Kiadó:
Desert Plain Records

Honlap:
www.sorcererdoom.com

Az megvan, mikor a keresztesek kinyitják az ezer éve lezárt ódon kripta ajtaját és megcsapja őket a történelem addig lezárt, ám most rothadva kiszabaduló lehelete? Nem, ez nem egy új horror nyitójelenete, hanem az éves listámon ismételten előkelő helyet kapott Sorcerer kislemezének vizualizált képzete. Persze fogalmazhattam volna egyszerűbben is: epikus doom, a maga pőre egyszerűségében, az idegenkedő félelmet gyomorba ültető, de egyben misztikus zenei elegy, ami íródhatott volna a nyolcvanas években: és valószínűleg íródott is, hiszen a csapat megalakulásának első húsz évében csak két demóig jutott, így gondolom, maradt a kripta, bocsánat, a fiók mélyén még elég ötlet ahhoz, hogy "új korszaki" feltámadásuk után felvegyenek egy kislemeznyi anyagot.

Nem gondolnám, hogy hiba lenne, ha minden epikus doom atyját, a Candlemasst hozom fel példának, mikor a kislemezt jellemezni akarom, hiszen az a panteisztikussággal, fájdalommal, de visszafojtott – vagy kitört – energiával tömött zeneiséget ők valósították meg leginkább a stílus keretei között (persze a Black Sabbath mellett), és hát a Sorcerer remek tanítványnak bizonyult.

Amit valószínűnek tartok, a nyitó "Black" a maga szétsikoltozott érzelmi, poklot és mennyet megjáró csapongásával régebbi darab lehet – ajánlom ennek fényében meghallgatásra a csapat hasonló énekesi eszköztárral előadott "Stargazer"-ét, ami a legjobb feldolgozás, amit eddig hallottam –, és kissé el is üt a továbbiaktól: valahol a Ray Gilla-féle "Eternal Idol" előadásmódját idézve szerez örömöt/bánatot – kinek mi tetszik –, hogy aztán a "Legion Of Serpent" képében egy echte Candlemass darabbal találkozhassunk, tipikus tempóváltásokkal, és  a power felé is kacsingató attitűddel.

Az "Into Obvilion" ezek után ezerfelé zavarja az embert, a maga összetettségében, epikus, filmzenei kibontakozásában többször hallgatós darab, ahol a vég természetszerűleg egyben a katarzis is – talán itt domborodik ki leginkább a zenekar játéktehetsége, ahol a játék tárgya nem csak a hangszerek megszólaltatása, hanem az emberi érzelem, a belső félelmek felszínre robbantása.

A záró akusztikus "Prayer Of A King Tony" Martint idézi, csak itt a dal egy olyan csavart doomos riffre ül, ami kevésbé volt jellemző a szombatisták korabeli stílusára, ráadásul Engberg refrénje elférne bármelyik ex-csapatában, és mintha hallottam is volna a Section A valamelyik lemezén – ám oda se neki, ha bánatosak lennénk emiatt, a lemez már elérte célját, mert nehogy örömet érezzünk már a Sorcerer által képviselt univerzumban…

Garael

Kiadó:
Universal Music

Honlap:
www.diabloswing.com

A Diablo Swing Orchestra idei lemeze úgy kerülte el a figyelmemet, ahogy egyszeri politikusnak az adóbevallás – pedig a színtér avantgard (!) üdvöskéjének minden jelentkezése élményszámba megy. A csapat egyébként maga a metal dadaista képviselője, csak míg a dadaizmus a művészettörténet egyik legnagyobb blöffje volt – aminek táptalaja az emberi hülyeség –, addig a swingerek által megvalósított világ igenis értékkel-teli – de ha nem, akkor is mindenképpen szórakoztató. S hogy mi is a svédek legnagyobb erőssége? Hát a lehetetlenség ignorálása: ebben a birodalomban bármi megtörténhet – és meg is történik. Swingbe ágyazott countryval kezdeni a lemezt, s flamencoval átitatott, bolero-kavalkáddal folytatni? – nem gond, íme, ahol az őrület ezúttal nem destruktív valójában, hanem új arcát mutatva, kreatív-teremtőként mutatkozik, és ahol a káoszban a zene jelenti az iránymutató segítséget. Mondanom sem kell, hiába: a szerzemények úgy szippantanak be – már ha hajlamos vagy a DSO befogadására –, hogy esélyed sincs ellenállni, még akkor is, ha a felhasznált zenei eszköztárt ismerősnek hiszed.

Nos, itt van a kutya eltemetve – mert csak hiszed, hiszen mint említettem, ez az a hely, ahol bármi zenei formát ölthet, legyen az űrhangulatú pulzálás, vagy a Chaplin-filmek aláfestő zenéjének is beillő dallamfricska. Azt persze nem merném kijelenteni, hogy az együttes metalt játszik – nem, hiszen itt a gitárok csupán keretet adnak a formabontás extázisának, egyébként is, a már említett spanyol folk, vagy a swing sokkal jobban meghatározza a stílust – de ettől függetlenül az ortodox fémhívő is élvezheti a hallottakat, már ha van humorérzéke, vagy az extrém szó más jelentésére is nyitott, mint ahogy azt a metalban értjük.

Diablóék pedig ott folytatják, ahol előző lemezükön abbahagyták, talán még nagyobb eklektikával, töredezettebben, ide-oda kapkodósan, de mégis rendszert teremtve. Esetleg ez lehetne a lemez egyetlen gyenge pontja – túl sok a váltás – ám ez csak első hallásra van így, és ha kicsit ráérzel, már érteni fogod, hogyan jöhet egy barokkot idéző tánc után Travolta disco-világa, ahol szinte látod magad előtt a fehér öltönyt, a flittereket és a csillogó gömböket.

Kevesebb hát a kapaszkodó, és a lassabb szerzeményekhez is idegek kellenek, ha rájuk akarsz érezni: nem tudom, és nem is akarom tudni, vajon a ráérzésben volt-e valamilyen szerves, vagy szintetikus segédje a dalszerzőknek – mégsem mondanám gyengébbnek, mint elődje. Igen, talán nem annyira lineáris – már ha ez a szó értelmezhető az együttes univerzumában – a dallamvezetés, és az "Interruption" is inkább B-oldalas szerzemény: ennek ellenére mindenkinek ajánlom a "Pacifisticuffs"-t, aki nem utálja zsigerből a kísérletezést, vagy a többrétegű zenei crossovert, no és van egy csipetnyi humorérzéke, ami a lemezt jelentő vicc fogalmának pozitív értelmezést adhat. Vicc? Igen! Jó? Döntsd el magad!

Garael

Első számú házi gitárhősünket nem kis feladat elé állítottam, amikor felkértem a TOP 15 megírására. "TOP 5 lehet?" – kérdezte, amire nem válaszolhattam mást, csak azt, hogy igen, hiszen magam is produkáltam már hasonlót, más kérdés, hogy kaptam érte hideget-meleget.. :-))

Nagyon nagy meglepetést nem okoz talán az a tény, hogy itt elsősorban gitárosok, gitárorientált muzsikák szerepelnek, de tegyetek csak próbát, hátha kincsre bukkantok, ahogy az már sokszor megtörtént itt Jack Rose ajánlásainak hatására.

1. Kadinja: Ascendancy

Egyszerűen kirobbanthatatlan volt a lejátszómból, hónapokig pörgött: munkába menet, edzés közben, sütés-főzés mellett és még olykor a Duna-parti séták alatt is megröfögtettem. Technika, kompozíciók, finesz, ami pozitív dolgot el lehet mondani a 21. század metál zenéiről, az itt mind teljesült. Elvileg készül a kettes album, kíváncsi vagyok, hogy lehet-e ezt überelni.

2. Novelists: Noir

Decemberi befutó a csapat. Jónás Tomi ajánlotta, hogy nézzek rájuk, aztán ők is bekerültek a lejátszási listáimba. Stílusban a metalcore és djent vegyül, bár elég sok lírikus tételt raktak be a dalok közé. A szerzemények negyede simán mehetne a rádióba is, pazar dallamok és énektémák. Érdekességképpen megjegyezném, hogy ők is franciák.

3. Katalina Gonzale: Sin Paradigmas

Egy kellemes anyag, egy kellemes küllemű latin hölgytől. Szép dalok, szép játék, végig kalauzol minket jó pár stíluson, mindezt egy elég magas színvonalon. Alig várom, hogy kijöjjön az új anyagával.

4. Anika Nilles: Pikalar

A mindenki által ismert youtube dobos hölgy instrumentális albuma, ami ebből kifolyólag nem éppen gitár-centrikus. Jó kis session zenészeket pakolt maga köré és kellemes hallgatnivaló, jól megkomponált dalokkal. Amolyan háttérben szólós, hallgatós zene, számomra kifejezetten pihentető.

5. Jónás Tamás – The Four Seasons, part 2 – Summer

Bevallom töredelmesen, eleinte elment mellettem a nyár, a tavasz némileg mozgalmasabb világa jobban megfogott. Aztán néha-néha visszatértem hozzá, és egyre több elemecske, motívum ragadt meg. Elsősorban otthoni környezetben tudom hallgatni az efféle zenéket, az utazás és város zaja elnyelné a finom részleteket. Szóval, aki szeretne kikapcsolódni és relaxálni egy jót, az töltsön egy pohár jó bort, majd hallgassa meg a "Nyarat".

 Jack Rose

Rengeteg grunge korszak előtti zenét hallgattam az idén, beszereztem a még hiányzó Dokken, Ratt, Quiet Riot, Vince Neil, stb. kedvenceket CD-n, tehát a lassan elmúló 2017-es évem alapvetően regresszív volt, ami nem jelenti azt, hogy nem figyeltem oda az új megjelenésekre, de nagyon kevés teljes lemeznél és itt-ott még esetleg egy-két dalnál éreztem, hogy zenei értelemben volt értelme 2016 és 2018 közé beiktatni a 2017-es évet. Alapvetően persze igazságtalan vagyok, tudom, hiszen nem reális elvárás arra számítani, hogy évente tömegével jelennek meg zenei mérföldkövek. Örömteli megtapasztalás volt viszont, hogy a hazai előadók is kitettek magukért, sőt számomra az év dala a "Nincs szivárvány" a Mobilmániától. A fennmaradó (zenehallgatásra fordítható) időben pedig DVD-ket néztem (kimondottam szeretem a koncert DVD-ket), Ebből a szempontból viszont határozottan erős évünk volt. A TOP 15  első két lemeze nekem kimagaslik a mezőnyből, a többit tekintsétek felsorolásnak inkább, rangsorolni magam is adott hangulat alapján szoktam, ami akár naponta változik.

Na nézzük!

1. Adagio: Life

Nem értem Tisztelt Főszerkesztő Urat. Neki csalódás (tényleg nem értem, mire számított és mit várt, ehhez képest pedig mit nem kapott...), nekünk meg (Garael és én) ez a lemez valami elképesztő módon gyilkos. Minden, ami nekem a rockzenében érték, az itt teljes tökéletességében jelenik meg és ragyog szűk egy órában. Nincs mit ragozni rajta, a legszebb karácsonyi ajándék volt a kedvesemtől, boldogan is ölelem magamhoz... (Lásd: kép)

2. Marty Friedman: Wall Of Sound.

Szinte minden hangja libabőr. Azok is bátran tegyenek próbát vele, akiknek általában sok az instrumentális önmegvalósítás. Itt valóban mesél/beszél/sír/nevet a hangszer, időtlen dallamokon és kompozíciókon keresztül.

3. Europe: Walk The Earth

Aki úgy véli, hogy a pályája zenitjén túl nyugisan levezet és el-alibizget még a banda a régi dicsőség árnyékában, az, ...hogy is mondjam finoman,.....hát kurva nagyot téved. Pályafutásuk egyik legerősebb lemezét készítették el minden túlzás nélkül. Magukra csukták a legendás Abbey Road Stúdió ajtaját és egy minden ízében analóg rögzítésű, nyers, vaddisznó hard rock albummal jöttek ki, ami úgy horzsol, mint még soha semmi tőlük. A lemezen egy árva rosszabb nóta sincs, csont nélkül lett a harmadik befutó.

4. Peta: Homo Imperfectus

Nem volt egyértelmű a lemez megítélése itt az oldalon, nekem mégis az év egyik legnagyobb meglepetése és zenei élménye volt. Tudtam, hogy minőségi cucc lesz, de ennyire jó anyagra nem számítottam. Lukács Peta nem művészkedte túl, befogadható, jól megírt és parádésan feljátszott dalokkal pakolta tele a lemezt. 

5. Ayreon: The Source

Amikor a lemez-előzetes videóban meghallottam a szerző Stratocasterrel feljátszott egyik szólóját, amit Lucassen szimpatikus beismerése szerint soha nem tudna élőben előadni, már tudtam, hogy a "The Source" év egyik legnagyobb durranása lesz. Lett is. 

6. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

Noha teljesen nem tudtam a hatása alá kerülni, igazából az okát nem tudnám elfogadhatóan megfogalmazni. Valami szubjektív bunkóság lehet, mert azt hallom, hogy jó lemez lett. Nagyon-nagyon jó.

7. Jónás Tamás: The Four Seasons, part 2 - Summer.

Leírtam már többször itt is, de ha kell, leírom újra és újra. Tamás Király Pitta mellett szakmailag és emberileg (!) is az egyik legértékesebb fickó idehaza, és jó látni, hogy ezt mára sokan felismerték. A "Summer" persze akkor is kiváló megjelenés lenne, ha ő lenne az egyik legnagyobb tróger, akit ismerek. 

8. Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day

Az utóbbi időben már nem követtem a zenekar munkásságát, ráadásul szerencsétlen Gildenlöw megjárta a poklok poklát, úgy tűnt, hogy ezzel nagyjából be is fejeződött a történet, marad a régi lemezek varázsa, de szerencsére nem így történt, izgalmas, szerethető lemezt készítettek.

9. Almanac: Kingslayer

Ez a lemez úgy zseniális, hogy közben mindenki azt érzi, lehetne ezen a színvonalon azért még emelni. A főnök tehetségéből futná még. Ellentmondás? Tulajdonképpen igen. Tartuffe jól megfogalmazta a kritikában a lényeget.

10. Tower Of Babel: Lake Of Fire

Garael ajánlásával. Megírta, én meg ráharaptam, be is kell szerezni sürgősen CD-n. A Rainbow és Joe Stump is nagy kedvenc, tehát nálam ez sikerre ítéltetett.

11. Kaipa: Children Of The Sounds

Most nem annyira kerültem hatásuk alá, mint 2014-ben, de mindig kellemes hallgatnivaló.

12. Jorn: Life On Death Road 

Igen, az általa egy jó ideje taposott (halál)úton nem számítottam már bármiféle életjelre. Ehhez képest tényleg jó kis anyag.

13.Sweet & Lynch: Unified

Először nem értettem, szerettem volna azt a slágeresebb megközelítést hallani, mint legutóbb, de szépen lassan rabul ejtettek ezek a kevésbé kézenfekvő dalszerkezetek. Nem minden dalt szerettem meg, de számos zenei finomság van a sorok között, ám az anyag csak lassan adja meg magát.

14.Black Star Riders: Heavy Fire

Egy muzsika, amit szinte mindig jólesik hallgatni.

15. Mobilmánia: Vándorvér

Az év dala: Nincs szivárvány. Az egyik legjobb magyar rockdal ever. 

Ahogy fentebb írtam, szeretem a koncert DVD-ket. Dirkschenider magasan a trónon, de a Slipknot, Black Sabbath, Schenker, és az Arch Enemy is szép pillanatokat szerzett.

Túrisas

Két sommás megállapítással is kénytelen vagyok vitába szállni, melyek lapunk hasábjain mostanában elhangzott, s bár az elsővel lehet nem egyet érteni, a másodikra abszolút bizonyítékom van, mégpedig az évi listám. Tehát: talán még sosem voltam ennyire nehéz helyzetben, ha idei kedvenceimet 15-ös skatulyába akartam zárni, így aztán a válogatás felért egy olyan tortúrával, amilyet Stephen King híressé vált regényében a főszereplő átélt – mintha eltört lábamat kellett volna egy tízkilós kalapáccsal újraroppantani –, mikor kénytelen voltam a limit hatására olyan csapatok albumait kihúzni, mint az az Aldaria, a Cromonic, vagy a Lords Of Black. Hiába, az élet kegyetlen, és olyan döntésekre kényszeríti az embert – még itt, kicsiny blog-birodalmunkban is –, melyeket a politikai élet lelkiismeret-furdalás nélkül meghoz, csak míg itt nálunk legfeljebb engem néznek hülyének, a való világban azonban a társadalom több rétege is kénytelen kutyába lemenni, vagy rosszabb esetben háborúba csöppenni, ahol érdekes módon sosem az azt kirobbantó személyek vezénylik személyesen rohamra a halálba indulókat. De hát ez most nem a siránkozás, hanem az értékelés ideje – bár ennek mikéntjéről szintén meg van a véleményem –, így koncentráljunk a bőségből fakadó örömre, aminek elnyeréséhez nem gázszerelőnek, hanem metal hallgatónak kell lenni!

A kánaán eljövetelével persze lehet vitatkozni, de azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a militáris, kocka-metal hívője lennék, kénytelen vagyok szerényen megjegyezni, hogy idei listám első két helyezettje a progresszív érából került ki, és az említett, katonaindulókat képviselő csapatokkal csak akkor találkozhat az olvasó soraim között, ha a doomot a csata utáni indulónak tekinti – ilyet is játszanak, csak ezt általában a vesztes szokta, és a zenei krónikák éppen ezért nem nagy lelkesedéssel emlékeznek meg róluk. H. Sanyi barátom persze most biztosan hozzátenné, hogy könnyen bizonygatom az igazam, hiszen az idei évben az euro-power legendás képviselői a karbantartással és nem a vérivással voltak elfoglalva: neki csak annyit, hogy ha így lenne, akkor a Battle Beast, a Black In Beast, vagy a Bloodbound minden bizonnyal csak azért szorult le a listámról, mert megsüketültem a rengeteg elsütött zenei töltet miatt. S hogy érdeklődésem hiányát az általuk prezentált színvonal, vagy pacifista lelkem okozza, annyira releváns kérdés – lévén, hogy foglalkozásom katonatiszt –, amennyire a világbéke kérdése az észak-koreai szépségkirálynő versenyen.

Lássunk hát neki, és idézzük fel együtt az év számomra legkellemesebb pillanatait!

1. Adagio: Life
Bár a szerkesztőségünket megosztotta az album, a francia vezénylés Carpenterből ezúttal nem a húscsiszoló matek-metalt, hanem az eddig látensen megbújó romantikát hozta elő, ami legalább annyira meglepett, mint a magyar focistát, hogy a labda gömbölyű. Talán ez is okozta, hogy a Dream Theater sötét oldala, és a napfényben felhangzó madárcsiripelés hangulatát felidéző dallamosság az éves listám elejére röpítette a lemezt.

2. Threshold: Legends Of The Shires
Új-régi énekes, dupla album, és a zenei hosszal együtt járó, ötlettelenebb darabok ellenére is pazar összeállítás, amiben úgy bújik meg az erővel párosuló elegancia, ahogy Darth Vaderben a fény iránti hajlam. Elképesztő, monumentális slágerek, refréneket is lepipáló verzék – ez a kuka úgy látszik, még a benne lévő szeméttel is értéket teremt. Folyamatosan.

3. Sorcerer: The Crowning Of The Fire King
A varázslóknak pontosan ez a dolguk. Mármint hogy elvarázsoljanak minket. A Sorcerer epikus, dallamos doomjával úgy képes a trükkökre, hogy tudjuk, ez maga a valóság. Itt kérem nincs ingujjba rejtett galamb, cinkelt kártya, ócska bűvészdoboz, kopott cilinder, de van a lelket kellemesen rabul ejtő mágia és komor, de ezzel együtt a jelenlétet megkövetelő zenei varázslat. És még mondjátok, hogy a felnőttek már nem képesek Óz – izé, a Sorcerer – birodalmába belefeledkezni.

4. The Unity: The Unity
Bár a névből kiindulva egy monolitot kellene kapnunk, az eredmény mégis inkább stanicli, amiben viszont úgy bújnak meg a finomabbnál finomabb falatok, ahogy arra a múlt század szegény emberei rájöttek. A zenei irány tehát még nem kiforrott, de az eredmény alapján bármerre indul is el a csapat, a potenciál meg van bennük. Arra azért kíváncsi lettem volna, ha a metal dallamosabb szegmenseit bejárva hirtelen két egységnyi grindcore-ral támadnak ránk, képesek-e a prezentált színvonalat tartani. Vagy tudjátok mit? Inkább nem is vagyok kíváncsi.

5. Wolfpakk: Wolves Reign
A Unity-hez hasonló színes zenei puzzle, amivel akkor is nyersz, ha nem tudod kirakni. A felsorakoztatott vendégek egy farkasfalka konokságával üldözik a sikert, ami a szórakoztatás képében nem is menekül. Még szerencse, hogy a zsákmány dallamokban, és nem vérben tocsog.

6. Tommy Vitaly: Indivisible
Jellegét tekintve az "Indivisible" a Wolfpakk termésének ikertesója is lehetne, ha itt nem inkább a jó öreg neoklasszikus metal lenne az alap. Tud valamit ez a Tommy Boy, hiszen jól képzett iparosként képes már másodszor felkapaszkodni az éves listámra. De hát jól képzett iparosokból egész Európában hiány van, miért is ne örülnénk akkor, ha belebotlunk egybe? Főleg, ha kiderül, dallamírásban katedrát érdemlő professzor.

7. Avatarium: Hurricanes And Halos
Milyen szlogenszerű lehetne, ha Annt a doom fekete özvegyeként mutathatnám be, ami azonban már csak azért sem lehetséges, mert egyrészt a hölgy boldog házasságban él nagyon is eleven férjével, aki ráadásul a csapat gitárosa, másrészt – paradox módon – olyan távol áll tőle a stílus borzongató letargiája, mint tavaszi napfénytől a radioaktív felhő. Mégis, hogy lehet akkor egy ilyen közegben parádésat alkotni? Hát így, szembeszökő bátorsággal, ahol a merészség a pop/folk és a doom varázslatos egyesítését jelenti. S ha már itt tartunk, akkor inkább amazon a hölgy, mintsem özvegy.

8. Nocturnal Rites: Phoenix
A csapat úgy támadt fel haló poraiból, mint egyszeri zombi a noszogató vírus hatására. A váratlan reanimáció olyannyira jól sikerült, hogy egyből a szívemhez kaptam – nem a zombik miatti félelemtől, hanem a gyönyörtől. A modern riffekre ráültetett mézédes dallamoktól ráadásul távol áll a hullaszag: a csapat olyan frissességgel tornászta be magát az euro-metal idei élmezőnyébe, amit nem dopping, hanem a nagyon is kézenfekvő tehetség okoz. Még szerencse, hogy ez nincs a tiltószerek listáján.

9. Ancestral Dawn: Souldance
Egy, csak egy legény van talpon a vidéken: a metal operák vitézeinek becsületét váratlanul Peruból sikerült megmenteni, ráadásul meggyőző könnyedséggel. No persze, akiknek a folkzenéjük is egy underground műfaj – halld az aluljárók pánsípos, pikulás indiánjait – azoknak nem nehéz ebben a marginalizálódott világban a centrumba kerülni.

10. Bonfire: Byte The Bullet
Akik a Bonfire-re a kulimászként nyúló, ragacsos balladák mestereként emlékeznek, most jól seggre ülhettek. A csapat dobta a romantikus trubadúr imidzset, és átváltott masinisztának, amivel vagy fél tucat gőzmozdonnyi zenei vasat pöfögtettek a nyakunkba. Súlyos meglepetés, de annál örömtelibb.

11. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony
Sokan mondták erre az albumra, hogy ezt kellett volna a Dream Theaternek kiadnia a dupla nullás rockopera helyett. Én vitába szállnék velük – már vagy öt lemezzel ezelőtt ilyen produkciót vártam volna el LaBrie-éktől. Ez azonban csak színházi álom, ami egyelőre abban a jövőben vár megvalósulásra, ahol a párhuzamosok is találkoznak.

12. Jorn: Life On Death Road
Igen, valami ilyesmit képzelek el ettől hangtól. Jorn végre többé-kevésbé utolérte magát, már ami a tehetségét, és az utóbbi idők produkcióinak versenyét illeti, melyekben olyan teljesítményt nyújtott, mint az egyszeri olajmágnás a zöld mozgalomban. Igaz, hogy ehhez egy közepes vállalat kreatív csapata kellett, de számomra csak a végeredmény a fontos, az pedig "lande"-lütesen röpítette a lemezt idei listámra.

13. Sweet And Lynch: Unified
Nem, ez most nem a gospelek és az extatikus vallási indulók ideje, hanem a "lebiLynchelően” nyugis, de annál ötletesebb blues-metalé. Mit is lehetne várni két ilyen talentumtól – szerencsére nem versengést, hanem produktív együttműködést, amiből aztán olyan hibrid született, amire mindkét apa büszke lehet.

14. Firewind: Immortals
Az elgermánosodás útjára lépett Firewind, ha némi stílusmódosítással is, de ismét fel tudott kapaszkodni az idei listára. Jóllehet, a klasszikus görög kultúra Tartuffe-nek is jobban tetszik, mint a poroszos fegyelem – mit csináljak, katonaként kénytelen vagyok az utóbbit is kedvelni.

15. Almanac: Kingslayer
Smolski és csapata egységesebb, és koncepció-telibb albummal tette helyre tavalyi kétkedésem. Ez, kérem, maga a virtuóz megoldásokkal előadott európai power metal, ahol szerencsére helye sem maradt Readman Whitesnake mániájának. Emellett még rejtvénnyel is szolgál, aminek megfejtéséért minden elismerésem az azt prezentálónak: miért kell a bandába harmadikként egy női énekes? Bár bátran kijelenthetem: szeretjük a hölgyeket!

+1. Pink Cream 69: Headstrong
Igen, ez az, amire vágytam már évek óta, ha a Gabi fogkrémről elnevezett együttes lemezt jelentet meg: krém helyett fémreszeléket, amibe azonban sem a fogak, sem az együttes bicskája nem törik bele.

Hát ennyi fért most bele, és hiába sírok véres könnyeket, hogy például Ayreon, a Europe, vagy Michael Vescera lemezét csak így, kutyafuttában említem, a számok sajnos makacs dolgok, és az előre megbeszélt limitet sem akarom ilyen vagy olyan toldalékkal megszegni. Ezért inkább tovább passzolom a labdát hazánk játékterére.

Magyarföld-dimenzió:

A magyar metal ugar ezúttal örvendetesen bő termést hozott, ráadásul a Nevergreennek ez már sorrendben az ötödik lemeze, amivel évi összegzőmben említésre került. A Manowarhoz hasonló bő szókinccsel megáldott doom-gótikus csapatnak azonban nem csak arra volt energiája, hogy listámra kússzon, hanem arra is, hogy egy dal erejéig Rudán Joe blues-birodalmát is barbárokkal és seregeket vezérlő angyalokkal árassza el. Az invázió sikeres volt, mert Joe a Mobilmániával együtt tulajdonképpen a külföldi albumok listájába is beférő produkcióval rukkolt elő, ez utóbbi már csak azért is nehéz próbát állt ki, mert az énekes váltás mindig is neuralgikus pontja a karriernek. Hát ezúttal nem volt az, pedig Stula pótlására mobilizálni kellett a jóléttől idegenbe szakadt fiainkat is. (Ennél csak az lett volna a menőbb, ha egy angol énekest szipkázunk el a hanyatló nyugattól…).

De hogy ne legyenek ilyen paradicsomiak az állapotok, ejtsünk szót az End Of Paradise idei lemezéről, ami számomra azt is bizonyította, hogy nem hiába szeretjük a magyar narancsot: lehet, hogy kicsi, lehet, hogy savanyú, de… de nem az, mert bőven oda lehet állítani őket a szabvány európai kollégák mellé, zászlóhordozónak, és hát örvendezzünk egy olyan régi harcos csatasorba állásának, akik merték felvenni az Orfeus nevet anélkül, hogy tömegek követelnék a minőségből fakadó névváltoztatást.

1. Mobilmánia: Vándorvér

2. Rudán Joe: Még egy tárral

3. Orfeus: Színház az élet

4. Nevergreen: Monarchia

5. End Of Paradise: A kiválasztott

Csalódásról nem igazán tudok beszámolni, talán csak a régóta hallgató és egy rutin ízű albummal visszatérő kedvenc, a Dream Evil produkciójától vártam többet – milyen is az ember, ha a megszokottat kapja, ami régen jó volt, máris többet akar, ezzel pedig csak magának csinál problémát. (A másik csalódás a metal operák kifulladásának érzete, ami olyan tucatterméket eredményezett, mint a nagy durranásnak szánt, ám csak egy erőtlen sóhajként jelentkező Soulspell.)

És végül, mit is remélek a jövő évtől? Nem többet, mint idén, legfeljebb az olvasók számában, akik – bár nincsenek sokan – de már tudják, miért is "rising" Dionysos.

Boldog Ünnepeket és rengeteg emlékezetes zenei pillanatot a következő évre is!

Garael

Épp most néztem vissza: 2009-ig TOP 10-es listáink voltak, de a 2010-es esztendő azután olyan erősnek bizonyult, hogy ki kellett bővíteni a keretet. Néhány éven keresztül ez teljesen indokolt is volt, de egy pár éve úgy érzem, alighanem újra beleférnénk a 10-es fölsorolásba. Ez nem föltétlen panaszból mondom, hiszen mindössze pár év távlatából elég nehéz megmondani, hogy ez most általános, világméretű trend, vagy csak egy múló rosszullét, pillanatnyi hullámvölgy. Van egy olyan alattomos sejtelmem, hogy ez tüneti jelenség, de még nem merem kimondani…

Ritkán veszek részt az oldalon olykor kialakuló komment-háborúkban; ennek megvannak a szokásos szereplői a rájuk tipikusan jellemző stíluspreferenciákkal, habitussal, hangvétellel. A véleménycserék során azonban egyszer már kifejtettem azon meggyőződésemet, miszerint ez az év még a tavalyinál is középszerűbb volt, és ehhez ragaszkodom továbbra is (minden esetleges fölháborodás ellenére). Az Ayreont (és talán a Voyagert) kivéve rendre elmaradtak az "Atyavilág! "-típusú élmények, és jócskán akadt olyan is, hogy a sokadik hallgatást is imígyen kellett lezárnom: "Ez bizony halovány!" (Hogy a "Pfuj, de szar!"-ról már ne is beszéljünk!) Persze azt is készséggel elismerem, hogy öregszem; nem szélesedik, hanem inkább szűkül az érdeklődésem (mármint ami a rock/metál muzsikát illeti).

Mellesleg nem vagyok egyáltalán elkenődve, mert más stílusokba (főleg a jazzbe) áthallgatva bőven találok vigasztalást, ráadásul jövőre, mindjárt az év elején olyan megjelenések várhatók, mint a Tomorrow’s Eve (akik közel 10 éve nem adtak ki lemezt!) és a Teramaze (akiktől viszont, minden csontomban érzem, hogy óriási durranást várhatunk!). De lesz új Joe Satriani (mondjuk, attól pont nem várok semmit), Angra, Whitesnake, Voodoo Circle…stb.

Meg kell említsem, hogy külön hálával tartozom Garael kollégának, nem csak azért, mert az egyetlen stabil, megbízható, valódi munkamorállal megáldott munkatárs, hanem azért is, mert az idén három toplistás lemez megismerését is neki köszönhetem. Majdnem biztos, hogy az érdeklődésemet fölpiszkáló recenziói nélkül a nagy dömpingben balgán elrobogok a Nocturnal Rites, a Pink Cream 69, vagy – ne adj’ Isten! – a Mobilmánia mellett.

Végül el kell ismerjem, hogy a csalódásaim amilyen valóságosak, olyan szubjektívek is. A fölsorolásban szereplő első három banda tényleg messze az elvárásaim alatt teljesített, a másik hármas pedig csak egyszerűen érdektelen. De nagyon. (Gondolom, ez senkit sem vigasztal, de egyik sem olyan botrányosan szar, mint pl. a U2 idei végterméke.)

TOP 15:

1. Ayreon: The Source

Egy pillanatra sem volt kérdéses, hogy ez a lemez a dobogó csúcsán végzi, és ez tényleg nem a neves szereplőknek tudható be, hanem annak, hogy – úgy érzem – Arjen Lucassen most megírta (legalábbis eddigi) karrierje igazi mesterművét. Közel másfél óra tiszta, tömény, hibátlan, hangulatos, szórakoztató, elgondolkodtató, inspiráló muzsika elképesztő vokális és hangszeres teljesítményekkel tarkítva!

2. Sons Of Apollo: Psychotic Symphony

Elképzelhető, hogy önmagában ez a pofás, de nem lehengerlő Sherinian-Portnoy projekt nem föltétlen érdemelte volna ki az ezüstérmet, de Portnoyt 2009, a "Black Clouds & Silver Linings" óta nem hallottam ilyen virtigli (énekes) prog-metál produkcióban. Azért mégiscsak ez az ő lételeme! Nem az álomcsapatom, de valahogy mégis működik a dolog. Majd meglátjuk, lesz-e folytatás!

3. Voyager: Ghost Mile

Nem mondhatnám, hogy minden tekintetben kifogástalan zene, a szólók hiánya (amit nyilvánvalóan nem a képesség hiánya, hanem sejtésem szerint egy erősen kifogásolható ars poetica motivál) például tüske a körmöm alatt. Ugyanakkor képtelen vagyok nem hallgatni; van valami teljesen utánozhatatlan, varázslatos bűbája. Ezt majd csak a jövőre megjelenő új Teramaze múlhatja fölül (érzem, hogy fogja is!).

4. Almanac: Kingslayer

Tökéletes és kifogástalan, a tervezés és kivitelezés, a külcsín és belbecs egyaránt hibátlan, minden és mindenki abszolút profi, ráadásul még az első lemeznél is erősebbre sikerült… Mégsem léphetett föl a dobogóra. Miért? Magam sem tudom, talán éppen annak hiánya miatt, ami a Voyagert olyan mágikussá teszi.

5. Jorn: Life On Death Road

Ez a helyezés sem az objektív, abszolút érték mutatója. Egyszerűen csak lelkesedéssel, gyermeki örömmel tölt el Jorn "visszatérése". Némi riadalmat azért kelt bennem a mindenlébenkanál Alessandro del Vecchio legyeskedése a jelenség körül, de egyrészt a DGM-es Simone Mularoni, Alex Beyrodt és Gus G. is jócskán belepiszkált a dalszerzésbe, másrészt utoljára a 2004-es "Out To Every Nation"-t hallgattam ilyen kedvteléssel. Jólesett, na!

6. Jónás Tamás: The Four Seasons Part2

Tamás idén az első magyar (Király Pitta babázik, és milyen jól teszi!), ráadásul nem is egy teljes értékű nagylemezzel, hanem egy EP-vel. Viszont nem vitás, hogy itt a helye, a négy évszakot földolgozó szvitt minden részében és részletében alapos, ihletett, zseniális munka. Bravó, Tamás, csak így tovább!

7. Threshold: Legends Of The Shires

Az Ayreon mellett ez az idei év másik prog rock/metal mega opusza. Nem könnyű földolgozni, sem a közel 83 perc muzsikát, sem a váratlan énekes cserét. Ezt még szokni kell, de az a bizonyos X-faktor kétségkívül megvan benne.

8. Anthriel: Transcendence

Ezek a finnek (akik debütációjuk óta egyébként nagy kedvenceim) nem könnyítették meg a dolgomat. Hosszú és türelmetlen várakozás után egy olyan lemezt tettek le az asztalomra, amit egyáltalán nem könnyű megszeretni. Itt van elsőre (a bemutatkozó albumhoz képest) gyöngébb, aránytalanabb hangzás, másodszor meg a lehengerlő zeneiség ellenére is sikamlós, igazi fogódzók nélküli dallamvilág. A végén csak beláttam, hogy irgalmatlan munka van benne!

9. Pyramaze: Contingent

Skandináv power metal prémium termék, ennyi és nem több. Nálam ez pont elég. A középszerből kapaszkodtak föl idáig nagyon szívós munkával (na, és egy kiváló norvég torokkal). Nagyon becsületes kis dán csapat, megérdemlik a tiszteletet!

10. Nocturnal Rites: Phoenix

Ez is skandináv power metal prémium termék. Objektíve mérlegelve alighanem jobb is, mint a Pyramaze. Jó, mondjuk Per Nilsson gitármágussal iszonyú nehéz hibázni. Lehet, hogy az énekes miatt, lehet, hogy a tényleg csak nyomokban fölfedezhető egykori extrém zenei háttér miatt, de szubjektíve nálam most egy hajszálnyival a Pyramaze mögé szorultak. Egyébként az év egyik legkomolyabb meglepetése!

11. Steel Panther: Lower The Bar

Az vesse rám az első követ, aki közületek gyöngeség nélkül való (bibliai parafrázis)! Az én gyöngeségem a Steel Panther, legyen akármilyen önállótlan, elcsépelt, komolytalan, gusztustalan, őket hallgatva mindig elképesztően jól szórakozom. Ez most jobb is lett, mint a 2014-es "All You Can Eat".

12. Lonely Robot: The Big Dream

A haldokló brit neo-prog rock egyetlen képviselője a listán, John Mitchell szinte egyszemélyes projektje. Nem mondom, kell hozzá hangulat, de ha jó időben és jó helyen talál el, akkor kifekszek tőle. Valódi űrutazás!

13. Black Star Riders: Heavy Fire

Évek óta kifogástalan minőségben szállítják a Thin Lizzy utánérzést. Persze ez nekem, személy szerint még nem lenne elegendő, mert annak idején nálam kimaradt a rajongás Phil Lynottért, ráadásul egy korábbi személyes élményem miatt az íreket nem is csipázom annyira (persze ma már inkább amerikai ez a társaság, mint ír). Valamiért most is "elkapott" a dolog, pedig ez nem is legjobb lemezük.

14. Harem Scarem: United

Meglehet, előrébb kellett volna végeznie a Harem Scaremnek. Ha ezt a listát két-három héttel ezelőtt írom, talán így is alakul. Dallamorgia, gitárszóló-varázslat, slágerözön: minden adott az átütő sikerhez, ami valamiért következetesen elkerülte őket. A világ botránya!

15. Pink Cream 69: Headstrong

A Nocturnal Rites után a másik olyan banda, amelyiktől eredendően nem vártam semmit, aztán meg csak kapkodtam a fejem. Ezen a lemezen, kérem szépen, egyetlen szar nóta sincs! Húzós, régisulis muzsika, de annak kifogástalan. Talán nem föltétlen van itt helye, de hát a meglepetés ereje…

+1. Mobilmánia: Vándorvér

Egyeseknek talán cikinek tűnhet a 15+1. helyezés, de ez dőreség. Ezt ugyanis úgy kell nézni, hogy a Mobilmánia kit szorított ki a listáról. Azért beelőzni egy Kee Marcello-Tommy Heart duót, az Eclipse és a Night Ranger slágergyárosait, a Styx veteránjait, vagy éppen Russell Allent, nos, az nem kis mutatvány. Elég, ha azt mondom, hogy szerintem Bon Jovi – akármilyen világsztár – közel 20 éve nem adott ki ilyen jó albumot.

Egyéb figyelemreméltó megjelenések, ajánlások:

Kee Of Hearts: Kee Of Hearts
Eclipse: Momentum
Kaipa: Children Of The Sounds
Night Ranger: Don't Let Up
Chaosbay: Of Cutting Chords EP
Eric Johnson: Collage
Styx: The Mission
Pain Of Salvation: In The Passing Light Of Day
Deep Purple: Infinite
Miserium: Ascension
Roger Waters: Is This The Life We Really Want?
Revolution Saints: Light In The Dark
Adrenaline Mob: We The People
Secret Sphere: The Nature Of Time

DVD-k:

David Gilmour: Live At Pompei DVD
Eden's Curse: Revisited DVD
DGM: Passing Stages DVD
Vanden Plas: The Seraphic Live Works DVD
Treat: The Road More Or Less Traveled DVD

Csalódások:

Adagio: Life
H.e.a.t: Into The Great Unkown
EZoo: Feeding The Beast
Firewind: Immortals
The Ferrymen: The Ferrymen
Status Minor: Three Faces Of Antoine

Az ünnepi jókívánságokhoz most némileg rendhagyó módon nem rock/metál szerzeményt, de még csak nem is valami jazz fúziós motívumot mellékelünk, hanem egy karácsonyi klasszikus barbershop-stílusú földolgozását. Az "It's Beginning To Look A Lot Like Christmas" egy Meredith Willson nevű amerikai író, dalszerző sláger-érzékenységét dicséri. Az 1951-ben született szerzeményt még abban az évben többen földolgozták (pl. Perry Como és Bing Crosby), azóta pedig földolgozások – talán nem túlzok – százezrei születtek. Az ide beszúrt videót egy Julien Neel nevű francia-amerikai úriember készítette, aki maga énekelte föl a basszustól a tenorig mind a négy szólamot. Ez már önmagában komoly teljesítmény (és adottság), de a többszólamú átiratért is ő a felelős; a kottákat meg is lehet vásárolni a honlapján, ahol rengeteg nóta hasonló földolgozását meghallgathatjuk. Érdemes szemezgetni, a faszi tényleg zseniális (amit pl. ITT művel, egyenesen libabőr). Szerintem az ilyesmi jobban is illik az ünnep hangulatához, mint valami Trans-Siberian Orchestra-féle, kétgitáros zúzda (bár az sem rossz).

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.orfeus.hu

Színház és metal? Sokan azonnal rávágják: Dream Theater, pedig nem, most nem erről van szó. Érdekes kísérlet, amivel az Orfeus, ez az 1989-ben alakult, de számomra – bűnös módon – ismeretlen magyar veterán csapat próbálkozik. Az alap a névhez passzolóan neoklasszikus metal – ez a gitáros, a csapat motorja, Kovács Ferenc múltjából és eddigi ténykedéséből (lásd és halld Ba-rock együttes, Vida Rock Band) egyenesen következik –, de van itt egy kis csavar, mint a jelenlegi mozielvárásokban a thrillerek végén: a dallamok sokszor a musicalek, rock operák kissé művi, divatos szóval modoros világát idézik, megfejelve egy kis aréna-korszakát érő Edda-érzéssel: hát nem túl egyszerű, nem igaz? Pedig az, mert a dalok a maguk fülbemászó módján azonnal hatnak, és nem igényelnek klasszikus zenei képzettséget – a hallgatást tekintve. Mert amit a zenészek eljátszanak, ahhoz bizony több kell, mint egy OKJ 5.4-es zenetörténeti tanfolyam, és ha a pluszt nem is intézményes keretekben, hanem autodidakta módon szerezték is meg – bár ebben lehet, hogy tévedek – semmit sem von le az eredmény értékéből.

Az együttes rögös utat járt be, számtalan megszűnéssel és újjáalakulással, bevallom, én a honlapjukon felsorolt történések közepette úgy vesztem el, mint kezdő szolfézsos a hangjegyek útvesztőjében, de a tapasztalat nyilvánvaló, csak azt sajnálom, hogy a kialakított, lemezen hallható stílust a korábbi megjelenéseket nem ismerve nem tudom viszonyítani – a múlt így a jelenné változott, de ezt lehet, hogy maguk a tagok sem bánják. Az eltelt évek alatt számos ötletet gyúrtak most össze, hiszen az intróval együtt 14 dal szerepel a lemezen, melyek tele vannak "finomsággal" – ez Bach feldolgozott invencióját tekintve vitathatatlan még azoknak is, akiknek az extrém jelenti a minőséget – bár nem a szó klasszikus Dream Theater-i értelmében. Az igaz, hogy a "Lélektükör"-ben némi Queensryche hatást is felfedezni vélek, de inkább annak csak hangulati, elidegenítő attitűdjében, s ha már hasonlítanom illene, akkor a valamikori szépreményű Classicát említeném meg, annak is első albumát.

Érdekes, virtuóz, és magát hallgattató a "Színház a világ", de azokat is megértem, akiknek Oszter Dés Tamás, és a prezentált dallamok – minden slágerpotenciáljuk ellenére – túl kimódoltak, és felvállaltan színpadiasak, átnyúlva a heavy metal szokásos paneljein és elvárásain, a Broadway templomának oltárát dicsőítve.

Mégis… mégis, valahogy olyan bátor lépésnek érzem ezt a bukást magában hordozó kurázsit, ami szimpatikussá teszi az Orfeust – nem beszélve, hogy tőlem sosem állt távol a metal körökben szitokszóként is elhangzó műfaj: kérem, ami sikeres, az nem biztos, hogy gagyi. Még szerencse, hogy a lemeztől ez utóbbi áll legtávolabb, példát állítva a hangszeres játékban sok fiatal, feltörekvő együttesnek. Igen, kérem, lehet gyakorolni, és a mesterségbeli tudás, valamint alázat által az idegen testnek tűnő dolgok is mélyen integráns részei lehetnek szeretett műfajunknak. Orpheus, ez a színház úgy gondolom, neked is tetszene.

Garael

Hosszú utazás végéhez érkezett zenésztársam, barátom, a Jack Rose projekt oszlopos tagja Kiss Ármin, aki mintegy 10 év lenyomatát sűrítette bele nemrég megjelenő első albumába. Aki próbálkozott már valaha bármilyen művészeti ágban alkotni, az tudja, hogy a siker, vagy a minőség nem jön könnyen. Minden hangért, ecsetvonásért, strófáért kőkeményen meg kell dolgozni, és még így is adódhatnak olyan helyzetek, hogy az adott munkadarab nem tud megszületni. Óriási szerencsénkre ez az évtizednyi idő elégséges volt arra, hogy ez a CD megláthassa a napvilágot.

E röpke kis felvezető után nézzük, miről is van szó. Ármin anyagának stílusa progresszív rock és metál, de inkább a rádióbarát, könnyen befogadható verzióból. A metál itt lényegében csak a 7–8 húros gitárok használata miatt értelmezhető, a témák barátságosabb jellege inkább a rock felé hajlik. Instrumentális és vokális tételek is tarkítják az anyagot, rengeteg vendégszereplővel. Ha kiveszem a kalapból Jónás Tamást, aki egyértelműen profi zenész és jó néhány szólóval hozzájárult a dalokhoz, akkor egyértelműen kijelenthető, hogy ügyes amatőr zenészek, előremutató produkciójáról beszélünk.

A hatásokat tekintve inkább a régi vonalas progresszív együttesek elemei mutatkoznak meg, ill. egy csipetnyi nép- és világzene is felbukkan itt-ott. Emellett megjegyezném, hogy elég markáns zenei világa van a szerzőnek, a dalok egységes összképet mutatnak, számomra némileg futurisztikus, sci-fi hangulatot is áraszt az album. A dalok egy-egy részét el tudnám képzelni játék-, vagy filmzenének is. A szerzemények szerkezete kerüli a megszokott formulákat, nem igazán követi a verze-refrén építkezést. Mivel a szerző elsősorban dobos, ezért a ritmusképleteket tekintve elég változatos az anyag, de szerencsére nincs túlmatekozva, csak ízléssel mindenből egy pici. Lehetne csűrni-csavarni és elemezni az anyagot oldalakon keresztül, de akkor nem maradna semmi meglepetés. Akit ez a rövidke bemutató felcsigázott, az úgyis rá fog keresni a szerzőre a különböző online platformok egyikén.

Zárszóként még megjegyeznék egy pikáns részletet: az album fizikai formában, gyári CD-ként is elérhető, mégpedig egy játékos szótárkönyv mellékleteként, amit nem más, mint Ármin édesapja írt. A Játszótárs c. könyv kapható a nagyobb könyvesboltokban és online könyváruházakban.

Jack Rose

Kiadó:
Hammer Records

Honlap:
www.rudanjoe.hu

Milyen igazságtalanok vagyunk, mikor az "őszinte, kemény rock" klasszikus képviselői közül rendre kihagyjuk recenzióm képviselőjét, holott talán ő az egyedüli, aki nem a Deep Purple-Rainbow, hanem a Zeppelin oldaláról építette fel zenei bázisát. A Coda – bár elsősorban feldolgozás-zenekar – egyetlen lemezével klasszikussá érett, Rudán Joe pedig a Pokolgéppel egyből az országos ismertség dobogójára lépett: úgy gondolom, hogy hangi adottságai révén csak a legnagyobb hazai veteránokkal említhető együtt, sőt – ahogy azt a Hammerfall feldolgozása bizonyította – a nemzetközi porond üdvözült sztárjai is legfeljebb kalapáccsal üthetik Joe lába nyomát, már ami a tehetséget illeti.

Hősünket szerencsére nem nyelte el az underground, számtalan élő fellépésével a rock szinte minden szegletét bejárta, és az, hogy a klasszikusokkal együtt emlegessük, példa jelenlegi szólóalbuma, ami tulajdonképpen jobb, mint a hard rock etalon P. Mobil vele készített egyetlen lemeze. Lehet persze, hogy erre a kijelentésre sokan felugatnak – nekik ajánlom a szalonnát –, de a kritikusnak megengedhető szubjektivitás határait kérem tiszteletbe tartani, főleg úgy, hogy a zenei érdem patikamérlege objektíve is csak nagyot parányit billenhet ebbe vagy abba az irányba.

Ezek után kissé szégyellem, hogy Joe első szólólemezét nem hallottam – ígérem, pótolni fogom a mulasztást, már csak azért is, mert az énekes nem csak zenei, hanem szociális értelemben is csupa szív ember – egy hentes egy hétig elélne belőle – és távol áll tőle a színtér sajnos soha meg nem szűnő széthúzó acsarkodása. Joe teszi a dolgát, szeretettel és alázattal ápolva a blues közeli hard rock érdemeit, de nem fél kikacsintani a keretek közül sem, példa erre jelen lemez meghökkentő, kvázi Nevergreen slágere, a "Küldj le egy angyal"-t. (Ami persze nem meglepő, ha megnézzük a közreműködők névsorát.)

A stílus tehát szerteágazó, de alapjaiban blues-rock, ugyanakkor a riffeknek van egy bizonyos modernebb élük – hallgasd csak meg a "Tükör" pumpáló, szinte gépies ritmusát! –, melyek ugyan nem csorbítják az autentikusságot – ami ebben a műfajban követelmény –, ugyanakkor nem is temetik az ezerszer eljátszott panelek alá a tolmácsolt dallamokat. Joe pedig hatalmas fazon: meri felvállalni polkorrekt korunkban a bosszúságot okozó problémák számára szimpatikus megoldási módját – "Ütni kell" –, ugyanakkor nem szégyell szinte könnyes hitvallást tenni Kalapács Józsi mellett – "Barátom" – és rockoperás, folkos magyarsággal búcsúztatni az albumot.

Sláger pedig akad bőven, táncolható rock 'n' roll a porondon, mint ahogy szívbe markoló líra a lelkekben – ebben Joe mindig nagyon erős volt –, lehet hát választani. Kínban is vagyok, ha igazán ajánlani szeretnék, hiszen a kínált dalok spektruma oly széles: nekem pillanatnyilag a Zeppelin parafrázis "Léghajó", a klipes címadó dal, és a felhőtlen boldogságot sugárzó "Tequila" a kedvencem – már csak az ismételten vállalt szimpátia megnyilvánulásáért, nehogy már egyedül a pálinkáról szülessen dal… Persze azokat is megértem, akik "Az utolsó nap" lúdbőröztető balladájáért, vagy különlegességénél fogva a már említett gótikus-doom himnuszért lesznek oda, esetleg a hangulat végett az egész albumért.

Örülök, hogy idén három olyan magyar megjelenés is megörvendeztetett, melyeket nyugodtan oda lehet tenni az "öregek" nyugati albumai mellé, ami azt is jelenti: van még abban a zenei tárban, tessék nyugodtan lövöldözni!

Garael