Kiadó:
Geffen Records

Honlap:
facebook.com/jimmypage

Szinte hihetetlen, hogy a dobos, Bonzo váratlan és tragikus halála miatt földbe állt Led Zeppelin zenészei közül éppen Jimmy Page az, akinek mindössze egyetlen szólólemeze jelent meg. Kiterjedt produkciós munkája és stúdiózenész tevékenysége mellett John Paul Jones több szólóalbumot is kiadott, Robert Plant pedig - ha nem is feszített ütemben, de a '80-as évek eleje óta folyamatosan - dolgozik, új anyagokat dob piacra, vagy szólóban, vagy (újabban) Alison Krauss-szal közösen.

A képet árnyalja valamelyest, hogy koprodukcióban Page egy-egy albumot azért csinált David Coverdale-lel (Coverdale/Page, 1993) és Robert Planttel (Walking Into Clarksdale, 1998), de ez nem változtat azon, hogy Page mindkét korábbi Led Zeppelin-harcostárssal összehasonlítva a legendás csapat legkevésbé termékeny muzsikusának bizonyult. Valljuk be őszintén, hogy ez azért meglepő. Éppen ezért kell megbecsülni azt az egy szem szólólemezt, amit '88-ban kiadott. Az időzítés nem föltétlenül volt szerencsés. Akkoriban még javában és ereje teljében ment a hajmetál, csak néhány évvel később nőtt meg újra a Led Zeppelin és a Page-féle blues-alapú rockzene ázsiója (nem utolsósorban az olyan csapatok népszerűségének köszönhetően, mint pl. a Pearl Jam vagy éppen a The Black Crows).

A lemez ugyan a Billboard 200 listán 26., a UK Album Chart listáján pedig 27. lett, de mindent egybevetve akkorát perecelt, mint az a bizonyos közmondásos ablakos tót. A nyers, szinte demó-szerű természetes hangzás abban az időben egyáltalán nem volt menő, de akkoriban - ahogy az előbb már utaltam rá - egyébként is teljesen másféle, agyonproducerelt hajmetál lemezek hasítottak. Az "Outrider" tehát rossz csillagzat alatt született, már csak azért is, mert eredetileg hosszabb (talán dupla) lett volna, de valaki betört Page házába és ellopta az összes demót. Így a zenészek gyakorlatilag "mankó" nélkül vonultak be a stúdióba. Talán ezért van, hogy a lemez csupán 40 perc hosszú, és van rajta három instrumentális szám is (Writes Of Winter, Liquid Mercury, Emerald Eyes), amelyek viszont annak ellenére is tök jók, hogy Page azért nem egy modern értelemben vett, villámkezű gitárhős.

Mivel az anyagot javarészt Bonzo fia, Jason Bonham dobolta föl és az egyik számot maga Robert Plant énekli (The Only One), az "Outrider" bizonyos értelemben a későbbi Led Zeppelin reúniók előfutárának is tekinthető. Mindazonáltal el kell ismerjem, hogy Plantnél furcsamód emlékezetesebb teljesítményt nyújt énekesként John Miles (aki sajnos meghalt 2021 decemberében) és Chris Farlowe (Atomic Rooster, Colosseum). Az "Outrider" a Led Zeppelin szétszéledését követően megjelent, egykori taghoz köthető legzeppesebb lemez, amely szerintem az utolsó valódi stúdióalbumnál (In Through The Out Door, 1979) is jobb. A Coverdale/Page album nagyon Whitesnake-es lett, a Page-dzsel közösen írt "Walking Into Clarksdale"-re pedig túlságosan rátelepedett a korszellem (egyrészt a zenészek megöregedése, másrészt a grunge hangulat). Így meggyőződésem, hogy Page minden próbálkozása közül ez az a lemez, amelyik a legméltóbb a léghajósok maradandó örökségéhez...

Tartuffe

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.kamelot.com
facebook.com/kamelotofficial

Szeretem a jó modort. Sőt, a modorosságot is, persze csak, ha olyan tulajdonságokkal párosul és olyan környezetben, melyek értékké teszik az esetlegesen giccsbe forduló előadásmódot, és a "túljátszás" attitűdjét. A Kamelot valamikor progresszív és európai power metal egyvelegét játszó, különleges hangvételű együttesként erősítette a stíluskavalkádok egyedi csapatait, amiben a keménység mellett ott volt a szentimentalizmus érzése is, ám olyan jól eltalált arányban, amit senki sem akart kritizálni.

Aztán valami megváltozott, az arányok felborultak, és a csapat zenéjéből úgy tűnt el a szigorúság vagy keménység, mint egyszeri politikusból az őszinteségre való hajlam, a progressziót pedig az a romantizált hangvétel váltotta fel, aminek erősödése szervező elemévé tette az érzelmi túlburjánzást. Személy szerint a gondot én nem ebben találtam – mint mondtam, nincs ellenvetésem a pátosz és a menny-, valamint pokoljárás érzelmi létrajárásának – ám a dallamok a riffekkel együtt szürkültek el, aminek folyamata az énekesváltással még szembetűnőbb lett.

Tommy Karevik hangjától az egyszeri metal fannak a szőr feláll a hátán: az inkább a musicalek világába kívánkozó, modoros előadásmód, az egyébként csodálatos, de műfajidegen hangszín, és az énekes technikai fitogtatása úgy űzi el a keményebb stílusok hallgatóit, mint Putyin a pacifista demokratákat. Mint kritikám elején utaltam rá, engem nem nagyon zavart sem a zene kilúgozása, sem Karevik zenei szenvelgése, egész egyszerűen nem találtam meg azokat a jó dalokat, amiket a csapat pályájának elején és csúcsán csuklóból rázott ki: lemezeik így olyan vontatott filmre emlékeztettek, melyeknek rendezése Tarr Béla filmeposzait idézi, és hát azt el kell ismerni, hogy a megosztó magyar filmrendező nem az akcióorgiáiról híres.

Mindezek miatt nem vártam sok újdonságot az új lemeztől, és ez be is jött. Ennek ellenére végre tudok lelkesedni egy Kamelot albumért, talán azért, mert Merlinnek sikerült jól seggbe rúgnia a kerekasztal lovagjait… De váltsunk komolyra: a lemez telis-tele van csodálatos dallamokkal, annak ellenére, hogy a csapat csak éppen egy kicsit mozdult el komfortzónájából.

A tempó is változott, több a lendületes darab, ami jót tett a szentimentális környezetnek, kevesebb az utóbbi idők kesergője, Karevik pedig olyan csodálatos technikai tudásról tett tanúbizonyságot, amit eddig is sejtettünk, de most már meg is bizonyosodhatunk róla: a "One More Flag In The Ground"-ban prezentált hajlításoktól bármely profi musical énekesnek leeshet az álla, ráadásul a fődallam is olyan, ami azonnal beeszi magát a füledbe, hogy aztán ott keringjen napokon keresztül.

Ezen felül még meglepetéssel is szolgálnak Arthur király kedvenc zenészei, a "New Babylon" akkora Nightwish sláger, amekkorát Tuomas is régen írt, a több dalban is felbukkanó cselló pedig tovább színesíti az ezer színben tündöklő hangulati egységet. (A grandiózus megszólalást persze a megszokott kórusmunka is segíti, amiben olyan nevek bukkannak fel, mint Oliver Hartman, Herbie Langhans, vagy Simone Simmons.) Korábban Tartuffe nagyon helyesen írta, hogy a Kamelotból Sacha Paeth olyan brandet kreált, ami keményen leverte azokat a cölöpöket, melyek között a csapat működik, szerencsére azonban most ezek a cölöpök mintha kissé elmozdultak volna, több helyet adva a kreativitásnak a sokadszorra kijátszott panelek ellenében.

Hosszú idő óta ez az album, amit vártam a Kamelottól, és az, hogy napok óta csak ezt hallgatom, bizonyítja, hogy tudnak még számomra is lemezt írni a fiúk. És ehhez még Excalibur sem kell, csak némi zenei bátorság.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.robinmcauley.com
facebook.com/RobinMcAuleyRock

Nem bántam kesztyűs kézzel McAuley előző frontierses projektjével (ÍME), ehhez képest – mondhatni – most egy még gagyibbal álltak elő. Szóval, mi lesz itt vajon…?! A szólólemezként felvezetett újabb üzleti vállalkozáshoz ugyanis még arra sem kellett vegyék a fáradtságot, hogy egy Reb Beach kaliberű húzónevet odategyenek hősünk mellé. Alessandro Del Vecchio (két házi bérmuzsikussal – Andrea Seveso, gitár és Nicholas Papapicco, dob - kiegészítve) ugyanis simán abszolválja a feladatot. Már csak azért is, mert ez már a második alkalom, hogy ebben a felállásban készítenek albumot (Standing On The Edge – 2021). Bevallom őszintén, az előző korongot nem ismerem, vagy ha mégis hallottam, akkor az úgy ment el mellettem, hogy már nem emlékszem rá. A teljesség kedvéért jegyezzük meg azért, hogy két szám erejéig Tommy Denander ismét beugrott egy kis vendégszereplésre - ha úgy tetszik, evvel pipa az "(el)ismert gitáros" csatasorba állítása is.

A kissé szkeptikus fölvezető és a csillagok szerencsétlen együttállása ellenére szögezzük le: a végeredmény egész pofásra sikerült. Robin alá tudtak olyan lendületes, old school, de nem végletesen avítt riffeket pakolni, amik hallatán azonnal fülig szalad az egyszeri rocker szája a széles vigyortól. A hangzás jó, McAuley is odateszi magát, és bár hallhatóan megkopott az orgánuma, így is öröm hallgatni. Porosabb, fakóbb lett a hangja sajnos, fátyolosabbra is keverték emiatt, ami még akkor is szembeötlő, ha technikailag amúgy jól oldja meg a vokális feladatokat most is – de hát 70 múlt januárban ugye, az is szép, hogy csak ennyit erodálódott az élc.

Kicsit olyan ez a megjelenés, mint egy bűvész show. Nem, most nem szarkasztikus vagyok, nem az benne a mutatvány, hogy Perugino már megint el tudja adni nekünk ugyanazt. Arra gondolok inkább, hogy Robin McAuley hangszálaiban tényleg megbújt a mágia régebben, de ahogy a bűvészet és cirkusz varázsa is megkopott mára, úgy ezé a muzsikáé is. Nemcsak a koncepció idejétmúlt (főleg, hogy az interneten jó néhány sutyerák azzal vívja ki az ötperces hírnevét, hogy az összes klasszikus trükkről lerántja a leplet), de a díszlet és a kellékek is avíttak némileg. Kicsit fakó már az a bársonyterítő, kopottas a fekete palást és poros a cilinder, amiből a nyúl előkerül - a korosodó művészről nem is beszélve. De legalább még előkerül. Ez is valami.

Kotta

Kiadó:
Music For Nations

Honlapok:
www.tyketto.com
facebook.com/pages/Tyketto-The-Official

Nem mentegetőzésből mondom, sőt inkább egészséges büszkeséggel, hogy blogunkon időről-időre visszatekintünk a hard & heavy műfaj hőskorszakaira (hál' Istennek ebből több is akadt). Kiemelt szerepet kap nálunk a '90-es évek eleje, amikor a műfaj olyan pofont kapott egyrészt - s ezt el kell ismerni - önhibájából, másrészt a lelketlen és számító zeneipar piaci szereplőinek jellemtelenségéből, amelyből csak nehezen, vagy egyáltalán nem lehetett fölállni. A mai fiatalok többsége ezt szerves fejlődésként éli meg (ha egyáltalán foglalkozik a kérdéssel), de mi, öregek, akik már akkor is rajongással figyeltük a műfaj minden rezdülését, tudjuk, hogy itt legalább részben mesterségesen előidézett törés állt be. A zeneipar akkoriban lelkiismeretlenül, egyik pillanatról a másikra tette ki az utcára az addig fejőstehénként "tenyésztett" muzsikusokat.

A mifelénk kevésbé ismert amerikai Tyketto is MTV üdvöskéből lett kegyvesztett, hogy azután a Frontiers hathatós segítségével kb. húsz év tetszhalott állapot után támadjon új életre az eredeti énekes, Danny Vaughn és az eredeti dobos, Michael Clayton vezetése mellett (lásd Reach, 2016). A történelmi igazságtétel azonban nem feledkezhet meg arról, hogy amikor Vaughn az "ellenszelek" által uralt '90-es évek közepén kilépett, hogy daganatos betegségben szenvedő feleségét ápolja, a banda a jobb sorsra érdemes Tall Storiesból leigazolta Steve Augerit, aki később a legendás Journeyvel is kiadott két nagylemezt.

Mondanom sem kell, hogy a "Shine" című lemez nem lett sikertörténet, az együttes nem sokkal később gyorsan szét is széledt, pedig az album piszkos jó! Augeri még csúcsformában volt, Brooke St. James gitáros a bőrrucit is legitározta a csajokról, a hangzás pedig egyáltalán nem volt műanyag vagy nyálas. Egy kifejezetten nyers, organikusan megszólaló rock n' roll lemez a "Shine", ami a bandától némileg szokatlanul inkább a '70-es évek bandáinak örökségéből táplálkozott. Kicsit visszanyúltak a hard rock axiális korszakába, kiváltképp a Led Zeppelin gyakorolt rájuk hatást, a "Ballad Of Ruby" című számban Jimmy Page név szerint meg is van említve.

A minősíthetetlenül ronda borítóval megjelent lemeznek majdnem olyan mostoha sors jutott osztályrészül, mint a Poison "Crack A Smile" című hosszú évekig fiókban porosodó mesterművének. Ma már tudjuk - néhányan már akkoriban is tudták -, hogy ez méltatlan, így bátran kiálthatjuk bele az éterbe, hogy: Igazságot a Tykettónak, igazságot a "Shine"-nak! Én marha, akkor nem vettem meg a CD-t, most pedig már szinte beszerezhetetlen, s ha kapható is valahol, egy hízott ökör árába kerül!

Tartuffe 

Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.redemptionweb.com
facebook.com/redemptionband

Hihetetlen, hogy ez már a Redemption nyolcadik lemeze! Hova és miért ilyen szinte követhetetlen sebességgel repül az idő? A nyolc kiadvány közül ez a második, amelyiken már nem Ray Alder énekel. Hogy egészen pontosak legyünk: a legeslegelső, 2003-as albumon még Rick Mythiasin (Steel Prophet) dalolt, de a Redemption neve - majdnem annyira, mint a Fates Warningé - azóta összenőtt Alder búgó, melankolikus hangjával. Pontosan ezért meglehetősen tökös - bár nyilván kényszerű - húzás volt frontembert cserélni, ráadásul egy svéd csákóra, aki a fizikai távolság miatt leginkább csak virtuálisan tud csapattársaival kapcsolatot tartani.

Azt már a legutóbbi, "Long Night's Journey Into Day" (2018) című lemez kritikájában leírtam, hogy bármilyen meglepő választásnak is tűnt, Tom Englund (Evergrey) nagyon jól beilleszkedett a Redemption soraiba, a melankólia helyett hozott magával némi fájdalmas szilajságot a muzsikába. Vikram Shankar csatlakozásának is kifejezetten örülök, a billentyűs ezúttal egy saját szerzeménnyel is hozzájárult a végeredményhez: a "The Emotional Depiction Of Light" balladás hangulatával egy új, a Redemptiontől szokatlan színt adott a palettához (mondjuk a Coldplay/Muse-féle pumpálós ritmustól el tudnék tekinteni). Azt viszont nem értem, hogy a lemez végére miért kellett ebből egy alternatív változatot odabiggyeszteni: lehet, hogy a hiba az én hallókészülékemben van, de nem hallok érdemi különbséget...

A több mint 70 perces lemez különben ígéretesen kezdődik: az albumot nyitó címadó hihetetlen energiával rúgja rá az ajtót az emberre, akár a legutóbbi Evergrey lemezre is fölfért volna. Az ezt követő "Seven Minutes From Sunset" pedig alighanem az egyik legjobb Redemption nóta, amit valaha hallottam, Englund nagyon jókat és nagyon jól énekel rajta, a szólisztikus részek is el vannak találva, a dal sem túlságosan hosszú. Itt érkeztünk el az album Achilles-sarkához: Simone Mularoni (DGM) keverése és maszterelése (valamint gitáros vendégszereplése) nagyon-nagyon rendben van, de a gitáros és billentyűs, Nick van Dyk és Vikram Shankar helyett/mellett nem ártana bevonni egy külső producert is.

Az a benyomásom, hogy a dalok túl terjengősek és túl vannak gondolva. Ezalatt nem azt értem, hogy túl vannak bonyolítva, hiszen - bár progresszív címkét hordanak - a Redemption stílusát az én szememben (fülemben) mindig is egyfajta rendíthetetlenül hömpölygő linearitás jellemezte. Egyszerűen túl hosszú a lemez (ez mondjuk annyira nem zavarna), de a valódi baj, hogy gyakran túl hosszúra nyúlnak a szerzemények is. Ennek tipikus példája az "Action At A Distance", pont elég lett volna belőle 8 perc (talán még sok is), erre egy antiklimaktikus álszimfonikus közjáték után még további 7 percig ömlik, tódul, csődül, áramlik, mint egy medréből kilépett, megvadult folyó.

Már megszokhattuk, hogy újabban a Redemption lemezeken helyet kap egy földolgozás is. Az "I Am The Storm"-on most kettő is van: a Genesis "Turn It On Again"-je (amit annak idején a Dream Theater is játszott az "A Change Of Seasons"-ön), illetve - ha már a Genesistől a Phil Collins-érából választottak - egy Peter Gabriel nóta is (Red Rain). Ezeket nem tartom sem szükségesnek, sem különösebben jól sikerült tisztelgéseknek.

Eszemben sincs azt állítani, hogy az "I Am The Storm" gyönge lemez, sőt, valójában újra igazolja, hogy Tom Englunddal jól választottak, de sokat segítene, ha egy külsős producer alaposan, de vita fölött álló szakértelemmel megmetszené a túlburjánzásokat. Egy szőlész-borász barátom mondja mindig: a metszés agresszív, pusztító beavatkozásnak tűnik, de valójában a termés minőségét szolgálja.

Tartuffe

Kiadó:
Narnia Songs

Honlapok:
www.narniatheband.com
facebook.com/narniatheband

Bár óvatos, mértékletes fogyasztónak számítok, mindig is közel állt hozzám az ún. white metal, a nyíltan keresztény ihletésú keményebb műfaj, amely ugyan Amerikában született, de - furcsamód, és elsősorban a Narnia énekesének, Christian Liljegrennek köszönhetően - Skandináviában is virágzik. Pontosabban csak virágzott, mert mára szinte az egyetlen, még harcképes keresztes lovag a közel három évtizedes múltat magáénak mondható Narnia. Ők szerencsére az utóbbi időben nagyjából három évenként kiadnak egy új anyagot.

Már többször elmondtam, hogy a kivételesen Germán Pascual által fölénekelt "Course Of A Generation"-t (2009) a mai napig a műfaj egyik alapvetésének tekintem. A tíz évvel később megjelent "From Darkness To Light" azután őszinte meglepetésemre egészen az éves toplistám 9. helyéig menetelt. Ilyen előzmények után nyilván nem szenvtelenül vártam az év elejére bejelentett folytatást. Volt bennem némi drukk, mert a Narniában bármi benne van, akár egy közepes alá elemez is (Narnia, 2016).

Szerencsére a "Ghost Town" nem jelent visszaesést közvetlen elődjéhez képest, sem hangzásban sem dalszerzésben, jóllehet a dalok most talán nem annyira fogósak, leaglábbis nem első hallgatásra. A fő dalszerző mindig is a gitáros, CJ Grimmark volt. Róla csak szuperlatívuszokban tudok beszélni; szokása szerint most is káprázatos teljesítményt nyújt. Listámon egyértelműen a "pro" oldalon kerül följegyzésre, hogy ezúttal a szövegek nem tűnnek annyira tolakodónak, több helyen inkább moralizálók, társadalomkritikusak (Modern Day Pharisees), mint rajongó, térítő jellegűek.

Ami a muzsikát illeti, a "Ghost Town" elég vegyesre sikerült: megtalálható benne a kezdeti idők neoklasszicizmusa, a veretes, jól ismert euro-power, de némi meglehetősen szűk marokkal mért progresszivitás is. Talán épp ennek a bizonyos fokú eklekticizmusnak (is) köszönhető, hogy nem gyakorol rám olyan instant hatást, mint pl. a "From Darkness To Light". Ennek ellenére komoly potenciált érzek az albumban, noha elismerem, hogy eléggé régimódi a dolog, amolyan modernül csomagolt őskövület.

Tartuffe

Kiadó:
SPV/Steamhammer

Honlapok:
www.johndiva.com
facebook.com/johndiva.rocks

Van ugyan néhány tiszteletet parancsoló kivétel, azért nagyjából megegyezhetünk abban, hogy nem a németek a rock/metál műfaj nagy úttörői. Nagyon jó zenekaraik vannak, melyek között akad olyan is, amelyik generációknak mutatott utat, de minimum többre lett volna érdemes, mint amit elért, a többség mégis inkább csak "leképezte", lekövette a nemzetközi, főleg az angolszász világban jelentkező folyamatokat. Ez amúgy rendben is lenne, az már viszont kicsit ciki kategória, hogy mi, magyarok meg - hagyományosan és más tekintetben is kimutathatóan - általában őket utánozzuk.

Nem érdemes kertelnünk: a John Diva &... csinált zenekar. Nincs bennük semmi spontán, semmi eredetiség vagy atavisztikus, misztikus teremtőerő. Akkor sem tévedünk nagyot, ha a szerelemrakétákat lényegében a Steel Pantherre adott német válaszként értékeljük. Talán nem is a válasz szó itt a helyes, inkább arról van szó, hogy lenyúltak egy ötletet, megláttak egy piaci rést és a vállalkozást ennek megfelelően kalibrálták a menedzsmenttől a könyvelőirodáig. Szerencsére az imidzsen finomítottak kicsit, így a pornográfiából itt már csak némi machismo és szexizmus maradt, viszont John Diva közel nincs olyan "karizmatikus" frontember, mint Michael Starr, Satchel gitárosként pedig úgy viszonyul Snake Rockethez, mint Yngwie Malmsteen Joe Stumphoz.

Persze jólesett volna, ha a manapság gyöngélkedő és idén is max. felemás lemezzel jelentkező Steel Pantherhez képest a Művésznő magasabb fokozatba kapcsol és egy kifejezetten erős mutatvánnyal vigasztal minket, de ez sajnos nem jött be. Az első lemez (Mama Said Rock Is Dead) kimondottan szórakoztató volt, amolyan nosztalgikus rock wurlitzerként működött. A második etap már kicsit önállóbb, viszont szürkébb lett. Bánatomra a szürkülés most tovább folytatódott annak ellenére, hogy a koncepció jól ki lett találva. Már a borító is erős kaliforniai medenceparty hangulatot áraszt amúgy David Lee Roth módra, de a lemezt indító intrót (California Rhapsody) leszámítva ez azután nem túl hangsúlyos, a tematika kiaknázatlan marad (ez alól üdvös kivétel a "Boys Don't Play With Dolls").

Nekem a hangzás kicsit száraz, dinamikátlan (van ilyen szó?), ennél már a '90-es évek elején is szóltak sokkal jobban lemezek (lásd Winger: Pull vagy Vince Neil: Exposed). A nagyobb baj mégis az, hogy a teljesítmény egyenetlen, van néhány elég jól sikerült szerzemény (pl. God Made Radio, Believe, Boys Don't Play With Dolls, The Limit Is The Sky), de akadnak olyanok is, amelyeket hallgatva besírok az unalomtól (pl. Hit & Run, Wild At Heart, a Back In The Dayst egyedül a refrén menti meg - ha egyáltalán - a sekélyes sablonosságtól).

Mindazonáltal - bár még nem volt hozzájuk szerencsém - élőben biztos tök élvezetes hallgatni őket. Sajnos úgy tűnik, hogy a "The Big Easy Tour"-nak (legalábbis eddig) csak német és svájci állomásai vannak. Ez bizony felháborító germán sovinizmus...

Tartuffe

Honlapok:
www.yossisassi.com
facebook.com/YossiSassi
yossisassi.bandcamp.com

Hopp! Hogy elrepült megint két év! Ezt abból (is) lehet tudni, hogy az Orphaned Land egykori gitárosa, Yossi Sassi új lemezzel jelentkezett. Ez sorban a hatodik szólólemez, az Orphaned Landből való kilépése óta az ötödik. Nem állítom, hogy tűkön ülve vártam az új anyagot, de most történetesen jó ütemben kapott el, mivel nemrég daráltam le a Netflixen a "Fauda" című izraeli akciósorozat négy évadát. Mondhatnám: a kimondottan izgalmas, teljes egészében ivritül és arabul végignézett sorozat kulturálisan "megágyazott" a lemez által nyújtott zenei élménynek.

Sassi - ahogy azt már korábban többször is leírtam - alapvetően zsidó, részben arab és általában véve közel-keleti zenei elemekkel dúsítja szerzeményeit. Általában orientális progresszív rocknak szokták titulálni, amit csinál, valójában nagyon kevéssé progresszív ez a muzsika, én inkább amolyan közel-keleti folk pop-rocknak minősíteném nagyon-nagyon halovány jazzes, de annál erősebb filmzenés beütéssel. A folkos, orientális motívumoknak persze nagyon örülök, de néha jól esne, ha kicsit rockosabb lenne a hozzáállás, különösen ami a szólókat illeti. Ezekből ugyanis egyre kevesebb van, pedig Sassi nem hurkakezű húrnyűvő (hallga' csak a lemezt záró "The First Sunrise"-ot!).

Úgy látszik, Sassi koncepciója régóta más, inkább a hangulatokra, egyfajta zenei panoráma megfestésére törekszik. Azt viszont el kell ismerni, hogy ez megy neki: a dalokat hallgatva szinte érzem a Júdeai-sivatag száraz, forró fuvallatát a bőrömön, látom a datolyapálmák imbolygó árnyait, érzem a képtelenül vörös, szinte már kék galileai borok gazdag ízét a számban.

A 40 percnél nem sokkal hosszabb albumon 12 szám kapott helyet, ebből ki lehet következtetni, hogy vannak itt rövidebb szösszenetek (On Shoulders Of Nephilim, Anelo), zömében középhosszú, komótos tempójú instrumentális tételek és egy valamivel bővebb lére eresztett énekes dal Ross Jennings énekével (és szövegével) a Hakenből. Kedvencem a libabőrös, buzukin játszott intró (On Shoulders Of Nephilim), valamint a rockosabb fölfogásban fogant "Uriel Machine", "Watchers Of Lyrin" és "Sirius". Nem hibátlan, de nem is rossz hallgatnivaló, különösen ha néhány körömlerágós "Fauda" epizód után elkap a hangulat.

Tartuffe

Kiadó:
Sensory/The Laser's Edge

Honlapok:
www.ice-age.com
facebook.com/IceAgeProgBand

A február nem volt a kedvenc hónapom, méghozzá több okból. Zeneileg speciel tele volt csalódással, pl. Victor Smolski új instrumentális lemezével, ami valóban instrumentális, de nem új, és a fazonigazított, nekem már bántóan lélektelen Hakennel. Már kezdtem pánikolni, hogy ez egy ilyen év lesz, de azután a virtuális térben szinte véletlenül szembejött velem a kevéssé ismert, amerikai prog metálos Ice Age új nagylemeze - gyakorlatilag 22 év hallgatás, fűben lapulás után!

Nem hiszem, hogy sokan emlékeznének a másod- (talán inkább harmad-)vonalas proggekere. Volt két albumuk az ezredforduló környékén - The Great Divide (1999), Liberation (2001) -, melyeket annak idején kötelességtudóan be is szereztem. Noha nem csúsztam szét tőlük, nagyon kellemes muzsikát játszottak; azután olyan többre érdemes bandákkal együtt merültek el a süllyesztőbe, mint a Without Warning, a Dali's Dilemma, vagy a még náluk is inkonzekvensebb Divine Regale.

Állítólag 2004-ben volt egy EP-jük (Little Bird) - ezt egyáltalán nem ismerem -, majd 2006-ban föloszlatták magukat. Próbálkoztak ugyan más néven (Soulfractured) és más stílussal, de az is hamvában holt. Hogy ezek után - több éves lappangást követően - miért, milyen megfontolásból és célokkal reaktiválták magukat, előttem tisztázatlan. Szerencsére találtak egy kiadót, a Sensory Records The Laser's Edge nevű "alosztályát", akik elég őrültek vagy kalandvágyók voltak ahhoz, hogy közel negyed évszázad hallgatás után kiadják a virágában sem túl népszerű csapat nem éppen rádióbarát új anyagát, amelyen egyébként szép csendben hosszú éveken keresztül keményen dolgoztak.

Az Ice Age nem definiálta újra magát, lényegében ott vette a föl a fonalat, ahol annak idején elhajította. Elkészítettek egy hihetetlenül korszerűtlen lemezt, amely az én olvasatomban azonban inkább kortalan, mint korszerűtlen. Ezt a két kategóriát manapság túl sokan összekeverik! A 8 tételes, közel 70 perces album lendületes, ihletett anyag, amely gondolatban úgy röpít vissza a progresszív metál hőskorszakába, hogy közben önmagában, ma is tökéletesen megállja a helyét.

Josh Pincus, aki a billyentyűk kezelése mellett énekel, nem egy klasszikus értelemben vett metálhang, nem egy őserejű rocktorok, hangszíne és stílusa engem leginkább a Dream Theater első és később önállóan is próbálkozó frontemberére, Charlie Dominicire emlékeztet, de abszolút nem gáz, könnyen meg lehet vele barátkozni. Az Ice Age új lemezét hallgatva eszembe jut még róluk a bolgár (ugyancsak elveszett és hiányolt) Pantommind és a Vox Tempus (In The Eye Of Time, 2004) - ha ez mond egyáltalán valakinek valamit.

Hát, tartok tőle, hogy ezek a jégkorszaki szakik most sem fognak bankot robbantani, de el kell ismernem: eddig ők jelentik az év legnagyobb és legkellemesebb meglepetését. Még lemezborító készítésben is leiskolázzák a mai fiatalokat. A végén akár még a toplistára is fölkapaszkodhatnak...

Tartuffe

Kiadó:
Actworld/Marquee Records

Honlapok:
www.actworld.se
facebook.com/acttheband

Két év alatt a svéd prog rock egyik legkiemelkedőbb csapata csak kiizzadt magából egy 30 perces EP-t. Ez az EP-k sorában a harmadik, a formátumról pedig már elmélkedtem a 2021-es "Heatwave" kapcsán. Tudom, hogy az ismétlés a tudás anyja, de ennek részletes újratárgyalásától most megkímélném az olvasót. A lényeg, hogy túl öreg vagyok ahhoz, hogy erre vonatkozó véleményemet megváltoztassam, még akkor is, ha egyébként az A.C.T minden egyes megjelenésének örülök.

Az előző kiadvány értékeléséhez írt nyúlfarknyi kommentárjában Kotta kolléga tett egy nagyon találó megjegyzést: "Piszkosul érzik ezt a progos ABBA vonalat". Keresve sem találtam volna ennél helyénvalóbb jellemzést! Az A.C.T azzal emelkedik ki az egyébként hihetetlenül erős skandináv progos vonalból, hogy minden zenei csavar ellenére ragadósan dallamos, minden nyakatekert riff és briliáns szóló ellenére könnyeden popos az egész (bár az "A Race Against Time"-ban azért hasítanak egyet). Valóban az ABBA jótékony kísértete lengi be a muzsikájukat. Ez itt a "The Girl Without A Past" és a "One Last Goodbye" című tételekben szinte már a végletekig ki van aknázva.

Érdekes ez, mert a zenei popularizmus, az A.C.T-re kezdettől fogva jellemző könnyed (de nem könnyelmű) csapongás a stílusok között és a musicales teatralitás nem szokott nekem bejönni. Itt valahogy a tálalás mégis olyan intelligens, hogy az ember nem tud haragudni. Kétségtelen, hogy ez nem mindenkinek kenyere, és biztos akadnak olyanok, akiknek ez már nehezen befogadható...

Véleményem szerint a "Falling" nem a csapat legerősebb próbálkozása, még az utóbbi fél évtized EP formátumban kiadott hanghordozói között sem. Habitusomból eredően jobban örülnék egy hosszabb lélegzetvételű, fókuszáltabb anyagnak, de nem lehetek telhetetlen. Sőt, igazából örülök annak, hogy egy olyan szegmensben mozognak, ahol annak idején az újkori Genesis, Phil Collins, Tears For Fears voltak a császárok, és amelyik ma rettenetesen hiányzik a pop rock műfajból. Már csak egyetlen kérdés maradt hátra: hogy a nyavalyába fogom a CD-t (bizonyára brutálisan borsos áron) beszerezni?

Tartuffe