Dionysos Rising

2022.sze.23.
Írta: Dionysos 4 komment

Ozzy Osbourne: Patient Number 9 (2022)

ozzy-osbourne-patient-number-9-cover-1-770x770.jpg

Kiadó:
Epic Records

Honlapok:
www.ozzy.com
facebook.com/ozzyosbourne

Aki látta Ozzy legutóbbi, az új lemezt promotáló kétszámos fellépését (Rams Season Opener), annak Andrew Watt vállalhatatlan és rettenetes színpadi megjelenése mellett az is feltűnhetett, hogy a hivatalos videón Ozzy ugyan látszólag megfeszül, hogy jól teljesítsen, élő hangjából semmi nem hallatszik. Ami szól, az egyértelműen a stúdióban lett felvéve. Több felvételt is megnézve, ez nem az utólag kozmetikázott verzió volt, hanem a helyszínen is ez szólt, Ozzy meg sem próbált élőben énekelni. Igen, minden az irányba mutat, hogy Ozzy jelenleg nincs még abban az állapotban, hogy turnéra induljon az új lemezzel, pedig a realitásokat lazán negálva én már számolom vissza a napokat a budapesti koncertig.

Az "Ordinary Man" nekem év végi listás anyag volt, pedig erős prekoncepcióval éltem, jelesül a víz kivert a Post Malone-nal való közösködés hírétől és minden szóba jöhető gitárhős mellőzésétől. Ozzy mellett én évtizedekig a világ legjobb zenészeit és rockfazonjait szoktam meg, akik felbukkanásuk után örökre beírták nevüket a gitározás aranykönyvébe. Tehát nem mainstream bajszos rappereket. De még csak nem is buggyos selyempizsamában színpadra lépő gitárosokat. Igen, Watt ünnepelt producer és elismert gitáros, de Ozzy mellett ne idétlenkedjen így a színpadon! Nehezen tudnám a két utolsó anyag kapcsán a tehetségét és főleg a dalszerzői kvalitásait kétségbe vonni, de az egészen kiváló dalokkal kijött "Ordinary Man" gitársoundjának és szólóinak "igazságot" leginkább a "delete" gomb szolgáltatott volna, majd egy gyors sürgöny Zakknek, hogy: "Igyekezz, azonnal indulj a stúdióba, nem sikerült belenőni a zakó(d)ba! - Ölel, Andrew."

Azzal is tisztában vagyok persze, hogy ez mindössze a '80-as évek gitárhős korszakában szocializálódott gitárfanatikus-blogíró szubjektív véleménye, amit max. néhány tízezren gondolnak hasonlóan még így a világon, ezzel szemben még a tudatos zenehallgató rockerek milliói is azt fogják hallani, hogy az "Ordinary Man" gitársávjaival az égvilágon semmi baj nincs, vannak szólók és a ritmusgitár is zúz. Az, hogy ez most éppen divatos, kicsit kásás "stoner" hangzás és nem a klasszikus Rhoads/Lee/Wylde/Gus G. fémjelezte "old school" szóló- és ritmusjáték, az még a legtöbb Ozzy rajongónak sem probléma, fel sem tűnik, hiszen, ahogy mondtam, már az előző lemezen is kimagaslóan jó dalok sorjáznak, ez pedig még nekem az iszapszemű bloggernek is a legfontosabb  szempont.

De a lényeg, hogy a "sürgöny", sőt sürgönyök most ki lettek küldve és egy embert kivéve célba is értek. Mondanám, hogy a meghívókkal ezúttal még át is estünk a ló túloldalára, csakhogy ezen a területen nincs a lónak túloldala. "More is more", ahogy Yngwie mondja. És tényleg rendkívül fájlalom, hogy Jimmy Page nem reagált a megkeresésre. Akármennyire is szeretnénk optimistán a jövőbe tekinteni, a lemezen szereplő gitárosok zömének (Iommi, Jeff Beck, Clapton) nincs már sok aktív éve hátra, Page pedig ebben a családban nem távoli rokon, hanem közeli családtag. Nem sok olyan lemez fog már kijönni, ahol ekkora (stílusteremtő) ikonok jutalomjátéka lesz - egy szintén búcsúzó legenda mellett - hallható. Page nem akart élni a lehetőséggel, kicsit talán meglopva és megrövidítve bennünket. A dolog azért is fájó, mert utalva a fentebb írtakra, maga Ozzy (értsd: Sharon) sem azért trombitálta össze ezúttal a zenészbarátokat, mert utólag Andrew Watt stoner gitárhangzása már zavarta volna a fülét, hanem, mert érzi, hogy itt az idő, amikor lassan valamennyiüknek el kell búcsúzniuk a színpadtól, a stúdiótól, az élettől...

Párhuzamosan hallgatom a két utolsó lemezt, de nem tudom eldönteni, hogy dalok tekintetében melyik az erősebb, abban viszont biztos vagyok, hogy mindkettő nagyságrendekkel jobb, frissebb, mint a "Black Rain" vagy a "Scream". A legfontosabb faktor, a jó dal ezeken ugyanis ritka vendég, fásult, profi rutinmunkák voltak, számottevő izgalom nélkül. Ami a "P9" javára billenti a mérleg nyelvét, az eddig leírtak alapján talán egyértelmű.

Mindenkit jólesik hallani, némelyikük hazai pályán (Iommi), némelyikük esetében talán idegen terepen (Eric Clapton), de Jeff Beck és Zakk Wylde jelenléte tényleg igazi jutalomjáték. Utóbbi a lelkét kiteszi a "Nothing Feels Right"-ban , sőt úgy érzem, élete egyik legjobb szólóját játssza itt, megköszönve talán Ozzynak, hogy Randy után őt is szinte fiaként szerette. Most az a valószínűbb, hogy ez lesz az utolsó közös munkájuk, tehát helye és ideje volt mindennek, de ezt Zakk is pontosan tudja. A még aktív élő legendák új megjelenéseit követő kritikákban szinte mindig, visszatérően azt olvassuk, hogy a klasszikusokhoz nem lehet, nem szabad őket mérni, önmagához képest kell a színvonalat és minőséget nézni és értékelni. Ezzel szemben én itt lazán megkockáztatom két év távlatából, hogy az "Ordinary Man" lemez Elton Johnnal énekelt címadója és az "Under The Graveyard" már simán Ozzy klasszikus, semmivel sem lemaradva pl. a "Killer Of Giants" nagyságától.

Az új lemez kapcsán hagynám még kicsit ülepedni a dolgot, de a címadó mellett is óriási nóták sorakoznak, nagy slágerpotenciállal. Az "Immortal" nekem kicsit ugyan töltelék, talán az egyetlen nóta, amely totál nyom nélkül elment mellettem a maga kiherélt gitárhangzásával, de utána megérkezik Zakk, és egyszeriben helyére kerülnek a dolgok (Parasite). A "No Escape From Now" klasszikus Black Sabbath, naná, hogy Iommi a vendég! Ha negyven évvel ezelőtt írják, ma klasszikusként emlegetjük. Jön Clapton és kicsit ugyan furán hat Ozzy éneke a puhán simogató stratóval, főleg Iommi után, de a dallal nincs baj; hangulatos, szerethető. Marad a lírai megközelítés (A Thousand Shades) vonósokkal, amire Jeff Beck teszi fel a koronát, de milyet!!! Nem szeretem dalonként kivesézni a lemezeket, ezért ezt a vonalat ezennel el is engedem, Minden dalnak karaktere van. Egyetlen hiányérzetem a slágeres "Dead And Gone" elmaradt gitárszólója. Mit nem adtam volna azért, ha ide Page érkezik meg a Gibsonjával! Ezen tényleg nehezen teszem túl magam, na! 

A főszereplő ezúttal társszerzőként van feltüntetve több dalban is, de valójában nem tudhatjuk, hogy ebből mennyi Sharon diktátuma a producer felé és ténylegesen mennyit tett hozzá Ozzy a végeredményhez. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a kiváló énektémákba mennyire kellett belenyúlni a stúdióban. Illetve azt tudjuk, vélhetően nagyon, hiszen Ozzy még fénykorában sem tudott talán így énekelni. Mindegy, ez most (már) nem is érdekes, Betegségével harcolva, óriási akaraterővel van még mindig jelen a színtéren, ráadásul egy tényleg nagyszerű lemez promócióját végzi éppen a maga szerethető esetlenségével, majd rövidesen turnéra is indul (?). Semmi más nem számít.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2022.sze.22.
Írta: Dionysos 1 komment

Stratovarius: Survive (2022)

yy_34.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.stratovarius.com
facebook.com/stratovarius

Nem kérdés, hogy számomra ez volt az év egyik legjobban várt albuma. Ennek két oka van, az egyik az, hogy az utolsó Stratovarius stúdiólemez hét éve jelent meg, a másik pedig az, hogy ősöreg fanatikus vagyok. Szerettem a Tolkki-korszak mára már klasszikusnak minősülő lemezeit (különösen az "Episode"-ot 1996-ból), de még lelkesebb voltam a kezdetben progos beütésű Kupiainen-éra első két lemezétől (Polaris - 2009, Elysium - 2011). El kell ismerjem, hogy a Stratovarius 3.0 utolsó két kiadványával (Nemesis - 2013, Eternal - 2015) szemben már voltak kifogásaim, főleg az Amaranthe-hoz hasonló eurodisco behatások miatt, de épp ezért komoly tétje volt annak, hogy hét év kihagyás után most mivel rukkolnak elő.

Egy kommentelő nem régen reménytelen, földhözragadt boomernek nevezett. Ez technikailag nem teljesen állja meg a helyét, hiszen nem a II. Világháború után született első generáció tagja vagyok (azok a szüleim), hanem az ún. Ratkó-korszak szülöttje (X generációs?), de kulturális jelzőként nem teljesen pontatlan a leírás, hiszen egy még nagyon aktív, de már ízlésében, preferenciáiban erősen megcsontosodott nemzedéket képviselek - legalábbis a rock/metál műfajon belül. Szóval nekem az Amaranthe-ban, Dynaztyben és egyes Stratovarius számokban kárhoztatott eurodance elemek, digitális hangzások nemcsak idegenek, de egyenesen hányingert keltőek. Ami egy Y és Z generációs rockernek talán nem is feltűnő (hiszen már ebben, ezzel nőttek föl), az nekem azonnal azt juttatja az eszembe, ahogy a '90-es évek elején a gépies, lélektelen techno és fattyúhajtásai letarolták a rádiókat, kiadókat - és a fiatalok közízlését. Ezt a sokkot nem tudtam földolgozni, nem lehetett kiheverni...

A Stratovarius egyfajta megfelelési kényszertől és relevancia-kereséstől hajtva (túlélésre játszva) sajnos még mindig alkalmaz olyan fogásokat, olyan elektro-táncdalos toposzokat (pl. Broken, We Are Not Alone), amelyek hallatán ökölbe szorul a gyomrom, de örömmel jelenthetem, hogy a "Survive" ezektől eltekintve egy klasszikus, de hangzásában már tök modern euro-power lemez, melyen még virtigli helloweenes eurogalopp nóták is szerepelnek (Glory Days, Before The Fall).

Nekem nyilván azok a dalok tetszenek igazán, amelyek a fönt említett két kategórián túlmutatnak. Szerintem ezekben ragyog föl igazán a Stratovarius veleszületett, több inkarnáción túlívelő zsenialitása. A "Survive" biztosan nem lesz klasszikus lemez, egyelőre úgy tűnik, hogy az elsőre ütős nagy slágerek is elkerülték őket, de jobbára életerős, energiadús, gyomorbavágó, hamisíttatan és hiperdallamos fémzenét hallunk tőlük. Kicsit savallom Jens Johansson relatív háttérbe szorulását (meg néhány manapság divatos hangszínét), de Kupiainen szólói, Kotipelto jó formája, na és főleg a lemezt záró, több mint 11 perces "Voice Of Thunder" bőven kárpótolnak.

Ha nekem játszanának, az ügyeletes kedvenc-gyanús "Voice Of Thunder"-höz hasonló másik 6 progos beütésű nótával pakolják tele az albumot, de sajnos nem nekem játszanak. Így ez most nem 10 pont, csak 8, tántoríthatatlan europower fanatikusoknak meg 9.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.sze.21.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

The Dead Daisies: Radiance (2022)

yyyy_26.jpg

Kiadó:
The Dead Daisies Pty Ltd.

Honlapok:
www.thedeaddaisies.com
facebook.com/TheDeadDaisies

A Százszorszépek nem kotlottak sokáig ezen az anyagon, alighanem rendesen felpörögtek, mint annak idején - még John Corabival a fedélzeten - az eddigi két legjobb lemezük, a "Revolución" (2015) és a "Make Some Noise" (2016) környékén. A "Radiance" az átjáróház-szerű projekt (ilyen rotáció mellett bandáról aligha beszélhetünk) hatodik albuma, és a második, amelyik Glenn Hughes-zal készült.

A körülményeket figyelembe véve és a muzsikát hallgatva, valamint abból kiindulva, hogy mindössze egyetlen év telt el a legutóbbi lemez óta, aligha érhet bennünket meglepetésként, hogy nagyjából egy az egyben bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját. Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel. Ehhez hozzáadjuk az éltes kora ellenére is fantasztikus formában vitézkedő Hughest, aki a szövegírásban és dalszerzésben éppúgy jeleskedik, mint a bőgőzésben és az éneklésben, és bizony robbanásveszélyes elegyet kapunk.

Nem véletlenül asszociáltam a robbanásra, a lemez mind energiáját, mind hangzását tekintve alkalmas arra, hogy pillanatok alatt leszakítsa a hallgató fejét. A nagyszerű hangzásért Ben Grosse producer felel, aki a híres észak-hollywoodi The Mix Room stúdióban irányította a fölvételeket, az energiát pedig a korukat meghazudtoló zenészek szolgáltatják. A Deen Castronovót váltó régi-új dobos, Brian "Hard-hitting" Tichy is elmúlt már 54 éves!

Bár az előbb azt írtam, hogy simán bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a "Radiance" - ha lehet - még súlyosabb hangzású, még keményebb hangvételű lemez. Valamivel most kevesebb a Hughesra oly jellemző blues-funkos beütés, a soundot és a tempót figyelve sokszor - és ennek Túrisas kolléga nagyon fog örülni - az Iommi/Hughes-féle "Fused" (2005) jut eszembe. A lemezt indító "Face The Fear", a címadó "Radiance", vagy a doomos hangulatú "Cascade" riffjei mintha Tommy Iommi boszorkánykonyhájában készültek volna. Talán csak az utolsó nóta, a "Roll On" képviseli tisztán a Hughestól megszokott, védjegyszerű bluesos, funkos stílust.

Lehet, hogy aki az első három, corabis lemezből indul ki, enyhén szólva meglepődik, de aki szerette az Iommival közös Hughes klasszikust, a "Fused"-ot (márpedig mi szerettük..., de nagyon!), ezt az albumot hallgatva sem fog unott pofákat vágni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.sze.18.
Írta: Kotta 9 komment

Megadeth: The Sick, the Dying… and the Dead! (2022)

megadeth2.jpg

Kiadó:
Tradecraft/Universal

Honlapok:
www.megadeth.com
facebook.com/Megadeth

Már a legutóbbi bulijukon (az FFDP előtt) látszott, hogy ez a felállás nagyon ütős, pedig Mustaine hullasápadtan, betegségéből éppen csak felépülve nyomta. Igaz, utána kikerült a csapatból a hűséges társ, David Ellefson, de nyilvánvaló, hogy a helyére behúzott Steve Di Giorgio is simán megugorja a lécet. Ha már itt tartunk: bármelyik rockzenekartól gáz lenne, ha kiadói/promoteri nyomásra ki…teszi az egyik alapítótagot azért a nokedliért, amit Ellefson tett; Mustaine-től, aki szereti magát a műfajon belül is lázadónak és megmondóembernek beállítani, viszont egyenesen über-ciki. Annak, aki olvasta az életrajzát, persze nem lehet meglepetés, hogy a Megadeth – értsd: a saját jól felfogott anyagi – érdekében bárkin hajlandó átgázolni. Még a gyerekkori barátján is, olyannyira, hogy Ellefsonnak nemcsak a bandából kellett távoznia, de a már feljátszott basszus-témáit is száműzték az albumról, nehogy már némi jogdíjat kapjon szegény (ezért is - no és a betegség miatt - csúszott a megjelenés ennyit).

Amúgy mindehhez semmi közöm, nem is kellene érdekeljen, hogy menedzseli Dave barátunk a zeneipari vállalkozását, ameddig minőségi produkciókat tesz elénk. Márpedig azokat tesz ma is. Boomerségünkre tett újabb célzásként előre megkaptam, hogy azt írom majd, az első néhány lemez (esetleg a demók) voltak az igaziak, utána a Megadeth már szar lett. Nos, általánosságban még igaz is lehet, hogy az őskort hype-olom, jelen esetben azonban némileg árnyaltabb a kép. MegaDave (az éppen aktuális társaival) az utolsó nyolc lemezén ugyanis szerintem kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújt, mint az első nyolcon, ezért jelen esetben a képlet kissé módosul. Oké, a nagy megfejtések (pl. a Rust In Peace) és a kreativitás náluk is az első időszakban tetőzött, ugyanakkor azoknak a cuccoknak baja is van bőven. Vagy szarul szólnak, vagy teljesen szét volt esve a csapat, amikor feljátszotta őket, de leginkább ezek egyszerre. Később pedig teljesen eszelőssé vált attól, hogy a Metallica beelőzte, és a siker hajszolása közben jó néhány elvtelen kompromisszumot kötött meg.

Egy szó, mint száz, nincsen semmi baj az újkori megjelenésekkel, lassan megszokjuk azt is, hogy átlagosan két lemez után lecserélődnek a zenészek M. körül. A folytonosságot és a minőséget maga a főhős biztosítja, aki úgyse enged nagyon belepofázni másokat a…, hát nagyjából semmibe. Na, és? Ötletei, fasza riffjei, úgy tűnik, még most is vannak. Az aktuális társakból is kifacsarja azok tehetségét, mint narancsból a lét szokás, ha pedig kezdik azt hinni, hogy ez itt egy csapat, és esetleg nekik is lennének ötleteik, akkor repülnek a szemétdombra, mint a visszamaradt héj. A hallgatókat természetesen mindez nem kell, hogy zavarja! Ez is egyfajta biznisz-modell, ráadásul úgy tűnik, olajozottan működik mára. Minden lemezen találni király gitártémákat, egy-két megjegyezhető dallamot, okos tempóváltásokat, és újabban a korai korszak tudatos megidézése is sztenderd. Az odamondogatós, politikus szövegek is adottak, rosszabb énekes se lett időközben, és mindezek tetejébe ma már tabu a pia és a drog. Ja, és jól is szólnak, természetesen.

Két meghallgatás után nem tudom megmondani, hogy erősebb-e a "The Sick…", mint mondjuk az "Endgame", de hogy a combosabb albumok közé tartozik, az fix. A többi meg végül is mellékes.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2022.sze.11.
Írta: Dionysos 2 komment

Skid Row: The Gang's All Here (2022)

yyyy_25.jpg

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.skidrow.com
facebook.com/skidrow

A Bon Jovihoz hasonlóan New Jerseyből indult Skid Row bizony látott már sokkal szebb napokat is. A '80-as évek végén, nagyjából egy időben jelentek meg a porondon a Guns N' Rosesszal, és első két, ma már ikonikus lemezük alapján lehettek is volna akkorák, mint a pisztolyos-rózsás arcok, de valahogy elkerülte őket a szerencse, ráadásul a grunge éra is alaposan megtépázta őket. Akkoriban eredeti énekesük, Sebastian Bach - akivel azóta is nyilatkozatháborúban állnak - a csillagokat leénekelte az égről, a kétszeres platinum "Slave To The Grind" (1991) pedig heavy metal alapvetés. Punktum. Ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy a "Youth Gone Wild" és a "Monkey Business" örök érvényű metál himnuszok, az "18 And Life" és a "Wasted Time" pedig a zsáner legjobb balladái közé tartoznak. Annak idején a kazetta szalagját totálisan leamortizálva folyamatosan libabőrözve hallgattam ezeket a dalokat.

Mint oly sok korábban jobb napokat látott zenekar a kétezres évektől kezdve ők is próbálták visszaszerezni megkopott renoméjukat, de valahogy nem akart a dolog beindulni. Nyilván nem segített az egykori, sok fan által istenített frontemberrel folytatott macskaharc, és az sem, hogy Bach méltó utódjára nagyon sokáig nem tudtak rátalálni. Minden tiszteletem Johnny Solingeré, de rá szerintem túl nagy volt Bach bakancsa. ZP Theartot már határozottan a jó irányba való elmozdulásként értékeltem, végül mégsem vele készült el a 16 hosszú éve várt új album.

Itt jön a képbe a részben magyar származású alapítónál, Dave "The Snake" Sabónál több mint 20 évvel fiatalabb Erik Grönwall, aki épp az "18 And Life"-fal nyerte meg annak idején a Swedish Idolt. Ezek után került be a H.e.a.t csapatába, ahol sikert sikerre halmozott, amíg egy súlyos megbetegedés (leukémia) leállásra nem kényszerítette. Szerencsére egy sikeres csontvelő beültetés után mára már jól van, gyógyultnak nyilvánították, bár a videók tanulsága szerint elég soványka. Személyes véleményem az, hogy Grönwall nagyszerű választás volt, orgánuma, hangjának kifejezőereje vetekszik a fiatal Bachéval.

A Skid Rownak az elmúlt 16 évben elég ideje volt a dalszerzésre, és arra, hogy kellőképpen kiérleljék, tökéletesítgessék a szerzeményeket. Szerencsére nem estek abba a hibába, hogy előrukkoljanak egy közel 80 perces, 18 számos lemezzel. A "The Gang's All Here" amolyan baksára szabott, negyvenegynéhány perces, lényegretörő kiadvány üresjáratok, félkész töltelékek nélkül. Hál' Istennek a "Youth Gone Wild"-féle nyaktörő himnikus slágereknek is akad utóda, pl. éppen az albumot indító "Hell Or High Water". Érdekes módon nekem egyelőre a komótosabb tempóban fogant "Time Bomb" és a rém egyszerű "The Lights Come On" című régisulis rock n' roll a kedvencem, de biztos vagyok benne, hogy idővel a többi nóta is beérik nálam - kivéve talán a dallamában elég laposka "Nowhere Fast"-ot. Azt viszont sajnálom, hogy az ügyeletes líra (October's Song) - miközben remek kis dal - nem éri el a méltán legendás elődei (18 And Life, Wasted Time) színvonalát.

Lehet, hogy a Skid Row már túl van teremtő erejének csúcsán, de ez a lemez ékes bizonyítéka, hogy még így is sarokba ültetik az egyébként tagadhatatlanul tehetséges fiatal trónkövetelőket, mint amilyen pl. a Girish And The Chronicles, bár kétségtelen, hogy ehhez kellett némi vérfrissítés.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.sze.09.
Írta: garael Szólj hozzá!

Connor Brouwer's Call Of Eternitiy: Call Of Eternity (2022)

conor_brouwer.jpg

Kiadó:
Magán

Honlap:
www.open.spotify.com/artist/7rdWNprl0A7K1DKtz5caSi

Conor Brouwerről mintegy harminc évnyi zenei érdeklődési pályám során semmit nem hallottam, de igazából az internet sem igen – ez pedig már csak azért is furcsa, mert jelenlegi és egyetlen lemezén olyan vendégzenészek szerepelnek, mint Henning Basse, Ralf Scheepers, Herbie Langhans, Roland Grapow, Tim "Ripper" Owens, Victor Smolski, Marius Danielsen, vagy Simone Mularoni – ugyanakkor hősünk egy igazi multitalentum, mivel az egy-egy számban szereplő vendégek mellett minden hangszert ő szólaltat meg. (Sajnos a producer és a hangmérnök is ő lehetett – de erről később.)

A stílus, amiben Conor utazik, a pár éve csúcsra futtatott metal opera műfaja – talán nem véletlen, hogy a vendégek között ott van az ezen a téren nagy tapasztalatokkal rendelkező Marius Danielsen. Azt persze nem tudom, hogy mennyi segítséget nyújtott Brouwernek, mindenesetre a zeneszerzés terén kiváló eredmény született: szinte az összes szerzemény fülbemászó és magával ragadó, talán csak a Tim Owens által felénekelt "In the Deepest Part of Blackness" sikerült kissé egyhangúra, már ami az énektémát illeti, mert ebben a dalban nyújt támaszt Smolski, aki a tőle elvárt színvonalat prezentálja a gitárszóló területén. Owens sajnos képtelen a monoton darálásnál íveltebb refrénnel előhozakodni, sajnos azt kell, hogy írjam, a már megszokott módon, talán ebből is fakad, hogy énekesi tehetsége ellenére nem tudott sehol sem tartósan megragadni.

Ha a szerzemények címeit megnézzük, rögtön felidéződhet a Heavy Metal Könyve Legelkoptatottabb Sablonjainak fejezete; Eric Adams minden bizonnyal könnyes szemmel olvasná örökségének szövegbe foglalt utódait, és nem szabad elmenni a szörnyű borító mellett sem, aminél a 14 éves fiam is esztétikusabbat rittyent az itthoni képszerkesztőkkel.

Maguk a dalok is megmaradnak a Manowar/Virgin Steele/Avantasia indulósabb tételeinek tengelyén, de mint korábban írtam, ebben a tekintetben nincs semmi rossz – aki szereti az ilyen harci hevületben megteremtett hangulatot, az most sem fog csalódni, és már egyetlen hallgatás után együtt bömbölheti az énekesekkel a fémbe vert sorokat. A szereplőgárda pedig kitesz magáért, egy egész csapatnyi metal rajongó fülemüle sem dalolna szebben, ebben a tekintetben az is elégedett lehet, aki Sammet operáin nőtt fel.

A darab ugyanakkor több gyermekbetegségtől is szenved, melyekből a legsúlyosabb a hangzás. Az opera szereplői valószínűleg csak felénekelték, amit fel kellett, de azt már nem hallgatták meg, mi is születik meg az egészből, hiszen csak lett volna legalább egy metalhead, aki ráver az asztalra, mikor a szerző kiadásra késznek nyilvánította a művet. (Vagy ha mégis hallották, akkor hangszálaik hibátlanok, hallásuk azonban súlyos csapásokat szenvedett az évek során.) Komolyan, ilyen anyagot 2022-ben már demónak sem szabadna nyilvánítani, és számtalan olyan számítógépes program van, amivel otthon is százszor jobb hangzást lehet előcsiholni a vasjegyekből, nem mintha azt gondolnám, hogy látott egy fikarcnyit magára adó stúdiót is a lemez. A legfeltűnőbb – bár inkább fültűnőt kéne írnom – a gitárok hangja, aminek receptjéért sírva könyörögne az a százezer légy, amelyik egy lókupac felett ad elő zümmögő kórusművet.

Sajnálom, hogy a dalokat egy szűk dobozból játszva engedték szabadon, többek között itt is van a hátulütője annak, ha nincs egy olyan személy, mondjuk egy producer, aki a kívülálló fülével tudja megítélni az elkészült zenei részeket, és talán még azt is képes megmondani, hol a hiba. Így aztán kár, hogy a hangzás agyonvágja a produkciót, mert ebből sokkal több is kijöhetett volna, így azonban csak félve merem ajánlani azoknak, akik a stílus megveszekedett hívei, bátrabban pedig a légyölő galócáknak.

Garael

Címkék: lemezkritika
2022.sze.03.
Írta: Dionysos 4 komment

Devil's Train: Ashes & Bones (2022)

yyyy_24.jpg

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.devilstrain.com
facebook.com/devilstrain

Korábban a Devil's Train eddig megjelent mindkét lemeze (I & II) terítékre került nálunk. Már akkor is csodálkoztunk rajta, hogy egy nemzetközi koprodukcióban készült, full európai banda hogyan tud ennyire amerikai hangon megszólalni. A Devil's Train ugyanis olyan virtigli blues/hard rockot játszik, amely minden ízében az Amerikai Egyesült Államokhoz, az ott kifejlesztett stílusjegyekhez köthető. Már nem is tudom, hol olvastam, de a hasonlat igazán találó: a Devil's Train az európai kontinens válasza az olyan jellegzetesen amerikai hangzású csapatokra, mint a Black Label Society, a The Dead Daisies vagy a Black Stone Cherry.

A formáció atyja egyértelműen a Mystic Prophecyből és a Steel Prophetből ismert (egyébként görög származású) RD Liapakis, akinek stabil társa már tíz éve az egykor Stratovariusban tündöklő Jörg Michael dobos. Korábban az ugyancsak görög Laki Ragazas gitáros és a finn Jari Kainulanen bőgős játszott velük, de a ráspoly-szerű hanggal megáldott Liapakis most frissített a fölálláson. A bőgőt ezúttal Jens Becker (Grave Digger, ex-Running Wild), a hathúrost pedig a számomra kevésbé ismerős Dan Baune (Lost Sanctuary, ex-Monument) kezeli. Bár mindkét korábbi muzsikus elismert név a szakmában, az eredményt hallgatva el kell ismerjem: Liapakis jól döntött. Becker a vasbeton szerkezetek szilárdságával és elképesztő, gyomorrengető döggel hozza az alapokat, Dan Baune pedig - miközben kifogástalan technikával játszik - tökéletesen elegyíti a koszos-füstös bluest a metál súlyos fémességével.

Az imidzs, az attitűd jottányit sem változott, maradtak a szexista, macsós, ürdüngös szövegek, de legalább a korábbi "kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szar" és a "domina bőrcuccban pózoló ügyeletes csöcsike" lekerültek a borítóról. Persze a mellékelt videóban azért kivillan jó néhány hivalkodó női idom; úgy érzi magát a néző, mintha hirtelen egy lepukkant, útszéli strip bárban találná magát valahol a 66-os autópálya mentén.

Ami a zenét illeti, úgy érzem, ez eddig az együttes legerősebb albuma, ráadásul a hangzás - bár korábban is szikár és lendületes volt - még mintha szintet is lépett volna. Ahogy egyszer egy kommentben Kotta kolléga megjegyezte: "szinte kimászik a lejátszóból". Szó szerint az a benyomása az embernek, hogy a hangzás hovatovább egy 120 kilós, hegyomlásnyi kidobó képében kilép a hangfalból és lekever egy akkora sallert, hogy napokig cseng tőle a muki füle és még a hamut is mamunak mondja.

Nincs itt semmi túlgondolva, tükörsimára csiszolgatva, patikamérlegen kimérve. Sorjáznak a rövid, ütős, ösztönös, erőteljes - hogy ne mondjam -, szőrös tökű kocsmahimnuszok - de nem a faluvégi magyar talponállókról beszélek, hanem a balhés motoros bandáktól látogatott kétes hírű amerikai csehókról. Ennek tökéletes illusztrációja például az, hogy a Cameo nevű afro-amerikai funk formáció "Word Up" című slágerét is tökéletesen sikerült saját stílusukban újraértelmezni.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2022.sze.01.
Írta: Kotta 10 komment

Amon Amarth: The Great Heathen Army (2022)

amon-amarth.jpg

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.amonamarth.com
facebook.com/amonamarth

Emlékszem egy céges csapatépítőre, ahol a vállalat szlogenjeit kellett különböző zenei stílusokban előadni, a szálláson melegében fellelt eszközök segítségével. Mi a metalt húztuk, így fénysebességgel megszavaztak énekesnek, mint a stílus ismerője, tiltakozni nem volt időm. Már csak azért sem, mert éppen kiugrottam a következő kör fröccsért – így jár, aki a fontos pillanatokban nincs jelen. Namármost, aki tisztában van a dalnoki képességeimmel, az már sejti, ennek a sztorinak jó kifutása nem lehet.

Szóval kaptam egy hosszú fekete parókát (honnan kerítették, azt ne kérdezzétek), és filctollal nekem esett a társaság megfelelő mennyiségű tetkót rajzolni a különböző testrészeimre (csoportunk stylistja úgy ítélte meg, az az egy, ami van, nem elégséges). Került hamar néhány felmosóvödör dobnak, fakanál dobverőnek, a gitár- és basszuszúzdát pedig Van Canto módra prezentálta a csapat (dzsidzsidzsidi, tátá-tá-tátá-tá-tá-tátá, dudum-dudum). Én pedig hörögtem, üvöltöttem, krákogtam, bömböltem. Úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes egyensúlyt Csihar Attila, Phil Anselmo és John Tardy stílusa között. Azóta sem értem, miért nem vagyok még a Hall Of Fame-ben.

Namármost az van, hogy azóta képtelen vagyok egy Amon Amarth albumot meghallgatni anélkül, hogy ez a bájos kis jelenet eszembe ne jutna. Sorjáznak a tökéletes, ütős, jól ismert és faszán bejáratott überdallamos riffek, még ikerszólók is vannak… - és erre rábömböl, ráüvöltözik valaki. Az egésznek olyan hatása van, mintha paródia lenne: a heavy metal kliséit szeretnék kifigurázni ezek a srácok? Nézhetjük persze ennek a pozitív oldalát is: soha ne add fel az álmaidat, látod, itt az élő példa: zéró hanggal is lehetsz egy jól menő zenekar énekese! Csak nagyot kell gondolni és hinni magadban. Na jó, egy éppen futó trendet elkapni sem árt éppenséggel.

Degradálónak hat, amit eddig írtam, tudom. Pedig a muzsika tényleg tök oké, a számok fogósak (minimum hármat fel tudnék tenni a "rockschlágerek" válogatásomra). A kötelező folk dajdajozásból is éppen annyi van csak, hogy az is elviselje, akinek a Korpiklaani vagy az Alestorm már gáz. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ők a Manowar mai megfelelője: valahol baromi sablonos, ostoba és tulajdonképpen elég ciki, amit előadnak, már ha komolyan gondolják azt - de valahogy mégis jó. Kapunk amúgy némi ízelítőt abból is, milyen lenne ez a történet hagyományosabb vokalizálással: a "Saxons and Vikings" című számban Biff Byford is tiszteletét teszi, és hát…, hmm, ha az egész albumot ő énekli fel (akár csak duettben Johan Heggel), lehet hetekig ki sem tudnátok imádkozni a cuccot a lejátszómból.

Tessék, most, hogy megkaptuk, boomerek vagyunk, már megint egy hasonló hangvételű (nincs új a nap alatt, régen minden jobb volt) recenzió született. Az a szép a függetlenségben, hogy nem kell avval törődnünk, a mai fiatalok (fogyasztók) számára mi a releváns. Úgyhogy leírhatom, amit gondolok, mismásolás nélkül. Ergo simán mondhatnám most, ez egy vicc. De nem teszem, mert amúgy tényleg elég élvezetes…, az meg legyen az én bajom, hogy a csapatépítőkön minden baromságra kapható vagyok.

Kotta

Címkék: lemezkritika
2022.sze.01.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Jack Cannon: Az idő körbeért... (2022)

jclemezhonlap.jpgTényleg el van itt nálunk irgalmatlanul fuserálva szinte minden. Soha, semmi maradandó értéket fel nem mutató influenszerek (köztük számos "előadóművész") uralják a médiát, akik persze bőven kapnak megjelenési lehetőséget ott is, ahol helyettük akár értéket is lehetne közvetíteni. Rögtön van pénzre váltható "piaca" a talmi felszínességnek idehaza. Az utolsó szó pedig itt igenis lényeges és fájó. Sokadjára kell keserűen megállapítani; a posztkommunista blokk országai ebben is leköröztek bennünket. Az élőzenés kultúra alatt nálunk szakadt be leginkább a talaj. Öntudatos és büszke dáridóország vagyunk továbbra is (vagy egyre inkább?), mulatós falunapokkal, fesztiválokon pöffeszkedő pendrive-huszárokkal.

Nem véletlen a bevezető. A Jack Cannon is  leginkább Csehországba vagy lengyel barátainkhoz utazik, ha tehetségükhöz méltó koncertkörülményekre, ne adj' Isten elismerésre vágynak. A fővárosi klubélet is látott szebb napokat, úgyhogy örömre elvileg nincs okunk. Elvileg nincs, gyakorlatilag meg van. A JC most látta elérkezettnek az időt, hogy nekivágjon az üzleti szempontból tökéletesen halálra ítélt vállalkozásnak, első lemezük elkészítésének. Mindig öröm, ha a sok panasz helyett/mellett a muzsikusok lemezkészítést mernek bevállalni. A világ nem változik ettől meg, a falunapok, fesztiválok szánalmas felhozatala sem, de lesz egy maroknyi zenekedvelő, akik tartós értéket kapnak, ha beszereznek egy példányt a fizikai formátumban is megjelent hanghordozóból.

Engem némileg meglepett a tartalom, ugyanis valamiért tradicionálisabb blues megközelítésre számítottam. Ehhez képest rögtön a nyitó "Újra játsszuk a dalt" fogós gitártémája sokkal inkább egy slágeres rocknótát vezet fel. Ezután kapunk egy óriási groove-ot az "Ő az a lány" dalban. Nekem itt egy pillanatra az United zenekar neve is bevillant, kevésbé rádióbarát pillanataiban tudott ám a zenekar ennyire "groovy" is lenni.  Ez a koncepció végig megmarad, szinte valamennyi dal túllép és kitekint a hagyományos blues keretein túlra, noha a műfaj, mint deklaráltan legfontosabb hatás, azért mégiscsak végig tetten érhető a dalokban. Senki ne gondolja azonban azt, hogy mindent belefőzve készült itt valami stíluskatyvasz. Teljesen homogén és önazonos a végeredmény, magukat hallgattató, jól megírt, izgalmasan hangszerelt, változatos, minden túlzás nélkül remek dalokkal, amire azt gondolom, nagyon büszke most a zenekar.

A hangszerelés bravúros, az alaphangszerek (Zoltai György "Zozó" - ének, szájharmonika, Bíró Ádám -gitár, Gyergyádesz Péter - basszus, vokál, Lakatos Attila - dob, ének) mellett hangsúlyos billentyűk (Horváth Zsolt), kiváló vokálok (Czutor Anett, Török Jázmin) a megfelelő helyen. A stúdiómunka profi (Cserny Bogi Kálmán), az egész felvétel lélegzik, minden apró finomság, minden hangszer tökéletesen jelen van a hangképben. Számomra Bíró Adám gitározása külön erőssége az anyagnak. Változatos játék és hangszínek, számos hatásos és ötletes díszítés, szóló, kiváló sound jellemzi végig. Mindenből annyi van jelen, amit a dal megkíván és amennyiből azonnal kiderül; feelinges, rutinos, tapasztalt, zenében, dalokban gondolkodó hangszeres.

Kevésbé vagyok szövegcentrikus zenehallgató, viszont az nagyon idegesít, ha magyarul, egyben rettenet prozódiával énekelnek (lásd: "Őrizzük móóósolyodat"). Itt szerencsére ez az oldal rendben van, prozódia OK, a szövegek is, ugyan nem váltják meg a világot, de ők nem is költők, hanem muzsikusok, annak viszont egytől-egyig kiválóak. A felvételre zenészbarátokat is meghívtak,Nagy Ádám, Tóth András, Sturmann Pál gitárosok játéka is hozzátesz az egyébként is színvonalas produkcióhoz.

Fentebb már írtam, hogy a srácok biztosan nagyon büszkék az eredményre, azt viszont nem tettem hozzá, ezért most itt a végén pótolom; mindezt okkal és joggal teszik.

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2022.aug.28.
Írta: Dionysos 2 komment

David Readman: Medusa (2022)

yyy_92.jpg

Honlapok:
www.davidreadman.com
facebook.com/wannahearyourock

David Readmant (Pink Cream 69, Voodoo Circle, Almanac, Adagio stb.) biztosan nem kell bemutatni a jól informált olvasónak. Bár a nagy példaképére, David Coverdale-re hajazó manírjai (szakmai nyelven: covizmusok) olykor kényelmetlenül közel vannak az eredetihez, nem hiába választotta oly sok színvonalas produkció a frontemberévé, nem beszélve a számtalan oldalági projektről és alkalmi vendégszereplésről. Readman immár saját jogán is legendává nőtte ki magát, épp ezért furcsa is volt, hogy eleddig mindössze egyszer próbálkozott saját szólóanyaggal. A saját néven 2007-ben kiadott szólóalbumot annak idején még Túrisas kolléga recenzálta a Rockinformban.

Úgy tűnik, Readman elérkezettnek látta az időt, hogy végre 15 év után újra saját néven adjon ki lemezt. Enyhén szólva meglepődtem, hogy e mögé nem állt be komoly kiadó, mondjuk éppen a Frontiers, amelynek mostanában még szívességet is tett, amikor a nápolyi cég új üdvöskéje, Aldo Lonobile új projektjének, a Black Eye-nak lemezét fölénekelte. Ehelyett a "Medusa" magánkiadásban jelent meg, Readman egy "go fund me" oldalon keresztül finanszírozta meg a lemez munkálatait.

A 2007-es szólólemez alapvetően inkább AOR-ihletettségű kiadvány volt, noha Readman már ott is meg-megvillantotta keményebb oldalát. A "Medusa" egyértelműen szikárabb fölfogású, metálosabb album; a lemezt nyitó "Madame Medusa" például akár Victor Smolski Almanacjából is származhatna. Readman természetesen nem akarta hanyagolni a Coverdale-hagyományokhoz illő bluesosabb tételeket sem (May Jane, Summer Wine).

Most is több neves vendégmuzsikus szerepel a dalokban; ha jól tudom (nem kaptam promóciós csomagot) a legtöbb dalt Bram Engelen holland gitáros játszotta föl (Readman manapság Hollandiában él), de egy-egy szóló erejéig föltűnik Roland Grapow (Helloween, Masterplan), Laki Razagas (Devil's Train) és Simone Mularoni is (DGM, Empyrios). Annak külön örülök, hogy néhány dalban Julien Spreutels (Epysode, Ethernity, Noveria) billentyűszólói is hangsúlyos szerepet kapnak. Ebből akár többet is el tudtam volna viselni.

A görög mitológiából ismert gorgók közül Medúszának - mint tudjuk - sok-sok kígyó "színesítette" félelmetes ábrázatát, és ez az album is elég változatosra sikeredett: megannyi stílus, fölfogás, attitűd tekereg igézően a 10 szerzeményben, mintha Readman eddigi karrierjének egyfajta összegzését akarta volna elkészíteni. Ha valóban ez volt a célkitűzés, szerintem a mesterterv kivitelezése elég jól sikerült. Nem fog senkit fülhallgatóval a fején a fotelhez szögezni, de igazán kellemes hallgatnivaló.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása