Honlapok:
enigmaticinfinity.bandcamp.com
facebook.com/enigmaticinfinity

Az Enigmatic Infinity, amely voltaképpen Tombor Nándor (hűséges olvasónk...) "zenekara" nem először szerepel a blogon. Gyorsan le is lövöm a poént, Nándor nem torpant meg művészi kiteljesedésében, sőt lépésről-lépésre építi a ... – majdnem azt írtam, hogy a karrierjét, de valamennyire ismerve a felvevőpiac nagyságát, a "karrier" szót sajnálatosan ugyan, de ki kell zárjam.

Itt az nem lesz. Néhány szakmai elismerés és hátbaveregetés (talán), oszt jónapot! De abban is egészen biztos vagyok, hogy neki ezerszer fontosabb Derek Sherinian vendégszólója a "Nocturnal Wanderings" nótában, mintha pl. ByeAlex lapogatná a hátát, kereskedelmi céllal és megjátszott meghatottsággal, akár milliós nézettségű műsorban. 

Merthogy ez kérem, maga a nonprofit vállalás, illetve dehogy, maga a financiális öngyilkosság! Hihetetlen befektetett munka és vélhetően nem kevés ráköltött pénz is van a TSOOT mögött, de persze arra is mérget vennék, hogy az alkotási folyamatban nem forintosított mindent Nándi, ugyanis az megölte volna az önkifejezést. Egyszerűen nyilván tudomásul vette, hogy ingyen nem lesz minőség és pont.

Derek Sherinian és a progresszív rock/metál műfaji meghatározás miatt a kritikus már automatikusan gépeli be a d r e a m  t h e a t h e r szóösszetételt a klaviatúrán, holott ez messze elhibázott megközelítés, ugyanis  semmi, de semmi érdemi kapcsolódás nincs a zenekarhoz. Az EI (értsd: Tombor Nándor) meglehetősen saját zenei világgal bír, ami egyszerre áldás (művészi önazonosság) és átok (befogadhatóság). A dallamok, harmóniák esetében a "simogató" és "emlékezetes", "ragadós" szavak juthatnak eszünkbe legkésőbb, és itt van az a pont, ahol még azon prog-fanok is megfeleződnek (harmadolódnak), akik amúgy nyitottak lennének egy ilyen zenei kalandra. Viszont az én álláspontommal szemben a szerző nyilván azt mondaná, hogy ez a dallam- és zenei világ jön belőle, és ő igazából nem is érzi ezt "nehéznek". Személy szerint a Zero Hour zenekarral vagyok úgy, hogy néha előveszem, mert jólesik meghallgatni, de amikor véget ér, pont telítődök is a muzsikával, és nem is emlékszem vissza szinte semmire. 

Nem állítom, hogy az EI hasonlít a Zero Hour muzsikájára, mindenesetre a pulzáló ritmusjáték miatt (is) nekem sokkal inkább párhuzam, mint az Álomszínház. Színvonalában nekem meglehetősen homogén az anyag, nincs töltelék, ahogy nincs igazán katarzis-élményem sem, de végig zenei és minőségi munka. Rob Lundgren jól énekel, a hangszeres teljesítmény is kiemelkedő. A hazai prog-metal undergroundban az EI megkerülhetetlenné vált, aki tud azonosulni Nándi tényleg nem könnyen fogyasztható zenei világával, az próbálkozzon bátran, akár hazai kedvencet avathat, vagy ha már ismeri, a csalódás kizárt.

Túrisas

A Yes minden idők egyik legjobb progresszív rock zenekara, amelynél kevesebb formáció gyakorolt nagyobb hatást a kései utódokra. Ez eddig nem képez(het)i vita tárgyát, mert axiomatikus igazság. A fél évszázados karrier és a 21 stúdió album azonban akkora választékot, olyan már-már földolgozhatatlan dimenziójú örökséget jelent, hogy aligha találunk két embert, aki ugyanazt gondolja a banda különböző formációiról, korszakairól és albumairól.

Személyes véleményem az (és biztos akad majd, aki ezzel vitába száll, vagy ezen egyenesen fölháborodik), hogy ebben az irigylésre méltó pályafutásban kreatív szempontból három kiemelkedő periódusról beszélhetünk. Az első a zenekar születésétől számított első néhány év, az 1969-től '72-ig terjedő időszak. A második az ún. Trevor Rabin-éra, azon belül is az 1983-tól '87-ig tartó szakasz, amely sajnos mindössze két albumot termett nekünk, rajongóknak (90125, Big Generator). Végül a "modern korszak" két legzseniálisabb lemeze, a "The Ladder" (1999) és a "Magnification" (2001) által behatárolt rövid időintervallum.

A "Shoot High Aim Low" a második korszak egyik legzseniálisabb dala, jóllehet nem lett emblematikus sláger belőle. A "Big Generator" album eleve nem lett akkora siker, sem az eladási listákon, sem a kritikusoknál, mint a "90125". A lemez kegyetlenül nehezen, sok konfliktus árán született meg, Trevor Horn producer a fölvételek közben hagyta faképnél az egymással folyton veszekedő muzsikusokat. A négy éven át készülő és így nagyjából kétmillió dollárba kerülő lemezről (ki fektetne most ennyit egy zenekarba?) végül három kislemezes dalt választottak ki (Rhythm of Love, Love Will Find a Way, Final Eyes). Úgy tűnik, akkoriban a "Shoot High Aim Low"-t nem találták elég erősnek, a "Big Generator" turné után nem is játszották soha többet élőben. Utólag azonban Rabin azt nyilatkozta, hogy visszatekintve ezt tartja a lemez legjobban sikerült szerzeményének. Ezzel pedig mélységesen egyetértek...

A dal éppen két napja megy folyamatosan a lejátszómban, még szerencse, hogy a szomszédok meglehetősen toleránsak. A kb. hét perc hosszú, Anderson és Rabin által közösen énekelt nóta úgy született, hogy amikor Rabin belépett a stúdióba, White épp egy hipnotikusan lüktető ritmust püfölt a cajonon (drum box-on). Ez azonnal megihlette Rabint, akinek hirtelenjében ki is pattant a fejéből az akkordmenet és a dallam nagy része. A számot egyébként az egész zenekar jegyzi szerzőként. Rabin mindkét gitárszólója, az akusztikus és a "villanyos" egyaránt a kedvenceim közé tartozik. Rettenetesen sajnálom, hogy az általam egekig magasztalt Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD szetlistáján sem szerepelt a "Shoot High Aim Low". Egyszer piszkosul meghallgatnám élőben...

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.heatsweden.com
facebook.com/heatsweden

Néhány év alatt a skandináv dallamos rock egyik kiemelkedően fontos alkotó közösségévé vált a H.e.a.t, akiket már aligha nevezhetünk fiatal pályakezdőknek, hiszen ez a hatodik albumuk. Amikor megláttam a lemez címét, azonnal földerültem, hiszen az egyértelmű visszakanyarodást ígér az öndefiniáló kezdetekhez, erre pedig óriási szüksége volt a csapatnak, hiszen a legutóbbi, kísérletező jellegű 2017-es lemez (Into The Great Unknown) nálam hatalmas fiaskóként van számontartva. Az egy szörnyen halovány, nyálas pop dalcsokor volt, és kizárólag az egykor toplistás "Tearing Down The Walls" (2014) miatt határoztam el, hogy még nem írom le őket egészen, adok még nekik egy esélyt...

Ezt a bizalmat – úgy tűnik – megszolgálták, mert a "II" már nem csak nyomokban tartalmaz rockzenét (és gitárszólót), sőt talán pályafutásuk eddigi legdögösebb anyagát készítették most el (lásd: Dangerous Ground, Victory, We Are Gods, Under The Gun), ami azért továbbra is a '80-as évek hajbandáinak hiperdallamossága által kijelölt nyomvonalat követi, bár talán ezúttal kicsit kevésbé lenyomozhatóan. Eric Rivers gitáros helyett most a régi-új tagnak számító Dave Dalone vitézkedik a hathúroson, a frontember pedig továbbra is az az Erik Grönwall, akinek fölfedezése alighanem az egyetlen pozitív fejlemény a tehetségkutatók történetében.

Nem állítom, hogy a "II" hibátlan anyag, pl. a "Nothing To Say" című líránál érzékelek egy határozott megbicsaklást. Egyelőre ebből a szempontból a "Tearing Down The Walls"-t egységesebbnek érzem. A "II"-t hangulatában leginkább a 2012-es "Address The Nation"-höz hasonlítanám, azzal a kivétellel, hogy itt sokkal inkább a "saját hangjukon" szólalnak meg. Nem véletlenül nyilatkozták, hogy: "Valahogy így szólnánk, ha 2019-ben csináltunk volna debüt-albumot."

Az új album alig több, mint 40 percének a tömörség mellett az a legnagyobb erénye, hogy sikeresen elfeledtette velem azt a keserű csalódottságot, amit a legutóbbi lemez hallgatásakor éreztem. Úgy gondolom, hogy a srácoknak sikerült összekapniuk magukat, egyszersmind bebizonyították, hogy ebben a műfajban ők a "tábornoki kart" képviselik. Az utolsó, szerintem túlságosan fáradt és színtelen Eclipse lemeznél (Paradigm, 2019) pl. ez határozottan jobb és izgalmasabb (bár a borító terv kb. egy színvonal).

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.lordi.fi
facebook.com/LordiOfficial

Nem valószínű, hogy a Lordira gondolunk, ha a zene – és az ahhoz tartozó küllem – esztétikai élményéről nyitunk vitát, de azt el kell ismerni, hogy Mr. Lordi főgonosz kivételes érzékkel nyúl a dallamok és a kitépni való torkok után, és a csapat saját keretein belül mind a maszkok, mind az öltözet, mind a kialakított image (véres baltával) történő faragásában a maximumra törekszik.

Az alap persze a jól bevált, kitaposott ösvénnyel rendelkező shock rock, némi motoros/dirty/indusztriális feelinggel összekötve, így a kikerülhetetlen Alice Cooperen és Kissen kívül bátran említhetjük a Zodiac Mindwarp, vagy a White Zombie-féle szabadcsapatokat is: az egyszerű, de hatásos riffek még hatásosabb dallamokkal próbálják leszedni az ember fejét, már ha a tagok nem tették azt meg korábban. (Természetesen azoknak is igazat adok, akik szerint a Lordi nem a bátorságot, hanem a jó ízlést rombolja, még szerencse, hogy ezen személyek nem varrják a banda nyakába az összes globális szörnyűséget, amivel jelenleg a világban találkozunk.)

Az ötlet pedig jó: fikciós válogatás lemez elkészítése, a hard rock-heavy metal evolúciós útját bejárva, de az egyes stílusokat némileg saját képre igazítva. S mi kell ehhez? Hát elsősorban a stílusok lényegének üstökön ragadása, az a zenei empátia, ami a saját keretek közül is biztosítja a széles körű (ki)látásmódot.

Mint mondtam, az ötlet jó, de úgy érzem, a megvalósításból többet is ki lehetett volna hozni. Rendben van, azt belátom, hogy nem lehet minden alműfajról megemlékezni, hiszen már ezek elnevezésekor is ölre mennek a skatulyázásban jártas kritikusok és rajongók, meg egyébként vannak olyan stílusok, amiket tényleg nem lehet a Lordi zenéjének jótékony homályába kergetni, de a lemezen említett 5-6 kategóriánál azért lehetett volna szélesebbre is tárni azokat a bizonyos kapukat.

Nem is kezdeném felsorolni, mi az, ami kimaradt, vagy amit én hiányolok, inkább legyünk pozitív szemléletűek és folytassuk a jóval: van itt autentikus shock rock, Rob Zombie-féle modernkedő ritmusképlet, a Die Krupps dallamosabb oldalára emlékeztető ipari-döngölde, a disco korszakot megidéző, rocknak álcázott tánczene, Hendrix-riffes ősrock, popos megoldásokat kínáló AOR és mindezek egyvelege. Lordi pedig igencsak érzi, mi fán terem a rock 'n' roll, a stílusbeli játszadozások tökéletesre sikeredtek, a hangszerelés kiváló, és hát darabról darabra megjön az a feeling, aminek célja a számonkénti korszakidézés.

A játékosság azonban nem marad ennyiben: fikció a fikcióban, a számokat néha egy-egy rádiós beszélgetésnek álcázott humorbomba robbantja keretrendszerűre, és bár én jómagam eléggé rühellem, ha szövegelnek zenélés helyett, úgy érzem, ezeknek a többsorosoknak megvan a lemezen az odaillő helyük.

Mr. Lordi hangi adottságai persze némileg mosolygásra késztetik az embert, főleg az AOR betétek esetében, ahol ugye megszoktuk a selyemhangú hangszálakrobatákat. Nos, a főnök nem tartozik közéjük, mert nemhogy akrobatának, de bohócnak sem lenne jó – de hát ki várna mókát és kacagást egy megveszekedett démontól?

Mindez természetesen maradhatott volna egy csúnyán elcsúszott poén, ha a dalok nem lennének jók, de azok. Arra azért kíváncsi lennék, hogyan szólalnának meg ezek a Lordi eredeti stílusában, de ne legyünk telhetetlenek, ha a sok metal vicsorgástól már elfáradt szánk, jólesik kicsit játékosabbra venni a figurát. Még ha szörnyfeje van, akkor is.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/ArchonAngelBand

Tekintve, hogy ősi savafan vagyok, most hihetetlenül izgatottan kellene lelkendeznem, hogy újabb Savatage-közeli projekt látott napvilágot. A körülmények azonban higgadtságra intenek, egyrészt az egykori Savatage énekes, Zak Stevens egykori bandája, a Circle II Circle folyamatosan hanyatló formát mutatott, olyannyira, hogy a 2015-ös utolsó próbálkozást, a "Reign Of Darkness"-t olyan jelzőkkel voltam kénytelen leírni, mint: fáradt, középszerű, jellegtelen stb. Másrészt, a projekt másik főszereplője, Aldo Lonobile gitáros sem virított anyabandájának, a Secret Sphere-nek legutóbbi anyagával. Harmadrészt, ezen az oldalon már többször kifejtettem, hogy óvatosan kell bánni a Frontiers által mesterségesen összepakolt koprodukciókkal.

Ha ez nem lenne elég, hiányzik innen az a két ember, aki teljes egészében megteremtette és meghatározta a Savatage egyedülálló és maradandó stílusjegyeit. Egyrészt a szó szerint nagy formátumú Jon Oliva; az ő legutóbbi, régi demókat földolgozó anyaga óta eltelt hét szűk esztendő, és a mai napig ácsingózva várjuk, hogy előálljon valami frissel. Másrészt 2017-ben szomorú, végleges búcsút kellett vennünk a hosszasan betegeskedő Paul O'Neill producer/zeneszerzőtől, akinek mind a Savatage, mind pedig a Trans-Siberian Orchestra a leghangosabb sikereit köszönheti.

Az Archon Angel ötlete a fáma szerint kivételesen nem Serafino Peruginótól, a Frontiers tulajától származik, hanem Zak Stevens és Aldo Lonobile agyából pattant ki, amikor együtt dolgoztak a stúdióban a Timo Tolkki's Avalon "Return To Eden" lemezén (megjegyzem, ezt tavaly Garael kolléga TESCO gazdaságos anyagnak titulálta). A Stevens-Lonobile páros, miután elnyerte a "capo di tutti capi", azaz Perugino áldását, segítséget kért a Frontiers jelenleg két legfoglalkoztatottabb udvari zeneszerzőjétől: Simone Mularonitól (DGM, Empyrios) és Alessandro Del Vecchiótól [sóhaj...]. A kiadó a következő muzsikusokat utalta ki nekik a megvalósításhoz: Yves Campion bőgős, Marco Lazzarini dobos és Antonio Agate billentyűs.

Így született meg a "Fallen" névre keresztelt tematikus (concept) album, amit valami pogány gnózis által ihletett angyalos sztorira fűztek föl [legyintés...]. A terv tehát ambiciózus, az elképzelés nagyszabású, az ötlet ígéretes volt, de a sokadik hallgatás után is az a véleményem, hogy az Oliva/O'Neill-féle mágikus tehetség nem helyettesíthető a Mularoni/Del Vecchio-típusú kompetens szorgalommal. Ennek egyik szemléletes példája az "Under The Spell" közepe felé hallható kánonban énekelt rövid kórus, ami egykor védjegye volt a Savatage-nak (hallga' csak a "Chance"-t!), de itt csak vérszegény utánzat.

Stevens, bár némileg megtokásodott és megpocakosodott, még mindig jó torok (mondjuk sosem volt az a típusú énekes, aki erőltette volna a komfort zóna fölötti sikolyokat), Lonobile pedig kitűnő gitáros, ehhez kétség sem férhet. Kettejük teljesítményével nincs is probléma, inkább azt kifogásolom, hogy a dalok elég középszerűek (s egy kicsit a műanyag szimfonikus betétek is idegesítenek). Hál' Istennek, azért akad itt pár jól eltalált szerzemény, pl. a lemezt indító két dal (Fallen, The Serpent), vagy az inkább a Geoff Tate-féle Sweet Oblivionhoz passzoló "Faces Of Innocence". Azt mindenesetre el kell ismerni, hogy a "Fallen" az ucsó Circle II Circle-nél határozottan jobb, ez azonban a toplistára jutáshoz minden bizonnyal kevés lesz.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.shakra.ch
facebook.com/ShakraBand

Nem először írom le, hogy azok közé tartozom, akik szerint nagyon kevés pótolhatatlan ember van. Van egy pár, de szerény véleményem szerint Mark Fox nem tartozik közéjük. Ahogy annak idején a Van Halent is jobban szerettem Sammy Hagarral, mint David Lee Roth-tal, úgy a Shakra is jobban tetszett John Prakesh-sel, mint Mark Foxszal, de ennek már nincs túl sok jelentősége, mert 2015-óta a banda újra az eredeti frontemberével dolgozik. A 2016-os "High Noon" nem is sikerült rosszul, még majdnem a Prakesh távozása miatt érzett mélabút is feledtette velem.

Viszont meggyőződésem, hogy egy évre rá a "Snakes & Ladders" túl korán érkezett. Azon még kotlaniuk kellett volna legalább egy évet, vagy úgy, ahogy van újrakezdeni a munkát, mert arra a lemezre bizony egy igen gyönge dalcsokor került. Így hát nem is baj, hogy a "Mad World"-re három évet gyúrtak, legalább volt idejük kiérlelni a témákat. A tény, hogy egy nem egészen 50 perces albumra 12 nóta fért föl, már jelzi, hogy itt nem bonyolult, végletekig csűrt-csavart progresszív opuszok sorakoznak, hanem egyszerű, hagyományos dalszerkezetek, direkt, vaskos riffek, szinte már AC/DC-s letisztultság...

A "Mad World" tipikus és kimondottan jó Shakra album lett kevés töltelékkel. Íme a töltelékek: "A Roll Of The Dice", "Fake News", na és a végén egy borzasztóan halovány líra, a "New Tomorrow". Phú, ez nagyon nem áll nekik jól! Végül ott van a "Turn The Light On", ami nem rossz dal, csak éppen az eleje túlságosan hasonlít a Scorpions "Rock You Like A Hurricane" című klasszikusára. A Shakra tehát megint jól teljesít, és mi ennek örülünk...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Serafino Perugino, a nápolyi Frontiers kiadó tulajdonosa a hard rock "Don"-ja, vagy mondhatnám keresztapának is. Remélem nem sértődik meg (úgysem olvas minket), de szinte látom magam előtt, ahogy éppen aláírat egy szerződést valamelyik jobb napokat látott, egykori első vonalas előadóval, majd azt mondja: "Egy napon, ami el sem jön talán, majd én is kérek tőletek egy szívességet." A Fekete Hattyú bemutatkozó lemeze is valószínűleg úgy született, hogy Perugino magához hívatta Jeff Pilsont (Dokken, Foreigner stb.) és azt mondta: "Hát mégis eljött az a nap... Van itt a 'szakszervezetben' egy idősödő, de még mindig kiváló torkú énekes, kéne neki írni egy lemezt. Itt egy lista a nekem dolgozó zenészekről, válassz magad mellé, akit akarsz!"

Lehet, hogy kicsit cinikus ez a bevezető, de a helyzet az, hogy egyáltalán nincs elrugaszkodva a valóságtól. Akárhogy is, Pilson jó csapatot verbuvált (kapott?), hiszen McAuley majd' hetven éves, mégis baromi jó hangja van (szerintem az MSG vala volt legjobb torka), Reb Beach már számtalanszor bizonyított a Winger, Dokken és Whitesnake soraiban, Matt Starr pedig nevetséges, karikatúra-szerű bajsza ellenére joggal keresett szessön dobos.

A lemezt hallgatva nem érzem úgy, hogy indokolt lenne a címválasztás, ez ugyanis tuti nem fogja fölrázni a világot, ugyanakkor nagyon kellemes, könnyed hallgatnivaló: amolyan amerikás hard rock, amely nagyban (pl. a kórusok használatában) hasonlít a Night Ranger legutóbbi albumaira (Somewhere In California, High Road, Don't Let Up). Pusztán két kritikai megjegyzésem van: (1) nekem nem mindig tetszik Starr ritmus munkája (mondjuk ez egyéni ízlés kérdése), valamint (2) némileg elégedetlen vagyok Beach szólóival is.

Olyan érzésem van, mintha Beach csak fél gőzzel, rutinból, különösebb gondolkodás nélkül szólózta volna teli a számokat. Érdekes módon a lemez legjobb nótájának a "Make It There" című balladát tartom, mégis bántónak találom, ahogy Beach egy ilyen szép lírai számban szétkapirgálja a fogólapot: leginkább sietős, technikai jellegű villantásnak tűnik az egész. Mindezt leszámítva azért jó kis anyag ez, nem földrengés erejű, de stabil szórakoztatás.

Tartuffe

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.psychoticwaltz.com
facebook.com/PsychoticWaltzOfficial

Előre bocsátom, hogy túlcsorduló ellenszenvvel viseltetem a Valentin nap iránt. Már a nevéből is nyilvánvaló, hogy ez nálunk kultúridegen, mesterségesen gerjesztett, az emberek jóhiszeműségére bazírozó, fogyasztásra és pénzköltésre kalibrált marketingfogás. Magyarországon egyrészt Bálint nap van és nem Valentin nap (mint ahogy babák és nem bébik születnek), másrészt Bálint nem valami hamvas bőrű, rózsás képű, duci puttó volt, amolyan hájas hasú barokk Ámor, hanem egy 3. századi, igen kemény jellemű keresztény vértanú (akitől a modern reformliturgia bevezetése óta még saját egyháza is megtagadta a kultikus tiszteletet). Szóval most az egyszer megenyhült a kőkemény szívem, mert az ún. Valentin napra nagyon szép "hősszerelmes" ajándékot kaptam, méghozzá egy rendkívül régóta esedékes, vadonatúj Psychotic Waltz lemezt!

Tudom, hogy olcsó fogás, de muszáj élnem vele. A kemény 24 éve várt új Psychotic Waltz album címe: "Az Isten-alakú űr" (erre még visszatérünk). Nos, a kiéheztetett rajongókban az elmúlt közel negyed évszázadban leginkább egy Psychotic Waltz-alakú űr keletkezett, amit – úgy tűnt – semmi sem tölthet be. Ez a tarthatatlan helyzet nyert most orvoslásra azzal, hogy Bálint napi meglepetésként kezünkbe vehetjük a legendás "Bleeding" (1996) kései folytatását. Ami az "Isten-alakú űrt" illeti, a találó kifejezés Blaise Pascal keresztény tudós és gondolkodó "Pensées" (Gondolatok) című művére vezethető vissza, ahol ezt írja: "Mi egyebet harsog hát fülünkbe ez a mohóság és ez a tehetetlenség, mint azt, hogy valaha igazi boldogság lakozott az emberben, amelynek azonban már csak hűlt helye és puszta nyoma maradt meg benne, s ő hasztalan igyekszik kitölteni a környező világ dolgaival, az elérhetetlentől remélve az elérhető megtagadta segítséget, holott egyiktől sem kaphatja meg, mert a végtelen mély szakadékot csak valami végtelen és változhatatlan töltheti be, vagyis maga Isten?" (VII. 425.)

Meglepő gondolat-társítás egy olyan zenekartól, amelyet talán nem túlzás a prog-metál "Black Sabbath"-jaként emlegetni. Itt persze nem a Sabbath okkult/sátánista imidzsére gondolok (az egyébként is csak púder), hanem arra a baljóslatú, vészterhes, szinte horrorisztikus hangulatra, amelynek megteremtésében a PW páratlan mester. Devon Graves énekes a saját projektjeivel (pl. The Shadow Theory) is ezt a hagyományt ápolta, de a PW-t semmi sem pótolhatja.

Egy teljesen új anyag gondolatát a 2011/12-es európai retró turné komoly sikere ébresztette a zenekarban, de igen hosszú út vezetett a megvalósításig. A sok otthon szöszmötölés, lázas fájlcsere után Ulrich Wild hangmérnök vezetésével a banda otthonában, San Diegóban és – meghökkentő módon – a szomszédos Ausztriában (Studio D) folytak a stúdiómunkálatok. Az anyagot végül Jens Bogren keverte és maszterelte a híres svédországi Fascination Street Studiosban. Az eredmény magáért beszél. Már a "Bleeding" is frankón szólt, de a folytatás garantáltan leszedi a fejed – ráadásul úgy, hogy a hangzás teljesen önazonos, azonnal beazonosíthatóan, védjegyszerűen PW klasszik.

Nyilván illik néhány szót szólni a dalokról is, de majdhogynem fölöslegesnek ítélem. Ez nem lusta kritikus-duma, tényleg olyan, mintha ez a 24 éves kihagyás meg se történt volna. A "The God-Shaped Void" akár 1998 környékén is születhetett volna (ha az együttes nem hullik szét karrierje csúcsán). Jómagam nem tartozom az első három album föltétlen hívei közé; meggyőződésem, hogy a PW a "Bleeding"-gel talált igazán saját hangjára, a letisztult, szinte pőre, ragadósan dallamos, de azért mentalitásában még progresszív "gloom" metálra. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy ezzel tudnak majd új rajongókat toborozni, de bennünket, öreg rockereket kétségtelenül megörvendeztettek. Elnézve a tervezett megjelenések előzetes listáját, ez az év nem ígérkezik túl eseménydúsnak, de nem látok semmi rizikót abban, ha kijelentem (és ez nem csak nosztalgia): ennek az albumnak már most bérelt helye van a toplistám élbolyában.

A nagyjából 53 perces lemez (a bónusz nótát még nem volt szerencsém meghallgatni) zsíros tömörsége ellenére sem fekszi meg az ember gyomrát; épp olyan hosszúnak érzem, ami kellett ahhoz, hogy ütős és ne csömörítő (van ilyen szó?) legyen. Talán nem tökéletesen egyenletes a dalcsokor (bár üresjáratokról azért nem beszélhetünk), egyelőre a "veleje" tetszik legjobban (a Back To Black, All The Bad Men, The Fallen hármasa) – na meg a bűvöletesen fülbemászó "Sisters Of The Down" (ami nagyon ismerős valahonnan).

A zenekar azt ígéri a honlapján, hogy hamarosan bejelentik koncertkörútjuk állomásait. Nagyon remélem, hogy lesz magyar hangverseny, mert a megmagyarázhatatlanul kihagyott, mitikus 1997-es koncert mai napig sajgó seb, amire kell a gyógyír.

Tartuffe

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
www.serious-black.com

Urban breed elvesztette a tökeit. Ezen profán megállapítás stílusával lehet vitatkozni, jelentéstartalmával azonban – persze a zenei dimenziók között – nem. Ez van, punktum. Persze ha Te alapos ember vagy, esetleg csak saját értékítéletedben bízol, nosza, gyerünk, hallgasd meg a Serious Black új lemezét, és ha nem értesz velem egyet, kommentben nyugodtan jelezz, bár meggyőzni kijelentésem ellenkezőjéről nem fogsz, legfeljebb elfogadom a véleményed, tudomásul véve, hogy léteznek ellenkező értékítéletek is.

Pedig a lemez egész pofásan indul, sőt, magával a zenei résszel – a végig érezhető útkeresési bizonytalanság mellett – nincs is igazán bajom, a riffek talán sosem horzsoltak még ennyire, mint most, és az AOR hatások is "csak" a refrénekben bújnak elő, a verzék azonban próbálják kimeríteni a power metal fogalmát. S hogy ez jó így? Hát jó lenne, ha főhősünk nem gondolja úgy, hogy ezeket a fránya dallamokat nem azzal a rá jellemző, gonoszkás, karcos éllel kell előadni, és ha már a "menet" elején rájön, hogy az édeskés hangvékonyítás inkább kínos félmosolyt csal az ember arcára, mintsem vokális érzelemkitörés okozta gyönyört. Breed ezzel a magára erőltetett zenei pózzal olyan, mint az a 120 kilós testépítő, aki egy tütü felvételével azt hiszi, hogy máris balett táncos, ráadásul még bizonyítani is akarván a lehetetlent, képes végig ugrálni Csajkovszkij Diótörőjét. El tudjátok képzelni? Hát röhögés nélkül nehezen. (És ha mégis van olyan profi táncos, aki az említett paraméterekkel rendelkezik, attól bocsánatot kérek.)

Hősünk tehát szereptévesztésben van, akár a producer, aki vagy süket, vagy úgy gondolja, hogy a "Castiel" geil dallamait úgy kell énekelni, mint egy gótikus szopránnak, csak hát itt egy szőrös, nagyhangú valamikori vezérhímről van szó, nem pedig arról az angyalarcú énekesnőről, aki korábban remekül eljátszhatta volna Urbannal a szépség és a szörnyeteg kettősét.

Sajnálom a dolgot, mert mint említettem, a dalok – előnyükre – kissé súlyosabban szólalnak meg – hallgasd csak a "Solitude Étude" reszelős riffelését – mint amit eddig tapasztaltunk, és ha a refrének már nem is érnek fel a szigorúbb stílusok követelményeihez, azért a mostani divatos dallamos metal több dicsőített üdvöskéjére rá tudnak verni egy-két kört – már ami a teljesítményt illeti. (A dallamérzékkel breednél ezúttal sincs baj.)

Ettől függetlenül a csapattal szembeni ambivalens érzelmeim nem változtak – mint írtam, mintha még mindig az útkeresés fázisában lennének –, és hát bizony ilyenkor könnyű zsákutcába tévedni, esetleg olyan felesleges kanyarokat tenni, ami nem csak a hallgatót, de magát a zenészt is megszédíti. Legyünk egy "Masterplan light" utánérzés, a szegény ember Jorn Lande-jával? Netán tévedjünk rá a most divatos szintipoppal kacérkodó csapatok kitaposott ösvényére? Vagy legyintsünk az egészre, és próbálkozzunk valami újjal, de meghatározott végcél nélkül? Mintha ezek a kérdések járnának a zenészek fejében, akik az eddigi dallamosodás után most megpróbálnak valamiféle átmenetet képezni a szigorúbb bandák sorába, csak erről éppen az énekest felejtették el értesíteni. A végeredmény mindenesetre koránt sem meggyőző, és ez tulajdonképpen azért fájó, mert érezni, hogy az együttesben több van – mégpedig egy teljesen útját vesztett tehetséggel, akit kár lenne így veszni hagyni. Remélem, hogy legközelebb már helyére billen a mérleg, és nem érzem puszta felesleges súlynak breed teljesítményét, ami igencsak húzza hátra a többieket, oda, ahol számtalan jobb sorra érdemes zenekar jutott. Seriously.

Garael

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
www.wolfpakk.net

Forró vizet a kopaszra! – kiáltanék, ha ordas csahosaink megint nem valami különleges csomagot – pakkot – állítottak volna össze, csak úgy, a meglepetés miatt. Nem tudom, hogy Mark Sweeney és Michael Voss hogyan és miként tudja megszervezni a vendégek garmadáját, immáron a harmadik lemez óta, de tény, hogy ilyen szintű válogatottal az Avantasia albumokon találkozhat csak az ember, és ez még akkor is elismerésre méltó, ha a mai zenekészítéshez már nem kell a közös tér. (Biztos átcsaholnak egymásnak.)

A nagy vendégzenészi Kánaánban, főleg a Frontiers háza tájékán persze már rájöttünk, hogy a válogatás nem minden, és a hallgatócsalogató nevek garmadája néha akkora bakot lő, amivel két tucatnyi farkas is elcsapná a gyomrát. Most azonban nem a gyomorrontásnak van az ideje, és a meghívottak tényleg azt nyújtják, amit a két szervező megálmodott, és amit mi, metal fanok elvárunk egy ilyen impozáns lista hallatán. Michael Sweet, Mats Levén, Ronnie Romero, Michael Bormann nevei minden bizonnyal minden olvasónk számára ismerősek, mint ahogy a gitárosok frontjáról Joey Tafolla, Vinnie Moore, Bruce Kulick, Craig Goldy, Jeff Waters (!), de találkozhatunk a frissen felfedezett, "kéthangú" Yannis Papadopoulosszal a Beast In Blackből és kellemes meglepetésként Carl Santance-szel a Nazarethből.

Ilyen válogatott esetén két út lehetséges: vagy mindegyik dalt a maguk képére formálják a vendégek, és akkor kapunk egy amolyan vegyes-felvágottat – ami jellegéből adódóan még lehet kitűnő – , vagy a keretmuzsikusokra hagyják magukat, és akkor indulhat a verseny, hogy a meghirdetett műfajban ki a jobb. (Ezt persze képletesen értsétek, nehéz úgy versenyezni, ha az embernek fogalma sincs, mit csinál az ellenfél.)

Vossék a második lehetőséggel éltek, és ha szólók terén adtak is némi szabadságot a gitárosoknak, a dalok jellege mutat annyi egységet, hogy elhihessük: az énekesek szinte kész anyagot kaptak, amit "csak" prezentálni kellett. A hangvétel egyébként egy leheletnyit dallamosodott az elmúlt lemez óta – amit mondjuk Nick Holleman a Vicious Rumorsból és Jeff Waters az Annihilator-ből "bűnös élvezetként" élhetett meg, de a többieknek nem kellett nagyon kimozdulniuk komfort zónájukból, így a végeredmény színvonala sem lehet kérdéses. (Bár a "Beyond This Side" echte Judas Priest riffje nem éppen Nazareth kompatibilis, még szerencse, hogy Santance hallhatóan jól érzi magát a végítélet ütemei között, ugyanakkor Frank Beck le sem tagadhatná Gamma Rayes hátterét, amivel szinte lubickol a "Revolution" happy-dallamaiban.)

Azt persze fel lehet róni, hogy a dallamok néha már-már túl édeskések, így a pillanatnyi élvezeten kívül egy-két meghallgatás után már nem okoznak túl nagy meglepetést – némelyikük már első hallásra sem –, de fogjuk fel az egészet egy amolyan könnyű desszertként, vagy ha nem lenne még tél, akkor azt írnám, hogy gyors nyári kalandként, és akkor semmiképen sem csalódunk. Voss és Sweeny nemcsak azért szimpatikus, mert megajándékoztak minket egy ilyen szereplő gárdával, de nem érződik rajtuk a profizmus pénzszagú izzadtsága sem, mint ami mondjuk Alessandro Del Vecchio vagy Magnus Karlsson munkáinál annyira facsarja az orrot (fület).

Hasonló karakterrel bíró, de remek dallamokkal ellátott szerzeményeket hozott össze ismételten a német páros, aminek a maga diszkrét bája mellett megbocsájthatók a "bűnei" is, amiért azért remélem, nem fogja senki sem hívni a vadászt Piroska mellől.

Garael