Dionysos Rising

2021.már.13.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Sunstorm: Afterlife (2021)

yyy_50.jpg

Kiadó:
Frontiers

A Sunstorm immár közel másfél évtizedes munkásságáról csak hellyel-közzel tudósítottunk itt a blogon. Ez a projekt ugyanis tipikus példája a Frontiers kiadó erősen kalkulált, mesterséges módon, laboratóriumi körülmények között létrehozott termékeinek, amiben körülbelül annyi a természetesség, mint a 3D technológiával előállított műhúsban. Adott volt egy legendás, veterán énekes, Joe Lynn Turner (Rainbow, Deep Purple, Malmsteen), aki körül forgószélként pörögtek a német, skandináv, végül talján zenészek, dalszerzők. Az egyetlen konstans az idén már 70 éves Turner volt - eddig.

Történt ugyanis, hogy a kiadótulajdonos Perugino sokadjára is átszervezte a projektet, vagy még pontosabban fogalmazva, kiszervezte az öregedő Turner alól a bandát, és a mostanában jolly jokerként ide-oda pakolgatott Ronnie Romero (Lords Of Black, The Ferrymen, Rainbow) lett a Sunstorm hangja. Ezt persze Turner igencsak zokon vette, el is indult egy keserű hangvételű nyilatkozatháború, de Perugino nem hatódott meg, teljes bizalmáról biztosította házi dalszerzőit, Alessandro Del Vecchiot és Simone Mularonit, Romero pedig megkapta a "kottát", hogyaszongya: ebből tessék énekelni!

Utoljára a 2016-os "Edge Of Tomorrow" című lemezről írtunk, és azt a cikket újraolvasva sokadjára szembesültem azzal, hogy gyakorlatilag egy az egyben indíthatnám a "copy + paste" műveletet. Nincs itt szó kérem szépen sem pusztító napviharról, sem túlvilági életről! Hiába Romero orkánszerű hangja, hiába Mularoni eszeveszett ujjgyakorlatai, a Sunstorm legújabb inkarnációja is csak "izgalommentes, rutinszerű andalgás, amely néha kifejezetten formás, tetszetős tud ugyan lenni, de végeredményben csak ártalmatlan, jelentéktelen szórakoztatás valódi következmények és maradandó nyomok nélkül."

A Sunstorm Romeroval sem kezdett minőségileg merőben új életet, bár azt el kell ismerni, hogy némi vitalitás azért visszatért megfáradt csontjaikba. Mularoni minden egyes gitárszólója élményszámba megy (ezt hívják úgy angolul, hogy "redeeming quality"), néha a refrének is elég megkapóak, akad pár kifejezetten jó nóta is (pl. Born Again, I Found A Way, Far From Over), de ez ettől még marad az, ami: Frontiers tucattermék.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.már.12.
Írta: Dionysos 5 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 7. - Galneryus: Angel Salvation (2012)

unnamed.jpg

Semmi nem áll tőlem távolabb, mint Tartuffe nyílt színi dicsérete, de ami jár, az jár. Ezt a rovatot nagyon kitalálta, amivel nemcsak engem revitalizált, de Kotta is visszatért, úgyhogy vágjuk is le a hízott borjút és örvendezzünk! Mindkettőnk esetében az a helyzet állt elő, egymástól teljesen függetlenül, hogy kevesebb új zene hatott ránk, de a zenefanatizmus töretlenül megmaradt, ezért a tekintélyes zenegyűjteményünkből fedeztünk fel újra (már szinte elfelejtett) zenéket magunknak, ami az én esetemben még azzal egészült ki, hogy régebbi lemezeket vásároltam, és az új megjelenések kárára inkább ezeket hallgattam (Blackfoot, Lynyrd Skynyrd, Mahogany Rush stb.)

Egy ilyen periódusban indította el Tartuffe a rovatot, ami jó ütemérzékre vall, bár alig hiszem, hogy akár legmerészebb álmaiban arra gondolt, hogy ezzel bennünket, ha közvetve is, de kérlelhetetlenül a klaviatúra elé parancsol. Pedig itt ülök már rövid időn belül másodjára, és megint írnom kell. Most egy olyan lemezről, ami az egyik legnagyobb kedvencem. Ebben a sorozatban, ha konzekvensek akarunk maradni a rovat kissé esetlen, sete-suta címéhez, olyan lemezeket kell elővenni, amelyek szinte hibátlanok, ahol nincs üresjárat, de valamiért mégis az általános közömbösség jutott nekik osztályrészül, aminek persze millió oka lehet. Itt az történt, hogy volt (van) egy felénk totálisan ismeretlen japper gitáros, akinek három lemeze a Lion Music kiadó jóvoltából idekeveredett, de mindvégig masszívan a "futottak még" sorozat leértékelt darabjaiként. Azért is vettem meg, mert két sör árát bármikor szívesen kockáztatom ismeretlen zenékért. A három (Európában elérhető) lemez mindegyikét szeretem, de a "Silent Scream" kiemelkedik: az egy hibátlan mestermunka. Kelly Simmonz, akit Osakában, 1970-ben nyilván nem ezen a néven anyakönyveztek… na, idáig jutottam az írásban, amikor infóért kutatva a neten rádöbbentem, hogy ezt a lemezt már megírtam itt a blogon az "Ügyeletes Kedvenc" sorozatban, itt. Na, most mi legyen? A bevezetőben vannak fontos gondolatok, ráadásul Tartuffe is dicséretet kapott, ami nem fog mostanában újra megtörténni, tehát nem törlöm a cikket, hanem átvezetem úgy, hogy házon belül maradjunk…

Van egy felénk kevésbé, de Japánban annál inkább ismert neoklasszikus banda, a Galneryus, hihetetlen képzett topmuzsikusokkal. Előbbinek talán az az oka, hogy a méregdrága japán importlemezeket kevesen engedhették meg maguknak, utóbbinak pedig talán a genetika, meg az zeneoktatás. Mindenesetre az nem lehet véletlen, hogy óvodás korú ázsiai tökmagok sokszor hibátlanul letolják a "Far Beyond Sun"-t, ahogy az rengeteg YT videóban látható. Ezzel együtt nem minden papsajt, hiszen jó lemezt írni, azzal nálunk bekerülni Tartuffe új rovatába még nekik sem egyszerű. Hogy őszinte legyek, sem a szintén kiváló zenészek alkotta Concerto Moon, sem a Galneryus (ezt kivéve), de még a Loudness sem tudott olyan lemezt megjelentetni, amelyért igazán és feltétel nélkül tudnék lelkesedni. Nem lehet ezt kizárólag csupán az európai füllel szokatlanul (Miki egér hangon) megszólaló japán énekesek számlájára írni, az igazán jó dalokkal sokszor adósak maradtak. Itt azonban minden összejött. Hibátlan megszólalás, hibátlan dalok, elképesztő hangszeres játék. Mindenki varázsol, de Syu gitárjátéka még ebben a zenei elitben is elképesztő. Virtuóz, dallamos, feelinges és egyéni is, van a srácnak saját stílusa, ami még ott is érték, ahol az óvodai ballagásokon számtalanszor csendül fel egy-egy instrumentális bravúrdarab a ballagó gyerekek tolmácsolásában…

Bár a Galneryus ezúttal szerencsés beugró volt, de saját jogon is abszolút rovat-kompatibilis a lemez, tölteléknóta nélkül. A címadó viszont minden idők tíz legjobb neoklasszikus dala közt fogott pozíciót nálam, néhány Yngwie és néhány Symphony X alapvetés nagyon előkelő társaságában. A klipváltozat rövidebb, de a lemezen a 15 perc is úgy telik el, mint egy pillanat. A videó jó ismerkedési lehetőség, bár a teljes lemezt és a hosszabb változatot javaslom.

Túrisas

Címkék: mesterremekek
2021.már.12.
Írta: Dionysos 1 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 6. – Vardis: The World's Insane (1981)

jjjjj.jpg

A home office-ban egy jó dolog biztosan van: a virtuális megbeszélések között fel lehet dobni egy-egy bakelit-lemezt, így előkerülnek olyan albumok és zenekarok is, amiket kb. 20 éve nem vettem elő. Így fedeztem fel újra a Vardist is. Róluk két évtizeddel ezelőtt biztosan nem értekeztem volna, mert annyira fontosak nem voltak sosem, és a muzsikájuk sem kiforrott, ereje teljében tündöklő metal, de az elmúlt két dekád történései más megvilágításba helyezték a történetet. Nemsokára kifejtem, mire gondolok.

De előbb vegyük sorra a tényeket. A trió a '70-es évek első felében indult, de komolyabb hírnevet – állítólag lehengerlő élő fellépéseiknek köszönhetően – csak az évtized vége felé vívtak ki maguknak. 1980-ban jelent meg a bemutatkozó albumuk, ami rendhagyó módon éppenséggel élő felvételként, kvázi koncert-lemezként került rögzítésre, megragadva az együttes színpadi energiáját.

Nem voltak amúgy jeltelen képviselői a kibontakozó zenei áramlatnak, egy színpadon léphettek fel például Ozzyval és a Motörheaddel '81-ben, a Heavy Metal Holocaust fesztiválon, és a karizmatikus frontembert, Steve Zodiacot is többször beszavazták a korszak legjobb gitárosai közé a korabeli fórumokon. Ez mindenképp szép ismertségre/népszerűségre utal egy kvázi kezdő (első lemezes) banda esetén.

1981-ben jelent meg a második, immár stúdiómunkájuk is, jelen ismertető tárgya. Két további album ('82 és '86) után azonban szétszéledt a zenekar. A hivatalos verzió szerint management problémák léptek fel, de gyanítom, a valódi ok az lehetett, hogy elsodorta őket a heavy metal új hulláma által keltett speed-, thrash-, black-, power- stb. cunami. Tudni illik, a Vardis még egyértelműen a '70-es évek végének zenekara, leginkább csak rock, legjobb esetben is heavy rock, ahol a blues és rock 'n' roll gyökerek meglehetősen plasztikusak még. Valahogy úgy, ahogy a Motörhead is egy hangos, zajos rock 'n' roll bandaként indult és definiálta magát - és hát ők meg is maradtak nagyjából végig annak. De hát Lemmy az Lemmy, és ZZ Topból is nagyjából egynek van helye tűként a metal szcénában.

Egy szó, mint száz, a Vardis nem biztos, hogy elég trendi volt 1985-ben, talán ez húzódik meg a "menedzsment problémák" mögött. A kétezres években azonban történt valami, ami visszahozta a bugit a metalba. Mit visszahozta, világszinten népszerűvé tette! Ez a valami pedig a Volbeat.

Amikor újra hallgattam mostanság a "The World's Insane"-t, néhány számban kísérteties a hasonlóság a két banda között előadásmód tekintetében (hangzásban persze már kevésbé). Nem állítom, hogy Poulsen ismeri ezt a lemezt, hiszen még csak hatéves volt annak megjelenésekor, de simán meglehetett a bátyjának (már ha van egyáltalán bátyja), vagy neki később. Dániában ezek a cuccok akkoriban könnyen hozzáférhetőek voltak (lásd még Lars Ulrich NWOBHM mániáját – az általa szerkesztett válogatáson amúgy a Vardis is szerepel). Talán rongyosra hallgatta ezt az albumot, talán nem is ismerte, de tény, hogy néhány szám simán a Volbeat repertoár része lehetne róla.

S mivel a Volbeat az egyik olyan banda, akik a mai fiataloknak is tudnak relevánsat adni zeneileg, talán szívesen hallgatják a Vardist is. Össze is álltak Zodiac vezetésével 2014-ben néhány fesztiválfellépés erejéig, sőt még lemezt is adtak ki 2016-ban. Talán ez is közrejátszott abban (és nem csak a nosztalgia), hogy valamelyik promóter/kiadó újra fantáziát látott bennük.

Arra bíztatok mindenkit, hogy tegyen egy próbát az albummal, egy laza kis rock 'n' roll semmiképpen sem árthat az elhúzódó karantén által felfűtött általános depresszió közepette. Még a lemez címe is találó…, kíváncsi lennék, miről énekelnének most, ha már '81-ben úgy érezték, hogy a világ megbolondult!

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.már.12.
Írta: Dionysos 1 komment

Ronnie Atkins: One Shot (2021)

yyyyy_2.jpg

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

Ha jól emlékszem, egy korábbi cikkemben már beismertem, hogy a Pretty Maids klasszikus időszaka nekem akkoriban kimaradt, viszont a kétezres évek második évtizedének "ráncfölvarrott" Csinos Hölgyei a 2013-as "Motherland"-del végül elrabolták a szívemet. A legutóbbi, 2019-es albummal (Undress Your Madness) már nem taglóztak le teljesen, mert úgy éreztem, hogy a csapat bizonytalanul hol az egyik, hol a másik lábára állva egyszer metálosan kemény, másszor már majdnem kommersz módon soft/hard rockos. Lényegében hiányzott belőle az egyensúly és a következetesség. Persze elismerem, hogy egyesek ezt értékelhették sokszínűségként is.

Atkins kezdettől fogva meglepő őszinteséggel beszélt daganatos betegségéről, kb. egy évvel ezelőtt pedig bejelentette, hogy az eleinte kedvező eredmények után az orvosai közölték vele: a rák legyőzni látszik a szervezetét és betegsége végstádiumba lépett. Elképesztő, hogy a letaglózó hír - a kezdeti sokk után - nem letargiába és önsajnálatba taszította Atkinst, hanem új elhatározásokra indította, pl. arra, hogy a hosszú évek óta dédelgetett (és halogatott) álmát, miszerint készít egy szólólemezt, végre megvalósítja. Le a kalappal e bátorság és lelki erő előtt!

Kézenfekvő volt, hogy Atkins a Pretty Maids mindenesét, zenei látnokát és a modern stúdiótechnikát is jól ismerő gitáros/billentyűsét, Chris Laney-t kérje meg arra, hogy producerként irányítsa a projektet. A dalszerzésben szokásos menet helyett - Atkins labilis egészségére tekintettel - először az éneksávokat vették föl, a hangszeres kíséretet és zenei körítést csak ezután adták hozzá, méghozzá olyan kiváló muzsikusok közreműködésével, mint pl. Kee Marcello (Europe), Oliver Hartmann (At Vance, Empty Tremor, Avantasia), John Berg (Dynazty, Paralydium) és Pontus Egberg (King Diamond, Treat) stb. Az anyagot végül a legendás Jacob Hansen keverte és maszterelte a tőle megszokott kompetenciával.

A "One Shot" szerintem kiváló album lett, és ezt nem csak azért mondom, mert nagy valószínűség szerint - de kegyetlen dolog ezt így leírni! - ez lesz Atkins hattyúdala. Zeneileg sokkal egységesebb a legutóbbi Pretty Maids albumnál: Atkins tudatosan egy lágyabb, dallamosabb hard rock vonalon indult el, s ezt a döntést teljes mellszélességgel és következetességgel fölvállalta. Az eredmény hangulatában és szövegeiben is egy emberibb, érzelmesebb, "mélyebb" dalcsokor. Atkins, aki - betegség ide vagy oda - vokálisan kifogástalan teljesítményt nyújt, azt nyilatkozta, hogy a körülmények tekintetében talán megbocsátható neki, ha most nem döngölős power himnuszokban és "szex, drogok és rock n' roll"-típusú dalszövegekben gondolkodott.

Atkins hagyatéka már a Pretty Maidsszel készített lemezeket alapul véve is igen jelentős (önmagában rocktörténelem), a Nordic Union lemezeket talán ugorhatjuk, de a "One Shot" meggyőződésem szerint méltó lezárása egy ámulatba ejtő és irigylésre méltó karriernek. Köszönjük Ronnie, és nagyon sok erőt kívánunk neked a küzdelemhez!

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.már.10.
Írta: Dionysos 2 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 5. – Warrant: The Enforcer (1985)

yyyy_3.jpg

Manapság (a felgyorsult világban, blabla) nem csak a zenészeknek kell több vasat tartaniuk a tűzben, hogy egyről a kettőre jussanak. Így lett nekem is – a főállásom mellé – egy vállalkozásom néhány éve (a családi hagyományt követve a vendéglátás területén). Mivel számomra a magyar bor is fontos, ezért a másik kedvenc időtöltésemre, a rockzenei blogolásra már nem jutott idő (főleg, hogy a közélet iránti érdeklődésem is feléledt közben, és ezen újdonsült passzió vezette a pennámat azon kevés alkalommal, mikor írásra ragadtattam magam). Ugyanakkor, lélekben sosem szűntem meg e dioníszoszi közösség részese lenni. Ennyit a hiátusról.

Továbbra sem merném vállalni az aktualitások lekövetését, de az újonnan indult mekegős sorozat felpiszkálta bennem is a szunnyadó parazsat: retróban tudnék talán némi örömet okozni a fiatalabb hallgatónak egy-egy elfeledett gyöngyszem előkaparásával. Főleg, hogy koromnál fogva (szerintem én vagyok a legidősebb a stábban) kicsit korábbra lőnék, mint Tartuffe. Én a NWOBHM hőskorába nyúlnék vissza néhány album erejéig, olyan előadókhoz, akik sosem futottak be, holott megérdemelték volna talán. A végső lökést azt adta, hogy még Túrisas is becsatlakozott a nosztalgiázásba, ráadásul ő is egy másik érát és stílust felkarolva.

Egy szó, mint száz: Warrant. Természetesen nem az amerikai, hanem a német. Egy közel tökéletes bemutatkozó album, amely majdhogynem a zenekar hattyúdala is lett egyben. Megjelenése után nem sokkal feloszlottak, és csak 2014-ben álltak össze egy újabb szösszenetre. Pusztán ezt a korongot nézve (hallgatva) – ha a dolgok szerencsésebben alakultak volna – ma együtt emlegetnénk őket az Accepttel, Rage-el, Running Wilddal és a Helloweennel.

Heavy/speed metal a játék neve, és amitől ez a munka számomra kiemelkedik a kortárs lemezek közül, az első sorban a lehengerlő energia, ami ezekből a fiatalemberekből árad. A lendület azonban nem jár átgondolatlansággal, kapkodással, ami gyakori jelenség volt a stúdióban rutintalan, kezdő zenekaroknál akkoriban: jól átgondolt zenei struktúrákban és a stílus keretein belül kifejezetten fogós melódiákban fogalmazott a düsseldorfi négyes. Mindeközben olyan feszesen játszottak, mint annak a bizonyos kacsának a segge.

A hangzásra sem lehet panasz, pedig a Noise kiadó ilyen téren általában nem jeleskedett. Mai füllel is élvezhető, arányos a sound. Az igazán remek riffeket – megint csak a stílus keretei között nem szokatlanul – kissé hisztérikus ének teszi egyedivé, és a szólókra sem lehet panasz. Több speed metal slágert is elpotyogtatnak (néhány középtempós számmal fűszerezve) ezen a 37 perces etapon.

Nem cifrázom, korai Rage, Running Wild és Blind Guardian rajongóknak kötelező, a többieknek minimum ajánlott. Tökéletes lenyomata annak a korszaknak, amikor heavy metal eszközkészlete már nagyjából kikristályosodott, de a stílus lendülete, naiv bája még egyáltalán nem kopott meg. Ha lenne egy időgépem, nem kérdés, hogy mikorra állítanám a céldátumot. Ekkorra, amikor még csak a rockzene gyorsult fel, nem az egész világ.

Kotta

Címkék: mesterremekek
2021.már.07.
Írta: Dionysos 1 komment

Elfeledett jeles mesterremekek 4. - Giant: Time To Burn (1992)

giant_time_to_burn_font.jpgNagyon sokszor leírtuk már itt, főként Tartuffe, aki e témakörben amúgy is a legkevésbé elnéző, hogy a grunge (nála mindig csak konzekvensen és szabatos szótári értelemben trutyiként aposztrofált) vészkorszaka milyen károkat okozott azzal, hogy egy zenei stílust, annak legjellemzőbb stílusjegyeit tette szitokszóvá és nevetség tárgyává. Én a kérdésben talán egy fokkal azért megengedőbb vagyok szerkesztőtársamnál, de itt csupán árnyalatokról van szó, magam is úgy vészeltem át ezt az időszakot, hogy egyetlen előadót sem tudnék megnevezni, akit akkor vagy utólag igazán megszerettem volna a kinyúlt pulcsis/gitárszóló-mentes érából.

Történetileg ugye ez úgy nézett ki, hogy '90 után a fiatal amerikai kökykök, egy kevésbé mesterkélt, kevésbé flitteres, kevésbé teátrális, kevésbé hajlakkos, az ő érzéseiket, mindennapi problémáikat a zene (egyszerűbb) nyelvén tolmácsoló, számukra őszintébb előadók felé fordultak, velük tudtak azonosulni, amelynek persze megvoltak az érthető gazdasági/szociológiai okai. A mindenható zeneipar pedig ezt látva, beindította a gőzhengert, és úgy gyalulta le a "hair metal" színteret, úgy gyomlálta ki a mainstreamből, mintha sose létezett volna, azon sem aggódva, hogy a fürdővízzel (valóban nevetséges külsőségek) kilöttyent a gyermek (általános hangszeres felkészültség) is. Különösen nagyot koppantak azok az előadók, akik szerencsétlenségükre éppen az átmeneti időszakban jelentették meg komoly befektetéssel elkészült lemezeiket, hiszen a zeneipar egy-egy kiváló megjelenés kibontakozásának már esélyt sem adott. Számos ilyen volt, pl. a kiváló "Pull" (Winger) és "Don't Come Easy" (Tyketto) anyagok, de recenziónk tárgya is ezek közé tartozik.

Egyértelmű, hogy a zenekar frontembere, a gitáros/énekes Dann Huff egy jobb időzítéssel simán rocksztár lett volna. Később keresett producerként ugyan nevet szerzett magának, pedig a lemez a bizonyítéka annak, hogy mind énekhangban, mind hangszerkezelésben szenzációsan teljesít (mondjuk ki, bitang jó gitáros a csóka), de dalszerzőként is a legjobbak között volt. A TTB dallamos, többé-kevésbé tipikusnak mondható, késői, érettebb "hair metal" anyag, óriási, többszólamú kórusokkal, de a könnyebben befogadható dalok ellenére is ez egy rétegzettebb, sok váratlan zenei finomságot rejtő, üresjárat nélküli lemez, ahol a dalszerzés messze túlmutat a verze-verze-refrén-verze-szóló paneles gondolkodásmódon. A Frontiers ugyan most ontja magából a dallamos cuccokat, a Giant is náluk jelentette meg a visszatérő dalcsokrot (2010), de egyrészről Dann Huff ezúttal már nem frontemberi minőségében volt jelen, másrészt a legtöbb Frontiers megjelenés kapcsán van egy bejáratott nagyüzemi professzionális zenegyártás érzete az embernek, ami a TTB esetében viszont egyáltalán nem tetten érhető.

A "Time To Burn" ihletett, ösztönös muzsika, nagyon-nagyon magas színvonalon, a kifejezésmódjában, eszköztárában talán ellentmondásos, de zenei értelemben mégiscsak egy csodálatos korszak utolsó időszakának egyik legértékesebb zenei lenyomata.

Túrisas   

Címkék: mesterremekek
2021.már.06.
Írta: garael Szólj hozzá!

Alice Cooper: Detroit Stories (2021)

alice_cooper_detroit_stories.jpgKiadó:
earMusic

Honlap:
wwww.alicecooper.com

A rock n' roll az nem egy tánc! – kiabálta Pajor Tamás, a Neurotic frontembere annak idején, és milyen igaza volt! Ugyanakkor zeneileg nem egy túlbonyolított kifejezési forma, az alap négynegyedes ritmusképletből származó lüktetés a felénekelhető dallamok jelegét is meghatározza, melyekben ott van a blues munkadalokból származó érzelmi világa, a rockabilly hedonizmusa és a western swing idealista, de gúnyba is hajlítható hősiessége. Alice Cooper a stílus egyik nagy öregje, aki a '60-as években indulva formálta a hard rock képére az '50-es évek kedvelt stílusát: a Beatles, a Rolling Stones – és még jó pár nevet említhetnék – mellől elstartolva aztán jól ráérzett a hangvételre építhető látványelemekre és lett egyik alapítója a később számtalan követőre akadó sokk-rocknak.

Az énekes ugyanakkor nem zárta magát kedvelt stílusa falai közé, ha kellett, a hajbandák aréna-slágerességét, ha kellett, akkor a modernebb, Rammsteinhez közel álló modernebb ritmusokra aprítva a színpadi bábukat hirdette, hogy a rock n' roll igazán életképes másfajta környezetben is, és nem kell sok ész – csak fül – ahhoz, hogy vele együtt kiálthassuk: igazad van, mester!

A "Detroit Stories" ugyanakkor egy pőre, szikárra gyúrt album, amúgy a kezdetek stílusában, pusztán a gitárok erőteljes mélysége árulkodik arról, hogy az első sikerek után jó hatvan évvel később járunk. Hatvan, értitek? És még vannak olyanok, akik szerint a rock halott. Az persze igaz, hogy az új album, nem a tinik kedvenc hallgatni valója lesz, bár mondjuk a Volbeat rajongók visszalépdelve az időben, ráakadhatnak Cooper most prezentált hatásaira és így magára a lemezre is, de azt hiszem, az énekes még ma is tetemes rajongótábora van olyan erős, hogy ne kelljen megtámogatni őket – mert a rock n' roll az nem egy tánc, ugye?

Vélhetően nem  sok újdonságot tudok mondani azoknak, akik ismerik a korai bombák – "School's Out", "Billion Dollar Babies" – valamint Alice jól felismerhető hatásainak lemezeit, és azt hiszem, Coopernek sem ez volt az elsődleges szándéka (legalábbis zeneileg), mert a szövegekben, azokban a kissé ironikus, sőt, önironikus vallomásokban, mindig is erős volt az öreg, és ez most sincs másként. Az persze tagadhatatlan, hogy a nosztalgia értékerősítő erejére jól rájátszik a banda, hiszen Alice Detroitból indult annak idején azon a rögös úton, amelynek elejére jelenünkben visszanéz, és talán nem is működnének e nélkül – no és persze Bob Ezrin producer áldásos tevékenysége nélkül – a prezentált szerzemények, melyek, mint írtam, egy pár évtizeddel korábbi időszakba röpítik a hallgatót. (Biztonságképpen jó pár ismert detroiti arc játszik a lemezen, úgy, mint  Wayne Kramer (az MC5 gitárosa), Johnny "Bee" Badanjek (a Detroit Wheels dobosa), Paul Randolph (legendás detroiti jazz/R'n'B basszer), valamint a Motor City Horns). Nem véletlen hát a kezdés sem, amely egy The Velvet Underground szám feldolgozása: a kissé öregesre vett ütemekre az alap rajongó ugyanakkor kényelmesen elbugizhat, hogy aztán a folytatásban – "Go Man Go" – rádoppingolva rohanjon egyet a kiabálós verze sebesebb ritmusára.

Alice azonban nagy csibész, és ha kell, könnyedén kilép a rock n' roll kötelező sablonjaiból: az "Our Love Will Change the World" akár egy Beach Boys sláger is lehetne, de nem az, hanem  az Outrageous Cherry nevű michigani banda dallambombájának feldolgozása, a "$1000 High Heel Shoes" pedig egy funky darab fúvósokkal, vokállal, úgy, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Nem marad érintetlenül a delta blues ősforrása sem, a "Falling In Love" refrénjére nagy derültségemre Hobo "Ki vagyok én"-jének dallamait is könnyedén ráénekelheti a hallgató, a "Wonderful World" pedig még komorabbá teszi az Alice által kedvelt sötét árnyalatokat, hiszen a refrént alapul véve akár egy ereje teljében lévő Danzig szerzemény is lehetne.

Nem sorolom fel a lemez összes darabját, mert akad belőlük elég – 15 –, így ha néhány töltelék be is csúszott, van elég muníció ahhoz, hogy akár a fotelben ülve is zenei időutazásra induljunk, esetleg a nosztalgia vonatára felszállva elruccanjunk Detroitba – hiszen a rock n' roll az nem egy tánc, ugye?

Garael

Címkék: lemezkritika
2021.feb.27.
Írta: Dionysos Szólj hozzá!

Generation Axe: The Guitars That Destroyed The World – Live In China (2019)

g5.jpg

Vannak dolgok, melyekről szó kell essen, még akkor is, ha a blog-kollektíva ezért a területért leginkább felelős firkásza fél gőzzel (sem) működik manapság. Persze, láttunk már varjún karórát, a G3 koncertek kimaxolták a shredderek összeboronálásának majd' minden lehetőségét, amit tisztességgel dokumentáltak (CD/DVD) is a rajongóknak. Olyannyira, hogy még bennem is volt némi fásult közömbösség, amikor szembejött a hír másfél évvel ezelőtt. A létszám bővült, most öten "küzdenek", nagyjából, de azért mégsem teljesen a G3 koncertekhez hasonló koncepció mentén. Külön-külön is, majd összeillő párokban, végül együtt az "Ereszd el a hajam!" blokkban. Az összeillő párok alatt azt értem, hogy az elképzelhetetlen, miszerint kettőst lejt Yngwie és Abasi, szerencsére nem is történik meg. Valljuk meg őszintén, amennyire jó döntés volt, hogy egy újgenerációs "hero" is helyet kapott a projektben, annyira elvetélt kísérlet lett volna közvetlen egymásnak ereszteni ezt a két markáns, közös nevező nélküli világot.

De ha már a pároknál tartunk, nem tudok eléggé lelkesedni Zakk és Nuno kettőse fölött. Konkrétan szarból építenek várat. Mit várat, kristálypalotát! Adva van egy enervált, harmatosan vérszegény, szinte menthetetlen Citizen Cope dal (nyilván sláger is, én soha nem hallottam), amelyből olyan nagyívű lírát teremt újra a két ikon, hogy ezen a ponton el is döntöttem, megírom a recenziót, mert ez itt nem G3+2, nem csak végtelen szólókörökre jöttek össze a fiúk. Itt muzsika van, kérem! Nuno meg egyébként is a legnagyobb meglepetés. Az instru Extreme-medley a szólóblokkban, a szólói a közös dalokban, az éneklése, mind-mind csúcspont! Abasi talán a legkevésbé az én világom, de elismerem, amit csinál, különleges és élvezhető, abszolút helye van a premier ligában.

A többieket ismerjük, Zakk a zabolátlan őserő, szólóban egy testhezálló Allman Brothers Band nótából préseli ki a szuszt, végig a dal nyakán térdepelve, Yngwie a lemez (koncert) erejéig csapatjátékos, ami tőle önmagában is süvegelendő, cserébe viszont a hatperces szólóblokkjába tömöríti a legtöbb instrumentális dalát és az összes hangot, amit amúgy háromszor ennyi idő alatt játszana el és akkor is pokolian gyors lenne. Vai pedig a gentleman-művész, akinek köszönet az ötletért és a szervezésért, érezhetően jó mulatság, férfimunka volt, ami  visszaköszön a záró "Highway Star"-ban, amit úgy szabtak magukra, hogy mindenki magáénak érezhesse, amikor rákerül a sor.

Panaszom is legyen? Ok. Hol a CD/DVD package, you know, package!

Túrisas

Címkék: lemezkritika
2021.feb.27.
Írta: Dionysos 4 komment

Evergrey: Escape Of The Phoenix (2021)

yyyyyyyyyyy_1.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Az Evergrey nálam a karrierjükre jellemző hullámzás és a megfoghatatlanul szívbemarkoló, már-már nyomasztó hangulat ellenére szinte kezdettől fogva kiemelt tiszteletnek örvend. Az eredeti fölállás restaurációja után valami történt a bandával: nem a régi, kényelmes rutinba süppedtek bele, hanem szó szerint megtáltosodtak. Ennek kiemelkedő momentuma volt a 2019-es "The Atlantic", amely végül az éves toplistám fölső harmadában végzett - teljesen megérdemelten. Ma is tartom, hogy eddig az volt pályafutásuk csúcsteljesítménye; talán annak kellett volna a "Főnix kiszabadulása" címet adniuk.

A "The Atlantic"-kal gyakorlatilag egy trilógia zárult le, így amikor az új lemez munkálataihoz fogtak, már nem kötötte őket semmilyen korábbi (pre)koncepció. Ez nem jelenti azt, hogy valami egészen újba kezdtek volna, hiszen a csapatnak lényegében a kezdetektől fogva kiforrott stílusa, saját hangja van. Zeneileg az új album szervesen illeszkedik abba a folyamatba, ami a "Hmyns For The Broken"-nel még 2014-ben elindult. A klasszikus értelemben vett európai prog-power kifejezésmódot némileg a modern elvárásokhoz igazítva, s közben a rájuk oly jellemző elképesztő belső feszültséget generálva újradefiniálták magukat: maradt a power mázsás súlya (sőt!), s míg a progresszivitás inkább csak abban nyer kifejezést, hogy mérföldekre járnak a műfaj manapság divatos zenei és lírikus kliséitől, újabb elemekkel gazdagodtak, melyek közül Henrik Danhage gitáros minden korábbit fölülmúló dallamos összeszedettsége egyértelműen pozitív fejlemény, míg Rikard Zander elektronikus tánczenét idéző hangszíneivel kapcsolatban már sokkal kevésbé vagyok elkötelezett (vagy éppen megértő).

Az összképet tekintve, egyelőre az "Escape of the Phoenix"-et nem érzem olyan erősnek és egységesnek, mint közvetlen elődjét. Elsősorban nem az érezhetően több lírikusabb pillanat miatt. A címadó pl. igazi csűrdöngölős nóta, mégis hiányolom belőle azt a meggyőző zeneiséget, amire tudom, hogy képesek. A leggyöngébb láncszemnek - más kritikusokkal egyetértve - én is a "The Beholder"-t gondolom. James LaBrie szerepeltetése szerintem nem volt a legjobb ötlet, nem LaBrie-t akarom ezzel bántani, de valahogy kilóg a lóláb; még egy hölggyel - pl. Lzzy Hale-lel - is jobban jártak volna.

El kell ismerni, hogy az Evergrey minden zsenialitása ellenére megosztó jelenség. Stílusuk fontos markere Tom S. Englund sajátos, "világfájdalmas" orgánuma, őt pedig - tapasztalatom szerint - vagy nagyon szeretik, vagy elrettentő összetevőként értékelik. Én az első kategóriába tartozom, így lelkesen üdvözlöm az új albumot, még akkor is, ha a főnix hangját valamivel erőtlenebbnek érzem az Atlanti-óceán morajlásához képest.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika
2021.feb.21.
Írta: garael 4 komment

Inglorious: We Will Ride (2021)

inglorious_wewillride.jpgKiadó:
Frontiers Music

Honlap:
www.inglorious.com

Nem sok olyan együttes van, akik pusztán két albumukkal figyelemre méltó tényezőként rögzülnek az underground világában, főleg olyan stílus szabályait követve, amelynek képviselőivel még most is tele van a heavy metal feneketlen bugyra. Nathan James és zenekara azonban sikeresen ugrotta meg azt a képzeletbeli lécet, ami elég volt ahhoz, hogy új üdvöskeként harsogják nevüket a kritikai folyóiratok. Nem tudom, talán túl gyorsan is jött a siker, ami könnyen megzavarja a fejeket: a harmadik etapra megromlott zenekari egység aztán szakításhoz vezetett és egy kissé rutinszagúra sikeredett lemezhez, bár az is lehet, hogy csak az összekovácsolódás folyamata nem zárult le a dalok rögzítése folyamán, ami a minőségben is nyomott hagyott. A "Ride To Nowhere" persze képviselt annyi professzionalizmust, amennyire amatőr zenekarok teljes diszkográfiájuk alatt vágynak, de az elkészült szerzemények nem tudták felkorbácsolni a csapatra jellemző zenei hullámokat, melyek úgy söprik el a hallgatót, ahogy az egy stílusbeli cunamihoz illik.

Az új album azonban új idők szelével – és egy tehetséges producerrel, Romesh Gogandodaval – söpörte ki a kissé állott levegőt és jóllehet Nathan nem reklámozta úgy következő munkájukat, mint a Therionból Christofer Johnsson, a végeredmény magáért beszél: olyan slágergyűjtemény, ami a blues alapú hard rockot évtizedeken keresztül a rockerek kedvencévé avatta. A stílus tehát régi, de a csapatnak – és talán a producernek – köszönhetően a jellemző stílusárnyalatok kaptak egyfajta modern színt is, a hintába ültető riffek groove-os vonzása már az új évezred zenei megszólalását hirdeti, a dallamok pedig olyan kosszal és döggel valósítják meg a sláger fogalmát, ami messzire űzi a szó jelentéstartalmához ragadó és a hard rock által elutasított édeskés jelleget.

A "We Will Ride" pedig mindezeknek köszönhetően egy tüzérségi üteg bömbölő erejével felruházott, töltelékek nélküli mestermű, amiben minden módszertani utasítás remekre csiszolva jelenik meg, hogy aztán a lábakat és fejeket mozgásra, a hallgatót pedig már másodszori hallgatáskor dúdolásra késztesse – pedig ez most nem a magyar nóta est kedvelőinek szóló műsor..., nagyon nem!

Már a kezdés is olyan, amitől minden öreg rájának elkezd folyni az iszap a szeméből: akkora stenkkel robban a refrén, ami rögtön rock-mozgalmi indulót farag a nyitányból, ráadásul úgy, hogy ne kelljen az emlékekben keresgélni, melyik Whitesnake, Deep Purple, Led Zeppelin, Rainbow nótában hallotta utoljára az ember a felcsendülő megoldásokat. A klipnóta "Messiah" aztán folytatja a kezdés okozta révület mágiáját, Nathan pedig úgy énekel, hogy a hangfalakból kiáradó hangok meglobogtatják a hallgató ritkuló rőzséjét. A következőkben aztán a lányok sikolthatnak fel, hiszen a dörömbölő ritmusokon fehér kígyó kúszik elő, nem is értem miért "Medusa" lett a szerzemény címe, talán azért, mert hajlamos kővé dermedni az örömtől az egyszeri rocker, ha meghallja a felcsendülő dallamokat.

A folytatásban sem adják alább, az ember csak kapkodja a fejét, hogy az egyszerre tradicionális és egyszerre modern hangzásbombák el ne találják: a végeredményben pedig ott van a gitárosok falrengető riffelése és a brit hagyományoknak megfelelő szólói, a dobok néha törzsi hangulatba ringató döngölése, amit vastag basszuskíséret erősít fel a korszellemnek megfelelően, no és az énekes elképesztő teljesítménye, amit csakis a legnagyobbak mércéjével lehet mérni. (Fogod, ahogy Nathan a "He Will Provide"-ban Ozzyt idéző verzével vezeti fel a pszichedelikus szólót, ami aztán himnusz értékű refrénben csúcsosodik ki? – mi ez, ha nem a tehetség hangjegyekbe nyomott megnyilvánulása?)

Nem is folytatom, mert csak az eddig leírtakat tudnám tupírozni, fodrász pedig nem vagyok: az Inglorious új albuma számomra a tökéletest nyújtja, még akkor is, ha a filozófusok szerint az optimálist csak megközelíteni tudja az ember. Oda se neki, legfeljebb tévedek, de a saját világomban tudom, hogy nekem van igazam.

Garael

Címkék: lemezkritika
süti beállítások módosítása
Mobil