Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.assignment-music.com

Ilyen az, amikor az ember titkos vágya teljesül, olyankor, mikor nem is várná. El is kél ezekben a zord időkben a kellemes meglepetés, mert a világ csak úgy zúdítja ránk napról-napra a komor gondolatok forrásait, legyen az háború, gazdasági válság, világjárvány, vagy pusztán a napi gondok.

Ezekből kifolyólag nem is jöhetett volna jobbkor a német progresszív-power egyesület új feldolgozás EP-je, amin egy blues és két popdal mellett a VHS korszak klasszikus film-gyöngyszemeinek zenéi – illetve a „soundtrack”-kek legismertebb témái – csendülnek fel, olyan kamaszkori emlékeket robbantva ki, amik akkor is megszépítenék a felidézett időszakot, ha szükség lenne rá. Arra azonban nincs, hiszen az elszaladt fiatalság önmagában is elegendő erő ahhoz, hogy kellemessé tegye az elmúltat, főleg, ha zenéről, vagy filmről van szó.

Koromból adódóan volt szerencsém részese lenni a video-korszak virágzásának, a szocialista realizmus szürke egyhangúsága utáni színes csodavilágnak, melynek tökéletes hozzávalói a monoton alámondás, a többszörös másolásból fakadó villódzó képernyő, a tesztoszteron kúrán izmosodott emberfeletti hősök és a valóságot keresztbe verő akciók voltak – olyan új dimenzió letéteményesei, amiről addig csak sejtésünk volt.

Az Assignment választása nem is lehetett volna jobb: Harold Faltermeyer és John Carpenter a nyolcvanas évek szintetizátoros sztárjai voltak – Carpenter ezzel együtt pedig az egyik legígéretesebb horrorfilm rendező is, Basil Poledourisnak pedig a Conan a barbár filmzenéjével sikerült megalkotni az epikus metal szimfonikusokba oltott sztenderdjeit. A zene mellett persze a filmek sikere is kellett ahhoz, hogy igazán emlékezetes dolgokról beszélhessünk: a Christine, és az említett Conan a barbár ma már vitathatatlanul klasszikusok, és a Menekülő ember, jóllehet a gyengébb Stephen King adaptációkhoz tartozik – a sztárrá váló Arnold Schwarzenegger filmes karrierének ma már bájosan sutának tűnő, emlékezetes állomása.

A három énekkel kísért dal – „Black Velvet” (Alannah Myles feldolgozás), „Shadow of a Doubt” (Roxette feldolgozás), „Lay All Your Love on Me” (ABBA feldolgozás) mindegyike telitalálat Diego Valdez megszólaltatásában, jóllehet a harmadikat a Helloweennek a „Metal Jukebox”-on sikerült oly módon fémmedálba verni, amit egyszerűen nem lehet felülmúlni (pedig már jó páran próbálkoztak vele).

Jól tudom, hogy azon kevesek között, akik időt szakítanak az EP meghallgatására, többen sem fogják érteni a lelkesedésemet – főleg a két szintetizátor uralta szerzemény esetében – de ebben nincsen semmi rendkívüli, pusztán egy újabb bizonyítéka annak, mennyire meghatározó a zenei élvezet esetében az ahhoz kapcsolódó érzelmi emlékezet.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlap:
www.civilwar.se

Valószínűleg én vagyok az egyetlen ember, aki nem búslakodott Nils Patrik Johansson Civil Warból történő távozásának hírére: a polgárháborús veteránok választása ugyanis arra a Kelly Carpenterre esett, aki a Beyond Twilightból, az Outworldből, a Darkologyból, vagy Adagioból lehet ismerős annak a néhány száz embernek, akik elég elvetemültek az említett együttesek zenei agyait elviselni, netalántán kedvelni, hiszen hősünk muzikális világa nem éppen a habos torta zenei manifesztációja - de lehet, hogy a habtalané sem: alkotásainak élvezetéhez általában nem elég az egyetlen hallgatás, és úgy válnak az inasok által fütyült slágerek antitéziseivé, hogy kétséges az is, egyáltalán van-e megoldása a leképzett zenei egyenleteknek.

Ráadásul Carpenter sem a simogató, bülbül madarakéhoz hasonló orgánummal rendelkező énekesek sorát gyarapítja, óriási hangterjedelme ugyanis egy borotva élességével párosul, ami képes lenyisszantani a hosszabb hajjal rendelkező fanok rőzséjét, ha közel hajolnak a hangfalakhoz, és vokalizálásához nem nehéz elképzelni hangszerként a táblán megcsikorduló körmöket.

Kíváncsi voltam, hogy Kelly – akit még a tolmácsgép is nőneműnek fordít, pedig férfi létét az is bizonyítja, hogy a szerintem az egyik legjobb metal női énekes, Magali Luyten férje – hogyan idomul a Civil War jóval egyszerűbb, dallamosabb, tradicionálisabb meneteléséhez, mert az, hogy hanggal bírni fogja, egy pillanatig sem volt kétséges.

A Sabatonból kivált tagok ugye gyökerükhöz méltóan maradtak a háborús tematikánál, bár ők a tengerentúli hadakozás hívei lettek, míg vaspapucsék megmaradtak a jó öreg kontinensen, és Johanssonnal három remek albumot hadakoztak össze (jóllehet, az utolsó nem érte el az első kettő színvonalát.)

A csapat az új lemez készítése előtt nem állt meg az énekes toborzásánál, Johan Andersson gitáros helyére Thobbe Englund került. Mindketten játszottak már korábban a Sabatonban, így a "történeti" vonal nem szakadt meg, a végeredmény azonban inkább kedvező: a kissé sematikus, egyenes vonalú Sabaton-muzsikánál a Civil War komplexebb, netán epikusabb zenét játszik, pedig ha színes, szélesvásznú elbeszélésről van szó, akkor annak a mértékegysége mindenképpen az 1 Sabaton. S ha már a polgárháborús tematikát említettem, a csapat rögtön a nyitó szerzeményben egy olyan orientális témát dörrent meg, amitől Aladdin repülő szőnyege is rögtön táncolni kezd. Komolyan, hirtelen nekem is kellett pár másodperc, míg leellenőriztem, hogy nem a Myrath eltévedt bitjei kóborolnak-e a digitális útvesztőben, de aztán meghallván Carpenter félreismerhetetlen orgánumát, megnyugodtam, hogy úgy látszik, az amerikai katonák már a XIX. században is abszolút zenei nyitottságról tettek tanúbizonyságot. 

A csapat aztán rá is erősít erre, mert a második szerzemény már ír-kelta dallamokkal győz meg arról, hogy a fiúk sok Gary Moore-t hallgattak, remekül ötvözve az indulós ütemeket a folk hatásokkal – az ilyen fokú adaptálási képességet a Sabatontól már nehéz lenne elképzelni, ahol a pátosz prezentálása a hangszeresek vállát nyomja, szemben a Civil Warral, ahol pár gyilkos hangszál is segít abban, hogy elöntsön minket a hazafiasság érzése.

A fiúk igazán kitettek magukért, mert szinte minden dalban éri egy kis meglepetés a hallgatót: az "Andersonville" a maga epikusságával alkot fél-balladát, a "Carry On" pedig a most divatos diszkós ütemekkel mutatja meg a Battle Beastnek és a Beast In Blacknek, hogy más is tud táncra ingerlő metal nótát írni. Nem is ragozom tovább: az "Invaders" közelít a tökéletes csatametal albumhoz, aminek élvezetéhez némi kis progresszív hadicsel is került – így aztán kétségtelen a győzelem, ráadásul megérdemelten.

Garael

Kiadó:
Provogue/Mascot

Honlapok:
www.supersonicbluesmachine.com
facebook.com/SupersonicBluesMachine

Ezzel a bejegyzéssel egy régi adósságot kívánok törleszteni. Ugyan a Supersonic Blues Machine-nek (innentől kezdve csak SBM) ez már a harmadik sorlemeze, s időközben (2019-ben) megjelent egy koncertalbum is, nálunk még nem került terítékre a csapat. A történet visszanyúlik egészen 2010-ig, amikor Steve Lukather egyik oldalági projektjének, az ún. Godfellasnak keresett session dobosa, Kenny Aronoff (jelenleg Joe Satriani) és bőgőse, a Milánóban született, de 1990 óta New Yorkban élő zenei producer, Fabrizio Grossi elhatározták, hogy valamilyen formában mindenképpen folytatják a közös muzsikálást. Ehhez végül 2015-ben Billy Gibbons (ZZ Top) adta meg a kellő löketet, amikor egy reklámzene erejéig kollaborált velük, de amikor végül a reklámból nem lett semmi, arra biztatta a fiúkat, hogy írjanak még néhány hasonló számot és akkor abból még kijöhet akár egy egész album is.

Grossi és Aronoff maguk mellé vették tehát a texasi illetőségű gitáros-énekest, Lance Lopezt, és látványos gyorsasággal nem egy, hanem két stúdióalbumot szenvedtek ki magukból. A "West of Flushing, South of Frisco" 2016-ban, a "Californisoul" 2017-ben jelent meg, és mindkettő fölkerült a Billboard Blues Albums Top 15-ös listájára. Én ezekkel anno úgy ismerkedtem meg, hogy egy üzletben mindkettőt jutányos áron be lehetett szerezni, én pedig - a közreműködő muzsikusok neveit olvasva - egy percig sem haboztam. A tipikusan amerikai - r'n'b, funk, soul, reggae elemekkel tarkított - blues banda ugyanis kezdettől fogva azzal a koncepcióval dolgozott, hogy a lemezeikre rengeteg vendégmuzsikust hívnak meg, ezzel is fölcsigázva a formációt alkotó session muzsikusok nevét vajmi kevéssé ismerő publikum érdeklődését. Jól kalkuláltak, hiszen enélkül valószínűleg magam sem röpülök rá a lemezeikre. Az első két lemezen olyan zenészek közreműködtek, mint Steve Lukather, Billy Gibbons, Warren Haynes, Walter Trout, Robben Ford, Chris Duarte és Jonny Lang stb.

A harmadik albumra egy kicsit tovább kellett várni. Aronoff mostanában Joe Satrianival dolgozik, de nem valószínű, hogy ez okozta volna a fönnakadást. Az biztos, hogy a gitáros/énekes poszton változás történt, Lance Lopezt ugyanis lecserélték egy brit csávóra, bizonyos Kris Barrasra, akit alighanem a kiadó javaslatára vettek maguk közé - ez a lemez már vele készült, ne meg egy rakat vendéggel, mint pl. Charlie Starr (Blackberry Smoke), Eric Gales, Joe Louis Walker, Ana Popovic, Kirk Fletcher, King Solomon Hicks, Josh Smith and Sonny Landreth.

Aronoff azt nyilatkozta, hogy a korábbi lemezeket egyrészt a '60-as évek West Coast Funkadelic bandái, másrészt a '70-s évek southern rock mozgalma inspirálta, de Kris Barras érkezésével érezhetően a '60-as és '70-es évek brit blues és rockzenéinek hatása alá kerültek (pl. Cream, Led Zeppelin). Őszintén szólva én ezt nem igazán érzem, mert szerintem az SBM továbbra is ugyanazt a lassabb, poposabb, Gospel kórusokkal fölturbózott, jellegzetesen amerikai, rádióorientált muzsikát játssza, mint korábban - talán itt-ott más hangsúlyokkal.

Bár a zenekar nevében benne van a supersonic kifejezés, egyáltalán nem élnek a sebesség bűvöletében. Alapvetően az is bajom velük, hogy kevés bennük a dög, a stenk, hiányoznak a pörgősebb, húzósabb tételek. Kijelentésemmel némileg ellenkezik, hogy ezen a lemezen kivételesen épp egy ballada a kedvencem: a "Devil At The Doorstep" pont egy koszosabb, igen fajna, lüktető blues szerzemény! Mindazonáltal inkább az idősebb korosztálynak ajánlom az SBM lemezeket, akik már nem asztalon táncolni vagy öklöt-fejet rázni akarnak, hanem egy nagy pohár gyöngyöző fröccs mellett egész éjszakákat átbeszélgetni...

Tartuffe

Kiadó:
Mercury

Honlapok:
www.defleppard.com
facebook.com/defleppard

A Def Leppard – jóllehet a NWOBHM hullámmal érkezett – mindig is különbözött a korszak képviselőitől dallamosabb zenei megoldásaival, vokálgazdag hangzásképével, ráadásul még a grunge korszakban is sikerült olyanná formálni zenei világát, amivel lényegét megtartva, ám alkalmazkodva a trendekhez nem kellett önmagát szembe köpni, és még az ekkor született lemez eladási mutatói sem mentek le negatívba. Az amerikai attitűd és a korai évek nyersebb megközelítése aztán olyan mixtúrát hozott létre, amit tovább formálva – és tagadhatatlanul pop és glam elemeket integrálva – Robert John "Mutt" Lange tevékenysége alakított polírozott bődületes slágerpotenciállal rendelkező stadionrockká. Az ebben az időszakban született dalaik aztán bevonultak a konyhákba is, hogy a háziasszonyok az "Animal" vagy az "Armageddon It" dallamait dúdolva főzzék meg a vasárnapi ebédet. Ez persze nem jelentett módszertani egyszerűséget: a dalok több rétegben tudták megragadni a fogósság lényegét, ráadásul ezen rétegek néha olyan ravaszsággal fonódtak egymásba, mint az ABBÁnál, akiknek dalaiba gyakran beletörik a "tribjútolni” kívánó csapatok bicskája.

Mindezek ellenére, jóllehet nekem is nagy kedvenceimmé váltak, az utolsó albumuk, ami tetszett, az "Euphoria" (1999) volt, és ugyan a "Songs from the Sparkle Lounge" (2008) hasonló alkotói szellemben fogant, úgy éreztem, hiányzott belőle az az együttesre jellemző mágia, ami igazán naggyá tette őket. A 2015-ben megjelent, saját névre elkeresztelt lemezt véleményem szerint kissé túlgondolták, hiszen olyan stíluskavalkáddal álltak elő, amiben aztán ők is eltévedtek.

Bevallom, ezen ismertető előtt átfutottam a hazai és külföldi szaklapokat: vajon mit is írtak az új albumról. David Bowie és a T. Rex hatásának említésével, az alapvetően optimista hangulat átérzésével, a jellegzetes popos/glames dallamok értékelésével lényegében pozitív lett az összkép, így hát kénytelen vagyok belerondítani kissé a nagy népi hurrába. Lehet, hogy korlátoltságnak tűnik, de nekem semmi bajom nem lenne a korai évek metalosabb, majd a Lange producerkedése alatti időszak csiszoltabb megközelítésének újbóli és újbóli felidézésével, és az biztos, hogy nem vetném a szemükre a hajlandóságot az önismétlésre.

Sajnos az új album az említett hatásokkal együtt sem nyerte el a tetszésemet, jóllehet az első három szerzeményt mintha nekem írták volna – de aztán jön a folytatás, és… és azon kapom magam, hogy a tagadhatatlanul szép dallamok ellenére is unom az egészet. A csapatból ugyanis – talán az életkori adottságokból is kifolyóan – kiveszett a feszesség, a stenk, és a többségében középtempóban íródott nóták lötyögősen, lazára engedve a "suspense"-t folydogálnak szép csendesen, és csak nyomokban tartalmazzák a valamikori csikócsapat, majd az arénarock megközelítését.

Azt nem mondanám, hogy egybefolynak a számok, mert jól elkülöníthetőek a különböző korszakokat felidézni próbáló, ám lagymatagon megszólaló etapokban, de ez nekem jelenleg kevés. Lehet persze, hogy bennem van a hiba, és az empátia hiányára vall számonkérni a bandától az érett erőt, de maradjunk abban, hogy ez a kissé szöszmötölős hozzáállás nem nekem szól, az igazán balladisztikusra vett lírai szerzemények azonban biztos, hogy meg sem közelítik a valamikori toplistás társaikat.

Mindent összevetve mégsem tudom elítélni a leopárdokat, hiszen az olvasottaknak megfelelően általában tetszik a szakmának az eredmény, és ezen nem is csodálkozom – csak hát a múltat nem tudom feledni, amibe úgy látszik, véglegesen beleragadtam.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.jornlande.com
facebook.com/officialjorn

Ahogy a külföldi kritikákat olvasgattam, szembejött velem egy megjegyzés, amin kb. 5 percig hahotáztam. A cikk szerzője azon elmélkedett, hogy az elmúlt pár évben vajon mi történhetett Jorn Landéval, hogy szép csöndben Kenny Rogersszé öregedett. Ha-ha! Tűpontos megfigyelés, a norvég pacsirta manapság tényleg szakasztott úgy néz ki, mintha a 2020-ban elhunyt amerikai countryénekes reinkarnációja lenne. Na, de bejegyzésünk középpontjában nem Lande sajátos fizionómiája áll, hanem a legújabb lemeze, amire meglepő módon 5 esztendőt kellett várni. Ez szokatlan egy olyan muzsikustól, előadótól, aki korábban szinte évente ontotta magából az ilyen-olyan kiadványokat.

Nem véletlen, hogy nagyjából 10 éven keresztül arról panaszkodtunk (pl. ITT és ITT), hogy Lande egyre unalmasabb, egy kaptafára készített albumaival elaprózza magát, elfecsérli világraszóló tehetségét. Ehhez képest nagyon kellemes meglepetés volt a legutóbbi kiadvány (Life On Death Road, 2017), mely kicsit fölkavarta az állóvizet, visszahozott valamit a régi varázsból. Nyilván részben a Frontiers által mellé kiutalt társzeneszerzőknek volt ez köszönhető: Alessandro Del Vecchio és Simone Mularoni sokat tettek azért, hogy a dalok frissebbek, érdekesebbek legyenek, de nem elhanyagolható az sem, hogy olyan karakteres hangszeresek kerültek a csapatba, mint Matt Sinner és Alex Beyrodt (sőt, még Gus G. és Craig Goldy is toltak rá pár szólót).

Sajnos Lande újra megmakacsolta magát, és hosszú évek után megint Tore Moren gitárossal dolgozik együtt, aki teljesen kompetens zenész, de – hogy is mondjam? – nincs benne semmi kiemelkedő, semmi izgalom, sőt nekem a jellegzetes, lélektelenre kalibrált Gibson hangzás sem túl szimpatikus. Ez bizony Beyrodt után komoly visszalépés. Az sem tett jót föltétlenül az új lemeznek, hogy a társzeneszerzőket kizárva most megint Lande az "egyeduralkodó" dalszerző. Ennek az lett a következménye, hogy a fizimiskáját tekintve is láthatóan öregedő Lande telepakolta az albumot izgalommentes, "nyugdíjas" hozzáállású, középtempójú dalokkal.

Hogy valami pozitívat is mondjunk, el kell ismerni, hogy Lande hangja mit sem kopott, mint ahogy megmaradt sajátos, komor hangulatú dallamvilága is. Sajnos a dalok nem elég jók ahhoz, hogy ezeket az erényeket megfelelően kamatoztassa. Pedig a "Winds Of Home" pl. egész ígéretesen indul, fölidéz valamit a "Woldchanger" (2001) misztikus hangulatából, de ezután kurtán-furcsán véget ér, mintha nem lenne befejezve. Az is beszédes, hogy az egyik legtetszetősebb gitártéma (In The Dirt) egyértelműen a Led Zeppelin "No Quarter"-jéből lett nyúlva. Az Eurovíziós Dalfesztiválra készült "Faith Bloody Faith" (a szerző nem Lande!) pedig sajnos nem több egy hangszerekkel följátszott diszkószámnál, ami ráadásul a biztonság kedvéért rúg néhányat a vallásos embereken.

A "Life On Death Road" után – szerintem nem alaptalanul – abban reménykedtem, hogy Lande újra erőre kap, régi fényében tündököl majd, de úgy tűnik, hogy a művészek, zenészek legnagyobb ellensége, az ún. "ego" végül mégiscsak maga alá gyűrte, eltompította az istenadta tehetséget. Hogy a Lande címerállatának tekinthető hollót idézzem: Kárrr…

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/Starchaserband

Nem csak a hőmérő higanyszálán és az M7-es hétvégi forgalmán látszik, hogy elkezdődött a nyári szezon. Megritkultak a lemezkiadások is, és ezzel együtt fogyóban van a magamféle kritikus motivációja is. A Frontiers egyik viszonylag új (május 6-i) kiadványának kiértékeléséhez is csak komoly nyűglődés után tudtam hozzáfogni. Ez egyszerre köszönhető a nyári belassulásnak és egy bizonyos fokú érdektelenségnek, pedig a Starchaser papiron jól néz ki. Egyrészt svédek (márpedig ők tudnak), másrészt elsőlemezes formáció létükre van előéletük, hiszen az egész kezdeményezés atyja az a Kenneth Jonsson nevű gitáros, aki 2012 és 2019 között a Tad Morose sorait erősítette, az énekes pedig abból a M.ILL.ION-ból érkezett, amit Túrisas kolléga anno határozottan megdicsért.

Az érdeklődés renyhesége abból fakadt, hogy bár a skandináv rock és metálzenének általában véve nagy rajongója vagyok, a Tad Morose-féle power metal sohasem volt a kedvencem. Bármit mond a Frontiers promószöveg, a Starchaser alapvetően nem progresszív zenekar, teljesen tradicionális északi power metalt játszanak, ami egyszerre idézi a Tad Morose hangulatát és a zsáner más előadóinak teljesítményét: pl. a Divided Multitude-ét és a Pyramaze-ét. Ami ezekben közös, az a hangos, erősen kompresszált és túlzsúfolt hangkép, ami egyrészt súlyos masszaként fedi le a mégoly dallamos éneket és a billentyűs munkáját, másrészt 10-15 perc alatt - tehát nagyjából három szám után - enyhe fülzúgást okoz.

A Starchaser egyébként Kenneth Jonsson szólóalbumnak indult, és a gitáros-dalszerző maga is meglepődött, hogy csakhamar egy teljes és - saját bevallása szerint - abszolút ütőképes csapat közepette találta magát, pedig eredetileg csak a M.ILL.ION-ból megismert Ulrich Carlsson énekeshez ragaszkodott. A többi zenész kevésbé ismert, pedig egytől egyig kipróbált "vén" csavargói a skandináv metál színtérnek (olyan bandákból, mint a Therion, Lions Share, Hammerfall stb.).

A fönt már vázolt okok miatt a Starchaser nálam nem lesz kedvenc: túl tömött és szintetikus a hangzás, a gitármunka (úgy a riffek, mint a szólók) és a dallamok pedig a technikailag hibátlan kivitelezés ellenére egyszerűen nem elég emlékezetesek. A sokadik hallgatás után sem tudom igazán eldönteni, hogy éppen melyik nóta pörög. Ez persze nem zárja ki, hogy azok, akik régen nagy Tad Morose rajongók voltak, vagy mostanában rendre elalélnak pl. a Pyramaze albumoktól, ezt hallgatva is elismerően bólogassanak. Én sem állítom, hogy rossz, csupán azt, hogy jellegtelen.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.seventhwonder.se
facebook.com/seventhwonderofficial

Mondhatom, kimondottan jólesett a hír, hogy a svéd progresszív metált játszó Seventh Wonder új lemezt ad ki idén. A legutóbb nyolc teljes évet kellett várni az új anyagra (Tiara, 2018), de a várakozási időt most szerencsére megfelezték. Ennek talán az az oka, hogy a frontembert elcsaklizó Kamelot éppen 2018 óta nem túlságosan aktív, mindössze egy koncertalbum jelent meg tőlük 2020-ban. Karevik tehát ráért, így a banda, elsősorban a zenei "agy", Andreas Blomquist nyugodtan ráfeküdhetett a dalszerzésre. Blomquist egyébként is pörög mostanában, hiszen kevesebb mint egy hónapja jelent meg a Zero Hour új lemeze (14 év szünet után!), ahol újabban ő bőgőzik.

Bár a műfaj régóta a kedvencem, és a skandinávok egyébként is messze kiugróan teljesítenek benne, a Seventh Wonder soha nem volt a kedvencem, nem vagyok oda ugyanis Karevik hangjáért, ami egyébiránt nagyon baró (maximum respekt!), de nekem valamiért nem elég férfias, mindig azt a benyomást kelti, mintha egy süldőlegény és nem egy érett férfi énekelne. A dallamok sem annyira jönnek be (bár ezeket - föltételezem - inkább Blomquist szerzi), noha a kompozíciók dallamosságára nem lehet panasz, sőt, van az egésznek egy kis operatikus felhangja. Talán pont ez a baj?

Van azonban egy dolog, ami határozottan irritál, és az nem más, mint Andreas Söderin billentyűs azon mániája, hogy iszonyú gagyi, a '80-as éveket idéző szintihangzásokkal borzolja az idegeimet. A '80-as években nagyon sok csodálatos dal, sláger született, de minden nap hálát adok a jóságos Teremtőnek, hogy azok a szinti és dobhangzások már elmúltak! Mennyire jólesik már hallani, ahogy az "Under A Clear Blue Sky" első felében Söderin kivételesen Hammond hangszínt használ! Nem mellesleg, nekem ez a dal jelenti az album csúcsát.

A jó kritikus persze arról ismerszik meg, hogy nem engedi a saját elfogultságát, személyes kifogásait érvényesülni egy-egy kiadvány értékelésekor. Objektíve azt kell mondjam: a "The Testament" a zenekar teljes eddigi életművét alapul véve kiemelkedő alkotás, simán érzem olyan erősnek, mint az etalonnak tekintett "Mercy Falls"-t (2008), vagy éppen a legutóbbi albumot, amit megjelenésekor ugyancsak dicsértem. Jelen esetben nem is nyújtották, mint a rétestésztát, a lemez kb. 53 perces, és ebből az utolsó 5 perc: a nyálas, műcsellós "Elegy" teljesen érdektelen, mintha nem is lenne. Szóval most kompaktabb és a gitárhangzás tekintetében egy kicsit "szőrösebb" is az egész. Szimpatikusak a srácok, kár, hogy marha kevés ember kíváncsi már erre a zsánerre.

Tartuffe

A felfokozott érdeklődés (kb. 22 ezer ember) mutatja, mekkora igény kerekedett néhány ínséges év alatt egy komolyabb eseményre. Újra megmozdultak a népek egy metal bandára, szinte 1988-ban éreztem magamat a már kora délután a környéken gyülekező fekete pólós tömeg láttán. Azt számolgattuk a haverokkal, hogy ilyen léptékű szabadtéri rock stadionbuli közel 10 éve nem volt hazánkban (Roger Waters, The Wall, 2013), fémzenében pedig még régebben (a Metallica lehetett az utolsó 2010-ben).

Nem is volt felkészülve rá infrastrukturálisan a város és mintha a szervező sem járt volna külföldi fesztiválokon, nagy koncerteken (mondjuk Bécsben) az elmúlt évtizedben. A Népliget sarkán két kocsma (normál befogadóképesség együttesen 28 fő) próbálta hősiesen állni a sarat és az úri(nak némi jóindulattal nevezhető) közönség rohamát a sörért. Súgok: külföldön ez úgy megy, hogy már délután kettőkor nyitnak a stadion körül (nem bent) a hot dogot, perecet és italokat árusító – hivatalosan – kitelepült egységek.

A NAV-hoz bekötött egyetlen pénztárgép már csak hab a tortán, így hiába csapolják nyolcan a sört egy sátor alatt, a sorban-állási idő bejutás után is ütötte az egy órát. A bent itt nem a nézőteret jelenti, ott nem voltak büfék, így még véletlenül sem lehetett a nélkül piához jutni, hogy közben ne kelljen elhagyni a színpad környékét. Az előzenekarokat így nagyjából ki is lehetett hagyni, hiába voltál ott időben.

Nem mintha nem lenne bajom az első két fellépővel is. Pontosabban nem velük, hanem azzal a mentalitással, hogy a Maiden leszarja, kiket nyom be eléjük a kiadó/promoter/mittudoménki. Nem hiszem, hogy annyira szarul menne nekik, hogy csak az anyagiak számítsanak itt; az, hogy ezek minimálisan kompatibilisek legyenek zeneileg a rajongótábor ízlésével, nem. Vannak ők akkorák, hogy ha akarnák, tudnák ezt a dolgot befolyásolni kissé a megfelelő irányba.

Az eddig felsorolt negatívumok jórészt azért Harriséken kívül álló tényezők, de még nincs vége a Kádár alatt minden jobb volt monológomnak. Van itt olyasmi is, ami az Iron Maiden lustaságának tudható be: négy év alatt sokat nem gondolkodtak a show megújításán, gyakorlatilag – leszámítva az első három számot – ugyanazokat a díszleteket és koreográfiát kaptuk, mint 2018-ban Sopronban. Így azok számára elmaradt a hűbazzeg, akik ott már látták a csapatot és ezt a műsort.

Oké, a turné elvileg ugyanaz, de azért ez (négy évvel később folytatni sokszor ugyanazon helyszíneken/országokban) elég olcsó-átlátszó megoldás. Ráadásul megjelent közben az új lemez – erről három opust lenyomtak az elején, erre érkezett egyedül új díszlet (szamuráj Eddie-vel), valamint ezért került át az "Aces High" (Churcill beszédével és a Spitfire-rel) kezdésből ráadásba. Szóval kicsit olyan ránc-felvarrott kör ez a mostani, de éppen úgy, mint a korszak hollywoodi sztárjainál: elnézi nekik az egyszeri rajongó, mert még mindig ők a legjobb színészek.   

Végül, de nem utolsó sorban, a népünnepély jellegnek megvannak sajnos a hátulütői is. Néhány honfitársunk láthatóan szintén ’88-ban érezte magát, és úgy vélték, jó ötlet és még mindig trendi csutka részegen megérkezni a buliba, valamint a nőket és gyerekeket is bőségesen magába foglaló tömeget vegzálni szándékosan, hátha ki tudnak provokálni némi verekedést. Suttyóság a köbön. Hozzáteszem: nem fiatalok voltak és kinézetre nem is orbitális nagy rockerek.

Nézzük akkor a pozitívumokat: profi show, lelkesedés (mindkét oldalon), jó hangzás (önmagukhoz képest mindenképpen). A színpadkép lenyűgöző volt, ezt ne vitassuk! Azt sem, hogy odatették magukat rendesen - jó néhány fiatal csapat megirigyelheti azt az energiát, amit ezek a vén csontok sugároztak ezen a fellépésen. Nekem a sounddal sem volt bajom. A setlist nem mindenkinek tetszett előzetesen, de egy ekkora életműből lehetetlen úgy válogatni, hogy néhány alapmű ne maradjon ki. Szerintem próbálnak megfelelni az őstábornak (Number of the Beast, Run to the Hills, The Trooper, Flight of Icarus stb.) és a fiatalabb fanoknak is (Blood Brothers, Sing of the Cross, The Clansman, Fear of the Dark). Amúgy, ha elhangzik a "Revelations" és a "Hallowed Be Thy Name" egy bulin, én már meg vagyok véve kilóra, nem azt keresem, hogy mi maradt ki.

OK, nem mondom azért, hogy néha nem jutott eszembe, ezt, vagy azt a Kiss Zolival felálló Maidnem tulajdonképpen jobban játssza (pl. éppen a "Revelations" ilyen volt), de most ne legyünk szőrszálhasogatók! Jó volt látni amúgy, hogy a "Senjutsu" számait is végig énekelte a közönség, úgy tűnt, élőben egész jól működnek azok a témák is.

Verdikt? Korántsem volt hibátlan buli ez, mégis nagyon kellett már! Az ilyen grandiózus, látványos színházak nélkül tényleg halálra van ítélve ez a műfaj. De amíg ilyenek vannak, mert van rájuk igény, addig remény is van!

Kotta

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.wolf.nu
facebook.com/officialwolf

Mára a Wolf megkerülhetetlenné vált tradicionális metalban (ez a kilencedik nagylemezük), kérdés csak az, van-e egyáltalán létjogosultsága egy ilyen zenekarnak, amikor a stílusalapító nagy öregek is szinte egytől egyig alkotnak még, a színtéren vannak, úgyhogy élőben sem nagy kihívás meglesni az originált. Nem én fogom megadni a választ erre, maximum a véleményemet tudom megosztani a témában: szerintem igen, van.

Az a helyzet ugyanis, hogy bármennyire is true ez a banda, mégsem lehet letagadni, hogy egy fiatalabb generációt képviselnek, ennek megfelelően egy kicsit máshogy nyomják a bejáratott témákat. Egy picit groove-osabban, lendületesebben, modernebbül, fiatalosabban. Érzik valahogy azt a határt, ami még úgy hagyományápoló, hogy nem ciki. Én aztán igazán csipázom a '80-as évek csapatait, az új megjelenéseikhez is nagy jóindulattal és nosztalgiával viszonyulok, de azt kell mondjam, Niklas Stalvindék néha frissebbnek hatnak egyik-másik őskövület soros nosztalgia-albumánál.

Elég csak meghallgatni mondjuk az "Evil Lives" című nótát a korongról, ami nyilvánvalóan egy Judas ihlette szösszenet, de attól, ahogy tolják, mégis inkább hat Fight opusznak. Helyenként nem nehéz felfedezni bennük a Mercyful Fate jótékony hatását sem, amiért nálam extra piros pont jár. Azaz, jóval többről van itt szó, mint az ezerszer lerágott Maiden (Saxon, Accept stb.) riffek és énekdallamok lélektelen felmondása.

Ehhez igazodik a hangzás is: nem ótvar, nem poros. Dinamikus, jól szól, hagy teret minden hangszernek – öröm például hallani, ahogy Pontus Egberg - leütve a ziccereket - kitölti ezeket a réseket a basszusjátékával. Felesleges is tovább szaporítani, aki vevő erre a fajta muzsikára, annak nem kell több noszogatás, akinek pedig a hideg futkos a hátán tőle, az két hasábbal többtől sem fog a lemezboltba rohanni kedd reggel Wolf CD-t keresve.

Kotta

Kiadó:
Blackoak Records

Honlap:
facebook.com/allthingsfallen

Körülbelül 10-12 évvel ezelőtt igazi hősöm volt Markus Sigfriedsson gitáros-dalszerző a lényegében hibátlan Harmony (2008) és DarkWater (2010) lemezek miatt. Mindkét album a maga sajátos módján kvintesszenciális skandináv etalonként van nálam elkönyvelve. Azután valami történt Sigfriedssonnal, egyrészt a későbbi lemezek már nem hozták az elvárt minőséget, másrészt határozottan elkomorultak, "elnehezültek", szinte darabosakká váltak a szerzemények. Mindazonáltal örülök, hogy legalább nem "írta agyon magát", mint más csúcsra járatott komponisták (pl. Magnus Karlsson vagy Erik Mårtensson).

A Harmony, DarkWater és 7days után az All Things Fallen Sigfriedsson már sokadik "inkarnációja", melynek első fölvonása 2019-ben jelent meg. Az inkább EP formátumnak megfelelő anyagtól akkor egyáltalán nem voltam elájulva; mind a hangzás, mind a dallamvezetés komoly hiányérzetet keltett bennem. Az All Things Fallen pont azt a 7daysre jellemző súlyosabb, sötétebb, depresszívebb hangulatot viszi tovább, ami ugyan elég tipikus a skandináv régióra (lásd pl. Evergrey, Pain Of Salvation, Opeth stb.!), de Sigfriedsson "arcai" közül nekem a legkevésbé szimpatikus. De mit csináljunk, ha manapság ez jön ki belőle, és a világ helyzetét mérlegelve ez talán nem is annyira indokolatlan?!

Az agytröszt mellett maradt Erik Tordsson énekes (7Days, End Of September), akit esküszöm, néha simán össze lehet téveszteni Henrik Bath-tal (Harmony, DarkWater) - nyilván van Sigfriedssonnak egy határozott zsánere - és Leo Margarit dobos (Pain Of Salvation), akinek ezúttal szerencsére sokkal jobban szól a cucca. Ez talán Dennis Koehne (Orden Ogan, Sodom) érdeme, aki a keverést és maszterelést végezte. Az viszont meglepő, hogy most nem maga Sigfriedsson játszotta föl a basszustémákat, hanem a messzi Brazíliából importált Raphael Dafras (Edu Falschi, Almah).

Nem magas elvárásokkal futottam neki a lemezhallgatásnak, de meglepetésemre az első albumnál egy sokkal emészthetőbb, szerethetőbb anyag jött velem szembe. Egy kicsit energikusabb, dallamosabb az egész, és nekem úgy tűnik, valamivel több benne a billentyű is - amit a bemutatkozásnál határozottan keveselltem. Kb. 50 percével ez sem egy hosszú lemez, de most - a magasabb élvezeti faktor miatt - valahogy sokkal hamarabb lepörög, mint mindössze 40 perces elődje.

Nem állítom, hogy sikerült megugrani a Harmony és DarkWater 2008-2010 körüli szintjét, de ez a lemez kimondottan pofásra sikerült, és azok, akiket nem rettent el a jellegzetes skandináv örökszürkeség - azaz pl. nagykanállal zabálják a borongós, világfájdalmas Evergrey anyagokat - akár új barátra is lelhetnek benne. Egyedül a lemezt záró címadó lett rettenetesen vontatott, de még így is marad több mint 40 perc kompakt, tápláló "takarmány" a legeléshez.

Tartuffe