"A másik zenekar, melynek különleges helye van a szívem egyik csücskében. Mit tegyek, ha engem megfog ez a fajta vintage rock? Minden benne van, amin felnőttem, Iron Maidentől a Rushig a progresszív rockon át…" – írtam a 2012-es évértékelőmben a "The Voyage Of Jonas" kapcsán. Arról a lemezről a teljes recenzió amúgy megtalálható ITT.

Igazság szerint a belinkelt kritikát idemásolhatnám, a Heart Of Cygnus stílusa kezdettől fogva nagyon markáns és egyedi, és valóban ebben a háromszögben mozog: Rush, Maiden, Jethro Tull. Na jó, négyszögben, ha még a Shadow Galleryt is ide vesszük. Azért éppen őket, mert rajtuk keresztül a Queen hatás is megérkezik az egyenletbe, a modernebb progmetallal együtt.

2016-ban adtak ki bármit is - egyetlen dalocskát, amúgy – utoljára, azóta se hír, se hang felőlük. Félő, földbe álltak véglegesen. Elképesztő, mennyire nehéz odaát (az Egyesült Államokban) egy underground stílusban alkotó művész sorsa (lásd még Suspyre, Lillian Axe, vagy akár a fentebb említett Shadow Gallery – kisebb bandákról nem is beszélve)! Úgy tűnik, arrafelé jóval kevesebb az elkötelezett, kitartó rajongó, és sokkal nagyobb a trendek, a divat szerepe, mint itt Európában. Esélyt – a nagy öregeken kívül – csak az éppen felfutó műfajokban tevékenykedők kapnak.

Pedig elképesztően jó ez az album (ahogy az összes korongjuk az). Kidolgozott, okos, őszinte muzsika. Okos, de nem okoskodó. Hagyományőrzésében is innovatív: ahogy a fentieket vegyíti, az meglehetősen unikális és nem utolsósorban roppant ízléses. Az őszinteségéhez pedig kétség sem férhet, ezek a srácok éppúgy imádják ezt a korszakot és ezeket a bandákat, mint mi magunk.

Nagyon sajnálom, hogy semmire sem vitték, mert tehetségesek és szimpatikusak voltak (ők ketten: Jeff Lane – énekes, gitáros, dalszerző, billentyűs és minden más, valamint Jim Nahikian dobos). A Coheed and Cambria hasonló hangzással valamivel többre jutott, de valószínűleg csak annak köszönhetően, hogy a koncept-lemezeiket egy szélesebb művészeti elképzelésbe illesztették, és megtámogatták azokat egyéb kifejezési formákkal – könyv, képregények. Így építettek univerzumot és rajongó-bázist.

A 2007 és '12 között négy albumot összehozó csapat minőségi, oldszkúl progresszív rockot kever tradicionális heavy metallal, egyedien, organikusan. Jeff Lane nagy kedvencei a Mastodon és Meshuggah is, ezeket nehezebb kihallani a zenéből, de fölfogásban azért tetten érhető a hatásuk: egy új közönséghez, új köntösben szerették volna eljuttatni a klasszikusok örökségét, velük egyetemben. Hogy ez nem sikerült, az elsősorban nem rajtuk múlott.

Kotta

Kiadó:
EX1 Records

Honlap:
www.kkspriest.com

KK Downing számára ez az album egyfajta bizonyságtétel. Bizonyságtétel arról, mekkora szerepe is volt a Judas Priest hangzásának kialakításában: egyfajta zenei folytatása nemrégiben kiadott könyvének, amivel tökéletesen alá tudja támasztani mindazokat az állításokat, melyek amúgy keserédes ízt hagytak mind az író, mind az olvasó szájában. Ez az album – még ha hősünk a társait amolyan anti-Malmsteen módjára hagyja is érvényesülni – tökéletesen az övé, a riffek, szólók több évtizedes tapasztalatának "bőrbe" és "fémbe" öltöztetett egysége, egy olyan hangzáskép, amely azt is prezentálni tudja, ami szavakkal nem írható le.

Tudom, nem illik, de már rögtön az elején lelövöm a poént: a lemez alapján Downing szerves, integráns részét jelentette anyacsapatának, annak az apokaliptikus, vijjogó, fenyegető játékmódnak, amitől felesleges "vagdalkozás" nélkül is az egyik legátütőbb csapatává váltak a heavy metal világának.

Ezzel együtt azonban azt is ki kell jelenteni: a Judas Priest nem csak Downing – tudom, ez olyan nyilvánvaló kijelentés, amit talán le sem kellett volna írnom, de hát itt most bizonyításról van szó –, és hiába a remek társgitáros, A. J. Mills, az egyenrangú – és nem alájátszó szerepet játszó – basszeros, Tony Newton, valamint az autentikus Judas hangzásba besegítő Tim "Ripper" Owens, ha mégis hiányzik valami… valami, amit könnyű és nehéz is megragadni, mondatokká formálni úgy, hogy az prózában is nyilvánvaló legyen.

Downing remek gitáros, de hát ezt tudjuk már évtizedek óta, és a belengetett visszavonulást cáfoló új albumnál nem is lehetett volna kiválóbb eszköz arra, hogy a zenészt újra feltehessük a Nagy Heavy Metal Térképre. Ugyanakkor – és leírva talán nem fog összedőlni a világ – sokkal kevésbé jó dalszerző, amiben az egyébként kiváló teljesítményt nyújtó Ripper sem tud segíteni. Évek óta figyelve az énekes munkásságát, egy kezemen meg tudnám számolni, hány megjegyezhető dallamot tudott prezentálni ezen idők alatt. (És igen, szerintem a "Jugulator" valamint a "Demolation Man" sem ütötte meg a Halford-éra átlagos színvonalát, bár ezt felesleges pusztán Tim nyakába varrni.) Mindezek mellett – elismerve kvalitásait – hajlamos a manírok felvételére, ami jelen album esetében a Downing riffek feletti kántáló ütemezést jelenti, ugyanakkor a refrének kidolgozása is úgy maradt el, ahogy a magyar fociválogatott mennybemenetele a legutóbbi vilábajnoksá(gok)on. Ennek persze megvan az előnye, mert a lemez első fele painkillleri keménységbe torkollik (és itt szerintem a Judas rajongók mintegy 90%-nak húzódik széles mosolyra a szája) – bár azon azért voltak jó megjegyezhető dallamok –, stilisztikailag bele-belekapva az US powerbe is. Lásd, illetve halld például az amerikai Cage-et!

Downing gitárjátéka, mint írtam, úgy hatja át a lemezt, hogy teret hagy társainak is, aminek keretében a basszust kezelő Newton sem puszta unterman, hanem a riffek és groove-ok tömörítésének egyenrangú társa, így aztán több dudás is meg tud férni ebben a csárdában, kár, hogy Ripper még valószínűleg nem hallott dallamos dudaszólót, úgy minden bizonnyal könnyebb lett volna a sorozatos verzék helyett egy normális refrént is írnia (a tempók és a hangzás variálása még nem az!).

Mindezek mellett bátran kijelenthetjük, hogy KK stílusa a markánsság mértékegysége, nem véletlen, hogy a lemez szerzeményei között van egy-két már korábbról ismert riff vagy dallamtéma – ez rendben is van, egy ilyen életműnél megbocsátható a múltidézés, de hogy mi szükség volt az album egyik "nagyepikájának", a "Metal Through And Through"-nak a kezdőriffjeit és dallamát – illetve szinte az egész számot – a Manowar "Warriors Of The World United"-jétől kölcsönvenni, igazán nem értem. Ráadásul a másik bő lére eresztett dalfolyam, a címében és riffjében is visszamutató "Return Of The Sentinel" szakaszai közt sem érzek olyan folytonosságot, ami átgondolt, vagy inkább tehetségből fakadó komponálási metódust mutatna.

Most persze mindenki azt gondolhatja, hogy elégedetlen vagyok a lemezzel, pedig nem: Downing annyi életet, helyesebben fogalmazva vadságot és szenvedélyt hozott a dalokba, amennyit a Judasnak az utóbbi két lemezén együttesen sem sikerült, visszaidézve azt az ereje teljében lévő csapatot, amelyik a "Painkiller" idején mutatta meg a fiatalabb nemzedéknek, hogy korai még leírni az "öregeket".

KK nem habozott visszanyúlni a korábbi évtizedekhez mind erő és lendület, mind a jól bevált fénykori hangzás tekintetében, ami a sok pozitívum mellett okozott néhány kisebb botlást is: amennyiben dalszerzés tekintetében fel tudnak nőni a riffteremtés színvonalához, akkor az új KK’s Priest albumot is ugyanolyan izgalommal fogjuk várni, mint régi kedvenceinkét.

Garael

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
teramaze.bandcamp.com
facebook.com/teramaze

Az egyik szemem sír, a másik nevet. Ami az egyik szememet illeti (amelyik sír): a több mint 10 éves kihagyás után thrashből progresszív metálba fordult ausztrál Teramaze hosszú ideje az egyik kedvenc bandám. Volt egy időszak, nagyjából az "Anhedonia" (2012) albumtól a túlélőcsomagos "Her Halo"-ig (2015), amikor egyszerűen nem tudtak hibázni. Azután, amint azt a legutóbbi lemezük (Sorella Minore, 2021) megjelenése kapcsán hosszasan kifejtettem, történt valami Dean Wells gitáros-zeneszerzővel, amit jobb szó hiányában malmsteenitisként lehetne aposztrofálni. Mostanában már minden róla szól: miután kénye-kedve szerint cserélgeti maga körül a muzsikusokat, maga irányítja a fölvételeket, keverést és kiadást, végül a mikrofon mögé is ő állt be – szerencsére jobb képességei vannak szegény Yngwie-nél.

A "Sorella Minore" sok szempontból a mélypont volt számomra, gyakorlatilag le is mondtam a zenekarról. Amikor pedig meghallottam, hogy még idén (vagyis egyazon évben) megjelenik a folytatás, ráadásul teljes értékű albumon, mintegy 63 percben, közel kerültem a kétségbeeséshez. Ez még egy Magnus Karlssonnak vagy Neal Morse-nak is tarthatatlan tempó lenne! Pár napja hallgatom a lemezt (itt jön a képbe a másik szemem, amelyik nevet) és azt kell mondjam: legalább részben megvigasztalódtam. Szerintem joggal föltételeztem, hogy ebből nem sok jó sülhet ki, ehhez képest a korábbi két lemeznél egy lényegesen izmosabb anyaggal barátkozom immár két napja.

Arról sajnos szó sincs, hogy a Teramaze régi, abszolút formáját hozná: akármennyire igyekszik is Wells, akármennyit fejlődött is az évek alatt énekesként, ez helyenként még mindig vékonynak, túl pop/diszkó-közelinek hat. Idegesít a szörnyen szintetikus dobhangzás, minden egyes szám bőségesen nyakon van öntve álszimfonikus cukormázzal (amitől túl telített lesz a hangkép), a gitárszólók a hangos keverésben el vannak nyomva, a billentyűhangszínek pedig – hogy is mondjam csak? – férfiatlanok. Néha az az érzésem támad, mintha Wells megirigyelte volna Justin Timberlake karrierjét, vagy fordítva: Justin Timberlake akart volna egy tökösebb lemezt készíteni. A "Waves" és a "Modern Living Space" eleje konkrétan diszkózene – az utóbbit szerencsére megmenti, hogy két nagyszerű gitárszóló is van benne (ami pl. 4:38 és 5:46 között történik, túlzás nélkül brutális).

Összességében véve nem értem az egészet, s ami még súlyosabb, nehezen tudom megemészteni. Mit akar ezzel Wells? Oly kis erőfeszítéssel, pl. egy dögösebb hangzással, egy szikárabb keveréssel sokkal jobb eredményt lehetne elérni. Hiába a profi maszterelés (Thomas "Plec" Johansson, a svédországi The Panic Roomban), hiányzik innen a külső fül, a '70-es, '80-as évek néhány nagy bandájának teljesítményét szó szerint fölsrófoló hangmérnöki, produceri zsenialitás.

Szerencsére ezen az albumon azért akadnak nagyon meggyőző pillanatok: a 11 perc fölötti, albumot záró "Head Of The King" pl. pont remekbe szabott, mesteri darab. Nem mondtam hát le végleg a Teramaze-ről, él még bennem a remény, és ezt a lemezt is hosszasan ízlelgetni fogom még – ez (és némi ülepedési idő) elengedhetetlen ahhoz, hogy kialakuljon bennem a végleges ítélet.

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.marktremonti.com
facebook.com/MarkTremonti

Ha bárkinek szüksége volna valamiféle - ha úgy tetszik - enciklopédikus jellegű bevezetőre az új Tremonti anyaghoz, azt rögvest a 2016-os "Dust" című lemez recenziójához irányítom. Ott fontos (rock)zenetörténeti fejtegetésekbe bocsátkoztam, egyúttal azt is megmagyarázva, hogy a korábbi albumokról miért nem jelent meg semmilyen írás a blogunkon. A legnagyobb meglepetésemre akkoriban toplistás "Dust"-tal bérelt helyet váltottak maguknak ezen az oldalon, még úgy is, hogy a 2018-as konceptalbum (A Dying Machine) szerintem nem sikerült túl jól, amolyan fele-fele anyag lett.

Persze a formáció névadója, Mark Tremonti köztudottan munkamániás és meglehetősen termékeny muzsikus, aki (többek között) pl. 2004 óta az Alter Bridge-zsel is háromévente ír egy lemezt. Azt szokták mondani, hogy a Tremonti albumokra azok a dalok kerülnek föl, amelyek túl keménynek, szigorúnak ítéltetnek egy Alter Bridge kiadványhoz. Meglátásom szerint ez durva leegyszerűsítés. Nyilvánvaló, hogy itt metálosabb (megkockáztatom: metallicásabb) a hangvétel, de Mark Tremontinak egyszerűen szüksége van különböző kifejezési formákra (ún. kreatív "outlet"-ekre), itt ráadásul énekesként, frontemberként is vitézkedik (nem is akárhogy!).

Mark azt nyilatkozta, hogy hangulatilag, mentális állapotában őt is durván kiütötte a karanténidőszak. Hónapokig nemhogy dalszerzéssel nem tudott foglalkozni, de még csak gitárt sem vett a kezébe. Ház körüli munkákkal, barkácsolással múlatta az időt, valamint újszülött csimotájával foglalkozott. Ennek azután az lett a következménye, hogy végül - amikor végre megszállta az ihlet - alaposan kiszellőztetett fejjel, pihenten állt neki a stúdiómunkának, valamint több ideje maradt a dalszerzésre és preprodukciós munkára.

El kell ismernem, hogy ebben lehet valami, mert a "Marching In Time" - bár a borítója rettenetes - kifejezetten pofás, friss dalgyűjtemény - sokkal erősebb (és keményebb), mint közvetlen elődje. Valamivel modernebb a hangvétel, talán ritmikailag szofisztikáltabb egy pöttyet - kár, hogy a közepén egy rövid ideig megbicsaklani látszik a dolog. Tremontinak ugyan kifejezetten jó érzéke van a balladákhoz is (hallga' csak a varázslatos címadót!), a derékhad sajna elég vékonyra sikeredett: egyszerűen túl sok lett a belassulásból (The Last One Of Us, Under The Sun, Not Afraid To Lose, Bleak). Elképzelhető, hogy elég lett volna a balladákat egyenletesebben elosztani a harapósabb tételek között.

Nem ígérem, hogy az év végén ott fog figyuszkázni a toplistámon (ez majd beérik, letisztul, kiderül), de határozottan örülök ennek a megjelenésnek. Köszi, Mark, jólesett!

Tartuffe

Amikor annak idején leadtam a listámat, a megjelenés napján leesett, hogy valamit nagyon el…szúrtam. A felhívást a kedvenc lemezek összeszedésére én automatikusan heavy metal albumokként értelmeztem, és annyira fókuszáltam a kemény rockra, hogy az egyik legnagyobb favoritomat, a "Misplaced Childhood"-ot simán lehagytam. Azóta furdal a lelkiismeret, hogy ez nem maradhat így, kell írjak egy kiegészítést az eredeti bejegyzéshez. Nem utolsósorban motivál az is, hátha Tartuffe és Túrisas is kedvet kap ahhoz, hogy megosszák, számukra mik minden idők top korongjai (Garael, hozzám hasonlóan, ezt már korábban megtette). Megjegyzem egyik olvasónk is kérte-kérdezte ezt kommentben nemrég.

AC/DC: Dirty Deeds Done Dirt Cheap (1976)

Az első ilyen lemezem. A fonyódi vásárban vettem, jugoszláv nyomásban, és meglepett, mikor rájöttem, hogy szeretem a kemény rockot. Addig otthon a Goombay Dance Band, a Boney M. és az ABBA mentek (szülők nyomták), persze a rádióban néha lehetett hallani kicsit tökösebb dolgokat, felteszem, ezért is nyúltam rá. Utána a mozifilm eldöntötte a sorsomat, ezeknek az energiáknak nem lehetett ellenállni. Ma is remek albumnak tartom, rendszeresen előveszem, és még most is nagyokat léggitározom és headbangelek rá. Persze, tudom, a "Highway to Hell" az etalon, de ha az érzelmi többletet is figyelembe vesszük, itt a helye!

Deep Purple: Deepest Purple (1980)

Dettó. Iszonyatos energiák és már akkor klasszikusnak számító remekművek sorjáztak a magnókazettán. Igen, ez a válogatás szalagon volt meg, így nem túlzás, ha azt írom, rongyosra hallgattam. Később persze beszereztem tőlük mindent a "Bananas"-ig, ahol aztán elengedtem őket, mert az – és már előtte az "Abandon" sem igazán – hozta a korábbi életérzést, lendületet. Tisztelem őket ma is, de már nem az én zeném.

Exodus: Bonded by Blood (1985)

Rendesen belehúztam aztán, mert nem sokkal később már a Metallica, a Slayer és a Megadeth voltak a nagy kedvencek – sok mással együtt, természetesen. A lényeg, hogy gyorsan rákaptam a thrashre is. Ebből a stílusból – a korábban már említett Metallica és Megadeth mellett – még az Exodus bemutatkozó albumát vinném magammal egy lakatlan szigetre. Baloff teljesítménye kicsit megosztó ugyan, de egyrészt ez a műfaj nem a kiművelt énekről szól, másrészt (és ennek a zsánernek ez a lényege), amit a Holt-Hunolt páros itt művel, arra csak a zseniális lehet a megfelelő szó. Kár, hogy később már ennek a teljesítménynek a közelébe sem jutottak, de itt valahogy még működött a csí.

Evergrey: Recreation Day (2003)

2007 januárban láttam őket először élőben, és bevallom, nem igazán ismertem őket előtte. A koncerten megigézve bámultam Englund szuggesztív előadását, a mély, komor és progresszív muzsika azonnal elkapott. Sürgősen begyűjtöttem a korábbi lemezeiket, egészen addig ezek mindegyike remek. Aztán a "Torn" (2008) már kevésbé sikerült jól, de ez az érdemeiket nem kisebbíti. A Pain Of Salvationnel együtt ennek az időszaknak (kétezres évek első fele) az emblematikus és kiemelkedő zenekara voltak.

Judas Priest: Firepower (2018)

Valahogy nélkülük is hiányosnak tűnik az eredeti lista. Pedig idő kellett, amíg megszerettem őket, ők nem voltak instant kedvenc. Talán mert éppen a gyengébb lemezeikbe botlottam először. De a mellett nem lehet elmenni csak úgy, hogy többször is sikerült nekik újra-definiálni magukat a pályafutásuk során. Most a legendás gitár-duó nélkül is hasítanak tovább. Csak könyörgök, a "Painkiller"-t vegyék már le a műsorról, Robbie bácsi ne a színpadon kapjon stroke-ot, annyit nem ér!

Manowar: Kings of Metal (1988)

Vicc ez a csapat. De mégis megkerülhetetlenek. Ez pedig a legütősebb korongjuk. Hát, ennyi. Az utolsó pillanatban húztam le a "Court in the Act"-et, aztán a "Walls of Jericho"-t, hogy felférjen. Ha már kiköpni nem tudom őket, akkor inkább lenyelem. Majd amit kapok érte. Le kell menni kutyába néha...

Marillion: Misplaced Childhood (1985)

Nagyon szeretem a Pink Floydot is, már általánosban a "The Wall" szövegeit elemeztük angol órán. Érdekes, a többi kortárs prog-rock bandát (Yes, Genesis, King Crimson) mégsem tudtam igazán megkedvelni. A Genesis klónként indult (legalábbis akként elkönyvelt) Marillion ugyanakkor rögvest elkapott. Természetesen a Fish éra, később már ők sem tudtak lekötni. Úgy a "Brave" környékén végleg elengedtem őket, de ekkor még hatalmas rajongó voltam.

Motörhead: Ace Of Spades (1980)

Mivel ez volt meg először, legyen ez. Amúgy is überkirály album. De én még az "Another Perfect Day"-t is csipázom tőlük, hiába lett Brian Robertson a klasszikus felállás veszte.

Ramones: Rocket to Russia (1977)

És igen, még a punkot is szeretem. Már ha ezt a muzsikát punknak lehet nevezni egyáltalán. Középiskolás haver fertőzött meg ezzel a műfajjal, és különösen a Ramonesszal. Egy lázadó fiataltól amúgy sem áll távol a …, izé, a lázadás. A műfajnak sok kapcsolódási pontja van a metallal amúgy. Az pedig egyenesen elképesztő, hogy mekkora, slágerektől hemzsegő életművet hagytak maguk után ennyire kevés hangból építkezve.

Steve Vai: Passion and Warfare (1990)

Rájöttem, hogy nincsen instrumentális korong a listákon. Pedig amennyit én ezeket hallgattam egy időben… Na jó, a dobogós "Rising Force" azért jelzés értékű, de az sem full hangszeres. Vai már ekkor brutálisan menő volt, még Yngwie és Eddie után is tudott újat mutatni gitáron. Ráadásul azóta is folyamatosan fejlődik-fejleszti saját magát, szóval csípem az ürgét, na! De a végső érv a mellett, hogy éppen ez legyen itt (valamelyik Satriani helyett, mondjuk), az a "For the Love of God". Van kérdés?

Sting: …Nothing Like the Sun (1987)

Természetesen én se csak kemény zenét hallgatok. A The Police és aztán Sting ezért mindig ott volt a radaromon. Nem hiszem, hogy magyarázni kell, intelligens popzenében ez az egyik csúcs (van még néhány, például a Man At Work vagy a Vaya Con Dios), márpedig a pop a '80-as évektől kezdve éppen úgy része az életemnek, ahogyan a hard/heavy rock, ez sajnos életkori sajátosság.

Solaris: Marsbéli krónikák (1984)

Ezt sem kell indokolni, maximum azt, miért nem volt az eredeti listán. Megfeledkeztem erről is, sajnálom. Mondom, annyira fókuszáltam a metalra, hogy vétettem néhány hibát.

Shadow Gallery: Legacy (2001)

Nagyon pörgött a prog. Európában a kétezres évek elején, lásd Circus Maximus, Pagan's Mind, Seventh Wonder stb. (persze Amerikában is, a Dream Theater kitárta az ajtót a stílus előtt), szeretem is ezeket nagyon a mai napig. Nem beszélve a magyar vonulatról (Dreyelands, Wendigo, Age Of Nemesis). Nehéz egyetlen lemezt kicsippenteni ebből az időszakból, jövő héten lehet, mást mondanék, de most úgy érzem, vagy ők, vagy a Symphony X érdemli meg leginkább, hogy az egységesen erős mezőnyből kiemeljem őket (már csak azért is, mert ezek valamivel "patinásabbak" a fent említett bandáknál, az SG például inkább kortársa a DT-nek, mintsem követője). A "Tyranny" természetesen az örök klasszikusuk, de nekem a "Legacy" talán egy kicsit még jobban is tetszett anno.

Thin Lizzy: Chinatown (1980)

Egy újabb zseniális banda, jobbnál jobb dalokkal és lemezekkel. Ezek a csókák  tették le valahol a heavy metal új hullámának az alapjait, az UFO-val és a Scorpionsszal egyetemben (esetleg a Judas Priestet még ide sorolhatjuk), már csak ezért is elismerést érdemelnek. Ezt hallottam tőlük először (köszi Jugoton!), nekem máig ez az etalon.

Twinspirits: Legacy (2011)

Az eredeti lista elkészítésekor talán még meg sem jelent, ezért nem is kerülhetett fel arra. Most már eltelt annyi idő, hogy bátran ki merem jelenteni, nem futó hóbort volt a fellángolás a művel kapcsolatban. Nemrég írtam róla, úgyhogy szerintem nem érdemes magyarázni.

Na, mindjárt jobb! Hiányérzet csökkent, a negyvenes lista már egész jól lefedi az ízlésemet, legalábbis sokkal jobban, mint az eredi 25-ös. Ha a héten ennyit elértem, már hátra dőlhetek. (Igazából nem, de az nem az olvasókra tartozik :D)

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.brainstorm-web.net

Pandémia ide, közel-keleti válság oda, a Brainstorm nem tud hibázni, még akkor sem, ha a választott irányvonal tulajdonképpen regresszió, amit nem szokás pozitív értékekkel felruházni. Tegyünk hát erre a felfordult világra, és dicsérjük azt, ami igazán a szívünkből jön, kissé talán félretéve a szakmaiságot, és adózzunk az érzelmeknek – éljen Dionysos!

A csapat mindig is erős volt dallamteremtésben, így addig csupaszították a dalaikat, míg lélegző, lüktető dallamdarabokká váltak, lenyesvén az olyan "felesleget", ami a progresszióhoz vezet – ha a jelenlegi Iron Maiden a maga elnyújtott, ismétlős attitűdjével a tézis, akkor a Brainstrom az antitézis. Nem, azért nem váltottak punkba, de az a fajta németesen szögletes, néha amerikai ízeket is felmutató power metal, amit eddig is játszottak, még sosem volt ennyire slágerközpontú. És tudjátok mi a remek ebben? – hogy sikerült elkerülniük a szentimentalizmus vagy hatásvadászat csapdáit, a megszokott riffek hátán előretörő dallamok formai kerete néha a speedbe rohan, állva hagyván a hallgatót, hogy az állát keresse.

Ott van mindjárt az "Escape The Silence", amelyben a germán vezénylő tábornok, Peter "Peavy" Wagner sietett segítségül a fülbemászásban, és hát jól tudjuk a Rage elmúlt korszakából, hogy ebben nem ismer kegyelmet. Persze tenni kellett arról is, hogy ne a Barbie babák kedvenc zenekarává avanzsálódjanak a fiúk, amihez a produceri feladatokat is ellátó, az Orden Oganból ismerős "Seeb" Levermann nyesett egyet-kettőt bárdjával az ütemeken, melyeket aztán morózussá változtatott a viking munka.

A "Glory Disappears" aztán megmutatja, hová is akartak eljutni a zenészek, ekkora himnuszt előrántani a Helloween vagy a jó formában lévő Manowar szokott: biztos vagyok benne, ha a rádiók Brainstormot játszanának, másnapra a decens háziasszonyok is a dal refrénjére töltenék a káposztát.

Azt persze nem szabad elhallgatni, hogy felüti a fejét egy-két ismerős megoldás, de hát az együttes több mint harminc éves – bizony –, és igazából nem volt egyetlen leállós korszakuk sem. Ember – illetve zenekar – legyen a talpán, ha ezalatt nem alakul ki egy olyan karakter, amely mindent elborító, formáló erővé kovácsolja a zenészek riff- és dalalkotását.

Igaz, ami igaz, az egyszerűsödés nem kedvezett a gitárszólóknak, de valljuk be, a Brainstromot sosem ezért szerettük, még akkor sem, ha azóta a szóló pártra adtuk le a szavazatunkat, mióta metal-ország állampolgáraivá váltunk.

Andy B. Franck egy slágerfolyamból elővarázsolt teuton istenségként vetíti az egymás után katonás sorrendben érkező melódiákat, szélesvásznú, acélszürke vászonra, hogy aztán a lelkes közönség állva tapsoljon nekik. Fiúk, ez most igazán parádésra sikeredett, a szörnyű borító ellenére is, hunyjuk hát le a szemünket, és adjuk át magunkat a csapat varázsolta hangulatnak, biztos, hogy nem koponyák fognak a szemünk előtt táncolni!

Garael

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.nealmorse.com
facebook.com/nealmorse

Háááát, ez megint nagyon nagy falat lett. Óriási kanállal mérték. Ülök is rajta már jó néhány napja. Ebben a csapatban több hipertermékeny munkamániás is dolgozik, ezért naivitás is lett volna valami 40 perces fércmunkát várni, jóllehet a híradások szerint a stúdióba eleve úgy vonultak be, hogy ez most nem lesz sem koncept-album, sem duplalemezes nagyeposz. Állítólag most kivételesen Neal Morse sem egy nagy bevásárlószatyornyi demóval állított be a próbaterembe. Hogy sikerült-e az eredeti célkitűzést teljesíteni? Nos, igen is meg nem is. Ha azt vesszük alapul, hogy a csomagban újfent 2 CD lapul 100 percnyi tömény progresszív rock muzsikával, benne két epikus művel, melyek közül az egyik (Beyond The Years) fél óra fölött van, akkor bizony ki kell jelentenünk, a nagyepika elkerülésével csúnyán befürödtek.

Ugyanakkor az első lemezen tényleg egymással össze nem függő kompaktabb szerzemények kaptak helyet, melyekben rendre "tetten érhetők" a csapat kedvenceinek zenei hatásai, ráadásul Neal Morse kilépése óta a Spock's Beardből ez a "legszekulárisabb" és "legkollaboratívabb" albuma, ahol a muzsikustársak jócskán kivették a részüket a zeneszerzésből, sőt az éneklésből is. Ebbe beleértendő még a kicsit fahangú Mike Portnoy is; van, ahol négyen osztoznak a vokális témákon.

A lemezt indító "Do It All Again" (kb. Csináld meg még egyszer) címe szó szerint értendő: gyakorlatilag még egyszer megcsinálták a Genesis "Dance On A Volcano"-ját (A Trick Of The Trail, 1976, az első Phil Collinsos lemez), illetve az intrót onnan szinte szó szerint átemelték. A "Your Place In The Sun" egy az egyben olyan, mintha a Beatles kísérletezősebb, "progresszívabb" korszakából származna, az "Another Story To Tell" lényegében egy Toto-féle groove-os rádiósláger, a "The Way It Had To Be" pedig Steve Howe (Yes) védjegyszerű steel gitár hangzásával indít, majd egy jellegzetes Pink Floyd-féle merengésbe torkollik. Az "Emergence" ezzel szemben tiszta olyan, mint a Spock's Beard kötelező közönségénekeltetős koncertdarabja, a "June".

Igazi meglepetés, hogy van az albumon egy földolgozás is: a "Bridge Over Troubled Water" közismert Simon & Garfunkel klasszikus; a zseniális, de émelyítően szentimentális eredetiből sikerült egy nagyszerű földolgozást készíteni, kiköpött olyat, mint amilyet a Yes farigcsált egykor az "America" című S&G dalból (a "Fragile" album 2003-as bónusza, eredetileg 1971-ben rögzítve). Dramaturgiailag elég furcsa, hogy a "Bridge Over Troubled Water" jóformán kettészeli, két tételre bontja a "Not Afraid" című szerzeményt – azért nem mondtam, hogy elfelezi, mert az első tétel nagyjából 5 perces, míg a második közel 20. A "Not Afraid II" nem mellesleg bizonyos részleteiben kiköpött Styx, mintha a Morsékat a Styx zseniális idei anyaga, a "Crash Of The Crown" ihlette volna meg.

A lemez fénypontja egyértelműen a megalomán zárótétel, amely a 33. percben elég kurtán-furcsán szakad meg (mint egykor a "Pull Me Under" az Images & Words"-ről). A több mint félórás "Beyond The Years" a banda eddigi legambiciózusabb, legváltozatosabb mesterműve, melynek alapvető zenei ötleteit nem is Neal Morse, hanem a billentyűs, Bill Hubauer szállította. Itt derül ki végleg, itt domborodik ki legegyértelműbben, hogy a The Neal Morse Band már nem Morse magánvállalkozása vendégzenészekkel, hanem igazi zenei kollektíva. Talán éppen ennek köszönhető, hogy a korábbiakhoz képest a borítón immár hatalmas betűkkel az NMB betűszó dominál.

Irgalmatlanul jó ez az album. Különösebb meglepetést nem okoz, de nagyon jót tett nekik, hogy nem valami übervallásos, riasztóan kegyeskedő neoprotestáns koncepció kereteibe szorították bele a teremtő erőiket, zeneszerzői sugallataikat. Toplistaaaaaaaaaaa…

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut/Sony

Honlapok:
www.yesworld.com
facebook.com/yestheband

Nem érthet bennünket az a vád, hogy ezt a progresszív rock legendát hanyagoltuk volna oldalunkon, ha egyáltalán, inkább hájpoltuk őket - legalábbis én, aki bevallottan elfogult vagyok velük szemben: természetesen pozitív értelemben. Persze a karrierjük során voltak korszakok, albumok, melyek kevésbé tudtak föllelkesíteni. Azt kell mondjam, hogy a 2001-es "Magnification", pontosabban Jon Anderson távozása óta éppen egy ilyen korszakot taposnak. Kezdettől fogva nagy volt a jövés-menés a bandában (jó, már több mint 50 éve tolják a világ élbolyában), sok nagyszerű dalszerző fordult meg náluk, de valljuk be - bár az orgánumát éppen lehet nem szeretni - itt elsősorban Anderson volt a fő motor, a kihagyhatatlan "összetevő".

Ezzel nem Jon Davison énekest (Glass Hammer) akarom bántani, a pasi jól hozza Anderson manírjait (bár néha inkább az IQ-s Peter Nichollsra hajaz), és a zeneszerzéshez is nagyban hozzájárul, de ez a Yes szerintem már nem az a Yes. Nemcsak azért, mert már egyetlen alapító tag sincs közöttük és Chris Squire 2015-ös halála rendkívül érzékeny veszteségük volt, hanem azért, mert nekem újabban hiányzik belőle az a bizonyos spirituális többlet, az a kiszámíthatatlan, meglepetésszerű progresszivitás - illetve, ha a Trevor Rabines korszakot vesszük alapul, akkor az a rafinált dallamérzékenység -, ami rájuk eddig jellemző volt.

Egyébiránt mindenkit előre figyelmeztetek, hogy a lemez nem könnyen adja meg magát, igényel némi törődést, valamint csak jó cuccon, kellő hangerővel érdemes belekezdeni a kiértékelésbe, különben nem másznak elő az apró finomságok. Többségük nyilván erősen nyugdíjas korú muzsikus, ezért talán nem meglepő - bár kicsit hervasztó - a lassú, meditatív tempók dominanciája. A poposabb hangvételt könnyű lenne Geoff Downes billentyűs nyakába varrni, de ott van pl. Howe egyik szerzeménye, a "Music To My Ears" is, ami sokkal inkább emlékeztet egy andalító Asia tételre...

A "The Quest" valamiért 2 CD-s kiadásban jelenik meg (hivatalosan majd október 1-én), jóllehet a teljes játékidő alig több 60 percnél (így egyetlen korongon is elfért volna). Igaz, a második lemezen a határozottan poposabb, ezért kevésbé Yes-es dolgok kaptak helyet. Az első lemez egyébként egészen jól kezdődik. A "The Ice Bridge" egy klasszikus prog rock opusz, a Howe által jegyzett "Dare To Know" messze a Yes örökséghez legméltóbb darab, a "Leave Well Alone" második fele pedig lényegében egyetlen tipikus, csilingelő Howe gitárszóló. Voltaképp nem rossz ez az album, az első négy nóta alapján meg is venném a CD-t, de a többi már nem érdekel annyira, hogy a tekintélyes gyűjteményemet duzzasszam vele.

Tartuffe

"Józsi bácsi, ivott már rossz pálinkát? – Ittam, fiam. – És mégis, az milyen volt? – Hát jó!” Valahogy így vagyok én a Maidennel mostanában. Szar Vasszűz korong nincsen, csak maximum kevésbé jól sikerült. Hozzáteszem, elfogult vagyok. Szerintem ugyanis az Iron Maiden a legjobb heavy metal banda, és mivel a metal a kedvenc műfajom… – igen, ezekből az következik, hogy számomra ők a világ legfaszább zenekara. Pont. És ezt még akkor is így gondolom, ha az elmúlt közel húsz évben kiadott albumaik különösebben nem vágtak földhöz.

A szubjektivitást polcra téve is el kell ismerni azonban, hogy ők sosem futottak bele egy "Q2K", "Risk", vagy "Lulu" nagyságrendű fiaskóba. Pedig a majd' ötven éves pályafutásuk alatt bizonyára éltek át ők is művészi válságokat, elbizonytalanodást – a rajongóikat mégsem hagyták cserben sohasem komolyabb elfordulással a kezdeti értékektől és stílusuktól. S nem teszik ezt most sem, még akkor sem, ha az újkori hangzásuk azért más (nem kicsit), mint volt az a nyolcvanas években.

Megint többségben vannak ugyanis a lassabban építkező, epikus, 7-12 perc közötti számok, de ez olyan nagy meglepetést az előzmények ismeretében egy rajongónak azért nem okozhat. Hetedik ikszben lévő emberekről beszélünk, nem várhatjuk, hogy még most is feszt "Invaders"-öket és "Aces High"-okat írjanak. Jól van ez így, méltósággal kell megöregedni, és ők pontosan ezt teszik. Úgy látszik, én pedig velük vénülök, mert nem tudok megorrolni rájuk e miatt.

A dalszerzői metódus is más, nyilván ez is belejátszik a végeredménybe: fiatalon nemcsak rövidebb és vadabb nótákat szereztek, de azokat adott esetben próbákon és koncerteken tökéletesítették, hogy a lehető legütősebbek legyenek. Manapság pedig besétálnak a stúdióba, ki-ki a saját témáival, azokra írnak szöveget és szólókat, feljátsszák őket rutinból, majd húznak haza golfozni, focizni, pecázni. Valahol azt olvastam, a zenekar nagyobb része megjelenésekor hallja majd először a végeredményt. Haragudjunk rájuk ezért? Haragudjon a rosseb, én örülök inkább, hogy még zenélnek és – ugyan máshogy, de továbbra is – minőségi produkciót tesznek le az asztalra mindig (legyen szó akár lemezről, akár élő fellépésről).

A muzsika szerintem nemcsak terjengősebb és öregurasabb lett, de kevésbé gitárcentrikus is talán (a rengeteg szóló és témázgatás ellenére is). Úgy érzem, a prímet – mint a "The Book of Souls" esetén is – megint Dickinson viszi. A végeredmény leginkább spirituális élményt nyújt – sokszor érzem úgy, mintha istentiszteleten lennék és egy karizmatikus lelkész papolna-kántálna szuggesztíven (hiába énekli azt a "The Time Machine"-ben, hogy ő nem prédikátor). A repetitív dalszerkezetekkel, ismétlődő gitárfutamokkal kiegészülve így az összhatás leginkább meditatív. Igen, a Maiden már nem az adrenalinnal varázsol el, mint anno, hanem sokkal inkább hipnotizál.

S bár igazán új dolgokat nem hallani itt, unatkozni azért most sem kell a produkció hallgatása közben. Az egyszeri rajongó rendre rácsodálkozhat Niko fifikás dobtémáira, a remek gitár-szólókra (ezek tényleg egyre jobbak), a finom, légies és folkos tónusú hathúros bevezetőkre, vagy éppen Harris magabiztos játékára. Bruce pedig ismét nagyot vállal, stúdióban természetesen ki is lett polírozva, hangja megfáradását, megbicsaklásait – amit élőben azért időnként megtapasztalunk – Kevin Shirley gondosan eltüntette (már amennyire lehetett). Az énekdallamok is mások lettek nyilván, kerüli már a magas hangokat, melódia-vezetése leginkább a szólóalbumaira hajaz – de hát ez sem lehet már újdonság a fanok számára.

Ugyanakkor ennek a csapatnak nagyon markáns stílusa van, a fentebb kifejtett változások ellenére is, lásd a lemezt felvezető "The Writing on the Wall"-t. Ez a "Blaze of Glory"-ról (gy.k. Bon Jovi country filmzenéje) is lemaradhatott volna akár, de az ő kezükben még egy ilyen southern rock szám is echte Maidenné válik. Ezért teljesen mindegy, hogy mit játszanak, az rossz nem lehet, ahogy a pálinka sem. Megértem ugyanakkor azokat is, akik ezeket a hosszú számokat a tempósabbak, kompaktabbak, slágeresebbek közé beékelve tudták értékelni igazán (lásd "Hallowed Be Thy Name", "Rime of the Ancient Mariner" stb.), ez így egyben sok nekik. Én azonban könnyen megszerettem ezt is, és nincs bajom az újkori, nyugdíjas Vasszűzzel. Egy combos nyolcast simán megérne, ha pontoznom kellene, sőt, megkockáztatom, a jobb megjelenéseik között van. Na, igyunk egy páleszt (szakét?), és pörgessük le még egyszer a metal misét!

Kotta

Ha Yngwie Malmsteen a neoklasszikus metal alfája, akkor az Opus Atlantica valahol az ómega környékén követel helyet, még akkor is, ha erejükből egyetlen albumra futotta – no, de milyen albumra!

A csapat szíve-lelke a Time Requiemben is megfordult bőgős/billentyűs, Jonas Reingold: nem hiába mondják, hogy a rock bandákban általában a bőgősnek/billentyűsnek van klasszikus zenei képzettsége, Reingold esetében azonban bátran beszélhetünk neoklasszikus vénáról, amiben ott munkálkodnak a nagy elődök genetikai készletei. Jonas pedig ki is használja ezt, és olyan zenei időutazásra képes hívni a hallgatót, ami annak ellenére is szórakoztató, hogy gyökerei a rocktól egész más műfajokból erednek.

Barátunk azonban nemcsak ismeri a klasszikus hagyatékot, de képes azt úgy kezelni, hogy a "komolyság" szórakoztató módon formálja a hallgatót, akképp teremtve slágert, hogy azt minden bizonnyal – egy más hangszerelésben – századokkal ezelőtt is tapsra késztette volna az úri közönséget.

Reingold mellett aztán ott van Pete Sandberg énekes, akit tehetségénél fogva nyugodtan elhelyezhetünk a metal nagyzenei panoptikumában, szinte érthetetlen, hogy hogyan nem tudott kitörni az undergroundból, és nevéhez igazából csak ez az egy – szintén az undergroundban – jelentős album fűződik.

A dobos, Jaime  Salazar azért némileg ismertebb, aki olvassa oldalunkat, annak nem kell bemutatni, hány általunk magasztalt lemezen hagyta ott a keze nyomát, és a gitáros, Johan Reinholz is elévülhetetlen érdemeket ért el az Andromeda progresszív közegében és a death metal szcénában magasztalt Dark Tranquillity-ben.

Ha röviden kellene jellemeznem a lemezt, könnyű dolgom lenne: kilenc, komolyzenei hatásban lubickoló kompakt sláger, bár a komolyságot legszívesebben idézőjelbe raknám, mert a klasszikus él önmagában is inkább a szórakoztatóbb, könnyedebb oldalát prezentálja a régi korok muzsikájának, valahogy úgy, ahogy Milos Forman tette azt az állandóan vihogó Mozarttal remekbe szabott filmjében.

Sajnos a hangzásban nem tudták követni a dalok színvonalát: a fő zenei vonalat húzó billentyű műanyag tompasága és a gitár erőtlensége az énekes, Sandberg vállára teszik a terhet, amit el kell vinni, még szerencse, hogy Pete képes erre – minden bizonnyal hangjegyekkel szokott otthon súlyzózni.

A fiúk érezték, hogy nem kell feleslegesen húzni az időt, és a töltelékszámok csak az értékelés rontásában játszhatnak szerepet, úgyhogy bő 35 percben lezavarják a zenei kurzust. Ezáltal az elkészült lemezről igencsak nehéz kiemelni bármelyik szerzeményt, mivel önmagában mindegyik tökéletes darab. Ilyenkor aztán a kritika szerzője kénytelen a szubjektumra hagyatkozni, és a "Prince Of Darkness" fantasztikus epikusságában, valamint a "Falling Angel" napsugarat előcsalogató játékosságában megtalálni az album igazi lényegét.

Sajnos hiába a hangzáson kívüli nagyszerűség, az alapvetően rétegműfaj komfortzónájának kiterjedtsége, vagy erőteljes kiadó híján szinte lehetetlen az ismertség felszínére feljutni, pedig az Opus Atlantica megérdemelné, bár az is lehet, hogy a csodák ismert tulajdonsága – vagyis az egyszeriség – lett a fizetség a produktum majdnem hibátlanságáért.

Garael