Kiadó:
Provogue

Honlapok:
www.jbonamassa.com
facebook.com/JoeBonamassa

Hát igen, ahogy azt sejteni lehetett, egyre kevésbé leszek én itt naprakész, kevés újdonságot várok, még kevesebb nyűgöz le annyira, hogy írjak is róla. Viszont az újszülöttnek minden vicc új, márpedig ez a Joe fiú engem nagyon megtréfált. A közelmúltig nem volt olyan blues-diskurzus, ahol nem kotyogtam közbe (kéretlenül is), hogy én bizony értetlenül állok a hype előtt, mert az egy dolog, hogy a mindig elvágólag belőtt outfit nagyon nem blues, de a teljesen steril, tökéletességig megkomponált, előadott, patikamérlegen kiszámolt, kristálytisztán megszólaló dalok és gitárjáték sem az. Sehol az a nyers, mosdatlan, koszos, törvényszegő (képletesen és szó szerint is) attitűd, ami Eric Gales sajátja és amitől hiteles lesz ez a fajta életérzés és muzsika. Aztán valahogy mégis egyre közelebb kerültünk egymáshoz, merthogy azt egy pillanatig sem tagadtam, hogy minőségi szórakoztatást nyújtanak a Bonamassa anyagok. Év végére pedig leomlottak a falak, annyira megbarátkoztunk, hogy az év végi listámra is felkerült az új lemeze.

Bonamassa "titka", hogy a technikai tökéletessége mellett zseniális dalszerző, aki bizony legalább olyan barátságot ápol a hard rockkal, funkyval és jazz-zel, mint a blues-zal. Hihetetlenül tőkeerős és profi marketing/menedzsment áll mögötte, a legtöbb koncertjét megjelenteti kép- és hanganyagként, ezek szinte mindegyike csodálatos helyszíneken (pl. Red Rocks) vagy a világ legnagyobb, leghíresebb koncerttermeiben került rögzítésre. Ráadásul Bonamassa nem "tízdalos" előadó, nincsenek mindenáron kötelező slágerei, tehát úgy tudja a setlistet összeállítani, hogy ne legyenek önismétlőek a koncertfelvételek.

A "Live At Rockpalast" a pályája elején éppen kibontakozó (félhosszúhajú!) Bonamassát mutatja, s mint ilyen, igazi csemege, hiszen nincs itt abból semmi, ami most igazán jellemzi a kiadványait. Nincsenek vokalisták, fúvósok, billentyűsök, nincs nagy koncertterem, nincs belőtt séró, kifogástalan öltöny, élre vasalt megjelenés. Van egy dobos (Kenny Kramme), egy brutálisan jó, virtuóz módon játszó bőgős (Eric Czar) és a sikerre éhes Joe, aki itt végképp meggyőz arról, hogy mindent, de mindent tud a hangszerről. Nyoma sincs annak a professzionális, de kicsit mégiscsak steril bluesgitározásnak sem, ami miatt idegenkedtem tőle. Dög van, magas hőfokon robbanásközeli energiaszint és minden pillanatában hiteles blues-rock. Horzsol, karmol a trió, ahogy kell, a koncert végére szinte a padlót is felszedik így hárman. Óriási koncertélmény, bár alapvetően klubkoncertet látunk, a kameramunka és kép kiváló, ahogy a sound is.

Vigyázó szemetek legott Bonamassára vessétek, ha már én sokáig ilyen hülye voltam!

Túrisas

Az idén fájdalmasan sok érzékeny veszteség érte a rockzene hazai és nemzetközi élbolyát. De nemcsak a halál csontos, fagyos keze ragad el tőlünk nagyszerű muzsikusokat, léteznek ún. karrierhalálok is: betegség, anyagi problémák, kiábrándultság és még sok más hasonló okozhatja azt, hogy bizonyos emberek, egyébként nagyszerű "harcosok" egyszerűen eltűnnek az arénából. Van pár örökbecsű kedvencem, akiknek hosszú évek óta csak bottal ütjük a nyomát, pedig zenei örökítőanyaguk akár évtizedek múltán is kimutatható a műfajban – de az én tudatomban egészen biztosan élénken él még az emlékezetük.

Marko Waara

Az első ilyen név nem sokaknak lesz ismerős, pedig én minden egyes daláért rajongok. Marko Waara az általam folyamatosan ajnározott finn progresszív csapat, a TunnelVision (While The World Awaits, Tomorrow) énekese és fő dalszerzője volt, akinek furcsa, Ozzyra emlékeztető hangja és semmivel össze nem keverhető dallamérzéke rettenetesen hiányzik. Annak idején néhány Warmen (ITT és ITT) albumon is föltűnt egy-két nóta erejéig, de azóta sajnos teljes a csönd. Egy TunnelVision reunion hírére tuti, hogy kiugrana a szívem a helyéből…

Richard Andersson

Sokan súlytalan zenei kaméleonnak, amolyan billentyűs Yngwie-wannabe-nek tartották, pedig baromi sok jó lemezt készített különböző formációkkal: Majestic, Time Requiem, Space Oddyssey. 2006 óta nem jelentkezett saját anyaggal. Vállalt ugyan epizódszerepeket itt-ott (pl. Silver Seraph, Karmakanic, Evil Masquerade stb.), de utoljára Srdjan Brankovic 2008-as Expedition Delta lemezével kapcsolatban hallhattunk róla. Lehet, hogy rajtam kívül világszinten max. pár száz ember lenne rá kíváncsi, azért én mégis nagyon örülnék egy új lemeznek, mondjuk Jorn Landéval a mikrofon mögött…

Goncalo Pereira

Őt sem ismerik sokan, még talán hazájában, Portugáliában sem. Amennyire meg tudom ítélni, rajtam kívül nem is reklámozta őt senki Magyarországon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy jelentéktelen figura vagy középszerű muzsikus lenne. Lemezei az instrumentális gitárzene igazi gyöngyszemei, melyek simán odatehetők Satriani, Vai, MacAlpine legjobb albumai mellé. 2013-ben tűnt el nyomtalanul Liszabon utcáin – na, nem szó szerint; állítólag tanít, hangmérnökösödik, ilyesmi. Egy új lemez a csillagok közé repítene…

Vito Bratta

Ez már régi sztori, és sokan, sokszor írtak róla. A White Lion gyermekkorom meghatározó élményei közé tartozik, többek között nekik köszönhető a rockzene felé való végleges és megingathatatlan elköteleződésem. Ha a "Little Fighter" vagy a "Wait" szólóját meghallom, a mai napig mintha áramütés érne, a hideg szaladgál le-föl a gerincoszlopomon. A zeneipar okozta csömör, szülei évekig tartó, lelkiismeretes ápolása, valamint egy csuklósérülés a biznisz egyik legbriliánsabb gitárosát vették el tőlünk. Fölmérhetetlen veszteség…

Tartuffe

Nem vagyunk már fiatalok, ez a négy ember itt már nem keresi az újdonságokat olyan megszállottan, mint régen, de talán nem is a (mi) feladatunk. Az idei toplistánkon ezért nagy újdonságok nincsenek, de minőségi albumok azért bőven. Mintha a műfaj is megfáradóban lenne amúgy, legalábbis arra a konklúzióra jutottunk, hogy nagy innovációkat nem a metal környékén kell keresni manapság. De ez sem biztos, hogy probléma, amíg a zenei színvonal sosem látott magasságokban szárnyal. A toplistás lemezek – közös kedvencek és kinek-kinek az első helyezettje – nagyjából ezt a képet rajzolja meg 2021-ben.

1. Dream Theater: A View From The Top Of The World

2. Evergrey: Escape Of The Phoenix

3. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

4.-5. Inglorious: We Will Ride

4.-5. Kékkői Zalán: My World My Dream

6. Volbeat: Servant Of The Mind

7.-10. Black Label Society: Doom Crew Inc.

7.-10. Iron Maiden: Senjutsu

7.-10. Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure

7.-10. Styx: The Crash Of The Crown

+1 A.C.T: Heatwave (EP)

 Ezzel a listával kívánunk élő zenében gazdag új évet minden kedves olvasónknak!

Érdekes vélemények fogalmazódnak itt meg tanult kollégáimtól, megannyi igazsággal. Egyrészről a zeneipar és a rockzene válságáról, az abból következő gyenge felhozatallal magam sem tudok vitatkozni, szinte egyetlen lemez sem sokkolt és taglózott le igazán az idén (Yngwie igen, de az pont az ellenkező előjellel...), másrészt lehet, hogy tényleg öregszünk és a "régen minden jobb volt"-érzés hajlítja meg a teret körülöttünk és zavarja meg a valóságérzékelésünket.

Részemről egészen biztos vagyok abban, hogy soha ennyi képzett és kiváló muzsikus nem volt a világon; legalábbis nem hiszem, hogy akár a kétezres években is mindennapos lett volna, hogy két-hároméves ázsiai kislányok nyomnak el hibátlanul bravúrdarabokat. Mégis érzem az egy helyben topogást, sőt akár a rockzenei hanyatlást is, ez kétségtelen. De azt is fenntartom, hogy tévedhetek és tévedhetünk, egyszerűen belefáradtunk a zenedömpingbe és kiégtünk. Mivel mind a négyen jócskán elhagytuk csikóéveinket, talán ránk férne a vérfrissítés. Na, majd a kamasz lányom, aki tőlem teljesen függetlenül(?) kezd egyre határozottabb kalandozásba a rockzene birodalmában, majd hátha egyszer leírja itt, miben tévedtünk.

Nyitottnak nyitott voltam, minden engem érdeklő újdonságba belehallgattam, de szinte mindent töröltem a Spotify-gyűjteményből, egyszerűen azt éreztem, hogy csak a helyet foglalja, úgysem hallgatom meg többet. Ezekből a részben kihullott lemezekből kell most írnom egy tízes listát, fasza...

1. Black Label Society: Doom Crew Inc.

Hú, ez a lemez az idei abszolút első. Meg is veszem majd eredetiben. Zsigeri, tahó ősember rock/metal, ahogy eddig mindig, de ez most nem akarja, hogy ne legyen visszatérő vendég a lejátszóban. Feeling, gitározás 10/10.

2. Igor Paspalj: "életmű"

Az "életmű" nem véletlen van idézőjelben. A fiatal szerbiai gitárosnak egyelőre még nincs olyan; ahogy lemeze sem igazán. Ő a modern kor gyermeke, aki a "social media" kínálta lehetőségeket használja ki okosan és sorra teszi fel videóit. Amit játszik, az viszont mindig libabőr, legyen az saját vagy cover. Nem véletlen lett világhírű rövid idő alatt.

3. Kékkői Zalán: My World My Dream

Tartuffe mindent leírt róla. Instrumentális világszínvonal, igazi dalokkal.

4. Joe Bonamassa: Time Clocks 

Na, ez érdekes. Tartuffel oly sokszor megbeszéltük, hogy a faszi hiába tökéletes, egyszerűen túl tiszta, túl steril a blueshoz, a könyvelőkinézetről nem is beszélve. És aztán mégis egyre többet hallgattam, majd visszavonhatatlanul nagyon megszerettem. Azért Eric Gales még mindig előzi, de ő csak kislemezes még az idén. Amúgy rengeteg bluest hallgattam, a Spoty-statisztika szerint a legtöbbet hallgatott előadóm Paul Gilbert és Derek Trucks voltak. Trucks szinte bármikor jöhet, a "Songlines" pl. az egy megunhatatlan remekmű.

5. Paul Gilbert: Werevolves Of Portland

Szeretem, ahogy gitározik. Nagyon szeretem. Ebben az évben különösen is szerettem, beszereztem néhány hiányzó lemezét, és szinte minden héten előkerült valamelyik.  Egyszerre humoros és vérfark...vérkomoly a csávó.

6. Bodor Máté: Oh Wow!

Ő már nem került fel a Spotify-gyűjteménybe, az Alestorm nagyon nem az én világom, és igazán ez a lemez sem kerül elő annyiszor, mint a többi kedvenc, de vannak nagyon jó pillanatai és végtelenül drukkolok Máténak, örülök a sikereinek, abszolút megérdemelte azt a nemzetközi pozíciót, amit elért és amiért annyit tett.

7. Dream Theater: A View From The Top Of The World

Profi munka. Nekik köszönhető, hogy ez az elképzelhetetlen hangszeres színvonal mára mindennapos lett a rockvilágban. Ettől érdemeik nem csökkennek, sőt.

8. John 5: Sinner

Ő sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket, de azért elő-előveszem. Olyan izgalmasan tudta ötvözni a metal és country gitározást, ebből valahogy most kevesebb jutott. Kár.

9. Omen: Best Of Omen – 30 év

Kicsit csalás, nyilván, de mégis az idén jelent meg, ráadásul újravett dalokat hallunk, betyár megszólalással, Stula hangjával. 

10. Yngwie Malmsteen: Parabellum

A faszi a legnagyobb hősöm, és ez már így is marad. Botrányosan szar borító, botrányosan szar megszólalás, ha nem is botrányosan, de azért mégiscsak szar, fércmunka dalok, összességében iszonyú csalódás, főleg az előzetes nyilatkozatok és várakozás alapján. De mégis, ahogy megfogja a hangokat, azt csakis ő tudja így a világon. Ha olcsón látom majd, meg is veszem, úgyis a kereskedők nyakán marad, nagyon kevesen maradtunk, akik még ezért a fosért is képesek vagyunk némi összeget áldozni...

Ez a nyomorult COVID kinyírta az élő zenét, de azt nem mondhatjuk, hogy lemez fronton is visszaesés lenne. Volt idejük a művész uraknak ugyanis elszuttyogni a fölvételekkel, meg is szórták szerencsétlen hallgatókat, és azt kell mondjam (némileg ellent mondva az előttem szólóknak), hogy nem csak mennyiség van, de a színvonalra sem igazán lehet panasz – már ha tudomásul vesszük, hogy nem ebből a zsánerből fog érkezni a könnyűzene megváltója (meg úgy általában bármi újítás). Szerintem a műfaj igazi nagy kérdése nem a pandémia (bár alighanem az adja meg a kegyelemdöfést), hanem ez: baj-e, hogy a heavy metal – és úgy általánosságban a (hard) rock – újfent underground muzsika lett (ahonnan anno indult), vagy sem?

Nos, a válasz nem egyértelmű. Egyrészt nem, mert az alkotói szabadság és kreativitás így szárnyalhat igazán (persze kontrollálatlanul is), ugyanakkor mégiscsak szegénységi bizonyítvány és dühítő az, hogy egyetlen kis elkxrt frekvencia sem jut egy rockrádiónak a bazi nagy éterben. Ha már mindent ideológia alapon kell eldönteni (nem pedig józan ész/érvek mentén), akkor legalább egy kis keresztény rockot nyomhatnának valahol :). Ezen a blogon nem politizálunk, nem is annak szánom, inkább amolyan társadalmi eszmefuttatásnak: jó lenne, ha eljönne végre némi balansz, egyensúly a különböző nézetek/műfajok/megközelítések között, nem pedig egyik végletből csapnánk a másikba. Hiszen minden eszmének, vagy akár zenei stílusnak megvannak a maga erényei, azokat kellene felismerni, elfogadni és integrálni, nem a szélsőségeikkel riogatni, azokat felnagyítani. A közös jó, a normális együttélés nevében. Persze lehet, hogy ez is részben helyi probléma, ha jól emlékszem itt a szomszédban, Pozsonyban, három rock-adót is be tudtam fogni (a tágabb asszociációkat pedig meghagyom az olvasónak) – de azért ismerjük el: szeretett műfajunk valószínűleg nem a csúcskorszakát éli éppen.

De vissza a mennyiséghez: iszonyatos hajrát toltam decemberben, hogy legalább a legfontosabb megjelenésekkel képben legyek. Még így is felkerült a szűkebb listámra olyan alkotás, amit csak kétszer hallottam. Na jó, a legtöbbet csak kétszer hallottam… De nincsen lelkiismeret-furdalásom, ez a stílus több, mint negyven éve született, ma már csak körbe-körbe forog, nincsen igazán új a nap alatt. Így hallgatom és hallgatni is fogom a klasszikusokat, nem igazán tudja őket meghaladni a mai színtér.

Szóval itt van mindjárt a The Night Flight Orchestra, ők a vírus alatt két lemezt is összedobtak. Én bírom őket nagyon, szerintem nem erőltetett, amit csinálnak: nyilvánvaló, hogy szeretik ezt a korszakot és kiderült, jól is művelik annak zenéjét. Hovatovább, igény is van minderre. Az vesse rájuk az első követ, aki ilyen ínséges időkben nem ragadta volna meg ezt a lehetőséget! Azt azért nehezményezem kissé, hogy kezdetben a '70-es évek progresszív rockja is (szelíden) megbújt a zenéjükben, nem csak az AOR és diszkó. Inkább voltak Kansas (vagy Boston), mintsem Journey, de mára inkább csak az utóbbi maradt. Márpedig a lemezgyűjteményemben nem sorjáznak a Foreigner és az REO Speedwagon albumok, ez így egyre kevésbé izgalmas (még ha jó is).

Dallamfronton amúgy a Crazy Lixx és a Wig Wam is hozta a kötelezőt. Ha valaki újdonságra vágyik, azoknak a Kickin' Valentinát ajánlom, akik Johnny Depp és Zodiac Mindwarp szerelemgyerekével a mikrofonnál retróznak – szintén – egyet. (Nem tudom, észrevettétek-e micsoda respektje van a '80-as éveknek most. A romantikus elvágyódás – retró, fantasy stb. – adott korból sosem jó jel, az értékvesztés és a zavarodottság biztos jele.) A másik véglet, az elborult progresszivitás világában pedig a Soen tette magát oda. A Leprous ment tovább a saját útján, a végeredmény inkább hasonlít immár egy Solberg szólómunkára, mintsem egy metal zenekar közös produktumára, de ettől függetlenül vannak értékei. Csak éppen elég időm nem volt ezen értékek feltérképezésére most.

Hoekstráról se feledkezzünk meg, mert piszkosul érzi a melodikus vonalat. A gitárszólók pedig…, a száj tátva marad. Cuki a Helloween új alkotása is, merthogy különösebben kiemelkedőnek azért nem nevezném. Ari azért, hogy a szükségben – hogy, hogy nem – félre tudták tenni az évtizedes ellentéteket :D. Ha már nosztalgia, a Running Wild is jól sikerült, pedig Rolf bácsi mellett úgy húz el a teljes zeneipar, ahogy Porschék a Suzuki Swift mellett a német autópályákon. Hála az égnek, a Volbeatnek is sikerült visszatáncolnia a szakadék széléről, ha két tingli-tangli számmal kevesebb van az új lemezen, még a szűkebb listára is felteszem valszeg. A Brainstorm évről évre ugyanazt a korongot gyártja le, de valahogy mégsem lehet haragudni rájuk, most is egész pofás lett a végeredmény.

Modernebb dallamfronton ott az Eclipse és az Arion. És persze a The Wildhearts, akik borzasztóan önazonosak ma is, hibázni sem nagyon tudnak mostanában. Progosabb vonalon a Turbulence jelentkezett egy nem túl eredeti, de zeneileg kiváló produkcióval. Végül, de nem utolsó sorban bejött az új Labyrinth, meglepve magamat is, mert úgy nagy átlagban a juropóver mostanában némileg hidegen hagy. Ja, U.D.O. – szinte már acceptebb az Acceptnél, de ez egyáltalán nem baj, sőt!

De lássuk most a listát magát, kiknek sikerült felkerülni rá végül is!

1. Iron Maiden: Senjutsu

Ki más? Ha a nagy öregek megrázzák magukat – lásd tavaly AC/DC! –, még mindig maguk mögé utasítják a mezőnyt. Némi nosztalgiával vegyítve biztosan. Jó lemez, objektív mércével mérve is, én ráadásul nem vagyok objektív, ezt speciel belátom.

2. Dream Theater: A View From The Top Of The World

Kb. ugyanaz a sztori, erős album, némi elfogultság, öröm, hogy magukra találtak. Egy rajongó már csak ilyen.

3. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

Monumentális mű, kellett némi idő, míg bemászott a bőröm alá, de aztán bemászott. Minden megvan benne, amiért Morse munkásságát szeretjük, játékos és komoly is egyben, Beatles, Spock's Beard, prog-rock klasszikusok, egyéniség, csapatmunka. Kell még valami?

4. Witherfall: Curse Of Autumn

Magasra tette a lécet az amerikai banda 2017-ben a "Noctures and Requiem" című alkotással és azóta sem engednek a színvonalból. Nekem bejön ez a sötét, kicsit depresszív, technikás US power, hasonlót nem is tudok hirtelen mondani a jelenlegi színtérről, márpedig a Crimson Glory – Nevermore vonal biztosan nem csak nekem hiányzik. Akkor tessék!

5. Molybaron: Mutiny

Egyik olvasónk ajánlását követve érkezett ez az ír-francia csapat egyenesen a listámra, az idei év kellemes meglepetését, vagy nem várt feltűnéstét szolgáltatva (valahogy az angoloknak frappánsabb kifejezéseik vannak az ilyesmire, magyarul ezek elég sután hangzanak). Mindig is szerettem az egyenes/egyszerű, férfias/tökös, ámde "kellőképpen dallamos is" típusú zenéket (lásd még például Poisonblack), kár, hogy ezzel – úgy tűnik – kisebbségben vagyok. A finnek némi dark/gothic hangulattal fűszerezték a metallicás riffeket, a Molybaron a modernebb hangvételt és kocsmapunkot hozza be a képletbe. Nálam működik ez a nem szokványos mix.

6.  Aeon Zen: Transversal

A hagyományosabb megközelítés okán belopta magát a szívembe, kár, hogy a zenekar búcsúalbuma ez. De legalább elegánsan távoznak.

7. Inglorious: We Will Ride

A tagcserék nem rázták meg ezt a remek hard rock brigádot, sőt, mintha egyre inkább megtalálnák a saját – sallang- és hatásoktól mentes – hangjukat.

8. Flotsam And Jetsam: Blood In The Water

Ők sem tudnak tévedni manapság, s bár az előző korongjuk jobban betalált, ez is nagyon erős. Inkább thrash, mintsem US power, csak fasza énekessel. Kell az ilyen a depisebb napokra (amikből mostanában azért kijut).

9. Evergrey: Escape Of The Phoenix

Újabban nem mindegyik lemezük jön be, de ez most olyan húrokat pendített meg, amik a jelenlegi hangulatomra (úgy tűnik) jól rezonálnak. A tehetség mindig is ott volt (van) bennük, ezt nehéz lenne elvitatni.

10. Quadratum: Loud Playing Workshop

OK, nem eredeti alkotás, de a maga nemében igenis piszok erős munka. Mit csináljak, ha ennyire tetszik?

Amolyan plusz egyként hadd nevezzem meg az A.C.T idei EP-jét. Ha van rajta még három hasonló minőségű nóta, akkor vita nélkül dobogós. Kislemezként azonban nem lenne talán fair feltenni a listára. Ettől függetlenül erősen ajánlott hallgatnivaló!

Ezzel nagyjából ki is végeztük azokat az idei lemezeket, amiket meghallgattam. Belefüleltem ezeken kívül még 8-10 egyébbe is, de azok nem fogtak meg különösebben. Hadd jegyezzem meg azonnal: kevesebb új muzsikát hallgatok manapság, mint régen (igen, elvágyódom innen én is). Így kimaradtak komoly megjelenések (Mastodon, Powerwolf, Trivium, Therion, magyar cuccok en bloc stb.) és a feltörekvő zenekarok közti keresgélés is. Úgyhogy a véleményem korántsem átfogó.

Ahogy utaltam rá, megjelenések tekintetében szerintem még nincsen baj, sőt egyelőre még a bőség zavara kísért inkább, de CD-kkel pénzt keresni manapság már nemigen lehet. Márpedig így, hogy élő fellépések nincsenek, és a rádiók sem nyomnak új rockzenekarokat (ha egyáltalán, max. a régieket), akkor beindul a negatív spirál: egyre többen akasztják szögre a gitárt, ahogy a '90-es években mindez egyszer már megtörtént. A silányodó színvonal, az utánpótlás hiánya pedig nemhogy új rajongókat vonzana be, hanem még a meglévők is lemorzsolódnak. Nem túl fényes jövőkép, de reális a veszély. A tendencia sajnos elég világosnak tűnik: a műfaj összességében kifulladóban lehet. Népszerűségének koporsójába pedig a vírus-helyzet veri bele éppen az utolsó szögeket.

Nem is emlékszem olyan évre, amikor nem sikerült 15 olyan albumot kiemelnem az elmúlt majd 365 napban hallgatottakból, melyeket listába akartam rendezni vagy a magam, vagy az olvasók örömére (inkább az előbbire), hogy ismét elcsodálkozhassanak a blogot látogatók az ízlés sokszínűségén.

Ebbe minden bizonnyal nemcsak a "termés" összetételének számomra nem igazán kedvező volta, hanem a környezet depresszív hatásai is belejátszottak: a COVID nem csak a kollégáim soraiból döbbentett rá, hogy a relatív fiatalság – vagy inkább középkor – nem ellenszere a halálnak, de – és ha már zenei preferáltságú oldal vagyunk – a számtalan elhunyt szakmabeli ikon mind itthon, mind a nemzetközi szférából is rányomta bélyegét a kedélyre, ami minden bizonnyal szoros összefüggésben van a zenei élvezettel is.

2021 tehát amolyan fekete állomásként fog bevonulni a metal történelembe – nem, nem az én kedélyállapotom miatt –, ráadásul egyfajta folytatásaként a tavalyi évnek, és ki tudja, meddig fog még tartani: ezért kell megbecsülni a kevés örömteli eseményt, szubjektíve, hogy jómagam és családom viszonylag enyhe tünetekkel esett át a fertőzésen, objektíve pedig azt, hogy a kiválasztott albumok – majdan visszatekintve rájuk – semmivel sem bizonyultak rosszabbak, mint egy vagy két évvel ezelőtti listás társaik, de a blog életében is mindenképpen pozitív momentumként hatott Kotta kolléga aktivizálódása, és persze kis csapatunk többi szerkesztője is a legszebb pillanataikat idézve emelték a blog színvonalát oda, ahová a kezdetek óta pozicionáltuk.

Olvasóink hozzászólási kedve sem csökkent, ráadásul még az az egy-két troll is elhagyott bennünket, akiknek hozzászólásai hol derültséget, hol bosszúságot okozva bizonyították: az emberi hülyeség határtalan. (Bár ezekben a vészterhes időkben még őket is meg kell becsülni, hiszen a rosszindulat is a jelenlétet bizonyítja, az pedig a DionysosRising egyik elsődleges célja.)

De elég a szócséplésből, forduljunk hát rá idei kedvelt albumjaim listájára, azzal a beletörődést szimbolizáló attitűddel, amivel annak idején Hobo által is megénekelt Csapajev tárta szét mellén a zubbonyát: ide lőjetek!

1. Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure

Henning Basse annak idején esélyes volt rá, hogy a Savatage énekese legyen. Az, hogy nem sikerült neki, nem szegte kedvét, így fogta magát, és megalkotta a maga Savatage történetét. Oké, aláírom, hogy nem született egy újabb klasszikus, de Basse belső zenei világa mindig is tükre volt az enyémnek, ez pedig elég volt ahhoz, hogy a listám élére ugorjon.

2. Helloween: Helloween

Ha a csapat régi és jelenkori énekesei együtt énekelnek az új albumon, ráadásul Kiske sem berzenkedik attól, hogy esetleg metal k...jának nézzék, akkor abból csak valami jó tud kisülni. Csalódás kizárva, a kibővített reunion úgy ugrotta meg a magasra állított mércét, hogy közben még idő volt némi ráncfelvarrásra is. Ez pedig a mesterségbeli tudás magasiskoláját jelenti, tökfejek ide, vagy oda.

3. Brainstorm: Wall Of Skulls

A csapat mindig is erős volt dallamteremtésben, így addig csupaszították a dalaikat, míg lélegző, lüktető dallamdarabokká váltak, lenyesvén az olyan "felesleget", ami a progresszióhoz vezet – ha a jelenlegi Iron Maiden a maga elnyújtott, ismétlős attitűdjével a tézis, akkor a Brainstrom az antitézis. Filozófia ide, vagy oda, a német rohambrigád még véletlenül sem tért le a közérthetőség ösvényéről, és ha ez a tény nem is mindenkinek szimpatikus, én be merem vállalni, hogy tetszik ez a hozzáállás.

4. Therion: Leviathan

A Therion világában minden lehetséges: markáns stílusváltások sokasága, francia sanzonok átdolgozása, tripla rockopera ömlesztése a hallgatókra orbitális eladási és kritikai buktát eredményezve. Christofer Johnsson, az együttes agya és vezetője tehát nem az az ember, akit az elvárások irányítanak, bár jómagam elvártam tőle, hogy a beígért slágergyár ne csak reklámszöveg legyen. És hogy nem az lett, annak nemcsak a szöveg, hanem a zene is oka, mégpedig az ízlésemhez igazítva.

5. Michael Schenker Group: Immortal

A gitárhősök ideje lejárt – mondják a pesszimisták az eladási számokra mutatva. Addig azonban, míg ilyen dallamkörítésben kapjuk meg az egységnyi gitárbravúrt, nem félek attól, hogy nekik lesz igazuk.

6. Volbeat: Servant Of The Mind

Csokoládés puding és sült csirke? Baracklekvár és pacal? Thrash és rockabilly? Úgy látszik (ízlik), hogy a Volbeatnek sikerült az, ami a mesterséfeknek nem: olyan elegyet alkotni, ami az elméletben nem nagyon működhetne, a gyakorlatban azonban igencsak. A kommersz megoldásoktól visszafordulva dán fiaink megmutatták, hogy Hamlet kérdésére – "Lenni, vagy nem lenni?" – náluk csak egy válasz létezik. Igenis, lenni. Mégpedig nagyon.

7. Inglorious: We Will Ride

A vintage performansz képviselői ismételten megmutatták, hogyan kell a szüleinkben nosztalgiát ébreszteni. De hogy engem is hogyan borított be a múlt század hetvenes éveinek szelleme, mikor akkoriban legfeljebb Korda Gyurit hallgattam? Ja, megvan, a banda által prezentált érzések időtállósága miatt.

8. Powerwolf: Call Of The Wild

Nos, igen, a Powerwolf az az egyik olyan együttes, akik iránti vonzódásomat kollégáim általában értetlenül figyelik. Mivel sosem akartam kritikusi-váteszi szerepben tetszelegni, nem okoz gondot, hogy a Sabaton mellett a heavy metal másik sramli-csapatát dobogóra emeljem.

9. Evergrey: Escape Of The Phoenix

A valamikori prog-power csodagyerek primadonnás allűröket felvéve sodródott egyfajta kommersz irányba: a terjengős, saját magába belefeledkezett énekes vezette csapat azonban még így is képes volt arra, hogy az év egyik kiemelt alkotásával lepjen meg.

10. Warrior Path: The Mad King

Őrült királyokból – hála pl. a Habsburgok néhány belterjes házasságának – adott eleget a történelem, ám olyan énekessel még a heavy metal is szűkmarkúan szolgál, mint Oliver Hartmann. Az underground legmélyebb bugyraiba érthetetlenül csúszó, egyfajta negatív karrierrel rendelkező zenész munkásságának minden pillanatát meg kell becsülni – főleg, ha olyan élvezetes albummal ajándékoz meg bennünket, mint a "The Mad King".

+1. Edu Falaschi: Vera Cruz

Ha egy euro-power riffekben és dallamokban tocsogó lemez Tartuffe kollegának is tetszik, ott valami bravúros születhetett. Nos, igen, Edu tett egy kanyart, és az Angra kezdő lépéseihez vezette vissza zenei világát, ráadásul képes volt egy olyan echte, latin ütemekben tobzódó Helloween himnuszt írni, ami "Fire With Fire”" címmel a tökfejesek új lemezének bónusz tétele is lehetett volna.

Csalódások:

Egy Iron Maiden album esetében a csalódás szót leírni bődületes túlzás, így nem is kezdek el sopánkodni. Az viszont igaz, hogy a „Senjutsu” az első album tőlük, amit nincs kedvem újra-és újra meghallgatni. Ez persze nem jelent minőségbeli jellemzést, csupán jelenleg a komor, hipnotikus dallamok nem az én COVID terhes lelkemnek szóltak.

Magyarock:

Nem gondoltam volna, hogy a Hooligans valamikor is a listámon fog szerepelni. A kommersz pop-rockot játszó csapat azonban képes volt bekeményíteni, ez pedig olyan életkorban, amiben az együttes tagjai járnak, elismerendő teljesítmény.

Legvégül – ha már hiányoltam a trollokat oldalunk fórum szekciójából, jómagam hadd pótoljam őket: az ABBA új albumot adott ki, és bitang jó lett! Kívánok hát minden olvasónak boldogabb új évet, és természetesen nekik tetsző albumok sokaságát!

Ha jól emlékszem, már tavaly is úgy éreztem (s ebben bevallom: évekkel megelőzött Túrisas kolléga), hogy az annak idején (nem mellesleg: indokoltan) 10-ről 15-re duzzasztott toplista kezd túl bő lenni, pontosabban lötyög a gatya a hard rock és heavy metal lesoványodott élbolyán. Ez az érzés most meggyőződéssé érett bennem, így kénytelen vagyok hangot is adni neki. Hogy ez most pillanatnyi gyöngesége a zsánernek, vagy kézzelfogható bizonyítéka a műfaj egyre mélyülő krízisének, az komolyabb vizsgálódást, statisztikai igényű adatkezelést kívánna meg. Az is jó kérdés, hogy a műfaj vajon az önsorsrontás kellős közepén van-e, fogalmazzunk úgy: valamilyen autoimmun betegségben szenved-e, azaz belső okai vannak-e a krónikus lesoványodásnak, vagy tudatosan éheztetik ki. Alighanem mind a kettőben van igazság. De az sem zárható ki, hogy rajtam jelentkeznek a fáradás, a kiégés jelei... Az utóbbi azért merül föl, mert ha a listámra nézünk, gyakorlatilag csak olyan előadókat látunk, akik minimum 20 éve aktívak (még a Volbeat is!), néhányuk pedig már 50 éve (!) az élvonalban forgolódik. Ez viszont nem annyira elszigetelt jelenség: nézzük csak meg a koncertkínálatot vagy a lemezeladási listákat!

A lényeg, hogy nagyon megkínlódtam a 15-ös lista összeállításával. Ez nem azt jelenti, hogy nem jelentek meg jó lemezek, hanem azt, hogy egyre kevesebb köztük az igazán kiemelkedő alkotás, amire a hallgató joggal fölkaphatná a fejét. Őszintén szólva, az idén mindössze két lemez váltotta ki belőlem azt a bizonyos "innyevazze" reakciót (úgy sejtem, ezt hívják a kereskedelmi TV-k erős anglicizmussal X faktornak), és mindkét banda félévszázados múltra tekint vissza, vagyis ősz, ráncos nagypapákkal van tele. A Styx abszolút hegemóniája még engem is meglepett, de nálam az is fölöttébb szokatlan, hogy egy koncertlemezzel nyerjék el az ezüstérmet, márpedig az egyébiránt erősen gyöngélkedő, cserepados Kansas hibátlan dupla koncertanyaga hosszú hetekre kivakarhatatlanul beragadt a lejátszómba.

Noha nagyon bánt az olyan kiváló előadók erőtlen idei szereplése, mint pl. a Voodoo Circle, Teramaze, vagy Night Ranger, komoly vigaszt jelent, hogy az idén sem maradtam toplistás magyar előadó nélkül. Ráadásul váratlan helyről érkezett: Ákos mellől, a Beatrice muzsikusai közül. Kékkői Zalán instrumentális lemeze vitán fölül világszínvonal; csak azt sajnálom, hogy nem én nyertem meg a CD-vásárlók között kisorsolt Ibanez gitárt. Pedig úgy szorítottam, már a helye is megvolt… Bár nem kifejezetten zenei fejlemény, de hozzánk köthető: annak is nagyon örülök, hogy apró csapatunk oszlopos tagja, Kotta hosszú "téli álma" után reaktiválta magát.

1. Styx: The Crash Of The Crown

50 éve zenélnek, kiadtak 17 stúdióalbumot, az átlag életkor 70 körül, és még mindig van mondanivalójuk, ráadásul elég velős. Elismerem, régi zene: nem mond semmi újat, és amit mond, azt se újszerűen, de elképesztően muzikális, fölemelő, magával ragadó az egész. Süt belőle, hogy nyitott füllel és szívvel élték meg a rock n' roll tengelyperiódusát jelentő '70-es évek óta eltelt fél évszázadot. Ebből a nyitottságból, szerves építkezésből és elképesztően laza rutinból bizony tanulhatnának a mai fiatalok is.

2. Kansas: Point Of Know Return Live & Beyond

Tőlem szokatlan választás egy koncertlemez, főleg a második helyre. El kell ismerni, a legendás "Point of Know Return" (1977) eredeti turnéján rögzített "Two For The Show" (1978) minden idők egyik legjobb koncertlemeze volt, simán odatehető pl. a Deep Purple "Made In Japan"-je, a Thin Lizzy "Live And Dangerous"-e, vagy a U2 "Under The Blood Red Sky"-a mellé. Talán én lepődtem meg legjobban, amikor több mint 30 évvel később ugyanezt a bravúrt a Kansas meg tudta ismételni. Bárcsak DVD is megjelent volna róla!

3. Astrakhan: A Slow Ride Towards Death

Alapból nem az Astrakhan a kedvenc skandináv progresszív zenekarom, a Karmakanicot vagy a Magic Pie-t például sokkal szívesebben hallgatom, de ezt most piszkosul elkapták. Az Astrakhan az idén leszállította az eddigi legjobb stúdióalbumát, amit ráadásul még meg is fejelt egy teljes Jesus Christ Superstar földolgozással! El tudnék képzelni több ilyen típusú kényeztetést is…

4. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

Nem vagyok arról meggyőződve, hogy ez Neal Morse legjobb lemeze, sőt inkább arról vagyok meggyőződve, hogy nem ez az, ráadásul a dramaturgia (értsd: a számok sorrendje, elosztása) is véleményes, de értékelnem kell, hogy a mostanában egyre egyneműbb (olykor már önismétlő) lemezekkel szemben ez egy változatosabb, kollaboratívabb alkotás.

5. A.C.T: Heatwave EP

Az eredeti recenzióban azt írtam: "a formátummal nem értek egyet, de a tartalom kifogástalan." Ezt most is tartom. Tudom, hogy trendi, és talán a manapság divatos zenehallgatási szokásoknak is jobban megfelel, én mégsem komálom az EP formátumot. Egyrészt a vásárlót megrövidíti (ugyanannyit fizet érte, mint egy 80 perces nagylemezért), másrészt az olyan mocskos jó muzsikából, mint az A.C.T a 20 perc fájdalmasan kevés.

6. Joel Hoekstra's 13: Running Games

Hoekstra másodszor is megcsinálta! Ez most nem lett olyan változatos, mint a 2015-ös bemutatkozás, ahol a klasszikus Allen-Lande lemezek mintájára Russell Allen és Jeff Scott Soto váltogatta egymást a mikrofonnál, de zeneileg legalább olyan erős. Persze az legyen egy lemez legnagyobb "hibája", hogy végig Russell Allen énekel rajta! Sajnálom, hogy Hoekstra már nem tagja a Night Rangernek, nélküle bizony kókadozik a csapat.

7. Transatlantic: The Absolute Universe

Szokatlan kiadvány ez, nem zeneileg vagy stilisztikailag (ebből a szempontból teljesen szokványos, bár nem közönséges), hanem formátumát tekintve. Egyszerre két változatban, "vágásban" és keverésben adták ki, melyek közül továbbra is azt mondom, hogy a Neal Morse-féle rövidebb verzió az ütősebb. Azért nem gyönge, hogy idén Neal Morse-nak ez a második dupla albuma!

8. Dream Theater: A View From The Top Of The World

A Dream Theater kb. 20 éve megszűnt merész újító lenni, és belesimult a kiszámítható (bár tagadhatatlanul tehetséges és virtuóz) zenei vállalkozó szerepbe. Ezt annak idején (a "Falling Into Infinity" kiadása táján, 1997 körül) még nehezményezték, ma már mindez az ő irányításuk mellett történik. Ez valahol talán törvényszerű. Az viszont nem törvényszerű amilyen mértékben (és negatív előjellel) rátelepedett erre a muzsikára LaBrie és Ruddess. Ezt nehezményezem ugyan, de hál' Istennek az új anyag jóval összeszedettebb közvetlen elődeinél.

9. Liquid Tension Experiment: 3

A mindtower nevű kommentelőnk ugyan (megjegyzem: nem minden alap és logikus érvelés nélkül) brutálisan földbe döngölte, én mégis árnyaltabban kezelem az albumot. A nosztalgiafaktor miatt a rendesen megkomponált részek (talán a "Shades Of Hope" kivételével) nálam működnek, és a Petrucci-Portnoy kiengesztelődés is eltölt némi reménnyel.

10. Ronnie Atkins: One Shot

Amikor a lemez kijött, azt hittem, hogy ez lesz a Pretty Maids végstádiumú rákkal küzdő frontemberének hattyúdala. Atkins bámulatos élni és alkotni akarása rám cáfolt, jövőre jön a folytatás! Ettől a "One Shot" még egy nagyszerű, személyes hangvételű album, amit bármikor szívesen hallgatok; valahogy én is mindig képes vagyok életerőt meríteni belőle.

11. Kékkői Zalán: My World, My Dream

A lista egyetlen magyar szereplője, de mielőtt még valaki félreértené: nem szánalomból vagy nemzeti önérzetből került ide. Zalán lemeze saját jogán, saját érdemei alapján nyert fölvételt az év csúcsteljesítményeinek előkelő társaságába. Őszinte, érzelmes, technikailag kifogástalan, mégis dallamérzékeny, kiérlelt és változatos dalcsokor. Az instrumentális műfajban ez keveseknek sikerül…

12. Volbeat: Servant Of The Mind

Az elmúlt 20 évben a műfaj nem sok eredetiséget, üde színfoltot tudott fölmutatni. A Volbeat sem forradalmi, csupán egyéni és utánozhatatlan keverékét ajánlja korábbi népszerű stílusoknak és előadóknak. Ez a lemez zeneileg szó szerint átkozottul erős, nekem személy szerint azonban lelkiismereti konfliktust okoznak a műfajhoz képest egyébként idegen okkult/sátánista szövegek. Az egész olyan disszonáns, mint mondjuk Villon Kerítőballadáját egy altatódal dallamára énekelni az ovisoknak.

13. The Dead Daisies: Holy Ground

Talán a 70 éves Glenn Hughes teljes életművét tekintve nem abszolút csúcsteljesítmény, de az erősen "hughesosított" Százszorszépek lemeze ettől még jó, sőt nagyon jó. Bár Hughes régóta nagy hősöm, szerintem John Corabi fazonra jobban illett ide. Ha azonban Hughes albumként hallgatjuk, baromi jól működik.

14. Tremonti: Marching In Time

Ha a '90-es évek végén, amikor a Creed lemezek megjelentek, valaki azt mondta volna, hogy egyszer majd Mark Tremonti is fölkerül a toplistámra, holt biztos, hogy az arcába röhögök. Az Alter Bridge első néhány lemeze után már maximum elmosolyodtam volna, a Tremonti viszont (2016 után) most másodjára került be a világbajnoki keretbe. Még mondja valaki, hogy képtelen vagyok a változásra!

15. Evergrey: Escape Of The Phoenix

Ez a főnix madár lett a nagy nehezen összeállított 15-ös toplista sereghajtója, mert a lemez kicsit egysíkúra és terjengősre sikeredett, legalábbis a nálam telitalálatnak minősülő előzményhez (The Atlantic, 2019) képest, de néhány kevésbé jól sikerült tétel elugratása mellett az album törzsanyagát (derékhadát?) mindig szívesen hallgatom.

Figyelemre méltó megjelenések:

Soen: Imperial
Eclipse: Wired
Sting: The Bridge
Turbulence: Frontal
Edu Falaschi: Vera Cruz
Crazy Lixx: Street Lethal
Out Of This World: Out Of This World
John Diva & The Rockets Of Love: American Amadeus
Paul Gilbert: Werewolves Of Portland + 'TWAS
Deep Purple: Turning To Crime
Voodoo Circle: Locked & Loaded
Lyle Workman: Uncommon Measures
Teramaze: Sorella Minore + And The Beauty They Perceive
Sweet Oblivion feat. Geoff Tate: Relentless
Night Ranger: ATBPO

Elérkezett a vigília vigíliája, a szent előeste előestéje, így annak ideje is, hogy az egész DionysosRising Csapat (Garael, Kotta, Túrisas, Tartuffe) nevében kívánjunk minden olvasónknak, rendszeres és alkalmi "látogatónknak" Áldott, Békés Karácsonyt és Boldog Új Évet! Hamarosan érkeznek a toplisták, éves összesítések, addig is készüljünk az ünnepekre Paul Gilbert hangulatos ünnepi szösszenetével!

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.witherfall.com
facebook.com/witherfall

Adva van egy jó gityós, amolyan tekerős-gitárhős fajta, és egy kissé extrém hangú pacsirta. A műfaj: sötét tónusú, progresszióval átitatott US power. Ismerős? Sanctuary, Nevermore rajongók szerintem pontosan tudják, miről beszélek. Van tehát párhuzam jócskán, de eltérések is, erre rögvest rátérek. A fent említett zenekarokat inkább tisztelem, mintsem rajongok értük. Tulajdonképpen a Witherfallt rövid ismerkedés után jobban megkedveltem, mint Loomisékat. Ezt a következőkre vezetem vissza: éppen annyival fogósabbak itt a dallamok, amennyi ahhoz kell, hogy könnyen utat találjon hozzám a muzsika, a progresszivitás is valamivel hangsúlyosabb, és végül: a helyenként mázsás, lehangolt riffek ellenére is szellősebb, organikusabb, hadd ne mondjam, régisulisabb a hangzás. Úgy látszik ennyi pont elég is.

A bandát amúgy Jake Dreyer gitáros alapította Joseph Michael énekessel, miután kiléptek a White Wizzardből. A szintén alapító Adam Sagan korai és tragikus halála után legtöbben arra tippeltek, ennek a projektnek az első lemez után nem lesz folytatása. Már csak azért sem, mert Dreyer az Iced Earth bárdistája lett, Michael pedig éppen a Sanctuaryben kapott lehetőséget Warrel Dane halála után. Schaffer capitoliumi performanszát követően Dreyer azonban kilépett az Earthből – ehhez képest ennek a korongnak a producere Jon Schaffer… Érti a rosseb.

A lényeg, hogy lett folytatás: Sagant előbb Borlai Gergő, majd Marco Minneman váltotta a doboknál. A basszeros sem akárki amúgy, legalábbis kötve hiszem, hogy Allan Holdsworth, vagy Justin Timberlake nyeretlen kétéveseket engedne a csapatába. Ergo, amolyan underground szupergroup fílinget hordoz a szél. Kétségtelen, hogy az egy négyzetméterre jutó tehetség a plafont verdesi a Witherfall próbatermében, de szerintem még koránt sincsenek a pályájuk csúcsán.

Sokat megvillantanak itt ebből a talentumból, mind dalszerzés, mind zenei megoldások tekintetében, de szerintem ennél is többre hivatottak. A teljes potenciáljukat el is érhetik hamarosan, azt gondolom, így, hogy mellékprojektből fő attrakcióvá váltak. Az is segíthet, hogy jelenleg meglehetősen hiánypótló, amit csinálnak. Ehhez persze jól jött volna egy COVID-mentes időszak, amikor is az eddig megjelent három albumot jól megturnéztatják a kezdeti pozitív visszajelzések farvizén. Nincs szerencséjük, komolyabb koncertkörút egyelőre nem jön össze.

Remélem nem ez fogja földbe állítani ezt a tehetséges zenekart, és visszazavarni a tagjait a megélhetési projektjeikbe, ahol leginkább csak fizetett bérmunkások lehetnek. Mert igazán figyelemre méltó, amit így együtt művelnek! (A teljesség kedvéért jegyezzük meg, 2018-ban egy billentyűs, Alex Nasla is csatlakozott hozzájuk.)

Kotta

Kiadó:
Vertigo/Republic/Universal

Honlapok:
www.volbeat.dk/en
facebook.com/volbeat

Még egy olyan népszerű, hangos nemzetközi sikereket arató együttes is megosztó jelenség lehet, mint a dán heavy boogie, hard rockabilly kollektíva, a Volbeat. Vannak olyan ősrajongók, akik hiányolják a korábbi thrash-érzékeny, metallicás kemény éleket, s vannak olyan újonnan érkezett fanok, akik éppen a rádióérzékeny slágerek és a heves csípőmozgásra késztető Elvis metál miatt szerették meg őket, de nem tudnak mit kezdeni egy hagyományosabb, keményebb hangvételű, fémes zúzdával. Úgy látszik, lehetetlen mindenkinek a kedvére tenni.

Kotta kolléga - lévén, hogy nagy cséplőgép, értsd thrash rajongó - sejtésem szerint azok közé tartozik, akiket a Volbeat kommerszebb, dallamérzékenyebb arculata nem varázsol el igazán. Van egy másik cimborám, aki viszont azt nem érti, hogy miért kell keménykedni és durván végigreszelni egyes tételeket. Én valahol "középen" foglalok helyet, és elsősorban az Anthraxből érkezett (a korábbinál sokkal technikásabb) szólógitáros és társszerző, Rob Caggiano miatt úgy gondolom, hogy a Volbeat még sosem volt ilyen élvezhető. Egy dologban azért mindnyájan megegyezhetünk: a Volbeat sajátos stílusú, egyedülálló jelensége a szakmának, és kivételesen azon kevés metál banda közé tartozik, akik komoly kereskedelmi sikereket érnek el, ha a fősodorhoz képest szerény számszerű mérhetőséggel is, de a köztudatban tartják ezt a méltatlanul mellőzött és valóban nem ereje teljében lévő műfajt.

A kövér órás, sőt bőséggel bónuszolt, deluxe változatában közel 80 perces "Servant Of The Mind" véleményem szerint baromi jó lemez, ráadásul van benne minden; kedvez ennek és annak a tábornak, sőt a magamfajta középutas hallgatónak is. Potenciálisan ez is lehet akkora kedvencem, mint "Seal The Deal & Let's Boogie" (2016); szerintem sokkal jobban sikerült, mint közvetlen elődje, a "Rewind, Replay, Rebound" (2019). Egyetlen kifogásom van csak, az sem zenei, hanem lelkiismereti, világnézeti természetű: teljes mértékben érthetetlenek és elfogadhatatlanok számomra a hol arcbamászóan, hol szuggesztívan okkult szövegek; kiváltképp a "The Sacred Stones" és a "The Devil Rages On" nyílt sátánizmusa. Ez miért, honnan, kinek a javára, milyen művészi célokat szolgál? Fuck the devil! Pokolba már az ördöggel! Kurvára unalmas és primitív ez a mesterkélt, beteg jampi tempó! (S a jampec itt most eredeti, jiddis értelmében áll!)

Aki bulizni, énekelni, táncolni akar, itt van neki a "Temple Of Ekur", "Wait A Minute My Girl", "Dagen Før", "Step Into Light", aki viszont az öklét akarja rázni és azt a fantomérzést hajtja, amit a már évek óta nem létező hajkorona lobogása okoz, hallgassa ezeket: "The Sacred Stones", "Say No More", "Return To None", vagy a thrash tankönyvi példájaként értékelhető "Becoming". A bónuszként kiadott "Don't Tread On Me" földolgozás pedig szerintem még a legelvetemültebb Metallica rajongóknak sem fog csalódást okozni (Caggiano rendesen zsebre is vágja Hammettet!).

Zeneileg nagyon bejön a "Servant Of The Mind", de totál meg vagyok kettőződve, mert komoly lelkiismereti dilemmát okoznak az okkult, ördöggel cimboráló szövegek. Még akkor is, ha Michael Poulsen ezt holmi paranormális élményekre vezeti vissza. Persze hogy kísérteteket lát/hall, ha a sötétség fejedelmének udvarol! Tessék inkább papot, ördögűzőt hívni, nem pedig felelőtlenül kokettálni azzal, aki örök hazug és kezdettől fogva gyilkos!

Tartuffe