Kiadó:
RatPack/Frontiers

Honlapok:
www.michaelsweet.com
facebook.com/TheMichaelSweet

Édes Misivel régi haverok vagyunk, még valamikor a középiskolában találkoztunk, Túrisas cimbora mutatott be minket egymásnak. Egy kicsit ugyan nőiesnek gondoltam mind kinézetben (akkoriban darázscsíkos cicanadrágot és válltöméses bőrdzsekit hordott, nem beszélve a tupírozott, madárfészek frizuráról!), mind pedig hipermagas, nazális orgánuma miatt, de a zenei alapok kimondottan meggyőzőek voltak, és nekem a nyíltan keresztény dalszövegek sem voltak elrettentőek (sőt hozzásegítettek, hogy a műfajjal szembeni világnézeti idegenkedésem görcsei föloldódjanak).

A tavalyi Stryper lemez (God Damn Evil) kritikájában már elmondtam, hogy bármilyen régre is vezethető vissza az ismeretségünk, bármennyire is örültem a csapat és kórusvezetője, Michael Sweet újdonsült reaktivizálódásának, szerintem nem lehet büntetlenül egy évtizeden át folyamatosan évi 1-2 lemeznyi anyagot megírni, rögzíteni, promózni és megkoncerteztetni. Ez még a legtermékenyebb dalszerző, legrajongóbarátabb muzsikus energiáit is óhatatlanul lemeríti. Miközben ezt a logikát kikezdhetetlennek tartom, örömmel jegyzem meg, hogy a "Ten" nem rossz lemez, sőt, talán még jobb is a legutóbbi Strypernél.

Hogy ez minek köszönhető? Egyrészt annak, hogy egy-két számtól eltekintve most nem erőlteti a Judas Priestes szigorkodást (meggyőződésem, hogy ez nem áll jól neki, pontosabban: nem ez áll jól neki), másrészt szinte minden egyes nótában szerepel egy vendég, hol énekesként, hol gitárosként, és ez kicsit változatosabbá teszi az összképet. Állítólag nem így indult a dolog, de a lemezfelvételek előkészületei során egyre csak jelentkeztek a haverok, és Sweet belátta: ez óriási ziccer. Jeff Loomis (Better Part Of Me) és Gus G. (Now Or Never) gitárszólói bizony sziporkáznak (pedig Sweet sem ügyetlen gitáros), de a lemez legstryperesebb (és talán legjobb) dalához is nagyon passzol a régi haver, Ethan Brosch szólója (Shine), mint ahogy Joel Hoekstra hozzájárulása sem elhanyagolható (When Love Is Hated). A többi vendégről csak távirati stílusban, fölsorolásszerűen: pl. Tracii Guns (L.A. Guns), Todd La Torre (Crimson Glory, Queensryche), Rich Ward (Fozzy) stb.

Engem mint vájt fülűt kicsit zavar a dob sound (a lábdob és a pergő különösen), de Sweet gitárkíséretének hangzásával sem vagyok elégedett, ugyanakkor minden bizonnyal koncepcióval van dolgunk (ezt azért gondolom, mert az utóbbi idők szólólemezein és a Stryper albumokon is ugyanezt halljuk). 2016-ban a "One Sided War" recenziójában már kifejtettem a véleményem: Édes Misi, bár nem tévedhetetlen, nem is mindig nyújt 100 százalékos teljesítményt, azért az elmúlt évtizedek során vitathatatlanul a rocktörténelem egyik súlypontjává vált.

Tartuffe

Kiadó:
Rockshots Records

Ez egy ilyen év; meglepően sok olyan banda adott idén életjelet magáról, amelyikről már rég azt hittük, hogy végleg földbe álltak. A "Windows" is a váratlan lemezek közé tartozik. A prog-power stílusban alkotó Silent Call 2014-ben adott ki utoljára albumot, amiről annak idején nem is tartottuk érdemesnek megemlékezni, jóllehet az első két megjelenésről annak rendje-módja szerint beszámoltunk (ITT és ITT). Az előzmények ismeretében a "Windows" hallgatásához is némi félsszel fogtam hozzá, és ezt a 13 dalos, több, mint egy óra hosszú album már az első negyed órában igazolta is (és a folytatásban sem cáfolta).

Rich Hinks (Aeon Zen, Annihilator) volt oly kedves, hogy miután lenyúlta a banda eredeti énekesét, Andi Kravljacát, beleegyezett, hogy a lemez fölvételeit ő irányítsa, keverje és maszterelje. A még 2016-ban elvégzett munkára én azért nem lennék olyan büszke, legalábbis a dobhangzásra egészen biztosan nem. Hogy miért kellett a megjelenésre éveket várni, nem tudom, de alapvetően örültem annak, hogy Kravljaca távozását követően új énekes után néztek, és épp azt a Göran Nyströmöt találták meg, akit már 2011-ben, a Twinspirits nagyszerű albuma okán (Legacy) igazi aranytoroknak tituláltam.

Sajnos - fájdalom! - hiába a hatalmas orgánum, ha a dallamok esetlenek, esetlegesek, a dalok pedig maximum középszerűek. Egy fecske önmagában nem csinál nyarat, egy jó dalnok önmagában nem röpíti a bandát a metal billboard lista élbolyába (főleg, hogy nincs is ilyen). Nagyon rosszulesett hallanom, hogy egy ilyen lehetőséget elszalasztottak. Daniel Ekholm gitáros is hiába próbálja egyfajta Malmsteen-redivivusként neo-klasszikus ihletettségű szólóival földobni a szerzeményeket. Bizonyítottnak látom a tételt, miszerint a látszat ellenére nem minden skandináv együttes rendelkezik ragályos dallamérzékkel.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.vandenplas.de
facebook.com/VandenPlasOfficial

A Frontiers megint megszórt minket hallgatnivalóval. A se íze, se bűze "komposok" után egy olyan együttes került terítékre, amelynek "lólába" bizonyos értelemben kilóg a kiadó istállójából. Az "öreg" német proggerek stílusa nem tipikusan vág a nápolyi cég profiljába, de - gondolom - mivel elég teátrális jelenség, még épp belefért. Már a koncepcionálisan összefüggő előző két lemez (Chronicles Of The Immortals: Netherworld I-II) is náluk jelent meg, sőt a 2010-es "The Seraphic Clockwork" is.

Már a cím alapján gyanús volt, hogy megint egy tematikailag egységes anyag került ki a kezük alól, aminek alighanem folytatása is következik. Nem csaltak meg a megérzéseim, a "Szellemkísérlet" is egy sötét, kvázi-okkult, démonokkal harcolós sztorira van fölfűzve (ezúttal az énekes, Andy Kuntz tollából), ami természetesen nem érdekel annyira, hogy komoly leütésszámot pazaroljak rá. Lesz persze folytatás is "Illumination" alcímmel, méghozzá jövőre.

A hangzás most is kiváló (főleg a bőgő), Markus Teske keverte ki a Bazement Studiosban, bár nekem a gitár sound kicsit reszelős, amolyan rénszarvas csont darálós (a la Heavy Túra). Nyilván a stílus sem változott szemernyit sem, maradt a színházias germán, ezért kicsit szögletes progresszív metál Kuntz orrhangú, melodramatikus énekével, valamint Stephan Lill dörgedelmes riffjeivel és kifinomult szólóival.

A korábbi anyagokhoz képest ez most kevésbé mozgatta meg a fantáziámat, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy hosszú és igen sűrű anyaggal van dolgunk, amely igényli a törődést, többszöri újrahallgatást. Egy kicsit olyan lett, mint általában a német ipar termékei: iszonyú precíz, de nem túl izgalmas. Egyelőre az arcbamászó kezdő nóta (Cold December Night) és a valahonnan (Dream Theater?) nagyon ismerős riffel operáló "Fall From The Skies" ülnek leginkább. Hosszasan kell még barátkoznom az albummal, az évből még hátralévő két és fél hónap fogja eldönteni, hogy lesz-e helye a toplistámon...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/TheFerrymenofficial

A "komposok" céhét a nápolyi Frontiers kiadó hívta életre olyan jól csengő nevekkel, mint Magnus Karlsson (pl. Last Tribe, Allen-Lande, Planet Alliance), Mike Terrana (pl. Masterplan, Rage) és Ronnie Romero (pl. Lords Of Black, Rainbow). Az első, névadó album nem váltott ki belőlem nagy lelkesedést, a Frontiers kiadványai közül sem lett a legsikeresebb, így nem lehettünk biztosak abban, hogy lesz folytatás. Most mégis kezünkbe vehetjük (már aki még vásárol CD-t) az újabb "gonoszságot", amelyre ez a név csak annyiban illik, amennyiben még a bemutatkozásnál is keményebbre, szigorúbbra lett véve a hangzás (amiért egyébként Jacob Hansen hangmérnök volt a felelős). Így lettek a "komposok" végül "kolomposok", mármint a Frontiers nem minden piaci érdek nélküli dömpingjének cinkosai.

Amikor az ember túl van sok-sok száz lemezkritikán, ráadásul zenei ízlése sem tágul már együtt a világegyetemmel, gyakran támad az az érzése, hogy legkorrektebbül akkor járna el, ha egyszerűen bemásolná a régi recenzióját, mert nem akarja önmaga olcsó parafrázisát megírni. Kényelmes, de nem túl tisztességes megoldás lenne, pedig tényleg nem tudok mit hozzátenni a 2017-es bemutatkozás kritikájához. Mióta Romero a CoreLeoni (kb. Leo Leoni gitáros Gotthard tribute bandája) mikrofonja mögé beállt, az azért föltűnt, hogy ez a chilei származású dalnok Nic Meader helyett tényleg sokkal jobb megoldás lett volna szegény Steve Lee pótlására (ha ez egyáltalán lehetséges).

Nagyon tisztességes munka ez, a maga módján szórakoztató is, ráadásul a muzsikusok teljesítménye tényleg kifogástalan, mégsem tudja megidézni a Last Tribe vagy az első két Allen-Lande lemez varázsát. Nem tudnám megmondani, hogy a mágia hol veszik el; Karlsson ötletei halványultak-e el, Romero képtelen-e arra, hogy Russell Allen és Jorn Lande dallamérzékét és millió dolláros, védjegyszerű manírjait helyettesítse. Tekintve, hogy a trió minden egyes tagja a maga módján legenda, inkább hajlok arra, hogy egyszerűen az a bizonyos illékony, definiálhatatlan kémia hiányzik...

A lemez jó, talán még jobb is elődjénél; az is lehet, hogy amennyiben 15 évvel ezelőtt hallom, sokkal kedvezőbb vélemény alakul ki bennem róla, de ez "hic et nunc" túl egynemű, steril és izgalommentes. Beszédes dolog, hogy megint az akusztikus bónusz nóta (Bring Me Home) jött át legjobban...

Tartuffe

Kiadó:
Mind's Eye Music

Honlapok:
www.vinniemoore.com
facebook.com/Vinnie.Moore.Official

A Shrapnel generáció gitárvirtuózai közül alighanem Vinnie Moore az, aki a legkevesebb elismerést kapta a hőskorszak hanyatlása óta. Ennek egyik árulkodó jele volt a tavalyi pesti koncert igen gyér látogatottsága, valamint a szomorú tény, hogy a magyar "szakma" nem képviseltette magát, noha pl. egy Paul Gilbert koncerten (mint kb. egy hete) azért össze lehet futni Madarász Gáborral és Lukács Petával (a többiek igazolatlanul hiányoztak). Pedig Vinnie Moore-ra nem lehet rásütni az ún. Malmsteen bélyeget, vagyis azt, hogy 40 éve ugyanazt, ugyanúgy játsza, mert a pincestúdiójában foglyul ejtette egy időcsapda (na és a hajthatatlan egója).

A karrierje kezdetén kiadott lemezek neoklasszikussága már a múlté, bár a '90-es évek végén volt egy rövid visszakanyarodás a "The Maze" (1999) albummal. Moore úgy nyilatkozott, hogy az első anyagokat egyrészt a korszellem ihlette, másrészt művészként nem híve a statikus önismétlésnek. Egyébként is gyermekkorában a legendás jazz gitáros, Pat Martino egyik tanítványa volt a mestere, és akkoriban rengeteg jazzt hallgatott. Ennek ellenére Moore nem lett jazz fúziós gitáros (mint pl. Greg Howe), játékán manapság inkább érződik a blues és a funk hatása.

A "Soul Shifter" Moore kilencedik szólólemeze, amely kifejezetten letisztult, dallamos, kicsit talán balladás lett, ugyanakkor egyfajta tág értelemben vett tribute albumnak tekinthető. Itt most nem arra gondolok, hogy a "Kung Fu Grip" című nótát nyilvánvalóan a Deep Purple "Rat Bat Blue"-jának riffje ihlette, hanem arra, hogy a számok túlnyomó többsége élő példaképek vagy már elhunyt legendák tiszteletére készült. A "Mystified" Chris Cornell (Soundgarden), a "Soul Rider" Greg Allman (The Allman Brothers Band), a "Gainesville Station" Steve Gaines (a Lynyrd Skynyrd 1977-ben repülőszerencsétlenség következtében elhunyt gitárosa), a "Heard You Were Gone" pedig Elliott Rubinson, a Dean Guitars nemrég elhunyt tulaja emlékét idézi meg. A beszédes című "Brother Carlos" pedig arról tanúskodik, hogy Moore igen régóta Santana rajongó (a zseniális "Viva Carlos!" tribute-on is szerepel).

A lemezen rövid epizódszerephez jut pl. Rudy Sarzo basszer (Quiet Riot, Ozzy, Whitesnake) és Jordan Rudess billentyűs (Dream Theater) is, de a főszereplő egyértelműen és hangsúlyosan Moore kivételes dallamérzéke, hibátlan, letisztult játéka, és éles, kristálytiszta soundja. Nem éppen pörgős, ökölrázós anyag, nincs is túlgondolva, túlbonyolítva, de hosszú évek óta ez a legszerethetőbb dalcsokor, amit tőle hallottam. 2020. január 19-én majd újra nekifutunk egy Vinnie Moore hangversenynek a Dürer Kertben, hátha hosszabb lesz egy óránál, és talán a magyar gitáros társadalom se tüntet a távollétével.

Tartuffe

Kiadó:
Mascot/Music Theories Recordings

Honlapok:
www.flyingcolorsmusic.com
facebook.com/flyingcolorsofficial

A Bill Evans producer által kereskedelmi megfontolásból tető alá hozott szupercsapat (lásd a "Second Nature" kritikáját!) amilyen kezdeti lelkesedést váltott ki bennem (a csapattagok nevének bejelentése után), olyan hűvös fogadtatásra talált nálam a 2012-es bemutatkozáskor. Utólag a kritikai hangok engem igazoltak, mert a szakma sem volt igazán lelkes, így nem igazán értem, miért nem állt földbe már akkor a kísérlet, miért jelent meg egy koncert DVD, majd egy második lemez is. Noha a második album érezhetően egységesebb csapatot mutatott és nekem is jobban tetszett, abszolút nem vártam folytatást.

Mint kiderült, a folytatás nem volt kérdéses, egyszerűen csak rémálomhoz hasonló, szinte reménytelen vállalkozás volt az érintett muzsikusokat egy próbaterembe terelni és napokon át a stúdióban megtartani. Ezért kellett a harmadik lemezre öt évet várni. Hogy érdemes volt-e, nos, ennek megválaszolása több oldalról is megközelíthető. Ha a három anyagot összehasonlítom, különösebb gondolkodás nélkül rávágom, hogy a "Third Degree" a formáció eddigi legjobb lemeze. Ez nekem elsősorban abból következik, hogy Steve Morse végre nemcsak alibizik, hanem hallhatóan oroszlánrészt vállalt a komponálásban. Egy-két (főleg instrumentális) megoldásról ordít, hogy az ő istenáldotta keze van benne.

A Flying Colors létjogosultságáról mindezek ellenére a mai napig nem vagyok meggyőződve. Pedig a muzsikusok sokat csiszolódtak, zeneileg sokkal egységesebb, kiforrottabb az egész és Casey McPherson sem zavar már annyira. Persze a Matthew Bellamy (Muse) féle falzettek és az Eddie Vedder (Pearl Jam) féle nyavalygós vibrátók most is hervasztóak, de az instrumentális részek rendre megvigasztalnak: pl. a lemezt indító "The Loss Inside" Deep Purple-ös gitár-Hammond felelgetése, a "Cadence" Dixie Dregs-es ellenpontozása, a "Last Train Home" tipikusan Neal Morse-os akusztikus gitár-ének kiállása, valamint a "Guardian" hangsúlyos basszus-játéka (ahol végre Dave LaRue is domboríthat egyet).

A "Third Degree" tehát jó lemez, a három Flying Colors album közül a legjobb, ezek tények, mégis ott motoszkál bennem a kisördög: kell-e ez nekünk, nem lennének-e ezek a zenészek akár sokkal többre is képesek? Attól függően, hogy valaki ezeket a kérdéseket miként válaszolja meg, illetve egyáltalán látja-e értelmét ezeket föltenni, más-más végkövetkeztetésre jut. Részemről továbbra sem vagyok rajongó, de ettől még élvezettel hallgatom az albumot. Ha hallgatom...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.eclipsemania.com
facebook.com/EclipseSweden

Erre a cikkre készülve kutyafuttában átolvastam a korábbi Eclipse lemezekről írott kritikáinkat. Két dolog tünt föl. Elsőként az, hogy a komoly áttörést jelentő "Bleed & Scream", azaz, 2012 óta stabilan nagyjából kétévente szállítják az albumokat, másrészt, hogy eddig következetesen kiálltam mellettük, és minden rock diszkós, táncdalfesztiválos hajlamuk ellenére pozitív értékelést kaptak. Nos, mára vagy Martensson ötletei aprózódtak el a Frontiers darálójában, vagy az én lelkesedésem, türelmem kezd elvékonyodni.

Az együttesben elég sok muzsikus megfordult már, legutoljára Robban Bäck dobos hagyta ott őket (még 2015-ben); gondolom, úgy érezte, hogy nincsenek kihasználva a képességei. A lényeg, hogy egy ideje világosan látszik: az Eclipse tulajdonképpen Eric Martensson énekes-gitáros és Magnus Henriksson gitáros duettje, de talán akkor sem tévedünk nagyot, ha az Eclipse-et egyenesen Martenssonnal azonosítjuk. Ez a hapsi tényleg nagyszerű és termékeny dalszerző, amit a Frontiers hamar föl is fedezett, többek között vele íratták meg a W.E.T. és a Nordic Union lemezeit. Az utóbbiról jut eszembe: mihamarabbi és maradéktalan fölépülést kívánunk Ronnie Atkinsnek!

Szóval ahogy a Frontiers éveken keresztül "elhasználta" pl. Magnus Karlssont és mindenes házi dalszerzőjét Alessandro Del Vecchiót, úgy Martensson is a fáradás jeleit kezdi mutatni. Vagy amint korábban említettem, az én birka türelmem kezd megfogyatkozni. Ennek eldöntését a vájt fülű olvasóra bízom. A lényeg, hogy mostanra kifejezetten irritálóvá vált nekem az unalmas diszkóritmusban fogant minimalista dobalap, de a dalok is egyre jobban hasonlítanak egymásra. Persze a nóták így is magukon hordozzák a tipikus skandináv slágeresség jegyeit, de kezdenek egybefolyni és beleszürkülni a szalagon gyártott Martensson életmű vastag katalógusába.

Nem mondom, akadnak itt pofás darabok: a "Blood Wants Blood", a "When The Winter Ends" és a ".38 Or .44" kifejezetten tetszenek, de a többit vagy túl kiszámíthatónak, vagy túl jellegtelennek találom. A Uriah Heep "Lady In Black"-je által ihletett "United"-ot sem tudom hova tenni (bár elismerem, attól a "klasszikustól" már régen herótom van, pedig szeretem a Heepet). A végére csak annyit: elismerem, lehet, hogy szigorú vagy nyúzott vagyok kicsit, de ez most nekem zeneileg is olyan színtelen lett, mint a borító grafikája.

Tartuffe

Már napok óta tudtuk, hogy Ginger Baker súlyos beteg, ma pedig arról számoltak be a hírforrások, hogy a mogorva öreg ütős végleg itt hagyta ezt az árnyékvilágot. Még szerencse, hogy 2012-ben csináltak róla egy kiváló dokumentumfilmet (az egész megnézhető ITT). Tök véletlenül megtaláltam a kocsimban azt a lemezt, amit egykori muzsikustársával, Jack Bruce-szal és Gary Moore-ral készített (Around The Next Dream), s amiről már írtam egy cikket ezen az oldalon 2011-ben.

Lepörgött párszor az egész anyag, de egy számot újra és újra kénytelen voltam ordíttatni a hangszórókból, s ez nem volt más, mint a hátborzongatóan szép blues ballada, a "Naked Flame", ami ráadásul Gary Moore egyik legjobb szólójával dicsekedhet (legalábbis nekem ez a kedvencem a "Walking By Myself" szólójával egyetemben). Tényleg libabőr....

A BBM egylemezes projektnek bizonyult, ráadásul akkoriban a kritikusok sem igazán rajongtak érte, de szerintem remekmű; minden hangjáért rajongok. A sokadik hallgatás közben döbbentem rá, hogy a lemezen szereplő zenészek közül már senki sem él. Gary Moore 2011-ben, Jack Bruce 2014-ben, Ginger Baker pedig éppen ma költözött el ebből a világból, hogy belépjen a rock hallhatatlanjainak panteonjába. Elkeserítő veszteség ez, főleg annak fényében, hogy manapság nem nagyon teremnek már ilyen legendák.

Isten veletek, Gary, Jack és Ginger! Szerencsére a muzsikátok velünk marad...

Kiadó:
Nail Records

Honlap:
w.w.w.invader.hu

Tradicionális magyar heavy metal. Tudom, hogy e pár szó említése egyesekben azonnal kiváltja a szem alatti bőr tikkes rángását. Van, aki csak legyint, de vannak olyanok is, akik a nosztalgiától megbocsájtó hangulatban az ifjúságuk újrafelfedezésével élvezettel hallgatják az ismerős dallamokat. Igen, hiszen ez az ismerősök zenei országa, ahol nincs semmi, de semmi, amit ne hallottál volna már régebben, legjobb esetben is úgy 25 éve, ráadásul még a hangzás is a digitális korszak előtti többször másolt kazettáit juttatja eszekbe, jobbik esetben egy AGFA-t, rosszabb esetben egy króm-oxidos Polimert.

S hogy jó-e ebben az országban barangolni? Hát az attól függ, melyik csoportba tartozol. Én mostanában abba, amelyiket nem zavarja a deja vu, a progresszió teljes hiánya, ráadásul abba a korba is léptem, amikor a nosztalgiának van értelme, és a legszebb éveket nem az ovis játszadozás, hanem a fiatal-felnőttkor "öntudatra ébredése" jelenti. Ebből fakadóan nem bántanak a korai Pokolgép-Ossian-Sámán tengelyen mozgó zenei megoldások, mert úgy vagyok vele, ha a zenészek élvezik ezt, miért lennék én éppen az ünneprontó? Vitatkozni persze nem nagyon tudnék a kritikai hangvétellel, legfeljebb pár bátortalan mondatot próbálnék a védelem nevében nyökögni, izzadva említve az alapvetően ismerős, ám jól sikerült dallamokat, a gitár meglepetésmentes, ám biztos alapozását, a néhány elmésebbre sikerült szófordulatot (nem tagadván a prozódiai hibákat), Nachladal István énekstílusát és a főnök, Lahovicz Zoltán "Puccer" vitathatatlan elkötelezettségét a stílus sablonjai mellett.

Mégis, ha valami támpontot szeretnék adni azoknak, akik kíváncsiak az albumra, és nem válnak a dühtől meredtté, hogy dicsérni merem az albumot, bátran kijelenthetem: fiúk, ez az eddigi legjobb munkátok! Miért, kérdezhetnétek, hiszen mint írtam, nincs itt semmi, amit le nem játszottak volna már mások, esetleg még jobban is – erre csak annyi szofisztikált válaszom: csak. Sajnos azonban nem intézhetem el ilyen egyszerűen ezt a dolgot, nem politika ez, hanem annál komolyabb dolog, amit illik megmagyarázni, így aztán megemlíthetem a dallamok ragadósságát, az alapvető attitűdöt, ami a csapatot jellemzi, azt a kissé szarkasztikus világlátást, ami nem engedi görcsössé tenni a panelek tologatását, és ami némi öniróniát is feltételez, "zárójelbe rakva” a hallottakat.

S hogy van-e értelme ennek az alapvetően eleve bukásra ítélt harcnak, arra minden bizonnyal a csapat hűséges rajongó tábora bólinthat nagyot, hozzájuk véve jómagamat is és ezt a pár sort, amivel talán sikerül egy-két nosztalgia-vadászt toborozni az Inváderek seregébe. Úgy legyen!

Garael

Kiadó:
Giant Electric Pea

Honlapok:
www.iq-hq.co.uk
facebook.com/IQHQLive

Elképesztő még csak belegondolni is, hogy a brit neo-prog egyik bajnokának számító IQ közel 40 éve aktív – kisebb-nagyobb szünetekkel. Ez a tény persze azzal is szembesít bennünket, hogy a szebb napokat is megélt műfaj már nagyon nem mai gyerek, sőt nevével ellentétben (amelyben szerepel a neo előtag) már otthon, az Egyesült Királyságban is inkább konzervatív, ódivatú jelenségnek számít. Az én lelkesedésem ennek ellenére továbbra is töretlen; nemcsak a klasszikus lemezeket veszem elő rendszeresen (pl. Marillion: Misplaced Childhood, Arena: The Visitor), de a legújabb kiadványok (Lonely Planet: The Big Dream, Kino: Radio Voltaire) is gyakran szerepelnek a lejátszó listámon.

A muzsikusok életkorát és az együttes fönnállásának négy évtizedét figyelembe véve tehát nem olyan meglepő, hogy az utóbbi időben csak komótos, öreguras tempóban, kb. ötévente adnak ki új albumot. A "Resistance" nem újító jelenség (ezt, gondolom, épeszű ember nem is várta), teljes egészében belesimul a zenekar eddigi életművébe, sőt szinte egyenes folytatása a 2014-ben megjelent "The Road Of Bones"-nak. Az atmoszferikus billentyű hangzások által uralt, lassacskán kibontakozó, mókolós-elmélkedős dalok hallgatása közben nem kell kapkodni a fejünket, nincsenek meghökkentő húzások, nagy meglepetések, csak epikus építkezés (három 20 perc körüli opusszal) és kivételes hangulatteremtő erő.

Nekem beleférne olykor néhány gyorsabb tempó vagy nagyobb ivű hangszeres szóló, ugyanakkor ez a csapat mindig is a merengős, lebegős stílusáról volt híres, amihez nagyban hozzájárulnak Peter Nicholls ábrándos dallamai és kicsit monoton, de szívet melengető tónusokkal megáldott hangszíne. Vele kapcsolatban szokás a korai Genesist és Peter Gabrielt emlegetni, de nekem akkor is inkább Rob Moratti jut róla eszembe, legalábbis az az emlékezetes alakítása, amit az általam igen nagyra becsült "The Human Condition" című Saga lemezen nyújtott (2009).

Csakúgy, mint a "The Road Of Bones", az új album is kétlemezes kiszerelésben jelent meg. Az együttes ezt azzal okolta, hogy az első korongra kerültek a tematikailag és stilárisan is homogén dalok, azok a nóták pedig, amelyek kicsit elütöttek ettől, a második CD-n kaptak helyet. Mivel nekem mindig is az volt az egyetlen kifogásom az IQ-val szemben, hogy hosszútávon túlságosan homogén, a második lemez most is jobban betalált. Kell ehhez az egészhez egyfajta alaphangulat, de ha megvan, igazán léleksimogató, elszállós élménnyel gazdagíthat minket. A "Resistance" a tekintélyes életmű méltó darabja...