Kiadó:
Magán

Honlap:
www.open.spotify.com/artist/7rdWNprl0A7K1DKtz5caSi

Conor Brouwerről mintegy harminc évnyi zenei érdeklődési pályám során semmit nem hallottam, de igazából az internet sem igen – ez pedig már csak azért is furcsa, mert jelenlegi és egyetlen lemezén olyan vendégzenészek szerepelnek, mint Henning Basse, Ralf Scheepers, Herbie Langhans, Roland Grapow, Tim "Ripper" Owens, Victor Smolski, Marius Danielsen, vagy Simone Mularoni – ugyanakkor hősünk egy igazi multitalentum, mivel az egy-egy számban szereplő vendégek mellett minden hangszert ő szólaltat meg. (Sajnos a producer és a hangmérnök is ő lehetett – de erről később.)

A stílus, amiben Conor utazik, a pár éve csúcsra futtatott metal opera műfaja – talán nem véletlen, hogy a vendégek között ott van az ezen a téren nagy tapasztalatokkal rendelkező Marius Danielsen. Azt persze nem tudom, hogy mennyi segítséget nyújtott Brouwernek, mindenesetre a zeneszerzés terén kiváló eredmény született: szinte az összes szerzemény fülbemászó és magával ragadó, talán csak a Tim Owens által felénekelt "In the Deepest Part of Blackness" sikerült kissé egyhangúra, már ami az énektémát illeti, mert ebben a dalban nyújt támaszt Smolski, aki a tőle elvárt színvonalat prezentálja a gitárszóló területén. Owens sajnos képtelen a monoton darálásnál íveltebb refrénnel előhozakodni, sajnos azt kell, hogy írjam, a már megszokott módon, talán ebből is fakad, hogy énekesi tehetsége ellenére nem tudott sehol sem tartósan megragadni.

Ha a szerzemények címeit megnézzük, rögtön felidéződhet a Heavy Metal Könyve Legelkoptatottabb Sablonjainak fejezete; Eric Adams minden bizonnyal könnyes szemmel olvasná örökségének szövegbe foglalt utódait, és nem szabad elmenni a szörnyű borító mellett sem, aminél a 14 éves fiam is esztétikusabbat rittyent az itthoni képszerkesztőkkel.

Maguk a dalok is megmaradnak a Manowar/Virgin Steele/Avantasia indulósabb tételeinek tengelyén, de mint korábban írtam, ebben a tekintetben nincs semmi rossz – aki szereti az ilyen harci hevületben megteremtett hangulatot, az most sem fog csalódni, és már egyetlen hallgatás után együtt bömbölheti az énekesekkel a fémbe vert sorokat. A szereplőgárda pedig kitesz magáért, egy egész csapatnyi metal rajongó fülemüle sem dalolna szebben, ebben a tekintetben az is elégedett lehet, aki Sammet operáin nőtt fel.

A darab ugyanakkor több gyermekbetegségtől is szenved, melyekből a legsúlyosabb a hangzás. Az opera szereplői valószínűleg csak felénekelték, amit fel kellett, de azt már nem hallgatták meg, mi is születik meg az egészből, hiszen csak lett volna legalább egy metalhead, aki ráver az asztalra, mikor a szerző kiadásra késznek nyilvánította a művet. (Vagy ha mégis hallották, akkor hangszálaik hibátlanok, hallásuk azonban súlyos csapásokat szenvedett az évek során.) Komolyan, ilyen anyagot 2022-ben már demónak sem szabadna nyilvánítani, és számtalan olyan számítógépes program van, amivel otthon is százszor jobb hangzást lehet előcsiholni a vasjegyekből, nem mintha azt gondolnám, hogy látott egy fikarcnyit magára adó stúdiót is a lemez. A legfeltűnőbb – bár inkább fültűnőt kéne írnom – a gitárok hangja, aminek receptjéért sírva könyörögne az a százezer légy, amelyik egy lókupac felett ad elő zümmögő kórusművet.

Sajnálom, hogy a dalokat egy szűk dobozból játszva engedték szabadon, többek között itt is van a hátulütője annak, ha nincs egy olyan személy, mondjuk egy producer, aki a kívülálló fülével tudja megítélni az elkészült zenei részeket, és talán még azt is képes megmondani, hol a hiba. Így aztán kár, hogy a hangzás agyonvágja a produkciót, mert ebből sokkal több is kijöhetett volna, így azonban csak félve merem ajánlani azoknak, akik a stílus megveszekedett hívei, bátrabban pedig a légyölő galócáknak.

Garael

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlapok:
www.devilstrain.com
facebook.com/devilstrain

Korábban a Devil's Train eddig megjelent mindkét lemeze (I & II) terítékre került nálunk. Már akkor is csodálkoztunk rajta, hogy egy nemzetközi koprodukcióban készült, full európai banda hogyan tud ennyire amerikai hangon megszólalni. A Devil's Train ugyanis olyan virtigli blues/hard rockot játszik, amely minden ízében az Amerikai Egyesült Államokhoz, az ott kifejlesztett stílusjegyekhez köthető. Már nem is tudom, hol olvastam, de a hasonlat igazán találó: a Devil's Train az európai kontinens válasza az olyan jellegzetesen amerikai hangzású csapatokra, mint a Black Label Society, a The Dead Daisies vagy a Black Stone Cherry.

A formáció atyja egyértelműen a Mystic Prophecyből és a Steel Prophetből ismert (egyébként görög származású) RD Liapakis, akinek stabil társa már tíz éve az egykor Stratovariusban tündöklő Jörg Michael dobos. Korábban az ugyancsak görög Laki Ragazas gitáros és a finn Jari Kainulanen bőgős játszott velük, de a ráspoly-szerű hanggal megáldott Liapakis most frissített a fölálláson. A bőgőt ezúttal Jens Becker (Grave Digger, ex-Running Wild), a hathúrost pedig a számomra kevésbé ismerős Dan Baune (Lost Sanctuary, ex-Monument) kezeli. Bár mindkét korábbi muzsikus elismert név a szakmában, az eredményt hallgatva el kell ismerjem: Liapakis jól döntött. Becker a vasbeton szerkezetek szilárdságával és elképesztő, gyomorrengető döggel hozza az alapokat, Dan Baune pedig - miközben kifogástalan technikával játszik - tökéletesen elegyíti a koszos-füstös bluest a metál súlyos fémességével.

Az imidzs, az attitűd jottányit sem változott, maradtak a szexista, macsós, ürdüngös szövegek, de legalább a korábbi "kénköves poklos, szarvas-patás ördögös szar" és a "domina bőrcuccban pózoló ügyeletes csöcsike" lekerültek a borítóról. Persze a mellékelt videóban azért kivillan jó néhány hivalkodó női idom; úgy érzi magát a néző, mintha hirtelen egy lepukkant, útszéli strip bárban találná magát valahol a 66-os autópálya mentén.

Ami a zenét illeti, úgy érzem, ez eddig az együttes legerősebb albuma, ráadásul a hangzás - bár korábban is szikár és lendületes volt - még mintha szintet is lépett volna. Ahogy egyszer egy kommentben Kotta kolléga megjegyezte: "szinte kimászik a lejátszóból". Szó szerint az a benyomása az embernek, hogy a hangzás hovatovább egy 120 kilós, hegyomlásnyi kidobó képében kilép a hangfalból és lekever egy akkora sallert, hogy napokig cseng tőle a muki füle és még a hamut is mamunak mondja.

Nincs itt semmi túlgondolva, tükörsimára csiszolgatva, patikamérlegen kimérve. Sorjáznak a rövid, ütős, ösztönös, erőteljes - hogy ne mondjam -, szőrös tökű kocsmahimnuszok - de nem a faluvégi magyar talponállókról beszélek, hanem a balhés motoros bandáktól látogatott kétes hírű amerikai csehókról. Ennek tökéletes illusztrációja például az, hogy a Cameo nevű afro-amerikai funk formáció "Word Up" című slágerét is tökéletesen sikerült saját stílusukban újraértelmezni.

Tartuffe

Kiadó:
Metal Blade

Honlapok:
www.amonamarth.com
facebook.com/amonamarth

Emlékszem egy céges csapatépítőre, ahol a vállalat szlogenjeit kellett különböző zenei stílusokban előadni, a szálláson melegében fellelt eszközök segítségével. Mi a metalt húztuk, így fénysebességgel megszavaztak énekesnek, mint a stílus ismerője, tiltakozni nem volt időm. Már csak azért sem, mert éppen kiugrottam a következő kör fröccsért – így jár, aki a fontos pillanatokban nincs jelen. Namármost, aki tisztában van a dalnoki képességeimmel, az már sejti, ennek a sztorinak jó kifutása nem lehet.

Szóval kaptam egy hosszú fekete parókát (honnan kerítették, azt ne kérdezzétek), és filctollal nekem esett a társaság megfelelő mennyiségű tetkót rajzolni a különböző testrészeimre (csoportunk stylistja úgy ítélte meg, az az egy, ami van, nem elégséges). Került hamar néhány felmosóvödör dobnak, fakanál dobverőnek, a gitár- és basszuszúzdát pedig Van Canto módra prezentálta a csapat (dzsidzsidzsidi, tátá-tá-tátá-tá-tá-tátá, dudum-dudum). Én pedig hörögtem, üvöltöttem, krákogtam, bömböltem. Úgy éreztem, megtaláltam a tökéletes egyensúlyt Csihar Attila, Phil Anselmo és John Tardy stílusa között. Azóta sem értem, miért nem vagyok még a Hall Of Fame-ben.

Namármost az van, hogy azóta képtelen vagyok egy Amon Amarth albumot meghallgatni anélkül, hogy ez a bájos kis jelenet eszembe ne jutna. Sorjáznak a tökéletes, ütős, jól ismert és faszán bejáratott überdallamos riffek, még ikerszólók is vannak… - és erre rábömböl, ráüvöltözik valaki. Az egésznek olyan hatása van, mintha paródia lenne: a heavy metal kliséit szeretnék kifigurázni ezek a srácok? Nézhetjük persze ennek a pozitív oldalát is: soha ne add fel az álmaidat, látod, itt az élő példa: zéró hanggal is lehetsz egy jól menő zenekar énekese! Csak nagyot kell gondolni és hinni magadban. Na jó, egy éppen futó trendet elkapni sem árt éppenséggel.

Degradálónak hat, amit eddig írtam, tudom. Pedig a muzsika tényleg tök oké, a számok fogósak (minimum hármat fel tudnék tenni a "rockschlágerek" válogatásomra). A kötelező folk dajdajozásból is éppen annyi van csak, hogy az is elviselje, akinek a Korpiklaani vagy az Alestorm már gáz. Talán nem túlzás azt mondani, hogy ők a Manowar mai megfelelője: valahol baromi sablonos, ostoba és tulajdonképpen elég ciki, amit előadnak, már ha komolyan gondolják azt - de valahogy mégis jó. Kapunk amúgy némi ízelítőt abból is, milyen lenne ez a történet hagyományosabb vokalizálással: a "Saxons and Vikings" című számban Biff Byford is tiszteletét teszi, és hát…, hmm, ha az egész albumot ő énekli fel (akár csak duettben Johan Heggel), lehet hetekig ki sem tudnátok imádkozni a cuccot a lejátszómból.

Tessék, most, hogy megkaptuk, boomerek vagyunk, már megint egy hasonló hangvételű (nincs új a nap alatt, régen minden jobb volt) recenzió született. Az a szép a függetlenségben, hogy nem kell avval törődnünk, a mai fiatalok (fogyasztók) számára mi a releváns. Úgyhogy leírhatom, amit gondolok, mismásolás nélkül. Ergo simán mondhatnám most, ez egy vicc. De nem teszem, mert amúgy tényleg elég élvezetes…, az meg legyen az én bajom, hogy a csapatépítőkön minden baromságra kapható vagyok.

Kotta

Tényleg el van itt nálunk irgalmatlanul fuserálva szinte minden. Soha, semmi maradandó értéket fel nem mutató influenszerek (köztük számos "előadóművész") uralják a médiát, akik persze bőven kapnak megjelenési lehetőséget ott is, ahol helyettük akár értéket is lehetne közvetíteni. Rögtön van pénzre váltható "piaca" a talmi felszínességnek idehaza. Az utolsó szó pedig itt igenis lényeges és fájó. Sokadjára kell keserűen megállapítani; a posztkommunista blokk országai ebben is leköröztek bennünket. Az élőzenés kultúra alatt nálunk szakadt be leginkább a talaj. Öntudatos és büszke dáridóország vagyunk továbbra is (vagy egyre inkább?), mulatós falunapokkal, fesztiválokon pöffeszkedő pendrive-huszárokkal.

Nem véletlen a bevezető. A Jack Cannon is  leginkább Csehországba vagy lengyel barátainkhoz utazik, ha tehetségükhöz méltó koncertkörülményekre, ne adj' Isten elismerésre vágynak. A fővárosi klubélet is látott szebb napokat, úgyhogy örömre elvileg nincs okunk. Elvileg nincs, gyakorlatilag meg van. A JC most látta elérkezettnek az időt, hogy nekivágjon az üzleti szempontból tökéletesen halálra ítélt vállalkozásnak, első lemezük elkészítésének. Mindig öröm, ha a sok panasz helyett/mellett a muzsikusok lemezkészítést mernek bevállalni. A világ nem változik ettől meg, a falunapok, fesztiválok szánalmas felhozatala sem, de lesz egy maroknyi zenekedvelő, akik tartós értéket kapnak, ha beszereznek egy példányt a fizikai formátumban is megjelent hanghordozóból.

Engem némileg meglepett a tartalom, ugyanis valamiért tradicionálisabb blues megközelítésre számítottam. Ehhez képest rögtön a nyitó "Újra játsszuk a dalt" fogós gitártémája sokkal inkább egy slágeres rocknótát vezet fel. Ezután kapunk egy óriási groove-ot az "Ő az a lány" dalban. Nekem itt egy pillanatra az United zenekar neve is bevillant, kevésbé rádióbarát pillanataiban tudott ám a zenekar ennyire "groovy" is lenni.  Ez a koncepció végig megmarad, szinte valamennyi dal túllép és kitekint a hagyományos blues keretein túlra, noha a műfaj, mint deklaráltan legfontosabb hatás, azért mégiscsak végig tetten érhető a dalokban. Senki ne gondolja azonban azt, hogy mindent belefőzve készült itt valami stíluskatyvasz. Teljesen homogén és önazonos a végeredmény, magukat hallgattató, jól megírt, izgalmasan hangszerelt, változatos, minden túlzás nélkül remek dalokkal, amire azt gondolom, nagyon büszke most a zenekar.

A hangszerelés bravúros, az alaphangszerek (Zoltai György "Zozó" - ének, szájharmonika, Bíró Ádám -gitár, Gyergyádesz Péter - basszus, vokál, Lakatos Attila - dob, ének) mellett hangsúlyos billentyűk (Horváth Zsolt), kiváló vokálok (Czutor Anett, Török Jázmin) a megfelelő helyen. A stúdiómunka profi (Cserny Bogi Kálmán), az egész felvétel lélegzik, minden apró finomság, minden hangszer tökéletesen jelen van a hangképben. Számomra Bíró Adám gitározása külön erőssége az anyagnak. Változatos játék és hangszínek, számos hatásos és ötletes díszítés, szóló, kiváló sound jellemzi végig. Mindenből annyi van jelen, amit a dal megkíván és amennyiből azonnal kiderül; feelinges, rutinos, tapasztalt, zenében, dalokban gondolkodó hangszeres.

Kevésbé vagyok szövegcentrikus zenehallgató, viszont az nagyon idegesít, ha magyarul, egyben rettenet prozódiával énekelnek (lásd: "Őrizzük móóósolyodat"). Itt szerencsére ez az oldal rendben van, prozódia OK, a szövegek is, ugyan nem váltják meg a világot, de ők nem is költők, hanem muzsikusok, annak viszont egytől-egyig kiválóak. A felvételre zenészbarátokat is meghívtak,Nagy Ádám, Tóth András, Sturmann Pál gitárosok játéka is hozzátesz az egyébként is színvonalas produkcióhoz.

Fentebb már írtam, hogy a srácok biztosan nagyon büszkék az eredményre, azt viszont nem tettem hozzá, ezért most itt a végén pótolom; mindezt okkal és joggal teszik.

Túrisas

Honlapok:
www.davidreadman.com
facebook.com/wannahearyourock

David Readmant (Pink Cream 69, Voodoo Circle, Almanac, Adagio stb.) biztosan nem kell bemutatni a jól informált olvasónak. Bár a nagy példaképére, David Coverdale-re hajazó manírjai (szakmai nyelven: covizmusok) olykor kényelmetlenül közel vannak az eredetihez, nem hiába választotta oly sok színvonalas produkció a frontemberévé, nem beszélve a számtalan oldalági projektről és alkalmi vendégszereplésről. Readman immár saját jogán is legendává nőtte ki magát, épp ezért furcsa is volt, hogy eleddig mindössze egyszer próbálkozott saját szólóanyaggal. A saját néven 2007-ben kiadott szólóalbumot annak idején még Túrisas kolléga recenzálta a Rockinformban.

Úgy tűnik, Readman elérkezettnek látta az időt, hogy végre 15 év után újra saját néven adjon ki lemezt. Enyhén szólva meglepődtem, hogy e mögé nem állt be komoly kiadó, mondjuk éppen a Frontiers, amelynek mostanában még szívességet is tett, amikor a nápolyi cég új üdvöskéje, Aldo Lonobile új projektjének, a Black Eye-nak lemezét fölénekelte. Ehelyett a "Medusa" magánkiadásban jelent meg, Readman egy "go fund me" oldalon keresztül finanszírozta meg a lemez munkálatait.

A 2007-es szólólemez alapvetően inkább AOR-ihletettségű kiadvány volt, noha Readman már ott is meg-megvillantotta keményebb oldalát. A "Medusa" egyértelműen szikárabb fölfogású, metálosabb album; a lemezt nyitó "Madame Medusa" például akár Victor Smolski Almanacjából is származhatna. Readman természetesen nem akarta hanyagolni a Coverdale-hagyományokhoz illő bluesosabb tételeket sem (May Jane, Summer Wine).

Most is több neves vendégmuzsikus szerepel a dalokban; ha jól tudom (nem kaptam promóciós csomagot) a legtöbb dalt Bram Engelen holland gitáros játszotta föl (Readman manapság Hollandiában él), de egy-egy szóló erejéig föltűnik Roland Grapow (Helloween, Masterplan), Laki Razagas (Devil's Train) és Simone Mularoni is (DGM, Empyrios). Annak külön örülök, hogy néhány dalban Julien Spreutels (Epysode, Ethernity, Noveria) billentyűszólói is hangsúlyos szerepet kapnak. Ebből akár többet is el tudtam volna viselni.

A görög mitológiából ismert gorgók közül Medúszának - mint tudjuk - sok-sok kígyó "színesítette" félelmetes ábrázatát, és ez az album is elég változatosra sikeredett: megannyi stílus, fölfogás, attitűd tekereg igézően a 10 szerzeményben, mintha Readman eddigi karrierjének egyfajta összegzését akarta volna elkészíteni. Ha valóban ez volt a célkitűzés, szerintem a mesterterv kivitelezése elég jól sikerült. Nem fog senkit fülhallgatóval a fején a fotelhez szögezni, de igazán kellemes hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
No Dust Records (Európa)
Animated Insanity Records (USA)

Honlap:
facebook.com/SpeakingToStones

Általában jó előre fölkészülök az engem érdeklő zenei kiadványok megjelenésére; már hetekkel, akár hónapokkal előre listázom (ha tudom), hogy mi várható, mi a megjelenés pontos dátuma, olykor még az előadók, kiadók oldalait is böngészem, hogy van-e valami újság. Erre vajmi kevés esélyem volt az új Speaking To Stones albumnál, hiszen eddig mindössze két lemezük jelent meg, az első "Speaking To Stones" címmel 2006-ban, a második "Elements" néven 2012-ben. Igen! Pontosan 10 éve! Azóta azt sem tudtam róluk, hogy léteznek-e, sőt egyáltalán zenélnek-e még.

A Speaking To Stones valójában egy New York állambeli, olasz fölmenőkkel rendelkező "szobagitáros", az egyértelműen Petrucci-iskolába tartozó Tony M. Vinci projektje. A bemutatkozó lemez még dobgéppel és egy grunge hatásokat mutató, azóta voice coachként dolgozó énekessel (Richard Fink IV) jelent meg, nem is hagyott túl nagy nyomokat bennem, noha már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy tehetséges húrnyűvővel állunk szemben.

A Speaking To Stones igazából akkor avanzsált kedvenccé, amikor Mark Zonder dobost (Fates Warning, Chroma Key, Warlord, A - Z) és Andy Engberg énekest (Lion's Share, Section A, Sorcerer) megnyerve Vinci elkészítette filozófikus témájú magnum opusát, azt az "Elements" című remekművet, amely 2012-ben - utólag is azt mondom: méltán - a toplistám ötödik helyére került. Ilyen előzmények után érthetően úgy megörültem a váratlanul fölbukkanó folytatásnak, mint idült alkoholista a reggel hatos kocsmanyitásnak.

Azon nyilván nem lepődtem meg, hogy ilyen hosszú hallgatás után, főleg idejétmúlt dallamos progresszív metált játszva a csapat két nevesincs - kvázi fiktív - kiadónál jelentette meg a harmadik albumot. Azon viszont meglepődtem - és mondhatom: nem kellemesen -, hogy az előző kiadványon jól bevált csapatnak már nyoma sincs, sem Zonder jellegzetes, fifikás ritmusai, sem Engberg bomba hangja és megkapó dallamérzéke nem simogatják már lelkemet. Helyettük persze itt van egy igen tehetséges, fiatal dobos, Mike Malyan (Monuments, Disperse), valamint egy számomra tökéletesen ismeretlen énekes/gitáros, Maxi Curnow (Tar & Honey), de azt kell mondjam: akármilyen fölkészültek is, bizonyos értelemben elszürkült, kevésbé jellegzetes vagy karakteres lett velük a végeredmény.

Az "(In)human Error" nyilván nem egy-két hallgatásos anyag, jócskán dolgozni kell rajta, vele, csak kellő idő- és erőráfordítás után bontakoztatja ki, mutatja meg erényeit, de az már most világos, hogy hiába a végre arányos, ütős megszólalás, Curnow egyszerűen nem olyan dallamérzékeny, mint a svéd Engberg, sőt sokszor inkább az első lemezen éneklő, jellegzetesen amerikai stílusú énekest idézi. Természetesen Vinci az elmúlt 10 évben sem felejtett el gitározni; riffjei, szólói tényleg élményszámba mennek, de az a véleményem, hogy nem sült el jól a fiatalítás, a promócióban beharangozott modernizáció. Az "In(human) Error" egyébiránt egész Teramaze-es lett, sajnos nem az ausztrálok legjobb korszakát idézve meg. Ezen bizony ülnöm kell még kicsit, de kétlem, hogy idővel képes lesz berágni magát szívemnek belső kamráiba.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.dynazty.com
facebook.com/dynaztyband‎

Teljesen nyugodt lelkiismerettel kijelenthetem (mindez ugyanis könnyen ellenőrizhető, hiszen minden egyes lépésének megvan a digitális "lábnyoma"), hogy a Dynazty-t a mi blogunk fedezte föl a magyar rocksajtót rendszeresen szemléző olvasóknak (beleértve a "szakmai" olvasókat is). Éppen ezért fájdalmas az, ami kb. 2015-16 óta náluk folyik (megjegyzem nemcsak náluk, hanem sajnos egyre több pályatársuknál, s ez a jelenség rendkívül aggasztó). Néhány szemelvény a végzetes leépülés állomásairól (magunkat idézzük):

"A zeneileg különben nem rossz 'Titanic Mass' (2016) című folytatás olyan fejleményeket hozott, amelyektől kiver a vérvörös ragya. A nagyobb kiadóhoz és ezzel a közízléshez (értsd: populáris tendenciákhoz) történő igazodás elektronikus háttérkütyüzéssel, technós effektekkel borzolta az amúgy is zaklatott kedélyeimet."

"Ami a 'Renatus' (2014) óta folyik náluk, számomra már érthetetlen, de főként emészthetetlen. A 'glam' és a 'power' föliratú két szék közül sajnos alighanem a földre huppantak, és ott a talajmenti kipárolgásoktól megszédülve rátaláltak a skandináv pop-rock eurovíziós fazonigazításon átesett, ellenszenvesen digitalizált hangzására."

Mivel a szokásos, pontosan kikalkulált két év immár eltelt, kezükbe vehetjük a Dynazty totális ellaposodásának legújabb dokumentumát "Final Advent" címmel. Hogy minek végső eljöveteléről van szó, csak találgatni tudunk: az elvtelenségé, a korszellemnek való teljes behódolásé, az üzleti szempontok művészi tartás fölött aratott diadalmáé, az irrelevanciáé... ki tudja? Mindeközben Nils Molin énekes nem átallott a nyilvánosság elé állni ezzel a promóciós dumával: “Amikor a világjárvány tavaly megakadályozott minket abban, hogy turnézzunk, úgy döntöttünk, hogy minden erőnket arra fordítjuk, hogy a legjobb és legmeghatározóbb albumot készítsük el magunkról. És így is tettünk.“ Molin nyilatkozata bizony köszönőviszonyban sincs a valósággal; ezzel nálam a csapat végképp elveszítette minden hitelét.

A "Final Advent" a végső beteljesedése mindannak, amit én a svéd csapatnál hosszú évek óta aggodalommal figyeltem, helytelenítettem, sőt kárhoztattam. Ez egy - gyanítom - itt-ott már nem is hangszerekkel följátszott, rockzenét csak nyomokban tartalmazó, digitalizált, sablonos és szirupos techno pop, amelynek innentől kezdve semmi helye sincs a koncerttermekben, mert táncklubokba és olyan divatos popfesztiválokra való, mint amilyen pl. a Sziget.

Értem én, hogy a rockzene már jó ideje underground műfaj, értem én, hogy a Szigeten pl. minden olyan együttes előtt, amely nyomokban rockzenét (is) tartalmaz percek alatt látványosan leürül a nézőtér, de ezt lehet méltósággal is viselni. A Dynazty bohóckodása, gyomorfogató érdekházassága a technóval ráadásul működésképtelen, mert az ABBA - mint sikeres pop-rock crossover - egyrészt egyszeri és megismételhetetlen korjelenség volt, másrészt a divatos ízesítésű előkevert italát (wine cooler, hard seltzer) szorongató buliarcú tinin fizikai rosszullét vesz erőt az elképesztő gitárszólók (sőt basszerszóló! - lásd "The White") hallatán, de a modern hangzásokra nyitott modern rocker sem érti, hogy miért kell hosszú és virtuóz szólókkal, a gitárok magamutogató vértyogtatásával húzni az időt, borzolni a kedélyeket.

Most ünnepélyesen kijelentem, hogy én a Dynazty-re innentől kezdve nem pazarolom az időmet, lemezeikről kritikát most posztoltam utoljára. Az sem érdekel, ha ez némi relevancia-vesztéssel jár.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.battlebeast.fi

Az európai power metal evolúciója a múlt évtized közepén kanyarodott abba az irányba, aminek fő képviselői a Battle Beast és a Beast In Black lettek – nyomukban a kissé tradicionálisabb Bloodbounddal –, jóllehet bizonyos genetikai "lábnyomai" már a Nightwish "Once" című albumán is fellelhetőek voltak. Az euro-discoból, illetve más pop irányzatból származó dallamok, a gépies-húzós dobütem a szintetizátorok jellegzetes, nyolcvanas évekbeli hangszínével és alapozásával tulajdonképpen könnyen integrálódott a Helloween-féle stíluselemekbe, még akkor is, ha rajongók egy része idegenkedve fogadta az új hatásárnyalatokat.

Az integráció azonban minden ellenérzés ellenére meghozta a várva várt sikert, sőt, az esetlegesen lemorzsolódott régi fanok helyett dupla annyi számú új várományost termelt ki: nem véletlen, hiszen a mézédes dallamok, a táncra ingerlő ütemek, az egyszerű ritmusképletek és a könnyen követhető dalszerkezetek azokra is hatni tudtak, akiket alapvetően elriasztott a "true metal" horzsolóbb jellege, és ha úgy vesszük, bizonyos értelemben Európában átvették a valamikori Bon-Jovi-féle glam alakulatok helyét..

Jóllehet az új stílust a The Night Flight Orchestra maxolta ki, azonban a kritikám elején említett bandák tették a fesztiválok bebetonozott vendégeivé – jómagam a gitárjáték miatt a kezdetektől fogva jobban szerettem a "bestiákat", mint a kissé paródia-szagú svédeket, akiknél a metal elemek már úgy szorulnak háttérbe, mint Afrikában a profi jéghoki csapatok.

A Battle Beast történetével nem fárasztanám az olvasót, aki egy kicsit is ismeri őket, minden bizonnyal töviről-hegyire tisztában van a Shakespeare tollára kívánkozó sorstragédiával, aminek a vége azonban az elvárásokkal szemben optimista jellegű: a szereplők halála vagy bukása helyett két olyan zenekar is létrejött, akik az általuk prezentált színvonalat és stílust tekintve abszolút felcserélhetők.

A csapat legkiemelkedőbb egyénisége a 2012-ben csatlakozó Noora Louhimo énekesnő, aki az egyébként a szintén kiváló hangi adottságokkal rendelkező Nitte Valot váltotta: hangjában ott van az oroszlán bőgése, de ha kell, akkor szirén módjára képes édes-mézes hangszínt varázsolni – ahogy azt a dallamok megkívánják.

Azok, akik csak legyintenek az efféle megközelítésre, úgy gondolom, elhamarkodottan ítélkeznek, hiszen jóllehet a pop valóban alkotórésze a Battle Beast zenéjének, ám azt sem felejtették el, hogy igazából egy metal csapat: hallgasd csak meg az album nyitó szerzemény groove-os riffjeit, és rögtön belekerülhetsz egy olyan fém-hintába, aminek szédítő jellegét akárhogyan is akarod, nem tudod elnyomni.

A lemez irányvonalát tekintve nem különbözik elődjétől, talán csak a hangzás lett dúsabb és a dallamok cirókásabbak, a gitárszólók azonban ügyesen ellensúlyozzák a már-már giccsbe forduló szinti-csilingelést. (S ha már gitárok, álljunk meg egy szóra: Joona Björkroth szólóiba nem lehet belekötni, de kissé túltervezettek, elődje, Kabanen ösztönösen jobban bánik a hangszerével és ebben a tekintetben a Beast In Black talán erősebbnek tűnik.)

A nagyzenekari hangzáselemek azonban ügyesen tolják feljebb a lemez élvezeti értékét, még akkor is, ha néha "túldíszítetté" teszik a dalokat – mivel azonban ez már a csapat hatodik albuma, nem hiszem, hogy bárkit váratlanul ér egy-egy fúvós vagy vonós hangszín, esetleg a hangulatot megkavaró esztrád.

Szórakoztató? Igen! Előremutató? Ahogy vesszük, egy új stílus létrehozásának, "kicsiszolásának" esetében még azt is mondhatjuk, hogy igen. Alkalmas az aréna-korszak stílusainak reprodukálására? Igen! Ehhez a három igenhez én már csak egyet tudok hozzá tenni: érdemes meghallgatni? Igen!

Garael 

Kiadó:
Pride & Joy

Honlap:
facebook.com/Dreamtideband

Helge. Ezt a nevet adták neki a tréfás kedvű szülei. Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy a családneve Engelke. Jó poén, hahaha. Sikerült ezzel a kábé kinyírni a srác karrierjét, merthogy nincs az az univerzum, ahol ilyen névvel rocksztár lehetsz! Pedig hősünk a gitárzenét szeretők és értők listáján a 15-20 kedvenc húrnyűvő közé biztosan beverekedné magát, ha ismernék őt egyáltalán széles körben. Ha az egyediséget, egyéniséget nézzük, akkor pedig a top ötbe is akár.

Túrisas cimbora megírta korábban, miért is akkora ász Helge (például ITT és ITT), úgyhogy ezzel nem fárasztom magamat. Némi háttéranyag: fő zenekara ugyebár a Fair Warning, csakhogy ott a basszeros az első számú dalszerző. Verbuvált ezért maga mellé egy másik csapatot, ami 100%-ban az ő elképzeléseit valósítja meg, ez lenne ugyebár a Dreamtide. Fogalmam sincsen, miért kellett 14 évet várni erre az albumra, mert az anyabanda sem túl aktív; egy biztos, megérte.

Igényes, dallamos hard rock hallható tőlük ezúttal is, egy amolyan no name szupergrúptól (ha már a nevekkel csak a baj van :D). Az Engelkét kísérő zenészek ugyanis egytől-egyik kimagasló színvonalon tolják a rockot, egyedül talán Torsten Luederwaldt billentyűs villant keveset. Oké, a gitáros együttesében, főleg, ha az olyan kompetens, amilyen, talán nem is meglepő ez a háttérbe húzódás, de azért valamivel invenciózusabb szinti-játékot személy szerint én el tudnék viselni. A ritmusszekció amúgy új, nem túl ismert arcok (legalábbis ebben a zsánerben), de hallhatóan nem ma kezdték a szakmát, és Olaf Senkbeil is remek, különleges hanggal megáldott énekes.

Helge barátunk amúgy nem csak szólók terén gurít roppant egyedit, az egész gondolkodásmódja el tud távolodni a mainstreamtől, időnként a riffek és a nóták dallamvilága is egészen unikális. Emlékszik valaki még a No zenekarra? A "One Rule" például arra hajaz, és hát lássuk be, Slamo is egy különleges figura, igazán sajátos látásmóddal. Komolyan mondom, felüdülés egy ilyen banda, amelyik végre kilóg a Frontiers homogén felhozatalából.

Szóval, ha vevő vagy egy kis minőségre, egyéniségre, ami azért nem távolodik el a melodikus hard rock gyökereitől, akkor elő kell venni a Dreamtide lemezeket. Nincs sok, összesen négy – és ezekből minimum kettő kiemelkedő. Az, hogy kevesen ismerik őket, ne tántorítson el, az nem a muzsika színvonalához köthető! Sokkal inkább a habókos felmenők vagy az előnytelen külső sara, de leginkább ezek kombinációja lehet felelős ezért a skandalumért – ahogy azt tanult kollégám korábban kifejtette.

Kotta

Kiadó:
Metal Blade Records

Honlap:
www.a-zband.com

Nem vagyok benne biztos, hogy ez a névválasztás szerencsés volt. Értem én: Aldertől Zondering, az elejétől a végéig, mindent befogadva és felölelve stb. De egyrészt a legtöbb ember azt sem tudja majd, hogyan kell kiejteni (egyébként állítólag "A through Z" a megfejtés), másrészről elég idétlenül néz ki, kb. olyan idétlenül, mint a lemezborítón vigyorgó (vicsorgó?) zebra egy almával a szájában. Ráadásul azt a benyomást kelti, mintha ez a csapat Ray Alder és Mark Zonder duettje lenne, pedig erről szó sincs.

A nagyágyúkkal fölsorakozó szupergrúp ötlete valóban Mark Zonder dobos (Fates Warning, Warlord, Speaking To Stones) agyában fogant meg még 2020 elején, de igazából nem Ray Alder énekes (Fates Warning, Redemption) volt a főmunkatárs, hanem Vivien Lalu (Shadrane, Lalu) billentyűs, producer. A dalok alapötleteit ők ketten pakolták össze, a többieket: Philip Bynoe (Steve Vai, Tony MacAlpine) bőgőst, Joop Wolters gitárost és Aldert magát csak később nyerték meg a projektnek. Sőt voltaképp Alder volt az utolsó csatlakozó, aki előtt Zonder vagy 20 másik énekesnél kopogtatott eredmény nélkül.

Zonder kiindulópontja az volt, hogy nem 12-15 perces progresszív opuszokban gondolkodik, hanem rövid, direkt, a hallgatókat azonnal horogra akasztó dalokban. Elgondolása szerint ebből a fájlküldözgetős közös munkából kialakul egy stabil együttes, amely további lemezekkel jelentkezik és nagyobb koncerttermekben találkozik a közönséggel. Háááát, nem tudom. Legyen igaza! Nekem mindenesetre elég naivnak tűnik a célkitűzés.

Annyi biztos, hogy minden szám 6 perc alatt van (a lemezen összesen 10, plusz egy bónusz), és tényleg nem elvont prog-zsonglőrködést hallunk, noha a kiemelkedő hangszeres képességek és a muzsikusok stíluspreferenciái azért nyilvánvaló nyomokat hagytak a szerzeményeken. A lényegre törő rövidség tehát adott, de a linearitás már kevésbé. Ezek a muzsikusok nem tudnak a bőrükből kibújni, főleg ami Zondert illeti, hiszen teljesen egyéni, azonnal fölismerhető és közel sem szokványos a stílusa. Mindez párosítva Alder jellegzetes hangjával, azonnal pavlovi módon indítja be a Fates Warning rajongók nyálelválasztását. És nem is kell csalódniuk, az olyan komótosabb, fifikásabb dalok mint pl. a "Rise Again", "Stranded", "Sometimes", mintha a legendás "Parallels" (1991) végül fiókba került demói közül lettek volna kibányászva. (Nem állítom, hogy voltak ilyenek...)

Érdekes, hogy nekem - aki hatalmas "Parallels" fan vagyok - mégis az eredeti, zonderi célkitűzésnek valamivel jobban megfelelő - nagyon óvatosan és némi fönntartással használom ezt a szót -, kommerszebb metál nóták jönnek be: pl. "Trial By Fire", "The Far Side Of The Horizon", "Window Panes", "Borrowed Time", "The Silence Is Broken". Szerintem viszonylag könnyen emészthető, de nem azonnal ható dalok születtek. Egyik sem lesz instant rádiósláger, ellenben bennük van a pontenciál, hogy idővel annyira beérjenek nálam, hogy esetleg még az év végi toplistámra is bedolgozzák a lemezt.

Tartuffe