Épp most néztem vissza: 2009-ig TOP 10-es listáink voltak, de a 2010-es esztendő azután olyan erősnek bizonyult, hogy ki kellett bővíteni a keretet. Néhány éven keresztül ez teljesen indokolt is volt, de egy pár éve úgy érzem, alighanem újra beleférnénk a 10-es fölsorolásba. Ez nem föltétlen panaszból mondom, hiszen mindössze pár év távlatából elég nehéz megmondani, hogy ez most általános, világméretű trend, vagy csak egy múló rosszullét, pillanatnyi hullámvölgy. Van egy olyan alattomos sejtelmem, hogy ez tüneti jelenség, de még nem merem kimondani…

Ritkán veszek részt az oldalon olykor kialakuló komment-háborúkban; ennek megvannak a szokásos szereplői a rájuk tipikusan jellemző stíluspreferenciákkal, habitussal, hangvétellel. A véleménycserék során azonban egyszer már kifejtettem azon meggyőződésemet, miszerint ez az év még a tavalyinál is középszerűbb volt, és ehhez ragaszkodom továbbra is (minden esetleges fölháborodás ellenére). Az Ayreont (és talán a Voyagert) kivéve rendre elmaradtak az "Atyavilág! "-típusú élmények, és jócskán akadt olyan is, hogy a sokadik hallgatást is imígyen kellett lezárnom: "Ez bizony halovány!" (Hogy a "Pfuj, de szar!"-ról már ne is beszéljünk!) Persze azt is készséggel elismerem, hogy öregszem; nem szélesedik, hanem inkább szűkül az érdeklődésem (mármint ami a rock/metál muzsikát illeti).

Mellesleg nem vagyok egyáltalán elkenődve, mert más stílusokba (főleg a jazzbe) áthallgatva bőven találok vigasztalást, ráadásul jövőre, mindjárt az év elején olyan megjelenések várhatók, mint a Tomorrow’s Eve (akik közel 10 éve nem adtak ki lemezt!) és a Teramaze (akiktől viszont, minden csontomban érzem, hogy óriási durranást várhatunk!). De lesz új Joe Satriani (mondjuk, attól pont nem várok semmit), Angra, Whitesnake, Voodoo Circle…stb.

Meg kell említsem, hogy külön hálával tartozom Garael kollégának, nem csak azért, mert az egyetlen stabil, megbízható, valódi munkamorállal megáldott munkatárs, hanem azért is, mert az idén három toplistás lemez megismerését is neki köszönhetem. Majdnem biztos, hogy az érdeklődésemet fölpiszkáló recenziói nélkül a nagy dömpingben balgán elrobogok a Nocturnal Rites, a Pink Cream 69, vagy – ne adj’ Isten! – a Mobilmánia mellett.

Végül el kell ismerjem, hogy a csalódásaim amilyen valóságosak, olyan szubjektívek is. A fölsorolásban szereplő első három banda tényleg messze az elvárásaim alatt teljesített, a másik hármas pedig csak egyszerűen érdektelen. De nagyon. (Gondolom, ez senkit sem vigasztal, de egyik sem olyan botrányosan szar, mint pl. a U2 idei végterméke.)

TOP 15:

1. Ayreon: The Source

Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy ez a lemez a dobogó csúcsán végzi, és ez tényleg nem a neves szereplőknek tudható be, hanem annak, hogy – úgy érzem – Arjen Lucassen most megírta (legalábbis eddigi) karrierje igazi mesterművét. Közel másfél óra tiszta, tömény, hibátlan, hangulatos, szórakoztató, elgondolkodtató, inspiráló muzsika elképesztő vokális és hangszeres teljesítményekkel tarkítva!

2. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

Elképzelhető, hogy önmagában ez a pofás, de nem lehengerlő Sherinian-Portnoy projekt nem föltétlen érdemelte volna ki az ezüstérmet, de Portnoyt 2009, a "Black Clouds & Silver Linings" óta nem hallottam ilyen virtigli (énekes) prog-metál produkcióban. Azért mégiscsak ez az ő lételeme! Nem az álomcsapatom, de valahogy mégis működik a dolog. Majd meglátjuk, lesz-e folytatás!

3. Voyager: Ghost Mile

Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben kifogástalan zene, a szólók hiánya (amit nyilvánvalóan nem a képesség hiánya, hanem sejtésem szerint egy erősen kifogásolható ars poetica motivál) például tüske a körmöm alatt. Ugyanakkor képtelen vagyok nem hallgatni; van valami teljesen utánozhatatlan, varázslatos bűbája. Ezt majd csak a jövőre megjelenő új Teramaze múlhatja fölül (érzem, hogy fogja is!).

4. Almanac: Kingslayer

Tökéletes és kifogástalan, a tervezés és kivitelezés, a külcsín és belbecs egyaránt hibátlan, minden és mindenki abszolút profi, ráadásul még az első lemeznél is erősebbre sikerült… Mégsem léphetett föl a dobogóra. Miért? Magam sem tudom, talán éppen annak hiánya miatt, ami a Voyagert olyan mágikussá teszi.

5. Jorn: Life On Death Road

Ez a helyezés sem az objektív, abszolút érték mutatója. Egyszerűen csak lelkesedéssel, gyermeki örömmel tölt el Jorn "visszatérése". Némi riadalmat azért kelt bennem a mindenlébenkanál Alessandro del Vecchio legyeskedése a jelenség körül, de egyrészt a DGM-es Simone Mularoni, Alex Beyrodt és Gus G. is jócskán belepiszkált a dalszerzésbe, másrészt utoljára a 2004-es "Out To Every Nation"-t hallgattam ilyen kedvteléssel. Jólesett, na!

6. Jónás Tamás: The Four Seasons Part2

Tamás idén az első magyar (Király Pitta babázik, és milyen jól teszi!), ráadásul nem is egy teljes értékű nagylemezzel, hanem egy EP-vel. Viszont nem vitás, hogy itt a helye, a négy évszakot földolgozó szvitt minden részében és részletében alapos, ihletett, zseniális munka. Bravó, Tamás, csak így tovább!

7. Threshold: Legends Of The Shires

Az Ayreon mellett ez az idei év másik prog rock/metal mega opusza. Nem könnyű földolgozni, sem a közel 83 perc muzsikát, sem a váratlan énekes cserét. Ezt még szokni kell, de az a bizonyos X-faktor kétségkívül megvan benne.

8. Anthriel: Transcendence

Ezek a finnek (akik debütációjuk óta egyébként nagy kedvenceim) nem könnyítették meg a dolgomat. Hosszú és türelmetlen várakozás után egy olyan lemezt tettek le az asztalomra, amit egyáltalán nem könnyű megszeretni. Itt van elsőre (a bemutatkozó albumhoz képest) gyöngébb, aránytalanabb hangzás, másodszor meg a lehengerlő zeneiség ellenére is sikamlós, igazi fogódzók nélküli dallamvilág. A végén csak beláttam, hogy irgalmatlan munka van benne!

9. Pyramaze: Contingent

Skandináv power metal prémium termék, ennyi és nem több. Nálam ez pont elég. A középszerből kapaszkodtak föl idáig nagyon szívós munkával (na, és egy kiváló norvég torokkal). Nagyon becsületes kis dán csapat, megérdemlik a tiszteletet!

10. Nocturnal Rites: Phoenix

Ez is skandináv power metal prémium termék. Objektíve mérlegelve alighanem jobb is, mint a Pyramaze. Jó, mondjuk Per Nilsson gitármágussal iszonyú nehéz hibázni. Lehet, hogy az énekes miatt, lehet, hogy a tényleg csak nyomokban fölfedezhető egykori extrém zenei háttér miatt, de szubjektíve nálam most egy hajszálnyival a Pyramaze mögé szorultak. Egyébként az év egyik legkomolyabb meglepetése!

11. Steel Panther: Lower The Bar

Az vesse rám az első követ, aki közületek gyöngeség nélkül való (bibliai parafrázis)! Az én gyöngeségem a Steel Panther, legyen akármilyen önállótlan, elcsépelt, komolytalan, gusztustalan, őket hallgatva mindig elképesztően jól szórakozom. Ez most jobb is lett, mint a 2014-es "All You Can Eat".

12. Lonely Robot: The Big Dream

A haldokló brit neo-prog rock egyetlen képviselője a listán, John Mitchell szinte egyszemélyes projektje. Nem mondom, kell hozzá hangulat, de ha jó időben és jó helyen talál el, akkor kifekszek tőle. Valódi űrutazás!

13. Black Star Riders: Heavy Fire

Évek óta kifogástalan minőségben szállítják a Thin Lizzy utánérzést. Persze ez nekem, személy szerint még nem lenne elegendő, mert annak idején nálam kimaradt a rajongás Phil Lynottért, ráadásul egy korábbi személyes élményem miatt az íreket nem is csipázom annyira (persze ma már inkább amerikai ez a társaság, mint ír). Valamiért most is "elkapott" a dolog, pedig ez nem is legjobb lemezük.

14. Harem Scarem: United

Meglehet, előrébb kellett volna végeznie a Harem Scaremnek. Ha ezt a listát két-három héttel ezelőtt írom, talán így is alakul. Dallamorgia, gitárszóló-varázslat, slágerözön: minden adott az átütő sikerhez, ami valamiért következetesen elkerülte őket. A világ botránya!

15. Pink Cream 69: Headstrong

A Nocturnal Rites után a másik olyan banda, amelyiktől eredendően nem vártam semmit, aztán meg csak kapkodtam a fejem. Ezen a lemezen, kérem szépen, egyetlen szar nóta sincs! Húzós, régisulis muzsika, de annak kifogástalan. Talán nem föltétlen van itt helye, de hát a meglepetés ereje…

+1. Mobilmánia: Vándorvér

Egyeseknek talán cikinek tűnhet a 15+1. helyezés, de ez dőreség. Ezt ugyanis úgy kell nézni, hogy a Mobilmánia kit szorított ki a listáról. Azért beelőzni egy Kee Marcello-Tommy Heart duót, az Eclipse és a Night Ranger slágergyárosait, a Styx veteránjait, vagy éppen Russell Allent, nos, az nem kis mutatvány. Elég, ha azt mondom, hogy szerintem Bon Jovi – akármilyen világsztár – közel 20 éve nem adott ki ilyen jó albumot.

Egyéb figyelemreméltó megjelenések, ajánlások:

Kee Of Hearts: Kee Of Hearts
Eclipse: Momentum
Kaipa: Children Of The Sounds
Night Ranger: Don't Let Up
Chaosbay: Of Cutting Chords EP
Eric Johnson: Collage
Styx: The Mission
Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
Deep Purple: Infinite
Miserium: Ascension
Roger Waters: Is This The Life We Really Want?
Revolution Saints: Light In The Dark
Adrenaline Mob: We The People
Secret Sphere: The Nature Of Time

DVD-k:

David Gilmour: Live At Pompei DVD
Eden's Curse: Revisited DVD
DGM: Passing Stages DVD
Vanden Plas: The Seraphic Live Works DVD
Treat: The Road More Or Less Traveled DVD

Csalódások:

Adagio: Life
H.e.a.t: Into The Great Unkown
EZoo: Feeding The Beast
Firewind: Immortals
The Ferrymen: The Ferrymen
Status Minor: Three Faces Of Antoine

Az ünnepi jókívánságokhoz most némileg rendhagyó módon nem rock/metál szerzeményt, de még csak nem is valami jazz fúziós motívumot mellékelünk, hanem egy karácsonyi klasszikus barbershop-stílusú földolgozását. Az "It's Beginning To Look A Lot Like Christmas" egy Meredith Willson nevű amerikai író, dalszerző sláger-érzékenységét dicséri. Az 1951-ben született szerzeményt még abban az évben többen földolgozták (pl. Perry Como és Bing Crosby), azóta pedig földolgozások – talán nem túlzok – százezrei születtek. Az ide beszúrt videót egy Julien Neel nevű francia-amerikai úriember készítette, aki maga énekelte föl a basszustól a tenorig mind a négy szólamot. Ez már önmagában komoly teljesítmény (és adottság), de a többszólamú átiratért is ő a felelős; a kottákat meg is lehet vásárolni a honlapján, ahol rengeteg nóta hasonló földolgozását meghallgathatjuk. Érdemes szemezgetni, a faszi tényleg zseniális (amit pl. ITT művel, egyenesen libabőr). Szerintem az ilyesmi jobban is illik az ünnep hangulatához, mint valami Trans-Siberian Orchestra-féle, kétgitáros zúzda (bár az sem rossz).

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.orfeus.hu

Színház és metal? Sokan azonnal rávágják: Dream Theater, pedig nem, most nem erről van szó. Érdekes kísérlet, amivel az Orfeus, ez az 1989-ben alakult, de számomra – bűnös módon – ismeretlen magyar veterán csapat próbálkozik. Az alap a névhez passzolóan neoklasszikus metal – ez a gitáros, a csapat motorja, Kovács Ferenc múltjából és eddigi ténykedéséből (lásd és halld Ba-rock együttes, Vida Rock Band) egyenesen következik –, de van itt egy kis csavar, mint a jelenlegi mozielvárásokban a thrillerek végén: a dallamok sokszor a musicalek, rock operák kissé művi, divatos szóval modoros világát idézik, megfejelve egy kis aréna-korszakát érő Edda-érzéssel: hát nem túl egyszerű, nem igaz? Pedig az, mert a dalok a maguk fülbemászó módján azonnal hatnak, és nem igényelnek klasszikus zenei képzettséget – a hallgatást tekintve. Mert amit a zenészek eljátszanak, ahhoz bizony több kell, mint egy OKJ 5.4-es zenetörténeti tanfolyam, és ha a pluszt nem is intézményes keretekben, hanem autodidakta módon szerezték is meg – bár ebben lehet, hogy tévedek – semmit sem von le az eredmény értékéből.

Az együttes rögös utat járt be, számtalan megszűnéssel és újjáalakulással, bevallom, én a honlapjukon felsorolt történések közepette úgy vesztem el, mint kezdő szolfézsos a hangjegyek útvesztőjében, de a tapasztalat nyilvánvaló, csak azt sajnálom, hogy a kialakított, lemezen hallható stílust a korábbi megjelenéseket nem ismerve nem tudom viszonyítani – a múlt így a jelenné változott, de ezt lehet, hogy maguk a tagok sem bánják. Az eltelt évek alatt számos ötletet gyúrtak most össze, hiszen az intróval együtt 14 dal szerepel a lemezen, melyek tele vannak "finomsággal" – ez Bach feldolgozott invencióját tekintve vitathatatlan még azoknak is, akiknek az extrém jelenti a minőséget – bár nem a szó klasszikus Dream Theater-i értelmében. Az igaz, hogy a "Lélektükör"-ben némi Queensryche hatást is felfedezni vélek, de inkább annak csak hangulati, elidegenítő attitűdjében, s ha már hasonlítanom illene, akkor a valamikori szépreményű Classicát említeném meg, annak is első albumát.

Érdekes, virtuóz, és magát hallgattató a "Színház a világ", de azokat is megértem, akiknek Oszter Dés Tamás, és a prezentált dallamok – minden slágerpotenciáljuk ellenére – túl kimódoltak, és felvállaltan színpadiasak, átnyúlva a heavy metal szokásos paneljein és elvárásain, a Broadway templomának oltárát dicsőítve.

Mégis… mégis, valahogy olyan bátor lépésnek érzem ezt a bukást magában hordozó kurázsit, ami szimpatikussá teszi az Orfeust – nem beszélve, hogy tőlem sosem állt távol a metal körökben szitokszóként is elhangzó műfaj: kérem, ami sikeres, az nem biztos, hogy gagyi. Még szerencse, hogy a lemeztől ez utóbbi áll legtávolabb, példát állítva a hangszeres játékban sok fiatal, feltörekvő együttesnek. Igen, kérem, lehet gyakorolni, és a mesterségbeli tudás, valamint alázat által az idegen testnek tűnő dolgok is mélyen integráns részei lehetnek szeretett műfajunknak. Orpheus, ez a színház úgy gondolom, neked is tetszene.

Garael

Hosszú utazás végéhez érkezett zenésztársam, barátom, a Jack Rose projekt oszlopos tagja Kiss Ármin, aki mintegy 10 év lenyomatát sűrítette bele nemrég megjelenő első albumába. Aki próbálkozott már valaha bármilyen művészeti ágban alkotni, az tudja, hogy a siker, vagy a minőség nem jön könnyen. Minden hangért, ecsetvonásért, strófáért kőkeményen meg kell dolgozni, és még így is adódhatnak olyan helyzetek, hogy az adott munkadarab nem tud megszületni. Óriási szerencsénkre ez az évtizednyi idő elégséges volt arra, hogy ez a CD megláthassa a napvilágot.

E röpke kis felvezető után nézzük, miről is van szó. Ármin anyagának stílusa progresszív rock és metál, de inkább a rádióbarát, könnyen befogadható verzióból. A metál itt lényegében csak a 7–8 húros gitárok használata miatt értelmezhető, a témák barátságosabb jellege inkább a rock felé hajlik. Instrumentális és vokális tételek is tarkítják az anyagot, rengeteg vendégszereplővel. Ha kiveszem a kalapból Jónás Tamást, aki egyértelműen profi zenész és jó néhány szólóval hozzájárult a dalokhoz, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy ügyes amatőr zenészek, előremutató produkciójáról beszélünk.

A hatásokat tekintve inkább a régi vonalas progresszív együttesek elemei mutatkoznak meg, ill. egy csipetnyi nép- és világzene is felbukkan itt-ott. Emellett megjegyezném, hogy elég markáns zenei világa van a szerzőnek, a dalok egységes összképet mutatnak, számomra némileg futurisztikus, sci-fi hangulatot is áraszt az album. A dalok egy-egy részét el tudnám képzelni játék-, vagy filmzenének is. A szerzemények szerkezete kerüli a megszokott formulákat, nem igazán követi a verze-refrén építkezést. Mivel a szerző elsősorban dobos, ezért a ritmusképleteket tekintve elég változatos az anyag, de szerencsére nincs túlmatekozva, csak ízléssel mindenből egy pici. Lehetne csűrni-csavarni és elemezni az anyagot oldalakon keresztül, de akkor nem maradna semmi meglepetés. Akit ez a rövidke bemutató felcsigázott, az úgyis rá fog keresni a szerzőre a különböző online platformok egyikén.

Zárszóként még megjegyeznék egy pikáns részletet: az album fizikai formában, gyári CD-ként is elérhető, mégpedig egy játékos szótárkönyv mellékleteként, amit nem más, mint Ármin édesapja írt. A Játszótárs c. könyv kapható a nagyobb könyvesboltokban és online könyváruházakban.

Jack Rose

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.rudanjoe.hu

Milyen igazságtalanok vagyunk, mikor az "őszinte, kemény rock" klasszikus képviselői közül rendre kihagyjuk recenzióm képviselőjét, holott talán ő az egyedüli, aki nem a Deep Purple-Rainbow, hanem a Zeppelin oldaláról építette fel zenei bázisát. A Coda – bár elsősorban feldolgozás-zenekar – egyetlen lemezével klasszikussá érett, Rudán Joe pedig a Pokolgéppel egyből az országos ismertség dobogójára lépett: úgy gondolom, hogy hangi adottságai révén csak a legnagyobb hazai veteránokkal említhető együtt, sőt – ahogy azt a Hammerfall feldolgozása bizonyította – a nemzetközi porond üdvözült sztárjai is legfeljebb kalapáccsal üthetik Joe lába nyomát, már ami a tehetséget illeti.

Hősünket szerencsére nem nyelte el az underground, számtalan élő fellépésével a rock szinte minden szegletét bejárta, és az, hogy a klasszikusokkal együtt emlegessük, példa jelenlegi szólóalbuma, ami tulajdonképpen jobb, mint a hard rock etalon P. Mobil vele készített egyetlen lemeze. Lehet persze, hogy erre a kijelentésre sokan felugatnak – nekik ajánlom a szalonnát –, de a kritikusnak megengedhető szubjektivitás határait kérem tiszteletbe tartani, főleg úgy, hogy a zenei érdem patikamérlege objektíve is csak nagyot parányit billenhet ebbe vagy abba az irányba.

Ezek után kissé szégyellem, hogy Joe első szólólemezét nem hallottam – ígérem, pótolni fogom a mulasztást, már csak azért is, mert az énekes nem csak zenei, hanem szociális értelemben is csupa szív ember – egy hentes egy hétig elélne belőle – és távol áll tőle a színtér sajnos soha meg nem szűnő széthúzó acsarkodása. Joe teszi a dolgát, szeretettel és alázattal ápolva a blues közeli hard rock érdemeit, de nem fél kikacsintani a keretek közül sem, példa erre jelen lemez meghökkentő, kvázi Nevergreen slágere, a "Küldj le egy angyal"-t. (Ami persze nem meglepő, ha megnézzük a közreműködők névsorát.)

A stílus tehát szerteágazó, de alapjaiban blues-rock, ugyanakkor a riffeknek van egy bizonyos modernebb élük – hallgasd csak meg a "Tükör" pumpáló, szinte gépies ritmusát! –, melyek ugyan nem csorbítják az autentikusságot – ami ebben a műfajban követelmény –, ugyanakkor nem is temetik az ezerszer eljátszott panelek alá a tolmácsolt dallamokat. Joe pedig hatalmas fazon: meri felvállalni polkorrekt korunkban a bosszúságot okozó problémák számára szimpatikus megoldási módját – "Ütni kell" –, ugyanakkor nem szégyell szinte könnyes hitvallást tenni Kalapács Józsi mellett – "Barátom" – és rockoperás, folkos magyarsággal búcsúztatni az albumot.

Sláger pedig akad bőven, táncolható rock 'n' roll a porondon, mint ahogy szívbe markoló líra a lelkekben – ebben Joe mindig nagyon erős volt –, lehet hát választani. Kínban is vagyok, ha igazán ajánlani szeretnék, hiszen a kínált dalok spektruma oly széles: nekem pillanatnyilag a Zeppelin parafrázis "Léghajó", a klipes címadó dal, és a felhőtlen boldogságot sugárzó "Tequila" a kedvencem – már csak az ismételten vállalt szimpátia megnyilvánulásáért, nehogy már egyedül a pálinkáról szülessen dal… Persze azokat is megértem, akik "Az utolsó nap" lúdbőröztető balladájáért, vagy különlegességénél fogva a már említett gótikus-doom himnuszért lesznek oda, esetleg a hangulat végett az egész albumért.

Örülök, hogy idén három olyan magyar megjelenés is megörvendeztetett, melyeket nyugodtan oda lehet tenni az "öregek" nyugati albumai mellé, ami azt is jelenti: van még abban a zenei tárban, tessék nyugodtan lövöldözni!

Garael

Kiadó:
Magnitude Records

Honlap:
www.davemartone.com

A blogunk 2008 januárjában született, és mindjárt két interjúval indítottunk, egy "átvett" Myrath anyaggal, és egy saját beszélgetéssel, amit a Berklee diplomás, magyar származású kanadai gitárfenoménnal, Dave Martone-nal folytattunk. Mérhetetlen nagy bennem az iránta érzett tisztelet, a "Zone" című 1999-es lemeze a mai napig abszolút etalon nálam instrumentális gitár zene kategóriában. Sajnos manapság nem kényeztet bennünket új lemezekkel, az utolsó teljes értékű saját anyaga 2008-ban jött ki (Clean). Azóta csupán egy Glen Droverrel közös élő CD+DVD jelent meg.

Ma, december 14-én Martone-napot tartottam (a Márton nap ugyanis november 11-én volt), vagyis végighallgattam a teljes repertoárt, és eszembe jutott, mi lehet vele. Így fedeztem föl, hogy 2015-ben "Nacimiento" (Születés) címen megjelent egy akusztikus gitár-lemeze, amiről én korábban nem is tudtam. Ilyen hajlamai mindig is voltak Martone-nak, hiszen annak idején, 6 évesen egy apjától kapott damilhúroson kezdett el gitározni, ráadásul 2000-ben jelent is meg egy ilyen lemeze egy iráni származású gitárossal, bizonyos Navid Nikbakhttal közösen.

Ezen a Synesthesia néven kiadott albumon szinte csak saját szerzemények voltak, és az eredetileg 2006-ban megjelent vele készült interjúban azt nyilatkozta, hogy már dolgoznak a második anyagon. Ebből legjobb tudomásom szerint nem lett semmi. Talán ezt elégelte meg Martone, amikor hozzáfogott, hogy önállóan rögzítsen egy akusztikus lemezt. Így született meg a "Születés", amelyen viszont túlnyomórészt földolgozások vannak, olykor a legelcsépeltebb slágereket véve alapul.

A faszi természetesen most is döbbenetes: tökéletes hangzás, kifogástalan technika, varázslatos zeneiség jellemzi, de egy-két választását kénytelen vagyok kritikával illetni. A Boney M. "Rasputin"-ja pl. nem csak közhely, de a technós diszkó ritmus egyenesen okádék. A Rocky téma is kiverte a biztosítékot, csakúgy, mint a Europe "The Final Countdown"-ja flamenco stílusban. Ugyanakkor vannak olyan nóták, amelyek legnagyobb meglepetésemre egész jól, sőt kitűnően működnek. Ilyen pl. az Aerosmith "Dream On"-ja, a Keresztapa téma, vagy a legismertebb mexikói bolero - hogy ne mondjam: lerágott csont -, a "Besame Mucho". Amit pl. itt művel, azt már csak személyes kedvencemben a "Hola" című dalban múlja fölül.

Nekem Tibusz és Totya "Latin"-jai is bejöttek, de ez azért egy másik szint. A klasszikus akusztikus gitár és flamenco kedvelőinek igazi csemege, főleg most, amikor kezd elhatalmasodni rajtunk az ünnepi hangulat.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Finoman fogalmazok, ha azt mondom, hogy a Tyketto, mint a '90-es évek elején, kicsit megkésve érkező ún. "hajbandák" többsége, nem volt éppen a szívem csücske. Pontosabban fogalmazva az MTV-ből ismert egy-két slágeren kívül vajmi keveset (ha egyáltalán) tudtam róluk. Ez akkor változott meg, amikor a szebb napokat látott együttes a Frontiers szilaj támogatásával tavaly megjelentette a "Reach" névre hallgató albumot, ami legnagyobb meglepetésemre – olykor bősz ellenérzéseim mellett is – dalról-dalra, módszeresen és eltávolíthatatlanul beköltözött a hallójárataimba (különösen igaz ez a remekbe szabott címadó nótára).

A koncert a Frontiers Rock Festival IV első napján (2017. április 29-én) került rögzítésre, így a "venue", a színpad, a fénytechnika stb. nem okoz meglepetést, minden ismerős a többi Frontiers által megrendelt és kiadott DVD-ről. Ennek azért annyira nem örülünk, de pl. a közönség – olasz lévén – nem okoz csalódást. Ritka (és nagyon merész) az olyan, hogy már a legelső számban megénekeltetik a közönséget – és nem sülnek föl vele.

A koncert kerettörténetét, tematikáját az adja, hogy a Tyketto rendkívül sikeres debütációja éppen 25 éve, negyed évszázada történt. Egy az egyben eljátsszák a ma már "klasszikusnak" számító, 1991-ben megjelent "Don't Come Easy" albumot, csak éppen fordított sorrendben. Danny Vaughn énekes-zenekarvezető szerint azért, mert ha az MTV-s megahittel, a "Forever Young"-gal kezdenének, utána mindenki szépen hazaballagna. Ezt azért kétlem… Csak érdekességként jegyzem meg, hogy Vaughn eredeti neve Himler. Szerintem jó ötlet volt inkább művésznévvel nekifutni a karriernek … :)) A faszi egyébként elképesztő teljesítményt nyújt, és szerencsére (a kis pocak ellenére) a rock fazon is megvan még. Az is rendkívül szimpatikus, ahogy figyelmezteti a közönséget: "Remélem nem a kib.szott telefonjaitokon keresztül akarjátok nézni a bulit!" Tusé!

Személy szerint annyira nem repesek az örömtől, hogy a koncert szinte kizárólag a "Don't Come Easy"-re épül, és a játékidő így alig több egy óránál (ráadásul Vaughn elég sokat dumál a számok között). Szívesen hallgattam volna pl. a "Reach" dalait is. Ehhez képest – a "Don't Come Easy"-n túl – megkapjuk a "Rescue Me"-t (Strength In Numbers, 1994), a "Dig In Deep"-et (Dig In Deep, 2012) és – szerencsére – a "Reach" (2016) címadóját. Ennyit, nem többet. Ez azért kicsit diétás…

Két szám között Vaughn elmondja a lényeget is: nagyot fordult a világ; annak idején egy Maseratival jártunk, most Toyota Yarisom van. Hát igen… Szerencsére ez a zenén nem érződik, mert a zeneipar moguljai (arctalan vérszopói), a percemberek, a "megcsinált" sztárocskák jönnek-mennek, a zene ellenben megmarad, és ami 25 éve igényesen, jól meg volt csinálva, az ma is kiállja az idő próbáját. A végére pedig egy megfellebbezhetetlen igazság-mondás: Chris Green elképesztően jó gitáros…

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.orphaned-land.com
facebook.com/OrphanedLandOfficial

Nem, kérem, az olvasó szeme nem káprázik, ez valóban egy 2018-as, azaz hivatalosan csak jövőre megvásárolható album recenziója. Némi félsszel kezdtem bele, mert valahol mégiscsak szemtelenség egy január 26-án megjelenő albumot december 11-én kritikailag kielemezni, de a lemezt hallgatva (újra és újra és újra) annyira izgatott lettem, hogy képtelen vagyok magamban tartani a mondandómat. Fogalmam sincs, hogyan kerülhetett az új Orphaned Land anyag a netre majdnem két hónappal a megjelenés hivatalos dátuma előtt, de óriási ősrajongóként hadd ne mentegessem magam, amiért villámgyorsan ráharaptam, mint fóka a felé hajított snecire. Miattam biztosan nem éri anyagi vagy erkölcsi kár sem az együttest, sem a kiadót, mert úgy halálra dicsérem és megvásárlom a CD-t, mint a pinty!

Azért sem kívántam kihagyni ezt a ziccert, mert amint korábban már megjegyeztem, nekem (azokban a stílusokban, amelyeket preferálok és hallgatok) ez az év kicsit lájtosra sikeredett. Bár az "Unsung Prophets..." nem idei lemez, azért nagyon szép befejezése ez a kifutó esztendőnek, ami bearanyozza számomra a hátralévő pár hetes ünnepi időszakot. Ki gondolta volna, hogy az alapító és zenei arculatot nagyban meghatározó gitáros, Yossi Sassi távozása, valamint egy Amasefferrel közösen kiadott, említésre se igen méltó abortív kísérlet után nem hogy nem bicsaklik meg az OL karrierje, hanem még magasabb sebességbe is képesek kapcsolni. Ez talán annyiban képzavar, hogy a lemezek nem jönnek mostanság sem sűrűben (a legutolsó "All Is One" már több, mint négy éves!), de a minőség egyértelműen egyre magasabb, ez pl. egyértelműen Kobi Farhiék legpöpecebb dalcsokra! Mondja valaki, hogy el vagyok fásulva és már semmi sem tud lázba hozni! Fenéket! Itt az ellenpélda.

Az "Unsung Prophets..." a metál és folk zene, az európaiság és a közel-keletiség, a líraiság és súlyosság, a dallamosság és a karcosság ideális keveréke! Közvetlen elődjénél (félreértés ne essék, az is nagyon baba lemez volt!) valamivel gyorsabb, rockosabb, ezért minden összevetve tetszetősebb. Az album kb. 63 perce úgy pörög le, hogy szinte észre sem veszem. Azért a kedvenc nótámat, a "Left Behind"-ot mindig türelmetlenül várom! Az is elképesztő, hogy az album nem laposodik el a végére, hanem – ha lehetséges – még jobban aprít, mint az elején.

Most mit ragozzam? Abszurd, de kijelentem, hogy a 2018-as toplistámnak már most, a 2017-es esztendő végén megvan az egyik tuti dobogósa. Elvileg lesz pesti koncert is március 11-én. Mondjuk a Dürer Kertnek annyira nem örülök, de hátha addig átkerül a buli valami kevésbé lepukkant helyre.

Tartuffe

Kiadó:
Lion Music

Honlapok:
www.statusminor.com
facebook.com/statusminorofficial

Nem voltam benne biztos, hogy a Lion Music kiadó működik-e még. Lars Eric Mattson 1989-ben alapította a céget saját lemezeinek producerelésére és terjesztésére, s csak később kezdett más előadók, együttesek anyagaival foglalkozni. Jó pár értékes megjelenést köszönhetünk a kiadónak (pl. a magyar Dreyelands bemutatkozó albumát), de az utóbbi időben egyre sorvad a vállalkozás (mint ahogy az általa képviselt műfaj élettere is), és a kiadványok minősége is esni kezdett. Mattson bejelentette, hogy új bandákat már nem szerződtetnek le, így végképp leáldozni látszik a kis finn kiadónak...

Legutóbb (kb. fél éve) azon dühöngtem, hogy egyik nagy kedvencem, az Anthriel is a süllyedő hajóhoz hasonlító Lion Music istállójánál ragadt, és a tény, hogy a második lemez lényegesen gyöngébben szól a debütációnál, ezzel minden bizonnyal összefügg. Nos a Status Minor új lemezével egy totális déjà vu élményben volt részem, mert minden promóció, előzetes híradás nélkül egyszer csak megjelent az egyik kedvenc finn zenekarom új lemeze, ami nem csak gyöngébben szól a bemutatkozó anyagnál, de zeneileg is sokkal haloványabb. Mi a franc?

Már a 2012-es "Ouroboros" hangzásával is voltak bajok, de ott az még csak a dobokra, főleg a leginkább olajoshordóra emlékeztető pergő soundra (à la Metallica: St. Anger) volt igaz. Itt már általában véve a dobjáték is gyönge közepes, pedig a Statovariusban is muzsikáló Rolf Pilve elvileg nem hurka. Alattomos (de a rendelkezésre álló információk alapján igazolhatatlan) sejtelmem, hogy az egésznek több köze van egy számítógépes programhoz, mint Rolf Pilvéhez. Mike LePond (SymphonyX) a Silent Assassins projektjében legalább nyíltan vállalja a dolgot...

A "Three Faces Of Antoine", a zenei agynak, azaz, Sami Saarinen gitárosnak egy olvasmányélményéből született. Valami beteg pszichokrimi történet szolgáltatja a koncept-album alapsztoriját. Ennek megfelelően - legalábbis Saarinen nyilatkozata szerint - sötétebb és súlyosabb az eddigi anyagoknál. Hááát, nem tudom, én ezt nem igazán érzem, az viszont biztos, hogy a gyakori és hosszas, minden zenei aláfestést nélkülöző narráció eszméletlenül idegesítő. Mi ez? Hangoskönyv?

Gondolom, a hangvételből kiérzik a keserűségem és frusztrációm. Az idén már nem ez az első csalódásom. Lassan elérkezik annak is az ideje, hogy össze kell gyűjtenünk a 2017-es év csúcsteljesítményeit, és meg kell mondjam, már látom, hogy nem lesz könnyű dolgom. Sok szépreményű megjelenés produkált szürke, közepes eredményt. A nagy meglepetések, a tetszetős új beszállók meg elmaradtak... Vagy én kezdek kiöregedni ebből az egészből, s ha nem leszek képes stíluspreferenciát váltani (márpedig nem leszek, hacsak nem a műfajtól egészen idegen irányba), akkor teljesen irrelevánssá válok. Kész vagyok erre az eshetőségre...

Tartuffe

Kiadó:
Prime Collective

Honlapok:
www.defecto.dk
facebook.com/defectoband

Már több, mint három éve annak, hogy Garael kolléga elismerte, jó érzékkel szúrom ki a föltörekvő, sikerre érett tehetségeket. Akkor ő Tobias Janssonra (Saffire) gondolt, akit az általa nagyon dicsért Evil Masquerade brigádja nézett ki magának. Nos, Jansson ma már inkább csak a Saffire-re koncentrál, az Evil Masquerade-be pedig egy másik ígéretes titán érkezett, egy bizonyos Nicklas Sonne, aki nemcsak jó énekes, de kiváló gitáros is. Ennek a bejegyzésnek Sonne a hőse, mivel van neki egy saját bandája is az elég defektes Defecto néven, melynek első, bemutatkozó lemezéről tavaly már tudósítottunk. Itt jegyzem meg: Garael kollégának nem fog Sonne csalódást okozni az Evil Masquerade soraiban sem, ezt gara(e)ntálom! :)

A Defecto a nem túl népes, de kétségkívül rangos dán hard rock/metal sorait erősíti. Amolyan modern dallamos euro-power muzsikát játszanak, amitől azért nem állnak távol az óvatosan adagolt metalcore és a csak nyomokban föllelhető progresszív hatások. A zenekar főszereplője egyértelműen Sonne, akiről tényleg nehéz eldönteni, hogy a torkából előtörő hangorkán, vagy inkább a szélsebes ujjai alatt megszülető gitárszólók miatt érzünk iránta múlhatatlan szimpátiát.

Az első lemezhez képest a "Nemesis"-t valamelyest érettebbnek érzem, maradt viszont a szuper hangos, ráspolyos, még a ritmusszekciót is elnyomó kétgitáros riff-malom, ami a lemez végére kérlelhetetlenül ledarálja, lisztfinom porrá zúzza a toleranciánkat. Kollégáim ezen az oldalon sokat maszatolnak, jópofiznak ebben a kérdésben, de a helyzet az, hogy egy rossz, aránytalan, durva hangzás tényleg sokat tud levonni egy zene élvezeti értékéből. Ez ugyanis zene, és mint olyan, lényegileg audio-élmény, vagyis a füleken keresztül fejti ki hatását. Ha valaki ezt figyelmen kívül hagyja, ezt csak két okból teheti: (1) rossz a hallása, és észre sem veszi a különbséget, vagy (2) jó a hallása, észre is veszi a különbséget, csak éppen valamiféle szimpátia, ideológia stb. alapján úgy határoz, hogy elmismásolja az egészet.

Az utóbbi kategóriába tartozó kollégá(ka)t, olvasókat invitálom egy kísérletre. Tessék objektíve megvizsgálni, úgymond, szűz fülekkel meghallgatni a csatolt hivatalos videoklipet, mely az új lemezt promotálja! Ezt követően pedig ugorjanak az IDE belinkelt videóra, amely – horribile dictu, visu et auditu! – egy koncerten készült, méghozzá ez év szeptember 2-án, egy koppenhágai Metallica föllépés előtt (ahol a Defecto nyilván csak előzenekarként működött közre). Mennyivel jobban, arányosabban, szerethetőbben szól ez az élőben rögzített dal!

De nem is ez a lényeg! Ennél fontosabb, hogy a "Nemesis" egy dögös kis anyag, és a Defecto immár másodszorra is bebizonyította, hogy helye van a pályán. Egyáltalán nem lenne ellenemre, ha élőben is meghallgathatnám őket, főleg, ha úgy szólnának, mint a dán főváros királyi arénájában!

Tartuffe