Kiadó:
Dynamo Records

Honlap:
www.noturnall.com

Az internet által kitágult a világ, egyben közelebb is kerültek egymáshoz az emberek: gondoljunk bele, hogy csak a youtube által milyen csodákra bukkanhatunk a világ másik tájékáról. Így váltak közismertté az ázsiai gyerekek között feltűnő elképesztő tehetségek – és ha már zenei oldal vagyunk, vegyük például a tizenéves gitárfenoméneket –, akik mindent (is) le tudnak játszani, olyan elképesztő technikai tudást villantva, ami elgondolkodtatja az embert, hogy ennek talán a tudomány álláspontjának ellenére genetikai eredete van.

Ezen persze lehetne vitatkozni, és nem is tisztem ebben a kérdésben véleményt mondani, de a tapasztalat azt sugallja, hogyha Brazíliából feltűnik egy progresszív-power metal csapat, akkor ott bizony komoly, néha ámulatba ejtő képzettségű zenészekkel találkozhatunk – ilyenkor aztán találgathatjuk, hogy vajon a brazil zenei képzés ilyen magas szintű, vagy pusztán a gyakorlás, esetleg a szegénységből való kitörés vágya az, ami prémiummá varázsolja a terméket.

Ezért nem is csodálkoztam azon, hogy a Tartuffe ajánlotta Noturnall olyan instrumentális színvonalat képvisel, amit nehéz elképzelni az ország nyomornegyedeiből kikapaszkodó fiataloktól – de hát ha a sportban működik a dolog, miért is ne működne a zenében? A csapatról korábban már írtunk, és jóllehet, akár be is másolhatnám ide Tartuffe kolléga kritikáját, de meggyőződésem, hogy az új album minden aspektusában felülmúlja recenzált elődjét (ez pedig a gitárjátékot tekintve nem kis teljesítmény). A biográfiát a leírtak függvényében nem is részletezném – a tagok ismételten szinte teljesen lecserélődtek – és ha az ágas-bogas zenekartörténet elejére kívánkozó André Matos és a Shaman nevét említem, akkor gondolom, olvasóink nagy része tudja, miről is lehet szó.

Az alap tehát a jó öreg európai power metal, amit, főleg a gitáros, Mike Orlando (ex- Adrenaline Mob) virtuozitása – ez gondolom, a zenész múltbeli tevékenységét ismerve nem meglepetés – tol el progresszív irányba, jóllehet, a riffelés, és a néha agresszívvá váló ének (hörgés) a durvább stílusok tájékára penderíti a hangzást. A fiúknak jó kapcsolata lehet a Symphony X-szel, mert vendégként feltűnik Michael Romeo, aki az egyik szerzeményben a nagyzenekari hangzásért felel, de egy-egy nyúlfarnyi időre szerepet kap Mike Portnoy és David Ellefson is.

Mi is az erőssége a lemeznek? Elsősorban a már említett hangszerbűvöldét említeném, Orlando játékában minden ott van, amire a gitár szerelmesei áhítoznak, de a számomra ismeretlen dobos is káprázatosan tolja a ritmust, a brazil csapatokra jellemzően néhol integrálva a folk örökségét. A másik kitűnő aspektus a dallamérzék, ami tökéletesen megfelel az európai power metal követelményeinek, még úgy is, hogy az egymásra halmozott instrumentális részek között néha keresni kell az énekesi munkát.

Mindezek ellenére mégsem mondanám, hogy annyira bonyolult a helyzet, mert míg a hangszeres részek elemzéséhez kell azért egy-két meghallgatás, a refrének szinte azonnal ütnek, mégpedig szinte szó szerint, mert a már említett hangzásbéli durvaság bizony eléri a dallamokat is. És éppen itt van a csapat nagyszerűsége, mert ennek ellenére azok is tudják élvezni a dalokat, akik számára esetleg túl sok már a hangjegyek progresszív halmozása.

A lemez két epikus, nyolc percen is túlnyúló darabját emelném ki: a "Shallow Grave" az egyszerűbb, ami tökéletes példája annak, hogyan kell felépíteni egy ilyen hosszú számot anélkül, hogy unalmassá válna, vagy esetleg a túlnyújtottság érzete merülne fel bennünk, a másik pedig a záró "Great Filter", ami azonban már "sok" nekem.  Úgy gondolom, hogy a csodás groove-ok és szólók ellenére az instrumentális részek már agyonnyomják az architektúrát, és elválva a dallamváztól, öncélúan hirdetik a hangszerek kezelésének mesteri mivoltát.

A lemezt újra hallgatva meggyőződésem, hogy a "Cosmic Redemption" a progresszív-power metal iskolapéldája, aminek minden elemét átitatja a muzikalitás és a mesterségbeli tudás, egyaránt kiszolgálva a hangszerek kezelésének szerelmeseit, és a hagyományoknak megfelelő dallamkezelés barátait.

Garael

40 év zenerajongás, gitár- és rockfanatizmus után a legtöbb esetben  nincs olyan, hogy kedvenc zenekar vagy lemez. Helyette van viszont nagyon sok kedvenc. Ugyanakkor ezek közül is kiemelkednek a számunkra valamiért különleges előadók és albumok, amelyek végigkísérték az életünket, alapvetően formálták és alakították zenei ízlésünket.

Néha azonnal tudjuk, hogy a találkozás egy életre szól, néha azt gondoljuk, hogy kincsre bukkantunk, aztán az évek során valahogy mégis elhalványul a fényük, néha pedig az első találkozáskor fel sem ismerjük még, hogy később mennyire fontossá válnak. Az én korosztályom első meghatározó zenei élményei nagy valószínűséggel az LP formátumhoz köthetők, és ahogy mondani szokták, az első lemezére szinte mindenki, az első letöltésre viszont senki nem emlékszik. Igen, élmény volt egy-egy lemezt kézbe venni.

Amikor az újabb vinyl-korszak lassacskán engem is megfertőz (a CD-t összességében azért még ezzel együtt is praktikusabb formátumnak gondolom), első körben - minden szempontot mérlegelve - az alábbi lemezeket szereztem be, mint az életemet végigkísérő, ízlésvilágomat alapvetően meghatározó anyagokat, amelyeknek immár (többnyire újra, hiszen egyszer már jórészt megvoltak...) "bakeliten" is mellettem a helyük, sok-sok év után, időutazás-szerűen átélve ismét a szertartásos, időt rászánó, borítót nézegető lemezjátszó-élményt.

Hendrix, akinek zenéjével sokáig nem tudtam mit kezdeni, de az "Electric Ladyland" azért megvolt, a dupla lemezt kihajtva pedig mindig nézegettem azt a zöldes füstbe burkolt, kalapos Hendrix képet. (Ma ugyanez a kép, otthon, a "man cave" dísze.) Szuggesztív volt, egyben valahol éreztem, hogy ez a zene érték, a hiba pedig az én készülékemben van. Igazam volt.

Az első Black Sabbath pedig egy év híján egyidős velem. Sőt a hivatalos lemezmegjelenést tekintve napra pontosan egy évvel vagyok öregebb a Heavy Metalnál, ugyanis a '70.02.13-án megjelenő lemezhez kötjük a műfaj megszületését. Elég menő, nem? A borító meg hátborzongató, tökéletesen illik a címadó dalhoz, holott maga az ötlet, hogy egy vízimalom előtt álldogaló hölgy nézzen ránk, nem tűnik (papíron legalábbis) túl beszaratósnak. Négy srác a birminghami peremkerületek szmogos, ipari, melós taposómalmából menekülve alkotott örök érvényűt, mindezt ösztönből, egy pár nap alatt felvett lemezzel. Jugóból szerencsére relatíve egyszerűbben lehetett beszerezni, emlékeim szerint nekünk így volt meg. A mapledurhami (UK) vízimalomhoz pedig tuti, hogy egyszer elzarándokolok.

A "Rising" meg még azelőtt vett meg, hogy ismertem volna a Rainbow-t, vagy egyáltalán megérintett volna a Rock. Már nem emlékszem, hol láttam meg, talán egy Aradszky Laca meg Harangozó Teri lemez között valakinél, de egyszer csak ott volt ez a lenyűgöző pre-fantasy borító, áttörve a '70-es évek legvégének áporodott szocreál igénytelenségét (amiért most általam ismeretlen okból, mint "retro" életérzés, lelkesedni vagyunk képesek...) Ráéreztem, hogy nekem ezzel a lemezzel még lesz dolgom. Lett is. Blackmore és DIO. Nagyon ráhibáztam. A "Stargazer" pedig az egyetemes rockkultúra egyik legragyogóbb ékköve. Ki tudja, hányszor hallgattam meg az egész lemezt azóta anélkül, hogy kicsit is ráuntam volna.

Van Halen nélkül meg nincs az a gitárközpontú rockzene, ami annyira az életem részévé vált a '80-as évek óta. Hendrix felfed(ez)te és ránkszabadította a hangszerben rejlő energiát és erőt, Eddie Van Halen pedig betörte ezt a vadlovat. Megmaradt ugyanaz az erő és energia, de engedelmessé vált, legalábbis Eddie-nek. Azt csinált vele, amit akart. A VH debütáló lemezén konkrétan elengedte és az agyon is taposott bennünket a barázdákon keresztül. Akárhogy is töröm a fejem, nem tudom felidézni, hogy vinyl formátumban birtokoltam volna valamikor is, ami elég nagy szegénységi bizonyítvány. Némileg mentség csak, hogy amennyiben a szabadkai dealer nem tudott hozni, 550 Ft volt egy nyugati lemez, ami mostani árfolyamon közel húszezer. Ez pedig egy ruppótlan gimisnek ritkán megengedhető luxus volt. Nem is értem, hogy sikerült többször is rendelni a helyi, ún. Hi-Fi Nyusziból.

Yngwie. Amikor már azt hittük, hogy elértünk a falig, nem tud már hová tovább tágulni a gitáruniverzum, felhangzott a "Far Beyond The Sun". Pedig még csak nem is távolról a Nap mögül érkezett, csupán Svédországból, bár akkor és ott tényleg sokaknak (nekem is) úgy tűnt, hogy a lemezen hallható gitárjáték nem lehet földi eredetű. A lemez beszerzése nem volt könnyű (akkoriban amúgy egy külföldi lemez beszerzése sem volt könnyű), ráadásul keserű emlékeket is felidéz bennem. A fizika pótvizsgám napján volt a Scorpions koncert az MTK stadionban. Cimborán fent, én lent (minden értelemben, hiszen osztályismire buktam), erre még a legkajánabb vigyorral előhúzta ezt a lemezt is, amit Pesten begyűjtött, míg én azt hallgattam, hogy a gimi 3. osztályát ismételhetem. Teli torokból röhög, lóbálva a lemezt előttem (persze, hogy tudta, hogy nekem az a lemez mindent jelent), míg én tekintgettem körbe, hogy hátha lelek valamit, amire felköthetem magam. :-))))

Hendrix, Eddie és Yngwie tehát megírták a tankönyvet, utána pedig a diákokon volt a sor, hogy ki-ki a saját kifejezési módjával felmondja a leckét. Ez olyan jól sikerült, hogy a '80-as közepétől megjelent néhány neoklasszikus gitáros alapmű, amelyek azon túl, hogy a klasszikus zenéhez fordultak ihletért, szakítottak a rockzene, legtöbbször  improvizatív megközelítésével is. Ezeket a darabokat a mai napig köti a kánon, változtatás nélkül hangzanak el koncerteken. Óriási büszkeség volt, hogy '89-ben Szekeres Tomi is megírta a maga kitűnő instrumentális dolgozatát, ami a mai napig hivatkozási alap. Az utóbbi lemezt kivéve egyik sem volt meg, beszerezhetetlenek voltak. Mostanáig várt az élmény, hogy kézbe foghassam őket. Most is csak óriási szerencsével jutottam hozzájuk, elképesztő kedvező áron.

Ha pedig csupán egyetlen dalt kell megnevezni a zenei öntudatra ébredésemet jelentő '80-as évekből, az a Hear 'n Aid project "We're Stars" dala. Ez tulajdonképpen a "We Are The World" rockváltozata, az akkor legnépszerűbb zenekarok énekeseivel és gitárosaival, természetesen egy hosszabb  szólóbetéttel, ahol az akkor még fiatal, mára már legendának számító gitárosok felváltva kapnak lehetőséget. Gyalázat, de meg sem jelent a lemez CD-n, ami a vinyl-újrakezdés mellett talán a legerősebb érv.

Ha csak ezek a lemezek maradnának meg, egy CD állományomat sújtó elemi csapás után, felettébb szar lenne, de azért életem végéig lenne minőségi hallgatnivalóm.

Túrisas

Az első két Dio lemezt azért imádom, mert ott a Mester (igen, nagy M-mel) nagyon jól eltalálta az egyensúlyt a Black Sabbath sötétebb, komorabb és a Rainbow dallamosabb, rockosabb világa között. A "Sacred Heart" már elindult egy poposabb irányba, a "Dream Evil" pedig egyértelműen Blackmore kiütéses győzelmét hozta Iommi felett (nem is szeretem azt az albumot). Ekkor jött egy 17 éves suttyó, aki visszarángatta a világ legjobb metal énekesét a helyes ösvényre: a "Lock Up The Wolves" megint okés lett - amolyan visszacsapásként, éppenséggel nagyon is sabbathos.

Hogy jön ez ide? Úgy, hogy Michael Angelo Batiót és Gus G.-t láttam már néhányszor, Andy Martongelli pedig kicsit sem érdekelt. Egyértelmű, kizárólag azért mentem el erre a bulira, hogy csekkoljam: mi a bánat történt ezzel a Robertson gyerekkel az elmúlt harminc évben? A Black Sabbath akkori újjáalakulása miatt nem tudott több albumot kiadni Dióval, ez rendben, de azóta sem lehetett hallani róla. Pedig – ahogy az szerda este kiderült – ezzel sokat vesztettünk mi, rockerek.

Martongelli melegítette be a maroknyi közönséget, nem játszott túl sokat, lévén a legkevésbé ismert arc. Saját bandájától (Arthemis) és Ellefsontól nyomott egy-egy énekes számot (utóbbi a Sotóval rögzített "Like A Bullet" volt), majd egy instrumentálist, aztán az ellefsonos ismeretség és közös munka apropóján eltolta a "Symphony Of Destruction"-t is. Az kiderült azért ennyiből is, hogy technikás gitáros, nem véletlenül keveredett ide ő sem. Utána lépett fel Rowan Robertson, akit személy szerint legjobban vártam.

Nehéz dolga lehetett a nótaválasztásnál, mert egyetlen lemezről ismerhetjük csak, már aki egyáltalán. (Megjegyzem, feltűnt azért máshol is – DC4, Logan-Robertson, sőt tavaly is kijött tőle valami "Lock Up The Wolves" néven éppen ezekkel az olasz zenészekkel, akik itt is kísérték a gitárosokat -, de kétlem, hogy élő ember hallotta volna ezeket.) Természetesen ennek megfelelően Dio- és Sabbath-hangsúlyos volt a rövidke műsora (öt szám), naná, hogy a "Holy Diverrel" a végén. Érdekes, hogy az "I"-t is elnyomta, pedig ezt nemigen játszhatta a Mesterrel még élőben sem, és ugyebár azon az ominózus újjáalakuló Sabbath albumon jelent meg, ami derékba törte az éppen csak beindulni látszó karrierjét. De hát ő már csak ilyen lehet; kedves, mosolygós, megbocsátó: tisztára úgy tűnt még most is 17 éves kamasz, amikor – láthatóan meglehetős zavarban – mondott néhány szót a közönségnek.

Zavarban lenni pedig semmi oka sem volt, merthogy eszméletlenül jól tolta! Kezdjük avval, hogy ő volt az egyetlen az est fellépői között, aki egy "komoly" rockgitárral mert kiállni a színpadra. Mennyivel nagyobbat szólt az a Fender, mint mondjuk az Ibanez, vagy a Jackson! Szerintem a játékstílusa is sokkal ízesebb, mint a többieké: lehet, a legkevésbé volt shredder, de élvezet volt hallgatni – és nézni is, ha már itt tartunk, ahogy Michael Schenker módra rátekeredett a hangszerére. Miatta jöttem, és nem is csalódtam, nálam ő vitte a prímet aznap este.

Gus G. megtörte az addigi koreográfiát, mert a műsor hátralévő részében nem volt több énekes produkció. Csak a hangszeres számaiból válogatott egy csokorra valót (6 nóta – így övé volt a leghosszabb szett), ami annak tekintetében mindenképpen fura, hogy a színpad szélén téblábolt egy meglehetősen jó énekes. Se Firewind, se Ozzy…, de még a szóló dolgai között is akadt volna olyan sláger (például a "Summer Days" – eredetileg szintén Sotóval), ami jól illett volna ide. Értem én, hogy most ezt az oldalát akarta megmutatni, de azért mégiscsak menjen a fenébe: amíg a többiek mindent megtettek a szórakoztatás jegyében, addig ő hozta az én igazi művész vagyok borsószem királylányos attitűdjét.

Gus amúgy végtelenül letisztultan penget, a dallamai pedig Satrianit idézően könnyedek és légiesek helyenként. Arról nem is beszélve, hogy mennyivel jobban néz ki! Szóval igazi sztáralkat, épp ésszel felfoghatatlan, hogy amennyiben a nem sokkal korábbi Satriani és Vai fellépésekből kalibráljuk a gitárzenét szeretők táborát, akkor hogyan lehet, hogy azok tizede sem kíváncsi egy ilyen erős négyes felhozatalra. Mert ugye mondanom se kell, hogy a nézők száma nem érte el a háromjegyű tartományt.

Végül Batio hozta, amit ő tud a legjobban a szakmában: némi stand-uppal kevert parasztvakítást kétnyakú gitáron, elképesztő sebességű, nyakatekert és látványos mozdulatokkal előadott szólókat, Pantera és Van Halen riffek megidézésével egyetemben. Igazi show-man a csóka, zsigerből szórakoztat, sosem lehet unatkozni a műsorán, főleg, ha ilyen nyúlfarknyi (volt vagy 4 szám talán). Toltak végül egy közös jamet a "Paranoid"-ra, ahol ötödiknek beugrott még az egyik gitártechnikus is, aztán csókolom. Nem jöttek vissza ráadásra, ez a nem túl kedves gesztus (pontosabban annak hiánya) talán éppen a gyér érdeklődésnek szólt.

Összességében jól éreztem magamat, nagyon is. Martongelli megfelelő felvezetőnek bizonyult, Robertson hozta az autentikus rockert, Gus G. most éppen balerinára vette a figurát, de egye fene, neki ezt is elnézzük! Batio pedig a szokásos tréfamester szerepében tetszelgett. Négy remek muzsikus, mindegyikük sajátos karakter és egyéni játékstílus. A kísérő zenészekre sem lehetett panasz, nagyon profin tolták végig a műsort. Panasz egyedül létszám tekintetében merülhetne fel, ha már, de hát ebben a koncertdömpingben és gazdasági helyzetben (a brüsszeli infláció ugye) talán még a visszafogott nézőszám sem annyira meglepő. Mindenesetre sajnálhatja, aki nem volt ott, egy remek estét hagyott ki!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.wingertheband.com
facebook.com/Officialwinger

Lerágott már ez a csont, de bocsánatkérés ide vagy oda, a Metallica Winger poszterre dobónyilazása a "Nothing Else Matters" agyonjátszott klipjében, valamint az idióta kis Stewart Winger pólóba öltöztetése az akkoriban masszívan népszerű Beavis & Buttheadben - hogy finoman szóljak - nem használt a Winger karrierjének. Azóta állítólag mind James Hetfield, mind Mike Judge elnézést kért, de ezzel maximum kiengesztelték szegény Kip Wingert, viszont az okozott - szerintem dollárszázezrekben is mérhető - kárt helyehozni már nem lehet. Egy generáció szemében lett helyrehozhatatlanul nevetségessé téve egy olyan banda, amelyik képességei, teljesítménye alapján sokkal-sokkal többet érdemelt volna.

Szerencsére nem tudták elvenni Kip Winger és csapata kedvét a zenéléstől, pedig ilyen előzmények után azon sem csodálkozhatnánk, ha a Winger nyomtalanul tűnt volna el a rockzene süllyesztőjében. Szerencsére a kétezres évek első évtizedének derekától kezdve újra kedvük van együtt muzsikálni, és ha nem is mindig 100 százalékos a teljesítmény (mint egykor a "Pull" albumon), kifejezetten élvezetes lemezeket készítettek, rácáfolva minden megalapozatlan kételyre, rosszindulatú ócsárlásra. Talán nem telitalálat a hasonlatom, de nekem a Winger mindig is olyan volt, mint a heavy metal Totoja. Divat volt őket ekézni, de a zenészek elkötelezettsége, fölkészültsége, hovatovább: zsenialitása egyszerűen megkérdőjelezhetetlen.

A "Pull" (1993) egyébként nem véletlenül került szóba. A változatlan (és nyerő) fölállásban rögzített "Seven" (érted? a hetedik sorlemez) egyértelműen a "Pull"-hoz nyúl vissza ihletért. Ez olykor már túlságosan is nyilvánvaló, amikor gyanúsan ismerős dallamvezetések, hangzások, hangulatok, riffek kerülnek elő arról a tényleg hibátlan albumról. A Winger most nem csapong, mint az előző, "Better Days Comin'" lemezen, nem viszi túlzásba a merengő lírázást, nem erőlteti az összetett, már-már progos fölfogású nótákat: a dalok java része húzós, morcos, direkt, instant "dia-dal" az értő füleknek, még úgy is, hogy néha az a benyomásom, Kip Winger hangja már nem minden tekintetben a régi (azért még így is világklasszis).

Ez az 55 perc - ahogy már mondtam - valódi diadal, igazi győzelmi menet: győzelem a kétkedők, lesajnálók, piszkálódók, irigyek fölött. Ahhoz még nem volt alkalmam elégszer meghallgatni, hogy teljes bizonyossággal kijelentsem, de még az is előfordulhat, hogy a "Seven" a végén még a "Pull"-t is beelőzi nálam. Nagyszerű, érett, kellőképpen átgondolt, mégis őserőktől duzzadó alkotás. Nem kérdés, hogy toplistás. Nem kérdés, hogy az év egyik legjobb lemeze. Nem kérdés, hogy emiatt megannyi balfogást elnézek a Frontiers kiadónak. Nem kérdés, hogy piszkosul megnézném őket élőben. Nem kérdés, hogy fizikai valójában is megy föl a roskadozó polcra, a többi közé.

Tartuffe

Kiadó:
Crusader Records

Honlapok:
www.kingzebra.ch
facebook.com/KINGZEBRA.band

Nem titkolom, hogy én simán elvagyok a kvázi plagizálással és a régi zenék újrahasznosításával. Amennyiben azt kompetensen, ötletesen és mai hangzással teszik, még némi funkcióját is látom, tudniillik a fiatalok bevonzásában, akik a korabeli Zeppelin, Maiden, Thin Lizzy, Rush stb. lemezekre – az akkori megszólalással valószínűleg – kevésbé tudnak rágyógyulni. Még némi tisztelendő őszinteséget is vélek felfedezni ezért a Greta Van Fleet, Audrey Horne, Black Star Riders, YYNOT stb. bandák hozzáállásában: úgyse tudunk jobbat, ki lett ez találva anno tökéletesen – folytassuk, amit a kedvenceink elkezdtek, a dagadt ruhát spanyol viasz feltalálását pedig hagyjuk másra. És legfőképpen ne tegyünk úgy, mintha hozzá tudnánk bármit is tenni a rock történetéhez.

Ezt a sort gyarapítja (és mégsem) a svájci King Zebra is. Annyiban biztosan, hogy nem akarják feltalálni a kereket – a hagyományápolás kimondott-kimondatlan célként lebeg az éterben a lejátszás alatt (lásd még a mű címét). Annyiban viszont nem, hogy sokkal kevésbé lőhető be egyetlen korabeli zenekar hatása a bemutatkozó korongjukon, mint a fentebb fölsorolt együttesek esetén. Bátran nyúlnak vissza a heavy metal őskorához a '70-es évek végére és a '80-as évek egészére, de nemhogy egy csapatot, még a kizárólagos stílust sem tudnám esetükben fitymálóan, a nekem aztán nem lehet újdonságot mutatni eltartott kisujjú mentalitásával megnevezni, mint ősforrást.

Egy olyan skálán mozognak ugyanis, amibe belefér Ted Nugent és az Y&T mégigazánhardrockja ugyanúgy, mint a glam metal; hovatovább, helyenként már szinte az AOR határát súroló refrénekre ragadtatják magukat. Mégiscsak 2023-at írunk, ezért más hangzással, tökösebben, két gitárral nyomják a rock 'n' rollt, így az összhatás nálam valahol az elsőlemezes (és nem a 'Slave…'!) Skid Row környékén áll meg (ennek születésén ugyebár még Jon Bon Jovi bábáskodott). Vagy mondhatnám éppenséggel a "Streat Ready" Leatherwolfját, esetleg a késői Night Rangert, ahol a dallamosság és a lendület szintén igen robbanékony elegyet alkotott.

Nagy megfejtések tehát nincsenek itt. Fogós melódiák és fiatalos svung viszont van dögivel. Ahogy mondottam volt, nekem nem is igen kell ennél több manapság.

Kotta

Vélhetően a legtöbb zenefanatikusnak vannak olyan kedvencei, akik nem tartoznak stílusuk meghatározó hangszeresei, előadói közé, mégis úgy érzi, sokkal szegényebb lenne a műfaj, ha ők művészetükkel nem járulnának hozzá az adott stílus népszerűsítéséhez. Ha tőlem néhány nappal ezelőtt megkérdezik, hogy számomra ki ez a művész, gondolkodás nélkül őt neveztem volna meg. Sajnálatos dolog, de meglehetősen megszokott, hogy egy-egy ember csak a halálával válik igazán fontossá, amikor szembesülni vagyunk kénytelenek az élet végességéből következő fájdalmas hiányával. Magam sem vagyok teljesen kivétel, hiszen két napja most csak Engelke két zenekara, a Fair Warning és Dreamtide szól, de nem véletlen írtam fentebb, hogy számomra Helge Engelke volt az, aki halálától függetlenül is a legalulértékeltebb zseninek számított évek óta, amit itt a blogon többször szóvá is tettem. 

Nem értettem, sőt most sem értem, nincs is rá válaszom, hogy miért nem került a Fair Warning (de akár a Dreamtide is) évtizedek alatt sem a melodikus hard rock élmezőnyébe. Mi volt az a "skill", aminek ez a német zenekar nem volt birtokában, és kellett volna a világsikerhez vagy legalább a szélesebb körű elismertséghez? Kimagaslóan jó lemezek, óriási slágerek, amelyek csupán Japánban leltek értő fülekre, de ott legalább tényleg sztárnak számítottak. Meggyőződésem, hogy ezt a stílust nem lehetséges ennél színvonalasabban játszani. Remek dalok, többszólamú vokálok, jó énekes(ek), kiváló zenészek és igen ... Helge Engelke személyében egy olyan gitáros, akinek minden egyes gitártémája, szólója külön remekmű és közönséges földi halandó számára csak nagyon-nagyon nehezen lejátszható. 

Engelke két abszolút kedvence Uli Jon Roth és Michael Schenker voltak, akiknek dallamosságát ötvözte a saját zenei világával. Hatásaival együtt azonban rendkívül markáns és egyedi, csak rá jellemző gitárjátékot hallhatunk a lemezein. Hogy miért nem lett hivatkozási alap, hogy a gitármagazinok címlapjaira miért nem került fel mégsem? Nem tudom, erre sincs válaszom. Speciális hangszere (leginkább Uli Roth Sky gitárjához hasonló) hegedűszerűen tudott megszólalni, de ha a dal azt kívánta meg, akkor stratocasterrel varázsolt, rendkívüli tehetséggel játszotta a szellősebb, bluesos kíséreteket, szólókat is. A barátok megemlékezéseikben kiemelik, hogy szerény, türelmes és segítőkész ember volt, aki bármihez fogott, azt perfekcionistaként, végletes alapossággal, teljes koncentrációval végezte és így engedte ki csak a kezei közül.

Nincs kedvenc Engelke szólóm, mert szinte mindegyik külön remekmű, azonban van egy, ami most különösen fontos és fájó. A néhány éve szintén nagyon fiatalon távozott Ralph Santolla albumára játszott fel egy szólót a "Starlight" című dal végére (15:15-től). Ebben az egyetlen szólóban benne van minden, amiért Engelke játékát rajongásig szerettem; szinte szárnyaló könnyedség, dallamosság, virtuozitás.

Helge, köszönöm a zenéd, legyen neked könnyű a föld!

Túrisas

Kiadó:
Pride & Joy Music

Honlap:
facebook.com/Legions-of-the-Night

Most, hogy a külföldi vezető heavy metal portálokon kiemelt hír lett a Savatage új – és búcsúzó – albuma, így talán kedves olvasóink sem csodálkoznak azon, hogy megélénkült a csapat klónhadserege: Tartuffe kolléga nem régen írt a Zak Stevens vezette Archon Angelről egy nem túl hízelgő kritikát, így én is rávettem magam, hogy a Henning Basse-féle változatról, a Legions Of The Night új albumáról ejtsek ellensúlyként néhány dicsérő szót.

Basse nyílt lapokkal játszik, és képes arra, amiért a Savatage is a világ egyik vezető underground csodája lett, vagyis arra a hangulatteremtésre, amitől az ember nem tudja, hogy sírjon, vagy nevessen, és amiben egyaránt ott rejlik a gyász szomorúsága, valamint az újjászületés reménye is. Aki hallotta az együttes első albumát, azt nem fogja meglepetés érni, a német brigád legyártotta a debüt folytatását, amiben ott rejlenek a Savatage eszköztárának jól ismert motívumai: Oliva ráspolyos hangja, kísérteties kacajai, a lelket bizsergető zongora futamok, a játékos kánon, a hisztéria és az őrület, mindezt megfejelve azokkal a csodálatos dallamokkal – talán csak egy valami hiányzik, hogy tökéletes legyen a zenei idézet: Criss Oliva gitárjátékát és hozzáállását a szólókhoz, azt az egyedi, egyszerre komoly és vidám attitűdöt, amit még a példaképeknek sem sikerült újjávarázsolni a Criss halála utáni epikus zenei korszakban. A Dawn Of Destinyből ismerős Jens Faber – aki a basszust is kezeli – ügyes gitáros, de éppen az a mágia, az a fátyolos misztikum hiányzik játékából, ami oly egyedivé tette a legendává nemesedett valamikori Savatage tagot.

Ez pedig hiba – lenne, ha Basse dallamaival nem próbálná pótolni mindezt, fantasztikusan ráérezve a hiátusra, és az annak a pótlásához szükséges módszertanra, kiragadva hangulatot a hangszerek környezetéből, és egy magasabb szintre helyezve extázist és gyomorszorító érzéskavalkádot robbantva, amitől egyszerre érzünk nyugtalanságot és nyugalmat.

A dalok felépítése – ami önmagában is megteremti az élvezethez szükséges feszültséget – nem változott, a verzéhez egy abszolút nem abból táplálkozó refrén bontakozik ki, ami a fő dallamot hordozza és bontja ki, hogy aztán ismét a "dal a dalban" érvényesüljön a verze és a refrén zenei ellentétjében. Mégis, van valami változás a debüthöz képest? Igen, jóllehet nem meghatározóan: a "Run Faster" és a "Fury" a NWOBHM nyolcvanas évekbeli hangulatát idézik, lovasrohamhoz illő tempóikkal minden bizonnyal megörvendeztetik az öreg, iszapszemű rájákat.

Basseék nem titkolják az ihlet eredetét, teljes mellszélességgel állnak ki rajongásuk tárgyát tekintve, így a fekete öves Savatage rajongók minden bizonnyal megbocsájtják azokat a pillanatokat, amelyek már túlmutatnak az  ihlet forrásközpontúságán, és ha szigorúan vesszük, akkor hivatkozás nélküli idézetként – egyszerűbben: lopásként – értelmezhetőek: a "Save Us" riffje konkértan a "Streets"-ből lett átemelve mindenfajta formázás nélkül, de ilyen momentum akad több is a lemezen. Én mégis hajlandó vagyok ezek felett átsiklani, mert az elcsent elemek pusztán segédeszközök a szerzemények kibontásához: így válik a régi újjá, egy korábbi minőség ismételten formált értékké.

Azt persze nem tagadom, hogy elfogult vagyok, így a kritikám talán túl szubjektívra sikeredett, de kérlek benneteket, ne ítéljetek el ezért: a csapat megadta nekem mindazt az örömöt, amiért zenét hallgatok, és ez felülír mindent – remélem, hogy ezzel mások is így lesznek, nosztalgiát és egy régen tapasztalt hangulatot érezve a lemez felfedezése közben.

Garael

Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.paulgilbert.com
facebook.com/paulgilbertmusic

Senki sem vádolhat azzal, hogy negatívan elfogult vagyok Paul Gilberttel szemben. Sőt, ha beszélhetünk egyáltalán elfogultságról, az inkább az ellenkező irányba mutat, i.e. nehéz lenne palástolnom, hogy régi nagy rajongó vagyok. Ez természetesen nem akadályoz meg abban, hogy rámutassak: egyáltalán nem vagyok elragadtatva a gitáros újabb anyagain megfigyelhető tendenciáktól. Gilbert természetesen nem felejtett el gitározni, ellenben totál ráakadt manapság arra, hogy "vokális stílusban" játsszon a gitárján, azaz: úgy szólaltassa meg a hangszerét, mintha az emberi hangra írt melódiákat "énekelne". Érdekes kísérlet... egy pár nóta erejéig. Azután fárasztó...

Nyilván ebből a megközelítésből (na meg azért, mert Gilbert hatalmas Dio-fan) született az ötlet, hogy kedvenc énekesének több évtizedes és szerteágazó karrierje előtt tisztelegjen egy önálló instrumentális lemezzel. A "The Dio Album" 12 db Rainbow, Black Sabbath és Dio nótát dolgoz föl úgy, hogy az óriás-törpe vagy törpe-óriás énekét gitárral utánozza, gyakorlatilag hangról-hangra. Azt még elnézném Gilbertnek, hogy Ronnie James Elfes korszakáról tudomást sem vesz (ezt az amatőr hibát bizony sokan elkövetik), de azzal már nem tudok mit kezdeni, hogy a vokális részeket változtatások nélkül pengeti el. Ezzel ugyanis kísérteties, hátborzongató módon idézi meg a hard rock egyik valaha volt legjobb énekesét, miközben a hallgató végig azon morfondírozik, hogy mennyire jobb lenne az eredetit, Dio utánozhatatlan hangját hallgatni.

A helyzetet súlyosbítja, hogy amikor Gilbert nem Dio hangját emulálja vagy az eredeti szólót variálja meg kicsit, akkor esetenként olyan benyomást kelt, mintha leginkább csak imprózna. Szó se róla, tud ő improvizálni rendesen, de ez most valahogy az esetlegesség, átgondolatlanság benyomását kelti bennem. Egyébként Gilbert játszotta föl az összes hangszert a stúdióban, kivéve a dobokat, amelyeket elvileg egy régi cimborája, Bill Ray püfölt. Itt viszont elbizonytalanodom egy kicsit, mert a dobsound olyan steril, a dobjáték olyan kimért, hogy bennem fölébredt a sanda gyanú, hogy van itt "gépi" rásegítés (is) rendesen.

A dalok kiválasztása szerintem elég jól sikerült, egyedül a "Country Girl"-t nem értem; az a nóta a Black Sabbath "Mob Rules" lemezének kevésbé sikerült tételei közé tartozik. Mondjuk a "Stargazer" és a "Gates Of Babylon" hiánya is nehezen kimagyarázható. Akárhogy is, ezt a megjelenést max. a fekete öves, 10 danos Dio vagy Gilbert fanatikusok élvezik annyira, hogy egynél többször meghallgassák. Kétségkívül szép gesztus, méltó tisztelgés Dio emléke előtt, de minimum fura és - ahogy én látom - fölösleges.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RevolutionSaints

Közhelyes, de igaz: repül az idő. Ez a Frontiers milliomodik szupercsapatának, a Revolutions Saintsnek már negyedik albuma. A mesterségesen előállított, nápolyi "rajzasztalnál" tervezett trió munkásságát a kezdetektől fogva szemmel kísértem: egyrészt, mert elkötelezett Journey rajongó vagyok - ez a projekt pedig nyilvánvalóan afféle Journey pótlékként vagy tribute-ként született -, másrészt, mivel Deen Castronovo kiugró tehetségét mind dobosként, mind énekesként el kell ismerni.

Az első lemez (2015) nagyon tetszett, még a toplistámra is fölkerült, a másodikat (2017) csak megbicsaklásként tudtam értékelni, a harmadik (2020) viszont határozottan javuló tendenciákat mutatott. Időközben a Serafino Perugino által vezetett dél-olasz tervezőirodánál újratervezés történt, Castronovo körül - akinek olasz családneve magyarul új tábort jelent - új zenésztársak vertek tábort: nevezetesen Doug Aldrich helyett jött Joel Hoekstra, Jack Blades helyett pedig Jeff Pilson. A változásnak nincs túl nagy jelentősége, mégpedig két okból. Az új tagok ugyanis épp olyan kiváló, hétpróbás muzsikusok, mint elődeik, a zeneszerzés pedig eddig is a Frontiers "mérnökeinek" volt feladata. Ezúttal a fő zeneszerző, hangmérnök, billentyűs stb., Alessandro del Vecchio mellé fölsorakozott Anders Wikström a Treatből, de az új gityós, Hoekstra is.

Az "Eagle Flight" talán nem ér föl az erős bemutatkozáshoz, de mindenképpen a jobb lemezeik közé tartozik. Példának okáért nem olyan bágyadt, mint a "Rise" volt. A kicsit kásás hangzással azonban nem vagyok teljesen elégedett, se a dobok (pedig ez egy ütős lemeze!), sem a gitárkíséret nem szól úgy, ahogy szerintem kéne - mondjuk nem vagyok hangmérnök -, szerencsére a szólók rendben vannak. A lemez amúgy nem túl hosszú: a maga 43 percével tulajdonképpen a régi bakelitek terjedelmére lett belőve.

Érdekes, hogy a múltkor a túl sok lírára panaszkodtam, most meg az a bajom, hogy nincs az albumon egy igazán fogós, negédes ballada, kivéve talán a "Once More"-t, itt viszont - irgalom Atyja ne hagyj el!, alig merem kimondani - a kevesebb gitár több lett volna. Nehéz a kedvemre tenni, na. Ellenben a "Crime Of The Century" - amit egyébként Anders Viktröm jegyez - a valaha volt legnagyobb RS nóta, még a szövege is megkapó - alighanem a zűrös drog és családi erőszak ügyekkel terhelt Castronovo küzdelmeit, belső vívódásait dolgozza föl! Egy ilyen refrénért egyesek pokoljárást is vállalnának, de még a Journey fő dalszerzői, Jonathan Cain és Neal Schon is tuti besírnának tőle.

Tartuffe

Kiadó:
Reaper Entertainment

Honlapok:
www.heavymetalanthem.com
facebook.com/heavymetalanthem.en

Miközben tudjuk, hogy Japánban a hard rock és a heavy metal műfajok kultikus státuszt élveznek, és ott még akkor is méretes koncerttermeket, stadionokat töltenek meg a zsáner kiválóságai, ha otthon: Európában vagy Észak-Amerikában már a kutya sem kíváncsi rájuk, azt nem mondhatnánk, hogy a szigetországnak sikerült az utóbbi évtizedekben jelentős számban kitermelni hangos nemzetközi sikereket arató, "bennszülött" művészeket, formációkat. Persze a zeneoktatás elképesztően magas színvonalú, s ez arrafelé párosul a közmondásos kelet-ázsiai szorgalommal is, a Loudness és Kelly Simonz (esetleg az Earthshaker) nevén kívül mégsem igazán jut eszembe jelentősebb, Európában is ismert japán produktum. Elismerem, nem is nagyon kutattam utánuk; ha már japán zenészekről van szó, az én figyelmem inkább a jazz felé orientálódik. He-he, orientálódik, érted, ugye?

Az Anthem egyébként - egy kb. 10 éves szünettől eltekintve a '90-es években - a '80-as évek eleje óta aktív zenekar hangos hazai sikerekkel. Ma már az egyetlen eredeti tag a basszer, Naoto Shibata. Ő a csapat szíve-lelke még úgy is, hogy évekig küzdött gyomorrákkal. Rajta kívül mindenképpen meg kell említenem Akio Shimizut, aki briliáns gitáros, gyilkos sounddal és szépen kimunkált, technikailag tökéletes szólókkal. Döbbenetes a csákó, simán odaállítható pl. Gus G. mellé. Nem is véletlen, hogy ő jutott most eszembe, hiszen az Anthem olyan "klasszikus", hamisítatlanul - és távol-keleti létére zavarba ejtően - európai heavy metalt játszik, mint pl. a Gus G.-féle Firewind a korai lemezein. Van itt egy kis Judas Priest, egy kis Accept és a szólókban jó pár leheletfinom neo-klasszikus utalás.

Szerintem baromi jó húzás volt részükről, hogy 2019-ben "Nucleus" néven kiadtak egy gyűjteményes lemezt a legnagyobb slágereikkel: új, friss hangzással rögzítve és angol szövegekkel. Ez végre határozott nyitást jelentett a nagyvilág felé. A "Nucleus" akkorát dörrent nálam, hogy ösztönszerűen hasra vágtam magam tőle és csak pislogtam a fejemet forgatva, mint a tanyasi tyúk a garabolyban. Ezek után a "Crimson & Jetblack" munkálatait nem siették el, sokat kotlottak a dalokon, mert el akarták készíteni a pályafutásuk legjobb, legkeményebb albumát, amely végre nemzetközi szinten is kivívja a bandának azt a tiszteletet, amit valójában megérdemel. Remélem, hogy rajtam (és Saszi nevű olvasónkon) kívül más is rá fog jönni, mekkora királyok ezek a japán öregfiúk.

A csapat nevéhez méltó módon, gyakorlatilag csak és kizárólag veretes heavy metal himnuszok sorjáznak a lemezen: kifejezetten jó nóták, ragadós dallamokkal, emlékezetes refrénekkel, nyaktörő riffekkel, tanítanivaló szólókkal és kivételesen - a japán együttesek Achilles-sarka az énekes szokott lenni - Yukio Morikawa személyében egy klasszis frontemberrel. A legendás svéd producer és hangmérnök, Jens Bogren még a kifogástalan, súlyos, de nem túlzsúfolt hangzásról is gondoskodott. Nem nagyon tudom elképzelni, hogy a "Crimson & Jetblack" ne szerepeljen az idei toplistámon. Ez fix rekord, hiszen japán együttes ebben a megtiszteltetésben még nem részesült.

Tartuffe