Talán szerénytelenül hangzik, de tényleg nem vagyok fogalmatlan hard rock/heavy metal előadók és kiadványok tekintetében, de még én is csak kamilláztam, amikor a Frontiers úgy mutatta be ezt a Nissan, bocs, Nasson nevű Chiléből származó sokhangszeres zenészt/énekest/producert, mint akit már jól ismerünk a kiváló Chaos Magic és Sinner's Blood albumok kapcsán. Az akadémia világában ezt hívják "önreferenciának". A nápolyi kiadó a dömpingben jól megbújó saját kiadványait használja föl arra, hogy legújabb vállalkozásának imázsát megalapozza. Megvan, nem? Tudod, ez a srác dolgozott a hihetetlenül sikeres Chaos Magic és Sinner's Blood lemezeken! - Mi van?
Na jó! Nem kell cinikusnak lenni, Nasson Prudant Corbalán ugyanis tényleg meglepően tehetséges fiatalember. A "Scars" című bemutatkozó szólólemezét egyedül írta, hangszerelte, játszotta föl, rögzítette stb. Egyedül egy dobos (Rodrigo Leiva) segítségét vette igénybe, illetve a vokálok rögzítéséhez hívott meg néhány barátot (és természetesen a kihagyhatatlan Alessandro Del Vecchiót). Ezenkívül mindössze két zenész járult hozzá vendégként a végeredményhez: Mistheria billentyűzgetett egyet a "Mother Moon" című nótában, illetve egy bizonyos Ignacio Torres játszott föl három gitárszólót (Not Today, Bringer Of Sorrow, We Are The Army). Ennyi. Azért ez nem túróslepény!
Nem mondanám, hogy ez a legjobban sikerült, legkarakteresebb, legemlékezetesebb Frontiers kiadvány, amit valaha hallottam. Mindazonáltal nem lehet nem rácsodálkozni arra, hogy Nasson milyen elképesztően tehetséges muzsikus, ígéretes dalszerző és jó érzékkel megáldott producer. A stílus - egy dél-amerikaitól eléggé meglepő módon - jellegzetesen skandináv: a dallamos hard rock és európai power sajátos elegye, amúgy Dreamscape, Dynazty, Cloudscape stb. módra. Világos, ugye? Dreamscape, Dynazty, Cloudscape - ez sem tűnik sokkal egyértelműbb utalásnak, mint a kiadó promóciós szövege. Fölöttébb belterjes ez a világ, na...
Úgy fogtam hozzá ehhez a recenzióhoz, hogy most nagyon szellemesen és érzékletesen ismertetem Eric Gales, mint ösztönös, afro-amerikai blúzer és Joe Bonamassa, mint az Eric Clapton-féle brit blues hagyományok jólfésült képviselője közötti különbséget. Szerencsére szokásom szerint újraolvastam az idevágó korábbi kritikáinkat és rájöttem, hogy ez már megvolt, vagyis a legutóbbi Gales kiadványról szóló írásomnak pontosan ez volt a "dramaturgiája".
Valami azért mégiscsak lehet ebben az összehasonlításban, hiszen Túrisas kolléga kb. két hete "coming out"-olt azzal, hogy hiába ismerte el mindig is szenvtelen szakmaisággal Joe Bonamassa tehetségét, most valamiféle áttörés következett be nála és igazi rajongóvá lett. Beismerését tanult kollégám is egy Gales vs. Bonamassa összevetéssel kezdte. Nem légből kapott tehát a megközelítés. A helyzet az, hogy Bonamassa akármekkora király (és tényleg az, a bluesnak Clapton óta nem volt ilyen komoly fősodratú sikereket bezsebelő dalszerzője/előadója), nagyon fehér a csávó. Amikor kilép a reflektorfénybe öltönyben, "okos" szemüvegben, vékonyszálú, hátrafésült szőke hajával, mandibuláris prognatizmusával (előreugró állkapcsával), a megjelenés egyszerűen disszonánsnak tűnik a zenéhez képest: mintha egy polgáriasodott redneck játszana ízig-vérig afro-amerikai muzsikát (kb. mint Eminem, csak más stílusban).
Ettől persze Bonamassa még iszonyatosan jó (megjegyzem: én erre már jóval Túrisas előtt rájöttem). Eric Gales azonban más kategória, ő nem a '70-es évek brit blues-rock mozgalmának leszármazottja, nem keverednek jellegzetesen fehér folk elemek (bluegrass, country) sem a játékába. Bár - és már ez is az összehasonlításra predesztinál - neki is mandibuláris prognatizmusa van, Gales sokkal autentikusabb, mocsárszagúbb blues-jelenség: zűrös múltú, büntetett előéletű, több szempontból is az amerikai társadalom perifériájáról érkező afro-amerikai őstehetség, aki inkább az Albert King, Robert Cray-féle stílust képviseli, és szilárdan áll a Jimi Hendrix által lefektetett blues-rock alapokon (még a gitárt is úgy fogja, pedig jobbkezes!).
Egy ponton azért vitatkozom Túrisas kollégával, ő úgy magyarázta a két blúzer közötti különbséget, hogy míg Bonamassa stílusa steril, patikamérlegen kiszámolt, kristálytiszta, addig Gales megszólalása nyers, mosdatlan és koszos. Ebben ugyan van valami, de azért leegyszerűsítő: Gales ugyanis legalább olyan képzett technikailag, legalább olyan polírozott a játéka, pengetése, a hangzása is simán van olyan tiszta. Mekkora meglepi már a Django Reinhardt típusú rövid akusztikus szóló az "I Found Her"-ben! Ugyanakkor milyen brutális hard rock riffel kezdődik már a "Death Of Me"! Itt azt hiszem, kettejüket inkább a kulturális háttér és vérmérséklet különbözteti meg. Azt kockáztatva, hogy én is a leegyszerűsítés hibájába esem: talán a becsületes, lelkes tudatosság áll itt szemben a zsigeri, zsivány ösztönösséggel. A szintézis azonban nem lehetetlen, a szembenállás nem valódi, ahogy azt a mellékelt videón Gales és Bonamassa játékos duettje is illusztrálja! (Az év egyik legjobb nótája eddig!)
Ami a "Crown"-t illeti: tényleg egyfajta megkoronázása ez Gales karrierjének, minden benne van, amit 30 éves munkássága alatt hallhattunk tőle. Éppen ezért, stílusában talán egy kicsit csapongó is. Gales viszont jobban énekel rajta, mint valaha, tisztábban és erőteljesebben szól, mint valaha. Elismerem, nekem továbbra sem 100%-os, de szerencsére 16 nótából kedvére válogathat az ember.
Nem kérdés, hogy a grunge zeneileg (technikailag) visszalépést hozott a rockzenében, legfőképpen éppen gitározás tekintetében. (Hozzátéve azt is, hogy eltörölni nem tudta a fejlődést, csak megakasztani egy időre – a szellem ki lett engedve a palackból, és nem bújik már vissza sosem.) A dilemma inkább az, más tekintetben hozott-e előrelépést, progressziót? Ha igen, összességében a muzsikára tett hatása lehet semleges, vagy pozitív is akár.
Eszmefuttatásomat kicsit távolabbról indítom: a rockzene kezdettől fogva egyfajta ellenkultúra. Valaha a rock ’n’ roll is lázadásként indult, a bluesról nem is beszélve. Az e kettő hátán felnőtt rock is rendre a rosszfiú szerepet kapta meg az éppen aktuális populárisabb tánczenével szemben, még akkor is, amikor népszerűsége fej-fej mellett volt azéval. A párhuzamosságban létező ellentét ősrégi, lásd Beatles (beat) vs. Rolling Stones (rock), diszkó vs. hard/pszichedelikus rock, aztán a szintipop/new wave vs. heavy metal és punk.
Úgy látom, magán a rockon belül – ezen alapvető tulajdonságánál fogva, ti. hogy eredendően egy lázadó, az aktuális rendszer mondjuk úgy, nem feltétlenül nyerteseinek a csalódottságát, dühét (vagy világtól történő elfordulását) közvetítő műfaj – ezért időnként törvényszerűen lezajlik némi (ellen)forradalom, újra-rendeződés. Tipikusan olyankor, amikor a rockzene túlságosan népszerű és/vagy steril lesz, felveszi a profi szórakoztatás attitűdjét, vagy éppen a pozitív világképet (buli, csajok, Fanta). Ergo, amikor elveszti lázadó jellegét, és annak csak a külsőségei (például öltözködésben, megjelenésben) maradnak meg, a lényege nem. A ruházatukon és a hajuk hosszán kívül ugyanis – viselkedéséről például - igencsak nehéz lett volna megkülönböztetni egy bekokózott, diszkóban balhézó középosztálybeli amerikai fiatalt a Whisky A Go-Go-ban csajokat hajkurászó, tudatmódosított glamstertől 1987-ben.
Törvényszerűen érkezett tehát a grunge – megújulásként, az eredeti értékrendhez való visszatérésként – akkor, amikor Bon Jovi és a Def Leppard már ugyanazokban a csarnokokban lépett fel, mint Madonna és Michael Jackson. Ahogy korábban is mindig jött valami őszintébb, keményebb, depresszívebb, vagy lázadóbb alulról szerveződő mozgalom, amikor a rock (aztán a hard rock) csúcsra ért és – evvel szinte automatikusan – elvesztette önazonosságát (merthogy ez a stílus nem egyszerűen gitárokkal előadott populáris zene, annál sokkal több/mélyebb kell(ene), hogy legyen). Ezen a ponton viszont szeretnék párhuzamot vonni a punkkal, hiszen az is erőteljes visszalépést jelentett zenei szempontból az előzményeihez képest, viszont arra egy bő évtizeddel nagyobb rálátásunk van, talán objektívebben tudjuk megítélni.
A punk mozgalmat valóban – a Tartuffe/Túrisas által jegyzett cikkben említett – gazdasági/társadalmi elégedetlenség indította útjára Anglia ipari és bányász körzeteiben (együtt a heavy metallal amúgy – lásd Judas Priest, Black Sabbath –, de utóbbit nem tartom zeneileg tartós visszarendeződésnek, ezért nem avval példálózom). A Thatcher fémjelezte korszak, ma már úgy mondanánk, neoliberális gazdaságpolitikával próbálta meg kezelni az olajválság hatásait és a fellendülést beindítani. Erőteljes privatizáció, az állami szektor lebontása, munkanélküliség, szakszervezetek szétverése – ez nekünk is elégé ismerős, ugye? Ez a közeg ágyazott meg ennek a dühös zenei stílusnak, amely technikailag visszalépést jelentett ugyan, de azért pozitívumokat is tudok társítani hozzá: társadalmi mondanivaló és aktiválás, őszinteség, egyszerűség, politikai üzenetek, agresszió, lendület.
A punk örökségéhez ínséges időkben azóta is rendszeresen visszanyúl a metal közeg (lásd például Pantera, valószínűleg az első és utolsó olyan kőkemény zenekar – legalábbis az én életemben –, amely a Billboard lista első helyén tudott nyitni az aktuális megjelenésével), így zenei korlátossága ellenére sem nyilvánítanám destruktívnak, értéket összességében rombolónak (és újakat nem teremtőnek) ezt a zsánert. A grunge-ról ugyanezt kevésbé tudom elmondani: nem mozgósított, nem hozott igazán új attitűdöket a rockzenébe. Ráadásul abban sem vagyok biztos, hogy valóban a "a nehezen boldoguló, családi és munkahelyi nehézségekkel küzdő amerikai melós lepattant szuterénben nevelt gyerekének életérzése" mozgatta és ágyazott meg neki (ellentétben éppen a punkkal). Legalábbis a Nevem Earlben, ahonnan az ide vonatkozó ismereteimet merítem, ez a réteg még a kétezres években is a Warranatot és a Poisont döngeti, és kinyűtt Van Halen pólóban nyomul :D.
Valahogy mindig is az élt a fejemben, hogy a grunge sokkal inkább amolyan értelmiségi nyavajgás, garázs rock, amely a – jobb módú – középiskolás és főiskolás fiatalok körében hódított igazán. A – lecsúszó, lehet – középrétegben, semmint a "melós" családokban. És van egy olyan érzésem is – rácsatlakozva egyik olvasónk kommentjére –, hogy hathatós zeneipari támogatás híján megmaradt volna (meg kellett volna maradnia) rétegzenének. A '80-as években ugyanis csúcsra lett járatva a "music industry" is, az évtized végére profi gépezetként tolta elénk, amit szeretnünk kell, és minden A&R menedzser a következő nagy dobást kereste megszállottan.
Nem állítom persze, hogy nem születtek jó lemezek a '90-es években, de azt igen, hogy az organikusnál (annál az ütemnél/egyensúlynál, ami normális lett volna pusztán a közönségigény és az azt formáló társadalmi/gazdasági mozgások által) sokkal gyorsabban és drasztikusabban lettek félretolva, undergroundba taszítva az egyéb stílusok, mert egyik kiadó sem akart lemaradni a trendvonatról. A másod-harmadvonalas glam, hard rock és metal bandák nem kaptak esélyt – és ami még fájóbb –, az élvonalbeli kedvenceinkre (akiket mellőzni azért nem lehetett) is ráerőltették a számukra (és számunkra is) idegen zenei megoldásokat és megközelítést.
Mi a konklúzió? Az, hogy szerintem ezen három tényező miatt övezi az indokoltnál nagyobb ellenszenv a grunge-ot (összehasonlítva például a punkkal): először is, zene-technikailag visszalépés, ez nyilvánvaló, de még fontosabb talán, hogy szerethető, inspiráló új értékeket sem igazán hozott a zsánerbe (a depresszió/önsajnálat korábban is megvolt, csak réteg-stílusokra kiterjedően). Másodszor: szétk*rta a kedvenc muzsikánkat, ellehetetlenítette és/vagy összegányolta a kedvelt előadóinkat. Nem párhuzamosan létezett, hanem egyeduralomra tört (a zeneipar hatékony, ámde roppant káros tevékenységének köszönhetően). Harmadszor: mivel a technológiai fejlődésnek köszönhetően a korábbi sztár- és stíluscsináló modell szétesett, és azt egy jóval szegregáltabb, sokszínűbb zenei színtér váltotta fel, nagy biztonsággal kijelenthetjük, hogy valószínűleg a trutyi volt az utolsó olyan rockzenei műfaj, amely világszinten is hódítani tudott, mainstream volt a jó értelemben véve (például játszották a számokat a rádióban).
Márpedig ez utóbbit, ismerjük be, nem esik jól kimondani…
És akkor most a változatosság kedvéért egy dallamos rockalbum a Frontierstól... Annyi szó esett már itt Alessandro Del Vecchióról, a nápolyi kiadó mindeneséről, üdvöskéjéről, jolly jokeréről, ügyeletes kedvencéről, házi zeneszerzőjéről, épp itt az ideje, hogy kiderítsük, milyen az, amikor nem másnak bértollnokkodik, hanem magának, magára szabva, saját kedvére szerez zenét. Őszintén szólva ez hamarabb is eszembe juthatott volna, hiszen Del Vecchio saját bandájának, az Edge Of Forevernek ez nem az első, hanem már ötödik (!) albuma.
Jelenleg Aldo Lonobile gitárosból (Secret Sphere, Archon Angel), Marco di Salvia dobosból (Hardline), Nik Mazzucconi bőgősből (Labyrinth) és Del Vecchióból, mint énekes/billentyűsből áll a csapat. Ez azért nagyon erős fölállás, európai szinten simán "all star" formáció, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Lonobile maga is termékeny dalszerző, újabban a Frontiers egyik kedvenc komponistájává avanzsált (lásd: Archon Angel, Sweet Oblivion). Ennek ellenére itt Lonobile nem rúgott labdába, hiszen az Edge Of Forever Del Vecchio szerelemgyermeke, egyszemélyes projektje, ahol a stúdiózenészek tetszés szerint lecserélhetők, behelyettesíthetők.
A szokásos promóciós szövegben persze Del Vecchio ódákat zeng arról, hogy muzsikustársai milyen sokat tettek hozzá a végeredményhez, ugyanakkor azt is megjegyzi, hogy minden hangszeres részt gyakorlatilag hangról-hangra ő írt meg. A promó tele van önellentmondásokkal, barokkos túlzásokkal, szentimentális ömlengésekkel, de ehhez már hozzászoktunk, ettől el tudunk vonatkoztatni (kell is), végeredményben csak az számít, hogy mi szólal meg a hangfalakból, amikor megnyomjuk a lejátszás gombot.
Nem volt könnyű azonban elszakakadni a sok gúnyos megjegyzéstől, belém ívódott előítélettől, ami Del Vecchio - vigyázat, itt egy latin teológiai kifejezés következik! - már-már istenkáromlást súroló omnipraesentiája (mindenütt jelenvalósága) váltott ki bennem az évek során. Nem lehet vitatni, hogy termékeny zeneszerző, amolyan zenei kaméleon, aki szinte bárki bőrébe bele tud bújni, itt viszont bebizonyítja, hogy egyébként nemcsak a hangszereit kezeli kiválóan, de a hangszálait is. A dalszerzésben is érezni, hogy itt a szoksásosnál kevesebb megkötöttséggel és több szívvel dolgozott.
A "Seminole", amely egy floridai indián (bocs, mielőtt az eltörléskultúra áldozatává válok: bennszülött amerikai) törzsről kapta nevét, tetszetős keveréke a Journey-féle jellegzetesen amerikai AOR-nak, a Hardline-típusú hiperdallamos hard rocknak és a '70-es évek néhány kultikus bandájának, mint pl. a Dio-érás Rainbownak és - főleg az "indiános" téma miatt - a Kansasnek (minusz a hegedű). Férfiasan bevallom, bizony beragadtak a lejátszómba az olyan nóták, mint a "Get Up On Your Feet Again", "The Other Side Of Pain", "Shift The Paradigm", de főleg az erősen Rainbow által ihletett "Wrong Dimension" (ez talán az album fénypontja), illetve az "Our Battle Rages On". A végére még egy meglepi is jutott: a négy részre szedett, összesen 11 perces címadó.
Basszus, ez egy kimondottan jó lemez! Ha nem is vált hősömmé ez a hobbit termetű talján, azért innentől kezdve egy kicsit nagyobb respektre számíthat nálam.
Szokás szerint nagyon nehezen és lassan indult be az év, már-már azt hittük, a blogon nem lesz érdemi bejegyzés a hónapban. Szerencsére durván megszórt minket hallgatnivalóval a Frontiers Kiadó, rájuk mindig lehet számítani - még akkor is, ha a mennyiség olykor a minőség rovására megy. Ez utóbbi kijelentés akár a mottója is lehetne szegény Magnus Karlsson karrierjének. Ha nem is voltak minden tekintetben tökéletesek, egy ideig határozottan élményszámba mentek a svéd multiinstrumentalista/zeneszerző kiadványai - bármilyen néven, bármilyen előadó vagy projekt égisze alatt jelentek is meg.
A The Ferrymen immáron a sokadik olyan mesterségesen összerakott társulat, amit a nápolyi kiadó azért toborzott, hogy az utolsó bőrt is lenyúzza egy olyan - egyébként fantasztikusan tehetséges - muzsikusról, aki évek óta a kimerültség jeleit mutatja. Nyilván van egy szint, ami alá Karlsson nem fog, mert nem tud menni. Igénytelen, hallgathatatlan fosokat nem várhatunk tőle, termékeiben (mert ezek azok) mindig lesz valami tetszetős, valami jól elkapott, valami minőségi (ha más nem, a szólói). Éppen ez benne a dühítő, mert nem lehet leszólni a cuccot, lesajnálni a közreműködő zenészeket anélkül, hogy a kritikus ne csinálna hülyét magából - miközben az X-edik lelkiismeretes hallgatás után sem emelkedik ki vagy marad meg semmi a dalokból.
Itt van megint - a komposoktól immár harmadjára - közel hatvan perc muzsika, ami technikailag kikezdhetetlen, de tökéletesen sablonos, jellegtelen tucattermék. Tipikus Frontiers hangzás (főleg, ami a dobokat illeti), ezerszer hallott Karlsson dallamok, a kifulladóban lévő műfaj egyezményes határait maximálisan tiszteletben tartó biztonsági játék. Épp valami ilyesmit gondolhatott az az amerikai tizenéves, aki a '90-es évek elején meglátta az MTV-n a milliomodik tupírozott hajú, cicanadrágos boybandet.
Talán nem is a ferrymen (komposok) a legjobb kifejezés erre a bandára, találóbb lenne az everymen (jelentéktelen, szürke emberek). Mondom ezt úgy, hogy egyenként a maga nemében mindegyik muzsikus kiemelt, sztár státuszt képvisel a rockzene világában. Lehet, hogy ezért nagyon ki fogok kapni, de úgy érzem, itt már nem csak a kicsit megfáradt Karlsson a ludas. Itt van például Mike Terrana: megszámlálhatatlanul sok lemezen játszott már, technikailag kifogástalan, még sincs saját stílusa vagy hangzása - kicsit olyan, mint Mike Mangini (Dream Theater). Nemkülönben a manapság sokat foglalkoztatott és tagadhatatlanul tehetséges Ronnie Romero: érezni benne a hihetetlen erőt, a nagy elődök (főleg Dio) iránti tiszteletet, de nekem hiányzik a hangjából valami mélység, valami emberi melegség, ami például - akárhogy igyekezett is gonoszkodni - mindig ott bujkált Dio torkában.
Ne tévesszen meg senkit a negatívra sikerült hangvétel, nem kívánok senkit sem elijeszteni attól, hogy a komposokkal még egy folyót átszeljen. Uccu neki! Rosszul nem jár, nem fogja úgy érezni, hogy meglopták, de tartok tőle, hogy igazán maradandó emlékeket sem fog vele szerezni.
Sajnos folyamatosan bővül a veszteséglista... Szegény Meat Loaf (becsületes polgári nevén Marvin Lee Aday) kevesebb mint egy évvel élte túl a vele pontosan egykorú zeneszerző/producer barátját, hangos sikereinek kovácsát, Jim Steinmant (1947-2021). Nem kétséges, hogy Meat Loaf sokoldalú tehetség, igazi művész volt, bár úgy tapasztalom, zenészként meglehetősen megosztó volt. Sokan fárasztónak és túl dagályosnak tartották a szinte csak színpadias jellegű, hosszú dalokban gondolkodó énekest. Az "I Would Do Anything For Love (But I Won't Do That)" slágerét magam sem tudom már végighallgatni. Ha meghallom, pontosan értem, hogy egyesek mit nem szerettek benne.
Ugyanakkor a mellékelt képen látható két koncertfilmet ("Bat Out of Hell: Live With The Melbourne Symphony Orchestra" - 2004 és "3 Bats Live" - 2007) bátran ajánlom mindenkinek! Hihetetlen, mennyire maximalista volt, egészen elképesztő fanatizmussal és munkabírással tolja le a két és fél órát koncertenként. A kísérő zenekart és énekeseket pedig nem lehet elégszer hallani. Hihetetlen muzikalitás és végtelen profizmus, igazi, nagybetűs ROCK SHOW, amelyből sajnos egyre kevesebb lesz, ahogy telik az idő és változik a (zenei) világ.
Egy igazi egyéniség távozott közülünk, az utolsó rocksztárok egyike. Isten veled, Fasírt!
Elképzelhető, hogy az olvasók jobban jártak volna, ha ezt a recenziót Túrisas haversrác/kolléga/egykori diáktárs írja, hiszen egyrészt tavaly márciusban ő posztolt a Giant grunge által csúnyán elkaszált klasszikusáról (Time To Burn, 1992) az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatban, másrészt nincs egy hete, hogy arról értekezett: bármit is gondoljunk a grunge rocktörténelemben betöltött szerepéről általában, az tagadhatatlan, hogy nagyszerű zenészek/dalszerzők ígéretes karrierjének tömkelegét törte derékba. Ilyen vétlen és többre érdemes áldozat volt a Huff testvérek által alapított Giant is, amely mindössze kettő - ma már klasszikusnak számító - album után úgy hullott alá a szárnyalásból, mint a 20 gramm sörétet nyelt réce vadászidényben.
Azon már meg sem lepődtünk, hogy a Frontiers-tulajdonos Perugino unszolására a Giant reaktiválta magát, jóllehet a kivételesen tehetséges gitáros/énekes/dalszerző Dann Huff produceri és családi elfoglaltságai miatt már nem vett részt személyesen a "föltámadásban". A "III" (2001) és a "Promise Land" (2010) dalai közül azért sokat Dann Huff és egy másik legendás dalszerző/producer, Mark Spiro rakott össze. Ennek ellenére az újraalakult Giant nem jutott el az áttörésig; 10 évente egy lemez nem túl intenzív tempó, és az sem segített, hogy Dann Huff frontemberként, technikás hangszeresként nehezen (vagy egyáltalán nem) pótolható. Pedig a mikrofon mögé Terry Brock (Strangeways, Seventh Key) állt be, a szólógitárt pedig a több mint kompetens John Roth (Winger, Starship featuring Mickey Thomas, Jimi Jamison) kezelte. Némi érdekesség: a Giant hosszú téli álmát Brock és Roth egy egész jól sikerült közös projekttel vezette le, ami ugyancsak a Frontiersnál jelent meg 2016-ban.
A folytonosságot tehát David Huff dobos és Mike Brignardello basszusgitáros képviseli a bandában, akiket ezúttal is John Roth kísér a gitáron, viszont az énekes poszton változás történt, Terry Brock helyére Kent Hilli érkezett a Perfect Planből. Hilli nagyon tehetséges AOR/hard rock dalnok, aki ráadásul a dalszerzésből is kiveszi a részét - ha kell. Hát most nem kérdés, hogy kell, mivel Dann Huff és Mark Spiro nem igazán vettek részt a vállalkozásban, Dann Huff egyedül egy gitárszólót vállalt a "Never Die Young" című dalban. Az így keletkezett űrt a Frontiers ki mással is próbálta volna meg betölteni, mint Alessandro Del Vecchióval, aki nemcsak házi dalszerzőként, de vokalistaként, billentyűsként és társproducerként is részt vett a munkálatokban.
Mondanom sem kell, hogy így, ebben a formában ez a Giant már nem az a Giant. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lemezen nincsenek kifejezetten jó nóták, főleg az első felén. Azért nagyon meglettem volna a lírák (It's Not Over, Anna Lee) és a Frontiers-féle tucattermékek (pl. The Price Of Love) nélkül. A lemezt záró ballada (I Walk Alone) viszont kellemes meglepetés: amolyan fülbemászó, libabőrös, Journey-féle darab. Nem rossz, nem rossz, ha féláron látom, úgy megveszem, mint a pinty...
Nem kétséges, hogy az év egyik legjobban várt kiadványa Vivien Lalu új albuma. A francia billentyűs nem kényeztet bennünket nagyon, nagyjából nyolc évente lep meg minket egy-egy szólólemezzel (Oniric Metal – 2005, Atomic Ark – 2013), hacsak nem számoljuk ide eddigi csúcsteljesítményét, a Shadrane név alatt kiadott remek portékát (Temporal – 2008). Azoknak, akik nem igazán tudják hova tenni a Vivien Lalu nevet, szolgálok még egy haszontalannak tűnő – bár nem föltétlen jelentéktelen – információval. Lalu bámulatos muzikalitásának családi gyökerei vannak; szülei, Michel és Noelle egy Polène nevű formáció élén a '70-es évek francia progresszív rock színterének (nemzeti szinten) ünnepelt figurái voltak.
Nyolc év alatt sok minden történik, az ember (hacsak nem Lemmy Kilmisternek vagy Yngwie Malmsteenak hívják) sokat változik. Ami elsőre föltűnik az, hogy Lalut, aki korábban a Lion Musicnál és a Sensory Recordsnál jelentette meg anyagait, leszerződtette a Frontiers, ezzel is bővítve a nápolyi istálló egyre jelentősebb progos tenyészetét. De ennél fontosabb, hogy Lalu sokat érett (nem tudom, hogy ez-e a helyes kifejezés) zeneileg. Határozottan változatosabb, mélyebb merítésű lett a muzsika, már-már az a benyomása az embernek, hogy nem is annyira progresszív metál, mint inkább eklektikus art rock/fúziós dalcsokrot hallgat, amelyben a korábbiakhoz képest kiváltképp fölerősödtek a '70-es évek progresszív mestereinek, főleg a Yesnek hatásai.
Lalu egy interjúban azt nyilatkozta, hogy kísérletezni akart egy modern metálos Yes hangzással. A Yes áthallásokat hihetetlenül fölerősíti Damian Wilson (Threshold, Headspace, Arena) hangja, aki most először kölcsönözte jellegzetes orgánumát Lalu-kiadványnak, hiszen a korábbi két lemezen a német Tomorrow's Eve-ből ismert Martin LeMar énekelt, a Shadrane-albumon pedig Göran Edman (Malmsteen, Karmakanic stb.), illetve Henrik Båth (Harmony, DarkWater) és Björn Jansson (Tears Of Anger). Az erőből bömbölő LeMarhoz képest nem is lehetne kontrasztosabb Wilson tiszta, magas, légies éneke, de ettől függetlenül is érezhetően végig ott kísért a nagy progos elődök szelleme. Míg a "Won't Rest…" egy metál hormonokkal bőségesen injektált Yes szerzeménynek tűnik, a "Lost In Conversation" például akár a Rush "Roll The Bones" albumáról is származhatna.
Nem mehetünk el amellett, hogy milyen illusztris muzsikusokat sikerült megnyerni a lemez fölvételeihez. Már a Shadrane albumon is nyálcsorgató volt a stáblista, de itt ezt még sikerült fokozni, bővíteni. Mielőtt fölsorolom a vendégzenészeket, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az előttem eleddig ismeretlen Jelly Cardarelli (mint kiderült, ő játszott az Adagio legutóbbi lemezén) egészen brutális, éppolyan fifikásan és intenzíven püföli a dobokat, mint elődje, Virgil Donati. Szóval a neves munkatársak: Alex Argento, Gary Wehrkamp, Jens Johansson, Jordan Rudess, Marco Sfogli, Simon Phillips, Simone Mularoni, Steve Walsh, Tony Franklin, Alessandro Del Vecchio és Vikram Shankar. Bár szeretem Wilson orgánumát, azért jólesett volna néha egy-két vendéghang (jó értelemben!). Határozottan üdítő Steve Walsh (Kansas) szereplése a címadóban, elfért volna még mellé egy "ellenpont", mondjuk a Shadrane albumon is közreműködő érdes torkú Björn Jansson.
A "Paint The Sky" nem tartozik a habkönnyű hallgatnivalók közé; nem fog aratni sem a kereskedelmi rádiókban, sem a mainstream rock/metálra ráizgult kritikai weboldalakon. Egészen fantasztikusan, fület gyönyörködtetően szól ugyan, de nagyívű, ragadós dallamok hiányában alig-alig van mibe kapaszkodni. Nem sportarénákba, rosszul megvilágított kocsmákba való zene ez, hanem olyan gourmet cucc, amely leginkább a Müpában találhatna otthonra, mondjuk egy Larry Carlton és egy Bartók emlékkoncert között. A "Standing At The Gates Of Hell" és a címadó bónuszként szerepeltetett instrumentális változata (egészen más zenészekkel!) már inkább jazzfúzió. Itt még tágabbra nyílik az a bizonyos olló a könnyen kiszámítható, irányítható közízlés és a fizikai hanghordozókat vallásos buzgalommal gyűjtő "kockák" között.
Már most, január közepén ki merem jelenteni, hogy a "Paint The Sky" az idei esztendő egyik legfontosabb progos megjelenése, még akkor is, ha nem fogom rongyosra hallgatni. Gyanítom, hogy olyan muzsika ez, aminek meg kell lennie a zenei "könyvtárban", de csak ritkán izgul rá az ember. Majd elválik…
Tartuffe barátom ezen az oldalon minden lehetőséget megragad, hogy egyértelművé tegye: a '90-es évek zenei közízlését alapjaiban megváltoztató kereskedelmileg irányított vagy manipulált zeneipari (ellen)forradalom nem volt egyértelműen pozitív jelenség, sőt éppen olyan pusztító energiákat elszabadító, korszakos értékeket tagadó, szélsőségektől hemzsegő fejlemény (is) volt, mint minden forradalom. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a műfaj emblematikus figurája, Kurt Cobain (Nirvana) kiábrándultságát, kiégését többek között éppen az a felismerés fűtötte, hogy "mozgalmukat" éppúgy bedarálta a lelketlenül profitorientált zeneipar, mint a lánglelkű fiatal muzsikusok minden korábbi nemzedékét. A "nomen est omen" elvből kiindulva, Tartuffe kolléga következetesen azzal "trutyizza" le a stílust, hogy szó szerint ez a legszabatosabb magyar fordítása a zsánert először felkaroló Seattle-i kiadó (Sub Pop) által kitalált és népszerűsített angol "grunge" elnevezésének. Én most – felvállalván az ezzel együtt járó felelősséget – azt próbálom igazolni, hogy nem csupán ízlésbeli – tehát érdemi vitára alkalmatlan – különbségek vannak e kérdéskörben, de tényszerű és fájdalmas értékrombolás is bekövetkezett.
Az USA a '80-as években lubickolt a Reagan adminisztráció által fémjelzett gazdasági konjunktúrában – na meg a kokaintól fűtött bulimámorban! –, így az idős Bush második elnöksége alatt és Clinton beiktatása után fokozatosan mélyülő recesszió az amerikai néplelket és általában véve a közhangulatot gyorsan a padlóra küldte. A zeneipar csúcsra járatta, végletekig kihasználta, sőt önmaga karikatúrájává silányította a '80-as években mainstreambe emelt rockzenét, de alapvetően a rohamosan romló gazdasági és szociológiai folyamatok szolgálnak arra magyarázatul, hogy a Sunset Strip flitteres csillogása hirtelen miért tűnt olyan hamisnak, a való élethez képest olyan kiábrándítóan disszonánsnak. A mai szemmel tényleg nagyon röhejes csili-vili, műanyag, a férfiatlan külső ellenére is betegesen nőfaló világ, valamint a nehezen boldoguló, családi és munkahelyi nehézségekkel küzdő amerikai melós lepattant szuterénben nevelt gyerekének életérzése nem sok ponton találkozott. (Megjegyzem, a sokmilliós lemezeladások ekkor sem parancsszóra történtek, azaz szabad akaratukból vásárolták a melósok is, tehát nem ördögtől való a létező társadalmi okok mellett a zeneipar mindenhatóságáról is beszélni.) De ettől függetlenül fogadjuk el, hogy a grunge megjelenésének, az ösztönös Nirvana dalok befogadásának termékeny talajt jelentett az átlagos, zsíros hajú amerikai fiatal kamasz háborgó lelke. Ezekkel a dalokkal tudott még inkább azonosulni, együtt érezni és őszintén lázadni, a White Lion "Little Fighter"-jével már nem. Azt legfeljebb szívesen hallgatta és bömböltette a kocsiban, legalábbis addig, amíg teljesen ciki nem lett és nem röhögték ki a haverok. Akárhogy is, a grunge forradalom volt, és megkerülhetetlen zenetörténeti tényezővé vált, melynek számos eleme átöröklődött, és egy rockzenei szintézisben a mai napig a kortárs rockzene integráns, de már egyáltalán nem meghatározó stílusjegye.
Van azonban párhuzamosan egy ennél lényegesen fontosabb zeneművészeti történés, amiről viszont ritkán vagy egyáltalán nem esik szó, vagy ha igen, elnagyoltan, abban a tömör megfogalmazásban, hogy a grunge kiszorította a zenéből a gitárszólókat. Ez kétségkívül igaz, de a lényeget figyelmen kívül hagyó leegyszerűsítés, a károkozás ennél összetettebb.
Eddie Van Halen és Yngwie volt a két utolsó igazi gitárhős. A gitárhős itt abban az értelemben értendő, hogy nem valami meglévőt fejlesztettek tökéletesre és formáltak a saját képükre (pl. Steve Vai), hanem ők teremtettek: létrehoztak valami újat. EVH technikai trükkjeinek (whammy, tapping) és Yngwie hegedűsöket idéző megszólalásának és arpeggio futamainak nem volt előzménye. A két elementáris hatás gitárosok tömegét fordította a hangszer és zeneelmélet mélyebb megismerése felé, melynek köszönhetően a '80-as évek második felében olyan lemezek jelentek meg, amelyek a mai napig hivatkozási alapnak számítanak a rockgitározásban.
Ezek a lemezek ugyanakkor bizonyos értelemben alapvetően eltértek még a két stílusteremtő zenei gondolkodásmódjától is. Az új elem pedig a megkomponáltság és klasszikus zenei forma lett az instrumentális gitárzenén keresztül. A gitárművészet soha nem látott magasságokba jutott. A gitár addig alapvetően a rock és blues stílus jellemző hangszereként, főként improvizáló hangszer volt. Még a Jon Lord által partitúrában megírt, azaz kötött formában előadandó "Concerto For Group and Orchestra” (1969) zeneműben is jórészt szabad kezet kap a gitár, Blackmore hosszú szólója meglehetősen improvizatív. De a virtuóz instrumentális gitárzene (shred) alfájaként jegyzett első Yngwie lemez is hagy teret a rögtönzésnek, hiszen maga Malmsteen sem játssza kétszer egyformán a dalokat. Ez természetesen nem baj, ettől se nem több, se nem kevesebb a zene, mindössze arról van szó, hogy megjelenik párhuzamosan egy új felfogás és érték, egy más típusú, a klasszikus zenére jellemző gondolkodásmód a rockgitárosok részéről.
Vinnie Moore: Mind's Eye (1987), Tony MacAlpine: Edge Of Insanity (1986), Jason Becker: Perpetual Burn (1988) lemezei nem kizárólag stílusukban neoklasszikus anyagok, de olyan értelemben is, hogy ezekben a dalokban nincs helye improvizációnak, a legelső hangtól az utolsóig megkomponált, nem megváltoztatható művek, amelyeket a mai napig a lemezen megjelenthez híven adnak elő a szerzők vagy az azokat műsorukra tűző művészek. Ennek az új zenei gondolkodásmódnak a nagyon színvonalas, de már akár "örökzöldként" is értékelhető klasszikusai éppen csak megjelentek, elindítva egy nagyon biztató és friss zenei megújulást, amikor jött az amerikai melós elidegenedett kamasz gyermeke és az ő háborgó lelke, amely nem szomjazta ezt a fajta zenei frissességet. Persze az is igaz, hogy itt már a zenei szofisztikációnak egy olyan szintje jelent meg, amely határozottan a jazz és klasszikus zene magaskultúrája felé mozdult el, s mint ilyen, a tömegeket már nem tudta úgy motiválni, egyeseket pedig már nem annyira elkápráztatott, hanem inkább irritált. A helyzetet súlyosbította, hogy a zsírosabb profit érdekében hathatós zeneipari támogatással tudatosan bedöntötték a korábban jól tejelő, de újabban pénzügyileg egyre kevésbé sikeres "régi stílust", illetve ellehetetlenítették azokat, akiket talán nagyon szívesen megismertünk volna művészi kiteljesedésükben. Pl. a kevésbé ismert Joey Tafolla: "Out Of The Sun" (1987) lemezén még Paul Gilbert és MacAlpine is közreműködött. A neoklasszikus instrumentális mozgalom éppen csak kibontakozóban, megerősödőben volt, olyan lendülettel és minőségben, amiből egyszerűen nem következett a természetes úton történő kifulladás. Az ismertebb előadók persze nem tűntek el, de ha jelentek is meg lemezeik az évtized fordulóján, azok már ismét inkább blues-alapú anyagok voltak, noha szerencsére sokuknál megmaradt a kötött forma, pl. Satriani, Vai, akik népszerűségüket megtartva tudták megőrizni kompozícióikban ezt a komponista attitűdöt.
Ha erőltetnénk a hegeliánus gondolkodásmódot, talán zárhatnánk azzal, hogy minden jó, ahogy történt, hiszen tézis (itt: klasszikus zenei gondolkodásmód és hangszeres játék) és antitézis (itt: mindezeknek tagadása) után létrejött a szintézis, ahol a Sunset Strip sarától, annak minden hamis csillogásától, felesleges sallangtól mentes '90-es évek bontogatta szárnyait, ahová azért az "érték" is megérkezett. Biztos létezik emellett is jól érvelő vélemény, mi azonban éppen azért írtuk ezt a cikket, hogy megerősítsük: ha tudunk is felhozni ellenpéldákat és magunk is örömmel nyugtáztuk, hogy a pántlikás, csillogó, flitteres outfit a múlté, a zenei értékvesztés mértéke helyrehozhatatlan károkat okozott, számos, soha meg nem jelenő (neoklasszikus) lemezt és kiváló komponista-hangszerest temetett maga alá a trutyi.
Rendhagyó ajánlás következik, mentségemre legyen mondva, zenés darabról van szó (melynek dalai külön is megjelentek). Magam sem gondoltam ugyanis, hogy a tavalyi év egyik legjobb filmjét egy komikus által – egyes egyedül – előadott dalocskák és monológok laza gyűjteménye szolgáltatja majd. És ha azon lehet is vita, hogy ez az opusz kiérdemli-e abszolút értékben az év mozija címet, a felől semmi kétség, hogy az év meglepetését és az eddig készült legfaszább kordokumentumot látják azok, akik rászánják magukat a megtekintésére. (A Netflixen látható amúgy magyar felirattal.)
Burnham amolyan influenszer-féle, youtube-on kezdte a pályafutását vicces-zenés klipekkel, majd sztendáposként folytatta a karrierjét. 2016 óta mégsem lépett színpadra, nem tudta ugyanis jól kezelni az élő fellépésekkel járó stresszt (ezt maga mondja el itt). Azóta színészként és rendezőként is debütált – korántsem tehetségtelen próbálkozások ezek sem. Ez az egyszemélyes musical/stand-up keverék a pandémia alatt született, egyetlen szobában felvéve – írta, rendezte, zenéjét szerezte, operatőr és színész: a főhős maga.
A cím (Bent/Belül) tökéletes: bezárva egy szobába több, mint egy évig. Mégis sokkal több ez egy puszta COVID reflexiónál, mert nem csak Bo Burnham stúdiószobájába enged bepillantást, hanem a művész gondolataiba és legmélyebb érzelmeibe, félelmeibe, traumáiba, azaz a szívének, lelkének a kellős közepébe. És ezen keresztül a harminc körüli korosztály életérzésébe, frusztrációiba, életmódjába. Mesterfokon űzött öniróniával tálalva mindez.
A befogadói élmény folyamatos hullámvasút, hol fent vagy, hol lent. Az egyik pillanatban ledőlsz a székről, annyira kell röhögnöd a fiatal felnőttek életmódját kifigurázó hihetetlenül kreatív szkeccsektől, néhány másodperccel később már szégyenled magad, hogy az előbb nevettél, mert Burnham fejbe baszarint a ténnyel, hogy ezek a fiatalok mennyire elveszettek és milyen nyomorúságosan érzik magukat ebben a rohadt világban.
Van persze egy átfogó íve is a dramaturgiának: az idő (nem csak a játék-, hanem a bezártságé is) előre haladtával egyre komorabbá válik a hangvétel. Burnham gyakorlatilag a szemünk előtt roppan össze. Ami az elején még lehetőségeket is magában hordozó kellemetlenségnek tűnt (ti. a pandémia és az ebből következő magunkba zárkózás), az egyre nyomasztóbbá, végül elviselhetetlenné válik.
Korunk visszásságairól készült mostanában néhány hype-olt film, ami nagyot ment az értelmiségi fiatalok/felnőttek körében - legutóbb a Ne nézz fel!, előtte a Facebook és a social media visszásságairól leplet lerántó Társadalmi dilemma. Azokat is meg lehet nézni, de hogy negyed annyira sem fognak megérinteni, mint az „Inside”, az tuti. Azokkal szemben ugyanis ez színtiszta művészet, nem szájbarágás. Márpedig a világot sosem az értelem, hanem az érzelmek mozdították előre.
ui. Burnham nem mellesleg zeneszerzőnek sem utolsó. A műben elhangzó dalok – bár popról és nem rockról van szó – kifejezetten kellemesek. Egyik-másik – annak ellenére, hogy a hangsúly nyilván itt a szövegeken van - világsláger lehetne, ha valamelyik éppen most sztár adná elő őket.
Nem kérdés, hogy a grunge zeneileg (technikailag) visszalépést hozott a rockzenében, legfőképpen éppen gitározás tekintetében. (Hozzátéve azt is, hogy eltörölni nem tudta a fejlődést, csak megakasztani egy időre – a szellem ki lett engedve a palackból, és nem bújik már vissza sosem.) A dilemma inkább az, más tekintetben hozott-e előrelépést, progressziót? Ha igen, összességében a muzsikára tett hatása lehet semleges, vagy pozitív is akár.
Rendhagyó ajánlás következik, mentségemre legyen mondva, zenés darabról van szó (melynek dalai külön is megjelentek). Magam sem gondoltam ugyanis, hogy a tavalyi év egyik legjobb filmjét egy komikus által – egyes egyedül – előadott dalocskák és monológok laza gyűjteménye szolgáltatja majd. És ha azon lehet is vita, hogy ez az opusz kiérdemli-e abszolút értékben az év mozija címet, a felől semmi kétség, hogy az év meglepetését és az eddig készült legfaszább kordokumentumot látják azok, akik rászánják magukat a megtekintésére. (A Netflixen látható amúgy magyar felirattal.)