Kiadó:
EMI (Európa)/Geffen (USA)

Honlapok:
www.thunderonline.com
facebook.com/thunderonline

Néhány napja egy használt CD/DVD-ket is áruló lemezboltban konkrétan egy Big Mac szendvics áráért vásároltam egy Thunder DVD-t (Live, 1997). Bevallom, annak idején nekem is kimaradt ez a többre érdemes brit zenekar, de a mindig megbízható Kotta kolléga ajánlása alapján tudtam, hogy a nagy pofára esés kizárva. A koncert képileg nem túl erős, főleg Danny Bowes énekes rövidhajú, túlméretezett farmernadrágos, szomszéd villanyszerelő fazonja hat rémisztően, de a hangulat óriási, a zene pedig meggyőző. Az újabb anyagaik alapján (merthogy egy 14 lemezes öregfiúk zenekarról van szó) nem vettem le, hogy eredetileg ez egy erősen Led Zeppelin és Whitesnake ihletésű, mélyen bluesban gyökerező zenei társulat elképesztő dallamérzékkel, dögös hangzással, groove-os húzással. (E tekintetben a mellékelt klipes nóta elég atipikusnak mondható.)

A "Laughing On Judgment Day" a banda 1992-es, második albuma, amelyre nemcsak zeneileg értek be, de az Andy Taylor (Duran Duran) és a zenekar gitárosa Luke Morley által kikevert (dupla Les Paulos) hangzás is sokkal szőrösebb lett, ami nagyban hozzájárul az élvezeti értékhez. Az első lemez (Backstreet Symphony, 1990) dalait némi külső, produceri segítséggel még gyakorlatilag Luke Morley írta meg egyedül. Itt azonban már az együttes több tagja is bedolgozott; valahogy érződik is rajta a kollektív erőfeszítés. Hiába volt azonban a fölgyűrt ingujj, a nagy összefogás, a lemez nem kapta meg azt a figyelmet, amit megérdemelt volna. Az Egyesült Királyságban ugyan a UK Albums Chart második helyéig kúszott, de az amerikai áttörés az Extreme-mel közös turné ellenére elmaradt, s ennek - természetesen és sajnálatosan - az akkor már iparilag tolt grunge volt az oka. A Thunder is áldozatul esett a - hogy is mondjam csak? - forgandó szeleknek. Akkoriban még karrierek, emberi sorsok mentek abba tönkre, hogy egy mogul vagy egy "beépített" kritikus/bértolnok szőrös fenekéből éppen milyen szelek szabadultak a világra...

Érdekes dolog ez, hiszen zeneileg nincs ám olyan nagy különbség a Thunder ezen anyaga és az Amerikában akkor épp hangos sikereket arató The Black Crowes klasszikus albuma, az ugyancsak 1992-ben kiadott "The Southern Harmony and Musical Companion" között. Talán a Black Crowes, akiknek "Remedy" című száma ez idő tájt orrvérzésig ment az MTV-n, jobb érzékkel öltözött hippi rongyokba és lovagolta meg a retró-hullámot. Nem tudom. A lényeg, hogy az eredetileg 14 számos, majd' 70 perces anyag hibátlan, nincs rajta egyetlen töltelék sem. Szerény véleményem (és ezt osztja a legtöbb kritikus is), hogy ezt azóta sem tudták megismételni - manapság stílusban egyébként is nyitottabbak, szélesebb eszköztárból válogatnak.

Amint már említettem, az album eredetileg is bikán szól, de 2009-ben kapott egy remasztert, ráadásul bónusz CD-vel, amelyen földolgozások, akusztikus verziók s egyéb finomságok kaptak helyet. Elfeledettnek talán túlzás lenne mondani, de - szavamra! - olyan mesterremek, amelyik garantáltan nemes, kopásmentes anyagból készült...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/vivienlalu

Valami történhetett Vivien Laluval, aki mára a francia progresszív zenei élet szinte egyetlen nagyágyújaként maradt állva (kivéve talán a Spheric Universe Experience-et) egy egyébként sem erős mezőnyben, hiszen időközben olyan nevek tűntek el mellőle, mint pl. az Adagio és a Lord Of Mushrooms. A Frontiers csapatba való fölvételével mintha meg is táltosodott volna; míg a legutóbbi lemezére kilenc évet kellett várni, most mindössze egy évvel később 54 perc vadonatúj muzsikával jelentkezett!

Az újdonsült aktivitás egyik hajtóereje alighanem az, hogy az eddig projektszerűen, megannyi vendégmuzsikussal működő formáció a szemünk láttára valódi együttessé látszik alakulni. Míg a tavalyi album zsúfolásig meg volt pakolva sztárvendégekkel, ezen a lemezen már fix zenészek biztosítják az alapot, Joop Wolters pl. a gitár mellett bőgőn is játszik, nem közönséges kompetenciával. A másik nagy "találmány" kétségkívül a kölyökképű Jelly Cardarelli, aki figyelemre méltó magabiztossággal lépett bele Virgil Donati cipőjébe, mivel éppolyan fifikásan és bődületes erővel üti - mit üti! püföli! - a "bőröket".

Komoly kétségekkel ugrottam neki a zenehallgatásnak, mert Lalu nem abban a műfajban alkot, amelyikben - csak úgy - egy év alatt össze lehet pakolni majd' egy órányi új anyagot. Ez a tempó eddig max. Neal Morse-ra volt jellemző. Lalu azonban rám cáfolt, mert ez a lemez semmivel nem marad el az elődjéhez képest, noha a számokat dallamosabbnak, a dalszerkezeteket általában egyszerűbbnek érzem - ez utóbbi alól azért vannak kivételek: pl. éppen a címadó vagy a majd' negyedórás "Amnesia 1916".

A zenei irányvonal sem változott, a metálos, jazzes beütésekkel teletűzdelt progresszív rock olyan benyomást kelt - főleg Damian Wilson hangi adottságai, stílusa és dallamai okán -, mintha egy hormonkezelt, szálkásított Yest hallgatnánk. (Nyilván a borítógrafika sem véletlen.) Ez nem rossz irány, bár nem igazán értem, hogy két billentyűssel (Lalu mellett egy Matt Daniel nevű billentyűs is játszik a csapatban) a muzsika miért nem billentyűgazdagabb (itt most elsősorban szólókra gondolok). Az pedig már végképp csak a "csepűn csomót, tojásban szőrt" tipikus esete, hogy ide nekem - Damian Wilson erényei elismerése mellett - továbbra is hiányzik egy "reszelős" hang - mondjuk épp Björn Janssoné (Ride The Sky, Beyond Twilight)...

Tartuffe

Kiadó:
Atomic Fire Records

Honlapok:
www.theocracymusic.com
facebook.com/theocracyband

Vitathatatlan, hogy a leegyszerűsítések korát éljük, és jóllehet, minden porcikám tiltakozik a jelenség ellen, mégis arra csábít, hogy én is kritikaindító eszközként használjam: a thrash metal – véleményem szerint, és ismétlem, véleményem szerint – nem más, mint egy olyan US-power leágazás, amiből zeneszerkesztő programmal vágták ki a dallamot, az énekes hangszálait pedig genetikai módosítással változtatták faszerkezetűvé. És most megkérem az olvasókat, ne hozzanak fel százezer ellenpéldát, mert egyrészt nem szeretem a thrasht, így lelkiismeret-furdalás nélkül lőhetek kapitális bakot, másrészt – ugyanilyen eljárással – jellemezhetem a keresztény szövegekkel Istent dicsőítő Theocracy muzsikáját.

A csapat fő hajtómotorja az a Matt Smith, aki az első albumot még teljesen egyedül rakta össze, bizonyítván, hogy a bibliaolvasgatás és a metal zenei felkészülés abszolút összeegyeztethető tevékenységek. Később aztán klasszikus együttessé bővült a csapat, ráadásul olyan zenét játszva, ami unikum a műfaj történetében: az enyhe progresszív alapokon nyugvó európai power metalt olyan klasszikus thrash riffeléssel vegyítette hősünk, amitől aztán a meghökkent hallgatók egyből csodára gyanakodhattak, lévén, hogy a színvonal bőven felette állt a jó öreg Európában létező több száz stílusbéli horda által prezentáltaknak. Smith azonban nem állt meg ennél, és a fiúk organikus fejlődése olyan elemeket hozott a zenébe, mint a késői Savatage-ra jellemző színpadias monumentalitás, vagy a gospelek eksztatikus dallamalkotása.

A Theocracy nem siette el a dolgot, hiszen a legutóbbi album óta hat év telt el, és az egyik gitáros, valamint a dobos posztján is új társakat találunk – jóllehet, tulajdonképpen minden Smith kezében van, a zenészcsere azért bizonyos jellemzőiben hozott olyan változásokat, melyek, ha kardinálisan nem is, nüanszokban azonban új mozaikdarabkákkal egészítették ki a lemezt.

A hosszú várakozás hatására aztán a fiúk bemelegítés nélkül rohantak neki a kezdésnek, a "Flicker" rögtön egy olyan caka-caka thrash riffel nyit, amitől a stílus szerelmeseire azonnal ráolvadhat a farmermellény. A dallamok aztán inkább egy ereje teljében lévő Iced Earth opusz felé tolják el a hangulatot, annak minden komor misztikuma nélkül, hiába, a zenébe oltott teológia és a nyílt színi rajongás igencsak összeegyeztethető.

Nem kevésbé erőteljes a folytatás, az "Anonymus" kezdő groove-ja elférne a Big Four bármelyikének lemezén, amit aztán a ritmusgitárok fejlesztenek tovább a refrének között, nem kell tehát sokat várnunk ahhoz, hogy megállapítsuk, az új gitáros ösztönzően hatott a lendületi kedvre, ráadásul ikertársával rendkívüli módon megtalálták a közös hangot. Komolyan, ilyen feszes instrumentális munkát régen hallottam stílusbéli lemezeken, Smith-szék pedig kihasználják a megnyilvánuló tehetséget, és olyan szólókkal bombázzák meg a hallgatót, amelyek szerencsére csak a fülben robbantanak, mégpedig élvezetet.

A lemez első fele aztán követi a megkezdett utat: a "Sinsidious (The Dogs Of War)” komor témája ellenére is olyan kórusos refrénnel ajándékoz meg bennünket, amivel a fénykorában élő Savatage teremtett magának jó pár tízezer rajongót. A következőkben a csapat megkezdi a játszadozást a tempóval, annak ellenére, hogy a hintába ültető riffek a kezdéshez hasonló keménységgel mutatják meg, miszerint a szigor és az édeskés hangulat igenis megférhet egymás mellett, csak két apró dolog kell hozzá: tehetség és tudás.

A lemezt záró két epikus dalból az első, rövidebb szerintem feleslegesen túlhúzott, a majd 20 perces záró darab azonban a maga progresszív megközelítésével, még ha kell is egy kis idő a megemésztéséhez, ott van a műfaj többrétegű aranydarabjai között. Úgy gondolom, az ilyen hosszal rendelkező szerzeményeknél az egyik legfontosabb tényező, hogy ne három-négy dal összefűzött eredményeként értékeljük a hallottakat, a dramaturgia igenis fontos – az egymást kiegészítő részek adjanak egy olyan ívet a zenének, hogy a számtalan apró részlet ellenére is koherens legyen a végeredmény, ne pedig széteső ötletdarabok együttese, amit a zenészek izzadsága tart össze.

A Theocracy ismét megmutatta, hogy az Egyesült Államokból is lehet Európára tekinteni ihlet forrásként, ráadásul úgy, hogy a tanultakat saját képre formálva új minőséget hozzunk létre.

Garael

Kiadó:
Polydor

Honlapok:
www.rollingstones.com
facebook.com/therollingstones

Vannak, akik szerint a '60-as évek végére és a '70-es évek elejére jellemző egyik legnagyobb rivalizálás a Led Zeppelin és a Deep Purple között alakult ki. A muzsikusok és bandák szintjén lehet, de azt tapasztaltam, hogy a rajongók körében a valódi választóvonal a brit blues-alapú rock (pl. Rolling Stones, Eric Clapton) és az ugyancsak brit hard rock (pl. Led Zeppelin, Black Sabbath, Deep Purple) között húzódott. Emlékszem, hogy a '90-es évek első felében emelt hangú vitát folytattam a helyi Casino nevű szórakozóhely kerthelyiségében Sanyival (nem, nem a Garael kolléga által sokat emlegetett H. Sanyiról van szó), ő mint fanatikus Rolling Stones rajongó érvelt, én mint elkötelezett Deep Purple szimpatizáns mondtam a magamét. Durván elbeszéltünk egymás mellett. A vitát kirobbantó "casus belli" az 1994-es, akkoriban a média által nagy erővel reklámozott "Voodoo Lounge" című Rolling Stones lemez volt, amit én tévedhetetlenségem biztos tudatában unalmas szarnak nyilvánítottam pl. a "Perfect Strangers"-szel való összehasonlításban. Bár lényegi szimpátiáim azóta sem változtak - némileg érve mind ízlésben, mind vitakultúrában -, utólag meg kell követnem Sanyit. A Rolling Stones mégiscsak megkerülhetetlen mérföldköve a rocktörténelemnek, ráadásul a "Voodoo Lounge" kifejezetten jó lemez, amit azóta szépen be is építettem a CD gyűjteményembe.

A csomagoláson gyorsan túl kell jutnunk. Amennyire tudom, a lemez kétféle borítóval jelent meg. A CD piros-rózsaszín koncepciója maga a borzalom, de legalább valamilyen szinten kapcsolódik az album címéhez, hiszen a "Hackney diamonds" kifejezés arra utal, hogy London egy rossz hírű kerületében (Hackney) a betörők által összezúzott ablaktáblák szilánkjai úgy "díszítik" a járdát, mint megannyi fényesre csiszolt gyémánt. Ami a belső tartalmat illeti, 2005 óta (A Bigger Bang) ez a Gördülő kövek első olyan lemeze, amelyik saját dalokat tartalmaz. Ez alól egy kivétel van, az albumot záró dal (Rolling Stone Blues) ugyanis Muddy Waters földolgozás, méghozzá pont az a nóta, melynek az együttes a nevét köszönheti. Furcsa, hogy most először rögzítették a dalt, hiszen 2016-ban még egy blues földolgozás lemezt (Blue & Lonesome) is adtak ki.

Lehet ezt a megjelenést úgy értékelni, hogy 18 éve nem rukkoltak elő önálló anyaggal, de úgy is, hogy egészen elképesztő, sőt emberileg szinte fölfoghatatlan, hogy 80 évesen is ilyen energiákkal tolják az ipart. A hosszan elhúzódó munka évekkel ezelőtt még Don Was producerrel indult, de kegyetlenül lassan haladt, s ebben része volt a COVID-nak, Richards ízületi gyulladásának és Mick Jagger elégedetlenségének a már elkészült számokkal. Végül új dalokat (is) írtak és Paul McCartney javaslatára másik producert fogadtak Andrew Watt (pl. Ozzy) személyében, akivel azután mintegy megtáltosodva 3-4 hét alatt rögzítették az egész anyagot. 23 számból válogatták ki az itt szereplő 11+1-et, így gyakorlatilag elmondhatják, hogy már elkészült a következő album is. Hogy az mikor jelenik meg (ha egyáltalán), egyelőre nem világos.

Az aprólékos válogatás eredménye az lett, hogy a kb. 48 percben kellőképpen és kellemetesen koncentrálódott a játékidő. Andrew Watt az első három nótának társzerzője is. Ez nem baj, de ahogy az Ozzy lemezek esetében már megszokhattuk, sajnos benne van a keze az egy helyen kifejezetten ordenáré gitárhangzásban is. Az egyébként tetszetős "Whole Wide World" című szerzeményben a gitárszóló soundja valami okádék. Szerencsére a Richards-Woods kettőst csak egyszer tudta erre a marhaságra rávenni.

A lemezen komoly vendégmuzsikusok is megjelennek: Elton John, Lady Gaga, Paul McCartney, Stevie Wonder és Bill Wyman is kap epizódszerepet; én úgy érzem, hogy a Lady Gagával duettben énekelt slow blues, a "Sweet Sound Of Heaven" adja leginkább (ebben muzsikál egyébként Stevie Wonder is). Magam is meglepődtem, de a másik kedvencem a határozottan kései Led Zeppelin hangulatot árasztó ballada, a "Depending On You". Ezt úgy mondom, mint aki soha nem volt és nem is lesz fanatikus Rolling Stones rajongó: én a "Voodoo Lounge" óta nem élveztem ennyire Rolling Stones lemezt. Majdnem azt mondtam, hogy bizonyos értelemben hozzájuk öregedtem, de ez lehetetlen, 80 éves koromban (ha egyáltalán megérem) én már nyáladzó, magatehetetlen roncs leszek, pedig negyedannyi cigit, alkoholt, drogot nem fogyasztottam el egész életemben, mint pl. Richards egy rövid brit turné alatt...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.edgeofforever.it
facebook.com/edgeofforeverband

Alessandro Del Vecchio, ez a zömök kis talján akarnok nem született frontembernek, hiszen leginkább a Tolkien-féle Hobbit törpjeire emlékeztet. Valószínűleg ezért is húzódott vissza a hangszere(i) - leginkább a szintetizátor -, illetve a keverőpult mögé. Fölsorolni is nehéz lenne, hány projekt és lemez háttérmunkáját végezte bérmuzsikusként, dalszerzőként, hangmérnök-producerként. Ebben a minőségében a teljesítménye nem egyenletes, bár igénytelennek semmiképpen sem mondható. Mindig megvan nála a magas szakmai színvonal, ha az igazi inspiráció olykor, az eredetiség pedig szinte mindig hiányzik is belőle.

Bár az Edge Of Forever története a 2000-es évek elejéig nyúlik vissza, az első lemezeken még nem ő, hanem egy bizonyos Bob Harris énekelt. Hosszabb kihagyás után az együttes 2019-ben gyújtotta be újra a rakétákat, s immár vállaltan, következetesen Del Vecchióval a reflektorfényben - azaz a mikrofon mögött (is). Az új érából a 2022-es "Seminole" volt az a lemez, amiről először írtunk. Meglepetésemre, tök bejött az az album, még akkor is, ha Del Vecchiónak igazából nem mutatta új arcát, sem vokálisan, sem zeneileg nem különbözött a számtalan projekttől, amelyben komponistaként, producerként részt vállalt.

Del Vecchióban van valami különös vonzódás az amerikai őslakosok világa iránt, a tematika részben és bizonyos értelemben most is folytatódik, bár a lemezborító grafikája kevéssé indiánosra, ám elég barlangrajzosra sikeredett. A muzsikában ez az "amerikás" hozzáállás csak annyiban jelenik meg, amennyiben nyomokban tartalmaz keveset Bon Jovi olykor vadnyugatos hajlamaiból, illetve a klasszikus amerikai AOR/ hard rock vonulatból.

A "Semiole" alapvetően tetszetős világa köszön itt vissza, talán túlságosan is. Elég egyneműnek tűnik a dolog, jót tenne némi változatosság a dalszerzésben, megszólalásban; ezt talán más dalszerzők bevonásával meg is lehetne oldani, de itt - s ezt tudomásul kell venni - az utolsó hangig minden Del Vecchio agyából pattan ki. Személy szerint azt találom hosszú távon fárasztónak, hogy szinte végig vastag "kórus-effekt" van ráküldve a énekre, mintha egyszerre vagy ötven kis Del Vecchio süvöltene a mikrofonszobában. Ez kicsit mesterkéltté teszi az egészet.

Ebben a stílusban elég szokatlan, hogy a címadó egy hét részes, 23 perces szerzemény, bár a különböző részek között szinte minimális a zenei összefüggés - nem úgy, mint egy monumentális Neal Morse opuszban. Ez a vonal nekem jobban bejön..., talán errefelé kellene elindulni, beleértve az instrumentális részek, szólók tudatos fölhízlalását. Mindent összevetve nem túl emlékezetes, de mindenképpen élvezetes hallgatnivaló.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/RonnieAtkinsOfficial

Atkins professor néhány éve az Élet Iskolájában tanít "nem középiskolás fokon", és a nagy sikerű előadássorozatának címe: "Ragadd meg a napot!", kicsit magyarosabban, ám pontatlanabbul: "Élj a mának!" Azt csinálja, amit szeret, amihez ért, s ami - ezt maga is többször elismerte - gyakorlatilag életben tartja. Amikor első szólólemezét megjelentette 2021-ben, voltaképp elköszönt a közönségtől (mivel végstádiumú tüdőrákban szenved), így örömteli meglepetésként értékeltük a folytatást, azt pedig már tényleg remélni sem mertük, hogy elképesztő, makkegészséges fiatalokat megszégyenítő tempót diktálva három év alatt három albumot ad ki.

Már volt szó arról, hogy a Frontiers egyszerre felelős a rockerek érzékszervi túlterheléséért és néhány rocklegenda szerencsés újraélesztéséért. Nem feledkezhetünk meg a nápolyi kiadó azon közszolgálati jócselekedetéről, hogy 2010-ben fölkarolta a Pretty Maidset, mintegy másodvirágzásnak indítva a dán öregfiúkat. Perugino azóta is fontos mecénása Atkinsnek, s ezért mindnyájan hálásak lehetünk. Nem hagyhatjuk említés nélkül a többhangszeres Chris Laney-t sem, aki a Pretty Maids billentyűse és Atkins producere, szerzőtársa, de Jacob Hansent hangmérnök-producert sem, aki ugyancsak nagyban hozzájárult hősünk - reméljük nem tiszavirág-életű - szárnyalásához.

A "Trinity" a korábbi szólólemezekhez képest valamelyest keményebbre sikerült, s ennek oka - Atkins nyilatkozata szerint - az volt, hogy most nem annyira zongorán, mint inkább gitáron születtek a dalok. Tény, hogy úgy érezni, mintha most több Pretty Maids szorult volna a dalokba és kevesebb - hogy is mondjam csak? - Nordic Union. Ez kiváltképp a lemez első felére igaz, a második részben, kb. a "Shine"-tól (7. dal) kezdve már hangsúlyosabb az előzményekre jellemző szuperdallamos, rádióbarát megközelítés.

Atkins harmadik albuma nem üt elsőre akkorát, mint elődei, de a minőség adott, az énekes elkötelezettsége pedig megkérdőjelezhetetlen. Ki tudja, meddig lehet még folytatni ezt a kötélhúzást a halállal, de Atkins nem adja könnyen magát, és ezért maximális respekt jár neki. Az interjúkból az derül ki, hogy bár gyöngén van, ezért meglepően jól tartja magát, sőt egy hat állomásos miniturnét is bevállalt. Az biztos, hogy rá nem alkalmazható az egyébként Mao Ce-tungtól kölcsönzött és a lemez dalcímei között is szereplő "papírtigris" kifejezés...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/kingscrowntheband

Ez nem ígérkezik hosszú bejegyzésnek. Nem először vetjük föl - anélkül, hogy összebeszélnénk, és talán pont ez a probléma -, hogy csinálni kellene egy olyan rovatot, amelyikben néhány mondattal bemutatunk egy-egy lemezt (vagy többet egyszerre), mert ajánlásra méltó(k), de nagyobb lélegzetvételű recenzióra nem biztos. Jellemzően a Frontiers kiadó szolgáltat erre okot, hiszen szinte számolatlanul ontja magából a dallamos hard rock termékeit, melyek között akadnak őszintén fölfedezettek és mesterségesen összeállítottak, felejthetők és figyelemre méltók egyaránt.

A Kings Crown újabb svéd dallamorientált rock/hard rock formáció, melynek gerincét Martin Kronlund gitáros (Gypsy Rose, Dogface), Lee Small brit énekes (SHY, Phenomena, Sweet) és a Hammond nagymestere, Anders Skoog (Dogface) alkotja. Ők hárman is írják a muzsikát, amely ezúttal tudatosan és deklaráltan a rockzene axiális periódusából, a '70-es évekből táplálkozik, de úgy, hogy közben teljesen modern, naprakész a sound.

Nem kifejezetten egy zenekar ihlette őket, de azért nem beszélünk teljesen félre, ha azt mondjuk, hogy a fő hatást a Deep Purple és utódzenekarai, a Rainbow és a (korai) Whitesnake gyakorolták rájuk. Erre erősen rásegít Anders Skog mindent átszövő, mégsem tolakodó Hammond játéka. Ugyanakkor fölfedezhető a számaikban némi amerikanizmus is, amúgy Bad Company módra.

Azt nem állítom, hogy különösebben egyedi vagy lehengerlő lenne az anyag, de Kronlund gitárjátéka, Skoog Hammond kísérete (és szólói), valamint Lee Small kivételes dallamérzéke és hangi adottságai simán elviszik az egészet a hátukon. Főleg Small fontos összetevője a mixtúrának, kifejezetten fülbemászóak a dallamai és a hangja sokszor Glenn Hughesra emlékeztet (ami - ugye - nem hátrány). Fönntartás és szégyenérzet nélkül ajánlom olyanoknak, akik a '70-es, '80-as évek Deep Purple lemezein szocializálódtak.

Tartuffe

Vinnie Moore "Mind's Eye" lemeze valamikor a '80-as évek második felében, drága emlékű Lénárd Lacinak köszönhetően jutott el hozzám a pre-Hammer szerkesztőségből. Mintha csak tegnap lett volna, annyira pontosan emlékszem az első hallgatás okozta élményre és szinte minden pillanatára. 40 év távlatából is pontosan megvan, hogy egy 60 perces krómos Maxell kazira vették fel, amelynek maradék 20 percére az amúgy szintén nagyszerű Impellitteri "Stand In Line" anyaga került.

Rengeteg kiváló zenét meghallgattam már életem során, de ezek közül azért nincs sok olyan, ahol az első hangok okozta libabőr élménye ennyire belém égett, amit elsők között kellett a '90-es évek végén CD-n, majd mostanában bakelit lemezen is beszerezni. Olyan pedig tényleg csak néhány akad, ami egy emberöltőnyi zenemánia örvénylő stíluskavalkádjában, a rockzenei preferenciák szükségszerű változásai ellenére is máig világítótoronyként jelzi számomra a megkérdőjelezhetetlen minőséget. Ha a lemezt felteszem, mai napig lenyűgözve hallgatom, szinte semmit nem fakult a lelkesedésem 1986 óta.

Vinnie Moore sokáig nem járt felénk, már egyáltalán nem bíztam benne, hogy az instrumentális gitárzene úttörőinek számomra legnagyobb ikonját élőben hallhatom, de 2018-ban végre megtört a jég. Azóta pedig már negyedik alkalommal van szerencsénk őt látni. Színpadon sem okoz soha csalódást, ráadásul azon nagyon-nagyon kevesek közé tartozik, akik koncert után néhány perccel már a rajongók rendelkezésére állnak. Sőt, hogy őszinte legyek, rajta kívül ennyire készséges, világszerte ismert zenésszel még soha nem találkoztam.

Az estét a megszokás jegyében, ahogy legutóbb, ezúttal is a Classica nyitotta. Bármikor szívesen hallgatom őket, a Hammer stáb számomra legfontosabb értékmentése volt, hogy anno talán a kőzetburkot is megrepesztve valahogy meglelték, kiásták, felszínre hozták, majd kiadták a felvett, de soha meg nem jelent anyagaikat. Most is jók voltak a srácok, de azért annak nem örültem, hogy Fejes Zoli ezúttal nem Stratocasteren, hanem egy Les Paulon játszott. Nem is szóltak sajnos olyan jól a klasszikus ihletettségű szólók, mint legutóbb.

A Rómából érkező Maybe Later a pizzaszeletes mintájú piros térdzokniban(!) kiálló frontemberrel a frászt hozta rám, de úgy voltam vele, fél órát csak ki fogok bírni, jöjjön, aminek jönni kell! Ehhez képest kellemes csalódást okozott a trió. Amúgy meg önkritikusan jegyzem meg, tényleg túl kéne lassan lépnem azon a gigantikusan szánalmas földhözragadtságomon, hogy a rock csak bőrnadrágban lehet hiteles. No, szóval jött ez a trió és a saját hangjukon megszólalva 30 percben összeturmixolta kb. ötven év rocktörténelmét. Egy grunge-közeli dallamvilágból kibontakozott egy basszusgitar uralta friss funk téma, amiből teljesen váratlanul megérkeztünk egy Rush-blokkhoz (YYZ, Tom Sawyer). Levezetésként pedig kaptunk egy Black Sabbath ízekkel (is) fűszerezett saját dalt.  Ha agyonvernek, akkor sem vállalkoztam volna, hogy megtippeljem, kik lehetnek amúgy a srácok kedvencei. Na, jó, a Rush azért sanszos…

Az immár tehát negyedik  Vinnie Moore koncert viszont alapvetően különbözött az eddigiektől. A "Double Exposure" címmel megjelent legújabb lemeze ugyanis felében instrumentális csak, így várható volt, hogy a lemezbemutató turnén a már évek óta változatlan olasz turnécsapat kiegészül egy énekessel.

Titta Tani (Astra, DGM, Empty Tremor stb.) már rég nem a csikóéveit tapossa, ezért attól különösebben nem kellett tartani, hogy rutintalansága rányomja a bélyegét az estére. A lemezen nem ő énekel (egészen érthetően financiális okai vannak annak, hogy a turnéra Vinnie egyedül érkezik az USA-ból és itt csatlakozik hozzá az európai kísérő csapat), de nem is bántam, hiszen valami embertelen jó hanggal áldotta meg a Teremtő ez a figurát. Ki is használták a ziccert. A megszokott instrumentalitás cseppet sem unalmasan folydogáló, sokkal inkább vadul hömpölygő medrébe gázolt bele a hetedik dal után Titta Tani, hogy az új lemez dalai mellett eldanolja a – sajnos – kis létszámú, de értő közönségnek a Deep Purple "Mistreated"-jét.  Hú, emberek…! Számomra egyértelműen a koncert legjobb pillanata volt. A dal önmagában egy csoda, amihez itt most még hozzátenni is sikerült valamit. Sem jobban elénekelni, sem jobban elgitározni nem lehetséges e dalt.

Az énekes blokk után visszatértek az ízesen vibrátózott nyújtások, arpeggiók, pontosan kipengetett harminckettedek, szextolák, miegyebek, amelyek azért alapvetően és elsődlegesen mégiscsak időtlen DALOK. Rétegműfaj ez, aki érti, az nagyon is érti, aki nem, annak hiába is próbálom "eladni", hogy egy "Morning Star", egy "Meltdown" bizony mindent vivő sláger és tiszta – az átlagos halandóknak szinte elérhetetlen magasságban tündöklő, így elsajátíthatatlan – zeneművészet, ami egy igazságos világban nem kb. 80-100 embert kellene, hogy érdekeljen.

Ahogy az elején jeleztem, Vinnie ezúttal is szinte azonnal és készségesen jelent meg pár perccel az utolsóként felhangzó, újra Titta Tanival előadott Queen-klasszikus, "Tie Your Mother Down" után, hogy mindent aláírjon, fényképezkedjen, beszélgessen a rá váró rajongókkal. Pedig rosszkedvű is lehetett volna. A légitársaság elhányta, elkeverte, majd visszaküldte az Egyesült Államokba a vadonatúj signature Kramer gitárjait, így nem a megszokott hangszereivel játszotta a bulit.

Mindenképpen úgy tisztességes, ha nem hallgatjuk el, a Vinnie-t kísérő olasz muzsikusok mestereik a hangszereiknek. Elképesztő hangszeres szólókkal  járultak hozzá, ehhez a tökéletes estéhez.

Túrisas

Kiadó:
Atomic Fire

Honlapok:
www.udo-online.de
www.facebook.com/udoonline

Olvasgatva az új U.D.O. album kritikáit, egyöntetű a vélemény: a mesternek sikerült az, ami száz kiöregedett popdívának ugyanennyi botoxkezelés után sem, mégpedig visszafiatalodni negyven évet, kábé a "Timebomb” idejéig. Nem tudom, valószínűleg az én készülékemben van a hiba, mert ugyan azzal egyetértek, hogy a dalok duzzadnak az energiától, és annyi szögletes, német ridegvas riffel gurigázik a csapat, amiből meg lehetne építeni a csupa szögletből álló amerikai-foci pályát, de én úgy gondolom, hogy egy dal nem attól lesz, jó, ha egy ütős riffet százszor elismétlünk, amire olyan primitív refrént borítunk, amit az óvodások is kikérnének maguknak az aktuális körjátékban.

No jó, azért nem ilyen az egész lemez, és Andrey Smirnov gitáros ott menti a menthetőt, ahol lehet, némi dallamot beleszögelve a dalok öntöttvas vázába, ráadásul a valamikori Accept basszista, Peter Baltes is a fedélzetre került, de a dalok színvonala úgy ugrál, mint a terheléses EKG leletének hullámgörbéje. Nekem már a kezdés is gyanús: ugyan a "Painkiller" témáját újrahasznosító géppuska dobolás képes felvillanyozni az embert, a csordavokállal elővezetett refrént azonban csak Smirnov dallamos szólója menti meg attól, hogy reménytelenül az unalomba fulladjon az egész – az viszont igaz, hogy a riffek úgy döngetik az ember dobhártyáját, ahogy azt a germán krupp-acélból előállított légkalapács tenné.

A "The Flood" aztán javít a kezdésen, mondanom sem kell, hogy ehhez azért szükséges a gitárharmónia, de itt legalább nem olyan törzsi dallamot kapunk, amivel 1000 zeneileg képzetlen afrikai harcos tüzeli fel magát a harcra. Szerencsére a folytatás is hozza a jó formát, hogy aztán a "Fight For The Light" rohanása emlékeztessen minket arra, miszerint Udo akkora rajongója a Judas Priestnek, hogy képes dalban is megemlékezni róluk, egy-két "idézetet" beszúrva a zenei sorok közé. Itt azonban a hagyományápolás nem csak a metal papjaira vonatkozik: a klasszikus gitárszóló Mozart "Rondo Alla Turca"-ját vijjogja, ilyen persze már volt az Accept-U.D.O. történelemben, a rutinos hallgatók biztos nem fognak elalélni a meglepetéstől.

A "Forever Free” talán az egyik leginkább hard rockként szóló darab a játékban, ahhoz viszont kevés Udo hangja, hogy megfelelően ki tudja aknázni a dalban rejlő lehetőségeket, a "Punchline"-nak pedig hiába dallamos a verzéje, ha a hamiskásra sikeredett refrén agyonvágja a dalépítkezést. A "The Betrayer" aztán annyiban különbözik ettől, hogy még a verze is unalmas, ráadásul a mester szinte a szövegmondás szintjére egyszerűsíti a dolgot, mondanom sem kell, hogy Smirnov dallamérzéke így akkora kontrasztot kap, amivel képes az elégedetlen fejcsóválásomat bólogatásra változtatni, ami a "Heroes Of Freedom"-nál is megmarad: a dalban végre nem az agyatlan döngölés megy, mind a ritmussal, mind az "áramlással" megpróbálnak játszani, ráadásul végre egy normális dallamtémát is kapunk.

Nem akarom kivesézni az összes dalt, igazából talán nem is nekem kellett volna megírnom ezt a kritikát, mert abszolút megértem azokat is, akik szerint ez az utóbbi évtized legerősebb U.D.O. terméke. Feszes, energiával duzzadó, egy-két helyen ötletes megoldást tartalmazó, és a monoton riffelés, valamint a dallamos gitárszólók ambivalenciájából eredő feszültség – no és persze a megbonthatatlan orosz-német barátság – vitathatatlan érdemei az albumnak – csak hát nekem nem mindig ezek a fontosak a zenében. Ráadásul az amerikai focit sem szeretem.

Garael

Kiadó:
Escape Music (Európa)/Deko Music (USA)

Honlapok:
www.dino-jelusick.com
facebook.com/DinoJelusick

Nem kérdés, hogy az 1992-ben született fiatal horvát énekes, többhangszeres, dalszerző az egyik legfényesebben ragyogó új csillag a heavy metal koromfekete égboltozatán. Ezt mi már akkor is tudtuk, amikor a saját zágrábi bandájával, a 2020-ban föloszlatott Animal Drive-val anno bemutatkozott a szélesebb (értsd: nemzetközi) közönség előtt. Az erről írt recenziómat (némileg szerénytelenül jegyzem meg) érdemes újra elolvasni, abszolút kiállta az idő próbáját. Akkor a srácot a horvát Jorn Landeként jellemeztem és lelkesedésemet azóta már a rock világának nagyágyúi közül is többen osztják. Az egy dolog, hogy a Trans-Siberian Orchestrával rendszeresen koncertezik, de időközben egy sor kiváló előadóval kollaborált, nekem legfőképpen a George Lynch-csel és a Michael Romeoval együtt készített lemezei tetszenek.

Bár a nevét időközben hozzáigazította a világtalan angol-szász kultúrkör szerény képességeihez (Dzselúszik, brrr!), nekem - itt szülőhazájának tőszomszédságában - már csak Jelušić marad. Szóval Jelušić - egy 2011-es szólóalbum (Living My Own Life), az Animal Drive és a világsztárokkal való közös munka után - újra otthon zenél, ez a szólólemez ugyanis horvát muzsikusokkal készült: régi fegyvertársával, Mario Lepoglavec dobossal (aki a mellékelt videót is rendezte), Ivan Keller gitárossal (az Animal Drive-ból) és Luka Broderick bőgőssel. A zenésztársakra nem lehet panasz, különösen Keller gitárjátékát vagyok kénytelen kiemelni: az epikus címadóban (ez egyébként is a lemez legjobb száma!) például bámulatosan jól fölépített, dallamos-technikás szólót kanyarint az orrunk alá.

Az Animal Drive album megjelenésekor megjegyeztem: "A nemzetközi kritikai visszajelzés abszolút pozitív, a Jelušićban rejlő potenciálról mindenki ódákat zeng, de én úgy látom, hogy kevés szó esik a nótákról, pedig a fiatal horvát muzsikus zeneszerzői képességei végeredményben ezeken mérhetők le." Ezt nem a kötözködés szándékával írtam, tényleg lehet valaki hipertehetséges énekes/frontember, egy szólólemez minőségét végeredményben mégiscsak a dalszerzői képességek határozzák meg. Hősünknek e tekintetben sincs semmi szégyellnivalója, bár a dalokat nem mondanám kiemelkedőnek vagy slágergyanúsnak, még annak ellenére sem, hogy bármelyikért nyilvánosan leborotválnám a szemöldököm!

Nekem elsősorban az a bajom, hogy a hangzás nagyon reszelősre, karcosra lett véve, nagy hangerővel (márpedig ezt a muzsikát másként hallgatni nem lehet) egy idő után iszonyúan eltelik vele az emberfia. Úgy gondolom, hogy egy hard rockosabb (ha tetszik, Jorn Landésabb) megszólalás célravezetőbb lenne, s ez még az éneklésre is igaz, mert az állandó (ha tetszik, Russell Allenes) rekesztés idővel fárasztóvá tud válni. Nem véletlen, hogy (szerintem) Jelušić adottságainak nagyobb esélyt adnak a kibontakozásra az olyan lirikusabb szerzemények, mint a "The Great Divide" vagy a már említett címadó.

Végezetül megragadom az alkalmat, hogy a "Follow The Blind Man" mellett egy másik olyan lemeznek is jó hírét keltsem, amelyen Jelušić (is) énekel, de nagy valószínűséggel senki sem ismeri, vagy országosan is csak egy néhányan. A még 2013-ban megjelent Stone Leaders lemezről beszélek, amely gyakorlatilag John Macaluso dobfenomén horvát zenészekkel rögzített progresszív metál projektje. Ékes bizonyítéka ez annak, hogy annak idején az Ark miatta is (!) lett kultuszbandává.

Tartuffe