Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ReVertigoOfficial

Az érintettek (Mats Levén és Anders Wikström) akár a csillagokat is leesküdözik az égről: nem a kiadó kapacitálta őket erre a munkára, hanem saját elhatározásból kezdtek el együtt dolgozni, és 2016-ban egy három számos demóval kopogtattak Serafino Perugino ajtaján, aki volt olyan jó fej, hogy készséggel állt rendelkezésre, a nótákat hallva pedig azonnal támogatásáról biztosította őket. Ja, eddig a hivatalos narratíva... Engedtessék meg nekem, hogy a kiadó eddigi történetéből, munkamódszereiből kiindulva kételkedjem az előbb fölvázolt eseménysor tényszerűségében. Cinizmusomért gyakorlatilag egyedül a Frontiers felelős, ahol nagyüzemi módszerekkel párosítgatják ilyen-olyan projektekbe a dallamos hard rock valaha volt, vagy éppen ügyeletes nagymenőit.

Végeredményben mindegy is, hogyan találta meg egymást újra Levén és Wikström, a lényeg, hogy kettejük ismeretsége még a '90-es évek legelejére datálódik, amikor a svéd dallamos hard rock egyik ünnepelt csapata, a Treat éppen fölbomlóban volt. Az alapító Robert Endlund énekest egy nem túl sok képzelőerőről árulkodó módon, egyszerűen csak "Treat"-re keresztelt album erejéig Mats Levénnel próbálták pótolni. Az ígéretes, fiatal tehetség igazolása (és az egyébként abszolút korrekt dalcsokor) sem mentette meg őket a teljes széthullástól, a "Treat" bizonyult az együttes hattyúdalának. Közel 20 évig jegelték is magukat, hogy azután az eredeti énekessel két marha jó albumot is készítsenek (Coup de Grace, Ghost Of Graceland) – természetesen a Frontiers gondozásában. ;)

Levén és Wikström állítólag (legalábbis a promóciós szöveg szerint) azóta keresték a lehetőséget, hogy újra együtt dolgozhassanak. Végül 11 dalt sikerült megszülniük úgy, hogy minden hangszert ők ketten kezeltek, egyedül a dobok mögé ültettek be egy vendéget Thomas Broman személyében (Great King Rat, Michael Schenker Group). Elvileg minden adott volt ahhoz, hogy a Treat sikeres újjáalakulásával minden tekintetben összemérhető anyag szülessen, egyfajta "Treat 2". Sajnos nem ez történt...

Nem érzek semmiféle ihletettséget sem az egykori kiadójuk (Vertigo) után "ReVertigo" névvel fölcímkézett formáción, illetve albumon. Az alaphangon csalódni fog, aki a '90-es évek első felének hangulatát idéző muzsikát várt, de az is, aki azt hitte, hogy a dallamok itt is olyan fogósak, fülbemászók lesznek, mint a legutóbbi Treat lemezeken. Dramaturgiai szempontból is szerencsétlennek találom, hogy a nem éppen sodró lendületű, meglehetősen darabos "Hoodwinked" című dallal indítanak. A második "Sailing Stones" már sokkal ígéretesebb, de ezt követően újra visszazökkennek a középtempós érdektelenségbe, és innen már nem is "áll föl" a duó.

A "ReVertigo" zenei könyvelésemben a neves előadók ellenére is a kihagyott ziccer kategóriában lesz nyilvántartva. Bár megértem az igyekezetet, hogy ezúttal ne egy újabb Treat anyag, hanem valami modernebb, valami más (kicsit szikárabb, komorabb) szülessen meg a kezeik között, de ebből nekem most csak az erőlködés, a görcsös próbálkozás jött át. Ennek ellenére akad itt három pofás nóta, a már említett "Sailing Stones" mellett, a "Luciferian Break-up" és az "In Revertigo", de a 11-ből 3 elég rossz arány, na és az a kriminális borító!

Tartuffe

Kiadó:
Capitol

Honlapok:
www.poisonofficial.com
facebook.com/Poison

Aquinói Szent Tamás – föltételezem – nem túl gyakori vendég rockzenei blogokon. Nos, minden idők legnagyobb teológusa úgy kerül ide, hogy az igazságot mindennél többre tartotta, és azt mondta: mindegy hol talál az ember az igazságra, azt el kell ismerni. Én ma a shockmagazin.hu-n találtam az igazságra, ahol Pálinkás Vince írt egy remek kis retrospektív szösszenetet a Poison egyetlen Richie Kotzennel készített albumáról, a "Native Tongue"-ról (1993). Bizonyítani tudom, hogy teljesen egy húron pendülünk Pálinkás Vincével, ami ezt a súlyosan alábecsült lemezt illeti: 2011-ben ugyanis ellenállhatatlan szükségét éreztem, hogy ügyeletes kedvenccé avassam róla a "Stand" című nótát, és a "Seven Days Live" DVD-t is agyba-főbe dicsértem...

A "Native Tongue"-ról énekelt shockoló (sic!) elégia engem is megihletett, viszont irtózom a redundaciától, így inkább a Poison egy másik albumáról szeretnék megemlékezni, ami – ha lehetséges – még a Kotzennel készített lemeznél is sanyarúbb sorsa jutott. Miután Kotzent "nőrablás" miatt kipattintották a bandából, a "mérges csapatnak" sikerült találni egy csont nélkül Kotzen-kaliberű gitárost Blues Saraceno személyében. Saraceno – akit felénk sajnos kevesen ismernek – káprázatosan jó muzsikus, akinek "Hair Pick" című albuma nagy kedvencem. Kár, hogy manapság inkább csak reklám- és címzenék komponálásával foglalatoskodik.

A "Native Tongue" folytatása bizony rossz csillagzat alatt született. A lemez munkálatai közben Bret Michaels énekes Ferrarijával együtt magát is brutálisan összetörte: az orra, állkapcsa, több ujja és bordája, valamint négy foga bánta... Mire Michaels fölépült és be tudták fejezni a lemezt, már 1995-öt írtak, és a kiadó (Capitol Records) úgy döntött, hogy ad acta teszi a kész anyagot: kit érdekelt volna egy Poison album a grunge-korszakban? Így a "Crack A Smile..." névre hallgató lemez csak 2000-ben jelenhetett meg, akkor is csak a rajongók folyamatos, csillapodni nem akaró nyomására...

A kiadó – talán volt egy kis lelkiismeret-furdalásuk? – azzal engesztelte ki a frusztrált fanokat, hogy alaposan megbónuszolva dobta piacra a lemezt; megspékelte stúdió "outtake" dalokkal, valamint négy nótával az együttes 1990-es MTV Unplugged bulijáról. Azt kell mondjam, utólag hálásak lehetünk a fanatikus rajongók nyomásgyakorlásának, hiszen nagyon-nagy kár lett volna, ha ezek a szerzemények a fiókban maradnak. Elsősorban Saraceno miatt, és nemcsak azért, mert sokkal jobb gitáros C. C. DeVille-nél, hanem mert szerencsénkre – éppúgy, mint Kotzen – a dalszerzésbe is vastagon beleszólhatott.

A "Crack A Smile... And More!" igazán hányattatott sorsú lemez, amelynek talán már az utókor sem fog soha igazságot szolgáltatni, de ez engem, személy szerint egyáltalán nem zavar. Egyszerűen élvezettel hallgatom, s közben arra gondolok, amit Aquinói Szent Tamás mondott: mindegy hol talál az ember az igazságra, azt el kell ismerni...

Tartuffe

Kiadó:
Militia Guard Music

Honlap:
www.saxon747.com

Annak is eljött az ideje, hogy egy Saxon albumon hörgést hallhatunk: a "Predator" című számban egyenesen a kultikus űrvadász szólal meg, bájosan elcsiripelve azt, amit Biff barátunk nem akar. Pedig ha a Saxon szigorodási ütemének növekedését nézem, azon sem csodálkoztam volna, ha Byford a thrash vizekre evezi csapatát – ami tulajdonképpen részben be is következett –, már ami a dallamok ignorálását illeti. Igen, én nem vagyok feltétlen híve a keménykedésnek, amit a "Battering Ram"-nél a közvélemény nagy részének véleményével szembe menve ki is fejtettem: kérem, ha egyetlen szó többszöri, monoton ismétlését refrénnek nevezzük, akkor nem a heavy metal birodalmában járunk, hanem egy törzsi szertartáson, ahol pusztán a dobtól révületbe lehet esni, úgyhogy a dallamokat el is hagyhatjuk. A jelenlegi albumon szerencsére kevesebb már a lebutított Accept/UDO féle riffelésre rákárogott primitív refrén, és a csapat részben visszatért ahhoz a fémesen dallamos attitűdhöz, amiben tudnak igazán nagyot is alkotni. (Nem mintha a "csapassuk hát" világban nem, de ezt most már bizonyították – forduljanak tehát ismét oda, ahol viszont kiemelkedőt is teremthetnek.)

Nem is tévednek a kezdéssel: a lemez címadó számában a gőzmozdony erejű riffek és Biff mesélős hangja megalapozzák a továbbiakat: a "The Secret Of Flight" epikus megközelítésének dallamait igaz, hogy hallottam már korábbi Saxon albumon, de az új környezet miatt nem igazán beszélnék önlopásról, ráadásul a viszonthallás öröme még a kisördögöt is elhallgattatja, ami bíráló szavakat íratna velem. Nem, ennek nem itt van ideje, hanem a következő három tételnél, azok ugyanis visszautalnak a "Battering Ram" értelmetlenül csapkodó, monoton erőfitogtatására. Sajnálom, mert a "Nosferatu (The Vampire's Waltz)" szimfonikus verzéje és filmzenés hangulata igazán illik a címhez, csak a refrént – ami üvöltött volna a nagy ívű megközelítés után – vágták ki zeneszerkesztő programmal a dalból, így a váltásokkal való játszadozás sem menthet meg az unalom perceitől – félelem helyett aludtunk hát egyet!

A "They Played Rock And Roll" nem hiába készült Lemmy emlékére – tökéletesen sikerült elcsípni a Motörhead lényegét, csak sajnos a csapat sohasem volt az én világom, így most is hiányolom a megfelelő dallamvonalat a sikálás felett, és ezen még az sem segíthet, hogy maga Lemmy biztat a rock szeretetére. A már említett Predatoros kiruccanás hallatán valószínűleg Schwarzenegger is megrémülne – én mindenképp, hogy így folytatódhatott volna az album, de szerencsére nem. Jóllehet, a "Sons Of Odin" riffje erősen a "Heaven And Hell" ütemeit idézi – így fel lehet fogni Lemmy után egy Dio emlékdalnak is –, de a kidolgozás rendben van, és a deja vu is gyorsan elmúlik.

Az album maradék részében kapunk még egy zakatoló zúzdát a "Sniper" képében, ám itt legalább sikerült emlékezetesebb refrént írni – valahogy így kellett volna a többi Saxon csapásnál is, a "Wizard's Tale" pedig a "Thunderbolt" legjátékosabb tétele, aminek hallatán a rajongót úgy kapja el az optimizmus, ahogy a csapat a megfelelő hangulatot, amit meg is tart a záró, tradicionális "Roadies' Song"-ig.

Felemásak hát az érzéseim: ami tetszik, az nagyon tetszik, de az album felét most sem tudom élvezni a leírt okok miatt. Nem szeretném persze az egyszeri autós szerepében találni magamat, aki egyedül hajt szemben a forgalommal, így talán nem is nekem kellett volna megírni ezt a kritikát – bár azt hiszem, társaim preferációit ismerve, még így jártunk a legjobban.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.circusmaximussite.com
facebook.com/circusmaximusband

Ez a CD+DVD kombó nagyon-nagyon későn jött, több szempontból. Egyrészt szó szerint később jelent meg, mint azt ígérték, mert a poszt-produkciós munkákkal irgalmatlanul sokáig szöszmöszöltek, másrészt – bár tudván-tudom, hogy az ilyesmihez nagyobb népszerűség és rettenetesen sok pénz kell – a koncert albumnak valamikor az "Isolate" (2007), de legkésőbb a "Nine" (2012) környékén kellett volna kijönnie, mert a "Havoc" (amit a buli elvileg promotál) óvatosan fogalmazva némileg megosztó, keményen fogalmazva bántóan halovány.

Mindjárt az elején gyorsan kidühöngöm magam, ok? Szóval: a francért kellett a Muse-Coldplay-féle brit pop-rockba beleájult "Havoc"-ról hat nótát eljátszani (majdnem a koncert felét lefoglalva ezzel), amikor ott van még három, sokkal jobb, izgalmasabb lemez!? Tenni ezt ráadásul úgy, hogy a koncertet 2016 februárjában adták, miközben – akkor is produkciós csúszások miatt – a "Havoc" csak kb. egy hónappal később jelent meg!? Akármilyen lelkes és fanatikus volt a hazai közönség, ezeket a dalokat akkor és ott hallották először – csak bámulva, mint hal a szatyorban. Frusztrációmat csak fokozza, hogy az "Isolate"-et csak két nóta képviseli (Arrival Of Love, Abyss), a "The 1st Chapter"-t pedig egyetlen árva dalocska (Sin)!!! Hol van a lehengerlő "Sane No More" és az epikus "Mouth Of Madness", amit Túrisas 2007-ben "egész egyszerűen az utóbbi idők egyik legjobban sikerült dala"-ként emlegetett? De még inkább: hol van a káprázatos "Glory Of The Empire", vagy a közönségénekeltetése tökéletesen alkalmas übersláger, a "The Prophecy"!? F@ck!!!

Most, hogy levezettem a feszültséget, jöhet a recenzió érdemi része. Hál' Istennek, nem a Frontiersra jellemző minimál színpadképes, olcsó produkcióról van szó. A Circus Maximus tényleg kitett magáért, lefoglalták a hazájukban legendás Rockefeller Music Hallt (szülővárosukban, Oslóban), komoly fénytechnikát szerveztek a bulira, sőt pirotechnikára is futotta az erejükből. A hangzás teljesen rendben van, az utólagos beavatkozások (pl. vokálok) tekintetében sem tolakodó az anyag, és a hazai közönségre sem lehet panasz.

Egyébként élőben a "Havoc" dalai közel sem olyan idegesítőek (Finbråten retro szinti hangzását kivéve), mint a stúdiólemezen. No jó, azt annak idején az album kritikájában is elismertem, hogy az itt is egyben lejátszott "The Weight-Highest Bitter" páros nem gáz. Sőt! Ennek ellenére a régi daloknál (pl. Arrival Of Love, Sin) mintha magasabb sebességre és hőfokra kapcsolna a műsor. Istenem! Legalább kétszer ennyi régi nótával 400 százalékkal sütibb lenne az anyag! Jó, tudom, megpróbálom elengedni...

Hisztizhetnék én itt napestig, az sem változtatna a tényen, hogy ez a koncertkiadvány még így is baromi jó, a műfaj szerelmeseinek pedig kötelező, különösen azoknak, akiknek anno nagyon bejött az itt hat dallal szereplő "Nine", és a "Havoc" újszerű hangvétele sem rettentette el őket. Lehet, hogy a banda fele már durván elapásodott (testalkatilag), viszont fantasztikus muzsikusok, és a CM most koncertföllépőként is bebizonyította, hogy abszolút csúcsteljesítmény!

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.voodoocircle.de
facebook.com/voodoocircle

Hát, ezzel a lemezzel elég nehéz helyzetben vagyok, nem azért, mert nem jut eszembe róla semmi, hanem mert gyakorlatilag már mindent elmondott róla CsiGabiGa a hardrock.hu-n. Egykori kollégánk elképesztő enciklopédikus tudással rendelkezik, főleg azokról a '70-es, '80-as évekről, melyeket a Voodoo Circle oly kísértetiesen (szolgai módon?) képes megidézni. Csigának együttesre, számra pontosan sikerült beazonosítani a "hatásokat", amihez azért nem csak fül és háttér információ kell, hanem bizony példás asszociatív emlékezet. Nyilván sokat mahjongozik... :)

A Victor Smolski által alapított Almanacba igazolt David Readman távozása elég kellemetlen helyzet elé állította Alex Beyrodt csapatát. Nem egyszerűen azért, mert Readmen személyében egy világklasszis frontembert vesztettek el, hanem mert a Voodoo Circle kezdettől fogva erőst bazírozott Readmen Coverdale-klón voltára, főleg a két utolsó albumon (itt és itt). Sokan már durva túlzásként kárhoztatták az egyre erősebb Whitesnake párhuzamokat (nyúlásokat?), de nekem ebben a formában ez egyáltalán nem okozott gondot. Azok közé tartozom, akik az ún. eredetiséget nem tartják egyfajta nyolcadik szentségnek.

Persze aki azt hitte, hogy a Beyond The Bridge-ből is ismert Herbie Langhans érkezése (vagy éppen Alessandro Del Vecchio gyors távozása) ebben a tekintetben gyökeres változást hoz majd, elementáris erejű, Gorcsev Iván-féle pofonra számíthat – akit elbocsátottak a Rangoon teherhajóról, mert megverte a kormányost, Sanghajban egyszer tizenkét taxisofőrt inzultált egyszerre és rendszeresen különböző bútordarabok alatt helyezte el az André nevű lakájt. Egy interjúban Beyrodt bámulatos őszinteséggel elismerte, hogy atom beleragadt a '70-es, '80-as évek blues alapú hard rock zenéjébe, és valahol 1989 körül vesztette el végleg a fonalat, hogy a '90-es éveket csak amolyan téli álmot aludva tudja átvészelni. Azt hiszem, ez a nyilatkozat mindent tisztába tesz...

A Jacob Hansen stúdiómágus által kikevert hangzás – ha lehet – még a korábbiaknál is dögösebb; szeretem, amikor egy múltidéző muzsika csak zenei megoldásokban nosztalgikus, hangzás tekintetében azonban merészen használja a legmodernebb technikákat (persze óvatosan és ízléssel, ahogy azt Hansen teszi). Nekem, akinek épp a két legutóbbi album a kedvencem, a "Raised On Rock" egy hajszálnyival halványabbra sikeredett (egy picit több egyenetlenséggel a színvonalban), de még így is kiváló anyag. Viszont elismerem, nekem nem kellett Langhans hangjával barátkoznom, hiszen a zseniális Beyond The Bridge lemezen (vajon lesz-e folytatás?) már jó barátságba kerültünk egymással.

A végén még gyorsan hozzáteszem, hogy a két bónusz nóta (Time For The Innocent, There's More To See) egyáltalán nem lógnak ki, mint a vörösseggű ördög patái... Nagyon remélem, hogy a Voodoo Circle Raised On Rock turnéja eljut majd kis hazánkba, nem úgy, mint a március 20-án csak Pozsonyban koncertező Myrath. Ó, a szégyen, ó, az indulat!

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.angra.net
facebook.com/angraofficial

Úgy ám!!! – kiáltom Glenn Quagmire-rel együtt, aki simán a kedvenc karakterem a Family Guyból. Itt az új Angra, amiről a 2015-ös (toplistás) "Secret Garden" után már-már lemondtam, hiszen a nem alapító tag, de fontos dalszerző és zenei komponens, Kiko Loureiro Megadethbe való igazolása – legalábbis azt hittem – majdnem padlóra küldte a hányattatott múltú, jobb sorsa érdemes brazil csapatot. Loureiro távozása nyilván hagyott nyomott a zenekaron, de azt tudni kell, hogy a fő zeneszerző mindig is Rafael Bittencourt volt, és sikerült – honnan máshonnan? – a "konkurens" Almah-ból leigazolni egy új szólógitárost, méghozzá Marcelo Barbosát, aki a legutóbbi Almah lemezen csodákat művel. Ennél a faszinál aligha találtak volna jobb beugrót, egyáltalán nem lennék meglepődve, ha maga Loureiro ajánlotta volna maga helyett.

Az euro-trapp metál rajongók biztos nem értenek velem egyet, de nekem meggyőződésem, hogy az Angra ma sokkal jobb, mint valaha. Sokkal érettebb, kiforrottabb és modernebb a muzsikájuk, mióta a legendás svéd producer és hangmérnök, Jens Bogren kezelésbe vette őket. Teltebb hangzáskép, fifikásabb dalszerkezetek és nagyobb kísérletező kedv jellemzi őket. Ezen az albumon is érződik a döbbenetes eltökéltség, ami eddig minden mélyponton átsegítette őket; persze azért akad itt szélsebes, "kapkodós" power menet (Light Of Transendence, War Horns), de – hál' Istennek! – többségben vannak a középtempók, sőt még attól sem riadtak vissza, hogy meghívják Alissa White-Gluz kisasszonyt az Arch Enemyből egy laza kis torokköszörülésre (Black Widow's Web). Ez a Matos-, vagy Falaschi-érában szerintem elég esélytelen lett volna.

Az "ØMNI" koncept-album, és már meg sem lepődünk azon, hogy sci-fi történetek gyűjteménye, amiket az köt össze, hogy bár a helyszínek különbözők, minden sztori egy időben, 2046-ban zajlik. Aki ismer, tudja, hogy végtelenül untat az ilyen sekélyes, sablonos, rettenetesen szofisztikáltnak gondolt tematika, azért a lelkiismeret-furdalás legapróbb nyoma nélkül ugrom most át az ismertetőt. Tessék utána olvasni, vagy megvenni a lemezt eredetiben, és alaposan átböngészni a bookletben megtalálható dalszövegeket! Ha már a zsörtölődésnél tartunk: a lemez címe állítólag azért lett "ØMNI", mert az (elvileg) mindent jelent deák-nyelven. Sokadjára mondom, nem olyan bonyolult ám levadászni valakit, aki alapszinten tud latinul, hogy ne égessük magunkat ország-világ előtt! A minden alanyesete latinul kérem szépen "omnis", az "ØMNI" (így, ezzel a fura írásképpel!) részeshatározó, vagy eszközhatározói eset – no, de miért is?

Ami a muzsikát illeti, megítélésem szerint a "Secret Garden" elképesztően magas színvonalát nem sikerült megugrani, de ettől még kiemelkedő teljesítménnyel van dolgunk. Egy kicsit eklektikus ugyan – mintha az együttes még mindig egy új út keresésének közepén tartana –, de nagyon zenei az egész, és kellő jóindulattal az eklektikát fölfoghatjuk sokszínűségként is. Szerintem nem kellene félniük attól, hogy egy brazil zenei hatásokat még ennél is bátrabban fölhasználó prog-power csapattá váljanak, s ezt nem csak azért mondom, mert nekem nem fekszik az euro-vágta, hanem mert a merészség (ha jól irányozott) komoly alkotói erény (lásd Opeth!).

A szigorúra fazonírozott "Black Widow's Web", a brazil őserdők leheletét árasztó, atavisztikus "Caveman", vagy a fondorlatos "Magic Mirror" nagyon helyre kis darabok, remélem, meg is kapjuk őket április 10-én a Barba Negrában. Annak is kifejezetten örülök, hogy a nekem kicsit modoros Fabio Lione mellett Bittencourt újra magabiztosan kiveszi részét az éneklésből. Kíváncsi vagyok, hogy a régi nótákba is belegajdol-e majd a koncerten, vagy ráhagyja a dolgot az olasz rigóra. Akárhogy is, ott a helyem!

Tartuffe

Kiadó:
Sony Music

Az előző bejegyzésben, a U2-val kapcsolatosan időutazásról beszéltem, nos, ez is az, csak másként. Gyerekkorom másik meghatározó zenei anyaga a Pink Floyd totálisan agyament és ma már legendás zenés dokufilmje, a "Live At Pompeii" (1972) volt, amit sokadjára másolt VHS szalagról néztünk fekete-fehér képcsöves TV-n. Anyám! A mai fiatalok ezt már el se tudják képzelni! (Szerencsére!­ – jegyzem meg.) Egyébként a bakancslistámon azóta szerepelt Pompeii és később Isten kegyelméből eljuthattam oda, az amfiteátrumban is sétáltam egy nagyot. Néha hallani is véltem az "Echoes" egyes taktusait: "Deep beneath the rolling waves, in labyrinths of coral caves..." Aúúú, libabőr volt, bár érdekes módon Herculaneum káprázatosabb élménynek bizonyult.

Ami az "újkori" Pink Floydot és David Gilmour ezt követő szólókarrierjét illeti, elég jól dokumentált a dolog: fantasztikus koncert DVD-k egész sora áll rendelkezésre, ez a kiadvány mégis különleges, hiszen Gilmour az ominózus 1971 októberi fölvétel óta nem játszott Pompeiiben, az ókorban elpusztult város amfiteátrumában pedig Kr.u. 79 óta nem volt élő show műsor!

A két és fél órás (2DVDs) koncertfilmet két előadás során, 2016. július 7-8-án rögzítették egy döbbenetesen szerencsés, kis hallgatóság előtt. Természetesen az olasz örökségvédelmi hatóságok nem engedték az eredeti lelátókat használni, így egyszerre kb. 2600 mázlista nézhette végig az előadást, méghozzá a küzdőtéren állva – és természetesen hajmeresztő összegért. Itt azért megjegyezném, hogy teljesen értetlenül állok a folyamatos telefonnal való kamerázás előtt. Egy rövid klipet az otthoniaknak, hogy elöntse őket a sárga irigység – naná! De folyamatosan fej fölé tartani azt a szart, amikor tudván-tudják, hogy a bulit profik rögzítik és DVD lesz belőle!!! Érthetetlen...

A kötelező Pink Floyd klasszikusok mellett sok dalt hallhatunk Gilmour szólólemezeiről, főleg a "Rattle That Lock"-ról (2015), amelynek turnéján a fölvétel készült. Mindazonáltal abszolút nem értem, hogy miért nem kerül soha elő az 1978-as "David Gilmour" szólóalbum, ami az "About Face"-szel ellentétben (1984) minden tekintetben kiállta az idő próbáját. A "Cry From The Street – So Far Away" és az "It's Deafinitely – "I Can't Breathe Anymore" párosokért nagyon sok mindent megadtam volna, például a kínosan andalító "A Boat Lies Waiting", az eléggé bágyadt "In Any Tongue", vagy a közepeske "Today" helyett.

A zenei anyagnak mindenképpen erénye, hogy Gilmour érezhetően igyekezett kicsit variálni a hosszú évtizedek óta játszott dalokon. Ennek persze az erősen kötött, aprólékosan megkomponált szerzemények nem sok teret engednek, de egy-két hosszabb szólót, vagy a "The Great Gig In The Sky"-ban a férfi szólista vokálját nagyon üdítő hallgatni. A hangzás természetesen (ahogy azt már megszoktuk) teljesen kifogástalan; elérhető sztereó és 5.1-es surround keverésben is. Ami a látványt és a fényképezést illeti, csak szuperlatívuszokban tudok beszélni! A lézeres fényorgiáért most is a zseniális Marc Brickman volt a felelős, aki tényleg kihozta a maximumot az egészen különleges ókori helyszínből! Ha ilyen gyönyörű a filmen, elképzelni sem tudom, milyen élmény lehetett ott a küzdőtéren! A kameramunka is káprázatos, még drónos légi fölvételek is belefértek!

Kedveseim! Én bizony láttam (és egyébként élveztem) a Metallica "Through The Never" című mozifilmjét, de ha ezt a koncertet végre megnézhetném egy profi filmszínházban, atom hangosítással, 4K minőségben (jóllehet valamelyest rövidített változatban), tuti magam alá piszkítanék a gyönyörtől. Vetítik ezt még valahol?

Tartuffe

Kiadó:
Universal-Island Records

Túrisas kolléga a Whitesnake "The Purple Tour Live" CD/DVD-jével kapcsolatban már említette a karácsony előtti Mediamarkt akciót; ez a beszámoló is ennek következtében jöhetett létre. Eszem ágában sincs reklámozni a céget (van pár nagyon inkorrekt üzleti fogásuk és az áraik sem kifejezetten barátiak), de ez a "promóció" hozzásegített egy olyan "időutazásos" élményhez, amiért még sokáig nagyon hálás leszek. Egy kis előtörténet: még a pre-pubertás korom (már akkor sem problémamentes) éveit tapostam, amikor négy évvel idősebb bátyám odaadta egyik osztálytársának féltve őrzött arany Maxell kazettánkat (XL II 90), hogy vegyen föl rá valami jó muzsikát. Az egyik oldalra a Talk Talk "It's My Life" című klasszikusa került, a másikra a U2 "Under A Blood Red Sky" koncertlemeze. Mondanom sem kell, hogy a haver nagy rajongója volt a szigetország(ok) muzsikáinak, mi pedig szó szerint rongyosra hallgattuk a kazettát.

Akkoriban egy lemezre persze az eredeti koncertnek csak a töredéke fért föl, az "Under The Blood Red Sky" mindössze 8 nótát tartalmazott, amit a "War" album (1983) turnéján három helyszínen rögzítettek: Németországban és az USÁban (Boston, Colorado). A kazival együtt megjelent egy koncertvideó is, amit 2008-ban – hál' Istennek! – digitalizáltak, és most DVD-n is elérhető, kb. kétszer annyi nótával. A fölvétel nem volt problémamentes, mert a Denvertől nem messzire fekvő hegyoldalra épített amfiteátrumot teljesen beborította a köd és szakadt az eső. A húszas éveik elején járó, "éhes" muzsikusokat és a rettenthetetlen rajongókat ez nem érdekelte, kb. négy és fél ezer ember az ocsmány időjárás és a másnapra meghirdetett fedett buli ellenére is eljött, hogy esőköpenyben ugrálja végig az előadást. A történelmi távlat azóta föltárta, hogy az akkor szerencsétlennek gondolt körülmény végül éppen ahhoz járult hozzá, hogy a bulinak egy egészen sajátos, misztikus hangulatot adjon – egy olyan atmoszférát, ami tökéletesen illett a legendásan ködös és esős éghajlatú Írországban alakult együtteshez.

El kell ismerjem, hogy a U2 gyermekkorom meghatározó zenei élménye volt, de az "Achtung Baby" (1991) óta nem tudtak megérinteni, amit most csinálnak pedig a tökéletesen érdektelen kategória nálam; a tavalyi lemez például maga a megtestesült unalom. A "Live At Red Rocks" viszont éppen azért zseniális, mert 1983-ban a U2 még egy süldő, bizonyítási vágytól dagadó, sikerre éhes, energiáktól feszített, tökös ROCK N' ROLL zenekar volt, akik nyersen szóltak, merészen kockáztattak – és Bonót is a muzsika érdekelte még, nem a globális gazdaság, a politikailag motivált filantrópia és a zsíros médiabefektetések.

A U2 ma már az univerzum egyik legnagyobb zenei vállalkozása, benne is vannak a világ három legnagyobb (és legdrágább) koncertzenekarában (Guns N' Roses, Metallica, U2), de 1983-ban még mélyen saját zsebbe nyúlva és nem kis kockáztatott vállalva rögzítették ezt a koncertanyagot. A produkció egyébként a körülményekhez képest elmegy: a hangzás teljesen rendben van, de a kép és a vágás korántsem tökéletes (a legidegesítőbb az, hogy bizonyos kameraállásokban a reflektorok fénye csíkot hagy a képen).

A bevezetőben időutazást emlegettem: igen, aki már élt ebben a korban, megvolt a magához való esze (vagyis már tudatos zenehallgató volt és nem az oviudvaron dömperezett), annak ez a koncertfilm garantáltan hatalmas élmény. Nem kockáztatok semmit, amikor azt mondom: rocktörténeti mérföldkő, még úgy is, hogy az itt reflektorfényben (valamint esővíz és izzadtság keverékében) fürdőző négy ír huszonéves közül egyik sem világraszóló mestere a hangszerének. Valaminek, ami se nem tanulható, se nem megmagyarázható azért mégis birtokában voltak. Kár, hogy ez mára már megkopott... Na, erre jó az időutazás...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/
mikelepondssilentassassin

Ha Mike Lepond és power/heavy metal csapata egyedül csak a lemez legutolsó számát rögzíti, már akkor értelme lett volna összehozni ezt a side-projectet: ez pedig nagy szó, hiszen számtalan együttes egész diszkográfiájával nem tudta bizonyítani létének értelmét. A több mint 20 perces opusz pedig igazából egy zenefolyamnyi stanicli, vagy inkább puzzle, ahol az egyes elemeket a hátrahagyott ötletek jelenthetik, melyekből kirakott képnek igazából nincs is semmi értelme, de nem is a végeredmény a lényeg, hanem az az út, amíg eljutunk oda. Mert ebben a gigantikus produkcióban – amit elvileg Shakespeare Macbeth-je inspirált – mindent megtalálhatunk, ami a metalon kívüli világból integrálódott a műfajba – folkot, szimfonikus benyomást, csipetnyi progressziót – és ami nem igazán jellemző a színtérre: hatalmas poént, ami nem nevetséges, viszont bámulatba ejtő – olyan csattanót, ami kijelöli az út elejét és végét egy swinges-bluesos puzzle-elem képében, amit hallva hirtelen azt hittem, hogy az új Bonamassa-Beth Hart album valamelyik számának töredéke került a lejátszómba. De nem, mert jóllehet a stílust tekintve igazán releváns volt az ötlet, a vokált nem Hart, hanem a dúskeblű domina, Veronica Freeman szolgáltatja a Benedictumból, így a hallottakon kívül a felvillanó képzelt képek is elszórakoztathatják a férfiembert, úgyis megtudhattuk egy angol tudósok általi kutatásból, hogy a kanok minden tizedik percben a szexre gondolnak. (S ha ez nem igaz, nézd meg Veronika képét valahol, tuti, hogy rögtön a tizedik percben találod magad, már ha nem vagy olyan „más”.)

A csapat egyébként szívesen bolyong a műfajok erdejében, ugyanakkor megfelelő hagyománytisztelettel kezeli a nagy elődök örökségét is. Ha szereted az Iced Earth-öt, az Iron Maident, vagy a W.A.S.P.-ot és persze a Judas Priestet, akkor az albumot is szeretni fogod. Mert ahogy a kezdésben felsejlik Eddie képe, hogy azután hagyományosabb amerikai heavy metalba váltson, az példaértékű, mint ahogy a "Black Legend" rockosabb, szinte táncolható tétele, amiben olyan refrén kerekedik ki, amire metal-Elvis is csettintene.

Az persze nem meglepetés, hogy LePond hangszere végig kiemelten röfög a tételekben, esetleg szólót játszik a lemez legprogresszívabb, jammelős tételében – "I Am The Bull", amely a végletekig torzítva idézi fel egy elmúlt korszak nagyjait – és ez így van jól. Az album ugyanakkor nem csak a basszusgitárosról szól, mert a Halford iskolán nevelkedett Alan Tecchio énekes legalább annyit tesz hozzá a kialakult végeredményhez, mint társa, no és a meghívott vendégek névsora is impozáns. Azt nem tudom, hogy "Metal Mike" Chlasciak gitáros hol maradt útközben, mert tehetsége az első albumon is megfelelő társat avatott Lepond-nak: talán ez az a (Le)pont, amiben egy árnyalattal kevesebbnek érzem elődjénél a "Pawn and Prophecy"-t, emellett azonban a dalok izgalmasabbak, a stílusok közti barangolás pedig úgy teszi értékessé és érdekessé az összképet, hogy hatásvadászatról nem igazán beszélhetünk. (Még a "The Mullberry Tree" kelta-folkos tételében sem, aminek "rockbarát" ütemeit a társ-metal csapatok végletekig variálták, permutálták.)

Drukkolok, hogy ne fulladjon ki a projekt, ami szokatlanul kemény a Frontiers kiadó megszokott, pépes állagú produkcióihoz képest, ráadásul remélhetőleg rábír néhány fiatalabb rajongót arra is, hogy a Facebookon rákeressenek Macbeth-re, felvenni havernak.

Garael

Mivel Tartuffe reakciójában is felfedezni véltem némi elismerő felhangot, közzéteszek egy kis gitározást. Nem tudom, hogy teljes dallá fejlődik-e a későbbiekben, vagy megmaradt ebben a félkész (mankós) konyhai állapotában. 

Túrisas