Dionysos Rising

Jelen "zenei naplónk" fő profilja heavy metal és rockzenei kiadványok (CD-k, DVD-k) értékelése és ajánlása, valamint koncertbeszámolók és interjúk közzététele.

"Küldetésnyilatkozat"

Ha kíváncsi vagy, miről is szól ez a Dionysos Rising, akkor kattints.

Facebook

Utolsó kommentek

Ajánlott oldalak









 

Rockbook logó 400x120 fehér.jpg

ws szines.jpg

Evergrey: The Atlantic (2019)

2019.01.19. 17:09 | Dionysos | 2 komment

y_211.jpg

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.evergrey.net
facebook.com/Evergrey

Ha a svéd prog-power teljesen egyedi arculattal rendelkező formációjára, az Evergreyre gondolunk, alapvetően nem az jut eszünkre róla, hogy milyen könnyed és fölemelő muzsikát játszanak. Belőlük akkor is árad a "weltscmerz", ha éppen egy beindulós slágert tolnak, mint pl. a "The Masterplan", a "Blinded", vagy a "Touch Of Blessing". A világirodalom byroni panaszos elégedetlensége és szenvelgő sóvárgása, Eötvös József karthauzijának sértődött elfordulása a romlott világtól sajátos és teljesen modern zenei megfogalmazást kap a csapat és kiváltképp énekesük, Tom S. Eglund interpretálásában. Talán már írtam egyszer, nekem már attól is sírásra görbülne a szám, ha meghallanám Englundot, amint fölolvassa kedvenc kajája receptjét.

2001-ben az "In Search Of Truth" a mára már elavult hangzásával együtt hatalmasat szólt nálam. Súlyos volt, de dallamos, szomorú, de lelkesítő. Azóta jelentek meg jobb és rosszabb lemezeik, de a mélypontot egyértelműen a 2011-es "Glorious Collision"-nal érték el, pontosabban érte el Englund, hiszen addigra már a teljes csapat kihátrált mellőle. Szerencsére nem sokkal utána megtörtént a nagy kiengesztelődés, a régi fegyvertársak visszaálltak Englund mögé, és a zenekar szépen lassan elkezdte szívós munkával visszaszerezni a régi renoméját. Ennek a folyamatnak volt része a "Hymns For The Broken" (2014) és a "The Storm Within" (2016), most pedig – ahogy Englund fogalmazott – lezárul a trilógia a "The Atlantic" megjelenésével (hivatalosan január 25-én).

A méltán neves producer és hangmérnök, Jacob Hansen által kevert és maszterelt – és ennek megfelelően fejszaggató elánnal megdörrenő – új albumot még csak most ízlelgetem, de egyelőre úgy tűnik, igazi mestermű született a svédek keze alatt; megkockáztatom, hogy ez karrierjük csúcsteljesítménye. Nyoma sincs a korábbi feszültségnek a muzsikusok között, egyszerűen tökéletes az összhang Jonas Ekdahl hurrikán erejű dobolása és Johan Niemann reszelő, dübörgő basszusa, valamint Henrik Danhage és Tom S. Englund könyörtelen riffmunkája között. Rikard Zander billentyűi is nagyban hozzájárulnak a lemez borongós atmoszférájához, én egyedül itt viseltem volna el egy kicsit több "szóló" erőfeszítést. Ugyanakkor elismerem, hogy ez a zene – miközben nagyon jó képességeket és komoly összeszokottságot föltételez – nem az egyéni instrumentális teljesítményekről szól. Englundék mindenesetre megtalálták az egyensúlyt, a tökéletes összhangot, úgy is mondhatnám: beértek – ha nem lenne ez olyan furcsa kijelentés egy több mint 20 éve aktív zenekarral kapcsolatban.

Ha nem csalódom, lesz koncertjük Budapesten, április 11-én. Nagyon remélem (bár teljességgel valószínűtlen), hogy az idei lemez első három nótájával indítanak, mert ez a trojka eszméletlenül lehengerlő, magával ragadó kezdés lenne. Csak nézne ott mindenki, mint a K.O.-ból ébredő ketrecharcos, akinek utolsó emléke egy állcsúcsához képtelen sebességgel közelítő ökölbe szorított kéz. Persze ha beleszólhatnék, én föltenném a szetlistára az "End Of Silence" és a "Departure" iszonyatosan hangulatos, lassabb tételeit is. Szó mi szó, ez bazi jó lemez lett, ismétlem: összességében talán karrierjük legjobbja (ja, és a borító is nagyon el lett találva!).

Tartuffe

Inglorious: Ride To Nowhere (2019)

2019.01.18. 17:31 | garael | Szólj hozzá!

inglorious_ride_to_nowhere.jpg
Kiadó:

Frontiers

Honlap:
www.inglorious.com

Az elmúlt időszak metal zenei retró hullámában két olyan együttes is akadt, akik feltűnésükkel akkorát ütöttek, mint egy esetleges nyugdíjemelés híre: kár, hogy a dolgozó éveket leszolgált időseket ez a hard rock szenzáció kevésbé érdekli, mint mondjuk a 15%-os leárazás a TESCO-ban (és ez persze nem az ő bűnük). Jóllehet, a Saffire és az Inglorious is a brit "ősrock" forrásából merítenek, míg az előbbi némi groove-halmozással csókolja arcon a progressziót és kínál csipetnyi modern aláfestést, addig a londoniak képesek akár a hard rock előtti, r'n b füstös, hullámzó világába is elmerülni, hidat képezve valahol a Led Zeppelin és a Whitesnake/Deep Purple klasszikus hangzása között.

Az album létrejöttével aggasztó hírek láttak napvilágot: Andreas Z. Eriksson, Drew Lowe gitárosok és Colin Parkinson basszusgitáros is a távozás mellett döntöttek, és jóllehet a lemez feljátszásában még segédkeztek, mára már az utódok pengetik a húrokat, ami nem a hangszerkezelés, hanem a kiugrott tagok zeneszerzési kreatív potenciálja miatt szomorú, de bízzunk benne, hogy az ujjak mellett az is pótolva lett.

A távozás konkrét miértjét nem ismerem, ám az bizonyos, hogy az immáron harmadik album nem tudott akkora elismerést kiváltani belőlem, mint elődei: ebbe persze belejátszhat, hogy már nem hatott újdonsággal a profi világvarázslat, ráadásul mintha skatulyába zárta volna magát a csapat, hiszen több olyan megoldással is találkoztam hallgatás közben, melyek korábban szájtátásra késztettek, most azonban inkább csak szájhúzásra, ami ugye nem a csodálat köztudott megnyilvánulása.

Ezzel persze nem azt akarom írni, hogy a "Ride To Nowhere" halványabb lett az eddigieknél, pusztán nem szolgál olyan újdonsággal – tudom, furcsa ezt egy alapvetően retro világban mozgó csapattól elvárni –, mint amivel feltűnésükkor szolgáltak – azzal a módszertannal, ahogy a klasszikus elődök örökségét keverték-kavarták úgy, hogy arra Gordon Ramsay is elismerően csettintene – hát még egy vérbeli rocker!

A kezdéssel nincs is gond, a tehetségkutatón feltűnt Nathan Jones dallamai úgy zárnak össze a riffek előtt, mint a sztrájkot akadályozó rendőrkordon, az érzelmi hullámzásból pedig két romantikus lányregény író is több kötetre elegendő ihletet nyerhetne, a következő "Freak Show" Whitesnake utánérzése pedig csak azoknak nem tetszhet, akik alapvetően idegenkednek a kígyóktól. A "Never Alone" is hozza a kötelező félballadát, aminek ritmikai hintájába és dübörgő középrészébe konkrétan beleborzongtam, de a "Tomorrow"-tól – ami szerintem egy "Mistreated" utánérzés – úgy érzem, egy kicsit megbicsaklik a szekér, illetve nem képes újból és újból megrázni azokkal a meglepetésekkel, melyekkel korábban annyi örömet okozott.

Lehet, hogy jelenleg én vagyok csak rossz passzban, esetleg az elvárásaim okoznak szubjektív "dicstelen" elégedetlenséget, de az album "belesimulós" színvonalánál úgy vélem, hogy többet tudnak a fiúk, legalább egy olyan ugrást, mint amivel a debüt szolgált, magasan kiemelve a bandát a versenytársak közül.

Garael

Címkék: lemezkritika

David Lee Roth: A Little Ain't Enough (1991)

2019.01.18. 15:57 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_210.jpg

Kiadó:
Warner Bros.

Honlap:
www.davidleeroth.com

Egy hete tűnődtünk azon, hogy mi lett volna, ha Sammy Hagar kirúgása után Mitch Malloy lesz a Van Halen énekese, és nem elvetélt mentő ötletként az éppen csapat (Extreme) nélkül tengődő Gary Cherone. Azt szokták mondani, hogy történelmietlen az ilyen pusztán elvi kérdéseket fitogtatni. Hát legyen! Azt viszont egyáltalán nem történelmietlen megkérdezni, hogy David Lee Roth-tal jobban jártak volna-e, illetve hogy konkrétan jobban jártak-e, amikor végül kiadták a régi demókat "A Different Kind Of Truth" (2012) néven. Szerintem nem, de ezzel most valószínűleg számtalan Diamond Dave rajongót sértek végig... illetve sértenék, ha olvasnák ezt a blogot.

Elvonatkoztatva attól a csillapodni soha sem akaró vitától, hogy akkor most Roth vagy Hagar volt a jobb VH énekes (én az utóbbi állásponton vagyok), azt mindenképpen el kell ismerni, hogy Roth a VH után is szuper sikeres tudott maradni, szólólemezei rengeteg pénzt hoztak a konyhára és a média is előszeretettel játszotta a slágereit. Meg kell mondjam, hogy hiába ostromolta az első két, Steve Vai-jal készített album (Eat 'Em and Smile - 1986, Skyscraper - 1988) a toplisták csúcsait, nálam mindig is a "fifty-fifty" kategóriába tartoztak (mint egyébként a legtöbb Roth-os VH lemez is). Ennek egyik fő oka (a behatárolt hangterjedelem mellett) Diamond Dave excentrikus, tiri-tarka személyisége, stílusa volt, akit én nem annyira napbarnította, laza, szörfös, macsó szépfiúnak láttam, hanem egy irritálóan nagyképű, az életet nagykanállal zabáló zenebohócnak, akinek "lököttsége" a zenére is erős hatást gyakorolt.

Roth harmadik, "A Little Ain't Enough" című lemeze nem született szerencsés csillagzat alatt. Sokan hiányolták Steve Vai-t, a helyére érkező szemtelenül fiatal gitárnyűvőt, Jason Beckert pedig akkor még leginkább csak shredder körökben ismerték. Szegény Beckeren pedig már a fölvételek alatt elkezdtek mutatkozni a szklerózis lehangoló és pusztító jelei. Csak találgatni tudunk, hogy csúcsformában mit tudott volna magából megmutatni a világnak, főleg úgy, hogy még betegen is zseniális munkát végzett. Nem vagyok benne biztos, hogy Becker elhatalmasodó betegsége nyomta-e rá bélyegét az albumra, de a korábbi két lemeznél érezhetően komolyabb, legalábbis kevesebb rajta a dzsigolós zenebohóckodás. És ez nekem kifejezetten szimpatikus! Ráadásul Bob Rock producer bevont egy csomó külsőst a dalszerzésbe, és ez hozott magával némi szívesen látott változatosságot. Így lett a "A Little Ain't Enough" messze a legkedvesebb Roth kiadványom.

A korábbi lemezek hangos sikereit már nem tudták vele learatni, az akkoriban egyre erőteljesebben nyomuló trutyi (grunge) sem hagyott sok esélyt a befutásra, de utólag a rajongók és a kritikusok is elismerik, hogy a "A Little Ain't Enough" fájdalmasan alábecsült album, ami már a saját korában is több elsimerést érdemelt volna, nem beszélve a "hálátlan" utókorról. Jason Becker mindössze a két ucsó nótát jegyzi (Roth-tal közösen) dalszerzőként, de meglátásom szerint épp ez a lemez két legjobb dala (It's Showtime, Drop In The Bucket)! Történelmietlen vagy nem, én azért időről időre eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha...

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Tony MacAlpine: Eyes Of The World (1990)

2019.01.16. 17:14 | Dionysos | 3 komment

y_209.jpg

Kiadó:
PolyGram

Honlapok:
www.tonymacalpine.com
facebook.com/tonymacalpineofficial

Emlékszem, a '90-es évek elején az USÁ-ban, egy minneapolisi bevásárlóközpontban futottam bele ebbe az albumba, méghozzá kazin, fillérekért (akarom mondani: 99 centért). A leárazás nyilván elsősorban annak szólt, hogy a magnókazetták akkoriban már idejétmúlt hanghordozóknak számítottak (ez volt a CD történetének aranykora), de alighanem annak is, hogy a shredder generáció egyik legendás alakjának, a neo-klasszikus gitárhősök alapító atyjának, azaz: MacAlpine-nak ez egy erősen atipikus kiadványa volt. A tőle megszokott virtuóz instrumentalitás helyett, az "Eyes Of The World"-ön a sok-hangszeres zseni (eredendően nem is gitáros; a konzervatóriumban zongorát és hegedűt tanult) az akkor divatosnak számító dallamos hard rock világába tett rövid kirándulást.

Szokatlanul élénk emlékem, hogy mekkora csalódás ért, amikor az izgalomtól remegő kézzel betettem a kazit a kocsi magnójába. Akkoriban abszolút nem ezt vártam MacAlpine-tól: énekes hard rock az amerikai rádióbarát bandák stílusában. Micsoda elvtelen kompromisszum a korszellemmel! Azóta nagyot fordult a világ, ma már inkább kifejezetten vállalható és merész vállalkozásként értékelem a lemezt, miközben MacAlpine egyszer s mindenkorra elfordult ettől az "abortív kísérlettől" (vissza az instrumentális zenéhez). Én ellenben manapság egyre nehezebben kattanok rá shredder anyagokra, miközben nehezen magyarázható nosztalgiával hallgatom a korszak tipikus "hajas" hard rock lemezeit.

yy.JPG

A dalokat egy bizonyos Alan Sehorn énekelte föl, aki azóta gyakorlatilag nyomtalanul tűnt el (legalábbis az én látókörömből). A csákónak a stílushoz tökéletesen illeszkedő, kellemes orgánuma van, MacAlpine pedig méltón "régi nagy híréhez" a csillagokat is legitározza az égről. Érdekes egyébként, hogy a shredder nemzedék jeles alakjai közül MacAlpine volt az (ja, és Joey Tafolla!), aki nekem nem jött be annyira. Ma is előnyben részesítem mondjuk Paul Gilbertet és Vinnie Moore-t, de ez nem jelenti azt, hogy ne ismerném el érdemeit, vagy például ne tartanám alapvetésnek az 1994-es "Premonition"-t, ami számomra érthetetlen módon akkoriban nagyon kikapott a kritikusoktól.

A lényeg, hogy így, közel 30 év távlatából teljesen más benyomások ébrednek bennem, amikor az "Eyes Of The World"-öt hallgatom. Iszonyúan profi munka ám ez, amiről ordít, hogy egy géniusz projektje, amit egyáltalán nem vett félvállról, nem kényszerből szült meg. Hallatszik rajta a törődés, bugyborékolva tör föl belőle a tehetség, valahogy mégsem tudja magát belopni a szívembe. A legnagyobb probléma, hogy egy-két kivétellel marha lassúak a dalok. Még csak nem is balladákról van szó, hanem álmosító középtempózásról, amin csak ront az ultra száraz hangzás.

Szerintem alapvetően azért "bukott meg" ez a próbálkozás, mert túlságosan művészi ehhez a stílushoz, valahogy úgy akart a pufihajú hard rockhoz közelíteni, mint a TOTO a soft rockhoz. Ebben a közegben viszont nem lehet eltekinteni a kötelező műfaji elemektől, a húzós rock n' roll élénkségétől, a könnyen megjegyezhető, nagyívű refrénektől stb. Ennek ellenére az "Eyes Of The World" egy érdekes kordokumentum kiváló vokális és hangszeres teljesítménnyel és pár kimondottan tetszetős nótával.

Tartuffe 

Címkék: lemezkritika

Mitch Malloy: Mitch Malloy (1992)

2019.01.12. 16:31 | Dionysos | Szólj hozzá!

y_208.jpg

Kiadó:
RCA/BMG

Honlapok:
www.mitchmalloy.com
facebook.com/MitchMalloyMusic

A blogunk teljes tevékenysége bizonyos értelemben a közönségszolgálat jegyében telik (bár elsődleges célja a saját szórakoztatásunk és a grafomán kényszerünk csillapítása). Ezért kukázunk előszeretettel a világháló rejtett bugyraiban; ezért közlünk retrospektív cikkeket az Amerikában népszerű (és mindenütt nagyszerű), de Európában kevéssé ismert bandákról (pl. Grand Funk Railroad, Chicago, Styx, Night Ranger, The Doobie Brothers, REO Speedwagon); és ezért poroljuk le jobbra érdemes kiadványait az olyan "AOR/hajmetál" formációknak, akiket annak idején csírájában fojtott el, vagy temetett maga alá a trutyi (értsd: grunge; sietek minden fölháborodott grunge-rajongót megnyugtatni, hogy ez a kifejezés szótári jelentése). Utóbbi kategóriába tartozik a Red Dawn és a Tall Stories, de pl. a Hardline és a Tyketto is, jóllehet őket a retró-hullámokat meglovagolva (vagy fölkorbácsolva) a Frontiers újra fölfedezte magának/nekünk.

Nem volt ilyen szerencsés szegény Mitch Malloy, akit kiváló orgánuma, tisztes hangszeres tudása, jó dalszerző képessége és – nem utolsó sorban (ilyen ez a biznisz) – női szíveket döglesztő külseje arra predestinált, hogy sokra vigye; minimum az USÁ-ban, de akár világszinten is. Ehhez nagyon közel állt, amikor 1996-ban, Sammy Hagar kirúgása után majdnem a Van Halen énekese lett. Eddie az első próbák után azt mondta neki: "Te vagy a legkirályabb srác, akivel találkoztam, a legjobb énekes, akit valaha hallottam, és baromi jól nézel ki. Gratulálok, bevettünk a bandába!" Az akkor még zenével foglalkozó és a zeneiparra komoly nyomást gyakorló MTV-nek (akik újra David Lee Rothot szerették volna látni a mikrofon mögött) sajnos más volt az elképzelése, Eddie-ékben (vagy a menedzsmentben) pedig nem volt annyi egyenesség, hogy ezt megfelelően kezeljék. Malloy végül maga állt el a közös munkától (aki ennek részleteivel szeretne megismerkedni, annak ajánlom a hardrock.hu erről szóló cikkét). Hogy a Van Halen jobban járt volna vele, mint Gary Cherone-nal (és a Van Halen III albummal), azt jól mutatja a közös próbák alatt született dal, melynek Malloy-féle változata (It's The Right Time) sokkal jobb, mint a Cherone által fölénekelt (és a lemezről lehagyott) demo verzió (That's Why I Love You).

A lényeg, hogy az ominózus incidens előtt Malloy karrierje egy cím nélküli, tipikus AOR/hard rock lemezzel indult 1992-ben. Az album tulajdonképpen nem volt sikertelen, hiszen az indító nóta (Anything At All) rákerült a US Rock Top 20 és a Billboard Hot 100 listákra, videóklipjét pedig akkoriban az MTV is játszotta. Ezt követően azonban más szelek kezdtek el fújni a lemeziparban, ezért Malloy Nashville-be és a (nincs erre könyörületesebb jelző) nyálas soft rock/country stílusba menekült. Innen törhetett volna ki, ha akkor Van Halenék nem szúrják el neki ezt az "egyszer az életben"-fajta esélyt. Ugyan Malloy tavaly csatlakozott a Great White-hoz, de ez a mai körülmények között és az adott zenekar tépázott történelme és renoméja figyelembevételével már aligha fogja kárpótolni.

Az 1992-es, debütáló album egyébként nem sikerült rosszul, a muzsika valahol az AOR és az akkoriban divatos laza, amerikai hard rock közé helyezhető (több hangsúllyal a "hajas" bandákra jellemző stenken). Producere egy Desmond Child tanítvány, bizonyos Sir Arthur Payson volt, aki jó társ-dalszerzőket nyert meg a bemutatkozáshoz, többek között Desmond "félig népünkfia" Childot is (Cowboy And The Ballerina). Az albumon közreműködő zenészek nevét – bevallom – nem ismerem, de nyilván senki sem gondolja komolyan egy pillanatig sem, hogy egy ilyen projektbe csak úgy, akárki beférhet.

Az eredetileg 11 dalból álló, kb. 44 perces lemezen – az akkori elvárásoknak megfelelően – kicsit sok a líra; én pl. nagyon meglettem volna a "Stranded In The Middle Of Nowhere", illetve a "Mirror, Mirror" nélkül, de a többi számmal nincs semmi probléma. A már említett "Anything At All", vagy a "Mission Of Love" és a "Forever" szerintem simán elérik a David Lee Roth szólólemezek szintjét (kivéve talán a személyes kedvencemet, az "A Little Ain't Enough"-ot). Ha valaki utólag pótolni akarja a kimaradt élményt, annak szívből ajánlom, hogy a 2013-ban Malloy saját kiadásában megjelent remasztert szerezze be, mert az két süti nótával hosszabb (Never Give Up On You, Shadow In The Dark). Az eredeti lemez mind a 11 dalát meg lehet hallgatni a mellékelt youtube videón.

Tartuffe

Címkék: lemezkritika

Starbreaker: Dysphoria (2019)

2019.01.11. 18:04 | garael | 3 komment

starbreakerdysphoriacd.jpg
Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/starbreakerofficial

Eh, hogy mit tesznek azok a gonosz évek: az album promo fotóján szereplő Magnus Karlssonról először azt hittem, hogy rossz felvétel került oda, mert hősünk egy az egyben a plasztikai sebészet antihősének hirdetett Mickey Rourke tükörképévé vált, egyenesen a Pankrátor c. filmjéből – még szerencse, hogy a metal zenei színtereken a rondaság bocsánatos bűn, sőt, akár erény is lehet, amiről Alice Cooper évtizedek óta tesz ékes tanúbizonyságot. Az eredetileg szólóprojektnek indult Starbreaker akkor vált komollyá, mikor az énekes, Tony Harnell és a gitáros, Karlsson rádöbbentek, milyen igény van a kettőjük által 2005-ben összekalapált definitív lemezre, amiről bátran kijelenthetjük, hogy születése pillanatában klasszikussá érett: Karlsson akkori csúcsformája nem a későbbi kiégett dalszerzőjét mutatta, gitárjátékában meg hát jól tudjuk, akár különböző stílusban is képes a többkarú Siva isten tudományát reprodukálni.

Harnell azonban nem könnyű eset, és egy második osztályos matematika tankönyvben is nehéz feladatnak bizonyulna kitaláltatni a nebulókkal, hányszor lépett be és hagyta ott a TNT-t, így a szintén jól sikerült "Love's Dying Wish" csak 2008-ban került a boltokba, hogy aztán hosszú szünet után megszülethessen a harmadik, jelenleg recenzált album. Az már más kérdés, hogy az eltelt évek vajon nem csak a fizikai külsőben okoztak eróziót, hanem a zenei teljesítményben is? Nehéz kérdés, és nehéz rá választ adni. Az első album még a klasszikus hard rock jegyeit viselte magán, némi alternatív és modern ízzel, melyen komponensek tökéletes arányban szolgálták a minőséget, a második album pedig egy kicsit gótikusabb, depresszívebb képet mutatva, de hasonló színvonalon örvendeztette meg az igényes hard rock rajongóit.

A "Dysphoriá"-val azonban új utak  tárulnak elénk: az egyszer biztos, hogy a szívbeteg rockerek rehabilitációs zenecsomagjába bőven behelyezhető az album, mert sem a tempótól, sem az izgalomtól nem fog veszélybe kerülni az ingatag egészség: az albummal ugyanis az alkotók az AOR vizeire eveztek, ahol csak elvétve tapasztalhatunk hevesebb hullámokat. Az igaz, hogy a kezdő "Pure Evil" akár egy Judas Priest szerzemény is lehetne, méghozzá a jobbik fajtából, de a folytatás alaposan visszavesz az iramból, és ökölrázás helyett a csöndes szemlélődésé lesz a terep, susogó fákkal, csiripelő madarakkal, és egy-két festői, kósza bárányfelhővel az égen. (Még szerencse, hogy a vége felé azért elborul egy kicsit, sőt, egy-két kósza villám is belecsap a lejátszóba.)

Ez persze nem jelenti azt, hogy Karlsson fogta magát és az évek során a fiók mélyére dugott, elvetélt ötleteit kereste vissza és játszotta fel a tétovaság sebességével: a koncepció érthető és egységes, a dallamokba és a megvalósításba nem lehet belekötni, csak hát… csak. Unni nem lehet az albumot, mert mindkét főszereplő a tudása javát nyújtja, és azoktól a gitárszólóktól és vokális megoldásoktól, amelyekkel a szemlélődő tempók között találkozhatunk, a teljes színteret elöntheti a sárga irigység, de mit csináljak, ha a harmadik lírai, vagy édeskésen doromboló szám után sóhajtani támad kedvem, és megnő az étvágyam valami indulószerű, robogós tételre, amit hiába várok. Ez pedig akkor is frusztrál, ha tudom, hogy itt minőséggel van dolgom, abból is a jobbik fajtából.

Talán ha az alkotók nem lettek volna ennyire elégikus hangulatban, akkor én sem mocorognék a fotelben, miközben a szépen lassan csordogáló dallamok megpróbálnak utat találni hozzám – két három plusz szigorúbb darabbal – amúgy "Starbreaker" vagy "Dysphoria" módra – most biztos arról írnék, hogy a trilógia bravúrjának egysége nem bomlott fel, így viszont hiába a zenészek vitathatatlan produktuma (apám, azok a szólók!), nehezen tudom rászánni magamat arra, hogy meghallgatva a lemezt újból és újból álomba szenderüljek – még ha az olyannyira édes is.

Garael

Címkék: lemezkritika

Ügyeletes kedvenc 56. – Az AT VANCE ABBA feldolgozásai

2019.01.08. 18:06 | garael | Szólj hozzá!

at_vance_abba.jpg
Úgy látszik, a 2019-es átmérőjű zenei vasfogaskerekek csikorgása még nem hallatszik fel a föld alól (az undergroundból), esetleg éppen azok a bányászok sztrájkolnak, akik a nekem tetsző stílusok telérében dolgoznak, így üssük el az időt blogunk jolly-joker rovatával, az "Ügyeletes kedvenc"-cel, s ha már így van, rögön nem is eggyel, még akkor sem, ha a forrás ugyanaz a kohóműhely.

Személy szerint nem nagyon vagyok oda a feldolgozásokért – mindig ott suttog a kisördög a fülem mellett, ha ilyet hallok, hogy az újrahasznosítás valahol az ötlethiány leplezése, és mivel az angol tudósok is kimutatták, hogy a feldogozott szerzemények csak nagyon ritka esetben ütik meg az eredetiek színvonalát, kénytelen vagyok hinni nekik. Ez persze nem azt jelenti, hogy igazam van, sőt, kissé skizofrén módon hevesen tiltakozok a sommás megállapítás ellen, hiszen írásom tárgya, (rossz feldolgozás esetében trágya) az At Vance nevű neoklasszikus együttes ABBA formáló szekciója maga a popot fémbe oltó csoda egyik megtestesülése. A nálam is szkeptikusabbak persze rögtön kiálthatnak, hogy könnyű ilyen alapanyagból valami jót létrehozni, mert még elcseszerintés esetén is tartalmaznak a dalok annyi kraftot, amennyivel az együttes megúszhatja egy kettes alával, erre csak annyit, hogy a könnyű győzelem reményében még külön tribute album is készült a csapat tiszteletére, s az, hogy a legtöbben bizony véres sebeket ejtettek szerencsétlen hangjegyeken, azt bizonyítja, hogy inkább leölték az áldozataikat, mintsem – mondjuk – egy humor bonbont robbantva, egy az egyben lejátszották volna a dalokat. (Ami már csak azért is nehéz lenne, mert az eredeti előadás több zeneiséget követel, mint amennyivel egy tribute lemezre összerakott heavy metal horda összességében rendelkezik.)

A szóban forgó csapat azonban nem ilyen: az At Vance – Oliver Hartmannal a mikrofonnál és Olaf Lenkkel a gitárnál – bátran vágott neki több lemezén is a múltidézésnek, a végeredményt hallva pedig azt hiheti az ember, hogy még ha akartak volna sem tudtak volna hibázni. Hartmann szinte csodát tesz, hiszen gyakran többszólamú vokálokat kell helyettesíteni, ráadásul női hangon, amit elegánsan kikerülve old meg: a klasszikus metal-tenor teljesítmény, és az az érzelmi töltet, amivel az énekes rendelkezik, képes a popdalokat a heavy metalt kedvelő fülnek is acélossá pengetni, legfeljebb hol merevebb, hol rugalmasabb módon – ráadásul olyan színvonalon, amire az ABBA tagjai is elismerően headbangelhetnek egyet.

S hogy nekem melyik a kedvencem? Talán a "Money, Money, Money", amiből Oliver barátunk lényegében egy csatadalt fabrikált (nem véletlen a szerzemény címe, mert hát azt már Montecuccoli is megmondta annak idején, hogy a háborúhoz három dolog kell: pénz, pénz és pénz.), de az érzelmesebb húrokat pengető "The Winner Takes It All" és a szintén intenzívebb "S.O.S" is nyugodtan odakerülhetne a metal tribute-ok aranykönyvének kezdő fejezetébe. Akik pedig a leírtak nyomán szívesen hallgatnának még egy-két jobban sikerült feldolgozást, azoknak szívesen ajánlom Rob Rock-tól az "Eagle"-t, a Helloween-tól a "Lay All Your Love on Me2 -t és a Theriontól a "Summer Night City"-t, biztos vagyok benne, hogy nem fognak csalódni.

Garael

Címkék: ügyeletes kedvenc

TOP 11 (2018) – Túrisas

2018.12.27. 10:16 | Dionysos | 4 komment

befunky-collage_3.jpgEz van… Hazudni meg minek? Milliószor elmondtuk, hogy azért jó ez a blog, mert gyakorlatilag magunknak írunk, tehát semmiféle megfelelési kényszer nem nyomaszt bennünket. Egyetlen "félnivalóm" Tartuffe megvetése, de ahhoz meg finoman szólva is szokva vagyok…

Tehát: az éves listám kialakulásának gyakorlata, hogy jó metalharcoshoz illendően magam is követem az új zenéket, "kikölcsönzöm" a netről, ami érdekel, aztán, ha rákattanok, beszerzem eredetiben. Csakhogy ilyen nagyon kevés van, évente max. 3-4 lemez. A többi viszont elmegy mellettem, legfeljebb nyugtázom, hogy minőségi zene, de nem érint meg annyira, hogy újra és újra elővegyem, így többet nem nagyon találkozunk. Ezért lenne sima lódítás ezeket egy 15-ös listában megjelentetni. Pedig rengeteg zenét hallgatok (most pl. napok óta a régi Dokken klasszikusokat…) és nézek… Igen, ez talán fura, de nagyon szeretem "nézni" is a zenét. Kiállás, színpadkép, mit és hogy játszanak stb. Ezért szerepel a listában DVD is, és nem érdekel, hogy koncert, 2018-ban jelent meg, oszt jónapot!

1. Jason Becker: Triumphant Hearts

Amit erről a lemezről el lehet mondani, azt Danev György leírta a Shock!-ban. Annyit még azért meg kell jegyezzek, osztva Tartuffe véleményét, hogy a "Perspectives" mai napig egy kicsit többet jelent.

2. Ghost: Prequelle

Lehet, hogy ciki, vállalom, de engem ez a lemez lenyűgözött. A "Rats" pedig az év dala számomra. Tessék utána csinálni, leülni a gép elé, kitalálni a külsőségeket és ilyen dalokat írni. Nem fog menni...

3. Neil Zaza: One Dark Night

Egyik kedvenc gitárosom most jobbára XVIII-XIX. századi klasszikusokat dolgozott fel. Nem mondanám éppen forradalminak, sőt... – de attól ez még nagyon jó. Nagyon-nagyon jó.

4. Steve King: Cigarette Break

Másik kedvenc gitárosom és cimborám. Örülök, hogy megismerte az ország, mármint azok, akiknek meg kellett ismerni, a többiekre meg nem tartozik, tipikusan a gyöngyök és disznók esete... 

5. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.

Az egyik legnagyobb kortárs zeneszerző és gitáros, egészen kivételes képességekkel. 

6. Jimi Hendrix: Both Sides Of The Sky 

2018-as "új" Hendrix. Nem is kérdés. Nem lehet betelni vele. Húzzák ki a legutolsó fiókot is, rázzák ki a föld felé, a még kieső utolsó audio-morzsák is jelenjenek meg. Minden eszköz megengedett!

7. Nozomu Wakai’s Destinia: Metal Souls 

Egy lemez, ami érdekességképpen "letöltődött", aztán nem az történt, ami szokott, hogy "elfekszik" az iPod-on, hanem az, hogy rendszeresen hallgatottá vált, ami engem is meglepett. Én zeném, azt hiszem. 

8. Alapi István: L.A. On My Mind

Nem "barátságos" lemez, kicsit sem, de éppen azt szerettem meg benne, hogy nem akar megfelelni senkinek sem (olyan, mint a TOP "15"-ös listám...). Vitathatatlanul profi munka, 1000% "színdög" rockgitározással. Kinek a listáján legyen, ha nem az enyémen? A "Pain Of My Soul" pedig az év instrumentális dala, permanens libabőr!

9. Marty Friedman: One Bad MF Live

Tudom, koncert, tehát nem "idevalósi", de ezért tisztáztam az elején, hogy nálam ez miként működik. És ha idei megjelenés, hát helye van a listában. Zseniális gitáros zseniális koncertje, gyorstalpaló spanyol és japán nyelvleckével; "ma-dzsi-pa-ne!" Nagyon röhögök, ahányszor hallgatom. 

10. Whitesnake: The Purple Tour Live

Ok, nem állítottam, még a kritikában sem, hogy Coverdale csúcsformában teljesít, de olyan hangszeres és vokálmunka segíti, hogy nincs mit tenni, ez zenei élmény. Nagyon sokszor hallgatom és nézem (DVD), mert ezeket a zenészeket bizony nézni és figyelni kell.

11. Volbeat: Let's Boogie!

"Tiszavirág életű, de addig azért nagy magasságokba törő karrier lesz a zenekar osztályrésze, bár a rockbulikban még nagyon sokáig szívesen látott vendégek maradnak." – írtam 10 éve itt, lám, nem vagyunk tévedhetetlenek, legalábbis én, biztosan nem. A DVD még nincs meg, el is kérem Tartuffe-től, mert érdekel, hogy miért írta, hogy szarul van vágva...

Egyéb:

Az év zenei "leg-élménye" volt továbbá, hogy évtizedes várakozás után koncerten végre élőben láthattam Uli Jon Roth és Vinnie Moore urakat.

Ja! És nagyon akartam szeretni az új Red Dragon Cartel-t is. Nem sikerült, pedig mindent megpróbáltam, hogy "jóra" hallgassam.

Címkék: toplisták

TOP 15 (2018) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego) +1+1

2018.12.27. 09:02 | Dionysos | 1 komment

Ácsi! Ácsi! Ácsi! Lemaradt egy már megjelenésekor előre dobogosként ünnepelt kiadvány! Ez pedig nem más, mint az Orphaned Land: "Unsung Prophets & Dead Messiahs" című albuma! Nincs erre elfogadható magyarázat, két okból sem, egyrészt bőven volt időm fölkészülni a toplista összeállítására, másrészt, amikor a lemez hozzám került, nem átallottam legott kikiáltani: "Abszurd, de kijelentem, hogy a 2018-as toplistámnak már most, a 2017-es esztendő végén megvan az egyik tuti dobogósa". Ehhez képest a tegnap posztolt listán nem is szerepel! Ó a gyalázat, ó a szégyen! Mint mondottam, elfogadható magyarázat nincs, egyetlen apró kifogás akad, az album jóval (két hónappal) a hivatalos megjelenés előtt "kiszivárgott", mi is még 2017 decemberének elején írtunk róla. Ennek szerencsétlen folyománya, hogy valamiért tavalyi lemezként rögzült a tudatomban (vagy tudatalattimban). Őszintétlen, ócska és here dolog lenne utólag kozmetikázni a toplistát, így ezzel a fájdalmas apológiával bocsátom közre a toplisták történetének új (és remélem, soha meg nem ismétlődő) "und noch eins" kategóriáját "+1+1" kódnéven. Az Orphaned Land ezért a lemezért bizony többet érdemelt volna!

Címkék: toplisták

TOP 15 (2018) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

2018.12.26. 10:44 | Dionysos | 11 komment

Szokásomtól eltérően most elhatároztam, hogy nem fogok panaszkodni, pedig személyesen, magánéletileg minden okom megvan rá (és ez most nem csak a szokványos "magyar epe"). Ami ellenben az év rock/metál fölhozatalát illeti, az sem jobb, sem rosszabb nem volt az átlagosnál. Lehet, hogy nem voltak igazi nagyágyúk, talán lehengerlő új bemutatkozások sem, de a középmezőny ugyanakkor javarészt szívmelengetően jól teljesített.

Ugyan a Rolling Stone magazin szerint rockzenei szempontból szívás volt a 2018-as év, de amint a műfaj egyik leghitelesebb figurája, Steve Lukather megjegyezte: az a lap egy rakás bukott, megkeseredett, középszerű zenész gyűjtőhelye, akik szisztematikusan lejáratják vagy elhallgatják azokat, akik nekik valamiért nem szimpatikusak. A Rolling Stone – mint jelenség – általában véve (a Rock & Roll Hall Of Fame-mel egyetemben) szimptomatikus ebben a szakmában, de történetesen van abban igazság, amit írtak: ugyanis ha én egy pillanatra is azt hinném, hogy az a rock zene, amit ők tartanak annak, amiről ők tudósítanak, akkor nekem is az lenne a benyomásom, hogy a műfaj szörnyű válságban van.

A kiadóknak és a velük feszt egy ágyban fetrengő médiumoknak, illetve mainstream rock újságírásnak végre ki kellene állni az intézményesített pénzsóvárság és az ideológiailag vezérelt kulturális sznobéria mögül. Még szerencse, hogy itt van nekünk az internet! No, itt be is fejeztem magvas észrevételeimet a "szakmáról", főleg, hogy jómagam is legföljebb amolyan lelkes kontárnak számítok.

Annak egyébként meg kifejezetten örülök, hogy a toplistámon két magyar előadó (Király Pitta és a Dreyelands) is helyet kapott, a "más süti anyagok" listán pedig további két hazai előadó szerepel (Alapi Pityu és a Dystopia). Ami a DVD-ket illeti, meg kell jegyeznem, hogy a kiadott anyagok minősége egyre gyöngébb: állandó probléma a koncepciótlan fényképezés, az össze-vissza rángatott kamera, és a stroboszkóp-szerű, epileptikus rohamokat kiváltó, kapkodó vágás. A durva "audio overdub"-ról, azaz a hangsávok stúdióban való kicseréléséről már nem is beszélve! Nyilván pénz is egyre kevesebb jut arra, hogy látványban is nyújtani tudjon valamit a fölvétel. Mindent egybevetve a Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman DVD-nek az idén nincs párja. A Volbeat "Let’s Boogie!"-ját is nagyon igyekeztem szeretni (a banda egyébként kiváló), de a vágás sajnos kriminális.

Magától értetődő, hogy a koncertek között csak olyanokat soroltam föl – méghozzá a tetszésindexem által meghatározott sorrendben –, amelyeken személyesen volt szerencsém részt venni. Roger Waters zenés színháza (ez messze több volt egyszerű koncertnél) az ordas politizálás ellenére minden vitt hangminőségben, látványelemekben, libabőr-faktorban.

A "sokkal többet vártam" kategóriában most nemcsak a kiábrándító teljesítmények kaptak helyet (ilyen is akadt), hanem olyan lemezek is, amelyek önmagukban talán nem gyöngék, de az előadóktól lényegesen többet vártam volna, vagy eddigi teljesítményük alapján, vagy pedig a formációkban szereplő nagy nevek miatt.

TOP 15:

1. Michael Romeo: War Of The Worlds / Pt. 1.

Végtelenül sajnálom, hogy tragédiák sorozatának kellett odáig vezetnie, hogy Russell Allen a zeneipartól egy pár lépés távolságra visszalépjen, helyet adván így egy másik – nem kevésbé tehetséges – énekesnek, és Michael Romeo 24 éve szunnyadó szólókarrierjének. Ami ebből született – a "F*cking Robots" című szörnyűséget leszámítva – nekem jobban tetszik, mint mostanában az anyabanda (SymphonyX), beleértve a mások által ekézett filmzenés betéteket is. Türelmetlenül várom a folytatást.

2. Subsignal: La Muerta

Azt képzeltem, hogy a Sieges Even két, 2000-es években megjelent alapvetése és a Subsignal négy lemeze után a Markus Steffen és Arno Menses páros már nem tud újat mutatni. Erre jött a "La Muerta", valamint annak meglepően fejlett dallamérzéke, és csúnyán rám cáfoltak. Jót tett nekik a kiadó- és producerváltás. Hogy lehet valami egyszerre ennyire intelligens és slágeres, underground és fülbemászó?

3. Spock's Beard: Noise Floor

Ez még úgy is tuti dobogós, hogy az újkori Spock’s Beard (beleértve a Nick D’Virgilio és Ted Leonard érát) egyik leggyengébb produkciójáról van szó. Egyszerűen képtelenek fércmunkát, hitvány minőséget kiadni a kezük közül – még akkor is, ha nincsenek csúcsformában. A banda nagyjából negyed évszázados munkássága egyenlő a kompromisszummentességgel, a garantált minőséggel és az ihletett professzionalizmussal.

4. Collibus: Trusting The Illusion

Minden évben akad egy (vagy több) meglepetés. Idén ez a Collibus, akik egyrészt brit fiatalok (a Szigetország pedig manapság nem arról híres, hogy a metál zene pezsgő központja lenne), másrészt női énekesük van, ami nálam alapjáraton mínusz sok pont. Az már más tészta, hogy Gemma Fox énekesnő kb. annyira nőies jelenség (és itt most nem a külsőre gondolok), mint mondjuk Dolph Lundgren. Nem föltétlen igazodik az ízlésemhez – mondhatnám: atípusos jelenség –, de ez most nagyon betalált.

5. Saffire: Where The Monsters Dwell

Fogalmam sincs, hogy ezek a kivételes tehetséggel megáldott svéd hard rockerek miért vándorolnak egyik törpe kiadótól a másikig, ahelyett, hogy valami multi cég/menedzsment tolná őket folyamatosan az alapos zenei képzésre szoruló mai fiatalok fülébe. Mindig elszörnyedek azon, hogy "ezek" manapság mit hallgatnak, ráadásul az utcán, kihangosított telefonról (???). Ahogy mondtam: a "Valley Of The Damned” pl. minimum Hörömpő Cirkusz, azaz, világszám!

6. Uriah Heep: Living The Dream

Közel 50 év ilyen-olyan fölállásokban, de lényegileg folyamatos működés mellett, valamint 25 album; mi ez, ha nem tiszteletreméltó és maradandó örökség az utókorra? De nem eszik olyan forrón a kását! A banda semmi jelét sem mutatja annak, hogy nyugdíjba akarna vonulni, és öregurasan élvezni a hosszú évtizedek alatt begyűjtött népszerűséget. Túrót! Inkább kiadtak egy dögös rock n’ roll lemezt, szerintem a csúcskategóriás "Sea Of Light" (1995) óta a legjobbat. Közben pedig magabiztosan maguk mögé utasították a Frontiers istálló összes többi versenylovát (pl. Nordic Union, Gioeli-Castronovo).

7. Presto Ballet: Days Between

Ha Kurdt Vanderhoof rám hallgat, nem a Metal Church karrierjét igyekszik minden erejével újra beindítani, hanem ontja magából a jobbnál-jobb Presto Ballet lemezeket. Egyszerűen nem tudok velük betelni; van köztük nagyon jó és kevésbé jó, de egyik sem kontármunka. A "Days Between" talán nem a legjobban sikerült alkotásuk, de így is minden különösebb tépelődés nélkül helyeztem be az idei top 15-ös listába.

8. Steve King: Cigarette Break

Kicsit meglepődtem, amikor kiderült, hogy Király Pittából időközben Steve King lett, de talán így jobban "eladható" a termék a külföldi zeneletöltő oldalakon (na, emberünk ebből nem fog még meggazdagodni!). Nekem azonban nincs szükségem ilyen marketingre, mert kezdettől fogva elkötelezett rajongó vagyok. Remélem, a családalapítás és a Karmapirinnel (méltán) szerzett szélesebb körű ismertség nem tántorítja el Pittánkat a szólólemezek készítésétől. Ja, és legalább néhány számozott, gyűjtői példányban ki kellene ám nyomni CD-n!

9. Jason Becker: Triumphant Hearts

Hogy ez a lemez megjelenhetett, már önmagában véve is csoda! Persze vannak rajta régi fölvételek, amik a "családi" archívumból kerültek elő, de néhány friss szerzemény is, valamint tisztelgés Jason Becker géniusza előtt a zenész kollégák részéről. Szép, kerek egész ez, de valahogy kevésbé magával ragadó, mint a "Perspective" volt. Talán nem tahóság ennyit megjegyezni az objektivitás jegyében, ha ettől még nem is csodálom kevésbé ezt a magatehetetlen testbe zárt óriás lelket.

10. Angra: ØMNI

Ezek a brazilok – noha egy újlatin nyelvet beszélnek – lócitromot se tudnak a klasszikus latin nyelv deklinációjáról, ezt azonban hajlandó vagyok nekik megbocsátani, mert baromi jó lemezeket készítenek, még úgy is, hogy egyik oszlopos tagjukat, Kiko Loureirót elcsábította egy visszautasíthatatlan ajánlattal a Megadeth "gonosz" vörös koboldja. A tátongó űr betöltésére Marcelo Barbosánál (Almah) aligha találhattak volna alkalmasabb embert.

11. Dreyelands: Stages EP

Tagadhatatlanul volt bennem némi frusztráció, amikor kiderült, hogy 8 év hallgatás után csak egy kb. 36 perces, lényegében mindössze három egész dalból álló EP-t vehetünk kezünkbe, illetve dehogy!, még a kezünkbe sem vehetjük, hiszen CD-n bizony nem jelent meg! Azután lehiggadtam, és rongyosra hallgatván az anyagot szépen nyugisan megállapítottam (amit már a recenzióban is elismertem), hogy ez egyébként simán világszínvonal! És itt most nemcsak a dalokról, hanem a produceri, hangmérnöki munkáról is beszélek – na, és persze Nikola Mijic hangjáról!

12. Tomorrow's Eve: Mirror of Creation III – Project Ikaros

Erre is 10 évet kellett várni, de megérte! Miközben nem tartom alapvetésnek (mellesleg a zenekar diszkográfiájában egyetlen darabot sem), el kell ismernem a belé fektetett aprólékos munkát, a hosszú éveken át húzódó, kitartó törődést, valamint a tényt, hogy bizonyos szempontból ez a csapat legjobb anyaga, egy jó trilógia méltó lezárása. Biztos furcsán hangzik, de néha szubjektív megfontolások segítenek minket objektív értékítéletekre.

13. Haken: Vector

A kritikai reakciók alapján nem túlás azt mondani, hogy a "Vector" megosztó lemez lett. A direktebb, metálosabb megközelítés egyeseket elrettentett, de nekem nincs vele bajom. Az bizonyos, hogy a kezdeti lelkesedés bennem is alábbhagyott némileg, de ettől ez még a progresszív metál műfajon belül az egyik legjobb megjelenés idén. Vitának helye nincs!

14. Amorphis: Queen Of Time

A Collibus után egyértelműen az év nagy meglepetése. A finn együttes közel 30 éves fönnállása alatt egyszer sem tudott ennyire közel férkőzni a szívemhez. Nem tudnám pontosan megmondani, hogy most miért sikerült. Szinte kezdettől fogva figyelemmel kísértem pályafutásukat, hallgattam lemezeiket, látogattam koncertjeiket, ráadásul most sem csináltak semmi merőben újszerűt. Lehet, hogy az idő múlásával én is változom? Nem tudom, de ez jó: a hörgéssel, minimál gitárszólókkal, folkos zenei betétekkel együtt. Cakkumpakli!

15. Voodoo Circle: Raised On Rock

Még mindig kicsit bizonytalan vagyok abban a kérdésben, hogy örülök-e David Readman távozásának és Herbie Langhans leigazolásának. Az énekes-váltás egyébként bizonyos értelemben jót tett a csapatnak, mint ahogy Alessandro Del Vecchio távozása is. Ezúttal kevésbé erőltetetten Whitesnake-klón érzetű az anyag, valamint visszatértek az első lemezek Deep Purple és Rainbow utánérzései. Ettől még totál önállótlan a cucc, de rém szórakoztató.

+ 1. Redemption: Long Night's Journey Into Day

Talán igazságtalan a Tom Englunddal bizonyos értelemben új fejezetet kezdő Redemptiont a +1 kategóriában szerepeltetni, főleg, hogy hangzásban és – Simone Mularoni és Chris Poland jóvoltából – gitárszólókban is sikerült szintet lépniük. Ennek egyetlen oka az, hogy a nagyágyúk tűzijátékának elmaradása ellenére ez az év a középmezőnyben kimondottan keménykötésűnek bizonyult. Elképzelhető, hogy ha egy hónappal korábban vagy későbben összesítek, más helyezést értek volna el.

Más süti anyagok:

Ostura: The Room
Treat: Tunguska
Slash: Living The Dream
Alapi István: L. A. On My Mind
Kino: Radio Voltaire
Seventh Wonder: Tiara
Arena: Double Vision
Dystopia: Building Bridges
Holter: Vlad The Impaler
Ethernity: The Human Race Extinction
Tower Of Power: Soul Side Of Town
Tremonti: A Dying Machine
Lords Of Black: Icon Of The New Days
Lione/Conti: Lione/Conti
Sterling Ball, John Ferraro and Jim Cox present The Mutual Admiration Society
Southern Empire: Civilisation
Ghost Ship Octavius: Delirium
Lost In Thought: Renascence
Mystery: Lies And Butterflies
Kamelot: The Shadow Theory
Borealis: The Offering
Northward: Northward

DVD-k:

Yes feat. Anderson, Rabin, Wakeman: Live At The Apollo
Volbeat: Lets Boogie! Live
Opeth: Garden Of The Titans: Live At Red Rocks
Devin Townsend: Ocean Machine
Haken: L-1VE

Koncertek:

1. Roger Waters – Sportaréna, Budapest, május 2.
3. G3: Satriani/Petrucci/Uli Jon Roth – Incheba Expo Arena, Pozsony, március 21.
3. Angra, Geoff Tate's Operation Mindcrime – Barba Negra, Budapest, április 10.
4. Vinnie Moore – Dürer Kert, Budapest, november 13.
5. Alapi István (+Borlai & Szappanos) – Hangversenyközpont, Szentes, december 1.
6. Myrath, Manigance, Renaissense – Pozsony, Randal Club, március 20.

Sokkal többet vártam:

Stryper: God Damn Evil
Conception: My Dark Symphony EP
Outloud: Virtual Hero Society
Dynazty: Firesign
The Dead Daisies: Burn It Down
Joe Satriani: What Happens Next
Gus G.: Fearless
Nordic Union: Second Coming
The Magpie Salute: High Water I
Yossi Sassi & The Oriental Rock Orchestra: Illusion Of Choice
The Sea Within: The Sea Within
King Company: Queen Of Hearts
Gioeli-Castronovo: Set The World On Fire

Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)

Címkék: toplisták