Top 15 (2013) - Kotta
Nem kertelek, nincs jó kedvem. Távol áll tőlem, hogy visszasírjam a régi szép időket, főleg mert kicsit sem volt szép, amikor évente 10-15 "nyugati" lemezre valót lehetett csak összespórolni a zsebpénzből a rendszeres étkezés rovására, és azok beszerzése ügyében is - jó esetben – Budapestre, vagy alkalmasint egyenesen külföldre kellett utazni. Ugyanakkor, ez a mostani bőség sem jó! Az összes "egyszer x-el nyomultam" basszusgitáros (gitáros, billentyűs stb.), akinek az ötletei akkor rövid úton kerültek a kukába, most mindenféle kontroll nélkül, kevés pénzből kiadhatja közepecske muzsikáját, és még csak egy rendes bandát sem kell összetarhálnia hozzá: egyrészt a modern stúdiós kütyük korában a hangmérnökkel ketten összedobják a CD-t, másrészt az egykori haverok, zenésztársak, meghívott vendégek örömmel "jönnek" (értsd: küldik át e-mailben a részüket) besegíteni – jól jön majd a viszonzás, amikor ők adják ki a saját a cuccukat, vagy éppenséggel az a pár száz (ezer?) dollár, amiért rendszeresen árúba bocsátják a tehetségüket.
De nem csak az igazi, próbák tüzében csiholt és különböző egyéniségek ütközéséből megszülető zenekari produkciók hiánya és a magukat szanaszét projektező muzsikusok szétaprózódása, lélektelensége zavar, hanem az is, hogy – utólag be kell lássam – a sokat szapult zeneipari gépezetnek (producer, menedzser, A&R szakemberek, hangmérnökök) igenis megvolt annak idején a hozzáadott értéke (túlkapásaival együtt is). Az átlagos (vagy éppenséggel jó) bandák garmadából ki tudták szűrni azokat, akikben a szükséges hangszeres kompetenciákon túl megvolt az a bizonyos plusz, akár mentalitásban, akár megjelenésben, vagy mondjuk kreativitásban (de leginkább ezek együtt); magyarán a lehetőség a valódi sztárrá váláshoz. Továbbá a hangzásukat, dalaikat – külső, objektív szemlélőként – véglegesre, fogyasztóbarátra tudták csiszolni. Szakmai hozzáértéssel, olyan tanácsokkal, melyek mondjuk egy kezdő banda esetében igencsak fontosak lehet(né)nek most is.
A mai, csináld magad korszakban mind az előzetes szelekció, mind a külső kontroll hiányzik. Ezért szakad ránk tonnányi szar-közepes-jó anyag. Értem én, hogy ezt a szerepet ebben a szép új világban a hallgatónak kell betöltenie-felvállalnia, ami roppant demokratikus, csak éppen embert próbáló feladat (talán éppen ebben rejlik a rockerbloggerkedés létjogosultsága manapság, jutyúb ide vagy oda). Értem, de mégis vérzik a szívem a miatt a sok, egyébként ígéretes anyag miatt, ami lehetne nemcsak jó, de kiváló is, és aminek a zöme egyébként el sem jut a potenciális közönségéhez a professzionális háttérmunka hiánya miatt. Akkor is elkeseredem, amikor látom a(z ifjú) titánokat méltatlan körülmények között fellépni, küzdeni, mint malac a jégen, annak legkisebb reménye nélkül, hogy valaha is igazán komoly sikereket érhetnek el. Mégis, egyre többen szállnak be a buliba, a rockbiznisz pedig – a látszólagos alapproblémái ellenére – köszöni szépen, jól van: a rockfesztiválok egyre nagyobbak/népszerűbbek, a klubkoncert-körutak a gyér nézőszámok ellenére folynak, a lemezek továbbra is elárasztják a világhálót, hiába nem veszi meg őket a kutya sem. Valamit én nem értek itt még, de előbb-utóbb csak összeáll a kép...
A fentebb kifejtett okok miatt (a közreműködő zenészek legfeljebb facebook képalbumokban látták egymást) első felindulásból ki is szórtam rögvest az év végi toplistámról Lalu és az Ayreon idei megjelenéseit, pedig nyilván színvonalas munkákról van szó. Megvan ezeknek a modern kori Mozartoknak is a helye a zenei életben, de én most nem vagyok rájuk hangolódva. Utóbbinál az is megkönnyítette a dolgomat, hogy teljességgel abszurd ötlet manapság, amikor az emberek többsége mp3 formátumban hallgat muzsikát, 46 részre széttördelni egy albumot (az eredmény szimplán hallgathatatlan). Megemlékeznék az év talán legfontosabb eseményéről is, az ozzys Sabbath lemezmegjelenéséről. Tisztelem őket nagyon, meg is van már a jegyem a Nova Rockra, hogy – talán utoljára – elcsípjem ezeket az ikonokat, de ez a korong számomra akkor is uncsi. Ezért nincs fent a listán.
De lássuk végre a sorrendbe szedett év-esszenciát:
Lehet, hogy nem túl acélos választás, mégis ez az egyetlen igazán előremutató alkotás, amivel idén találkoztam. Kerek, letisztult album, elképesztően eredeti és szórakoztató stíluskavalkád, mely jó értelemben közérthető, széles tömegek számára dekódolható. Eladták magukat, ja, de legalább nem bagóért!
2. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose
A betyár-bugi mellett ezt hallgattam legtöbbet. Egyszerűen jólesik pörgetni egy olyan korongot, ahol mindegyik szám más, önálló karakterrel és megjegyezhető refrénnel rendelkezik. Mint a régi szép időkben. A Thin Lizzy örökség ápolására létrehozott zenekar eddig tökéletesen teszi a dolgát, éppen ezért semmi értelme azon nyenyeregni, hogy mennyire eredetiek. Természetesen semennyire, épp ez benne a jó!
3. Király István & G-Jam projekt: Melodic Vision
Tessék, ez például egy igazi zenekari album, pedig instrumentális, ahol a gitáré kellene legyen a főszerep. Mégis megkapja az összes hangszer és zenész a lehetőséget a kibontakozásra, egyéniségének érvényesítésére. Így lesz a kettő meg kettőből öt. Pitta pedig újra meg tudott lepni. Az első lemez Vai-Satriani domináns világa a "Side Of The Soul"-on erőteljes Gary Moore felhangokat kapott, de az eddig sem szürke színpaletta most további árnyalatokkal bővült. Pölö santanással.
Az OL is bejárja a letisztulásnak azt az útját, amin oly sok, a death felől érkező progos banda végigcaplat. Ezzel nyerünk is, vesztünk is valamit mi, hallgatók. A lényeg, hogy bár ez most egy kicsit másmilyen, éppen olyan profi és élvezetes, mint az előzőek.
Még mondja valaki, hogy manapság nem születnek olyan mély, összetett és aprólékosan kidolgozott alkotások, mint a progresszív rock hőskorában. De, ez például pont olyan. Csak éppen nem fogja megkapni azt a figyelmet, ami a klasszikussá váláshoz akkoriban megadatott. Azért "kicsiben" még működik az eredetiség és a referenciává válás lehetősége, most is mondunk olyasmiket, hogy ez nevermore-os, vagy, hogy a riffelés a Meshuggah-ra hajaz. És igen, a Hakenhez is hasonlítottunk már ezen az oldalon nem egy zenekart. Csak azért nincs előrébb a listán, mert Ross Jennings hangi adottságai azért némileg behatárolják a lehetőségeiket.
Ezt is sokat pörgettem, mert egyszerűen jó. Az Orphaned Land-hez hasonlóan élőben ők is alibiztek, de akkor is itt a helye. Sőt, ha csak az "Unbreakable"-t tették volna fel tíz különböző változatban rá, akkor is itt lenne. Év dala, ugye ez nem is kérdéses?
A csángóbugis pszichedelia-huszár diszkóbetyárok mellett talán még ők tudnak újat mutatni a mai rockzenében. Úgy, hogy azt még én is élvezzem. Beértek, felnőttek, nem csak ifjúból férfivá, de ígéretből bizonyítékká. Ja, és nem mellesleg csukóból kirázták 2013 legdinamikusabb, legütősebb koncertjét.
Ezt nem is kommentálom, annyira nyilvánvaló. Ősforrás, teremtői kinyilatkoztatás. Ha a metalt egyfajta vallásként értelmezzük, legtöbben gondolom ezt keresik. Most akkor itt van.
9. Dream Theater: Dream Theater
Portnoy vitte magával a hörgést, meg a Muse-t. Van helyette egy csipetnyi djentes-modernes riffelés és egy jó adag neoklasszicizmus, gondolom leginkább Petruccinak köszönhetően. Köszi szépen, nekem ez így éppen meg is felel!
Ez a zsigeri, primitívnek tűnő muzsika korántsem egysíkú ám! Kicsit punkos, kicsit groove-os, emitt egy csipetnyi gothic, amott egy jó adag Metallica. Végső soron pedig nem más, mint pőre, modern rock 'n' roll. Éppen olyan, amilyennek 2013-ban a rákenrólnak lennie kell.
Itt bizony megvan az az érzelmi-hangulati többlet, ami miatt érdemes időnként elővenni ezt az anyagot. Ennyi.
Szerepelhetne a listán az Onslaught vagy a Death Angel is, a pumacipősöknek megint jó éve volt. Mindössze ezt volt szerencsém legtöbbet pörgetni, mert korábban jelent meg a másik kettőnél. Ettől eltekintve ez itt valójában egy megosztott helyezés, mindhárom anyag bivalyerős.
13. Delta: The End Of Philosophy
Erre a lemezre egy hosszabb kocsiúton kattantam rá. A rém egyszerű szöveggel megáldott "Like a Man" annyira illett az aktuális hangulatomhoz, hogy visszajátszottam vagy ötször. Majd a teljes albumot még kétszer. Nem hibátlan anyag, de mégis van benne valami, amitől megmozdult odabent valami.
14. Iron Mask: Fifth Son of Winterdoom
Szép lassan megszerettem ezt a Malmsteen albumot. De ne legyünk igazságtalanok, Petrossi arcunkba tol néhány olyan modernebb riffet, gitártémát is, amilyent Yngwie sosem játszana. Boals pedig ismét csúcsformában áriázik. Még az sem érdekel, hogy ezért valószínűleg – legalábbis részben – a fejlett stúdiótechnikának kell hálát rebegni. Csinálja utána, aki tudja!
15. Baby Snakes: Gunslingers
A változatosság nevében mindig teszek fel ide egy dallam-brigádot is. Glam vonalon idén ők győztek meg. Ez nem is annyira meglepő, hisz nem nyeretlen kétévesekről van szó. Trondt Holter és Bernt Jansen többek között a Wigwamban és Jorn mellett tanulta a szakmát. Nem egy átlagos parti-metal cucc, vannak rajta sötétebb, mélyebb tónusú dalok (sőt, még instrumentális is), talán ezért talált be.
Akik még kellemes perceket szereztek (a teljesség igénye nélkül):
My Soliloquy, Epysode, Mindcage, Coheed and Cambria, Thought Chamber, Divinity Compromised, Divided Multitude, DGM, Odd Dimension, Spock's Beard, The Flower Kings, Satan, Saints 'n' Sinners, Michael Schenker, Coney Hatch, Hell, White Wizzard, Holy Grail, Majesty, Spiritual Beggars, The Answer, Voodoo Six, Almah, Powerworld, Megadeth, Witherscape
Az év meglepetése, hogy 2 hazai korong is felkerült ide, ráadásul dobogós helyezést abszolválva. Ilyenre még nem volt példa nálam. Igaz, egyik sem metal, de azért ez mégiscsak biztató jel arra nézvést, hogy létezik nemzetközi színvonalú magyar rockzene.
Csalódásnak ugyan egyiket se nevezném, de két kedves bandám ide megjelenései jó példák arra, amikor valami lehetett volna sokkal jobb is, ha egy értő külső zenei rendező komolyabb szerepet kap a végeredmény megformálásában. Mind a Royal Hunt, mind a Rage szimfonikus zenekarral vonult stúdióba, de szerintem egyikük sem tudta kiaknázni teljesen a lehetőséget. A Lingua Mortistól – Smolski képzettsége és kvalitásai ismeretében – többet vártam, a komoly- és a rockzene mélyebb integrációját, ráadásul a női énekkel tarkított rockoperázás se az esetem. Egy valamire való menedzser amúgy rég szólt volna Peavy-éknek, hogy lassítsanak, már azt ezt megelőző albumukon is megfigyelhetők voltak a kapkodás jelei. Nem szeretném, ha egy ilyen tehetséges zenekar a középszerűségbe hajszolná magát, márpedig éppen ez látszik történni. A dánok szerintem ügyesen adták hozzá zenéjükhöz a nagy-zenekart, csak igazán jó számokat felejtettek el írni mindehhez. Régóta tudjuk azt is, hogy egy valamire való hangmérnök se ártana végre a házuk táján. Csináld magad..., piha.
Idén kiosztom az év metal-prostija díjat is: ezt megosztva kapja a Volbeat és az Avenged Sevenfold. Annyi picsogást, amit utóbbiak lecsaptak, mert a rajongók szóvá merték tenni a szemérmetlen nyúlásokat, egy csajos romkomban nem hallani. A Volbeatnek legalább van annyi esze, hogy kussol és nem megy napra, mert tudja, hogy vaj van a fején. Uraim, hoztak egy üzleti döntést, ami végül is bejött: a lemez jól fogy! Akkor pedig kuss legyen, nem lehet lenge öltözetben kiállni a sarokra, majd siránkozni azon, hogy rosszlánynak néznek. A fanyalgó rajongók védelmében azért hozzáteszem – hisz magam is az lennénk –, hogy itt tökös, egyedi hangzású zenekarokról van (volt) szó, azon kevesek közül kettőről, akik fel tudták kavarni a rockzene állóvízét. Valószínűleg éppen ezért zavaró az arcvesztés és az elpuncisodás.
Koncertek:
1. Leprous, A38
Lehengerlő energia, fiatalos lendület, profi hangszeres teljesítmény, változatos setlist. Hangulatos körítés, földbe döngölő zenei élménnyel párosítva. Még, még, még!
Nem gondoltam, hogy egy szólógitáros fellépése ekkora buliba tud torkollni. Némi fenntartással közelítek a két órás instrumenstruális koncertekhez, jó az fotelból DVD-n is. De Gilbertre ezek után mindig lenézek, nagyon funky a csávó.
Ők bármikor 110 százalékot nyújtanak, kevesebbel nem érik be. Ők is jöhetnek akár havonta, egy fizető nézőre bizton számíthatnak.
Bár az új lemez nem vágott földhöz, élőben nagyon elkapták fílinget, ahogy a közönség is. A kémia működött, a végeredmény egy felejthetetlen este.
5. Honky/Peter Pan Speedrock, R33
A Peter Pan Speed Rock is odatette magát rendesen, de az über-lazán súlyos Honky elcsente tőlük a showt aznap este. Ezek az arcok nagyon redneckek, a zenéjük pedig egy Velorex hikomatból buherált kombájn, mely úgy gázol át rajtad, hogy közben szétröhögöd az agyadat.
Rövidsége ellenére tetszett még az Amaranthe és a Stratovarius közös fellépése. A tartalékos felállás nem segített, de azért az Orphaned Land is okés volt. Kellemesen csalódtam (sic!) a Deep Purple-ben a Fezenen, ilyen idősen az is csoda, ha még járókeret nélkül tudsz vécére menni, ehhez képest kifejezetten korrekt bulit nyomtak. Örülök, hogy – ha nem is fénykorukban – de összefutottam olyan legendákkal, mint Fish vagy a Vaya Con Dios. Idén Pittát is sikerült végre elcsípnem élőben, igaz, nem egy monstre programmal, de így is nagyon kellemes volt.
Hát kábé ennyi. Biztos kimaradt néhány fontos dolog, de az vesse rám az első követ, aki mindenre tisztán emlékszik 2013-ból. Szilveszterkor jó bulizást és egy összeszedettebb, profibb 2014-et kívánok – magamnak és nektek is!
Kotta
