, alaposan kidolgozott kórusok miatt. De nem állunk távol a valóságtól akkor sem, ha hallgatás közben a Simon & Garfunkel emléke kezd el motoszkálni valahol mélyen, hátul az agytekervényeinkben (lásd pl. "If I Could").

A bevezetőben azért írtam, hogy (fél)akusztikus, mert néha-néha azért előkerül a villanygitár és a szinti, főleg a lemez második felében; a "King For A Day"-től kezdve ugyanis határozottan lendületesebbre, rockosabbra veszik a figurát. Érdekes, de úgy érzem, hogy ez valójában nem válik az album javára. Valahogy megbontja a lemez egységét, hangulatát, főleg így, hogy a végére, egy blokkba kerültek az élénkebb darabok.

A "Troika"-tól senki se várjon hosszú instrumentális betéteket, virtuóz hangszeres szólókat, bonyolult ritmusképleteket. A "fiúk" itt csak kedvükre dalolásznak, harmonizálnak, andalognak, és milyen jól teszik! Kell ilyen is. Meglepően jól működik a dolog; ha valaki épp ilyen hangulatban találja magát, nyugodtan előveheti az albumot, ha már a Simon & Garfunkel "Greatest Hits"-et rongyosra hallgatta.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot/Provogue

Honlapok:
www.bethhart.com
facebook.com/officialbethhart

"A léghajó nem száll fel veled, nem lebeg" - énekelte egykor (az 1983-as "Heavy Medal" lemezen) Tunyogi Péter a P. Mobil "Az óra körbejárt" című klasszikusában. Azóta azért volt pár kísérlet a fölszállásra, de - hogy ki miatt, nem világos, mondanak ezt is, azt is - a Led Zeppelin nem tudott tartósan újra összeállni, sem új anyagot készíteni. Így maradtak a tribute-ok; azokból pedig volt, van és lesz is nagyon sok, hiszen az Ólom léghajó géniusza megföllebbezhetetlen, időtálló, minden újabb és újabb generációban megtalálja a maga közönségét.

A Beth Hart-féle tribute úgy született, hogy Hart koncertműsorában rendszeresen előkerült egy-két Zeppelin klasszikus, a legutóbbi, 2019-es "War On My Mind" című album rögzítésekor pedig spontán belekezdett a stúdióban a “Whole Lotta Love”-ba, amire a producere, Rob Cavallo (Green Day, Linkin Park, My Chemical Romance) fölkapta a fejét. A hallottak hatására Cavallo megpróbálta rávenni Hartot, hogy énekeljen föl egy egész lemeznyi Led Zeppelin dalt, de Hart akkor még azt mondta: ahhoz, hogy ez igazán hiteles legyen, neki sokkal dühösebbnek kell lennie, de az ilyen indulatokat régóta próbálja magában elnyomni. Végül a pandémia alatt fölgyülemlett benne a szükséges feszültség, így nekifoghattak a tervezett projektnek.

Egyáltalán nem légből kapott egy női énekesre bízni a Led Zeppelin tekintélyes örökségét. Ezt már bebizonyították a Wilson nővérek, Ann és Nancy (Heart), akik 2012-ben, a Kennedy Centerben a három még élő Zeppelin tag és Obama elnök előtt tolták el úgy a "Stairway To Heaven"-t, hogy az mindenkinek (még a kicsit mogorva Robert Plantnek is!) könnyeket csalt a szemébe. Ann Wilsonnál azonban már csak Beth Heart adhatja elő hitelesebben a legendás brit blues rockerek dalait. Neki (a 74 éves Planttel ellentétben) nagyon is kijönnek még azok a magasok, meg is van a hangjában az a Janis Joplin-féle dög és Dani Klein (Vaya Con Dios)-féle élesség, ami nélkül nem is érdemes a dologhoz hozzáfogni.

Nekem ugyan nem mindig jönnek be Hart érdekesen lebegtetett hangjai, kicsit maníros vibrátói, de nem nagyon tudnék nála alkalmasabb jelöltet találni a feladatra. Szerencsére nem is erőlteti nagyon, hogy pont úgy szólaltassa meg a dalokat, ahogy Plant annak idején fölénekelte őket. Hart megközelítése úgy hagyománytisztelő, hogy közben beleviszi a saját stílusát is a földolgozásokba. A zenészek is ugyanezt a logikát követik, bár a hangzás határozottan modern, alaposan föl van turbózva nagyzenekari kísérettel. A dalválasztás is nagyjából telitalálat; talán egy-két számot (In The Evening, Fool In The Rain) én erőltettem volna az 1979-es "In Through the Out Door" albumról is - na, nem azért, mert az olyan jól sikerült, hanem mert épp ez szorul hangzásban leginkább némi ráncfölvarrásra.

A tribute lemez gyakorlatilag hibátlan egészen a "No Quarter"-ig, amiből viszont kegyetlenül hiányolom a Maestro PS-1A phase shifterren keresztül megszólaltatott Rhodes zongora hátborzongató kíséretét. Nem értem, ezt hogy lehetett kivenni belőle, hisz ez adja meg a dal karakterét! A "Babe I'm Gonna Leave You" - melynek végén visszatér néhány taktus erejéig a "No Quarter" - pedig nem elég dögös; ezt egy kicsit jobban be kellett volna "koszolni". Eredetiben a "Good Times Bad Times" az egyik abszolút kedvencem, de itt valahogy eltűnt belőle a könnyedség. Még szerencse, hogy a végén ott van a "The Rain Song", amit viszont épp eredetiben nem találok túl megkapónak, miközben itt, Hart interpretálásában egy nagyon helyre kis ballada lett belőle. Ennek kifejezetten jót tesz a női "érintés" és a nagyzenekari kíséret.

Ez bizony nagyon jól sikerült Led Zeppelin tribute lett! Ideális a fiatalabb nemzedékeknek arra, hogy ezen keresztül fedezzék föl azt a mérhetetlen nagy kincset, múlhatatlan tiszteletre méltó örökséget, amit a Zep muzsikája jelent! Nincs teljesen igaza a P. Mobilnak, itt egy túlságosan is szűk órácskára igenis lebeg, fölszáll veled az a bizonyos léghajó!

Tartuffe

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/boguslawbalcerakscrylord

Yngwie J. Malmsteen, bár az utóbbi időben igencsak megkopott a renoméja, nálunk mindig megkülönböztetett figyelmet élvezett, annál az egyszerű oknál fogva, hogy a pali nyilvánvalóan egy UFO, aki elévülhetetlen érdemeket szerzett a hard rock/heavy metal gitározás - sőt, szerintem általában véve a szólógitározás - egyedi inspirációjával (kb. mint egykor a százszor is áldott emlékű Eddie Van Halen). Ez a bejegyzés azonban nem róla szól, vagyis csak áttételesen. A főszereplő itt egy alig ismert lengyel gitáros/zeneszerző, egy bizonyos Boguslaw Balcerak, akiről - lévén, hogy oldalunk a kalandvágyó és kitartó internetes kapirgálásról hírhedt - már kétszer is írtunk, azaz minden egyes alkalommal, amikor csak önálló lemeze jelent meg.

A "Human Heredity" tehát értelemszerűen, 2011 és 2014 után a harmadik Crylord néven kiadott Balcerak szólóalbum, amelyen rajta kívül - aki az összes gitár-, bőgő- és billentyűsávot följátszotta - csak egy Jeremiasz Baum nevű dobos játszik. Ellenben most is több énekes szerepel a dalokban, köztük olyanok, akiket már jól ismerünk (róluk később), és olyanok is, akikről még sohasem hallottam (David Akesson, Ryan Beck, Jota Fortihno). Annak ellenére, hogy még egy magamféle sokat látott csataló sem ismeri ezeket az arcokat, képességük és teljesítményük alapján nem merülhetnek föl kifogások.

Na, és hogy miért Malmsteennal kezdtem a kritikát? Tudom, hogy ezt a poént már sokszor elsütöttem korábban, de a "Human Heredity" az utóbbi évtizedek egyik legjobb Malmsteen lemeze, amihez - hála a Teremtőnek! - Malmsteennak az égvilágon semmi köze sem volt. Erre persze nagyon is rájátszik Balcerak, hiszen előszeretettel bérel föl olyan énekeseket, akik a svéd-amerikai nagy Hajthatatlan (Relentless) rapszodikus természetét már testközelből megtapasztalták. Jelen esetben Göran Edmanról és Tim "Ripper" Owensről van szó. Mindazonáltal nemcsak az ő szereplésük képzi az összehasonlítás alapját, hanem Balcerak gitárjátéka és dallamvilága is, pedig lengyel barátunk azért nem egy kategória a rajongott mesterrel.

Nem állítom, hogy a "Human Heredity" átütő erejű, hibátlan anyag, mint ahogy a korábbi lemezek sem voltak azok. Viszont aki vágyik némi Malmsteen által ihletett retrospektív merengésre, kedvére válogathat a dalcsokorból. Akad itt néhány egészen tetszetős darab, mint pl. az albumot indító, dögös "It's Just A Wind", vagy a '80-as éveket nagyszerű érzékkel megidéző "Set My Heart On Fire" és "Wind Me Up". Őszinte meglepetésemre még a "You Are My Only Relief" című ballada is határozottan bejön, egyedül a Tim "Ripper" Owens által fölénekelt - mit fölénekelt! fölacsarkodott! - "Wolf At The Gates"-et találom hallgathatatlannak.

Tartuffe

Kiadó:
Gibson Records

Honlapok:
www.slashonline.com
facebook.com/Slash

Garael kollégával - aki az első Slash feat. Myles Kennedy and the Conspirators albumot recenzálta - tökéletesen egyetértünk abban, hogy Slash tövises modorú énekes kollégájával ellentétben igazi csapatjátékos, és Myles Kennedy kétségkívül esszenciális tartozéka ennek a muzsikának, ezért - most először - kiírom a csapat teljes nevét, pedig nem kifejezetten praktikus ezt a mérföldes nevet sem kimondani, sem begépelni. Ez már csak azért is dukál, hogy világossá tegyük, ez markánsan különbözik a Slash márkanévvel ellátott korábbi termékektől, legyen az a simán "Slash" címmel kiadott szólóalbum (2010), vagy a "Suhintás és a kígyóverem" elnevezésű projekt (1995 és 2000).

Sohasem titkoltam, hogy Slash minden poszt-Guns N' Roses próbálkozása közül messze ezt szeretem legjobban. Az "Apocalyptic Love" (2012) szerintem simán Guns N' Roses szintű belépés volt (mondjuk, volt is rajta visszautalás rendesen), a "World On Fire" (2014) pedig maratoni hossza ellenére gyakorlatilag hibátlan munka. Sajnos ez a trend némileg megbicsaklott a harmadik albummal, a "Living The Dream" ugyanis - bár tartalmazott több igazán pofás nótát - a kifulladás jeleit mutatta. A "4"-től tehát nem is vártam semmi különöset, főleg annak tudatában, hogy Slash nyilatkozata szerint max. két-három nótát írtak a pandémia időszaka alatt, a lemez nagy része a korábbi turnékról, próbatermi munkából származó "maradék".

A "4"-nek az is különlegessége, hogy Slash saját hangszeres istállója, a Gibson cég által létrehozott új kiadónál jelent meg, valamint most először a country fővárosában, Nashville-ben vették föl a lemezt egy vérbeli country producer, Dave Cobb irányítása alatt. Az eljárás a jól bevált, régi módszer szerint zajlott, azaz lényegében a teljes anyagot élőben rögzítették, még a hibákat is benne hagyták, legföljebb a kórusokba nyúltak bele utólag. Kennedy egy interjúban még arra is fölhívta a figyelmet, hogy a lemezt indító klipes nótában hallani, hogy betegsége miatt bedugult orral énekelte föl a számot, a szokásosnál is nazálisabb eredményt produkálva. Hát, nem tudom. Szeretnék én így énekelni, bedugult orr ide vagy oda.

Érdekes pofa ez a Slash. Talán nem mindenkinek tűnik föl, de meglehetősen konzervatív gitáros, negyven éve ugyanazokon a hangszereken, ugyanazzal a hangzással, ugyanabban a stílusban játszik. Mondjuk, ez még önmagában nem lenne olyan különös (sokan vannak ezzel így), de az esetleges retorziók és fölháborodott kommentek ellenére is leírom: Slash nem kifejezetten innovatív gitáros, sőt technikailag sem tartozik a legképzettebbek közé, dallamérzéke, sajátos stílusa mégis az igazi legendák közé emeli. Ez nem jelenti azt, hogy nem tud hibázni, a lemezt záró "Fall Back To The Earth" vezérmotívuma pl. eszméletlenül elcsépelt és szentimentális - nagyjából úgy, mint az előző album mélypontját képviselő lakodalmas stílusú "The Great Pretender"-ben.

Összegzésképpen elmondható, hogy a "4" sajnos pipiskedve sem éri el az első két album színvonalát. Nekem a hangzás sem annyira meggyőző (noha az élő stúdiófölvétel ötlete önmagában szimpatikus); főleg a dobokkal, sőt, magával a dobossal van bajom. Hangsúlyozom, nem vagyok ütős, de Brent Fitz játéka nekem néha nagyon iskolásnak tűnik, eléggé izgalommentes (kivéve talán a "Whatever Gets You By"-t). Az is furcsa, hogy (talán a stúdió és a producer miatt) némi country behatást is érezni vélek egy-két számban, bár megjegyzem, hogy épp ezek a nóták (Actions Speak Louder Than Words, Fill My World) az album jobban sikerült tételei közé tartoznak. Végül, a borító mellett sem tudok szó nélkül elmenni. Mit mondjak? Nem gondolták túl...

Tartuffe