Kiadó:
Prospect Park

Honlapok:
www.fivefingerdeathpunch.com
facebook.com/fivefingerdeathpunch

Még júliusban született az a cikk, amelyben a FFDP idei lemezét értékeltem, s már akkor tudni lehetett, hogy hamarosan jön a folytatás. Nagyon termékenyek mostanság Báthory Zoliék, és azt hiszem, jól tették, hogy nem egyszerre, egy dupla albumban adták közre az új anyagot, mert így volt ideje ülepedni a dolgoknak, és az újabb CD meghallgatásának friss, pihentetett fülekkel állhatunk neki. A "Vol. 1" nekem tetszett, és nagyon bíztam benne, hogy a második adag is hozni tudja majd ugyanazt a minőséget.

Lehet, hogy most nem vagyok elég dühös hozzá (nyáron a költözködés közepette ettem a kefét rendesen), de valamiért ez a második fogás nem ízlett annyira, mint az első. Már a lemezt indító "Here To Die" sem taglózott le az FFDP-től elvárható erővel. Ezen felül elég sok lett a balladás pillanat és valamiért még egy nyúlfarknyi, szerintem teljesen funkciótlan instrumentális szösszenet is helyet kapott az albumon (The Agony Of Regret). A mélypont mégis az Animals által a "pop" kultúrába importált amerikai "népdal", a "House Of The Rising Sun" földolgozása.

Az idegesítő (de védjegyszerű) hangzást és az odamondogatós, üresfejű-izomagyú szövegeket lassan kezdem megszokni, de a "Vol. 2" amolyan B-kategóriás FFDP termék lett. Remélem, ezért a kijelentésemért nem fogok részesülni egy ötujjas halál-ütésben. Mindamellett ezen a korongon is található pár harapós, nyaki ütőeret dagasztó, ökölrázós metál-himnusz: pl. "Weight Beneath My Sin", "Matter Of Time", de személyes kedvencem a kicsit Faith No More-os "A Day In My Life".

Ha a két lemezt összetesszük, összességében ez egy nagyon komoly teljesítmény, az pedig már vita tárgyát képezheti, hogy ki-ki hogyan értékeli ezt a dupla megjelenést. Elképzelhető, hogy ha a legjobb szerzeményeket egyetlen CD-re sűrítik, akkor nagyobbat durrant volna a dolog, és az utókorban úgy rögzül ez a képtelenül hosszú címmel megfejelt album, mint az FFDP egyik legjobb anyaga. Biztos akadnak azonban olyanok is, akik azt mondják, hogy ez egy igazán rajongó-barát gesztus volt, és a hamburgerből is jobb a dupla... Én talán inkább az első véleménnyel szimpatizálok, de nem tudok vitatkozni az utóbbi érveléssel sem.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avatariumofficial.se

Jóllehet, egy doom banda esetében nem igazán autentikus az örömre való felhívás, én mégis azt mondom: a Candlemass feloszlásától patakzó ólom-könnyeket ideje felszárítani, mert ha kedvenc metál-doom bandánk immár nyugovóra is tért, a feltámasztás azért többé-kevésbé sikeresnek mondható, hiszen a doom élt, él, és élni fog!

Nos, nem sok időnek kellett eltelnie, hogy Iommi egyik legtehetségesebb tisztelője bejelentse, nem ért véget a történet, csak más formában folytatódik, igaz, hogy egy némileg módosult irányvonallal, aminek alapját – ahogy az egy tradicionális doom bandához illik – továbbra is a cammogós, gyomorból felbüfögtetett riffek jelentik. Ennek folyamodványaként tehát biztosak lehettünk, hogy a minőség ebből a szempontból adott, hiszen Edling – akit egyetlen "n" betű választ el az igazán autentikus End-ling névtől - a doom-műfaj kikezdhetetlen riff-mestere, egy olyan (fordított) Paganini, akinek ördögi lassúságában van minden ereje. Ráadásul az összeharsonázott társak csapatára csak azért nem jelenthető ki, hogy amolyan szupergrúp, mert ezt a jelzőt már elsüthettük a mester Krux és Jupiter Society nevű projektjeire, és az instrumentális szekció minden tagja megfordult már valamelyik Edling porontyban. Az igazi csattanót tehát nem is Marcus Jidell, vagy Carl Westholm jelenti, hanem az a számomra ismeretlen hölgy, aki a zenekari honlap szerint nem is a metál szcénából virágzott ki, amolyan fekete rózsaként. Jennie Ann Smith hangja egyszerre idézi a jazz-klubok füstös-fülledt világát, és a folk panteisztikus vágyódását. Nem véletlen hát, hogy az elkészült dalok Janus módra mutatnak kettős arcot, a riffek gyászmenete ugyanis nem a megszokott Candlemass-temetőbe, hanem a szabad természetbe viszi ki a hallgatót, ahol a gyász oldását a környezettel történő egyesülés jelenti, és nem a ceremóniák kötött egymásutánisága.

A nyomasztó hangulatot szokatlan ambivalenciával oldó, a bluesból és a hippi-folkból táplálkozó dallamok aztán könyörtelenül végzik ki a rogyasztó bánatot, hogy némi gótikus romantikával megfűszerezve alkossanak egy különleges, ám annál élvezetesebb világot, olyan túlvilági létet aposztrofálva, ahol egyszerre van jelen öröm és bánat. A koncepció persze valamennyire ismerős, hiszen a Blood Of Ceremony is valamilyen hasonlóval próbálkozott, csak Edling más súlycsoportot jelent – ólomnehezet, ugyebár –, és az Avatariumból hiányzik mindenfajta okkult bohóckodás.

Az instrumentális szekció természetesen minden lehető módon igyekszik a koncepciót megtámogatni - a billentyű a "Bird Of Prey"-ben még némi Ayreonos hatást is felvillant -, Jidell – aki a blues jammelős viszonyulásából közelíti meg élvezetes és hatásos szólóit –  és Edling összjátéka pedig iskolapéldája lehet a szólók és a hangulati riffek szimbiózis-teremtésének.

A hangzás mindezekhez mérten nyers, horzsoló, adekvátan ösztönös és zsigeri, a csipetnyi pszichedéliát azonban mégsem nyomja agyon a mélység, köszönhetően Jennie dallamainak, és a billentyű doomban szokatlan bugyborékoló, vagy space-hangszíneinek. Így lehetséges, hogy az Avatarium szerzeményeiben minden megtörténhet, és meg is történik. Hallgasd csak meg a "Tides Of Telepathy" hirtelen váltását, ami a vánszorgó nyomorúságból vált át hirtelen a zenei orgazmus érzelem-fokozásába, olyan gitárszólóval, amire csak azért nem emelünk kalapot, mert azt ugye gyászmenetben illik levenni. De ott van a záró "Lady In The Lamp", ami autentikus folkból, és hatvanas évek ősrockjából bontakoztatja ki a maga örvényszerűen pulzáló, pszichedelikus álom-kavalkádját, fantasztikus dallamokkal és hangulatfestő ecsetkezeléssel.

Meg merem kockáztatni – felhördülés ide, vagy felhördülés oda –, hogy az Avatarium bőven eléri a legutóbbi három Candlemass album szintjét, és aki ezen kijelentésem után legszívesebben temetne, attól csak annyit kérek: lapátolás közben az Avatarium szóljon!

Garael

Honlap:
www.anubisgate.com

A dán proggerek a közönségszolgálat szellemében meglepték rajongóikat egy EP-vel, amiért egy évet csúszik az idénre ígért új teljes album, a "Horizons". A fiúk eddig igencsak 2 évente előrukkoltak egy új anyaggal (Andromeda Unchained - 2007, The Detached - 2009, Anubis Gate - 2011), talán ezért érezték, hogy a késést kompenzálni kell valahogyan. A késedelmet egyébként lehet, hogy a dobosuk lecserélése okozta. Érdekes a dolog, mert Morten Sørensen-t Morten Sørensen-re cserélték le. Igen, nem elírás, az új ütősnek ugyanaz a neve, mint a korábbinak, ezért kénytelenek voltak az új tagot egy középső név (Gade) beillesztésével megkülönböztetni.

A hivatalos honlapjukról ingyen letölthető három számos EP címe "Sheep", s ennek megfelelően tartalmazza a Pink Floyd "Animals" albumának negyedik, több, mint 10 perces nótáját. Ha ez nincs, lehet, hogy nem is írok az EP-ről egy szót se, de mivel nagyon bejött, úgy éreztem, kénytelen leszek megszellőztetni ezt az egyébként majdhogynem érdektelen megjelenést. Ehhez mondjuk tudni kell, hogy az "Animals"-t nagyon szeretem, de két ok miatt (szerintem méltatlanul) majdnem elsikkadt a Pink Floyd életműben. Mindenekelőtt a nagyon-nagyon lazán Orwell által ihletett koncept album aránytalanul volt keverve és gyalázatosan szólt. Mind az azt megelőző "Wish You Were Here" (1975), mind a "The Wall" (1979) köröket vert rá ebben a tekintetben, és érthetetlen, hogy az ilyesmire nagyon is adó Pink Floyd, hogy engedhette meg ezt a malőrt. Sajnos az 1994-es digitális felújítás (remaster) sem segített sokat a problémán. A másik ok pedig az, hogy a megjelenés idején már kezdett elhatalmasodni Roger Waters cezaromániája (csak egyetlen nótának, a "Dogs"-nak társszerzője Gilmour), így a későbbiekben az "új" Pink Floyd már nem játszott róla számokat.

A Pink Floydot egyébként szinte lehetetlen tribute-olni (bár erre számtalan kísérlet született), mert annyira jellegzetes megszólalású, aprólékosan megkomponált dalaik vannak, hogy a dolog már a kezdet-kezdetén értelmetlenné válik. Az Anubis Gate "Sheep"-je viszont nagyon el lett találva, mert egészen modern, metálos köntösbe öltöztették az egyébként is jó húzású, dögös nótát. Csak azt sajnálom, hogy nem vállalták be az egész "Animals" lemezt, az lett volna csak igazán a király gesztus!

Az EP-n a jövőre megjelenő "Horizons" egyik dala, a "Destined To Remember" is szerepel, valamint helyet kapott rajta egy igazi kuriózum. Állítólag egy rajongó javaslatára földolgozták a '80-as évek közepének egyik menő pop rock slágerét, a "Broken Wings"-t a Mr. Mistertől. Ez egy kicsit nyálasan indul, de a végére - hál' Istennek - beindul rendesen. Akárhogy is, ez a térítésmentesen letölthető "ízelítő" aranyos meglepetés a fanoknak. A saját dal pedig arra enged következtetni, hogy a "Horizons" sem lesz gyönge.

Tartuffe

Kiadó:
Inner Wound Recordings

Honlapok:
www.saffire.se
facebook.com/saffiresweden

Jellemző skandináv történet. Ezek a svédek 2005-ben még éppen az érettségire készültek, közben lazításképpen néha összejöttek apu garázsában zenélgetni. Az idén meg fogják magukat és debütálnak egy olyan hard rock/metal lemezzel, ami a nagy öregeknek is becsületére válna. A Saffire érdekes ötvözete a svéd fiatalok meghatározó gyermekkori zenei élményeinek, van benne a Deep Purple-től a Presto Ballet-n át a Metallicáig minden, mindez könnyen követhető dallamokkal, fejrázós riffekkel és – nem utolsó sorban – Tobias Jansson személyében egy kiváló rock-torokkal.

Néhány internetes oldalon progresszív zenekarként emlegetik őket, de ez a valósággal köszönőviszonyban sincs: egyszerű szerkezetű dalokban gondolkodnak, irigylésre méltó dallamérzékkel és alaposan kidolgozott hangszeres szólókkal. Olyan muzsika ez, amit bármikor szívesen hallgatnék a haverokkal egy kedélyes fröccsözgetés közben. Nem kötné le túlságosan a figyelmemet, de a boogie-t beletenné a lábamba, pontosabban a nyakamba, mert nem vagyok egy táncos típus.

Ott fönt, a ködös-hűvös észak-európai tájakon sok ilyen zenekar működik, most hirtelen a nemrég recenzált Coldspell jut eszembe, vagy a tavalyi toplistás Eclipse lemez. Egyik-másik nóta nem is méltatlan az utóbbi (nagyon jó formában lévő) együttessel való összehasonlításra: gondolok itt az "End Of The World"-re, az "A Symphony Unheard"-re, vagy a közel-keleti hangulatú "Paralyzed"-ra; ezeket jobbnak érzem, mint a klipesített "Magnolia" című dalt, de a kiadó nálam nem érdeklődött. :)

A Saffire könnyed, de megbízható szórakozást ígér, és a bemutatkozás kapcsán jó, ha megjegyezzük a nem túl dekoratív, kicsit oroszlánarcú, de rendkívül tehetséges énekes, Tobias Jansson nevét.

Tartuffe

Kiadó:
HMN/Warner Music NZ

Honlapok:
www.hmn.co.nz
facebook.com/HeavyMetalNinjas

Amikor Új-Zéland őslakosaira, a maorikra gondolok, érthető okokból nem a heavy metal ugrik be elsőként, hanem az ún. "haka", vagyis a bennszülöttek rémisztő harci tánca, mely az ellenség megfélemlítésére szolgál. Ezt átvette Új-Zéland nemzeti rögbi csapata is (all blacks), de a kiwi katonák között szokás ezzel fogadni a hadszíntéren elesett társuk földi maradványait is: megható tiszteletnyilvánítás ez a hősök előtt (itt). Ez a helyzet most megváltozni látszik, mert a képtelenül bárgyú nevet viselő, javarészt maorikból álló hattagú formáció meggyőzött arról, hogy zeneileg is lehengerlő harci táncot tudnak járni.

A Heavy Metal Ninjas, szíve lelke valójában Richie Allan gitáros, aki már önmagában is figyelemreméltó jelenség (kinézetre és hangszerkezelés tekintetében is), de sikerült maga köré gyűjteni egy nagyon kompetens csapatot, sőt egy hozzá hasonlóan tehetséges gitáros, egy bizonyos Brandon Reihana is vastagítja a csapat hangzásképét. Alapból nem szeretem annyira az instrumentális metált, de Allan játékát hallgatva nem lehet nem padlót fogni: Steve Vai maori kiadásban, dörgedelmes riffekkel megtámogatva, őrült djent-es ritmikával, de úgy, hogy a riffek dzsungelében nem vesznek el a dallamok sem.

Richie Allan gitárosként pont olyan eszement, mint Steve Vai, dalszerzőként épp annyira elborult, mint Devin Townsend, akinek legutóbbi lemeze kapcsán tavaly arról elmélkedtem, hogy: "éppen itt az ideje a 'Sex & Religion 2' megjelenésének. Sürgősen össze kéne zárni Steve Vai-t és Townsend-et, mert ezzel a jó értelemben vett eszement szónikus túltengéssel és bődületes hangorkánnal és Vai nem kevésbé túlvilági zeneiségével, hangszeres virtuozitásával valami olyan robbanékony elegyet lehetne létrehozni, amivel az űrkutatásban végre megoldható lenne a negyedik kozmikus sebesség (vagyis az intergalaktikus utazás)." Most már úgy látom, hogy Townsendnek inkább Allannel lenne célszerű kollaborálni - szerintem nagyon összepasszolnának zeneileg, mindkettejükben megvan a vonzódás a djent-be hajló riffelésre. Az "Interstellar Abduction"-t hallgatva folyton a háttérbe képzeltem az "Epicloud" nagyszabású dalait, míg Townsend 2012-es lemezéről nagyon-nagyon hiányoznak nekem az olyan hangszeres szólók, mint amilyeneket Allan kanyarint játszi könnyedséggel (mintha az a világ legtermészetesebb dolga lenne).

Egyáltalán nem tűnik föl, hogy ez a HMN legelső lemeze, mert hihetetlenül jól szól és egy teljesen magabiztos csapat mutatkozik be rajta érett kompozíciókkal. Nem mondom, hogy nincsenek rajta elborult pillanatok, de ezek valahogy mindig megfelelő kontextusba vannak helyezve, s azután szépen kisimulnak egy-egy katartikusan szép Allan szólóban (pl. Green Spring). El is raktározom magamnak, a nyilvánvaló párhuzamok miatt a katalógusban mindjárt Sami Raatikainen Radiance nevű projektje mellé lesz iktatva.

Tartuffe

Kiadó:
Mylodon Records

Honlap:
www.deltachile.com

Van egy haverom, aki nagyon tiszteli és szereti a Dream Theater zenéjét, de abban a szúrásban, amikor meghallja James LaBrie hangját, még a hideg is kirázza, az arcára pedig kiül a teljes döbbenet: "hogy lehet ezt a finom muzsikát így elrontani?" Bár személy szerint nem osztom ezt az ellenszenvet, mégis elfogadom, hogy van ilyen - sokan vannak ezen az állásponton. Én pl. pontosan ugyanígy vagyok a chilei Delta zenéjével és az énekessel, Felipe del Valléval.

Benjamín Lechuga hiába a dél-amerikai szubkontinens egyik legjobb gitárosa, Nicolás Quinteros hiába kiváló billentyűs, az együttes hiába alkot az egyik abszolút kedvenc műfajomban, a neo-klasszikus progresszív metálban, mindezt csúnyán lerontja Felipe del Valle idegesítő, hisztérikus orgánuma. Biztos bennem van a hiba, de nem tudok vele megbarátkozni... pedig...

Na igen, pedig a Delta a "The End Of Philosophy"-val zeneileg megint lépett előre egy párat. Nekem úgy tűnik, eddig ez pályafutásuk legátgondoltabb alkotása. Hívtak vendégeket is, pl. az arrafelé sokkal inkább ismert gitárost, Gabriel Hidalgot (Farewell) és John Westet (Bringers Of Rain), akit az Artension és a Royal Hunt énekeseként ismertünk korábban. Atyavilág! Ahogy meghallom West hangját, két fölismerés nyilall belém: (1) hogyan tűnhetett el a süllyesztőben egy ilyen zseniális torok? (2) Mennyivel jobb muzsika lenne a Delta egy West kaliberű frontemberrel! Sajnos ez a tűnődés meddő.

A lényeg, hogy az album egyébként kifejezetten tetszetős, érdekes módon talán éppen a bónusz nóta (Why Are You So Far) jön be legjobban. Azért akad több erős dal is, szerintem a "Like A Man" pl. akár az új Dream Theater albumon is szerepelhetne, simán megüti azt a színvonalat. Ha nem lenne kvázi lehetetlen beszerezni, szívesen megnézném a 2011-es "Virtual Live" DVD-t is, az ízelítő alapján nem lehet olyan rossz...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.stryper.com

Az USA nem vénnek való vidék... mármint ha a vének alatt azokat a zenészeket értjük, akik a múlt század utolsó évtizedeiben egymás után gyártották az arany és platina lemezeket, mára azonban a barátságtalanná vált "klíma" miatt se a kiadók, se a médiumok nem mutatnak különösebb érdeklődést irántuk. A dallamorientált rock/metal élet egykori húzónevei ma sokkal több sikerre számíthatnak (a hagyományosan hálás Japán mellett) nálunk, Európában. A luxusfedélzetről szinte egyik pillanatról a másikra  gátlástalanul a mély vízbe hajított bandák kihalászásában élen jár a nápolyi központtal működő Frontiers kiadó; az alapító Serafino Perugino olyan észak-amerikai együtteseknek nyújtott már menedéket, mint a Harem Scarem, Mr. Big, Winger, Journey, Night Ranger, Styx... és persze a Stryper.

A "csíkosoknak" most eljött a bizonyítás ideje, igazolniuk kell a Frontiers beléjük vetett bizalmát. A 2004-es újraalakulásuk után (amelynek kívánatos gyümölcse volt a Puerto Ricóban rögzített koncert DVD) két meglehetősen gyenge albumot adtak ki (Reborn - 2005, Murder By Pride - 2009) és egy elég fantáziátlan tribute lemezt (The Covering - 2011), az utóbbi végén azonban helyet kapott egy új Sweet szerzemény (God), ami reménykedésre adott okot. A Frontiers szerintem azzal a föltétellel karolta föl őket, hogy ezt a vonalat kell erőltetni, és ideje visszatérni a '80-as évek klasszikus hangzásához: az "édeskés" (jellegzetes Sweet) dallamokhoz és a gigantikus kórusokhoz. Nyilván bemelegítésként az év elején ki is adtak egy válogatás (best of) lemezt "Second Coming" címmel, ami nekem nagyon bejött, mert modern hangzással lettek fölvértezve a '80-as években meglehetősen gyengén megszólaló slágerek. Azt mondjuk nem értettem, hogy a DVD-hez hasonlóan miért lett itt is teljesen levegőnek nézve az "In God We Trust" (1988).

A "No More Hell To Pay" hál' Istennek teljesen modernül szól, Robert Sweet dobjai keményen odavágnak, egyedül a gitárhangzás retrós kicsit (mint a válogatás CD-n), de ez meg alighanem a koncepció része. Oz Fox és Michael Sweet szinte fölváltva jegyzik a gitárszólókat, és ennek az  istenes-baráti versengésnek mi vagyunk a haszonélvezői: a fiúk ugyanis nagyon tudnak!

Nem állítom, hogy ez a munka simán odaállítható a hősi éra legendés lemezei mellé, de az biztos, hogy jó érzékkel nyúltak vissza a klasszikus korszakba. Ebből a szempontból van pár "kilógó lóláb", pl. a "Sticks & Stones" és a "Water Into Wine"; ez a hangvétel nekem elég szokatlan tőlük, mert inkább a Ted Nugent-féle Damn Yankees-t juttatja eszembe, mint a  fekete-sárga csíkos, pufi-hajú régi önmagukat. Akadnak itt kifejezetten húzós-zúzós dalok is (Legacy, Marching Into Battle, Saved By Love, az utóbbiban Michael Sweet olyan hangokat ad ki, amilyeneket még nem hallottam tőle), de azért dominálnak az időutazós, retro-hangulatban fogant szerzemények.

Sommás ítéletem az, hogy nem született klasszikus lemez, de Perugino bizalmát jelenlegi önmagukhoz képest maximálisan megszolgálták. Egyetlen kifogásom van: ez pedig a '60-as évekből származó gospel nóta, a "Jesus Is Just Alright" földolgozása. Ez piszkosul stílusidegen, ráadásul a Doobie Brothers-féle, definitívnek mondható funk-rockos földolgozás után ez egyszerűen okavesztett. Ennek ellenére az ős-rajongók lelkesedésével üdvözlöm a Stryper újjászületését. Most igazából, nem úgy mint 2005-ben...

Tartuffe

Ez azért durva volt. Ez a hónap. Nem csak a pénztárca tartalma, a család és a munkahely is megsínylette az extrém igénybevételt. Utóbbiak a másnapi kialvatlanságok következményeképpen fellépő enyhe munkaundor és morcosság képében manifesztálódtak. Vannak bajaim, a bőség zavarán és a családi kasszát, valamint a kispolgári életvitelt figyelembe nem vevő felhozatalon túl is.

Tudom, ma már más az élő fellépések szerepe, mint egykoron. Nem csak a közönség, de maguk a zenekarok is komolyabban vették ezt anno. Vagy el tudtátok volna képzelni, hogy az AC/DC elindul Angus és Malcolm Young nélkül az aktuális koncertkörútjára? Márpedig az Orphaned Land pontosan ezt csinálta. Tudjuk, meg kell élni valamiből, a CD eladásból pedig nem lehet, ezért a zenészek megélhetési koncertezőkké válnak: különösebb rákészülés, színpadkép, koncepció nélkül bárhol fellépnek; ha valaki éppen nem ér rá, beugrik helyette az egyik tanítványa, énekesnőt nem hoznak, megy az samplerről is stb. Nem merném a hakni szót bevetni (még), de néha úgy érzem, a felé haladunk erőltetett menetben.

Nem bántani akarom őket, mert ha valamit nem irigylek, akkor az a mai rockzenészek életvitele, sorsa. Sőt, tisztelem őket, hogy Metallica, Mötley Crüe szintű nagy áttörés legkisebb reménye nélkül is tolják, amit szeretnek. Nem őket okolom ezért – a nekem nem feltétlenül tetsző – jelenségért tehát, csak tényként közlöm a fenntartásaimat. Az se egészséges valahol, hogy az ember fia vén trottyként látja először a bálványait – még ha bizonyos szempontból szerencsés is, hogy egyáltalán látja. A Pretty Maids buli például átlagos mércével mérve jó volt, de biztos vagyok benne, hogy 20 évvel ezelőtt ötvenszeresen túrták fel a színpadot. De Fish is jóval izgalmasabb lett volna szólókarrierje korai szakaszában, egy fénykorában lévő Marillionról nem is szólva.

Na mindegy, nézzük az októberi felhozatalt! Néhány csapatról már írtunk (Freedom Call, Fish, Ken Hensley), néhány performanszra nem jutottunk el (Masterplan/Mystic Prophecy, Beardfish, Queensryche, Bonamassa) – ezt nézze el nekünk a kedves olvasó, a szerkesztői gárda zöme vidéki –, a maradékról pedig most fogok értekezeni éppen. Kezdve az Orphaned Land-el, akiknek az új lemeze a "poposodás" ellenére is remek lett, így eléggé vártam őket. Ahogy tudjuk, másodgitáros poszton váltás volt náluk, és mivel Sassi helyén is egy beugrós – Idan Amsalem – játszott, az új fiú, Chen Balbus lépett a szólógitáros helyére. Nem túlzás tehát azt állítani, hogy az izraeli csapat "tartalékos" felállással érkezett. (Úgy látszik, a hagyományosan hím-dominánsnak tartott társadalmakban sem más a helyzet ma már, mint a "nyugati" világban, azaz a férfinépségtől arrafelé is elvárják a gyermekszülésben, – születésben való részvételt, ha pelenkamosásban talán nem is, de szegény, gyenge nő lelki támogatásában mindenképp, akár munkája időszakos félretételével is.)

A változások ellenére egy viszonylag korrekt bulit nyomtak, egyrészt ilyen erős setlisttel nemigen lehet hibázni, másrészt Jézus-imitátor Farhi úgyis elvisz a hátán bármilyen bulit. Azért a hangulat kezdetben korántsem volt olyan forró, mint legutóbb, a közönség lassabban melegedett be, de a zenekar is jóval visszafogottabb volt. A végére azért összeállt a dolog, játszottak is volna talán többet a kötelező másfél óránál, de egy rövid kupaktanács után úgy döntöttek, mégsem – valószínűleg a beugrósok nem tudtak több nótát biztonsággal előadni. Hááát, egynek elmegy. Ha nem lettem volna ott két éve, amikor egy sokkal lelkesebb, éhesebb zenekart láttam, akkor még tetszett is volna. Így se volt rossz, de azért az a bizonyos varázslat most nem itatta át a Club 202 levegőjét.

A Fates Warning épp az ellentéte volt ennek, mert ők sokkal meggyőzőbbek voltak most, mint legutóbb. Pedig az ő friss korongjuk (ellentétben az "All Is One"-al), bevallom, számomra csalódás. Ennyi idő után sokkal kiérleltebb dalokat, és főleg énekdallamokat vártam tőlük, nem ugyanazokat, amiket Alder már többször is ellőtt a Redemption albumokon. Zonder kiszállásától se vagyok boldog, mégiscsak a szcéna legeredetibb dobosa. Nem mintha nagy baj lenne Jarzombekkel, remek ütős, engem mégis leginkább megmosolyogtat, mennyire próbál zonderesen dobolni a "Darkness In A Different Light"-on. Ja, az már szinte említésre sem érdemes, ugyebár, hogy ők is egy alapember, Aresti nélkül jöttek. De legalább jól szóltak, és Alder is csúcsformában volt, nem úgy, mint legutóbb. Összességében így nagyon erősre sikeredett a produkció, azt azonban továbbra sem tudnám jó szívvel mondani, hogy az új nóták legalább élőben meggyőztek, mert nem. Azért dobogós lesz, azt hiszem.

Pretty Maids. Megbízható csapat, erős lemezeket szállítanak már három évtizede. Több, mint 20 éve jártak erre, így nem csoda, hogy viszonylag népes közönség várta őket a Barba Negrában. Na jó, metal viszonylatban. Faja kis koncert volt, még mindig Atkins lopja el a show-t, pedig nem mai gyerek már. Meglepően jól énekel, legalábbis így látja ezt az, aki nem volt ott akkor. Mert azok szerint, akik ott voltak akkor, már csak árnyéka önmagának. Ennyit a mihez képest kérdéskörről. A "fiatalok" amúgy tényleg meggyőzőbbek voltak, Rene Shades basszeros komolyan tombolt a végére, Morten Sandager pedig piszok jól vokálozik a szintizés mellett.

H. Sanyi mesélte, hogy egy átmulatott éjszaka után Dewin Townsend – egy másnaposan őszinte pillanatában – válaszolt így arra a kérdésére, hogy melyik projektjét, munkáját ajánlja leginkább meghallgatásra: "Sanyi bá', beteg muzsika ez. Épp ésszel senki sem hallgat ilyen zenét. Legalábbis remélem." Nos, nem véletlenül jutott eszembe ez az anekdota a Leprous kapcsán. Ezek a norvégok egészen nyilvánvalóan nem százasak. És mivel az őrület és a zsenialitás között gyakran hajszálvékony a választóvonal, nem csoda, hogy ők is rendszeresen átlépik ezt a határt. Arra akarok kilyukadni, hogy időnként brutálisan jó dolgokat művelnek.

Egy Leprous koncert hihetetlenül intenzív élmény. Nem csak az agyat dolgozzák meg a rendhagyó, meghökkentő megoldások, és a fület, valamint az egész testet a hangerő, de a szemet is csordultig tölti a látványvilág, kezdve a nem szokványos fellépőruháktól a kivetítőkön át addig a tombolásig, ami a színpadon zajlik. A zenekar messziről érkezett el a "Coal" letisztult művész-metaljáig, így időnként black-death bandákat megszégyenítő aprítás zajlott a deszkákon. A következő pillanatban pedig ugyanazok a fickók tökéletesen adták vissza a "Foe" a capella kánonját. Döbbenet! Vérprofi zenészek, szétáradó energia, profizmus, profizmus és profizmus. Nem volt gyenge ez a hónap, de a hűha érzés azért egészen eddig nem érkezett meg. Ekkor viszont gőzvonatként robogott át rajtam, és szabályosan beledöngölt a földbe. Orphaned Land és Pretty Maids ide, Fish és Fates Warning oda, ezek a tejfölös szájú bálnavadász vikingivadékok elégségessel zavarták sarokba az összes rutinosnak kikiáltott fellépőt. Így kell ezt csinálni, erről van szó! Ez az, amit 58 évesen már nem képes átélni-átadni egyetlen zenész sem, mondjon nekem bárki bármit.

Kotta

Nem jó egyedül koncertre menni. Jól esik, ha csak két szót is szólhat az ember valakihez két szám között: - Ezt figyelted? - Nem semmi. Aztán már folytatódik is a program. Az sem jó, ha nincs előzenekar. Jól esik, ha leguríthat az ember egy sört, de két óra alatt el sem párolog, s aztán ülhet kocsiba kiszáradva az izgalomtól. Az első ellen tudok tenni, elhívok egy barátot. A második ellen csak a koncertszervezők tehetnek valamit. Például elhívhatták volna Király Pittát fellépni. Na mindegy. Ezzel be is fejeztem a panaszkodást. A továbbiakban csak csupa jót tudok mondani a tegnap estéről.

Az igencsak foghíjas nézőtér elé negyed kilenckor lépett ki a négy gladiátor. És itt most a foghíjas nem csak arra vonatkozik, hogy kevesen voltunk, de a közönség 90%-a kopasz vagy ősz hajú öregurakból állt, akik önfeledten tomboltak a 40 éves slágerekre. Persze voltunk páran, akik javítottunk valamelyest az átlagéletkoron, de azért az tisztán kivehető volt, hogy nem az új lemez kedvéért gyűlt össze a társaság. Ennek ellenére a koncert végén már nem tudtam venni az előzetesen túl borsos árúnak tartott 4500.- Ft-os "Trouble"-ból, mert amikor Ken Hensley a koncert vége felé elkottyintotta, hogy a buli után negyed órával kijönnek fotózkodni és dedikálni, akkor hirtelen többen elindultak a vécé irányába (de gyanítom, hogy csak az irány stimmelt, és aljas módon a hátam mögött lerabolták a merch-pultot.) Visszatérve a négy zenészre: nem is tudom, miért írtam gladiátort az előbb. Nem harcoltak a színpadon sem egymással, sem a közönséggel, és még a zenével sem kellett megküzdeniük, könnyedén és mosolyogva, sőt időnként összenevetve tolták a műsort. "Eleven tűz" égett a szemükben, ha úgy tetszik. Értem, már a névválasztást! Nem volt az a múltkori "happy metal" hangulat, de jókedvűen, időnként poénkodva zenéltek, és ezt szeretem. Ezért mondom mindig, hogy Blackmore is maradjon ott a Blackmore's Nightban, ahol jól érzi magát! Kinek hiányzik egy Deep Purple reunion, ha azzal jár, hogy szinte meggyulladnak a világot jelentő deszkák a lábuk alatt, akkora a feszültség a zenészek között. Tegnap este nem volt feszültség, inkább vibrálás. És ez jó! A műsor ugyanaz volt, mint a korábbi helyszíneken, koncert kezdés a "Trouble" nyitó nótájával, zárás a lemez utolsó dalával, középen még egy "I Don't Know" is elhangzott az idei opuszról, plusz 3 dal a "Faster"-ről és a "The Last Dance" a - melyik lemezről is? A 2003-as album címadó nótáját 2007-ben újraénekeltette Glenn Hughes-zal. Én azt hiszem, a repertoárba inkább a "Blood On The Highway"-es verzió került. Igen jól volt összeválogatva a program, amikor a közönség már kicsit elfáradt az új daloktól (nem én, hiszen mindet ismertem, csupán az "I Don't Know"-val egybemosott "The Last Dance" elején bizonytalanodtam el egy kicsit), akkor jött egy-két Uriah Heep nóta, hogy felrázza a közönséget. Egyébként nagyon homogén volt az anyag, kevés beszéddel, szinte megállás nélkül nyomták le a bő másfél órás műsort, így lehetett igazán érezni, hogy Hensley szerzői vénája nem kopott semmit, most is ugyanolyan magas szinten pumpálja a jobbnál jobb dalokat, mint 40 évvel ezelőtt.

A száraz címlista azonban nem adja vissza azt, ahogy a "Stealin'" elején egy 5 perces Hammond intróban Hensley minden elképzelhető módon nyúzza hangszerét, még a hátát is vakargatja vele! És közben druszájával olyan billentyű-gitár párbajt is produkálnak, amilyet korábban csak a Blackmore-Lord párostól láttam. Fantasztikus volt! Másik rövidke párbajuk a "Lady In Black" elején volt, de ekkor már Hensley kezében egy (egyébként gyönyörűen szóló) akusztikus gitár volt. A "The Wizard"-ban került elő még e csilingelő hangszer, és itt sütötte el Hensley a poént, amit legutóbb a "Lady In Black"-nél, hogy "És most ezt a sort magyarul énekeljük! - Aah-aah-ah". Ken Ingwersen, a fiatal gitáros igen régi kísérője Hensleynek, már a 2005-ös "Ken Hensley & The Viking All-Stars Band"-nek tagja volt, ennek megfelelően érzik egymás minden rezdülését. Nagy arc, de van mire. Ilyen lazán gitározni talán csak Uli Roth-t láttam eddig. Gyakorlatilag bármit kiráz csuklóból. Ha lenne egy kis önálló egyénisége, a világ legnagyobbjai között lenne a helye. De még az egyetlen szólólemeze is olyan eklektikus, hogy nem lehet műfajilag behatárolni, akkor is csak azt írtam rá, hogy "jó mindenben és kész". A zenekar tagja szintén pár éve, bár nem olyan régen, mint Ingwersen, Tom Arne Fossheim, aki egy átlagos dobos, a feladatát jól elvégezte, ezen kívül kapott a "Lady In Black" végén egy kb. 1 perces dobszólóra is lehetőséget. Szerintem fölösleges volt. Ilyen minimál dobfelszerelésen csak Ian Paice tudott nagyot alakítani. A banda negyedik tagja, az új fiú, aki miatt Ken Hensley "Live Fire 2.0"-nak nevezte zenekarát, Roberto Tiranti, aki basszusgitározik és énekel, mint Glenn Hughes. ÉS úgy énekel, mint Glenn Hughes! Mellesleg a hangszerének is jó ismerője. Nem egy Billy Sheehan, de azért láttam tőle egy pár szép futamot. Ám elsősorban a hangja nyűgözött le.

Ken Hensley egyre mélyebb ráncai mutatják, hogy ő is öregszik. De a színpadi teljesítménye, mozgása és életvidámsága alapján nem mondtam volna meg, hogy már 68 éves. Több figyelmet, több rajongót éredemelne, mert ezt a fajta ős-hard rockot sem a Uriah Heep, sem a Deep Purple nem tudja már ezen a szinten művelni, mint ő és kis csapata.

CsiGabiGa

Honlapok:
www.foreverstorm.com
facebook.com/foreverstormofficial

Kíváncsi vagyok, hogy 2009-ben vagy azóta rajtunk kívül még hány hazai blog vagy honlap számolt be a szomszédos Szerbiából való heavy/power banda, a Forever Storm első albumának, a "Soul Revolution"-nek megjelenéséről. Pedig lassan annyi ilyen internetes felület van, mint gyors folyású hegyi patakban kavics. Némi büszkeséggel tölt el, hogy szorgalmas kapirgálásunknak, széles érdeklődésünknek hála, hazánkban itt "mutatkozhatott be" először néhány tényleg figyelemreméltó formáció (mint pl. annak idején a Myrath).

Az ilyen nagyon mély merítésből származó együttesek között van Szerbia, de talán a régió egyik legtehetségesebb ikergitár-alapú, a heavy metal klasszikusokból táplálkozó bandája. Mifelénk a fiatalok közül nagyjából csak a Wisdom éri el ezt színvonalat... A Forever Storm tagsága nem árul zsákbamacskát, legfőbb inspirációként mindnyájan az Iron Maident nevezik meg először, de előkelő helyen szerepelnek a listában: a Helloween, Gamma Ray, Hammerfall és a Firewind is...

Ezzel nagyjából el is mondtam mindent. A srácok közül van olyan, aki 1990 után született, de úgy tolják, mint akik már vagy 20 éve forgolódnak a műfaj élvonalában. Vagyis: olyan szemtelenséggel határos magabiztossággal, amire csak a lánglelkű fiatalok képesek. Stefan Kovačević orgánuma egyszerre erőteljes és barátságos, a dallamok kellően kidolgozottak, a két gitáros sziklaszilárd alapokra helyezi a zenét, a szólógitáros Miloš Miletić pedig éppen idevaló.

Elismerem ugyan, hogy nem vagyok a stílus farkasétvágyú fogyasztója (inkább Garael kolléga lenne hivatott az ilyesmire lecsapni, mint sólyom az óvatlan gerlére), ennek ellenére néha jól esik ilyen bonyodalmaktól mentes őserővel töltekezni. Pl. a címadó "Tragedy" nagyon jól tudna esni élőben, néhány jól irányzott rövidital legurítása után - persze, csak ha tudom, hogy másnap nem kell korán kelni...

Tartuffe