Nem semmi Pali(n) Christian, hiszen idén már a második remek albumról vagyok kénytelen írni, amiben ő szolgáltatja a vokális hátteret, ráadásul egy teljesen más stílusban, mint aminek a Panorámáját múltkor a papírra festettem. A Random Eyes ugyanis a Panorama AOR-közelítésű világától jócskán különbözik: az enyhe metalcore-ral fertőzött, keménykötésű power metal még azokat is kielégítheti, akik vasat szeretnek reggelizni – folyékonyan! Persze ez nem azt jelenti, hogy agyatlan sika-mika folyna, ahol a riffek úgy nyomják el a dallamokat, mint kezdő diktátor a szabad szellemet, és ahol a monoton döngölés sámánisztikus révületbe kergetheti az egyszeri Szécsi Pál kedvelőt – nem, kérem, itt a dallamok és az agresszív attitűd úgy egészítik ki egymást, ahogy Ádám Évát: ez a metafora pedig csak akkor lenne szemléletesebb, ha Pali(n) mellett egy Csaj is énekelne az albumon.
Érdekes, és üdítő vérfrissítés hát a "Grieve No More", ami úgy hoz tiszta levegőt az európai – skandináv, német – power kissé áporodott levegőjébe, hogy nem akarja az ablakon kidobni a szobát, így bőven nyújt kapaszkodót azoknak is, akik a "core"-stílusoktól úgy ódzkodnak, mint egyszeri macsó a gender elmélettől.
Palinnak egymagában sikerült, mint ami általában egy egész Frontiers-brigádnak nem: kiemelkedő dallamokat írni, ráadásul ezek szervesen illeszkednek a durvább részek adrenalin-löketes részeihez. Érdekes egyébként, hogy ezek a dallamok egészen más jellegűek, mint amivel Christian a Panoramaban előhozakodott, így vagy tényleg kiemelkedő tehetség a faszi, vagy jók a zenésztársai, akik úgy súgnak, hogy az énekes észrevegye, a tanár meg nem.
Ahogy a gonoszkás hangulatú bevezető – amiben némi blastbeat teszi a hangulatot még nyomasztóbbá – felvezeti a Judas örökbecsű riffjével tisztelgő "Myopathy"-t, az példaértékű, főleg, hogy a dalban olyan szofisztikátlan keverednek King Diamond és a kórosok társaságának kedvenc sémái, ahogy azt az általános iskolás közösség enyhén túlsúlyos gyermekét illető kritikák meg szoktak szólalni…nos, erre rittyentsél megfelelő, szinte szárnyaló dallamot, de ne a sikolykirály mintájára. Palinnak azonban sikerül a fából vaskarikát kovácsolni, így válik a nyomasztó, nehezen emészthető, kissé kaotikus témából dübörgő sláger, amit nem is olyan nehéz elfütyülni, főleg, ha az ember korábban a Nevermore-on gyakorolt.
Ráadásul két hete hallgatom a lemezt, és még mindig sikerült újdonságot felfedezni, pedig általában a durva részek felett úgy szoktam elsiklani, ahogy a politikai megszállott kedvenc pártjának hibái felett – csak itt nem kognitív disszonanciának hívhatjuk –, de Palin nem enged: vasmarokkal ragad meg és leteper a földre, könyörtelen győztesként, én pedig boldogan veszem tudomásul, hogy két vállra fektettek.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy izgalomba hozott a kiadvány híre. A Whitesnake évek óta futja a levezető köröket, ami nem baj, valahol ez érthető és természetes dolog. Azért a "The Purple Album" elég jól beárazta a zenekar aktuális felállásának kínlódását, ekkora bakot ugyanis ereje teljében lévő banda nem nagyon lő... Arról nem is beszélve, hogy akinek birtokában van (nagyrészt megegyező szetlistával!!!) a "Live...In The Still Of The Night" CD/DVD (minden idők egyik legjobb koncert DVD-je) kombó, annak tényleg csak akkor lehetett e megjelenésnek komoly hírértéke, ha die-hard rajongó és mindent begyűjt a Whitesnake logó alatt. Jómagam is simán kihagytam volna, ha nem szörfözök még decemberben a MM honlapján "fekete péntek" alkalmából és nem látom, hogy aznapi megrendelés esetén, majd januárban házhoz hozzák a CD/DVD kiadványt 2900 Forintért. "Mert hülye azért nem vagyok!".. – és ez most így, ebben a formában tényleg teljesen igaz.
Ezzel együtt meg voltam győződve arról, hogy nem lesz nagy durranás a cucc. Covi apó ugyanis élőben már nem meggyőző, és ebben az eufemizmusban az életmű iránti minden tiszteletem benne van. No, részben igazam lett, részben nem. Ugyanis Coverdale hangja a magasabb hangtartományokban jobbára megszűnt létezni, ezen még a stúdiótrükkök és editálás sem segítettek. Több olyan vágókép is van, egyszer ráadásul érthetetlen okból lelassítva, amikor valami kétségbeesetten kínlódva a megfelelő hangért, csak a szeme fehérje látszik...nem túl épületes látvány. De ezzel minden rosszat el is mondtam az anyagról. Tudvalévő, hogy félelmetesen jó muzsikusokat gyűjtött maga köré a mester, akik közül majdnem mindenki nagyszerűen énekel. Michele Luppi billentyűs pl. inkább énekesként volt ismert korábbi (többnyire olasz) csapataiban, szerintem itt a blogon is nem egyszer áradozunk már orgánumáról. Tehát amilyen vokális segítséget kap David, az simán elvonja a figyelmet az ő korlátairól.
De igazából a valódi csemege a két bárdista. Aki még mindig azon sipákol, hogy anno Vai mennyire lenullázta belépésével a zenekar alapvetően blues arculatát és visszasírja a Marsden/Moody (hmm, hogy is mondjuk, hogy a kellő tiszteletet azért megadjuk?) mérsékelten technikás gitárpárost, az messze kerülje el a kiadványt. Itt már a "Burn" megadja az alaphangot. A gitárszólót mindketten elnyomják, felváltva, egymás után, tappinggel, és igen-igen, legyetek erősek: a Doug Aldrich után érkező Hoekstra beveti a nyolcujjas figurát is. És nem csak itt, többször is a program folyamán. Zseniálisak mindketten. Ugyanakkor megvan a dög és az erő is a játékukban. Ha valaki gitárbuzi, mint én, annak ez az anyag kötelező. Nagybetűs rockgitározás, fazonnal, pózokkal, tökéletes technikai felkészültséggel. A hang és kép is nagyon rendben van, bár a fent említett klasszikust nem éri utol, hiába fejlődött a technika is a bő tíz év alatt.
Azt hiszem, mindent elmondtam, gyűjtsétek be, mert még "Black Friday" elmúltával is korrekt áron árulják, ja és lehetőleg DVD-vel, úgy az igazi!
Aki régóta követi blogunkat, tudja, hogy előszeretettel foglalkozunk skandináv progresszív rock bandákkal, muzsikusokkal. Annak idején idehaza elsőként hívtuk föl a figyelmet a svéd Astrakhan együttesre, akiknek eddig két lemeze jelent meg: "Restrospective" (2013) és "Adrenaline Kiss" (2016). Mi természetesen mindkettőről írtunk recenziót, most pedig – elég furcsa körülmények között – sikerült elérnünk a formáció bőgősét, egyik legfőbb zeneszerzőjét, Per Schelandert, aki készségesen válaszolt néhány kérdésünkre.
Még 2016-ban játszottál Magyarországon a Royal Hunttal (április 3, A38), és megkerestél minket facebookon, hogy a debütáló lemezetekről írott pozitív kritika alapján szívesen beszélgetnél velünk a második albumotokról is. Sajnos – kizárólag a mi hibánkból – nem jött össze az interjú, de most szerencsére bepótolhatjuk, ami akkor elmaradt. Viszont nagyon furdalja az oldalunkat, hogy egyáltalán honnan hallottál a mi oldalunkról, a kritikánkról, és egyáltalán hogyan fordítottátok le a magyar szöveget?
Azt hiszem, csak keresgéltem a visszajelzéseket az interneten. Ha kis előadó vagy, kis kiadónál, akkor bizony aktivizálnod kell magad azon túl is, hogy megírod a zenét és koncerteket adsz. A Google fordítóval próbáltam lefordítani, de nem volt túl sok értelme; annyit azonban kihámoztam belőle, hogy tetszett nektek a lemez. A Google-nak alighanem túl kemény dió a magyar nyelv, néhány mondat elképesztően fura volt! Emlékszem, eszembe is jutott a klasszikus Monty Python jelenet az angol-magyar társalgási szótárról. :))
Akkoriban (2016-ban) jelent meg a második albumotok, az "Adrenaline Kiss". Milyen volt a lemez megítélése?
Az első héten a svéd hard rock toplista 9. helyéig jutott az "Adrenaline Kiss". Nagyon jók voltak a kritikai visszajelzések, sőt a svéd DPRP rock magazin és a francia Music Waves szerint benne volt 2016 10 legjobb albumában. Az elmúlt években több együttessel játszottam, és mindegyiket szerették a kritikusok. Ez nagyon jólesik, mert ez azt jelenti, hogy elértem, amit a zenében fontosnak tartok: hogy valamiképpen személyessé és egyénivé tegyem. Nem látom be, mi értelme annak, ha valaki olyan zenét csinál, ami egy már létező muzsikának egyszerű másolata. Ha a mai rock szcéna egy-egy albumába belehallgatok, nagyjából 40 másodperc múlva kikapcsolom, mert általában ennyi elég ahhoz, hogy fölfedezzem a manapság divatos hangzást: nagy, hangos, rétegzett, mély hangokkal telített. Ezt hallani a lemezek 90 százalékán, és amikor rákezd az énekes, rájössz, hogy nagyon kevés egyéniség van benne. Nyilván "jól" szól, de mi a franc az értelme a "jó" hangzásnak, ha nem egyedi, nem a tiéd. Mi az Astrakhannal arra törekszünk, hogy egy teljesen személyes dallamnyelvet beszéljünk, ne csak hangosak legyünk, hanem egyediek is.
A szokásos, megkerülhetetlen kérdés: kik voltak rátok leginkább hatással? Te és a fivéred vagytok a dalszerzők, milyen zenét hallgattok általában?
A helyzet az, hogy leginkább egyházi énekeken, himnuszokon nőttünk föl, mert édesanyám volt a templomunk orgonistája. Mostanában már nagyon szerteágazó az ízlésünk, de mindkettőnk elsősorban a klasszikus dalszerzői vénát keresi a muzsikában. Jörgen rá van kattanva Steven Wilsonra és más hasonlóan elvont zenékre. Az utóbbi években én rengeteget hallgattam Alison Krausst – aki nagyon messze áll a progresszív és rock muzsikától! A 2017-es év folyamán sokat hallgattam egy svéd Kent nevű bandát is. Egyébként mindketten szeretjük a rock igazi klasszikusait, mint pl. a Rainbow, Led Zeppelin, Deep Purple, de minden olyan banda hatást tud gyakorolni ránk, akik egyéni hangot keresnek. Ami a mai rock zenéket illeti, az egyetlen igazán érdekes csapatnak a The Von Hertzen Brotherst találom.
A skandináv országokban hosszú és gazdag történelme van a progresszív rock műfajnak: Kaipa, The Flower Kings, Karmakanic, Hasse Fröberg stb. Ezek a csapatok a '70-es évek óta megteremtettek egy sajátos hangzást és stílust. Hogyan pozicionálnád magatokat ezekhez a formációkhoz képest?
Igazad van, ezeknek a csapatoknak különleges, egyedi hangzásuk van, és az is látható, hogy az általad említett formációkban sok a közös muzsikus. Játszottunk egy színpadon pl. Hasse Fröberg projektjével a 2015-ös Swedish Prog Festen, és azonnal beleszerelmesedtem a "Genius" című nótájukba. Az is nyilvánvaló, hogy ezekhez a bandákhoz hasonlóan az Astrakhan is egy lágyabb tónust képvisel a zene és a produkció területén. Nem tudnám megmondani pontosan hova helyezném magunkat hozzájuk képest, de az biztos, hogy hatalmas megtiszteltetés, ha ilyen óriási bandákkal és kiváló zenészekkel együtt emlegetnek bennünket. Nagyon régen, kb. 18 éve a Kaipa dobosa (Morgan Ågren) volt az akkori bandám ügynöke és képviselője. Volt néhány föllépésünk New Yorkban és nagyon élveztük, de azóta nem találkoztunk.
Mi Marcus Jidell gitáros státusza a bandában? Lesz valaha fix gitárosotok?
Marcust manapság nagyon lefoglalja az Avatarium, így keresnünk kellett egy új gitárost, és azonnal Johan Hallgrenre esett a választásunk. Nagyon hiányzott, mióta kiléptem a Pain Of Salvationből. Éppen nem volt semmi különleges elfoglaltsága, így örömmel csatlakozott hozzánk. Most épp visszakerült a Pain Of Salvationbe, de velünk is sokat játszik. Nagyon elfoglalt lett…
Úgy hallottam, terveztek néhány különleges föllépést Finnországban, ahol az egész Jézus Krisztus Szupersztárt eljátszátok koncerten. Honnan jött az ötlet?
A koncertjeinken nem volt ritka, hogy a ráadásban eljátszottuk a "Gethsemane"-t. Nagyon szeretjük Webbernek ezt a darabját, és Alex Lycke, az énekesünk jó kapcsolatokat ápolt néhány színházzal. Az Astrakhan soha sem a megszokott, jól bejáratott dolgokról szólt. Iszonyúan elfoglalt muzsikusok vagyunk, de nagyon szeretünk együtt zenélni. Meg akartuk törni a zeneszerzés, lemezkiadás, turnézás rutinját. Már kezdettől fogva világos volt, hogy a Jézus Krisztus Szupersztárba vissza akartuk csempészni az igazi rock hangzást, és rock bandaként akartuk előadni a darabot. Fölvetettük az ötletet néhány színháznak, és kapva kaptak az alkalmon – hiszen ezt a musicalt egy rockbandának kell előadnia! Négy színházat foglaltunk le és a jegyek már el is fogytak! A Candlemass énekese, Mats Levén is elkísér bennünket. Ő Júdás szerepét énekli, Alex pedig Jézusét. Mivel Johan Hallgren gitáros énekesnek is kiváló, ő lesz Pilátus. Ezek rock koncertek lesznek igazi, puccos színházakban. Közben már néhány fesztivál is megkeresett minket azzal, hogy nem vállalnánk-e föllépést ezzel a darabbal. Ha ez megvalósul, akár több énekes bevonásáról is szó lehet…
Lesz-e új lemezetek a közeljövőben? Mik a terveitek?
Miután letudtuk ezeket a színházi koncerteket, nekiállunk az új anyagnak. Kb. 10-15 dalunk vár arra, hogy végleges formát kapjon. Az új anyag tempósabb, pörgősebb lesz, és a dalok közt lesz majd néhány nagyon hosszú is.
Tudtok arról, hogy a kanadai Vanvouverben is létezik egy rock/metal banda Astrakhan néven? Nem volt ebből még kellemetlenségetek?
Igen, tudunk róla, de nem valami aktívak, és eddig nem merült föl semmilyen probléma.
Már csak idő kérdése volt, hogy a Frontiers a jól bejáratott Allen-Lande brand kitaposott ösvényén útba indítsa annak – ezúttal a szimfonikus metal "operasztikusabb" énekeseiből válogatva – folytatását. Nem is kellett messzire menni, hiszen a prototípus Rhapsody-klán, mint az említett stílus vezércsapata(i) még eggyel több alannyal is tud szolgálni, mint amennyi a duetthez szükséges. Fabio Lione, aki ugye jelenleg hivatalosan az Angra sorait erősíti, de számtalan projektben és együttesben felbukkant már, talán a színtér legklasszikusabb énekstílusát képviseli, illetve képviselné, ha nem lenne az az Alessandro Conti, aki "civilben" képzett operaénekes, egyébként meg Luca Turilli harmadik keze. Conti nem szégyelli "fitogtatni" zenei múltját, hangfekvése talán a fiatalkori Kiskét idézi, így elsősorban az égnek röpülő rakéták szférájában érzi otthon magát. Lione tenorisztikusabb, teltebb hangja remekül egészíti ki (ellensúlyozza) a gyakori padlásjárást – egyszóval az énekeseken nem múlik, ami bravúrt meg lehet tenni, azt ők meg is teszik, olyan káprázatos technikai és tehetségbeli arzenált felvonultatva, ami méltó az előd-duett képviselte elvárásokhoz. Ám,…ám nem csak ezen múlik a dolog.
Ugyanis míg Allen-Lande duett két, klasszikussá váló lemezén a harmadik tag az akkor épp bombaformát mutató Magnus Karlsson volt, mint zeneíró és gitáros, addig itt a DGM-ből érkezett, és jóval szerényebb képességű Simone Mularoni, akinek a tehetség turbózására irányuló kleptomániáját már korábban is tapasztalhattuk – bálványokat plagizálni azonban nem szép dolog, ráadásul veszélyes is, mert a bálványokat bizony ismerik, és nem feledik. Így történhet meg, hogy hősünk lábjegyzet nélkül idéz a Queensryche-tól, saját csapatától, a DGM-től, a Stratovariustól, a Kamelottól és még számtalan, viszonylag ismert együttestől, még felsorolni is fáradságos.
Pedig az alapötlet nem lett volna rossz, hiszen Simone megpróbált valami új színt hozni a Frontiers-féle egyenstílusba – így a szárnyalónak vélt dallamok alatt néha powerbe váltó riffek zakatolnak, a baj csak az, hogy a szárnyalás csak az énekesek részéről valósul meg: a dallamok azonban szürkék, és ha negyedik hallgatás után is csak a lopott foszlányok maradnak meg az emlékezetemben, akkor ott bizony valami nem stimmel. Lehet, persze, hogy bennem van a hiba, és a keménykedő riffekhez hősiesebb, indulósabb refréneket vártam, az agyam mélyén a két énekeshez ezt az attitűdöt kötve – így az eredmény eleve nem lehet kielégítő. Talán a két hang jellege determinált elvárásokat égetett genetikai készletembe, és az euro-power megszokott kliséit vártam, de az is lehet, hogy tényleg gyengék a dalok – már ahol Simone saját kútfőből dolgozott – bár szerintem még az idézett ötleteket sem sikerült olyan koherens egészbe formálni, ahogyan azt az eredeti alkotók tették.
Sajnálom a dolgot, mert nagyon szeretném szeretni az albumot: mint ének-fetisiszta, "tömör-gyönyör" lenne – vagy most divatos kifejezéssel vokál-pornó – az egész, de sajnálom, nem megy. Remélem, hogy én tévedek, és az eredmény kielégítő lesz ahhoz, hogy folytassák a kezdeményezést, legközelebb talán én is meg fogom találni azokat a dalokat, melyeket méltónak érzek a prezentálás színvonalához.
Aki kényszeres, az kényszeres... márpedig én az vagyok. Nincs megállás, itt egy újabb zseniális japán kishölgy, név szerint Kanade Sato, aki totálisan elkápráztatott tehetségével! Annak idején úgy ismertem meg, hogy Senri Kawaguchira keresgélve a YouTube-on, a böngésző rendszeresen földobott egy másik japán csodagyereket is, aki Senrinél ugyan valamivel fiatalabb (2002-ben született), de hasonló képességekkel áldotta meg a Teremtő. A kis Kanade mindössze három évesen, amatőr dobos édesapja hatására kezdte el püfölni a bőröket, és hamar kiderült, hogy istenáldotta őstehetség, Az ide beillesztett kis videón pl. 10 évesen vív hangszerpárbajt a nála öt évvel idősebb Senri Kawaguchival, és nem marad el sokkal az akkor már befutott, világhírű jazzistákkal muzsikáló ellenfelétől!
Nagyjából azóta keresem, hogy jelent-e meg olyan lemez, ahol Kanade játszik, és csak nemrég leltem rá egy tavalyi albumra, az Ear Candy Jazz Factory bemutatkozó lemezére, amelynek fölvételein a kis zseni még csak 14 éves volt. A "Tangerine Peel Jam" az együttes bemutatkozó lemeze, és bár alapvetően nekem kicsit szoftos (inkább a smoth jazz kategóriába tartozik), Kanade miatt nagyon sokszor meghallgattam. Azért le kell szögezzem, hogy ez jóval több a Kenny G-féle ún. fölvonó-muzsikától, s ez nem utolsósorban épp Kanade játékának érdeme. Sajnos a lemez csak hat számot tartalmaz kevesebb, mint 40 perc játékidővel.
Az Ear Candy Jazz Factory egyébként Rei Narita, hires japán zeneszerző/zongorista/producer projektje, viszont már csak azért is érdemes rá odafigyelni, mert Kanade Sato mellett egy másik kiemelkedően thetséges fiatal hölgy is muzsikál rajta. A bőgőt az a Sakurai Naoko kezeli, akit annak idején hazájában szintén csodagyerekként ünnepeltek (azért nekünk is van ám egy Muck Évink!!!). Egy szó mint száz, zenei szempontból full internacionalista vagyok (némi elfogultsággal a japánok irányában), plusz mostanában már – most veszek nagy levegőt! – "feminista" is. A nők itt is megmutatják, hogy mindenre képesek, amire a férfiak, bár egy-két jeles kivétellel metál együttesekben továbbra se kedvelem őket a mikrofon mögött. Ez gáz?
A japán jazzisták ismertetését egy dobossal (Senri Kawaguchi) kezdtem, majd folytattam egy elkötelezett Hammond B-3 varázslóval (Kiyomi Otaka), most pedig folytatom egy egészen elképesztő zongoristával/billentyűssel, Hiromi Ueharával, aki eredendően klasszikusan képzett muzsikus, normális esetben koncertpianistaként végezte volna, ha már bakfis korában nem rabolja el egy UFO hatalmas JAZZ fölirattal az oldalán. Igyekeztem az egyik legjobb és legjellemzőbb lemezét kiválasztani, így az ötödik hanghordozójára esett a választásom. Ez a második, amelyik Sonicbloom néven jelent meg, s amelyen a ritmusszekció mellett egy gitáros is szerepel – nem is akárki, hanem David "Fuze" Fiuczynski, de erre még visszatérünk.
Hiromi bizonyos értelemben tipikus japán jelenség: abszolút szerelmese az európai/amerikai (zenei) kultúrának, de azt a szigetországra jellemző fanatizmussal és nem kis adag jópofa őrülettel műveli. Aki nézett már akár 5 perc japán TV-t, az tudja, miről beszélek – végtelenül aranyosak, de európai szemmel nézve nem igazán százasok. Hiromi is kattant kicsit, ha kell, eszméletlenül koncentrált, átszellemült, de nem áll tőle távol, hogy elrúgva magától a zongoraszéket könyökkel püfölje a klaviatúrát, mint Jerry Lee Lewis, vagy szinte már riasztóan széles mosollyal kurjongasson zenésztársainak. Erre mondják az angolszász világban: egy igazi "force of nature" – fékezhetetlen természeti erő árad belőle.
Első lemezeit klasszikus jazz trió fölállásban készítette (mostanában is így alkot), de a Sonicbloom projektben Martin Valihora dobos és Tony Grey bőgős mellett Dave Fiuczynski is penget mellette, akit a híres bostoni Breklee School of Musicban végzett tanulmányai során ismert meg. Fiuczynski "professzor úrnak" nem derogált, hogy beálljon egykori diákja mellé egy "jam session"-re. Fiuczynski egyébként nem tartozik kedvenceim közé, az én ízlésemnek elég zabolátlan tud lenni, az első lemezt (Time Control) pl. szerintem kicsit széttrollkodta – ha lehet ilyet mondani egyáltalán. Itt azonban kevesebb a szertelen modális kirándulás, jobban együtt van a többi zenésszel.
Egy-két kivétellel az albumon gyakorlatilag jazz sztenderdek földolgozásait hallhatjuk, pl. Duke Ellingtontól és Gershwintől, de nálam mindent visz Debussy "Clair de lune"-jének lélegzetelállító előadása. Itt, és A Muzsika hangjai című musical-ből ismert "My Favorite Things"-nél leginkább tetten érhető Hiromi zsenialitása. Nem eljátsza, még csak nem is földolgozza a nótákat, hanem mint egyfajta zenei dekonstruktivista darabjaira szedi és neki tetsző módon, hangulatban, megközelítésben újra összerakja az egészet. Így lesz egy agyoncsépelt, geil "kapcsoljuk már el"-féle tételből a kiemelkedő színvonalú lemez egyik legmutatósabb darabja (My Favorite Things).
Ez a lemez ékes bizonyítéka annak, hogy a jazz nem totál elborult, minden humorérzéket nélkülöző, az összes többi zenei stílust lenéző műfaj (illetve: nem kell annak lennie). A "Beyond Standard" tökéletes cím: ez messze több földolgozott slágereknél, meghaladja az átlagos színvonalat, és nem csupán jó, de könnyed, jó kedélyű, játékos ÖRÖMZENE!
Úgy döntöttem, kiadót, honlapot nem is vadászok ehhez a cikkhez. Minek? Ki fogja azt leellenőrizni, egyáltalán ki fogja ezt a recenziót elolvasni? Na, azért nem reménytelen a helyzet, akármilyen hihetetlen, két olvasója biztos lesz a kritikának (le lehet csekkolni, kommentben még fölkérés is érkezett!). Egyébként akármilyen régi megjelenésről is van szó, nem volt kérdés, hogy ezzel fogom kezdeni, mert a felénk - érthetően - nem igazán ismert japán művésznő karrierjének egyik legreprezentatívabb albumáról van szó, aminek egyetlen egy gyöngesége van: 39 perc 39 másodperces játékidejével botrányosan hamar véget ér!
Magyarországon elég jól ismert jazz orgonista a sokszor egyszerűen csak a "Hammond királynője"-ként emlegetett Rhoda Scott. Őt is nagyon szeretem, szerencsére sokszor is járt már nálunk koncertezni, de egy olvasói kommentben kapott infónak utána járva (örök hála Román Miklósnak!) ráleltem egy komoly trónkövetelőre. Az 1966-ban született Kiyomi Otaka (egyáltalán nem látszik rajta a kora!) ma már megkerülhetetlen intézmény hazájában, de a szigetország határain túl is nagy elismerés övezi. Hat éves korában kezdett hangszeren játszani, mostanában pedig már népszerű tanár, keresett session zenész, sikeres producer, aki rendkívül tiszteletreméltó diszkográfiával is dicsekedhet.
Az "Out Of Sight" szólólemezei közül a harmadik, és az első, amelyen nem honfitársak támogatják, hanem nemzetközileg is jegyzett óriások: nevesül is az általam hősként ünnepelt Dave Weckl a dobokon és Gary Willis (pl. Tribal Tech) bőgőn. A majdnem 40 perces albumon nyolc nóta kapott helyett, és bár lényegében komponált jazzről van szó, hallatszik, hogy rengeteg az improvizatív rész, amelyben a három muzsikus úgy virít, mint pipacs az angol úriemberek gomblyukában Fegyverszünet napján (Armistice vagy Rememberance Day).
Rhoda Scottot már korelnöksége (de főleg tagadhatatlan érdemei) miatt sem szabad piszkálni, de Kiyomi Otaka úgy hangszerkezelésben, mint dalszerzői vénában simán partner: társkirálynő? Az a legendás Hammond B-3 úgy durúzsol, úgy gurgulázik a kis szorgos, ázsiai kezei alatt, hogy azt gyönyörűség hallgatni! Kettejük között talán az a különbség, hogy Scott inkább blues és klasszikus alapokra épít, míg Kiyomi a modern fúzió bonyolultan ritmizált, erősen funk-orientált változatát képviseli. A belinkelt videón az egész lemez meghallgatható. Welcome!
A Frontiers Recordsnak megvannak a saját "házi" zeneszerzői (Alessandro Del Vecchio, Simone Mularoni, Magnus Karlsson stb.), akik megrendelésre ontják magukból a dalokat, amiket hol ők adnak elő ilyen-olyan formációkban, hol teljes egészében más előadók keze alá dolgoznak. Nem tudom, hogy ennek a popszakmában már régóta bevett gyakorlatnak nyakló nélkül való alkalmazása jót tesz-e kiadónak – és általában véve a műfajnak. Nyilván a rockzene tájékán sem ismeretlen dolog ez, elég, ha Desmond "Márfy" Child évtizedeket áthidaló munkásságára gondolunk olyan előadókkal, mint a Kiss, Alice Cooper, Bon Jovi, Aerosmith (vagy éppen a Dream Theater!), de talán nem hamarkodjuk el a dolgot, ha azt mondjuk: ez lódíthat ugyan egy banda népszerűségén (képzeljük el pl. Bon Jovit a "You Give Love A Bad Name" nélkül!), hosszú távon mégsem szolgálja a szakmai elismertségüket. A rock/metál szakmában azért még mindig van becsülete annak, ha valaki saját kútfőből dolgozik…
Az Ammunition is egy Frontiersos "házi" zeneszerzőhöz, konkrétan Erik Martenssonhoz (Eclipse, Nordic Union, W.E.T.) köthető, aki a Wig Wam énekesével, Age Sten Nilsennel hozta létre ezt a formációt még 2014-ben. A "Shanghaied" névre hallgató debütáció (Avalon, 2014) simán átrepült a radarunk alatt, de azok után, hogy tavaly a norvég eurovíziós válogatáson másodikok lettek a "Wrecking Crew" című dalukkal (ami a norvég toplisták csúcsát is meghódította), már nem tehetjük meg, hogy figyelmen kívül hagyjuk őket. Miért is tennénk, hiszen a két alapító-dalszerző mellett itt komoly zenészek gyülekeznek: pl. Lasse Finbråten (Circus Maximus) billentyűzik, Magnus Ulfstedt (Eclipse) dobol és a számomra eddig ismeretlen Jon Pettersen gitározik (nem akárhogy).
Az Ammunition egyébként tipikus európai dallam-orientált rock muzsika, de talán egy csipetnyivel több benne az amerikai íz, mint ahogy azt Erik Martensson eddigi munkáitól megszokhattuk. Ez valószínűleg Nilssen hatása, ami miatt (pl. az Eclipse-hez képest) kevesebb diszkó ritmust hallunk, viszont egy kicsit lötyögősebb is a hangvétel. Az Ammunitiont hallgatva nekem sokszor ugrik be a The Poodles. Személy szerint egy pattogósabb, vérbővebb megközelítést szívesebben vettem volna, de azért így is akadnak élvezetes pillanatok a lemezen. Nagyjából és lényegében belesimul a Frontiers szokásos kínálatába.
Úgy látszik, nálam az újév eleje a jazz fúzió és a brutál jó dobosok jegyében telik. Mostanában Greg Howe és a japán jazz zenei életről folytatott megakomment-eszmecsere foglalkoztat elsősorban, és milyen érdekes, hogy ez a kettő tök passzentosan összeillik Simon Phillips legújabb, immár 4. Protocol kiadványában. A Japánban kiemelt tiszteletnek örvendő, ott külön hanghordozókat megjelentető legendás jazz/rock dobos hosszú évekre visszatekintő közös munka után most nem Andy Timmons-szal vette föl az új anyagot, hanem Greg Howe-val (és Dennis Hamm billentyűssel). Ez rendkívül izgalmas, mert a vérfrissítéssel egy abszolút kedvenc érkezett a csapatba, aki egyrészt keményebb hangzást hozott magával, másrészt eddig nem igazán jellemző stílusjegyeket a funk és Rn'B környékéről. Olyan jó Greget úgy hallgatni, hogy nem Justin Timberlake, Christina Aguilera, Rihanna, vagy Enrique Iglesias turnéján pilickázik a színpad egy sötét sarkában!
Phillips azt nyilatkozta, hogy turnéja közben most először kifejezetten sok ideje jutott a zeneszerzésre, így a 4-es Protocol az elejétől a végéig megkomponált muzsika. Ez a feszesség érződik is a lemezen, de - hál' Istennek! - azért maradt "hely" a többi zenésznek is önkifejezésre. A Protocol egyébként október óta turnéztatja az albumot; természetesen ide nem sikerült eljutni (Bécs volt a legközelebbi helyszín), pedig nagyon megnéztem volna a csapatot! A koncertkörútra mellesleg nem Dennis Hammet vitték magukkal, helyette Otmaro Ruiz játszik a billentyűkön.
Rövidre is zárom a recenziót azzal, hogy aki eddig szerette a Protocolt, most is minőségi anyagot vehet a kezébe; a csalódás kizárva! Kénytelen vagyok ennyiben hagyni a dolgot, mert kb. egy tonnányi japán jazz vár arra, hogy meghallgassam és kiértékeljem. Jaj az olvasónak, ha valamelyik írásra ihlet! Van egy olyan érzésem, hogy nálam jönnek a japán hetek, csak remélni tudom, hogy kollégá(i)m majd kiengesztelik a kérlelhetetlen rock/metál rajongókat! :)
Eljutottam odáig, hogy Dennis Ward nevére akkor is felkapnám a fejem, ha extrém black metal lemezen közreműködne, pedig ez az egyik olyan stílus, amit még tudatmódosító szerek hatására sem tudnék megkedvelni (ez persze nem értékítélet, pusztán szubjektív beállítódás – esetleg a befogadóképesség hiánya…). Igen, Ward még nem tart ott – legalábbis nálam –, mint a Frontiers droid-hadserege, Magnus Karlssonnal és Alessandro Del Vecchioval az élen –, akik amolyan zenei CNC esztergaként köpik ki a beléjük táplált adatoknak megfelelően egyenletesre faragott, polírozott termékeket.
Itt van hát egy újabb, szerintem mesterségesen összerakott alakulat, élükön azzal az Christian Palin csodavokalistával, aki az Adagio korai – és Tartuffe által oly kedvelt – korszakában működött közre a klasszikusok megteremtésében, de Ben Varon, vagy Sammi Lasagni sem lehet ismeretlen a gitárosi posztokon, már akik követik az Amoral, vagy a Gojira útját…
Mit is mondjak: Ward most sem lőtt mellé, és jóllehet ebben a dallamos metal stílusban könnyű lötyögős és abszolút izgalommentes AOR-ba átszédülni, sikerült elkerülni a kockázatmentesség csapdáját, és ha olyan csapatokat említek, mint a Scorpions, a Pink Cream 69 (amit Ward mindenhová benyom egy tubussal, már ahol ez lehetséges), vagy a skandináv hard rock szigorúbb, metalosabb erői, akkor – ha a blogunk látogatója vagy – nem hiszem, hogy olyan iszonyodva sikoltasz fel, mintha valaki bejglivel kínált volna az ünnepek utáni munkaórákban.
A csapat pedig érzi a stílus lényegét: ahogy a kezdő szám gitárrifjére Palin elindítja a verzét, abból már tudod, hogy jó fog kisülni – és nem tévedsz: a refrén arénát robbanthatott volna a virágkorban is, mikor Bon Jovi és a Scorpions nem csak a tehetségkutatók "metal szegmensét" jelentették – látjátok, ismerjük mi a kemény zenét is! –, hanem a mainstream részesei voltak, ennek pedig a sok rossz között meg volt a maga jelentősége is, mégpedig a versenyhelyzet. Abban pedig nem volt mit tenni, mint katartikus szólókat, édes-mézes refréneket, adrenalin-fröccsentő ritmusokat írni – különben lemaradtál, és Ford Fairlane-t idézve mehettél drogellenes koncerteket adni, hogy legyen pénzed a napi adagra.
Teljes mértékben igazat adok Kotta kollégának, aki valamelyik korábbi cikkében – vagy hozzászólásában – a producerek jelentőségéről írt. Igenis, szükség van rájuk, és nem csak pénzlenyúló szegmensei a zeneiparnak – illetve nem általános értelemben –, meggyőződésem, hogy "evolúciós, tehát racionális termékei" az alkotói folyamatoknak: nem véletlen, hogy a legtöbb nagy csapat korszakalkotó munkáit az "árnyékember" segítségével tudta létrehozni – számoljátok csak össze, hogy a világ legtöbbet eladott lemezeiből mennyinek volt a csapat, és mennyinek volt egy külsős szakember a producere…
Nem is kívánom nagyon húzni a továbbiakat: abszolút aréna-érett, néha a metalba is átnyúló, tökös, feelinges hard rockról van szó, aminek darabjai vetésforgóban keringenének a nyolcvanas évek zenei adóin, s az, hogy különösen újdonsággal nem szolgálnak, legyen az egyetlen kritikai észrevételem – de hát azt meg ott egye meg a fene.
