Legutóbb védelmembe vettem Andersen bandáját, amely írásból minimálisan kiderült, hogy: 1. Szerintem a Royal Hunt énekese D. C. Cooper. Pont. (Mondjuk a West korszakkal sincs bajom, de mégiscsak Cooper hangjában van meg az az érzelmi-hangulati többlet, amitől egyből helyére kerül a "Csí" az RH univerzumban.) 2. A Boals – Jidell érában született két lemezt nem kedvelem, szerintem kilógnak a banda eredeti zenei irányvonalából. Jidell lélektelen bérmunkás lelkületű ide-oda vándorlása amúgy is meglehetősen antipatikus számomra, ha már itt tartunk. 3. Ebben a felállásban csinálhatnak szinte bármit, én rosszat mondani róluk nem fogok. A kezdeti stílusukhoz való visszatérés felett érzett örömömben teljesen elvesztettem a realitás-érzékemet. (Valójában persze nem, ez csak amolyan retorikai túlzás, antitézis, amit a recenzió második fele hivatott cáfolni.)
Az is kiderülhetett abból a firkálmányból, hogy éppen a túlcsorduló neoklasszicizmus az egyik olyan összetevő, mely számomra egyedi csemegévé teszi őket. A királyi gárda tulajdonképpen klasszikus zenét játszik, csak éppen rock hangszereken. A dalokon átsüt, hogy olyasvalaki szerezte őket, aki alapos komolyzenei képzést kapott. A basszusfutamokat nyugodtan behelyettesítheted csellóra, a gitárt brácsákra, a szinti pedig hozza a hegedű-szólamokat – és már ott is vagyunk. A zenei rétegek pontosan úgy rakódnak egymásra, ahogy azt egy Mozart műben megszokhattuk.
Ha ebből indulunk ki, akkor viszont felüti fejét az a fránya kétely: mit tud ehhez hozzátenni egy valódi szimfonikus zenekar? Amennyire triviálisnak tűnik, hogy ha valakinek, akkor éppen a Royal Huntnak kell csinálnia lemez(eke)t nagy-zenekari kísérettel, éppen annyira kérdőjeles, hogy tényleg jó ötlet-e ez, ha alaposabban belegondol az ember. Nem akartam elkapkodni az értékítéletet, de most már bátrabban jelentem ki, hogy a Rage..., izé a Lingua Mortis idei albuma sem tetszik ANNYIRA. Smolski zsenialitása és képzettsége ellenére sem sikerült azt a plusz mélységet, komplexitást belevinni a muzsikába, amit előzetesen vártam. A vonósok csak ráerősítenek a főbb dallamokra, igazán új rétegeket nem tudtak hozzátenni a történethez.
Meg kell mondjam, hogy ebéli aggodalmam jelen esetben nem bizonyult megalapozottnak. Az "A Life To Die For" annak ellenére lett nagyon kedves hallgatni valóm már második nekifutásra, hogy a lemezen szereplő nóták jóval gyengébbek a "Show Me How To Live" tételeinél. Úgy tűnik, ezúttal túl sok energiát vett el a hangszerelés, mely pazar lett ugyan, csakhogy így elmaradt a dalok igazán fogósra csiszolása. Nekik valahogy mégis sikerült az, ami Peavyéknek szerintem nem: a szimfonikus betétek hozzáadtak annyi érdekességet, annyi plusz árnyaltságot az összképhez, hogy kihúzták a korrekt, de tulajdonképpen bevált sablonokból építkező dalokat az önismétlésbe süllyedés halmozott vétkéből.
Magyarán, nekem összességében már megint tetszik amit ezek a dánok (némi újvilági rásegítéssel) összetákoltak. A bivaly-erős visszatérő korong után megint tudtak egy aprót lépni előre, amely ennyi év után még akkor is dicséretet érdemel, ha közben egy felet hátrafelé is sasszéztak. A fene megeszi, mégse lett belőle igazi cáfolat. Úgy látszik mégiscsak menthetetlenül elfogult vagyok...
Korcsmáros Misi bácsi (a plusz R betű egyrészt védjegy, másrészt tisztelgés kedvenc Rejtő-képregény rajzolóm, Korcsmáros Pál előtt) nagy fába vágta a fejszéjét. 58 éves korára felépítette a Rock Templomát. Nem is akármilyen templom az, igazi katedrális! Pedig eleinte csak egy maja hatású templomocskának indult, amit kalákában építettek vagy húszan. Michael Voss kontár..., akarom mondani, kántorkodott benne. Nem volt rossz, a magamfajta Schenker-mániás mindenevőnek igazi felüdülés volt a könnyen megjegyezhető dallamaival, nem kellett egy évig szenvednem, míg elfogadtam, mint a "The Unforgiven"-t. De most, hogy felépült az igazi katedrális, minden kő a helyére került, igazán elégedettek lehetünk. Az alapokat a Skorpió-öregfiúk csapata (Franzis Buchholz és Herman Rarebell) erősítette meg, akik cserébe boldogan sütkérezhetnek újra a '80-as évek sikereinek fényében, s nyomhatják koncerteken, hogy "Here I Am, Rock You Like A Hurricane!" Az új kántor a skót csodagyerek, Doogie White, aki egy időben leénekelte a Szivárványt is az égről, és bizony mondom, most is szivárványszínűre festette a katedrális ólomüveg ablakait énekével. A templom tökéletes akusztikájáról, vagyis a modern hangzásról a szürke eminenciás, Wayne Findlay gondoskodott, aki lassan már tiszteletbeli "Schenker Brother" lehetne, olyan régen szolgálja a főpapot, s aki időnként megszólaltatja a templomban az orgonát, mint annak idején Paul Raymond, de Michael kedvéért megtanult még héthúros gitáron is játszani, hogy igazi mély riffeket visszhangozzanak az ódon falak, így tegye XXI. századivá ezt az alapvetően '80-as éveket idéző Rock Templomot. S végül persze minderre a koronát, vagy legalábbis a bíborosi süveget Michael Schenker gitárjátéka teszi fel, aki igazi főpapként celebrálja a misét, viszi a prímet, hozza a régóta hiányolt dallamos szólókat, amelyeket szinte vele énekel az ember.
Pedig az sem volt biztos, hogy megéri ezt a kort. Volt 17 évesen zenekaralapító, amikor bátyjával létrehozta a Scorpions nevű pszichedelikus rock bandát. Volt alkohol- és drogproblémákkal küszködő zseni, aki 19 évesen kiment Angliába úgy, hogy egy szót sem tudott angolul, de szót értett az UFO-kkal. Öt év alatt majdnem belehalt a zenélésbe, mint Jim Morrison vagy Jimi Hendrix, de beírta magát a rock történelembe olyan dalokkal, mint a "Rock Bottom", a "Doctor Doctor", a "Lights Out" vagy az "Only You Can Rock Me". Aztán kijózanodva közreműködött a közben stílust váltott Scorpions "Lovedrive" lemezén, hogy e rövid intermezzo után megalapítsa saját zenekarát, s megmutassa, hogy józanul is tud csodát tenni. Az "Into The Arena" című instrumentális közvetlen hatását hallani Adrian Vandenberg (Kamikaze), vagy Helge Engelke (Generation Jedi) szerzeményein is, de például Felkai Miklós is ezt a nótát javasolta nyitó számnak a híres 1986-os Gitárpárbajra. Az "On And On", "Armed And Ready", "Cry For The Nations", "Lost Horizons" vagy a "Let Sleeping Dogs Lie" pedig egy generációnak voltak a kedvencei.
30 évesen már kint élt Amerikában és Robin McAuley énekével új piacokat hódított meg, bár zenéje némileg rádióbarátabb lett. Aztán a kilencvenes évek végére rosszul sikerült házassága miatt egy depressziós negyvenessé vált, aki szakállasan, rövid nadrágban és dorkóban úgy nézett ki, mint egy hajléktalan, aki véletlenül keveredett a színpadra. Ekkor készült a már emlegetett "The Unforgiven" album, amelynél rosszabbat már csinált (The Plot, Schugar-Schenker), de emészthetetlenebbet nem. Újabb házasság, újabb válás, és újra ott tartott, mint 19 éves korában. Csinált egy zseniális albumot (Arachnophobiac), de a szólók egy részét Jeff Watson játszotta fel, miközben ő az elvonóban feküdt. Ezt a szégyent! Egy gitáros, akit a lemezén másik gitáros helyettesít! Úgy tűnik, ez észhez térítette, mert összekapta magát, az MSG 25 éves jubileumi lemezén és annak turnéján már testileg és lelkileg is nagyon összeszedett volt (saját szememmel győződhettem meg róla), azóta pedig lemezről lemezre egyre jobb teljesítményt nyújt. 53 évesen "vissza a gyökerekhez" típusú lemezt készített az MSG eredeti énekesével, Gary Bardennel, majd elkezdte építeni a Rock Templomát, mely 2011-re készült el, de most 2013-ban egy magasabb létformában reinkarnálódott. “Ugyanaz hajtott az album elkészítésekor, mint 16 éves koromban" - nyilatkozta Michael. "Olyan érzés volt, mintha áthidalnánk egy szakadékot a tinédzserkorom, a Lovedrive-évek és a között, amit manapság csinálok."
Lássuk hát, hogy is néz ki ez a Templom! A bejáratánál egy röpke szólót hallunk bemelegítésül, egy szellő jobbról, egy szóló balról, s máris belépünk a főhajóba, ahol a "Where The Wild Winds Blow" iszonyatosan mély és iszonytatóan szagatott riffjei mindjárt tiszteletet parancsoló csendre intenek, hogy a főpap gitárjának dallamára és a kántor énekére áhítattal figyelve elmerüljünk a zene misztériumában. Ha Blackmore-nál az volt a bajom, hogy ritkán veszi elő mostanság a Fendert, Schenker meg ritkán nyúl az akusztikus gitárhoz rocklemezein (azt a Thank You lemezekre tartogatja), de ebben a nótában még erre is rácáfol és egy rövid négysorost elereszt a védjegyévé vált fekete-fehér Flying-V mintáját követő Dean Acoustic MS Performeren.
A templom fő ékessége az oltár, ami számomra a "Lord Of The Lost And Lonely", igazi dallamorgia a gitáron, mint a megboldogult '80-as években, zseniálisan ható felezés/duplázás a dobjátékon és egy fantasztikus énekdallam, amely eladja a nótát. Már most úgy imádom, mint annak idején az "On And On"-t. Igazi koncertfavorittá válhat! A főoltárhoz közel helyezkedik el a mellékoltár, mely a lemez leg-Rainbow-sabb nótáját hordozza: a "To Live For The King" időnként kísértetiesen hasonlít a "Hunting Humans"-re. Persze azért még szerethető, bár az év Rainbow-szerzeményét, sőt egy egész albumnyit már megírta Stuart Smith az ő "Heaven & Earth" projektjének. De ez nem is akar Rainbow lenni, Schenker ez a javából, a gitár önálló dallamot "énekel" az énekestől függetlenül, akárcsak az "Only You Can Rock Me"-ban.
"Temple Of The Holy". Templom a templomban. Talán egy kis kápolna, ahová a főpap elvonulhat elmélkedni. S elmélkedéséből egy korszakalkotó nóta születik. A templomban természetesen orgona is van, de ritkán használják, mert izgalmasabb az új játékszer, a héthúros. Ebben a nótában viszont megszólal az orgona, és ahogy megszólal, attól még inkább az az érzése az embernek, hogy visszacsöppentünk a '80-as évekbe. És ha még ez sem elég, hogy elhiggyük, Schenker megtalálta az összekötő hidat az igazán kimagasló első lemezeihez, akkor itt van mindjárt a "Shine On", mely a maga 6/8-os ütemével a Graham Bonnetes "Rock You To The Ground" emlékét idézi, épp csak Dio-héjban. És mivel 3 a magyar igazság és ezt a németek is tudják, rögtön utána jön a "Bridges We Have Burned", mely úgy indul, mint egy Republic nóta, úgy szárnyal, mint a "Let Sleeping Dogs Lie" a nagy korszakból, de úgy végződik, mint amit elvágtak... :(
A köztes padsorokat foglalják el a helykitöltő dalok, vagy más néven töltelékek ("Horizons", "Rock 'n' Roll Symphony", "Land Of The Thunder", "Because You Lied"). Ezek közös jellemzője, hogy gyors tempójúak, jellegtelenek és összecsapottak. Koncerten jók egy kis fejrázásra, de a dal végére kihullanak a fejből a bolhákkal együtt! A középtempó az, ami jól áll Schenkernek. Persze koncerten kell a lüktetés, most is a "Horizons" volt az első, amit koncerten bemutattak, de szerintem olyan sorsra fog jutni, mint korábban a "Fat City": jön egy új lemez és szépen lemorzsolódik. Talán csak a "Rock 'n' Roll Symphony" ötletesebb egy fokkal a többinél, ha valaki csípi azt, amikor egy dalszövegbe más dalok címeit, vagy jellegzetes sorait tuszkolják bele. Mert van itt "Denim And Leather", "Rock 'n' Roll All Night" és minden olyan frázis, amit a rockzene utóbbi 50 évében ezerszer elpufogtattak már. Önirónikusan így kezdi Doogie: "Here's A Song You Will Not Know, But I Bet You've Heard These Words Before."
A lemez végén még kétszer megcsillan a dalszerzők tehetsége, a "Black Moon Rising"-ban, és malmsteeni dallamokra hajazó "Dance For The Piper"-ban, de Schenker ezekben már nem tud emlékezeteset szólózni. Mintha elfáradt volna a végére! Bár a nóták jók, a szólók kidolgozatlanok, összecsapottak. Lehetett volna jobb!
Lehet mondani, hogy Rainbow stílusú a lemez, de ez nem igaz. A Rainbow Blackmore zenei ötleteitől volt egyedi és utánozhatatlan, amihez a mindenkori énekesek hozzátették a maguk jellegzetes énekdallamait. Doogie White-os a lemez? Hogy a fenébe ne! Őt csak Malmsteennél hallottam másként énekelni, mert ott az egocentrikus gitáros megírta helyette az énekdallamokat is. Nem is tetszett az a két lemez! Ez a lemez viszont minden hallgatással egyre jobban tetszik. Igaz, nem 100%-os. De van rajta 6 nóta, ami igazi gyöngyszem, odatehető a korai nagyok mellé. És mikor mondhattunk el ilyet utoljára Schenker-albumról? Ha még egy "Into The Arena" vagy "Captain Nemo", esetleg "Essence" színvonalú instrumentálist is sikerült volna megálmodnia a 40 másodperces intrón (Neptune Rising) kívül, akkor leborulnék a Rock Templomának oltára elé. Így viszont csak sűrűn imádkozom, hogy épüljön még tovább ez a templom, és hogy eljuthassak egy misére, ahol élőben hallgathatom az igehirdetést!
Ironikus, hogy ez a kanadai prog-power formáció a görög Eidolon (idol, bálvány) nevet választotta magának. Aligha hiszem, hogy bálványozta őket valaki, bár összesen hét albumot készítettek, amelyek közül éppen az utolsó a "The Parallel Otherworld", végül saját beismerésük szerint is azért oszlottak föl, mert senki sem vásárolta a lemezeiket. Persze az érdektelenség nem volt teljes, hiszen a szakma (pontosabban Dave Mustaine) fölfigyelt rájuk, így került azután a Drover testvérpár, a gitáros Glen és a dobos Shawn a Megadethbe. A "United Abominations" (2007) megjelenése után Glen elvileg családi okok miatt otthagyta a Megadeth-t, azóta azonban kiderült, hogy Mustaine mellett túlságosan leszabályozottnak érezte magát.
Az Eidolon valóban nem egy sikersztori, pedig kifejezetten kulturált progresszív metált játszottak sok power és thrash elemmel. A "The Parallel Otherwolrd" volt a Drover testvérek hattyúdala, és utólag úgy tűnik, egy nagy bummal akarták befejezni. Elvesztvén az amerikai kiadójukat (Metal Blade) átjöttek Európába a svéd Escapi Musichoz, lezsírozták, hogy a Pagan's Mind dalnoka, Nils K. Rue énekelje föl a lemezt, valamint olyan vedégmuzsikusokat állítottak csatasorba, mint Michael Romeo (SymphonyX), Frank Aresti (Fates Warning), Chris Caffery (Savatage) és mások.
Szerény véleményem szerint az Eidolon azért nem vert nagy hullámokat, mert akkoriban ez a fajta progresszív metál már nem számított menőnek Észak-Amerikában, ráadásul akármilyen húzós riffeket és technikás szólókat képes Drover produkálni, valahogy a fogós énekdallamok szerzése nem az asztala, pedig ebben Nils K. Rue is segítségére volt. Hangszeresen ez az album kifogástalan (ha a hangzás nem is tökéletes), de a borongós, hideglelős hangulat és a Pagan's Mind első lemezét (Infinity Divine, 2000) idéző nem vénnek való dallamok valahogy nem teszik igazán szerethetővé. Az albumot záró sikongatós Mercyful Fate földolgozás (The Oath) nekem egyenesen övön aluli.
A helyzet mégis az, hogy az Eidolont szerintem sem a kortársak, sem az utókor nem kezelte a megérdemelt tisztelettel. Ezért határoztam úgy, hogy hét éves késéssel idebiggyesztek egy recenziót, hátha valaki utólag fölfedezi magának ezt a nem tökéletes, de az érdektelenségnél mégis sokkal többre hivatott formációt.
Csúnya betegség ez a reflux. Alattomosan támad, úgy, hogy az ember hajlamos egy kis savlekötővel elintézni, pedig a baj akár komolyabb is lehet. Példa rá Edu Falaschi, akinek történetesen a hangszálai sínylették meg a savas támadást – ez pedig egy énekesnél felér az Apokalipszissel. Edu tehát belefutott a csapdába, aminek hangja látta a kárát, és persze Angrás karrierje. Falaschi ugyanis csak hangja felső tartományát veszítette el, és nem a hallását, így képes volt felmérni, hogy már nem alkalmas az Angra europower-sztenderd, magastenor teljesítményére, így önként elhagyta a fedélzetet. Kapitányként ez hajós berkekben ugye csúnya dolog, ám nem úgy egy olyan metál csapatnál, amely inkább zászlóshajó a brazil metál tengereken, mintsem süllyedő roncs.
Edu azonban nem esett kétségbe, és hogy a további bajnak elejét vegye, megtalálta az alkalmas gyógyszert. Alma! (H. Sanyi szerint ugyanis ő tanácsolta Edunak az új banda nevét, elegáns fricskát mutatva a refluxnak, ami most már tisztába lehet azzal, hogy a tevékenysége ezentúl almás). Persze a váltásba belejátszhatott az a zenei továbblépési szándék is, ami tökéletesen nyilvánul meg immár a második Almah albumon, és amihez foghatót a Helloween próbál az utóbbi években prezentálni ideát, Európában. Igen, a hagyományos europowert meg lehet újítani, így azok az "őskövületek" (from Kotta) is vigasztalódhatnak a továbblépési képesség tudatával, akiknek a kóros divat nem jött be, és ordibálás helyett még mindig a dallamokhoz vonzódnak. A hagyományos, europoweres dallamok súlyos, groove-orientált környezetbe helyezésével Edu elérte azt, hogy az Angra – ami egy más úton, a latin folk integrálásával teremtett újat – után ismét progresszívabb területekre tévedjen, ahol a progressziót nem elsősorban az összetettség, hanem a lineáris előrehaladás jelenti.
Edunál szerencsére csak a hangszálak látták kárát a betegségnek, és nem a kisujjak, melyekből az énekes úgy rázza ki a latinos szaftba áztatott hagyományos dallamokat, mint a komondorba botló politikus a pofonokat, ám míg utóbbinak bukás – szó szerint és politikai értelemben – lett a vége, Edu részére egy nagy piros pontot jegyezhetünk be az osztálykönyvbe. Mondom ezt annak ellenére, hogy Falaschi vokális erőlködése nyilvánvaló a dallamtémák felsőbb regisztereiben, és a szigorúbb rifftémákhoz igazodó rekesztés biztos nem fogja meggyógyítani azokat a fránya hangszálakat. A többi, mármint a zene, mind instrumentális értelemben, mind az ötleteket tekintve elegánsan pazar, és ha az elegáns jelzőt túl kifinomultnak érzed ehhez a gyakran zsigeri, groove-okkal dolgozó zenéhez, akkor hallgasd csak meg a "Believer" gitárszólóját, egyből megérted, miről is hadoválok. A caka-caka thrash-es pedálozáshoz illeszkedő dallamok olyan ambivalenciát teremtenek, ami szándék nélkül fokozza a refrének bombasztikusságát, ami már csak azért is dicséretes, mert a bombákat azok a riffek is bőven szórják, melyek jóval túlmutatnak a hagyományos europoweri szigorúságon, és egy más műfajt idézve okozhatnának WTF érzést a hallgatóban. Az Almah azonban többek között éppen ezért mestere annak, amit csinál: az eredetileg ellentétes világból származó részek olyan organikusan illeszkednek egymásba, mintha egy zenei génlaborban kotyvasztották volna őket össze, melynek eredménye az embereken túlszárnyaló képességeket felmutató mutáns. Van itt hát minden, ami beleférhet a progresszív ízekkel feltuningolt, riffelős-dallamos metálba: törzsi révület, gyomordöngető riffaprítás, önkívületbe kergető headbang, torokszorító, zongorás dallamosság, és zenei ötlethalmaz – ráadásul ha mindezt egy szerzeményben akarod, azt is megkaphatod, lásd és halld a lemez epikus mesterművét, a kilenc perc fölé csúszó "Treasure Of The Gods"-t.
Ha ezt a lemezt a (hang)ereje teljében lévő Edu énekli fel, valószínűleg én is révületbe esek – hiszen mindazt egyesíti, amit szeretek a metál zenében – , így azonban csak arra elegendő, hogy partiban legyen az új Schenker albummal. Ez persze az én szempontomból becsülendő teljesítmény, még akkor is, ha az alma már korábban is a kedvenc gyümölcsöm volt.
A bortól bolond gondolatai támadnak az embernek, a pálinkától viszont meg is csinálja azokat. Nem kell megijedni, ezúttal nem a borról lesz szó, csak ez a jópofa mondás jutott eszembe a kanadai progcore zenekarról. Nem kevés páleszt nyomhatnak, mert ők aztán meg is valósítják azokat a zenei értelemben vett őrültségeket, amiket kifundálnak. Bár az is lehet, nem szatmári szilvával dolgoznak, hanem valami mással...
De mondhatnám azt is, hogy bolond lyukból bolond szél fúj. Az amerikai filmekben gyakran látni ehhez hasonló jeleneteket: megfagy a levegő, mert a társaságban valaki politikailag nem korrekten viselkedik. - Ó, ő Kanadából jött... - rebegi a tökéletes testfelépítésű, vakító fogsorú szőke cica. Felszabadult kacagás – Ja, az más! -, és folytatódik a felszínes csevej. És tényleg, ezek a kanadaiak egy kicsit furcsák-mások, olyan csodabogarak, a muzsikában sem a fősodort követik. Lásd Voivod, Rush, Devin Townsed stb.
Ahhoz képest elég népszerűek. Nem is az a meglepő, ahogyan összeszedték a zsetont erre a lemezre – a rajongói finanszírozás nem akkora nóvum manapság -, hanem az, amilyen gyorsan. Ebből gondolom, hogy egy viszonylag masszív rajongótábor támogatja őket a háttérből – majd csekkolom január 26-án, ebből mekkora hányadot tesznek ki a magyar fanok. Nagyon kíváncsi vagyok az átlag életkorra is: ha a Leprous kapcsán azt írtam, nem vénnek való vidék, akkor ez a Protest The Hero esetén is – ha nem is hatványozottan, de - igaz. Hagyományos dalszerkezetekben és rocksablonokban gondolkodó aggastyánok számára meglehetősen megfoghatatlan, értelmezhetetlen a zenéjük, én azt gondom.
Őszinte leszek: hazudnék, ha azt mondanám, én, a lélekben örökifjú, bezzeg értem, mit akarnak ezek a suttyók, mert nem. Van olyan, hogy gőzöd sincs, mi történik körülötted és miért, de a hangulat elkap, mint székház-ostromnál a lendület az egyszeri Áfa körön kívüli vállalkozót. Valahogy így vagyok velük én: halvány fogalmam sincs mi a búbánatot akarnak ezek üzenni nekem a nyakatekert ritmizálásukkal és a nagy tekerésekkel, de a produkció tempója, kidolgozottsága, különlegessége sodor magával. Hová? Jelen esetben ez nem igazán fontos, csak élvezem a száguldást.
De nektek ennyi nem lesz elég, tudom. Küzdöttem is rendesen, hogy néhány értelmes gondolatot összekukázzak a fejemben magáról a muzsikáról, de nem ment. Meg kellett sasoljam, mit írtam róluk a legutóbb, és legnagyobb meglepetésemre nem teljesen hülyeség. Úgyhogy olvassátok el azt, mert most sem vagyok okosabb.
Egy ideje húzódik már ez az ügy, de mióta belenéztem Glen Drover idén megjelent DVD-jébe, melyet Dave Martone-nal közösen adott ki (Live At Metalworks, a recenzióra sem kell sokat várni), rájöttem, hogy nem halogathatom a dolgot. Glen Drover nem ismeretlen a metál rajongók előtt, megjárta a King Diamondot és a Megadeth-t, de játszott a Testamentben is, valamint volt egy saját progresszív metál bandája Eidolon néven. Ha nem félnék attól, hogy néhány cimborám rögtön a torkomnak ugrik, itt most megjegyezném, hogy milyen jót tett volna a Metallicának, ha olyan kaliberű szólógitárosok kapnak a bandában lehetőséget, mint amilyenekkel Dave Mustaine rendre körülveszi magát. Mivel azonban rettegek a baráti terrortól, most inkább nem megyek bele...
Drover igazi autodidakta gitáros, aki formális zeneoktatásban sohasem részesült, ezt mutatja pl. hogy egy rossz beidegződés alapján a mai napig a hüvelyk és középső ujja közé fogja a pengetőt. Annak idején Black Sabbath lemezeket kísérgetett otthon, majd Malmsteen és MacAlpine bűvöletében élve képezte tovább magát, saját bevallása szerint is rengeteget okulva Vinnie Moore és Richie Kotzen oktató DVD-iből. Most hogy ezt tisztáztuk, rögvest ki is jelentjük, hogy mindez a játékából nem derül ki... mármint, hogy "amatőr"...
Kiválása után a Megadethből (ahol nem érezte túl jól magát) - mivel rendelkezésére állt saját házi stúdiója - nekilátott egy szólólemez készítésének, melyet maga vett föl, kevert és maszterelt. A procedúra végül majd másfél évig tartott, s ebben közrejátszott az is, hogy számos zenésztársát kérte meg vendégszereplésre. Olyan muzsikusok fordulnak meg itt, mint Jeff Loomis (Nevermore), Fredrik Akesson (Talisman, Arch Enemy, Opeth), Vinnie Moore (UFO, Vicious Rumors), Steve Smyth (Testament, Nevermore, Vicious Rumors) és Chris Poland (Megadeth). Nem éppen egy ócska, gyülevész horda!
Az itt-ott megvillanó sztárvendégek mellett fix emberek is segítették Drovert: Jim Gilmour billentyűs (Saga), Paul Yee bőgős és Chris Sutherland dobos. Gilmourt (nem David, hanem Jim!) valószínűleg nem kell bemutatni, de a ritmusszekció is nagyon friss, Sutherland ritmusai izgalmasak, komplexek és Yee legalább annyira kompetens muzsikus, kár, hogy az aránytalan keverés miatt őt alig hallani (ezért a lemezt úgy hallgatom, hogy a basszus potiját maxra tekerem).
A végig instrumentális album sajnos nem túl hosszú, kb. 50 perc, és a 10 nótának fele földolgozás Al DiMeolától, Jean-Luc Ponty-tól és Frank Zappától. Ezt figyelmebevéve a végeredmény elég vegyes lett, helyet kaptak a lemezen klasszikus jazz rock, progresszív metál és instrumentális gitár-rock szerzemények, mindazonáltal van egy közös nevező: méghozzá Grover kiváló dallamérzéke és technikás gitárjátéka. Nem állítom, hogy a "Metalusion" a műfajban alapvetés, de hallgatása mindenképpen élvezetes időtöltés, és rendre azon kapom magam, hogy várom a "második terítést", amin Drover remélhetőleg merészebb, önállóbb és hangmérnökként is sokkal járatosabb lesz (főleg, ami a bőgőt illeti).
Az alább beágyazott Tecső oldalon az egész album meghallgatható:
Két lehetőség áll fönn: a svéd heavy/power öregfiúk új lemezének címe (revenant = visszatérő) egy 1999-ben kiadott fantasy akció-szerepjátékról kapta nevét, vagy onnan eredeztethető, hogy utoljára éppen 10 éve jelentkeztek önálló albummal. Aligha lehet kétséges, hogy a második a helyes megfejtés. A "Modus Vivendi" (2003) volt az utolsó Urban Breeddel megjelent lemez, azóta nem sikerült az együttesnek összehozni egy árva CD-t sem, pedig elvileg a banda nem oszlott föl, sőt énekesük is volt Joe Comeau személyében (ex-Overkill, ex-Annihilator).
Most végre összekapták magukat, és a valaha jól csengő Tad Morose név egy teljes évtized után tért vissza a metál-köztudatba, ezúttal Ronny Hemlin (ex-Steel Attack) énekessel. Itt kénytelen vagyok megjegyezni, hogy Urban Breed nálam nagy kedvenc, így Hemlin gigantikus feladatot vállalt akkor, amikor a helyére lépett. Urban Breed azóta is nagyon csecse albumokon szerepel; legyen az a Bloodbound "Tabula Rasa" (2009) vagy a Trail Of Murder "Shades Of Art" (2012), de említhetném akár a bolgár Project Arcadia rövidesen megjelenő anyagát (Time Of Changes).
A Ted Morose-ban a folyamatosságért Christer "Krunt" Andersson gitáros felelős, aki Ronny Hemlin igazolásával egy az egyben a régi hangulatot akarta visszahozni, és ez sikerült is. A "Revenant" olyan benyomást kelt, mintha nem 10 év, hanem max. 10 hónap telt volna el a "Modus Vivendi" óta. Ez egyrészt becsülendő, ugyanakkor egyesek akár azt is Andersson szemére vethetnék, hogy tudomást sem vesz az elmúlt évtized fejleményeiről. Ez ízlés kérdése. Nekem elsősorban Urban Breed hiányzik, jóllehet a Tad Morose-ban ő is ugyanolyan karcosan, feszt rekesztve énekelt, mint most Hemlin, azzal a kivétellel, hogy benne nem volt meg az a Tim "Ripper" Owens-es tónus és "lebegtetés", amitől én a falra mászok. Na, ez is ízlés kérdése.
Egyesek olykor bedobják a "progresszív" jelzőt is a Tad Morose-zal kapcsolatban, de ez egyáltalán nem állja meg a helyét. Ennél konzervatívabb euro-metált (nem kizárva az amerikai power hatásokat, pl. Vicious Rumours) nem ismerek. Súlyos döngölés folyik az elejétől a végéig, különösebb cicoma nélkül (tipikus példa: Death Embrace). Ez nem is lenne baj, de valahogy a fogós dallamok elmaradnak, a nóták között meg alig-alig lehet különbséget tenni; egy zajos hangorkán, egy érdes massza az egész.
Ebből nyilván kiderült, hogy a nagy visszatérés engem nem győzött meg (a borítóról már ne is beszéljünk!). Ez ugyanakkor nem zárja ki, hogy a régi rajongók – akik 10 éve várnak a folytatásra – rácuppanjanak, mint tepsifejű harcsa az akvárium oldalára.
Ez a Vangogh nem a hollandiai Groot-Zundertben született, hanem Oklahoma állam fővárosában, és látomásait nem festővásznon, hanem hanghordozón jeleníti meg. Ez a Vangogh nem is van Gogh, hanem Clay Withrow: énekes, gitáros, billentyűs, aki egy akusztikus EP (Accoustic Scars, 2012) után most teljes albummal jelentkezik. Az utolsó ilyen kísérlete a 2011-es "Kingdom Of Ruin" volt, amiről mi is írtunk egy hozzánk képest bőbeszédű recenziót.
A Vangough lényegében Withrow egyszemélyes projektje, de ezúttal egy elég stabil ritmusszekciót gyűjtött maga köré; Jeren Martin bőgős és Kyle Haws dobos nagyon szikár alapokat biztosít Withrow zavarba ejtően skizoid önkifejezéséhez (erre még visszatérünk). A lemezen vendégzenészek is szerepelnek (senki olyan, akit ismerhetnénk), köztük egy hegedűs és egy csellista is. A szórványos "komolyzenei" jellegű betéteket nekik köszönhetjük.
Korábban úgy nyilatkoztam Withrow-ról, hogy az Amerikai Egyesült Államok Daniel Gildenlöw-je, azaz a kvázi tetszhalott állapotban pangó Pain Of Salvation pszichedelikus progresszív rock/metál hagyományait ápolja. Ezt most is fönntartom, de azzal a pontosítással, hogy Gildenlöwnek azért még mindig vitathatatlanul jobb a dallamérzéke.
A "King Of Ruin" érdekes fölépítésű anyag volt, gyakorlatilag elfelezte egy "nagyzenekari" betét, az első rész kifejezetten metálos volt, míg a második adag inkább amolyan borongós alternatív rockra sikeredett. A "Between The Madness" sokkal egységesebb zeneileg, a "skizofrénia" most a számokon belül kap teret (véletlenül akad is egy ilyen című dal a lemezen), rendkívül nehezen emészthetővé téve a lírikusan (szövegében) is kifejezetten félelmetes megjelenést. Nyomasztó mennyiségű szorongás és elfojtott düh szorult ezekbe a dalokba, ami zeneileg is alaposan meg van támogatva.
A viszonylag "derűsen" indító "Afterfall"-t hallgatva még nem alakul ki bennünk az a jeges balsejtelem, ami az album végére elhatalmasodik rajtunk: lehet, hogy Withrow lesz a következő Timothy McVeigh (aki 1995. április 19-én Withrow szűkebb pátriájában, Oklahoma Cityben fölrobbantotta az Alfred P. Murrah Federal Building-et, 168 ember halálát okozva ezzel)? Ez persze durva túlzás, de az biztos, hogy a "Between The Madness" nem könnyed, életvidám hallgatnivaló. Csak az kezdjen bele, aki kezelni tudja a fortyogó indulatokat és a torokszorító gyötrelmet. Persze akadnak lazább pillanatok (pl. a címadó), amelyek oldják a feszültséget.
Érdekes anyag, szorongó tizenévesként biztos közelebb érezném magamhoz, de így 40 fölött már inkább rémisztőnek találom, annak ellenére, hogy zeneileg egyáltalán nem rossz. Gruftik, gótok és Tim Burton rajongók előnyben…
Legutóbb kicsit szkeptikusan nyilatkoztam arról a nemzetieskedésről ami a vörösborok környékén (is) megfigyelhető. Nincs baj a lokálpatriotizmussal, magyar ember ne rozét igyon, hanem sillert, nem kell ide Pinot, amikor van nekünk kadarkánk, és a bordói fajták helyett nyomjuk inkább a kékfrankost. Nincs baj addig, amíg ezekből jó áron versenyképes, fiatalokat megfogni tudó nedűket készítenek a hazai borászok. Ez utóbbiban viszont nem voltam teljesen biztos, még akkor sem, ha amúgy jómagam leggyakrabban éppenséggel ezeket a fajtákat iszom.
Szekszárd szisztematikus feltérképezése tovább folyik részemről (melyben a segítségért köszönet az Ostrom Cafénak, akik nagyjából kéthavonta Pestre szerveznek egy-egy kevésbé ismert pincét onnan), eközben futottam bele egy olyan kékfrankosba, amit viszont jó szívvel tudok ajánlani: ez a Posta borház 2009-es tétele, mindenféle trükközés nélkül, egy szép, tipikus, tiszta fajtabor. Ez a pince amúgy tagja a Terra Hungaricának, amely társulás a természetes, manipulációktól mentes borok iránt elkötelezett termelőket fogja össze.
Tegnap tartott ez a tömörülés nagyszabású borbemutatót itt, a fővárosban. A névsorból sejthető (Barta, Demeter, Kaló, Ráspi, Losonci, Szentesi, St. Andrea, Orsolya, stb.), hogy rossz bort ott inni nem lehetett, de még csak közepeset is elvétve. Érdekes, én pont a határon túli termelőknél (Bott, Maurer, Kasnyik) találtam meg azokat a különlegességeket, amire tegnap - úgy tűnik – vágytam. Utóbbinál (Kasnyik pince) ittam például egy hibátlan, gyümölcsös kékfrankost is, de ez hagyján, mert egy olyan Portugieserrel is megkínáltak, hogy ihaj! A villányi felhozatal alapján sose gondoltam volna, hogy megfelelő kezekben ennyit ki lehet hozni ebből a fajtából.
Ha már kékfrankos, akkor nem szabad megfeledkezni a Centurio Borházról sem. Ők már a '11-es tételükkel felhívták magukra a figyelmet, a '12-es pedig folytatja a nemes hagyományokat. Vibráló savak és gyümölcsök ezerrel – igen, ez az az irány, ami felé érdemes menni. Mondjuk én még pihentetném picit, mert nagyon friss egyelőre, de bevásárolni érdemes belőle (ahogy szinte az összes borukból), mert alig jelent meg a piacon, már szinte el is kelt az összes. Ha ez így folytatódik, akkor Ludányi Balázst lassan ki is kiálthatjuk kékfrankos-királynak. Ha már itt tartunk, nekem a '12-es Cabernet Franc-ja még jobban is tetszik egy hangyahajszálnyival. Az előző évjárat ebből se volt piti, amire tavaly még rá tudott tenni egy lapáttal. Úgyhogy ez most annyira rendben van, hogy erről még a szerintem elitista Gault & Millau sem tudott nem tudomást venni.
Én viszont azt nem tudom megállni, hogy a másik kedvenc fiatal borászomat ide ne citáljam: Bukolyi Marcell új brandet épít. Az Eger Cottage-ból egyelőre egy fehér küvé és egy vörös – utóbbi éppen kékfrankos – létezik. Ezek a borok is nagyon egyben vannak, valószínűleg egy fiatalabb generációt célozva próbálja meg őket az igényes borok világába berántani ezekkel a vagány, tartalmas, mégis könnyedebb stílusú tételekkel. Jó az elképzelés, hajrá!
Egészen elképesztő, hogy a véletlenek hogy össze tudnak játszani - mármint ha vannak véletlenek. Ma egész nap Magic Pie-t hallgattam; teljesen lenyűgöz ez a jellegzetesen skandináv prog-rock muzsika. Azon gondolkoztam, hogy arrafelé - ebben a műfajban is - megtalálták a tuti receptet: Kaipa, Karmakanic, The Flower Kings, Hasse Fröberg, Lalle Larsson's Weaveworld - az egyik jobb, mint a másik. Nem is tudok velük betelni, és ebben a stílusban már-már hedonizmusba hajlóan csillapíthatatlan az étvágyam. Erre teljesen váratlanul, sőt szinte keresetlenül talált meg a svéd Astrakhan bemutatkozó lemeze, amire rögtön úgy ráharaptam, mint valami kiéhezett rozsomák.
A másik "véletlen" pedig az, hogy épp a minap agyaltam azon, hogy illene megírni véleményemet Marcus Jidellnek, az Evergrey és a Royal Hunt gitárosának szólólemezéről, de valahogy nem visz rá a lélek. Kegyetlen jó gitáros (láttam élőben is), de a "Pictures From A Time Traveller" (2013) nekem értékelhetetlenül filmzenés lett. Most mégis alkalmam nyílott távirati stílusban megemlékezni róla, méghozzá abból az apropóból, hogy ezen a lemezen - vendégként - ő gitározik (nem is akárhogy!), valamint a hangmérnöki és produceri feladatokat is ő látta el.
Az Astrakhanban ennek ellenére nem Jidell a főszereplő, hanem egy testvérpár: Per és Jörgen Schelander. A basszusgitáros Per nevét már ismerhetjük olyan formációkból, mint a House Of Shakira, a Pain Of Salvation és a Royal Hunt, de billentyűs fivéréről még én sem hallottam soha. A Schelander tesókhoz csatlakozott Martin Larsson dobos és a kiváló torokkal megáldott Alex Lycke (Stone Free, Vicious Tongue), akinek nem hétköznapi teljesítménye sokat hozzátesz az élményhez.
Egyébként azért kezdtem a mondandómat a Magic Pie iránti múlhatatlan rajongásommal, mert az Astrakhan a fönt fölsorolt skandináv prog-rock bandák közül talán éppen rájuk hasonlít leginkább, de azzal a megjegyzéssel, hogy a Schelander tesók kicsit rockosabb fölfogásban alkotnak. A túlnyomórészt hosszabb dalok szerkezete összetett, de emészthető, a dallamok nem kiszámíthatók, de a kórusban, harmonizálva énekelt kórusok azért elég fogósak.
Ehhez a muzsikához kell egyfajta elszántság, de igazán tartalmas és idővel nagyon hozzá tud nőni az emberhez. El tudtam volna viselni benne még több jazzes elhajlást, hangszeres szólót (főleg a billentyűs részéről), de nem panaszkodom. Az Astrakhan tipikusan olyan zenekar, ami még nálam is csak később fog beérni, de a végén akár még toplista is lehet belőle.
Kiadó:
közepeset is elvétve. Érdekes, én pont a határon túli termelőknél (Bott, Maurer, Kasnyik) találtam meg azokat a különlegességeket, amire tegnap - úgy tűnik – vágytam. Utóbbinál (Kasnyik pince) ittam például egy hibátlan, gyümölcsös kékfrankost is, de ez hagyján, mert egy olyan Portugieserrel is megkínáltak, hogy ihaj! A villányi felhozatal alapján sose gondoltam volna, hogy megfelelő kezekben ennyit ki lehet hozni ebből a fajtából.
lassan ki is kiálthatjuk kékfrankos-királynak. Ha már itt tartunk, nekem a '12-es Cabernet Franc-ja még jobban is tetszik egy hangyahajszálnyival. Az előző évjárat ebből se volt piti, amire tavaly még rá tudott tenni egy lapáttal. Úgyhogy ez most annyira rendben van, hogy erről még a szerintem elitista 