Egy időben elég sokat utaztam nyugat-európai nagyvárosokba, meló miatt, ilyenkor mindig csekkoltam, el tudok-e csípni valami rockzenekart az egyik klubban. Ritkán jött össze, a főnökeim valahogy nem az aktuális turnédátumokhoz igazították a megbeszéléseket. Amilyen irányba halad a felvilágosult nagyvállalati kultúra, lassan lehet, ez is időszerű lesz: a munkavállalók igényeire szabni a nemzetközi mítingeket. "A projekt-nyitó megbeszélés Berlinben lesz, mert akkor koncertezik ott a Five Finger Death Punch. Márpedig alacsony pontszámot kaptunk a tavalyi megelégedettségi felmérésen, ti., hogy a kisebbségek igényeit nem vesszük kellőképpen figyelembe. Különösen alacsony volt a pontszám a rockzenét szeretők kicsi, de hangos közösségében."

Hát igen, már kisebbség vagyunk... De elkalandoztam, vissza Londonhoz! Egy ilyen alkalommal sikerült megsasolni a Tykettot ott, valamikor a kétezres évek elején, némi szerencsével. A buli sold-out volt ugyanis, de én azért este odanyargaltam. A kelet-európai létnek néha pozitívuma is van: csak kisírtam, hogy beengedjenek.

S bár ez a lemez megvolt nekem előtte is bakeliten, akkor váltam igazán Danny Vaughn fanná! A csóka nemcsak eszméletlen jó énekes, de roppant közvetlen, őszinte frontember is egyben. Ott szerettem bele a hangjába és a banda intelligens, elegáns dallamos metaljába. (Ahogy az általában lenni szokott, látni kell a zenekart élőben, hogy igazán meg tudd szeretni őket).

Ezek ellenére nem biztos, hogy írtam volna róluk (eleve, a kicsit tökösebb cuccokat kedvelem, ha már elkallódott hajmetál, akkor leginkább Fifth Angel és Heaven's Edge – ezekről értekeztem is már amúgy, utóbbiról éppen ebben a rovatban), ha a kolléga nem hozza be a Damn Yankeest és az Extreme-et. De ha ezek – amúgy jogosan – beleférnek a kategóriába, akkor a Tykettonak is itt a helye! Hiába nyomta ugyanis az MTV anno a "Forever Young" gigaslágert, a lemez maga (az éppen változó zenei klíma miatt) már nem kapta meg azt az elismerést, amit megérdemelt volna.

Az itt villantott teljesítmény alapján ugyanis ennek az albumnak egy sikeres karriert beindító alapműnek kellett volna lennie, amire ma, mint a melodikus metal egyik gyöngyszemére gondolunk vissza. Hét-nyolc évvel korábban ez így is lett volna. Ehhez képest lapátra kerültek, mert (akkor már) nem fogyott úgy egy ilyen korong, ahogy kellett volna. Vagy ha fogyott is, a nagyokosok már tudták, nem ez lesz a jövő, így nem akartak több lóvét, energiát beletenni a befuttatásukba.

A lemez bivalyerősen indul. A "Forever Young"-ot követi a "Wings", ami legalább akkora himnusz. Kb. úgy, mintha Bon Jovi az egyik megjelenésén mindjárt az elején ellőné a "You Give Love..."-ot és a "Livin' on a Prayer"-t egymás után. Ja, hogy pontosan ez történik a "Slippery When Wet"-en? Hát igen, erről beszélek, amennyiben ez a korong egy sikeres pályafutás elindítója és csúcsa lett volna, most talán egy lapon emlegetjük a "Slippery…"-vel, vagy az "1987"-tel. Van amúgy még erős szám az albumon bőven, a "Burning Down Inside"-ért vagy a "Lay Your Body Down"-ért is zaciba vágná a legtöbb zenész a nagymamát.

Az egyediségét pedig – Vaughn orgánumán kívül – az adja, hogy nagyon kiegyensúlyozott, finom-légies az egész. Köszönhetően annak is, hogy Danny boy gyakran kapja elő a torzítatlan gitárt és kíséri vele a riffeket. Ez amolyan védjegyük, mondhatni, és a magas tónusú, kiművelt énekkel együtt az AOR felé hajlítja az összképet. Ezért a Bon Jovi és a Whitesnake helyett talán a Damn Yankees a legtalálóbb párhuzam, ahol a tagok múltja okán szintén nagyon erős a vokál és puhább a hangzás (az első lemezen mindenképpen).

Summa summarum, a korszak egyik csúcsteljesítménye és hattyúdala is egyben ez a cucc, amit nagyon kevesen ismernek, annak ellenére, hogy magát a zenekart, illetve annak egyik dalát elég sokan kapisgálják. Jöhetne egy koncert valahová a közelbe, esküszöm, oda szervezném a következő ellátási lánc regionális találkozót!

Kotta

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.powerwolf.net

Bár a Powerwolf egy farkascsapat eltéríthetetlen erejével ügette magát az európai power metal új hulllámának tetejére a Sabatonnal együtt, és tulajdonképpen egyetlen albumukról sem tudnám azt mondani, hogy gyengébb lett volna, mint az elődje, a legutóbbi két-három vadászat egyes ütemei kissé összefolynak bennem: néhány slágert fel tudok idézni, de azt már képtelen lennék megmondani a többi szerzeményről, hogy melyik lemezen szerepeltek. A csapat kissé belemerevedett abba a németes, indulósan slágeres, a nagy elődöket megidéző, szimfonikus, teátrális szerepbe, amit tulajdonképpen második albumuk óta követtek, és jóllehet, benne lenne a potenciál a prezentált zenei világban, hogy ki-kikacsingassanak a színtérről – elég csak a king diamondi horror, vagy az epikus doom releváns eszköztárát felidézni – nem igazán akartak eltérni a "Járt utat járatlanért el ne hagyd!" mondás jelentéstartalmától, úgyhogy maradt a jól kitaposott farkasösvény, amely mentén a vadászat sikere több mint valószínű.

Erre tessék, vagy a kanok unták meg az állandó szögletes kalapálást, a manőverek ikertermészetét, vagy csak mostanra gondolták úgy, hogy az új taktika bevetése nem veszélyezteti a premier ligában elfoglalt helyüket, így lazítottak egyet a gyeplőn, illetve a farkas-nyakörvön, és felütve a Metal Nagy Képeskönyvét, ráböktek az első nagyobb szócikkre. Puff neki, Black Sabbath. Aki most tenyerét összecsapva, boldogan rikkant a levegőbe, hogy végre, kirobban a doom vadállat a farkastestből, annak bizony csalódnia kell – bár ha ilyen csalódások érnék az embert, nem kapnánk infarktust a stresszterhelt évektől –, mert a felvázolt zenei világ a Tony Martin-féle epikus heavy metal, ami tulajdonképpen nem meglepetés, tekintve a Powerwolf által összecsaholt dallamvilágot, az ugyanis a szombatisták felidézett korszakának germánosabb, de adekvát része.

Természetesen senki se gondolja, hogy a németek megírták az új "Tyr"-t, de vitathatatlan, hogy a másik új aspektus, a határozottan lazább, rockos megközelítés mellett sokat merítettek Martinék csúcskorszakából, aminek legfőbb eszköze Attila Dorn hegyeket megmozgató hangja: ahogy az "Alive Or Undead" lírai pillanatait elővezeti, több mint libabőrt varázsoló, a németül előadott "Glaubenskraft" kinyilatkoztatása során pedig mintha a Sabbath egyik legnagyszerűbb korszakába, a "The Eternal Idol–Headless Cross–Tyr" hármas idejébe repülnénk vissza.

A már említett könnyedebb pillanatokat a szinte poposan dallamos "Call Of The Wild", a kitörölhetetlen kórus-refrénnel ellátott "Undress To Confess" és a szinte táncolható "Reverent Of Rats" szállítják, ezekben a percekben bőven felveszik a versenyt az agyondicsőített Ghosttal, bebizonyítván, hogy a merev, masírozást előtérbe helyező, kiszámított slágerteremtésnek is megvan egy könnyedebb, lazább kifejtése, ami nem sémákat, hanem felüdítő frissítést hoz a nagy vágta közepette.

A lemezhez aztán hozzácsaptak egy már korábban elpuffantott ötletet: néhány haver segítségével feldolgoztatták pár slágerüket, kár, hogy a társak – igazából tét nélküli meccsen – nem lépték meg azt a lépést, amit a Powerwolftól is évek óta várok, és hiába  Alissa White-Gluz bájos hörgése, ha a lényegen, vagyis a zenei alapon nem változtat. (Talán Chris Harms volt annyira ötletes, hogy a "Kiss Of The Cobra King"-et egy Danzig-szerű gonoszkodásba oltsa, amitől azonban senkinek sem kell szenvedni.)

Úgy gondolom, az eddig szűkre szabott határok kismértékű kitolása, a németesen precíz mérnöki munka művésziesebbé tétele – bár a művészetről a Powerwolf esetében azért valljuk be, nehéz beszélni – határozottan jót tett az együttesnek, és az utóbbi 10 év talán legjobb vadászatát eredményezte.

Garael

Felteszem, nem nagy meglepetés a blog olvasóinak, hogy az ausztrál Teramaze zenekar nálunk nagy becsben van. Márpedig, ha nincs Watchtower, akkor Teramaze sincsen. De legalábbis nem ilyen lenne, mint amilyen. Ahogy a Control Denied és a Death sem ugyanolyan, ugyanaz lenne (ami lett). De nem csak a technikás thrash és death ősforrásaként szokás ezt a bandát emlegetni, hanem a matek-metal, és úgy általában a progresszív fémzenék közös eredőjeként is.

Mai füllel persze nem akkora nagy truváj, ami itt történik, sőt, a hangzás egyenesen megmosolyogtató (Tartuffe esetén nem feltétlenül ezt a jelzőt használnám, szerintem ő úgy kiakad(t) a dobhangzáson, mint a sezlon-rugó másfél hetes non-stop szex után; de a kiabálós ének, és a vékonyka gitárhangzás sem trendi ma már). Ugyanakkor, abba belekötni nehéz, ami zeneileg történik.

Többen ismerik talán a '95-ös "Control and Resistance" című lemezüket, arra érkezett Ron Jarzombek gitáros (az ismertebb dobos testvére) és Alan Tecchio énekesként. Nekem ez kedvesebb, vokálisan jobbnak tartom (Jason McMaster – később Dangerous Toys – hangja kevésbé idegesítő mint Tecchioé), muzikálisan pedig itt is minden megvan, ami az utódán.

Hogyne lenne, mikor a főszereplő ebben a csapatban a basszeros Doug Keyser. A Watchtower az ő szerelemgyereke, ő a fő dalszerző és a zenei agy. Ennek megfelelően a ritmusszekcióban csoda dolgok történnek. Amúgy is érdemes fülessel nekimenni ennek az erős félórának, úgy a gyatra hangzás is viszonylag gyorsan megszokható, és legalább hallani jól minden hangszert. A tisztesség kedvéért említsük meg a dobos nevét is, megérdemli – Rick Colaluca püföli a bőröket (na jó, ez eufemizmus, az elektronikus dobot), komoly kompetenciával.

A hathúrost kezelő Billy White inkább ritmusban erős, igazi thrash-speed bemutatót tart. Szólói metalos füllel kissé furák, jazzesek inkább, a kortárs Chris Poland játszott ebben a felfogásban a korai Megadethben, sőt, a gitárhangzásuk is nagyon hasonló (és hát valljuk be, nem túl combos).

S hogy milyen a muzsika? Hát olyan. Agyas. Kiismerhetetlen, csapongó, határokat feszegető. Legalábbis akkor – ne feledjük, a metal mint stílus még éppen, hogy csak kialakult. Meg amúgy is, hallgasd meg, ma már szinte felesleges a zenéről értekezni, egy kattintással mindenki ítéletet alkothat maga.

Sosem lettek híresek, az a tipikus produkció ez, aminek nagyobb a hatása (stílusokra, szcénára, kollégákra, trendekre), mint a népszerűsége. Nélkülük kicsit másfelé kanyarodott volna a történet, más törte volna az utat, picit máshogy rögzültek volna sztenderdek – bizonyos bandák, szubzsánerek ezért lehet, valamelyest mások lennének ma.

Ahogy a Teramaze is. Vagy nem, ki tudja. Ha nagyanyámnak kereke lett volna...

Kotta

Kiadó:
Frontiers Records

Honlap:
www.avalonopera.com

Hullámvölgy. Ez jellemzi leginkább a depresszióval sújtott ember kedélyállapotát és ez jellemzi leginkább Tolkki negyedik nekifutását (mit futását, döcögését) is az Avalon projekttel. Sajnálom Tolkkit, mert úgy gondolom, az Avalonra mint saját gyermekére tekint, és tudjuk: nincs fontosabb az ember életében annál, még akkor is, ha nem olyan szép, vagy nem olyan okos, mint az átlag. Csakhogy az Avalon egy album, és ha az ember más gyermekéről legfeljebb a háta mögött alkot sziklaszilárd kritikát – ami valljuk be, roppant csúnya dolog – egy művészi alkotás esetében bizony nem így van. De mit érezhet ilyenkor a szülő, mikor ott virít az újságlapon – mostanában már a digitális térben – a lesújtó vélemény?

A Frontiers azonban érzéketlen az ilyen dolgokra, és sikeresen kanyarít ki jókora szeletet a valamikor szebb napokat megélt hősök reputációjából, hogy aztán fapofával elhúzva hagyja ott az áldozatot saját semmitmondó alkotásának tetején – esetleg az alján. Tolkkit pedig nem lehetett nehéz csőbe húzni: az egykor gitárhősként és hivatkozási alapul szolgáló albumok írójaként aposztrofált zenész úgy ragadt a lehetőségbe, mint az egyszeri ízeltlábú a mézbe, főleg, ha a mézesmadzagról nagy cseppekben hullott le az édesnek tűnő, ám valójában íztelen méhtermék. A taktika bevált, és az albumra vendégül hívott énekesek neve nemhogy szerencsétlen hősünket, de engem is lépre csalt: a youtube-ról ismert és underground státuszt kivívó Pellek mellett Fabio Lione, Jake E. és az ilyen vendégszereplésekre nem nagyon vállalkozó James LaBrie neve már önmagában garancia lehetne a sikerre, főleg, ha Tolkki jó formában van. Csakhogy nincs – és itt jön a már emlegetett hullámvölgy. Mert vannak pillanatok, mikor már azt hinné az ember, hogy az első Avalon fantasztikus színvonala köszönhet vissza, hogy aztán a Frontiers szigorral a semleges középszerbe visszahúzó keze ismét megkeserítse a cukrot az ember szájában. Éppen ezért hiába kezdi Pellek úgy az albumot, mintha a második Helloween albumról véletlenül lemaradt számot találta volna meg, hiába lép ki progresszív szerepéből és vált szokatlanul játékos hangnemre LaBrie, és hiába zokog fel gyönyörű lírát Jake E., ha a lemez többi része úgy fullad unalomba, ahogyan azt a rossz példák mutatják, vagy ahogyan a kiadó nyeste dallamok teszik azt már-már megszokottan…

Tolkki pedig már rég nem az az ellentmondást nem tűrő, az önmaga útját konokul járó művész, inkább hasonlít ahhoz a kiöregedett bokszolóhoz, akit már csak felhozó emberként szerepeltetnek egykori dicsősége helyszínén, a ringben, hogy a feltörekvő tehetségek rajta mérjék le, mennyit fejlődtek egy adott időszak alatt. Persze azért néha meg-megvillan az az ököl, mert Timo nem felejtett el gitározni, de az a dalszerzői mágia, ami még a Stratovarius után is évekig jellemezte, már a múlté, és az egyenletes forma helyét átvették azok az átkozott hullámvölgyek: hallgasd csak meg a Fabio tolmácsolta wannabe Stratovarius szerzeményt, a „"Without Fear"-t, egyből megérted mire gondolok! Nem várok én csodát, de a dallamokból alkotott panelek olyan hangosan csattognak lefelé a színvonal lejtőjén, hogy azt minden bizonnyal még egy tüzér őrmester is meghallaná, aki évtizedekig szolgált a Kövér Berta mellett.

Sajnálom, hogy így alakult, és igazából az sem vigasztal, hogy a forma ily mértékű hanyatlásában a kiadónak is minden bizonnyal nagy kanala van – én végig jó dalokat szerettem volna kapni, és nem egy három-négyszámos válogatásra való ízelítőt abból, amit a hullámvölgyet okozó körülmények elmaradása esetén kaphattam volna.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.hardlinerocks.com
facebook.com/hardlineofficial

Már több alkalommal is ismertettük ezen az oldalon a Hardline történetét, és mivel nem mi vagyunk az Encyclopedia Metallica, fölöslegesnek ítélem, hogy folyton lexikális jellegű magyarázó bejegyzésekkel untassuk az olvasókat. Aki képbe akar kerülni, olvassa el remekbe szabott klasszikus lemezük, a "Double Eclipse" recenzióját. Szerencsére az újjáalakulás után kiadott néhány színtelen-szagtalan lemezt követően a csapat határozottan javuló tendenciát mutat. A tavalyelőtt megjelent "Life" már kimondottan tetszett; akkor úgy ítéltem, ez – ha nem is klasszikus – végre méltó lett a tiszteletreméltó gyökerekhez.

A kérdés persze az volt, hogy a Frontiers és annak házi fő zeneszerzője, Alessandro Del Vecchio által bőszen támogatott csapat tudja-e tartani az irányt. Azt kell mondjam, hogy igen, a "Heart, Mind And Soul" egyértelműen a "Life" által kijelölt úton halad, még akkor is, ha ez most valamelyest gyöngébbre sikerült.

Akadnak azért itt igen jól sikerült dalok, ilyen a Whitesnake hatásokat mutató "Fuel To The Fire", vagy a kicsit Bon Jovis "If I Could I Would", de összességében az a benyomásom, hogy az előző kiadványhoz képest nem sikerült előre lépni; ez a dalcsokor most kevésbé emlékezetes. Szerencsére most sem balladázták szét magukat, mindössze három lassú tétel van a lemezen, köztük a "Heavenly"-t egyértelműen az új gityós, Mario Perducani szólómunkája menti meg az érdektelenségtől. Általában véve is elmondható, hogy a bandában Johnny Gioeli orkánszerű hangja mellett egyértelműen Perducani viszi a prímet.

Nem több ez egy jól sikerült Frontiers tucatterméknél, a "Double Eclipse" varázsát – főleg 30 év távlatából és a legendás eredeti tagok (Neal Schon és Deen Castronovo) hiányában – már nem képesek megidézni, mindazonáltal kiválóan alkalmas arra, hogy a nyári uborkaszezont egy kicsit földobja.

Tartuffe

Kiadó:
Warner Bros./Rhino

Ideális esetben az előző cikkben méltatott jeles mesterremek, azaz a Damn Yankees "Don't Tred" című albuma mellé jár egy koncertfölvétel, amely eredetileg 1992-ben jelent meg a Warner Bros. kiadó gondozásában VHS kazin, majd a Rhino jóvoltából 2007-óta DVD-n is elérhető - sajnos (amennyire tudom) csak amerikai, 1-es kódos változatban (én a lejátszómban már régen kiütöttem ezt az éktelen baromságot). Nos, ez a DVD Damn Yankees rajongóknak kötelező, a korszak dallamos amerikai rockzenéiben lubickolóknak pedig melegen ajánlott, ínycsiklandó csemege. A kiadók által tervezőasztalon megszerkesztett szupercsapatok ritkán működnek, de ami itt történik, tényleg varázslat, és ezek az átkozott jenkik a grunge-vihar előtti csöndben még utoljára durrantottak/villantottak egy hatalmasat.

Ez az élő fölvétel nemcsak azért szenzációs, mert a bandát abszolút a csúcson mutatja meg nekünk, hanem azért is, mert a dupla platina bemutatkozó lemez slágerei (Damn Yankees, High Enough, Come Again, Coming Of Age) sokkal jobban szólnak, mint a '80-as évek gyönge soundját idéző stúdióalbumon. Ez még akkor is igaz, ha Ted Nugent atom hangos gitárja kicsit elnyomja a többieket - az embernek olyan érzése van, mintha Yngwie Malmsteen ült volna a keverőpult mögött. A koncertet egyébként a Rocky Mountain Jam fesztiválon rögzítették Denverben egy olyan lelkes tömeg előtt, melynek túlnyomó többsége mára már bizonyosan megszabadult a szájközépig érő bajusztól, a mundiál fizurától és a szűk, szakadt márványfarmertől - vagy nem...

A kameramunka elég profi, szerencsére a vágó sem a modern, epileptikus rohamokat kiváltó stílusban dolgozott. Elképzelhető, hogy egyeseket idegesíteni fognak a számok közé beékelt villáminterjúk, rövid intermezzók. Ezek kétségkívül alkalmasak arra, hogy kizökkentsék a nézőt zenei révületéből, de egyrészt ez jellemző fogása volt a korabeli koncertvideóknak (lásd Queensryche: Building Empires), másrészt erősítik a DVD kordokumentum jellegét. Többek között azt is bizonyítják, hogy ezek a muzsikusok tényleg mindnyájan kiváló énekesek, a tűpontos többszólamú kórusok nem utómunka eredményei: Shaw, Blades és Cartellone ezt demonstrálják, amikor a WC-ben kézmosás közben a capella eléneklik a "Where You Goin' Now" refrénjét.

A DVD a közjátékokkal együtt kb. 80 perc hosszú, ami akkoriban nem volt rossz, de azért hagy bennem némi hiányérzetet, mint az a tény is, hogy mindössze 11 dal kapott rajta helyet, melyek közül egy Ted Nugent saját száma (Cat Scratch Fever), egy 1979-es Styx sláger (Renegade), egy pedig eredetileg Night Ranger nóta (Rock In America). Szívesen megnéztem, meghallgattam volna még a fílinges "Dirty Dog"-ot vagy a húzós "This Side Of Hell"-t. Azért ez így is világklasszis cucc, még szerencse, hogy teljes egészében megtekinthető a neten (lásd alant!).

Tartuffe

Az ám nem úgy volt ám, hogy jött a Frontiers és kitalálta a szupercsapat fogalmát, hogy azután évente (inkább kisebb, mint nagyobb sikerrel) megtöltse azt újabb és újabb muzsikusokkal, ötletekkel és tartalmakkal! Lószart, mama! Ez egy nagyon régi intézmény, pl. a Warner Bros. a '90-es évek legelején alkotott ilyen tömörülést Ron Nevison producer közreműködésével. A Damn Yankees névre keresztelt csodacsapat jól ismert, kipróbált és nagybecsű muzsikusokat, remek zeneszerzőket tudhatott soraiban: Tommy Shaw énekes-gitáros a Styxből érkezett, Jack Blades énekes-bőgős a Night Rangerből, Ted Nugent énekes-gitáros pedig saját néven szerzett népszerűséget világszerte. Egyedül Michael Cartellone dobos számított akkoriban kevésbé ismerős zenésznek: de azután ő is "household" név lett a Lynyrd Skynyrdben töltött évek és a szerteágazó projektekben (Accept, Joe Lynn Turner, John Wetton stb.) való részvétele miatt.

Az egyszerűen csak "Damn Yankees" címet viselő bemutatkozó albumuk (1990) pillanatok alatt dupla platinalemez lett, a Jack Blades által szerzett "Coming Of Age" pedig egy ideig vezette az AOR slágerlistát is. Ugyan ma is állítom, hogy a "High Enough" az univerzum egyik legjobb hard rock balladája, a lemez maga nekem egy kicsit túl AOR-os volt, ráadásul a '80-as évekből örökölt, tipikusan puffogó, csattogó, mély-szegény hangzás is erősen lerontotta nálam az élvezeti faktort. Ettől persze ez még egy klasszikus lemez, bizonyos körökben ma is kultikus státuszt élvez, így aligha kerülhetne be az "Elfeledett jeles mesterremekek" rovatba.

Annál inkább a folytatás! A jól sikerült bemutatkozás után két évvel megjelenő "Don't Tread" ugyanis - annak ellenére, hogy szerintem egy jóval erősebb, érettebb, dögösebb arcát mutatja a formációnak - már nem lett dupla platina, csak aranylemez. Amikor bekövetkezett az ún. grunge (trutyi)-fordulat, a szélkakasként irányt váltó kiadó is gyorsan kifarolt mögülük, a zenekar annak rendje-módja szerint szét is hullott. Shaw és Blades ugyan még próbálkozott közösen, de a jelentős country hatásokat mutató, később pedig inkább földolgozásokkal foglalkozó Shaw/Blades koprodukció nem lett sem tartós életű, sem maradandó értékű.

Érdekességként jegyzem meg, hogy a Damn Yankees elvi lehetőségként, amolyan szellemcsapatként ma is létezik. 1999-ben akár meg is jelenhetett volna egy "Bravo" címet viselő albumuk, de állítólag egyik muzsikus sem volt elégedett a megírt dalok minőségével, így inkább újra szétszéledtek, hogy saját bandáikkal dolgozzanak. Azóta többször is játszottak együtt egy-két dal erejéig, időnként föl is repül a hír, hogy új anyagon dolgoznak, de a formálisan soha föl nem oszlott banda új anyaga azóta is várat magára. Reméljük már nem sokáig; talán éppen Serafino Perugino kiadója, a Frontiers lesz az, ami új életet lehel a tetszhalott kollektívába! A Night Ranger is már hosszú évek óta az ő égiszük alatt működik.

A lényeg, hogy a "Don't Tread" nem lett kultikus lemez, jóllehet gyakorlatilag tökéletes 53 percben mutatja meg, hogy mi a kicsit vidékies (Amerikában értsd: Western) hatásokat mutató, megadallamos hard rock kvintesszenciája. A Shaw-Blades-Nugent triász fantasztikusan egészíti ki egymást, mindhármuk hozzájárulása nélkülözhetetlen: Shaw és Blades hozták a felejthetetlen dallamokat és míves kórusokat, míg Nugent szállította a dögöt és a fegyverforgató tehénpásztor (értsd: cowboy) vagányságát. Az utóbbiból határozottan több van a "Don't Tread"-en, mint a debütáción. Persze itt is akad "High Enough"-szerű fülbemászó ballada (Where You Goin' Now, Silence Is Broken), de hangsúlyosabbak a cowboy kalapos, western csizmás, pickup truckos hard rock himnuszok (Don't Tread On Me, Fifteen Minutes of Fame, Double Coyote, Uprising). Ezek mellett szerepel itt még pár olyan dal is, mint a Mötley Crüe hatásokat mutató "This Side Of Hell", vagy a Van Halen által ihletett "Firefly".

A lemez borítója tökéletes foglalata az itt hallható muzsikának: ez vérbeli redneck keményrock/hajmetál, de még mielőtt valaki a redneck kifejezéssel általában összekötött műveletlen, gyufaszálat rágcsáló vértahóra asszociál, adjon esélyt ennek az elfeledett mesterremeknek, s meglátja, hogy mennyi muzikalitás, hangszeres tudás, dallamérzék, finom intelligencia szorult belé!

Tartuffe

A southern rock nem igazán európai stílus, az itteni népszerűsége meg sem közelíti az ottanit, hiába Gojko Mitic és Limonádovy Joe. A Lynyrd Skynyrd azért errefelé is megvan, a Molly Hatchet még csak-csak, de a Blackfoot már nem igazán ütötte át az ingerküszöböt. Erre utal legalábbis az, hogy a "Blackfoot zenekar lemezkritika" kifejezés a gugliban néhány említésnél – azok is jobbára tőlem – többet nem hoz fel. Pedig egy, a '60-as évek végén alakult patinás és legendás bandáról van szó. Igaz, többször voltak inaktívak az 50 éves pályafutásuk alatt, legtöbbször amúgy éppen azért, mert néhány tagot (köztük a banda kulcsemberét, a gitáros-énekes Rickey Medlocke-ot) átszippantotta a Lynyrd Skynyrd a soraiba.

1975-ben jelent meg az első albumuk, de pályafutásuk csúcsán egyértelműen '79 és '82 között voltak. Az 1979-es "Strikes" még egy igazi southern rock lemez, de már itt megvillantották, hogy ennél többre hivatottak és képesek ("Road Fever", "Train Train" és minden idők egyik legjobb epikus száma – a "Child in Time" és a "Stairway to Heaven" után – a "Highway Song"). A "Tomcattin'" és a "Marauder" már inkább lettek vérbő hard rock korongok, déli behatásokkal-gyökerekkel persze.

Erre a korszakra a koronát (megint csak minden idők egyik legjobb élő felvétele a "Made in Japan" és a "The Song Remains the Same" után) a "Highway Song Live" tette fel 1982-ben, mely egy elementáris erőben lévő hiper-tehetséges southern hard rock bandát mutat (írtam róla korábban, ha valakit érdekel, megtalálja). Fene se gondolta, hogy mindezek után bevesznek egy billentyűst (mondjuk, ha már, akkor Ken Hensley-t), és egy teljesen más (dallamos) irányba mozdulnak el. A korszellem ugyebár…

Nem szidom az ezt követő megjelenéseket, mert azokon is találni egy-két jó számot (egyik napról a másikra nem lettek fos dalszerzők, sem szar zenészek), de az a korszak már inkább az AOR rajongóknak tud örömet szerezni. Míg a fent tárgyalt aranykor bárkinek, aki kedveli a tökös hard-heavy rockot, és nem vet meg némi egyediséget sem. Gondolok itt az autentikus western imázsra (több tag részben-egészben indián származású) és ízre (pl. bendzsó, zongora, trombita néhány számban – ne ijedj meg, ezek ettől még tényleg dögös lemezek), valamint arra a bizonyos nagybetűs fílingre, mely majd' szétveti a szerzeményeket. Ez a muzsika csak ott születhetett meg, Európában nem.

Úgy látszik, ez nem olyan, mint a westernfilm, amit az NDK-tól az olaszokig mindenki megtanult többé-kevésbé élvezhetően csinálni. A muzsika mélyebbről jön, itt nem lehet csalni!

Kotta

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.kingcompanyband.com
facebook.com/kingcompanyofficial

Minden alkalmat megragadok arra, hogy elmondjam, volt egyszer egy finn progresszív metál zenekar, amelynek ugyan 600-900 forintos áron szórták a második, egyben utolsó lemezét, mégis stócokban állt a lemezboltokban (amikor még volt ilyen). Úgy hívták őket, hogy TunnelVision, és a mai napig totálisan oda meg vissza vagyok értük. Nos, ennek a méltatlanul feledésbe merült megunhatatlan, örök kedvencnek dobosa, Mirka Rantanen, valamint a Frontiers Kiadó ipari léptékű keltetője hívta életre a King Company nevű formációt (nem mellesleg egykori Warmen, Thunderstone, Kiuas tagokból).

A "Trapped" már a csapat harmadik lemeze; a debütáció (One For The Road) még mérsékelt sikert aratott nálam, elősorban Pasi Rantanen (Thunderstone) éneke miatt, de a második album - amelyen egy Leonard F. Guillan nevű olasz-argentin csákó énekelt - teljes érdektelenségbe fulladt. Őszintén szólva egy pillanatig sem gondoltam volna, hogy lesz folytatása, így komoly meglepetésként regisztráltam a tényt, hogy megjelent egy harmadik lemez is, ezúttal egy számomra ismeretlen finn dalnokkal, egy bizonyos Ilkka Keskitaloval a mikrofon mögött.

Sajnos az alapvetően dallamos, rádióbarát, kicsit retrográd hangulatú hard rock muzsikát játszó együttes most sem tudott olyan dalcsokrot összeállítani, ami levett volna a lábamról. Keskitalo hangja jó, de a 12 egy tucat-fajtából való, Antti Wirman nagyon ügyes gitáros, de a stílusa nem ide való, Jari Pailamo billentyűs pedig csak epizódszereplő. Értem én, hogy a zenei agynak számító Rantanen rajong a '80-as évek dallamos rockzenéjéért, de ez egy már eleve telített piac sablonos, színtelen-szagtalan tömegterméke. Ehhez képest összehasonlíthatatlanul jobb, fineszesebb, izgalmasabb, fülbemászóbb az ugyancsak Frontiershoz szegődött magyar Stardust. Na, pl. éppen az ilyen nagy nevekkel teli, mégis jellegtelen csapatokkal való összevetésben domborodik ki az, hogy Horváth Ákos (alias Adam Stewart) milyen kivételes dalszerző!

Nem rossz muzsika ez, hallatszik is, hogy profik játsszák, akadnak is erősebb dalok (pl. Nobody's Fool), de valahogy elmegy az ember füle mellett; nincs jobb szó: ártalmatlan. Nem értem, hogy Mirka Rantanen (akit dobosként nagyon tisztelek) miért nem a TunnelVision zenészeit trombitálja össze, hogy halottaiból föltámasszák azt, ami - üzleti sikertelensége ellenére - tényleg maradandót alkotott. A TunnelVision zenészei ma jobbára parlagon hevernek. Miért is? Hogy lehessen King Company? Na, ne már!

Tartuffe

Kiadó:
Frontires

Honlap:
facebook.com/officialcrowne

A Frontiers megint megcsinálta. Minden aggodalom és következmények nélkül. Összetrombitált egy skandináv dallamos hard rock kollektívát a műfaj tipikusnak és menőnek számító csapataiból, hogy a fülledt nyári estéinken legyen mit hallgatni, miközben kétségbeesetten próbáljuk jéghideg fröccsökkel egészséges szintre visszahűteni a kánikulában fölforrósodott aputestünket. Ez önmagában kétségkívül emberbaráti cselekedet, de hogy művészileg mennyire értékes, zeneileg mennyire maradandó, az már más kérdés. Könnyű ez, mint a sportfröccs, és éppúgy percek alatt kövér cseppekben ki is izzadjuk.

Perugino bácsi ezúttal a következő muzsikusokat hívta föl, hogy csilliomodik "szupercsapatát" összeállítsa: Alexander Strandell énekel (Art Nation), Jona Tee billentyűzik és ritmusgitározik (H.e.a.t), John Levén bőgőzik (Europe), Christian Lundqvist dobol (The Poodles) és külsősként Love Magnusson felelős a gitárszólókért (Dynazty). Ezzel nagyjából be is lőttük, hogy mi várható a bandától. Egy kicsi mindenből, egy kortyintás minden egyes együttesből, amit a leszerződött muzsikusok képviselnek.

Habkönnyű szórakoztatás folyik itt szűk 44 percben; ahogy a bevezetőben írtam: következmények nélkül. Persze profi az egész, a kölyökképű Strandell fülbemászó dallamokon szirénázik a fülünkbe, Magnusson olykor már Malmsteent idéző szólókkal kápráztat el minket, de mégis olyan művi az egész, mint a Frontiersra alaphangon jellemző, gagyi álszimfonikus intró a címadóban, vagy a langyi-lötyi, eurovíziós rockdiszkó a "One In A Million"-ban (ja, inkább "12 egy tucat" lesz az!) vagy a "Set Me Free"-ben (itt legalább van egy jó kis szintiszóló).

Nem haragszom én Perugino bácsira, nem haragszom a haknizó zenészekre sem, valamiből meg kell élni, ráadásul ezek a dalok (főleg az energikus "Sharoline") még mindig úgy viszonyulnak ahhoz, amit manapság a rádióban vagyunk kénytelen hallgatni, mint egy New Zealand-i sauvignon blanc a műanyag flakonban árult homokháti tablettáshoz. Szóval jó ez, könnyen csúszik a meccs közben, de ahogy beindul a buli és föltekerjük a hangerőgombot, inkább valami velősebb, tartalmasabb, időtállóbb fog előkerülni a '70-es évekből...

Tartuffe