Honlapok:
www.barockproject.net
www.lucazabbini.com
facebook.com/barockproject

Mikor leültem a gép elé, hogy megírjam ezt a recenziót, azonnal a Monty Python szürreálisan zseniális jelenete jutott eszembe a Hülye Járások Minsztériumáról. Ha lenne Hülye Együttesnevek Minisztériuma, az északolasz (modenai) Barock Project bizonnyal minimum államtitkári beosztásig jutna ezzel a névválasztással. De tényleg, kinek nem veszi el a kedvét egy ilyen jellegtelen név, aminek ráadásul vajmi kevés köze van ahhoz a stílushoz, amit a banda ténylegesen képvisel? S hogy pontosan mi is ez a stílus? Hát itt vagyok én nagy bajban, mert a BP teljes mértékben kategorizálhatatlan.

Egyébként – nyilván nem függetlenül a szerencsétlen névválasztástól – évek óta kerülgetem őket. Mindig is éreztem, hogy amit hallok, elképesztően zenei, ugyanakkor elriasztott az ezerarcúság és a billentyűk nyomasztó dominanciája a gitárok által meghatározott "kánoni" rock hangzás kárára. Megalakulásuk, azaz 2004 óta már féltucat lemezük jelent meg, de az első olyan, amit minden előzetes kételyem ellenére végig élveztem, az a 2019-es "Seven Seas" volt. Gondolkoztam is azon, hogy utólag megírom a kritikát, de azután meghallottam, hogy az idén megjelenik az új album, így inkább ezt az alkalmat használom föl arra, hogy bemutassam őket az olvasóknak, kollégáknak.

Visszatérve a stílusra, alighanem a progresszív rock címke ragasztható rájuk leginkább, de ez durva általánosítás. A billentyűközpontú muzsika eredeti ötletgazdája, fő motorja és elsődleges zeneszerzője Luca Zabinni, aki Electric Light Orchestra és Emerson, Lake & Palmer lemezeken nőtt föl, miközben a zeneiskolá(k)ban elsősorban klasszikus és jazz zenei hatások érték. Lényegében ő határozza meg az együttes arculatát, amibe simán beletartozik a névadó (bár félrevezető) barokk zene, a klasszikusok, a népzene, pop, a rock és a jazz. Zabbini mindemellett meg van áldva nem elhanyagolható filmzenés hajlamokkal is – szólóban volt is ilyen próbálkozása. Mindez egy egészen sajátos egyveleget alkot a BP lemezein, amit én néha picit unalmasnak, néha viszont (és szerencsére ez a gyakoribb) kifejezetten izgalmasnak érzek.

A billentyűzés mellett alkalomadtán éneklő és gitározó Zabinni mellé az előző albummal került Alex Mari, akinek csatlakozása szerintem jó irányba mozdította el a folyamatokat. Michael Sadlerre hasonlító orgánuma miatt egyre többször ugrik be nálam a Saga párhuzam. Marco Mazzuoccolo gitáros sem régóta muzsikál velük, sajnos ő kevésbé meghatározó eleme a BP-nek, pedig valamivel több gitár riff és szóló határozottan javítana az összképen.

A 70 perces lemez tematikusan egy időutazó élményei köré van fölépítve, a dalok megírásához a covidos/karanténos időben fogtak hozzá. Sokat mókoltak azzal, hogy a megfelelő hangzást megteremtsék; a sounddal nincs is probléma, pedig a lemez saját (kiadófüggetlen) kiadásban jelent meg. A nagyzenekari megszólalástól kezdve a szintipopig, az ELO és Saga-féle progresszív rocktól a filmzenés hangulatteremtésig mindent (is) találunk az albumon.

Nekem némileg frusztráló a stiláris fókusz hiánya, főleg amikor szembejön velem egy zseniális téma, ami nincs rendesen kibontva, mert fél perc múlva már másfelé kalandoznak. Mindeközben az ember végig tudatában van annak, hogy nagyszerű muzsikusokat hall, akiknek a kisujjában van az elmúlt néhány száz év teljes zeneirodalma. Van egy olyan érzésem, hogy ez élőben, egy koncertteremben sokkal jobban működik, mint fölvételről az otthoni kényelemben. Ugyanakkor azt kell mondjam, hogy aki – mint Zabinni maga – ELO lemezeken nőtt föl és Kieth Emersont tartja a rocktörténelem legjobb billentyűsének, mindenképpen jól teszi, ha ad egy esélyt a zenekarnak.

Tartuffe

Kiadó:
Nefes Records

Honlapok:
www.alkera.net
facebook.com/alkeraband

Az orientális heavy metal, főleg annak minősített, népzenei és progresszív elemekkel dúsított változata gyakorlatilag önálló műfajjá nőtte ki magát az utóbbi években. A zsáner nagy úttörői egyértelműen a török Mezarkabul/Pentagram, az izraeli Orphaned Land és a tunéziai Myrath voltak, akik régóta állandó és meghatározó tényezői, hivatkozási pontjai önkéntes zenei fölfedező tevékenységünknek. E három együttes azután megtermékenyítette (rossz az, aki rosszra gondol!) a Földközi-tenger javarészt muszlimok által lakott déli és délkeleti partvidékét. A sivatagos talajon olyan új hajtások szökkentek szárba, mint az Ostura, Amaseffer, Edgend, Turbulence, Nawather, Kawn, Carthagods, Amadeus Awad's Eon és nem utolsó sorban a PUi.

A Mezarkabul/Pentagram és a PUi elsősorban azért érdekesek, mert a legújabb internetes turkálásom következtében most terítékre kerülő Alkera is török csapat. A markáns különbség abban áll, hogy itt gyakorlatilag végig törökül dalolnak - kivéve a "Nonchalant" című bónusz nótát, ami a videoklipes "Dilhun" angol nyelvű változata. Szerintem a török nyelv következetes használata egyáltalán nem zavaró - bár a "Nonchalant" alapján talán kijelenthető, hogy - a nemzetközi hallgatóságot figyelembe véve - az ilyen gesztusok hosszútávon kifizetődnének.

Onur Çobanoğlu énekes férfias, mélyebb fekvésű orgánuma talán nem éppen a kedvencem, de igazából semmi baj sincs vele, és jól áll neki a szerencsére minimális mértékű rekesztés, mikrofonba röfögés is (pl. Taş Yuva). Bár kimondottan feszes és furfangos a ritmusszekció (dobos: Yalçın Hafızoğlu, basszer: Ozan Tuncal) a főszereplő itt egyértelműen a ronda, fej nélküli gitárral kedélyeimet borzoló Faruk Aydin Toksöz. Sajnos a szólókat nem erőlteti, de a riffmunkája ötletes, mesteri, tanítani való, fejszaggató, egészen magával ragadó.

A "Kum Saati" című intrumentális bevezetést fölöslegesnek és hosszúnak érzem, de azután már nincs üresjárat a lemezen. Még a nem túl inspiráló ballada, a "Katatoni" is beeszi magát a végére a bőröm alá, köszönhetően elsősorban az album legátgondoltabb, legdallamosabb gitárszólójának. Jelenleg nálam a "Son Rüya/Peripeteya" kettős a csúcs, az előbbi a szólóértékű riffel (gitárkísérettel) és a szám végén hallható nyugis (majdnem pinkfloydos) szólóval, az utóbbi instrumentális tétel pedig azzal, hogy simán szerepelhetne egy Dream Theater lemezen is (ha így lenne, még meg is jegyezném, hogy Jordan Rudess végre leszokott a halálosan idegesítő és szemfényvesztő vértyogásról).

Én valamivel több közel-keleti motívumot és lényegesen több hangszeres szólót szeretnék tőlük hallani, de azt kell mondjam, hogy az Alkera az orientális metál műfajon belül az utóbbi évek egyik legnagyobb revelációja. Az ilyenekért érdemes döntögetni, kibelezni a világháló virtuális kukáit. Ahogy mondani szokás: van benne potenciál - egészen pontosan az a potenciál, hogy az év végi toplistámra is fölkapaszkodjon.

Tartuffe

Accept: Humanoid (2024)

A Tornillo-féle újjáalakulást nagy hallelujával üdvözöltem, idővel viszont lohadt a kezdeti lelkesedésem. Ennek egyik oka az ezt megelőző öt album egyneműsége lehet. (A banda történetének első felvonásában, a '79-'96 között megjelent 11 lemez között elvétve találunk két hasonlót. Hangzásban, felfogásban is eléggé különbözőek ezek, a kétezres évek lemezei viszont meglehetősen homogének, egy idő után pedig már kiszámíthatóak lettek.) Az érdeklődés lankadásának másik oka, hogy Accept helyett Wolf Hoffmann Bandről kellene leginkább beszéljünk 2024-ben…

Így nehezen vettem rá magamat az első meghallgatásra, egy újabb példa arra, hogy nem szabad prejudikálni, előítéletekkel közelíteni egy alkotáshoz. A korong ugyanis kifejezetten jól sikerült, erős dalokkal és markáns nosztalgikus felhangokkal. Úgy látszik, nekem már ez kell… a retró. Rockosabb szerintem ez a szösszenet, mint a korábbi öt. Ha leegyszerűsítve azt mondjuk, hogy a germánok az AC/DC-ből és a Judas Priestből rakták össze a kezdeti stílusukat, akkor most nagyot léptek a korai korszakuk, és azon belül is a DC felé. Emellett a fénykoruk ('82-'85) legjobb fordulatai, megoldásai is megidézésre kerülnek. Szép hosszú lesz így a vénasszonyok nyara náluk is, ahogyan a Priest esetében. Aminek én végül is örülök, Wolf Hoffmann Band ide, vagy oda.

The Treatment: Wake Up The Neighbourhood (2024)

Méltatlanul kevés figyelem vetül erre az angol zenekarra, pedig nem rosszabb, mint mondjuk a hasonló stílusban nyomuló Airbourne. AC/DC ihletésű, lendületes dallamrockban utaznak ők is, és miközben megidézik a '70-es (lásd még Aerosmith, UFO) és a nyolcvanas (pl. Tesla, Krokus) éveket, van bennük egy kis modern stich is. Ebben a tekintetben a svéd Eclipse-hez is hasonlíthatjuk őket: feszes riffek, jó dallamok, a küldetés pedig ezek transzponálása a jelenbe, a kor elvárásainak megfelelő hangzással, a mai tinédzserek ízléséhez igazítva.

Nem mondom, hogy ez a legerősebb albumuk, de ismerkedésnek megteszi. A harmadik énekesüket nyűvik amúgy (hat eddig megjelent lemezen), és néhány gitárost is leamortizáltak közben, de ez különösebb törést stílusban, lendületben eddig nem okozott náluk. A gyakori tagcserék lehetnek azért a relatív sikertelenség hátterében, de az előző korongjuk címével összhangban, ők azért töretlenül várják, hogy a szerencse rájuk mosolyogjon végre (Waiting For Good Luck).

Demon: Invincible (2024)

Leírtam legutóbb, hogy nagyon csípem a "The Uninvited Guest"-et, és azt is, hogy az első két lemez után már kevésbé karcos, kevésbé különleges muzsikát toltak, úgy nagyjából a Magnum stílusában. A nyolc évnyi csend után magáról újra életjelet adó csapat ott folytatja, ahol abbahagyta: veretes, old-school hard rock hallható itt, igen, pontosan a Magnum stílusában. Azaz helyenként melankolikus, itt-ott AOR-ba, máshol kicsit progresszív irányba forduló, billentyűvel bőven megtámogatott, érett férfimuzsika ez. Hopp, ez a leírás a Uriah Heepre is feszesen passzol, azaz Heep-Magnum fanoknak ajánlott leginkább az anyag.

Hozzá kell tegyem azért, hogy Hill hangja sokat változott a hőskor óta, az idő nem csak a hangszínét, de talán az előadásmódját is átformálta kissé. Az öblös hang tulajdonképpen oké, de nekem hiányzik belőle az a csipetnyi hisztéria, őrület, ami annak idején egyedivé tette. Ezen felül a zenei teljesítményre rosszat nem igazán lehet mondani, Dave kompetens zenészekkel vette magát körül most is. Nem kihagyhatatlan, de ha csipázod a fent említett két bandát, akkor örömet lelhetsz benne.

Kotta

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
facebook.com/teramaze
teramaze.bandcamp.com

Most őszintén, most mi a jó büdös francot mondhatnék a Teramaze-ről? Hogy kéne lereagálnom azt, amit az utóbbi időben művelnek? Olyan ez az ausztrál progresszív banda, mint egy csalfa szerető. Hol életem legszebb pillanatait szerzi (lásd "Halo", 2015), hol keserű csalódások okozója (gyakorlatilag bármi 2020 óta, pl. "Flight Of The Wounded"). Direkt engem provokálnak? Szívatás az egész, vagy valami rossz csillagzat alatt született reklámfogás? Évek óta altatnak gyöngébbnél gyöngébb, szirupos, "overproduced" töltelékzenékkel, most meg rápihennek és kiadnak egy ilyen - ha nem is tökéletes, de korábbi teljesítményükhöz és megkérdőjelezhetetlen tehetségükhoz méltó - albumot? Ha képesek ilyesmire, miért borzolták az idegeimet évekig?

A legszívesebben jól fenékbe billenteném Dean Wellst. Járna neki a tockos, mert senki másra nem lehet rákenni az elmúlt néhány év izzadságszagú kínlódását. Folyamatosan cserélődtek körülötte az emberek, kiadói kontroll és külső fül hiányában mindenre rátelepedett, még a mikrofont is magához ragadta, elkezdett poposodni és laposodni, miközben ipari mennyiségben tolta ki magából az EP-ket és LP-ket, mint aki nem emészt, nem asszimilál, csak eszik és ürít.

Elnézést kérek az olvasóktól, elismerem, hogy zaklatott vagyok, de ez annak a jele, hogy nekem igenis számít, éppen milyen formában muzsikál a Teramaze, mert fontosak nekem. Egyébként már tavaly fölgyúltak bennem a remény apró fényei, amikor megtudtam, hogy kiadtak egy rövidke koncertalbumot (Live at 170 Russell), amelyen újra az általam nagyra becsült ifjú titán, Nathan Peachey énekelt. Reményem nem is volt alaptalan, mert Peachey visszatérésével mintha újra magára talált volna a csapat. Pedig továbbra is Wells a főnök/zeneszerző, sajnos még erőlteti is az éneklést (különben nincs rossz hangja, de inkább vokálozásra született, mint frontemberi posztra), a nagyzenekari kíséretek is őrjítően műanyagok (és fölöslegesek), de a dalok újra jók!

Még mindig poposabb a hangvétel mint szeretném (főleg, amikor Wells énekel), egy rendes billentyűs is nagyon elkelne, aki inkább az eredeti rock hangzások (pl. Hammond, Moog stb.) és nem a nyálas szinti, ál-nagyzenekari kíséretek bűvöletében él, de az összkép kezd letisztulni, újra progresszív metál szól a hangfalakból - valahogy inspiráltabb, mélyebb, tartalmasabb az egész. Tetszik, hogy a "Madam Roma" című dalban - ez szerintem a lemez csúcspontja - van egy kis jó ízléssel és önmérséklettel adagolt hörgentyű, mint ahogy tetszik a 15 perces, lemezt záró címadóban a szaxofon bátor használata is - mindig mondtam, hogy ennek a hangszernek helye lenne a keményebb műfajokban is (lásd Dream Theater: Another Day).

Az 56 perc körüli album koncepciójában a "Her Halo" (2015) és a "Sorella Minore" (2021) történet folytatása. Az intrót (A Place Called Halo) nem nagyon tudom hova tenni, főleg a kontakthibának tűnő szaggatást (rögtön pánikszerűen szerelni is kezdtem a cájgot), sem a rettenetesen művi cselló samplerrel elbaltázott közjátékot (I Mantissa), de a többi nóta nagyon adja (alighanem éppen a mellékelt promóciós videón látható "Standing Ovation" a leggyöngébb szám a lemezen). Azért még kapaszkodni kell a "Her Halo" színvonalához, de ez az anyag roppant biztató a jövőre nézve. Remélem, nem csak egy pillanatnyi föllángolás.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.scardust.co
scardust.bandcamp.com

Epica, "Awake" és "Change Of Seasons"- korabeli (!) Dream Theater, a Pink Floyd gyermekkórusa, némi jazz, a  hörgés és a klasszikus éneklés közti összes vokális skála végigbravúrkodása, mindez a féktelenség, a szabályokat hírből nem ismerő, ám mégis tradicionális attitűd kereteibe ágyazva, amiben úgy feszül egymásnak a tegnap és a holnap, mint párosodni készülő bikák a tüzelő tehén előtt, műszaki érdeklődésűek kedvéért pedig a megoldhatatlan egyenlet spirituális zenei megoldása -  vagy csak egy olyan humbug, amit nagykanállal faltam be, harminc évnyi metal rajongói létem ellenére.

Akármennyire is zavarosnak tűnnek bevezető gondolataim, jobban átgondolva az egészet, nem tűnik rossznak, bár a bulvár harsány figyelemfelhívását használó felütésemet sokan gyanúsnak találhatják. Legyen! Kezdem máshogy: az Epica progresszív elemekkel is kacérkodó munkássága hivatkozási alap a stílusban, a true fanok értékrendjében bőven megelőzve a filmzenei babérokra törő, mainstreammé váló Nightwisht a képzeletbeli zenei ranglétrán, ami miatt még nem hallottam/olvastam olyan véleményt, ahol a két csapat összehasonlítása ne a hollandokat hozta volna ki a "valódi" értékteremtőnek. (Ami lehet, hogy igazságtalan, lehet, hogy csak a kommersz megoldásoktól idegenkedő kemény mag alapvető, reflexből történő elutasítási hozzáállásának megnyilvánulása – ezt döntse el minden olvasó saját maga, tőlem ne is várjatok bírói szerepet.)

Az "Awake"-ről és a "Change Of Seasons"-ről nem kell sokat írnom – megtette azt helyettem annak idején minden metal-orgánum: a Dream Theater a két album által (is) joggal karcolta be magát a metal történelem aranylapjaira, a progresszív metal origóját meghatározva az általuk ismertté tett új stílus epigonjai között.  

Izrael, ez az alig 10 milliós nemzet (a diaszpórától eltekintve) igazi nagyhatalom az undergroundban, ha olvasod a blogunkat, biztos találkoztál már az Orphaned Land vagy az Amaseffer nevével – a folkból származó progresszivitás valószínűleg az "alapanyag" kiváló formázhatósági lehetőségéből adódik, jóllehet, a Scardust nem ezen a vonalon indult el.

Első találkozásom a csapattal egy 2022-ben kiadott, "Evolution of the Disney Princess (But She's Metal)” című single volt, ahol a játékos, de szokatlan címből egy szokásos, cukormázas, female-fronted csapat produktumára gondoltam – ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna – de mégis: az evolúció szót itt aztán komolyan gondolták a fiúk és a lány, hiszen a musicales alapokra olyan töredezett felépítésű, ám mégis koherens egészet alkottak, ahol minden megtalálható, amit a szimfonikus csapatok a különböző stílusárnyalatokban közvetíteni szoktak - mindezt izgalmas mixbe keverve: az énekes a hörgéstől a klasszikus stílusig mindenre (is) képes, a gitárosok pedig úgy adagolják a vokál alá dallamos, de egyben furfangos, Petrucci hangszerkezeléséből kinövő témáikat, ahogy az egyszeri politikus kampány-időszaki ígéreteit (csak a Scardust valóra is váltja őket.)

Noa Gruman, az énekes pedig egy igazi multitalentum, nem csak vokális képzettségét tekintve: a dalok írásáért és szövegeiért is ő a felelős – most mondjátok erre, hogy nem létezik a Spice Girl által megálmodott Girl Power?  – és ha a hörgéses részeket hallgatom, jómagam is legszívesebben szűkölve bújnék az asztal alá – már ha heavy metalt kedvelő kutya lennék.

A Scardust nyitó tétele, az "Overture for the Estranged” pedig úgy köszön be, ahogy a magyarok annak idején Európába, csak itt nem legázolás, hanem seggre ülés lesz az eredmény, mármint a csodálkozástól, hogy ilyen létezik. Létezik? Szerencsére igen. A dal tulajdonképpen egy kvázi instrumentális tétel, a "Change Of Seasons" felépítési metódusát és megoldásait eszünkbe juttatva, ugyanakkor a szimfonikus metalra jellemző dallamokkal és progresszív zongorafutamokkal – 3:40-től azok az "Awake" utalások… komolyan, könnybe lábadtak a szemeim –, olyan erős túrakezdés ez, amit igazán nehéz felülmúlni, pedig, pedig… ez valóban csak a kezdet.

A strukturáltság induló ütemei a folytatásban csak muzikális csalinak bizonyulnak, amit aztán jazzes libikóka és a gyermekkórusok első megjelenése követ, hogy aztán Mozart-etűdbe váltva jöjjön a Dream Theater deja vu és a hajlításokkal teli vokális akrobatika. Mindez egy számban, de tovább is van, mondjam még?

Epica-szerű progresszív taktusokkal kezd a "Tantbus II", hogy aztán odakacsintson egyet a Nightwishnek is, persze csak utalás szintjén, Noa pedig úgy játszik a hangjával, mint a magyar monetáris politika az idegeinkkel, csak ettől nem idegesek leszünk, hanem figyelmesek – ami azért kell a sokszor disszonáns töréspontokhoz –, a refrén azonban segít az eligazodásban, eszünkbe juttatván a slágerkorszakát élt/élő Theriont is.

A lemez közepe aztán úgy fordul káoszba, hogy mégis nyilvánvaló legyen a mélyén megbújó kompozíció: a "Concrete Cages" már tényleg Pink Floyd-szerű hangulatot varázsol, amit egy fantasztikus basszus szóló koronáz meg, emellett az őrületet a metal-univerzumban általam eddig nem hallott tekerőlant fokozza a végsőkig, de ezt csak hiszed, hiszen Noa jazz-sztenderd játszadozása úgy fűti fel a hangulatot, mint Észak-Koreában az asztalra kerülő fél csirkecomb.

Az "Over" szintén apró, csodálata méltó instrumentális és vokális puzzle-elemekből áll össze: van itt death metalos hörgés és angyali gyermekkórus közös kérdezz-felelekje, őrületes szövegköpködés és "Awake"-jellegű staccato riff és billentyű párbaj. Nem húzom tovább az írást, mert szavakban nehéz kifejezni azt, ami a zene lényege: az "Under” smooth-jazzes felütésén már nem csodálkozunk, mint ahogy a "Gone" ezúttal "Images And Words" témaidézésén sem, amire mégsem kiálthatunk plágiumot, mert pusztán csak hangulati és módszertani reprodukálásról van szó (no jó, talán annál azért többről).

Nem állítom, hogy nem kell három vagy négy, odafigyelős meghallgatás ahhoz, hogy az egyébként megadallamos refréneket kibonthassuk a tüskés instru-káosz-burokból, de úgy gondolom, ezúttal a burok tüskéinek alapos vizsgálata még édesebb dologgal szolgálhat, mint maga a termés. Már ha szereted a fanyar és nem szokványos ízeket (a hangjegyek éttermében).

Garael

Kiadó:
Music Theories Recordings/Mascot

Honlapok:
www.arjenlucassen.com
facebook.com/arjen.a.lucassen
lucassensoeterboekplan9.bandcamp.com

Arjen Lucassen szinte kifogyhatatlan forrása a minőségi rockzenének. Igazi örökmozgó, aki már többször megfenyegette a rajongóit azzal, hogy visszavonul, de a végén mindig előhúzott a közmondásos kalapból valami újat - és mint mondottam: minőségit. Hogy egy manapság divatos (és megjegyzem: magyar füleknek irtózatos) anglicizmussal fejezzem ki magam: ezt nem látta senki sem jönni. Lucassen kotorászott egyet a tekintélyes archívumában, és - hogy-hogy nem - rátalált egy 30 évvel ezelőtt fiókba dugott, teljes lemeznyi anyagra.

Lucassen a Vengeance nevű csapata szélnek eresztése után (és még az Ayreon projekt beindítása előtt) kollaborált Robert Soeterboek énekessel. A Whitesnake tipusú, blues alapú hard rockra szakosodott Planet Nine nevű formáció nemcsak az Ayreon sikerei miatt állt földbe, hanem mert akkoriban az ilyenfajta muzsikának igencsak megzuhant az ázsiója. Lucassen mester most elérkezettnek látta az időt arra, hogy a nagyérdeművel ezen szerzeményeit is megossza, természetesen nem az eredeti formában, hanem újra rögzítve, modern köntösben, ahogy illik. Az ember eltűnődik, hogy vajon mi lapulhat még ott a fiókban...

Az alapváltozaton 11 dal kapott helyet (kicsivel több mint 46 perces játékidővel), de a bónusz lemezen találunk még két szerzeményt (Stand Tall, Gimme The Nighttime), illetve egy rakatnyi demót. A projekthez Lucassen szűkebb pátriájából, a ma már hivatalosan (és eléggé körülményesen) Nederland (Németalföld?) néven szereplő Hollandiából toborzott muzsikusokat, akik közül az előttem korábban teljesen ismeretlen Marcel Singor szólógitáros a legjobb reveláció: nagyon helyre kis szólókkal pakolta tele az albumot!

Ettől az anyagtól nem szabad a Lucassenre oly jellemző progresszív hangzást elvárni, itt direkt blues és hard rock dalok sorjáznak. Bár kellemes hallgatnivaló, nem állítanám, hogy ez a holland zseni legihletettebb műve. Talán nem véletlen (és nem is csak a grunge térnyerése az oka), hogy hosszú ideig elfekvőben volt az anyag. A ráncfölvarrás persze jót tett a daloknak, de a színvonalat egyenetlennek érzem. A bluesosabbb dalok nekem elég középszerűnek tűnnek (The Preacher, Annie More, Before The Morning Comes), jellemzően inkább a keményebb hangvételű dalokra kapom föl a fejem (Doctor Robert's Medicine Show, Get Down To Bizniz, High Speed Chase), s ezek közül is messze kiemelkedően a már-már hajmetálos "Ice On Fire" a legjobb.

Nyilván kár lett volna, ha ez továbbra is ott porosodik a fiók alján, rajongóknak, gyűjtőknek pedig igazi csemege, én azonban nem érzek ellenállhatatlan késztetést a sürgős beszerzésre. De ez ne ijesszen el senkit, főleg, ha a hórihorgas holland (németalföldi?) régi tisztelője.

Tartuffe

Honlapok:
www.intervalsmusic.net
facebook.com/intervalsmusic
intervalsmusic.bandcamp.com

Sok mindennel lehet vádolni, de azzal nem, hogy modern szemléletű, trendkövető, rugalmas és könnyen alkalmazkodó, nyitott szemléletű lennék. Ennek általában pontosan az ellentétét szokták rám olvasni. Mindazonáltal néha előfordul velem, hogy új dolgokba is belekóstolok, olyan dolgokba, melyek első ránézésre nem föltétlen tűnek étvágygerjesztőnek. Például tipikusan nem gusztusom az erősen digitális hangzású, djentes, perkusszív jellegű gitárjáték, ami minden technikai sziporkája ellenére általában a dallamosság rovására megy.

Ezt cáfolandó határoztam el, hogy röviden beszámolok a kanadai Intervals legújabb lemezét hallgatva szerzett élményeimről. Már arra is büszke vagyok, hogy adtam neki egy esélyt, de a végén még ráadásul tetszett is! A "kollektíva" elnevezését nem pontosan értem, hiszen valójában az egész mögött egy Aaron Marshall nevű gitáros/zeneszerző áll. Lehet, hogy szerénységből bújt az Intervals név mögé, vagy éppen muzsikustársait, Jacob Umansky bőgőst és Nathan Bulla dobost akarta ezzel megtisztelni. A srác mindenesetre mocskos jó zenész, és ami a lényeg, úgy tud teljesen modern szemléletű, naprakész és - ahogy mondják - trendi lenni, hogy közben az egész nagyon zenei, dallamos, öreg rockereknek is emészthető marad.

A mindössze 37 perces album nyolc instrumentális szerzeményt tartalmaz, amelyek címeit a kordivatnak megfelelően végig kisbetűvel írták (amit én csak azért sem vagyok hajlandó reprodukálni). Szerencsére a számok nem csak abból állnak (ami a műfajra oly gyakran jellemző), hogy a gitár, bőgő és dob gyakorlatilag végig uniszónóban döngöl egy követhetetlen ritmust, itt vannak kiállások, hangszeres szólók és főleg tetszetős dallamok. Én a helyükben (legalább alkalmanként) azért kísérleteznék egy jó énekessel, de nyilván nem ér (talán bunkóság is) a pálya széléről beleugatni a játékba.

Nekem minden újdonsült nyitottságom ellenére ebből bőven elég a 37 perc, de a nálam fiatalabbak vagy rugalmasabbak akár rá is kaphatnak a dolog ízére. Nekik azt ajánlom, hogy kedvükre mazsolázgassanak a banda bandcamp oldaláról, mert tényleg tök zenei az egész. Végezetül innen üzenem Aaronnak, hogy a baseball sapi, széldzseki és rövidgatyó kombónál van színpadképesebb hacuka. :)

Tartuffe

Szeretnéd egy színpadon látni Paksi Endrét, Szekeres Tamást és Robert Plantet? Akkor meg kell nézned a Tygers Of Pan Tanget élőben. Na jó, nem pont ők bazseválnak, de minimum a hasonmásaik. Robb Weir, a mára egyetlen megmaradt alapító tag kinézetre tiszta Paksi Endre, Francesco Marras, a másik gitáros ugyanakkor Szekeres Tomi fizimiskáját és játékstílusát hozza egy az egyben. Jacopo Meille, az aranytorkú pacsirta pedig Plant ikertestvére is lehetne.

A hasonlóság nem áll meg a külső jegyekben, énekstílus tekintetében sincsen átütő különbség kettejük között. Meille persze nem Plant, de ő is remek frontember és zenész. A Tigrisek muzsikája nem egysíkú – oké, ott vannak a true metal gitártémák, ami alapján be is soroltuk őket szépen a NWOBHM mozgalomba, de mindig is volt egy dallamos, hard rockos oldaluk (lásd "Paris By Air", "Love Potion No. 9", "Keeping Me Alive" stb.), főleg, hogy egy időben ezeket kifejezetten erőltette a kiadójuk is. Végül, de nem utolsósorban, Weir nem mai gyerek, nyilvánvalóan a klasszikusokon nőtt fel, ezért a muzsikában ezek hatása is markánsan megjelenik, lásd az új lemezen a "Back For Good" erőteljesen Rainbow/Purple ihlette riffjét (amibe még egy kis zeppes felvezetés is belefért), de ez a vonulat mindig is ott volt náluk (pl. "The Story So Far" a "Hellbound"-on).

Jó példa minderre az aktuális album nyitószáma, a bulin is eltolt "Edge Of The World", ahol a zakatoló gitártémára egy olyan énekdallam érkezik, amit éppenséggel Plant is írhatott volna. Egy szó, mint száz, ez a koncert egyfajta időutazás is volt, amelyben a metal első, legdicsőségesebb időszakából teljes keresztmetszetet és ízelítőt kaptunk. A setlistet – azon kívül, hogy minden korszakból korrektül válogat – nem teljesen értem: az "Euthanasia" nyilván OK, de a debütön vannak jobb számok is, mint  a "Slave To Freedom" és a "Suzie Smiled" (bár utóbbi riffje nagyon ütős). Én biztosan az instant sláger "Don't Touch Me There"-t és a lemezt záró "Insanity"-t tettem volna be. Ahogyan a "Hellbound"-ról is a két gyorsat erőltetik, ami OK, el lehet mélázni például azon, hogy a Mötley koppintotta le a "Gangland" gitártémáját, vagy fordítva, és a címadó se rossz, de azért ezek tipikus NWOBHM témák. A "Tyger Bay" vagy a már említett "The Story So Far" szerintem ütősebb és egyedibb dalok.

De ki vagyok én, hogy belepofázzak, tapasztalatból tudják nyilván, mi az, ami jól működik élőben, márpedig működött a produkció, nagyon is. A közönség (átlagéletkor min. 50) a kezükből evett és hálás volt minden nótáért. A zenészek is élvezték, úgy láttam, odatették magukat, ahogyan illik. A ritmusszekció pontos és dinamikus volt, Különösen Craig Ellis dobost kell megdicsérjem, aki nagyon együtt élt a zenével. Weir a szólók nagy részét a modernebben, technikásabban játszó Marrasra hagyta, és ez így van jól. A csapat ásza, az arany tojást tojó tyúk azonban kétséget kizáróan Meille, aki nemcsak piszok jó énekes, de magabiztos, jó kedélyű frontember is. Határozott, de nem excentrikus, közvetlen, de nem jópofizós. Végig kézben tartotta a dolgokat, na.

Előzetesen aggódtam kicsit, hogy hányan leszünk, ez a csapat hajlamos méltatlan körülményekbe belefutni, lásd a korábbi írásomat ennek kapcsán. De nem volt gáz, a helyet szellősen megtöltötte a hajlott korú közönség, az Analóg ezt a szokásos korrekt hangzásával hálálta meg. Nem szóltam még az előzenekarról: a The Trousers szimpatikus banda, jó számokkal. Korrektül elnyomták a '70-es években gyökerező, AC/DC hatású rockjukat, felvezetésnek nagyon is rendben voltak, még úgy is, hogy paradox módon valószínűleg egy fiatalabb rajongótáborhoz tudnak igazán szólni ezzel a zenével. Azaz, minden elemében fasza kis rendezvény volt ez, ahol száz magyar ősmetalos kapott életre (még ha a hátra lévő már nem is olyan sok :D) szóló élményt. Köszönjük a szervezőnek!

Kotta

Kiadó:
Massacre Records

Honlap:
facebook.com/BalanceOfPowerBand

• Különleges, misztikus atmoszféra – kuka.
• Az AOR-ból eredeztethető, finom dallamok – kuka.
• A hangulatteremtéshez hozzájáruló billentyűs támogatás – kuka.
• Triggerelt dobok, esetleg "japán" (SANYO, SONY) dobos – kuka.
• Geoff Tate-klón énekes – kuka.

No jó, de mi az, ami maradt? – kérdezhetné az a sajnos már nem fiatal olvasó, akinek a "Perfect Balance" és a "Heathen Machine"-féle Balance Of Powerről ugranak elő az emlékei, egy, a sci-fibe oltott misztikus atmoszférát és a dehumanizáló hangulatot többek között a gépies dobhangzással és a finoman kidolgozott dallamok ívével megteremtő, az undergorundban amolyan kult státuszt kivívó progresszív-power csapatról, ami 20 év után újra aktivizálta magát. Mert ezen írás kezdő mondataiban említett kidobott hangulatteremtő zenei elemek tulajdonképpen a lényegét jelentették az együttesnek, olyan megkülönböztető jegyeket, amik miatt – sajnos talán csak a szintén régóta jégbe merevedett – Pagan's Mind szintén sci-fi-be oltott metalja ugorhat be a szorgalmasan velünk együtt kukázó fanoknak.

Úgy látszik, hogy az együttes lényegi, kreatív magját a ritmusszekciót alkotó Lionel Hicks dobos és Tony Ritcihe basszgitáros jelentik, akik a kezdő, AOR-ban gyökeredző lépések után kialakították a rájuk jellemző különleges, misztikus elemekkel megbolondított, egyszerre dehumanizáló, de mégis barátságos atmoszférát, olyan dallamokkal, melyeket a korántsem lineáris dalszerkezetek ellenére szinte azonnal fütyülni tudott az ember, már ha arra támadt kedve az űr végtelenségében eltörpülő, magányra ítéltetett humanoid zenei lenyomatának hallgatása közben. És még egy szó a dobokról: talán ez az egyetlen banda, ahol az esetleges dobgép dobni tudott a hangképen, hiszen tökéletesen illett a kialakított muzikális környezethez, a gépi hangzás hideg-éles precizitása és az érzékeny dallamok ambivalenciájából megszülető kedélyformáláshoz.

Mindezeket a jellemzőket figyelembe véve a lemez első meghallgatása után az államat kerestem a földön, sajnos azonban nem a csodálattól, hanem a csodálkozástól, hogy miként volt képes a két alapember egy olyan énekesnőt a képbe hozni – Lance King és John K. után –, akinek tehetsége nemhogy a sci-fis, misztikus hangulathoz kevés, de egy átlag heavy metal csapatban is a leggyengébb láncszemet jelentené. Hazel Jade Rogers nekem Blazey Bayley női megfelelőjének tűnik: egy teljesen tucat, néha hamiskás rockhang, aki legfeljebb bosszantásra alkalmas hangulatot tud teremteni, már ha emlékszel a valamikori énekesek által nyújtott világalkotásra. (Aminek megváltozását már a borító "wicka" hangulata is jelzi.)

Persze az is lehet, hogy a múlttól függetlenül kellene a lemezt értékelni, mert úgy már nem annyira elkeserítő a kép: a dalokból ugyan eltűnt a finom progresszió, de azért többnyire sikerül némi baljósságot a dallamokba boszorkánykodni: a "Monster" tapsgépes gonoszkodása, az "Abyss" hamiskás énekkel elővezetett szövegi primitívkedése, amiben mégis van valami magával ragadó, főleg, ha többször is meghallgatod, vagy a "Velocity" az egész lemezt tekintve talán legnagyobb ívű dallama, amiben még Dio szelleme is felbukkanhat, ha nagyon keresed, egy idő után barátoddá/nőddé válhat. Az összkép így válik inkább a NWOBHM-t a sötétebb tónusú oldalról megközelíteni szándékozó bandák felidézésévé, ahol az élvezetes szólókat játszó ikergitárok – a zenészek sajnos csak session-tagok – szinte a pincében dohognak, és ahol az énekesnő már nem is tűnik annyira "rendszeridegennek", mint elsőre. Bár lehet, hogy valami boszorkányság van a dologban…

Mindezeket figyelembe véve, tehetsz egy-két próbát – bár az igazi értékek csak sokadszori hallgatásra jönnek elő – és talán Te sem fogod a programozó hibájaként felfogni a markáns stílusváltást és az erőviszonyok látszólagos – hallgatólagos – felborulását.

Garael

Kiadó:
Massacre

Honlapok:
www.ivanhoe.de
facebook.com/ANGELSHOLOGRAM

A német progresszív metál második (harmadik?) vonalában már évtizedek óta makacsul és kitartóan vitézkedő Ivanhoe négy év után (Blood And Gold) új lemezzel lepett meg bennünket. Nem tudom, miből gondolták, hogy lesz majd rá kereslet, de mint mondottam, nagyon kitartók és igen makacsok. Nekik - s ebben a tekintetben olyan csapatokkal állnak rokonságban, mint a Dante vagy az Ivory Tower - sohasem sikerült az, ami pl. a Vanden Plasnak vagy a Red Circuitnak (sőt bizonyos értelemben még a Dreamscape-nek és a Poverty's No Crime-nak is): sem otthon, sem a nemzetközi porondon nem futottak be, nem nyertek meg maguknak befolyásos kritikusokat, de azt is kétlem, hogy a keménymagon kívül számottevő ún. fan base-re tudtak volna szert tenni.

Nyilván elsősorban maguknak zenélnek, mert nem hiszem, hogy az ilyesmire akár szűk pátriájukban is 20-30 embernél többet lehetne becsábítani klubszinten. De nem akarok gonosz lenni, hiszen ezen a blogon időről-időre becsülettel hírt adtunk róluk, a "Lifeline" című lemezük pedig máig ott lapul a CD gyűjteményemben. Szinte hihetetlen, hogy ebben a formációban olyan kiváló énekesek fordultak meg, mint Andy B. Franck (Symphorce, Brainstorm), Chitral "Chity" Somapala (Firewind, Red Circuit) és Mischa Mang (Dreamscape).

Egyébiránt azért is indokolatlan a cinizmusom, mert önmagukhoz (a 9 tételes diszkográfiához) képest a "Healed By The Sun" a kifejezetten erős lemezek közé tartozik. Alex Koch énekesnek nincs mit szégyellnie a híres elődeihez való összehasonlításban, Chris Lorey gitárosnál pedig már pengetett náluk gyöngébb húrnyűvő. A hangzás kellően modern, kifejezetten szikár és erőteljes, sőt a dalok között is akad olyan, amit még az én elkényeztetett füleim is könnyen befogadnak: pl. a címadó, a "Moments In Time" vagy a "One Ticket To Paradise". Igazából egyedül a "10C" gagyi gregorián betétei verik ki nálam a biztosítékot.

Összegzésképpen annyit tartok fontosnak elmondani, hogy ez a karrierjük egyik olyan alkotása, amire méltán büszkék lehetnek, hiszen "lejön" róla a sok törődés, a kitartó, kemény munka, a kellő zenei alázat és a komoly elköteleződés. Az már másik kérdés, hogy objektíve most sem tudtak magasabb kategóriába lépni; hogy képletesen fogalmazzak: a germán kockát ezúttal nem sikerült lekerekíteni.

Tartuffe