Kiadó:
Warner Bros.

Honlap:
www.davidleeroth.com

Egy hete tűnődtünk azon, hogy mi lett volna, ha Sammy Hagar kirúgása után Mitch Malloy lesz a Van Halen énekese, és nem elvetélt mentő ötletként az éppen csapat (Extreme) nélkül tengődő Gary Cherone. Azt szokták mondani, hogy történelmietlen az ilyen pusztán elvi kérdéseket fitogtatni. Hát legyen! Azt viszont egyáltalán nem történelmietlen megkérdezni, hogy David Lee Roth-tal jobban jártak volna-e, illetve hogy konkrétan jobban jártak-e, amikor végül kiadták a régi demókat "A Different Kind Of Truth" (2012) néven. Szerintem nem, de ezzel most valószínűleg számtalan Diamond Dave rajongót sértek végig... illetve sértenék, ha olvasnák ezt a blogot.

Elvonatkoztatva attól a csillapodni soha sem akaró vitától, hogy akkor most Roth vagy Hagar volt a jobb VH énekes (én az utóbbi állásponton vagyok), azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Roth a VH után is szuper sikeres tudott maradni, szólólemezei rengeteg pénzt hoztak a konyhára és a média is előszeretettel játszotta a slágereit. Meg kell mondjam, hogy hiába ostromolta az első két, Steve Vai-jal készített album (Eat 'Em and Smile - 1986, Skyscraper - 1988) a toplisták csúcsait, nálam mindig is a "fifty-fifty" kategóriába tartoztak (mint egyébként a legtöbb Roth-os VH lemez is). Ennek egyik fő oka (a behatárolt hangterjedelem mellett) Diamond Dave excentrikus, tiri-tarka személyisége, stílusa volt, akit én nem annyira napbarnította, laza, szörfös, macsó szépfiúnak láttam, hanem egy irritálóan nagyképű, az életet nagykanállal zabáló zenebohócnak, akinek "lököttsége" a zenére is erős hatást gyakorolt.

Roth harmadik, "A Little Ain't Enough" című lemeze nem született szerencsés csillagzat alatt. Sokan hiányolták Steve Vai-t, a helyére érkező szemtelenül fiatal gitárnyűvőt, Jason Beckert pedig akkor még leginkább csak shredder körökben ismerték. Szegény Beckeren pedig már a fölvételek alatt elkezdtek mutatkozni a szklerózis lehangoló és pusztító jelei. Csak találgatni tudunk, hogy csúcsformában mit tudott volna magából megmutatni a világnak, főleg úgy, hogy még betegen is zseniális munkát végzett. Nem vagyok benne biztos, hogy Becker elhatalmasodó betegsége nyomta-e rá bélyegét az albumra, de a korábbi két lemeznél érezhetően komolyabb, legalábbis kevesebb rajta a dzsigolós zenebohóckodás. És ez nekem kifejezetten szimpatikus! Ráadásul Bob Rock producer bevont egy csomó külsőst a dalszerzésbe, és ez hozott magával némi szívesen látott változatosságot. Így lett a "A Little Ain't Enough" messze a legkedvesebb Roth kiadványom.

A korábbi lemezek hangos sikereit már nem tudták vele learatni, az akkoriban egyre erőteljesebben nyomuló trutyi (grunge) sem hagyott sok esélyt a befutásra, de utólag a rajongók és a kritikusok is elismerik, hogy a "A Little Ain't Enough" fájdalmasan alábecsült album, ami már a saját korában is több elsimerést érdemelt volna, nem beszélve a "hálátlan" utókorról. Jason Becker mindössze a két ucsó nótát jegyzi (Roth-tal közösen) dalszerzőként, de meglátásom szerint épp ez a lemez két legjobb dala (It's Showtime, Drop In The Bucket)! Történelmietlen vagy nem, én azért időről időre eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...

Tartuffe

Kiadó:
PolyGram

Honlapok:
www.tonymacalpine.com
facebook.com/tonymacalpineofficial

Emlékszem, a '90-es évek elején az USÁ-ban, egy minneapolisi bevásárlóközpontban futottam bele ebbe az albumba, méghozzá kazin, fillérekért (akarom mondani: 99 centért). A leárazás nyilván elsősorban annak szólt, hogy a magnókazetták akkoriban már idejétmúlt hanghordozóknak számítottak (ez volt a CD történetének aranykora), de alighanem annak is, hogy a shredder generáció egyik legendás alakjának, a neo-klasszikus gitárhősök alapító atyjának, azaz: MacAlpine-nak ez egy erősen atipikus kiadványa volt. A tőle megszokott virtuóz instrumentalitás helyett, az "Eyes Of The World"-ön a sok-hangszeres zseni (eredendően nem is gitáros; a konzervatóriumban zongorát és hegedűt tanult) az akkor divatosnak számító dallamos hard rock világába tett rövid kirándulást.

Szokatlanul élénk emlékem, hogy mekkora csalódás ért, amikor az izgalomtól remegő kézzel betettem a kazit a kocsi magnójába. Akkoriban abszolút nem ezt vártam MacAlpine-tól: énekes hard rock az amerikai rádióbarát bandák stílusában. Micsoda elvtelen kompromisszum a korszellemmel! Azóta nagyot fordult a világ, ma már inkább kifejezetten vállalható és merész vállalkozásként értékelem a lemezt, miközben MacAlpine egyszer s mindenkorra elfordult ettől az "abortív kísérlettől" (vissza az instrumentális zenéhez). Én ellenben manapság egyre nehezebben kattanok rá shredder anyagokra, miközben nehezen magyarázható nosztalgiával hallgatom a korszak tipikus "hajas" hard rock lemezeit.

A dalokat egy bizonyos Alan Sehorn énekelte föl, aki azóta gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el (legalábbis az én látókörömből). A csákónak a stílushoz tökéletesen illeszkedő, kellemes orgánuma van, MacAlpine pedig méltón "régi nagy híréhez" a csillagokat is legitározza az égről. Érdekes egyébként, hogy a shredder nemzedék jeles alakjai közül MacAlpine volt az (ja, és Joey Tafolla!), aki nekem nem jött be annyira. Ma is előnyben részesítem mondjuk Paul Gilbertet és Vinnie Moore-t, de ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el érdemeit, vagy például ne tartanám alapvetésnek az 1994-es "Premonition"-t, ami számomra érthetetlen módon akkoriban nagyon kikapott a kritikusoktól.

A lényeg, hogy így, közel 30 év távlatából teljesen más benyomások ébrednek bennem, amikor az "Eyes Of The World"-öt hallgatom. Iszonyúan profi munka ám ez, amiről ordít, hogy egy géniusz projektje, amit egyáltalán nem vett félvállról, nem kényszerből szült meg. Hallatszik rajta a törődés, bugyborékolva tör föl belőle a tehetség, valahogy mégsem tudja magát belopni a szívembe. A legnagyobb probléma, hogy egy-két kivétellel marha lassúak a dalok. Még csak nem is balladákról van szó, hanem álmosító középtempózásról, amin csak ront az ultra száraz hangzás.

Szerintem alapvetően azért "bukott meg" ez a próbálkozás, mert túlságosan művészi ehhez a stílushoz, valahogy úgy akart a pufihajú hard rockhoz közelíteni, mint a TOTO a soft rockhoz. Ebben a közegben viszont nem lehet eltekinteni a kötelező műfaji elemektől, a húzós rock n' roll élénkségétől, a könnyen megjegyezhető, nagyívű refrénektől stb. Ennek ellenére az "Eyes Of The World" egy érdekes kordokumentum kiváló vokális és hangszeres teljesítménnyel és pár kimondottan tetszetős nótával.

Tartuffe 

Kiadó:
RCA/BMG

Honlapok:
www.mitchmalloy.com
facebook.com/MitchMalloyMusic

A blogunk teljes tevékenysége bizonyos értelemben a közönségszolgálat jegyében telik (bár elsődleges célja a saját szórakoztatásunk és a grafomán kényszerünk csillapítása). Ezért kukázunk előszeretettel a világháló rejtett bugyraiban; ezért közlünk retrospektív cikkeket az Amerikában népszerű (és mindenütt nagyszerű), de Európában kevéssé ismert bandákról (pl. Grand Funk Railroad, Chicago, Styx, Night Ranger, The Doobie Brothers, REO Speedwagon); és ezért poroljuk le jobbra érdemes kiadványait az olyan "AOR/hajmetál" formációknak, akiket annak idején csírájában fojtott el, vagy temetett maga alá a trutyi (értsd: grunge; sietek minden fölháborodott grunge-rajongót megnyugtatni, hogy ez a kifejezés szótári jelentése). Utóbbi kategóriába tartozik a Red Dawn és a Tall Stories, de pl. a Hardline és a Tyketto is, jóllehet őket a retró-hullámokat meglovagolva (vagy fölkorbácsolva) a Frontiers újra fölfedezte magának/nekünk.

Nem volt ilyen szerencsés szegény Mitch Malloy, akit kiváló orgánuma, tisztes hangszeres tudása, jó dalszerző képessége és – nem utolsó sorban (ilyen ez a biznisz) – női szíveket döglesztő külseje arra predestinált, hogy sokra vigye; minimum az USÁ-ban, de akár világszinten is. Ehhez nagyon közel állt, amikor 1996-ban, Sammy Hagar kirúgása után majdnem a Van Halen énekese lett. Eddie az első próbák után azt mondta neki: "Te vagy a legkirályabb srác, akivel találkoztam, a legjobb énekes, akit valaha hallottam, és baromi jól nézel ki. Gratulálok, bevettünk a bandába!" Az akkor még zenével foglalkozó és a zeneiparra komoly nyomást gyakorló MTV-nek (akik újra David Lee Rothot szerették volna látni a mikrofon mögött) sajnos más volt az elképzelése, Eddie-ékben (vagy a menedzsmentben) pedig nem volt annyi egyenesség, hogy ezt megfelelően kezeljék. Malloy végül maga állt el a közös munkától (aki ennek részleteivel szeretne megismerkedni, annak ajánlom a hardrock.hu erről szóló cikkét). Hogy a Van Halen jobban járt volna vele, mint Gary Cherone-nal (és a Van Halen III albummal), azt jól mutatja a közös próbák alatt született dal, melynek Malloy-féle változata (It's The Right Time) sokkal jobb, mint a Cherone által fölénekelt (és a lemezről lehagyott) demo verzió (That's Why I Love You).

A lényeg, hogy az ominózus incidens előtt Malloy karrierje egy cím nélküli, tipikus AOR/hard rock lemezzel indult 1992-ben. Az album tulajdonképpen nem volt sikertelen, hiszen az indító nóta (Anything At All) rákerült a US Rock Top 20 és a Billboard Hot 100 listákra, videóklipjét pedig akkoriban az MTV is játszotta. Ezt követően azonban más szelek kezdtek el fújni a lemeziparban, ezért Malloy Nashville-be és a (nincs erre könyörületesebb jelző) nyálas soft rock/country stílusba menekült. Innen törhetett volna ki, ha akkor Van Halenék nem szúrják el neki ezt az "egyszer az életben"-fajta esélyt. Ugyan Malloy tavaly csatlakozott a Great White-hoz, de ez a mai körülmények között és az adott zenekar tépázott történelme és renoméja figyelembevételével már aligha fogja kárpótolni.

Az 1992-es, debütáló album egyébként nem sikerült rosszul, a muzsika valahol az AOR és az akkoriban divatos laza, amerikai hard rock közé helyezhető (több hangsúllyal a "hajas" bandákra jellemző stenken). Producere egy Desmond Child tanítvány, bizonyos Sir Arthur Payson volt, aki jó társ-dalszerzőket nyert meg a bemutatkozáshoz, többek között Desmond "félig népünkfia" Childot is (Cowboy And The Ballerina). Az albumon közreműködő zenészek nevét – bevallom – nem ismerem, de nyilván senki sem gondolja komolyan egy pillanatig sem, hogy egy ilyen projektbe csak úgy, akárki beférhet.

Az eredetileg 11 dalból álló, kb. 44 perces lemezen – az akkori elvárásoknak megfelelően – kicsit sok a líra; én pl. nagyon meglettem volna a "Stranded In The Middle Of Nowhere", illetve a "Mirror, Mirror" nélkül, de a többi számmal nincs semmi probléma. A már említett "Anything At All", vagy a "Mission Of Love" és a "Forever" szerintem simán elérik a David Lee Roth szólólemezek szintjét (kivéve talán a személyes kedvencemet, az "A Little Ain't Enough"-ot). Ha valaki utólag pótolni akarja a kimaradt élményt, annak szívből ajánlom, hogy a 2013-ban Malloy saját kiadásában megjelent remasztert szerezze be, mert az két süti nótával hosszabb (Never Give Up On You, Shadow In The Dark). Az eredeti lemez mind a 11 dalát meg lehet hallgatni a mellékelt youtube videón.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/starbreakerofficial

Eh, hogy mit tesznek azok a gonosz évek: az album promo fotóján szereplő Magnus Karlssonról először azt hittem, hogy rossz felvétel került oda, mert hősünk egy az egyben a plasztikai sebészet antihősének hirdetett Mickey Rourke tükörképévé vált, egyenesen a Pankrátor c. filmjéből – még szerencse, hogy a metal zenei színtereken a rondaság bocsánatos bűn, sőt, akár erény is lehet, amiről Alice Cooper évtizedek óta tesz ékes tanúbizonyságot. Az eredetileg szólóprojektnek indult Starbreaker akkor vált komollyá, mikor az énekes, Tony Harnell és a gitáros, Karlsson rádöbbentek, milyen igény van a kettőjük által 2005-ben összekalapált definitív lemezre, amiről bátran kijelenthetjük, hogy születése pillanatában klasszikussá érett: Karlsson akkori csúcsformája nem a későbbi kiégett dalszerzőjét mutatta, gitárjátékában meg hát jól tudjuk, akár különböző stílusban is képes a többkarú Siva isten tudományát reprodukálni.

Harnell azonban nem könnyű eset, és egy második osztályos matematika tankönyvben is nehéz feladatnak bizonyulna kitaláltatni a nebulókkal, hányszor lépett be és hagyta ott a TNT-t, így a szintén jól sikerült "Love's Dying Wish" csak 2008-ban került a boltokba, hogy aztán hosszú szünet után megszülethessen a harmadik, jelenleg recenzált album. Az már más kérdés, hogy az eltelt évek vajon nem csak a fizikai külsőben okoztak eróziót, hanem a zenei teljesítményben is? Nehéz kérdés, és nehéz rá választ adni. Az első album még a klasszikus hard rock jegyeit viselte magán, némi alternatív és modern ízzel, melyen komponensek tökéletes arányban szolgálták a minőséget, a második album pedig egy kicsit gótikusabb, depresszívebb képet mutatva, de hasonló színvonalon örvendeztette meg az igényes hard rock rajongóit.

A "Dysphoriá"-val azonban új utak  tárulnak elénk: az egyszer biztos, hogy a szívbeteg rockerek rehabilitációs zenecsomagjába bőven behelyezhető az album, mert sem a tempótól, sem az izgalomtól nem fog veszélybe kerülni az ingatag egészség: az albummal ugyanis az alkotók az AOR vizeire eveztek, ahol csak elvétve tapasztalhatunk hevesebb hullámokat. Az igaz, hogy a kezdő "Pure Evil" akár egy Judas Priest szerzemény is lehetne, méghozzá a jobbik fajtából, de a folytatás alaposan visszavesz az iramból, és ökölrázás helyett a csöndes szemlélődésé lesz a terep, susogó fákkal, csiripelő madarakkal, és egy-két festői, kósza bárányfelhővel az égen. (Még szerencse, hogy a vége felé azért elborul egy kicsit, sőt, egy-két kósza villám is belecsap a lejátszóba.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy Karlsson fogta magát és az évek során a fiók mélyére dugott, elvetélt ötleteit kereste vissza és játszotta fel a tétovaság sebességével: a koncepció érthető és egységes, a dallamokba és a megvalósításba nem lehet belekötni, csak hát… csak. Unni nem lehet az albumot, mert mindkét főszereplő a tudása javát nyújtja, és azoktól a gitárszólóktól és vokális megoldásoktól, amelyekkel a szemlélődő tempók között találkozhatunk, a teljes színteret elöntheti a sárga irigység, de mit csináljak, ha a harmadik lírai, vagy édeskésen doromboló szám után sóhajtani támad kedvem, és megnő az étvágyam valami indulószerű, robogós tételre, amit hiába várok. Ez pedig akkor is frusztrál, ha tudom, hogy itt minőséggel van dolgom, abból is a jobbik fajtából.

Talán ha az alkotók nem lettek volna ennyire elégikus hangulatban, akkor én sem mocorognék a fotelben, miközben a szépen lassan csordogáló dallamok megpróbálnak utat találni hozzám – két három plusz szigorúbb darabbal – amúgy "Starbreaker" vagy "Dysphoria" módra – most biztos arról írnék, hogy a trilógia bravúrjának egysége nem bomlott fel, így viszont hiába a zenészek vitathatatlan produktuma (apám, azok a szólók!), nehezen tudom rászánni magamat arra, hogy meghallgatva a lemezt újból és újból álomba szenderüljek – még ha az olyannyira édes is.

Garael

Úgy látszik, a 2019-es átmérőjű zenei vasfogaskerekek csikorgása még nem hallatszik fel a föld alól (az undergroundból), esetleg éppen azok a bányászok sztrájkolnak, akik a nekem tetsző stílusok telérében dolgoznak, így üssük el az időt blogunk jolly-joker rovatával, az "Ügyeletes kedvenc"-cel, s ha már így van, rögön nem is eggyel, még akkor sem, ha a forrás ugyanaz a kohóműhely.

Személy szerint nem nagyon vagyok oda a feldolgozásokért – mindig ott suttog a kisördög a fülem mellett, ha ilyet hallok, hogy az újrahasznosítás valahol az ötlethiány leplezése, és mivel az angol tudósok is kimutatták, hogy a feldogozott szerzemények csak nagyon ritka esetben ütik meg az eredetiek színvonalát, kénytelen vagyok hinni nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy igazam van, sőt, kissé skizofrén módon hevesen tiltakozok a sommás megállapítás ellen, hiszen írásom tárgya, (rossz feldolgozás esetében trágya) az At Vance nevű neoklasszikus együttes ABBA formáló szekciója maga a popot fémbe oltó csoda egyik megtestesülése. A nálam is szkeptikusabbak persze rögtön kiálthatnak, hogy könnyű ilyen alapanyagból valami jót létrehozni, mert még elcseszerintés esetén is tartalmaznak a dalok annyi kraftot, amennyivel az együttes megúszhatja egy kettes alával, erre csak annyit, hogy a könnyű győzelem reményében még külön tribute album is készült a csapat tiszteletére, s az, hogy a legtöbben bizony véres sebeket ejtettek szerencsétlen hangjegyeken, azt bizonyítja, hogy inkább leölték az áldozataikat, mintsem – mondjuk – egy humor bonbont robbantva, egy az egyben lejátszották volna a dalokat. (Ami már csak azért is nehéz lenne, mert az eredeti előadás több zeneiséget követel, mint amennyivel egy tribute lemezre összerakott heavy metal horda összességében rendelkezik.)

A szóban forgó csapat azonban nem ilyen: az At Vance – Oliver Hartmannal a mikrofonnál és Olaf Lenkkel a gitárnál – bátran vágott neki több lemezén is a múltidézésnek, a végeredményt hallva pedig azt hiheti az ember, hogy még ha akartak volna sem tudtak volna hibázni. Hartmann szinte csodát tesz, hiszen gyakran többszólamú vokálokat kell helyettesíteni, ráadásul női hangon, amit elegánsan kikerülve old meg: a klasszikus metal-tenor teljesítmény, és az az érzelmi töltet, amivel az énekes rendelkezik, képes a popdalokat a heavy metalt kedvelő fülnek is acélossá pengetni, legfeljebb hol merevebb, hol rugalmasabb módon – ráadásul olyan színvonalon, amire az ABBA tagjai is elismerően headbangelhetnek egyet.

S hogy nekem melyik a kedvencem? Talán a "Money, Money, Money", amiből Oliver barátunk lényegében egy csatadalt fabrikált (nem véletlen a szerzemény címe, mert hát azt már Montecuccoli is megmondta annak idején, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.), de az érzelmesebb húrokat pengető "The Winner Takes It All" és a szintén intenzívebb "S.O.S" is nyugodtan odakerülhetne a metal tribute-ok aranykönyvének kezdő fejezetébe. Akik pedig a leírtak nyomán szívesen hallgatnának még egy-két jobban sikerült feldolgozást, azoknak szívesen ajánlom Rob Rock-tól az "Eagle"-t, a Helloween-tól a "Lay All Your Love on Me2 -t és a Theriontól a "Summer Night City"-t, biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalódni.

Garael

Ez van… Hazudni meg minek? Milliószor elmondtuk, hogy azért jó ez a blog, mert gyakorlatilag magunknak írunk, tehát semmiféle megfelelési kényszer nem nyomaszt bennünket. Egyetlen "félnivalóm" Tartuffe megvetése, de ahhoz meg finoman szólva is szokva vagyok…

Tehát: az éves listám kialakulásának gyakorlata, hogy jó metalharcoshoz illendően magam is követem az új zenéket, "kikölcsönzöm" a netről, ami érdekel, aztán, ha rákattanok, beszerzem eredetiben. Csakhogy ilyen nagyon kevés van, évente max. 3-4 lemez. A többi viszont elmegy mellettem, legfeljebb nyugtázom, hogy minőségi zene, de nem érint meg annyira, hogy újra és újra elővegyem, így többet nem nagyon találkozunk. Ezért lenne sima lódítás ezeket egy 15-ös listában megjelentetni. Pedig rengeteg zenét hallgatok (most pl. napok óta a régi Dokken klasszikusokat…) és nézek… Igen, ez talán fura, de nagyon szeretem "nézni" is a zenét. Kiállás, színpadkép, mit és hogy játszanak stb. Ezért szerepel a listában DVD is, és nem érdekel, hogy koncert, 2018-ban jelent meg, oszt jónapot!

1. Jason Becker: Triumphant Hearts

Amit erről a lemezről el lehet mondani, azt Danev György leírta a Shock!-ban. Annyit még azért meg kell jegyezzek, osztva Tartuffe véleményét, hogy a "Perspectives" mai napig egy kicsit többet jelent.

2. Ghost: Prequelle

Lehet, hogy ciki, vállalom, de engem ez a lemez lenyűgözött. A "Rats" pedig az év dala számomra. Tessék utána csinálni, leülni a gép elé, kitalálni a külsőségeket és ilyen dalokat írni. Nem fog menni...

3. Neil Zaza: One Dark Night

Egyik kedvenc gitárosom most jobbára XVIII-XIX. századi klasszikusokat dolgozott fel. Nem mondanám éppen forradalminak, sőt... – de attól ez még nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.

4. Steve King: Cigarette Break

Másik kedvenc gitárosom és cimborám. Örülök, hogy megismerte az ország, mármint azok, akiknek meg kellett ismerni, a többiekre meg nem tartozik, tipikusan a gyöngyök és disznók esete... 

5. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.

Az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző és gitáros, egészen kivételes képességekkel. 

6. Jimi Hendrix: Both Sides Of The Sky 

2018-as "új" Hendrix. Nem is kérdés. Nem lehet betelni vele. Húzzák ki a legutolsó fiókot is, rázzák ki a föld felé, a még kieső utolsó audio-morzsák is jelenjenek meg. Minden eszköz megengedett!

7. Nozomu Wakai’s Destinia: Metal Souls 

Egy lemez, ami érdekességképpen "letöltődött", aztán nem az történt, ami szokott, hogy "elfekszik" az iPod-on, hanem az, hogy rendszeresen hallgatottá vált, ami engem is meglepett. Én zeném, azt hiszem. 

8. Alapi István: L.A. On My Mind

Nem "barátságos" lemez, kicsit sem, de éppen azt szerettem meg benne, hogy nem akar megfelelni senkinek sem (olyan, mint a TOP "15"-ös listám...). Vitathatatlanul profi munka, 1000% "színdög" rockgitározással. Kinek a listáján legyen, ha nem az enyémen? A "Pain Of My Soul" pedig az év instrumentális dala, permanens libabőr!

9. Marty Friedman: One Bad MF Live

Tudom, koncert, tehát nem "idevalósi", de ezért tisztáztam az elején, hogy nálam ez miként működik. És ha idei megjelenés, hát helye van a listában. Zseniális gitáros zseniális koncertje, gyorstalpaló spanyol és japán nyelvleckével; "ma-dzsi-pa-ne!" Nagyon röhögök, ahányszor hallgatom. 

10. Whitesnake: The Purple Tour Live

Ok, nem állítottam, még a kritikában sem, hogy Coverdale csúcsformában teljesít, de olyan hangszeres és vokálmunka segíti, hogy nincs mit tenni, ez zenei élmény. Nagyon sokszor hallgatom és nézem (DVD), mert ezeket a zenészeket bizony nézni és figyelni kell.

11. Volbeat: Let's Boogie!

"Tiszavirág életű, de addig azért nagy magasságokba törő karrier lesz a zenekar osztályrésze, bár a rockbulikban még nagyon sokáig szívesen látott vendégek maradnak." – írtam 10 éve itt, lám, nem vagyunk tévedhetetlenek, legalábbis én, biztosan nem. A DVD még nincs meg, el is kérem Tartuffe-től, mert érdekel, hogy miért írta, hogy szarul van vágva...

Egyéb:

Az év zenei "leg-élménye" volt továbbá, hogy évtizedes várakozás után koncerten végre élőben láthattam Uli Jon Roth és Vinnie Moore urakat.

Ja! És nagyon akartam szeretni az új Red Dragon Cartel-t is. Nem sikerült, pedig mindent megpróbáltam, hogy "jóra" hallgassam.

Ácsi! Ácsi! Ácsi! Lemaradt egy már megjelenésekor előre dobogosként ünnepelt kiadvány! Ez pedig nem más, mint az Orphaned Land: "Unsung Prophets & Dead Messiahs" című albuma! Nincs erre elfogadható magyarázat, két okból sem, egyrészt bőven volt időm fölkészülni a toplista összeállítására, másrészt, amikor a lemez hozzám került, nem átallottam legott kikiáltani: "Abszurd, de kijelentem, hogy a 2018-as toplistámnak már most, a 2017-es esztendő végén megvan az egyik tuti dobogósa". Ehhez képest a tegnap posztolt listán nem is szerepel! Ó a gyalázat, ó a szégyen! Mint mondottam, elfogadható magyarázat nincs, egyetlen apró kifogás akad, az album jóval (két hónappal) a hivatalos megjelenés előtt "kiszivárgott", mi is még 2017 decemberének elején írtunk róla. Ennek szerencsétlen folyománya, hogy valamiért tavalyi lemezként rögzült a tudatomban (vagy tudatalattimban). Őszintétlen, ócska és here dolog lenne utólag kozmetikázni a toplistát, így ezzel a fájdalmas apológiával bocsátom közre a toplisták történetének új (és remélem, soha meg nem ismétlődő) "und noch eins" kategóriáját "+1+1" kódnéven. Az Orphaned Land ezért a lemezért bizony többet érdemelt volna!

Szokásomtól eltérően most elhatároztam, hogy nem fogok panaszkodni, pedig személyesen, magánéletileg minden okom megvan rá (és ez most nem csak a szokványos "magyar epe"). Ami ellenben az év rock/metál fölhozatalát illeti, az sem jobb, sem rosszabb nem volt az átlagosnál. Lehet, hogy nem voltak igazi nagyágyúk, talán lehengerlő új bemutatkozások sem, de a középmezőny ugyanakkor javarészt szívmelengetően jól teljesített.

Ugyan a Rolling Stone magazin szerint rockzenei szempontból szívás volt a 2018-as év, de amint a műfaj egyik leghitelesebb figurája, Steve Lukather megjegyezte: az a lap egy rakás bukott, megkeseredett, középszerű zenész gyűjtőhelye, akik szisztematikusan lejáratják vagy elhallgatják azokat, akik nekik valamiért nem szimpatikusak. A Rolling Stone – mint jelenség – általában véve (a Rock & Roll Hall Of Fame-mel egyetemben) szimptomatikus ebben a szakmában, de történetesen van abban igazság, amit írtak: ugyanis ha én egy pillanatra is azt hinném, hogy az a rock zene, amit ők tartanak annak, amiről ők tudósítanak, akkor nekem is az lenne a benyomásom, hogy a műfaj szörnyű válságban van.

A kiadóknak és a velük feszt egy ágyban fetrengő médiumoknak, illetve mainstream rock újságírásnak végre ki kellene állni az intézményesített pénzsóvárság és az ideológiailag vezérelt kulturális sznobéria mögül. Még szerencse, hogy itt van nekünk az internet! No, itt be is fejeztem magvas észrevételeimet a "szakmáról", főleg, hogy jómagam is legföljebb amolyan lelkes kontárnak számítok.

Annak egyébként meg kifejezetten örülök, hogy a toplistámon két magyar előadó (Király Pitta és a Dreyelands) is helyet kapott, a "más süti anyagok" listán pedig további két hazai előadó szerepel (Alapi Pityu és a Dystopia). Ami a DVD-ket illeti, meg kell jegyeznem, hogy a kiadott anyagok minősége egyre gyöngébb: állandó probléma a koncepciótlan fényképezés, az össze-vissza rángatott kamera, és a stroboszkóp-szerű, epileptikus rohamokat kiváltó, kapkodó vágás. A durva "audio overdub"-ról, azaz a hangsávok stúdióban való kicseréléséről már nem is beszélve! Nyilván pénz is egyre kevesebb jut arra, hogy látványban is nyújtani tudjon valamit a fölvétel. Mindent egybevetve a Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD-nek az idén nincs párja. A Volbeat "Let’s Boogie!"-ját is nagyon igyekeztem szeretni (a banda egyébként kiváló), de a vágás sajnos kriminális.

Magától értetődő, hogy a koncertek között csak olyanokat soroltam föl – méghozzá a tetszésindexem által meghatározott sorrendben –, amelyeken személyesen volt szerencsém részt venni. Roger Waters zenés színháza (ez messze több volt egyszerű koncertnél) az ordas politizálás ellenére mindent vitt hangminőségben, látványelemekben, libabőr-faktorban.

A "sokkal többet vártam" kategóriában most nemcsak a kiábrándító teljesítmények kaptak helyet (ilyen is akadt), hanem olyan lemezek is, amelyek önmagukban talán nem gyöngék, de az előadóktól lényegesen többet vártam volna, vagy eddigi teljesítményük alapján, vagy pedig a formációkban szereplő nagy nevek miatt.

TOP 15:

1. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.

Végtelenül sajnálom, hogy tragédiák sorozatának kellett odáig vezetnie, hogy Russell Allen a zeneipartól egy pár lépés távolságra visszalépjen, helyet adván így egy másik – nem kevésbé tehetséges – énekesnek, és Michael Romeo 24 éve szunnyadó szólókarrierjének. Ami ebből született – a "F*cking Robots" című szörnyűséget leszámítva – nekem jobban tetszik, mint mostanában az anyabanda (SymphonyX), beleértve a mások által ekézett filmzenés betéteket is. Türelmetlenül várom a folytatást.

2. Subsignal: La Muerta

Azt képzeltem, hogy a Sieges Even két, 2000-es években megjelent alapvetése és a Subsignal négy lemeze után a Markus Steffen és Arno Menses páros már nem tud újat mutatni. Erre jött a "La Muerta", valamint annak meglepően fejlett dallamérzéke, és csúnyán rám cáfoltak. Jót tett nekik a kiadó- és producerváltás. Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?

3. Spock's Beard: Noise Floor

Ez még úgy is tuti dobogós, hogy az újkori Spock’s Beard (beleértve a Nick D’Virgilio és Ted Leonard érát) egyik leggyengébb produkciójáról van szó. Egyszerűen képtelenek fércmunkát, hitvány minőséget kiadni a kezük közül – még akkor is, ha nincsenek csúcsformában. A banda nagyjából negyed évszázados munkássága egyenlő a kompromisszummentességgel, a garantált minőséggel és az ihletett professzionalizmussal.

4. Collibus: Trusting The Illusion

Minden évben akad egy (vagy több) meglepetés. Idén ez a Collibus, akik egyrészt brit fiatalok (a Szigetország pedig manapság nem arról híres, hogy a metál zene pezsgő központja lenne), másrészt női énekesük van, ami nálam alapjáraton mínusz sok pont. Az már más tészta, hogy Gemma Fox énekesnő kb. annyira nőies jelenség (és itt most nem a külsőre gondolok), mint mondjuk Dolph Lundgren. Nem föltétlen igazodik az ízlésemhez – mondhatnám: atípusos jelenség –, de ez most nagyon betalált.

5. Saffire: Where The Monsters Dwell

Fogalmam sincs, hogy ezek a kivételes tehetséggel megáldott svéd hard rockerek miért vándorolnak egyik törpe kiadótól a másikig, ahelyett, hogy valami multi cég/menedzsment tolná őket folyamatosan az alapos zenei képzésre szoruló mai fiatalok fülébe. Mindig elszörnyedek azon, hogy "ezek" manapság mit hallgatnak, ráadásul az utcán, kihangosított telefonról (???). Ahogy mondtam: a "Valley Of The Damned” pl. minimum Hörömpő Cirkusz, azaz, világszám!

6. Uriah Heep: Living The Dream

Közel 50 év ilyen-olyan fölállásokban, de lényegileg folyamatos működés mellett, valamint 25 album; mi ez, ha nem tiszteletreméltó és maradandó örökség az utókorra? De nem eszik olyan forrón a kását! A banda semmi jelét sem mutatja annak, hogy nyugdíjba akarna vonulni, és öregurasan élvezni a hosszú évtizedek alatt begyűjtött népszerűséget. Túrót! Inkább kiadtak egy dögös rock n’ roll lemezt, szerintem a csúcskategóriás "Sea Of Light" (1995) óta a legjobbat. Közben pedig magabiztosan maguk mögé utasították a Frontiers istálló összes többi versenylovát (pl. Nordic Union, Gioeli-Castronovo).

7. Presto Ballet: Days Between

Ha Kurdt Vanderhoof rám hallgat, nem a Metal Church karrierjét igyekszik minden erejével újra beindítani, hanem ontja magából a jobbnál-jobb Presto Ballet lemezeket. Egyszerűen nem tudok velük betelni; van köztük nagyon jó és kevésbé jó, de egyik sem kontármunka. A "Days Between" talán nem a legjobban sikerült alkotásuk, de így is minden különösebb tépelődés nélkül helyeztem be az idei top 15-ös listába.

8. Steve King: Cigarette Break

Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy Király Pittából időközben Steve King lett, de talán így jobban "eladható" a termék a külföldi zeneletöltő oldalakon (na, emberünk ebből nem fog még meggazdagodni!). Nekem azonban nincs szükségem ilyen marketingre, mert kezdettől fogva elkötelezett rajongó vagyok. Remélem, a családalapítás és a Karmapirinnel (méltán) szerzett szélesebb körű ismertség nem tántorítja el Pittánkat a szólólemezek készítésétől. Ja, és legalább néhány számozott, gyűjtői példányban ki kellene ám nyomni CD-n!

9. Jason Becker: Triumphant Hearts

Hogy ez a lemez megjelenhetett, már önmagában véve is csoda! Persze vannak rajta régi fölvételek, amik a "családi" archívumból kerültek elő, de néhány friss szerzemény is, valamint tisztelgés Jason Becker géniusza előtt a zenész kollégák részéről. Szép, kerek egész ez, de valahogy kevésbé magával ragadó, mint a "Perspective" volt. Talán nem tahóság ennyit megjegyezni az objektivitás jegyében, ha ettől még nem is csodálom kevésbé ezt a magatehetetlen testbe zárt óriás lelket.

10. Angra: ØMNI

Ezek a brazilok – noha egy újlatin nyelvet beszélnek – lócitromot se tudnak a klasszikus latin nyelv deklinációjáról, ezt azonban hajlandó vagyok nekik megbocsátani, mert baromi jó lemezeket készítenek, még úgy is, hogy egyik oszlopos tagjukat, Kiko Loureirót elcsábította egy visszautasíthatatlan ajánlattal a Megadeth "gonosz" vörös koboldja. A tátongó űr betöltésére Marcelo Barbosánál (Almah) aligha találhattak volna alkalmasabb embert.

11. Dreyelands: Stages EP

Tagadhatatlanul volt bennem némi frusztráció, amikor kiderült, hogy 8 év hallgatás után csak egy kb. 36 perces, lényegében mindössze három egész dalból álló EP-t vehetünk kezünkbe, illetve dehogy!, még a kezünkbe sem vehetjük, hiszen CD-n bizony nem jelent meg! Azután lehiggadtam, és rongyosra hallgatván az anyagot szépen nyugisan megállapítottam (amit már a recenzióban is elismertem), hogy ez egyébként simán világszínvonal! És itt most nemcsak a dalokról, hanem a produceri, hangmérnöki munkáról is beszélek – na, és persze Nikola Mijic hangjáról!

12. Tomorrow's Eve: Mirror of Creation III – Project Ikaros

Erre is 10 évet kellett várni, de megérte! Miközben nem tartom alapvetésnek (mellesleg a zenekar diszkográfiájában egyetlen darabot sem), el kell ismernem a belé fektetett aprólékos munkát, a hosszú éveken át húzódó, kitartó törődést, valamint a tényt, hogy bizonyos szempontból ez a csapat legjobb anyaga, egy jó trilógia méltó lezárása. Biztos furcsán hangzik, de néha szubjektív megfontolások segítenek minket objektív értékítéletekre.

13. Haken: Vector

A kritikai reakciók alapján nem túlás azt mondani, hogy a "Vector" megosztó lemez lett. A direktebb, metálosabb megközelítés egyeseket elrettentett, de nekem nincs vele bajom. Az bizonyos, hogy a kezdeti lelkesedés bennem is alábbhagyott némileg, de ettől ez még a progresszív metál műfajon belül az egyik legjobb megjelenés idén. Vitának helye nincs!

14. Amorphis: Queen Of Time

A Collibus után egyértelműen az év nagy meglepetése. A finn együttes közel 30 éves fönnállása alatt egyszer sem tudott ennyire közel férkőzni a szívemhez. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy most miért sikerült. Szinte kezdettől fogva figyelemmel kísértem pályafutásukat, hallgattam lemezeiket, látogattam koncertjeiket, ráadásul most sem csináltak semmi merőben újszerűt. Lehet, hogy az idő múlásával én is változom? Nem tudom, de ez jó: a hörgéssel, minimál gitárszólókkal, folkos zenei betétekkel együtt. Cakkumpakli!

15. Voodoo Circle: Raised On Rock

Még mindig kicsit bizonytalan vagyok abban a kérdésben, hogy örülök-e David Readman távozásának és Herbie Langhans leigazolásának. Az énekes-váltás egyébként bizonyos értelemben jót tett a csapatnak, mint ahogy Alessandro Del Vecchio távozása is. Ezúttal kevésbé erőltetetten Whitesnake-klón érzetű az anyag, valamint visszatértek az első lemezek Deep Purple és Rainbow utánérzései. Ettől még totál önállótlan a cucc, de rém szórakoztató.

+ 1. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Talán igazságtalan a Tom Englunddal bizonyos értelemben új fejezetet kezdő Redemptiont a +1 kategóriában szerepeltetni, főleg, hogy hangzásban és – Simone Mularoni és Chris Poland jóvoltából – gitárszólókban is sikerült szintet lépniük. Ennek egyetlen oka az, hogy a nagyágyúk tűzijátékának elmaradása ellenére ez az év a középmezőnyben kimondottan keménykötésűnek bizonyult. Elképzelhető, hogy ha egy hónappal korábban vagy későbben összesítek, más helyezést értek volna el.

Más süti anyagok:

Ostura: The Room
Treat: Tunguska
Slash: Living The Dream
Alapi István: L. A. On My Mind
Kino: Radio Voltaire
Seventh Wonder: Tiara
Arena: Double Vision
Dystopia: Building Bridges
Holter: Vlad The Impaler
Ethernity: The Human Race Extinction
Tower Of Power: Soul Side Of Town
Tremonti: A Dying Machine
Lords Of Black: Icon Of The New Days
Lione/Conti: Lione/Conti
Sterling Ball, John Ferraro and Jim Cox present The Mutual Admiration Society
Southern Empire: Civilisation
Ghost Ship Octavius: Delirium
Lost In Thought: Renascence
Mystery: Lies And Butterflies
Kamelot: The Shadow Theory
Borealis: The Offering
Northward: Northward

DVD-k:

Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman: Live At The Apollo
Volbeat: Lets Boogie! Live
Opeth: Garden Of The Titans: Live At Red Rocks
Devin Townsend: Ocean Machine
Haken: L-1VE

Koncertek:

1. Roger Waters – Sportaréna, Budapest, május 2.
3. G3: Satriani/Petrucci/Uli Jon Roth – Incheba Expo Arena, Pozsony, március 21.
3. Angra, Geoff Tate's Operation Mindcrime – Barba Negra, Budapest, április 10.
4. Vinnie Moore – Dürer Kert, Budapest, november 13.
5. Alapi István (+Borlai & Szappanos) – Hangversenyközpont, Szentes, december 1.
6. Myrath, Manigance, Renaissense – Pozsony, Randal Club, március 20.

Sokkal többet vártam:

Stryper: God Damn Evil
Conception: My Dark Symphony EP
Outloud: Virtual Hero Society
Dynazty: Firesign
The Dead Daisies: Burn It Down
Joe Satriani: What Happens Next
Gus G.: Fearless
Nordic Union: Second Coming
The Magpie Salute: High Water I
Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra: Illusion Of Choice
The Sea Within: The Sea Within
King Company: Queen Of Hearts
Gioeli-Castronovo: Set The World On Fire

Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

Valószínűleg történelmi magyarázata van a kialakult magyar népléleknek, ami úgy vonzódik az önsajnálathoz, mint egyszeri mágnes a vasorrú bábához. Nem véletlen, hogy bármely sorozat első nézői reakciója a "tavalyi jobb volt" mondás szállóigévé, valamint a popkultúra részévé vált, és a dicsőségnél csak a megdicsőült bukását várjuk – persze titkon – nagyobb elánnal. Különösen jól jöhet ez a szemlélet a listák készítésénél, hiszen ennek szellemében egyre kevesebb nekünk tetsző lemezről emlékezhetünk meg, így azok is jól járnak, akik kritikaírás helyett lassan csak egy már megírt kritika hivatkozását vágják be a recenzálni való alá, pedig így, a rabszolgatörvényes idők táján bőven lenne idő a mottónkká vált kukaturkálás sebességét duplájára emelni. (S hogy mennyire lehetséges is lenne ez, példa rá az egészségügy és az oktatás – ezeken a területeken a "belét kidolgozza" mondás csak azért nem érvényesül, mert a szívét is beleadta tevékenység után nehéz élve sikeres munkát végezni.)

Szerencsére mi nem foglalkozunk ilyen komoly dolgokkal, és ha a siránkozás természetes simogató érzése a heavy metalra is jellemző, legyünk hát bátrak, és búslakodó könnyek helyett magasba emelve a zászlót hirdessük: ez az év is kiválóan sikerült, talán csak egyetlen könnycseppet ejthetek – és kollégáim preferációit ismerve ebben tényleg magam vagyok –, mégpedig azért a harangkondulásért, amit David DeFeis követett el a metal operák (és David valamikori tehetsége) idén megásott sírjánál. Letargiába persze nem esek, mert a zene olyan, mint a Biblia: biztosan tudhatjuk, hogy a végén minden arra érdemes fel fog támadni, így aztán nem is kell mást csinálnom, mint türelemmel várni, és a végső zenei ítélet után ismét lubickolni kedvenc stílusom bombasztikus – naná! – újjászületésében.

De ha operából ennyi elég is volt, lett máshonnan néha jobbra érdemes (értsd: általunk felfedezett, egyébként agyonhallgatott), néha az internetet felrobbantó kivételes teljesítmény, így a bőség zavarában most is könnyebb lenne 11 két ballábas magyar futballista kiválasztása, mint 15 nekem tetsző produktumé, még akkor is, ha kritikáikat, bevallom, én is bal kézzel írtam.

1. Tomorrow's Outlook: A Voice Unheard

Siránkozunk, hogy milyen válságban van (ismét) a heavy metal, pedig talán csak kicsit jobban szét kellene néznünk és rájönnénk, siránkozás helyett inkább hálát kellene mondanunk. Talán 10 év is elmúlt azóta, hogy a válságkezelők fő professzora, Roy Z. aktivizálta magát, és kézen fogva Halfordot és Dickinsont, újra a helyes útra vezette őket. Jelenleg ugyan nem időleges vakságban szereplő zenészeket kellett terelni, de az eredmény akkor is meggyőző lenne, ha a társak csak a világtalanságban kiélesedett hallásukat tudták volna használni a végeredményhez.

2. Angra: OMNI

Néha követek el én is hibákat – talán ez is az, hogy bevallom –, de a kezdeti hőbörgés után most kénytelen vagyok elismerni, hogy a pályát módosító Angra igazán elismerendőt alkotott ezzel a progresszív-power eleggyel. De hát nincs is mit ezen csodálkozni; dzsungeljáró ősökkel nehéz tévútra tévedni.

3. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1

Ha gonosz lennék és felületes, azt mondanám, Michael Romeo maga a Symphony X. Ebben csak egyetlen személy akadályoz meg, Russel Allen, aki lovag lévén hordhat kardot, így könnyedén büntetheti az elhamarkodott kijelentéseket. Ettől függetlenül az elkészült eposz első része – zeneileg – tökéletesen illene a Symphony X diszkográfiájába, és az ismerős részek sem csalás eredményei a jól hallható zenei hivatkozás-jelölések miatt.

4. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Nem volt egyértelmű a siker – még szerencse, hogy ez különösképpen nem szokott érdekelni. A Redemption az énekesváltással természetesen nem követett el bakit, Tom Englund releváns hangja pedig akkor is képes csodálatos dallamokra, ha nem szürkében kell felénekelni a világ összes fájdalmát.

5. Ghost Ship Octavius: Delirium

Nem tudom, hogy a szellemek mennyire tudnak zenélni, de egy kísértethajó legénységébe tömörülve minden bizonnyal. Ráadásul immár másodszor bizonyítják, hogy a sziréneken kívül a szellemek is tudnak földöntúli minőségben delíriumba csalogatni.

6. Saffire: When The Monsters Dwell

Érdekes, hogy a nagy retro láz idején a Saffire-t nem helyezték a hetvenes évek rajongói trónra: úgy látszik, hogy a demokrácia – legalábbis itt, a zenében – hajlamos a királyi hőstetteket hétköznapi ismeretlenséggé változtatni.

7. Powerwolf: The Sacrament Of Sin

Igen, tudom, a rossz ízlés nem ismer határokat, ráadásul rendelkezik azzal a tulajdonsággal is, hogy nagy tömegeket szólítson meg, a Powerwolf csahosaira azonban nem tudok úgy tekinteni, mint az ízléstelenség négy lovasára. Egyébként is, farkasok lovon? Ki látott már ilyet?

8. Lords Of Black: Icons Of The New Days

Szerénytelenségemben nem győzöm hangsúlyozni, hogy a csapat énekesét előbb fedeztem fel, mint Blackmore mester, aki azonban még az azonnal leigazolt énekessel sem tudott olyan színvonalú produkciót nyújtani, mint amilyet Romero – igaz, a mai korra igazítva – saját csapatával. Ez pedig, úgy gondolom, tapsra illő teljesítmény.

9. Collibus: Trusting The Illusion

Ez az év a női énekesek éve volt, legalábbis itt, a blogunkon, ahol a "girl power" úgy pottyantott a macsó szellemre, mint a Vajna TV a magas kultúrára. Persze utóbbiban segített a vállalkozók nagy száma, no meg a közízlés genetikailag meghatározott többsége.

10. Mike LePond's Silent Assassins: Pawn And Prophecy

Amennyiben LePond csak a lemez utolsó, 20 percen felülre nyúló stílus kavalkádját írja meg, akkor is felkerült volna a listára, ha a többi 40 percet magyar nóta tölti ki, Magyar Rózsa műzenei előadásában.

11. Stryper: God Damn Evil

Van úgy, hogy a keresztényi jámborságnak is vége szakad egyszer, és a kenyeret osztó kézbe kemény furkósbot kerül. Vannak, akik szerint az együttes ezzel saját híveit kenegette el, de nekem, mint katonaember, határozottan tetszett ez a harcos kiállás.

12. Random Eyes: Grieve No More

Elégedetten nyugtáztam, hogy végre annak a Palinak is megfelelő zenei anyag került a birtokába, akit gyakran inkább játszani vágyó kisgyermeknek véltek. Ez a lemez azonban, ha az Index internetes portálon szerepelne, biztos, hogy a kockahas rovatban hirdetné a macsó kiállást.

13. Brainstorm: Midnight Ghost

A NAGY NÉMET IZOMVERSENY-ben végül is a Brainstorm győzött, hiszen a Primal Fearrel ellentétben idén is sikerült rákerülniük az éves listámra. Így váltak azzá a csapattá, amelyik eddig mindegyik lemezével elnyerte az adott éves kitüntető rokonszenvemet.

14. Bonfire: Temple Of Lies

Akik a Bonfire-re amolyan könnycsalogató balladagyárosra emlékeznek, azok most nagyon csodálkozhattak a ráncfelvarrásból adódó energia kitörésen. Ennyi szögletes német riffvasat utoljára a jelenlegi erőemelő világbajnok gurigatott egyik sarokból a másikra, természetesen a csapat zenéjének erőmotiváló ritmusaira.

15. The Unity: Rise

Bár az eklektika maradt, ezúttal nem sikerült a legnagyobb slágergyáros versenyén győzni. Ettől függetlenül a kicsiny visszafogottság is elég volt ahhoz, hogy a surranópályán becsúszva említésre kerüljenek, és még az sem baj, ha utolsóként.

Magyar fronton ezúttal nem igazán találtam az ízlésemnek megfelelőt – lehet, hogy metal operával és a euro-power galoppozással illegalitásba vonultak –, talán csak Paksi Endre születésnapjára összetrombitált válogatott szereplése és a Wall Of Sleep "BZ"-s felbukkanása volt képes arra, hogy megdobogtassa a szívem nemzeti érzületű részét.

És a végére mit is kívánhatnék? Hát hogy Magyarország gazdasági segélyben részesítse Amerikát, a Brunei-i szultán pedig ide járjon nyaralni a turizmus színvonala miatt – de talán akkor is elégedett leszek, ha egy ideihez hasonló listával tudok jövőre is jelentkezni.

Garael

Szerintünk egyáltalán nem ciki, ha néha a metál szívek is meglágyulnak – és mikor máskor, ha nem éppen karácsonykor! Minden olvasónknak azt kívánjuk, hogy egészségben, tisztes polgári jólétben, testi-lelki békességben tölthesse az ünnepeket szeretteivel, családja körében és egy nagy rakat lemezzel a karácsonyfa alatt! Az idén Eric Claptont választottuk ki, hogy ő szolgáltassa jókívánságainknak a zenei hátteret. Az októberben megjelent "Happy Xmas" nem lett túl erős anyag (a borító is erősen véleményes), de azért akadnak rajta szép pillanatok.