Volt némi kavarás a koncert helyszíne körül. A régi Barba Negrából először átkerült az új, októberben megnyitott Red Stage-be, majd nem sokkal később jött a bejelentés, hogy a hangverseny az MVM Dome-ban kerül megrendezésre. Gyanítom, a szervezők is meglepődtek azon, hogy mekkora volt az érdeklődés; rövid úton kiderült, hogy a 3500 fős befogadóképességgel bíró Red Stage nem alkalmas a rendezvényre, s így kötöttünk ki végül az MVM Dome-ban, amit először nem is bántam annyira, egyrészt a könnyebb megközelíthetőség okán, másrészt amiatt, hogy még nem volt alkalmam megtekinteni az új multifunkciós arénát.

Erről jut eszembe: talán jobb, ha már mindjárt az elején letudjuk a koncerttel szembeni egyetlen, de - legalábbis számomra - jelentős kifogást! Nem vagyok sem építész, sem hangtechnikus, de amikor megláttam az MVM Dome arénát belülről, azonnal sejtettem, hogy itt a hangzással gond lesz. Ezt rögvest megerősítették a hallottak is, hiszen végig eszetlen visszhangos volt a terem, a dobos minden egyes hangsúlyosabb leütése tizedmásodperci késésekkel kattogott-csattogott a fülembe hátulról. Ez sokat vont le az élvezeti értékből, és - bár nem vagyok szakember - állítom, hogy ez javarészt tervezői-konstrukciós hiba, hiszen a VIP erkélyek fölött egy igen magas, teljesen függőleges fal meredezik, ami elég egyértelmű biztosítéka a visszhangosodásnak. Remélem, ez csak ott volt zavaró, ahol mi ültünk.

Apropó ülés. Elég furcsa, hogy az eredeti helyszínre szóló, kizárólag állójegyek értékesítése után az új helyszín adottságai miatt az "újonnan érkezőknek" ülőhelyeket kezdtek árulni. Lévén, hogy már lumbális gerincproblémákkal küzdő vénember vagyok, jólesett volna, ha valaki fölajánlja ezt a lehetőséget nekünk, akik még elővételben csaptunk le a jegyekre. Végül nem volt okom ezen tovább pörögni, mert láttuk, hogy nem kelt el minden ülőjegy, a székes lelátók elég foghíjasak, így az olyan szemfülesek (értsd: pofátlanok), mint mi vagyunk gyakorlatilag zöld utat kaptak az erkélyekre való beszivárgásra. Ezt nagyon nem bántam, kiváló helyről, az rafkósan szerzett székünkön kényelmesen terpeszkedve néztük végig a koncertet - ennek a velünk lévő 12 éves kölyök örült a legjobban, hiszen a küzdőtérről max. a kivetítőt látta volna.

Nem kérek senkitől sem elnézést azért, hogy eleve nem is állt szándékunkban megtekinteni a Volbeatnek bemelegítő két előzenekar, a Bad Wolves és a Skinred előadását. Ezzel sokan voltak így, hiszen még közvetlenül a fő atrakció színpadi megjelenése előtt is hosszú sorokban kígyóztak az emberek a büfék pultjai előtt.

Ami a dán rockabilly metálosok előadását illeti, elképzelhető, hogy elég lenne Viski barátom velős megjegyzését idéznem, miszerint: "Ez egy veszedelmesen jó koncert volt", amit még megtoldott ezzel a kijelentéssel: "Állítom, hogy a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba." Amikor a hazai rocksajtóban megláttam a híradásokat arról, hogy a Volbeat konvoja befutott Budapestre, és mindezt egy olyan fotóval illusztrálták, amelyen kamionok hosszú tömött sorát lehetett látni a parkolóban, már biztos voltam benne, hogy eszetlen látványos, nagyszínpados, komoly fény- és látványtechnikával megfejelt show-t fogunk kapni. Az ún. snakepites színpadkép a közönségbe hosszan benyúló, körbesétálható kifutóval újabb jele volt annak, hogy a Volbeat nem csak zenei fogásokat lesett el a Metallicától.

A nem mellesleg végig lemezminőségben éneklő Michael Poulsen nem árult zsákbamacskát, mindjárt az elején kijelentette, hogy két órát fognak játszani, s ezt az ígéretüket be is tartották. A színpadkép a fénytechnikának, a kivetítéseknek stb. köszönhetően számról számra változott, nagy teljesítményű füstgépek, hatalmas logós labdák, konfetti-eső gondoskodott a közönség szórakoztatásáról. A lenyűgöző látvány, a jobbnál-jobb "Elvis-metál" slágerek, Poulsen karizmatikus személyisége a végén még a hangzásbeli kifogásokat is elfeledtették velem, sőt azon kaptam magam, hogy alig tudok a székemben ülve megmaradni.

Mindenki tudja, hogy itt Poulsen a motor, a kreatív energia, a fő zeneszerző és a karmester, mégis ide kívánkozik egy személyes megjegyzés, amivel alighanem vérig fogok sérteni egy-két régi rajongót. A cimborám észrevétele arról, hogy "a Volbeat ezzel megérkezett a nemzetközi első vonalba" többek között azért (is) igaz, mert a szülinapos Rob Caggianoval egész szinteket sikerült lépniük. A pasi nem tolakszik, meghagyja a rivaldafényt a főnöknek, de közben brutális nagyokat penget.

Minden jó, ha a vége jó. Nekem ez most az év egyik legjobb koncertélménye volt. Elismerem, ehhez hozzájárult előzetesen egy pazar olasz éttermi vacsora, némi grappa és sok sör is, az este mégis a zenétől lett igazán emlékezetes.

Tudtam én valahol, hogy Top50 lesz belőle előbb-utóbb, valahogy – tudat alatt? – mindig kimarad valami fontos, ami lehetőséget ad a folytatásra. Jelen esetben a Pink Floyd, de azt se teljesen értem, hogyan tudtam lehagyni eddig a D.A.D.-t. Vagy a Queent.

Egy kis módszertani lábjegyzet: bár kedvenc albumokról van szó, törekedtem arra, hogy ezek mindegyike más bandától legyen. Ez némi torzítást visz a rendszerbe ugyan, mert néhány zenekartól nyilván több korongot is fel tudnék-kellene tegyek, de cél volt valahol az is, hogy mennél szélesebb legyen a merítés: ötven lemezecske így is vajmi kevés bemutatni egy bő fél évszázadot. Mondjuk, lesz ez még száz…, és arra már a legnagyobb kedvencektől (Iron Maiden, Metallica, Dream Theater, Queensryche) felkerülhet több alkotás is akár.

Classica: I (1989)

Igaz, hogy hivatalosan csak 2006-ban jelent meg, de mivel demóként kikerült néhány példány belőle kazettán, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy néhány évvel Malmsteen felbukkanása után egy magyar srác is elgitározza ugyanazt. Aztak@rva. Ráadásul akkor és ott Szutorisz Károly szövegei is nagyon eltaláltak – fiatal voltam, szerelmes/csalódott, egyedül éreztem magamat és nem értettem a világot… A banda újra aktív (Kiss Zolival), ajánlom mindenkinek, hogy nézzen rájuk, nagyon ott vannak a szeren!

D.A.D.: Riskin' It All (1991)

Részben azért is voltam magányos, mert Dániába kerültem ösztöndíjjal tanulni. Éppen akkoriban futott be ez a csapat a nemzetközi színtéren is, ezért pörgött nálam rendesen, gondolhatjátok! Én a korai country-punk dolgaikat is csípem, nagyon viccesek azok a szövegek. De a "No fuel…" és a "Riskin'..." a két legnagyobb dobásuk, ez tény, ekkor voltak a csúcson. Hála az égnek, sikerült élőben is elcsípni őket hazai pályán! Nagyon életvidám, pozitív muzsika, ha rossz kedvem van, rendre ez kerül elő.

Pink Floyd: Wish You Were Here (1975)

Valahol tényleg a "The Wall" a Pink Floyd magnum opusa (a filmmel kiegészítve), de az én kedvencem mégiscsak ez. Tökéletes, időtlen alkotás.

Queen: A Night At The Opera (1975)

Az előző részben némileg hamis képet sugalltam, olybá tűnhet, hogy az ABBA és a Boney M. után hirtelen és előzmények nélkül egyből AC/DC rajongó lettem. Ez nem így esett természetesen, az olyan külföldi rockbandák, mint a Dire Straits, vagy a Status Quo idehaza is elérhetőek voltak, főleg egy pécsinek, mert a szomszédban a Jugoton bőszen adta ki a hanyatló nyugat ezen dekadens termékeit. A rádióban is bele-belefutottunk néha keményebb számokba, és lassan azt vettem észre magamon, hogy igazán azok a zenék tetszenek, amiben megdörren némi gitár is. Elkezdtem hát ezeket szisztematikusan keresni, vadászni.

És hát ugye a Queenre is rá lehetett találni elég könnyen, így a korai szocializációm része lett, bár akkortájt inkább a popos korszakukat élték. Összeállt azért idővel a teljes diszkográfia és a kép, hogy mekkora zsenik is voltak ezek a csávók valójában. A teljes életművet illeti meg leginkább a dicséret, de ha egy albumot kell választani, akkor legyen az, amelyiken a világ legjobb rockzenekara a világ legjobb rock nótáját nyomja. A "Bohemian Rhapsody"-ról van szó természetesen, ahol is 6 percben a zsáner minden aspektusát sikerült megragadni: van benne dög, líra, monumentalitás és teatralitás is.

Raven: All For One (1983)

Az Anvillel együtt nagy favoritok voltak a kezdetek kezdetén, előkelő helyen virított a logójuk a farmerdzsekimen, nem lenne fair lehagyni őket innen valami későbbi kedvencért. Nemrég írtam róla amúgy, itt ni, úgyhogy nem ragozom.

Spock's Beard: The Kindness Of Strangers (1998)

A grunge beköszönte után nagyjából ez a négy banda tartotta bennem a lelket: Evergrey, Pain Of Salvation, The Flower Kings és a Spock's Beard. Néhány korábbi kedvenc természetesen működött akkor is, de sokan közülük próbáltak az új trendhez igazodni, amit borzasztóan kiábrándítónak találtam. Ez a négyes viszont - némi képzavarral élve - új hangként került a nézőterembe akkortájt, és baromira megörültem, hogy a progresszív műfajt nem sikerült teljesen eltiporni, sőt, a megpróbáltatásokban megedződve mintha új erőre kapott volna.

Remek album, egyszerre nagyon old school, hagyományápoló és friss, újszerű is. Hatalmas melódiák és magas zenei intelligencia jellemzi. Nem hiányozhat egy magára valamit adó rocker gyűjteményéből.

Stormwitch: Tales Of Terror (1985)

Baromira szaladt akkoriban a New Wave of German Heavy Metal (Helloween, Grave Digger, Running Wild, Mad Max), komáztam ezeket én is nagyon, főleg az első lemezeiket. Legjobban mégis a Stormwitch nőtt a szívemhez, nem utolsó sorban valószínűleg a Magyarország iránti elkötelezettségük miatt. Sokat voltak itt, még Pécsre is lejöttek koncertet adni, szerették ezt az országot, és mi is szerettük őket. Az első négy korongjuk hibátlan, az azt lezáró "Live in Budapest" pedig már csak a címe miatt is kötelező. A "Point of no Return" és a "Sword of Sagon" (A1 és B1) miatt ezt szeretem legjobban, de a "The Beauty and the Beast" is instant klasszikus ma már. Nosztalgia-vonatra fel!

Tokyo Blade: Tokyo Blade (1983)

Ezt az albumot az "If Heaven is Hell" miatt csipázom annyira. Ha már szó volt a világ legjobb rock daláról, akkor nálam ez benne van a top három heavy metal opuszban. (A másik kettő: "Hallowed Be Thy Name" és az "Evil".) De ezen túl is egy remek NWOBHM korong.

Trust: Répression (1980)

Olyannyira kedveltem őket egy időben, hogy mindkét nyelven megvolt: angolul és az eredeti, francia változatban is. Kicsit punkos, lázadó hard rock lemez, remek dallamérzékkel és fogós riffekkel feljátszva. (Azóta egyik korong eltűnt, valszeg kölcsönadtam és sosem került vissza.)

White Lion: Pride (1987)

Valahogy Vito Bratta nélkül is hiányos lenne ez a lista, nagyon szeretem a pali játékát, hiányzik is rettenetesen. Az első négy Fehér Oroszlán album kiváló, közülük talán ez a legkompaktabb, legütősebb.

Most már biztos, hogy idővel ezt kibővítem százra, mert már megint lemaradt sok minden, pl. a Tesla, vagy a Crimson Glory, ami be is ugrik rögvest, nem beszélve a korábban említett duplázásokról (triplázásokról?). És mert listázni jó (még ha nem is érzem mindig így, például az éves termést karácsonykor újra áttúrni nem akkora truváj).

Keep rock alive!

Kotta

Felcsillant a szemem, amikor ráakadtam a "Leave 'em Bleeding"-re, már azt hittem, van új Raven. Aztán kiderült, az csak egy válogatás-album féle, annak is elég fura. A gerincét 3-3 szám adja az utolsó két lemezükről, a másik felén pedig feldolgozások és ritkaságok találhatók. Sok értelme egy ilyesminek nem lenne egy "normális" (értsd, befutottabb) zenekar esetén, leginkább holmi kiadói kötelezettség gyors letudására gyanakszik az ember. Náluk azonban a bocsánatos bűn kategóriába esik, mert egyrészt egészen kellemesre sikeredett, másrészt pedig hiába kultikus banda ez, még az olyan vén rockerek sem feltétlenül követik a pályafutásukat szoros emberfogással, mint jómagam. Az aktuális turnét beharangozandó nem feltétlenül gond egy ilyen kiadvány, lám csak, én is belefutottam. Elő is kaptam az élmény hatására az első három korongjukat rögvest, amúgy is ezer éve hallottam őket.

Egyúttal konstatáltam azt is, hogy itt még egyetlen iromány sem jelent meg az angol trióról. Ez természetesen nem maradhat így, mégiscsak egy olyan formációról beszélünk, amelyre a legnagyobbak - pl. Metallica - egyöntetűen inspiráció-forrásként hivatkoznak (ők amúgy a legelső országos turnéjukra a Ravent hívták vendégnek). Egyik (rock-gitáros) ismerősöm szerint Mark Gallagher az összes fontos metal riffet kitalálta, nem is igen hallgatott mást. Jó, mondjuk ez '86-ban volt, de ha tekintetbe vesszük, hogy túl sok újdonság (legalábbis ebben a tekintetben) azóta se történt a zsánerben… A lényeg a lényeg: a heavy metal megkerülhetetlen alakjairól beszélünk.

Akik még a '70-es évek derekán alakultak, és az első három albumukkal (Rock Until You Drop – Wiped Out – All For One) tényleg elég sok mérföldkövet letettek '81 és '83 között. Ennek a korszaknak méltó lezárása a "Live at the Inferno", ami az egyik kedvenc koncert-lemezem, mert sikerült szerintem azt a féktelen energiát anyagba vésni, ami nyilvánvalóan jellemezte őket akkoriban. Hihetetlen, de sokat mára sem változtak, még mindig a lendület és az energia azok a fogalmak, amik beugranak, amikor ezt a csapatot hallgatom. Nem mai gyerekek pedig, Mark 62, a tesója John (ének, basszus) 64 éves.

Sok a párhuzam amúgy az Anvillel a pályafutásukban, ők is nagykiadóhoz kerültek az "All For One" után (ami ténylegesen a csúcstermékük, eddigre összeállt nálunk minden), és ez menetrendszerűen kiherélte őket is. Jó, azok a korongok se rosszak, amin átmentek Kissbe, tulajdonképpen simán hozzák például éppen a Kiss cuccok színvonalát, sőt… De az akkori rajongók nem a glitteres slágereket akarták, hanem a kompromisszum-mentes speed/heavy metalt, Mark eszelős gitártémáival és John hisztérikus énekével. Athletic rock – egyik számuk után így emlegették a stílusukat és valóban: az első korszakukban kinyújtózkodtak egészen addig, amit a korabeli hangzás és a trió felállás lehetővé tett.

Ahogy említettem, manapság újra magas fordulaton pörögnek, letettek már arról a hiú ábrándról, hogy valaha is igazán sikeresek lesznek. S bár a kortárs fiataloknak semmit sem mondd ez a zenekar, higgyétek el, a dalcsokor – amely a maga idejében igazodási pont volt - abszolút megállja a helyét most is. Ilyen értelemben teljes joggal szerepel itt, és nem utolsó sorban, egy fájó hiányosságot is sikerült pótolni a recenzióval.

Kotta

Honlapok:
facebook.com/trulsmaximus
trulshaugen.bandcamp.com

Rövid leszek, mint a szóban forgó lemez maga. Kíváncsi vagyok, hányan tudnak mifelénk erről a "ki-nem-adványról"! Kiadásról ugyanis aligha beszélhetünk, hiszen az 5 számos, közel 25 perces magán EP csak streaming szolgáltatókon keresztül elérhető, illetve a szerző Bandcamp oldalán meghallgatható. De kit is takar a fura Truls Haugen név? Akik a skandináv progresszív metálban otthon vannnak (országszerte talán vannak pár tucatnyian), már vágják is rá: "Hát a norvég dobos arc, aki a tesójával együtt alapította a Circus Maximus nevű überbrutál jó zenekart!" Ott a pont!

Kíváncsi vagyok, hogy a pár tucatnyi fanatikus közül hányan tudják, hogy Truls Haugen nemcsak fantasztikus dobos, de mellbevágóan jó énekes és elképesztően fölkészült szóló- és basszusgitáros, billentyűs is. Megkockáztatom, a legelszántabbak közül is max 2-3. És akkor még nagylelkű voltam. Pedig bizony ezt az EP-t Truls barátunk egy szem önmaga játszotta és énekelte föl az utolsó hangig. Nem is nagyon tudom ezt földolgozni: a kegyes énem lenyűgözve tapsikol e döbbenetes teljesítmény hallatán, de sajnos - ősatyánk, Ádám óta - van nekünk egy gonosz énünk is: az pedig fulladozik az irigységtől. Hát hogy? Miért jár ennyi talentum egy szál embernek, a másiknak meg jóformán vagy konkrétan semmi. A magamfajta megtestesült középszerűség ilyenkor szűköl kínjában.

Épp ideje, hogy a muzsikáról is szó essék egy kicsit! Valahol azért érthető, hogy a Truls Haugen archívumából előbányászott szerzemények nem ütnek el jelentősen az anyabanda, a Circus Maximus stílusától, kivéve talán a meglehetősen furcsa, metalcore stílusban fogant Sugababes földolgozást. Mit mondjak? Az eredmény jelentősen eltér a brit leánytrió egykor UK Singles és Mahasz listás slágerétől, az "Overload"-tól. A többi szám leginkább a CM eddigi legsikeresebb lemezére, a "Nine"-ra (2012) emlékeztet. A 2016-os folytatás (Havoc) sajnos nem sikerült olyan jól, ráadásul már annak is hat éve, és kilátásunk sincs a folytatásra.

A fönt említett okok miatt bizony jólesik ezt a négy eredeti számot hallgatni. Egyrészt lenyűgöző, hogy mindezt egyetlen ember a házi stúdiójában hozta össze. Másrészt - ha nem is tökéletesek a dalok, és a banda többi zenészének adaléka nekem hiányzik belőle - meglehetősen jó irányt szab egy régen esedékes CM album munkálatainak. Nagyon-nagyon szeretném, ha Truls dallamos, de szigorúbb megközelítése érvényesülne a legutóbbi lemezen elhatalmasodott Muse és Leprous hatások helyett.

Tartuffe

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.avantasia.com
www.facebook.com/avantasia

Az Avantasia ugyanazon a tengelyen lavírozik, mint a Savatage/Trans-Siberian Orchestra: power metal indulással kissé geil, habos, teátrális, néha túlcicomázott mainstream metal opera lett a végállomás – ilyenkor sóhajt fel az egyszerű feketeöves Helloween rajongó, emlékezve az első rész bődületes visszaidézéseire, melyek a Himalája tetején írták égő mammutfenyőkkel a metal-panoptikum tetejére az európai power metal legnagyobb pillanatainak múltbéli dicsőségét. Ezt a fejlődéstörténetet azonban szűk látókörűség lenne Tobias Sammet számlájára írni, hiszen az Avantasia egyes részei különböző stációiban is tudtak kiváló, sőt kiemelkedő darabokkal szolgálni, és ha jól belegondolok, egy bizonyos színvonal alá sosem sikerült pozicionálni az újabb és újabb darabokat.

Sammet kiváló dalszerző – még ha kissé bele is ragadt a kritikán elején említett világba – és még a számtalan deja vu-t okozó pillanat ellenére is tud meglepetéssel szolgálni, emlékezzetek csak az ezt megelőző rész thrash-vendéges morcosságára, de igazából az sem lenne – és ismétlem, lenne – baj, ha szokatlan megoldások nélkül csorog le az újabb etap, mint ahogy az jelen lemez esetében is történt.

Ami legelőször feltűnt, az album hossza (nem úgy, mint a címé); Tobias nem bonyolította túl a dolgokat, a kritikus pedig az utolsó számot eltekintve elbúcsúzhat az olyan jelzőktől, mint hogy epikus, nagy ívű, szentimentálisabbaknak lelket rezegtető: ez most bizony egy ügyes iparosmunka, különösebb csúcs- és mélypontok nélkül. Ezzel nem azt mondom, hogy unalmas lenne, a rövidségnek is megvannak az előnyei, az előző Avantasia kritikámban úgyis a túlírtságot említettem, mint levetendő köntöst, amit sikerült is megcselekedni.

A vendégek sorában sincs meglepetés, a szokásos társak a szokásos minőséget hozzák, gondosan vigyázva arra, hogy ne kelljen a komfortzónájukból kilépni, talán csak Eric Martin kapott egy tőle már régen hallott jellegű, indulósabb arche-Avantasia témát, amit persze könnyedén abszolvál, szegény Tobias pedig kétségbeesetten próbál kapaszkodni Martin után a vokális nagyszerűség létrafokain. Így aztán szépen meghallgathatjuk Scheepers Judas Priest parafrázisát, Kiske Helloween idézését, Floor Jansen Nightwish hangulatiságát, Bob Catley az album talán a lemez legnagyobb slágerét hozó Magnum varázslatát. (Ennek ellenére számomra a vendég nélküli, lemezt indító "Welcome To The Shadows" jár legközelebb a nagyszerűség szívet megdobbantó állapotához.)

A Tartuffe által sokszor emlegetett "libabőrt okozó megérkezések" most elmaradtak, a lemez hallgatása közben biztos voltam, hogy a "nagy mutatványt" az író az utolsó, 10 percen is túlmutató szerzeményére hagyja, ám az orientális témával induló dallamfolyamban az a meglepetés, hogy nincs meglepetés – a keleties környezet ugyan érdekes, de ezt mások sokkal jobban kiaknázzák, ráadásul csuklóból, és sokkal élvezetesebben. Igen, ezúttal nem sikerült a lemez fődarabjában emlékezetest alkotni – ami dramaturgiai szempontból azért is elszomorító, mert nincs kedve az embernek az utolsó benyomások alapján újraindítani a történetet. Bevallom, én kissé untam is ezt a rutinszagú, hosszan tartó óvatoskodást, amit még a dallamok sem mentenek meg, mert azok is olyan laposak, mint a kereskedelmi tévék agyzsibbasztó vetélkedői.

Sommás ítéletet persze lehet hozni, és tegyük is meg: minden bizonnyal lesznek olyanok, akik az Avantasia történetének leggyengébb darabját fogják kiáltani, hiszen egyenként hallgatva a dalokat, vannak élvezetes, de nem emlékezetes, esetenként önismétlő pillanatok, ám egyetlen entitásként szemlélve a végeredményt, már más eredményre juthatunk, amit porondmesterünk ihlethiányára lehet visszavezetni, és kénytelen vagyok nekik is igazat adni. Attól viszont nem tudok elvonatkoztatni, hogy a rövidebb, kissé célratörőbb slágereket már másodszori hallgatásra együtt dúdolom az énekesekkel, és ha a grandiózussággal szembeni elvárásból lejjebb adok, akkor az utolsó számtól eltekintve tulajdonképpen egy kiválóan szórakoztató előadást kaptam figyelmemért cserébe.

Garael

Kiadó:
Napalm Records

Honlapok:
www.alterbridge.com
facebook.com/alterbridge

Ja, hogy már megint eltelt három év? Akkor éppen itt az ideje begyűjteni, meghallgatni és kiértékelni az új Alter Bridge albumot! A Tremonti-Kennedy tengely - itt azért a pontosság kedvéért meg kell jegyeznem, hogy a dalokat szerzőként következetesen a teljes banda jegyzi - rendre, stabilan három évenként leszállítja a kötelező folytatást. Szerintem ezzel nincs is baj, tervezhetővé tesz mindent, ugyanakkor szó sincs túlpörgésről, mint mondjuk mostanában a Teramaze vagy a Red Hot Chili Peppers esetében. Na, az konkrétan overkill vagy inkább dömping (szótári értelmezése szerint nagy tömegű kereskedelmi kiárusítás) - olyan is, amilyen....

A "Pawns & Kings" - az 53 és fél perces játékidővel - az Alter Bridge eddigi legrövidebb lemeze, ugyanakkor ezen van a valaha volt leghosszabb AB nóta "Fable of the Silent Son" címmel, ami a maga közel 9 percével és gyakori hangulatváltásaival nem lebecsülhető kunszt. Klasszikus hard rock/metal ballada. Ide kívánkozik, hogy a legutóbbi Tremonti lemez recenziójában megjegyeztem: "Azt szokták mondani, hogy a Tremonti albumokra azok a dalok kerülnek föl, amelyek túl keménynek, szigorúnak ítéltetnek egy Alter Bridge kiadványhoz. Meglátásom szerint ez durva leegyszerűsítés." Hogy ez mennyire így van, a "Pawns & Kings" ragyogóan alátámasztja. Ez a lemez ugyanis határozottan szigorú hangzású: tele van lehangolt, fejszaggató riffekkel a vaskosabb fajtából. Bizonyos elemeiben már szinte a nu metal szebb korszakára emlékeztet, főleg az album elején.

Azért természetesen akad egy-két könnyedebb, hard rockosabb hangvételű szerzemény is, mint pl. a "Stay" és a "Season Of Promise", de a többi dal tekintetében nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyjából szabad átjárás nyílt az Alter Bridge és a Tremonti között; az egyetlen markáns különbség az énekes, jóllehet Tremonti itt is sokat vokálozik, a "Stay"-t pedig lényegében egy virtigli Kennedy-Tremonti duettnek tekinthetjük.

Számomra döbbenetes, hogy ez a banda milyen egyenletesen magas színvonalon szüli meg minden harmadik évben a következő etapot. Lehet, hogy nincsenek itt lehengerlő rádióslágerek, lehet, hogy néha már-már egybefolynak a számok és albumok, ez azért mégis elképesztő teljesítmény. Hab a tortán, hogy november 14-én a magyar rajongók személyesen is belekóstolhatnak e csodaszámba menő zenei állhatatosságba a Budapest Arénában.

Tartuffe

Kiadó:
Warner

Honlapok:
www.muse.mu
facebook.com/muse

A Muse dühös, és ez jó! A frusztráció általában jót tesz a művészetnek, a rockzenének pedig különösen. Legalábbis erre (ti. hogy a fiúk felb@szták az agyukat) lehet következtetni: ha már ezek a finom angol úriemberek is "We Are Fucking Fucked" címmel írnak számot, akkor tényleg betelt náluk a pohár. És igen, úgy látszik, kell ez a harag, mert a "Népakarat" némi gyengélkedés után, amely az utóbbi lemezeiket jellemezte, újra combos lett.

Ezzel persze óvatlanul meg is nyitottam azt a kérdést, hogy rockzenét játszik-e egyáltalán a devoni trió, vagy sem. A "Black Holes and Revelations" vette el a szüzességemet anno, a mai napig nagyon csipázom azt az albumot, én – a mindenféle egyéb hatások ellenére – rocknak tartom, sőt egyenesen progresszív rocknak. Ráadásul a progresszív eredeti, szó szerinti (előremutató) értelmében. Úgy érzem, mára a Muse digitálisabb, binárisabb lett valamelyest, azaz egy hangyafasznyival kevésbé organikusan keverednek náluk ezek a különböző hatások, de erről majd picit később.

Visszaolvasva úgy tűnik, a legutóbbi kritikámban (ITT) túlságosan kemény voltam velük, mert egyrészt igaz ugyan, hogy a Queen, a U2 és a nyolcvanas évek popzenéjének keverése feketelyuk-effektusnak oké (szippantsunk mindent magunkba), de a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető revelációnak (hogy stílusosak maradjunk), ugyanakkor a recept és az összetevők is adottak, tessék utánuk csinálni! Valahogy mégsem sikerül senkinek még csak közel azonos színvonalon sem prezentálnia ezt a fogást, azaz valamit mégiscsak nagyon tudnak. Ha más nem, erre bizonyíték lehet az is, hogy nálunk is rendszeresen megemlítésre kerülnek, igaz, leginkább negatív kontextusban, ti. Tartuffe nagyjából kéthavonta emlegeti föl valamelyik kedvence kapcsán, hogy skandalum, már ezek is elmjúzosodtak. A vélemény előjele jelen esetben azonban másodlagos: maga a tény a fontos, hogy hallhatóan komoly hatásuk van a kortárs könnyűzenére. Még a heavy metalra is, nem ám a többi, tulajdonképpen – trendek, népszerűség szempontjából – fontosabb stílusra.

Ahogy utaltam rá, volt némi visszaesés a "Black Holes…" után, egyre nagyobb teret nyert az elektronika, volt némi kísérletezés is (koncepciós, rock/pop-operás irányba), de az ilyenfajta útkeresés valahol természetes egy zenei áttörés után, amikor egyszer csak hatalmas stadionokban és arénákban találod magadat. Ez a cucc is tartalmaz bőven nyálat és már-már vállalhatatlan, a '80-as években is cikinek számító szinti-popot (drum 'n' bass alapokra), de amikor már éppen besokallnál a túlzásba vitt "Stranger Things" fílingtől, zúznak egy akkorát, mint ide Lacháza. A kísérletezés tehát most is megvan, nem csodálkoznék, ha a "Won't Stand Down"-t és "Kill or Be Killed"-et a Korn vagy a Slipknot ihlette volna. Van tehát itt ez is, az is (mint az életben általában), ahogy említettem, kicsit talán binárisabban (egyik szám ilyen, a másik olyan), mint a régi szép időkben, amikor ezek még szervesebben kapcsolódtak össze egy-egy nótán belül.

Akárhogy is, nekem baromira bejön, hogy amolyan modern Queenként olyan természetességgel járkálnak a stílusok között, mint fél Nyugat-Magyarország Ausztriába és vissza napi rendszerességgel (melózni, naná), miközben azért van egy markáns, összetéveszthetetlen stílusuk alanyi jogon. Ebben a tekintetben olyan, általam igencsak tisztelt előadók nyomában is járnak, mint Sting, Peter Gabriel, vagy éppen a Rush, ahol csak egyetlen fix pont állandó: a minőség. Tetszik az is, hogy csak azért sem dobják le a rockot magukról, pedig a nélkül valószínűleg még sikeresebbek lehetnének. Jó, ebbe a harag is belejátszhat, mert nehéz lenne dühtől eltorzult arccal csépelni a szintit…, vagyis lehet, de attól az még pajkosan csilingel. Szóval kell egy kis metal ahhoz, hogy kiírd magadból a Covidot, a háborút, az eszement kultúrharcot, a közelgő klíma- és energiaválságot, meg a többi sz@rt, amitől nemigen lehet manapság elbarikádozni magunkat. Ők megtették.

Kotta

Kiadó:
RatPak Records

Honlap:
www.davidellefson.com

Ellefson kiválása a Megadethből már a digitális kor (talán tipikus?) groteszk eredménye, aminek megítélése minden bizonnyal megosztja az embereket. Saját – és ismétlem, saját – véleményem szerint a csapatból történő kipenderítés nem éppen a kerekasztal lovagjainak etikai kódexe szerinti, ugyanúgy felrúgja a lojalitás, mint a több évtizedes barátság eszméjét, előtérbe hozván a rajongók elpártolásától való félelemet, egy olyan képmutató erkölcsiséget emelvén a magasba, ami némileg furcsa egy Megadeth nevet viselő zenekartól, és egy – a saját könyve szerint – az élete szinte minden részében addiktív zenekari vezetőtől.

Az idő majd persze eldönti, hogy lesz-e reunion: a metal birodalmában láttunk már ennél nagyobb harag utáni összeborulást is, és itt a James Bond filmeknél is erősebben jelen van a "soha ne mondd, hogy soha" klasszikus idézet. (Mindenesetre frivol egy olyan zenei stílusban erkölcscsőszt játszani, ami már megszületése kezdetén is zászlajára tűzte a "tedd, amit akarsz" jelmondatot, természetesen a józan ész határain belül.)

Ellefson – ahogy látszik – nem lett páriának kikiáltva, Jeff Scott Sotoval történő kollaborációja az elfogadás elegáns kinyilvánítása, ráadásul egy olyan énekestől, akinek megítélése szinte egyöntetűen pozitív, stílusokat, műfajokat áthidalóan. Soto utóbbi években megjelent "mérges", keményebb hangvételű power albumai igencsak bejöttek, főleg annak fényében, hogy legutóbbi, "Complicated" lemeze címe ellenére olyan langyossággal folyt el mellettem, ami egy újszülött baba fürdetésére is alkalmas lett volna. Az együttműködést olvasva aztán már előre dörzsöltem a tenyerem, mert Ellefson társaként nem gondoltam volna, hogy az énekes semmitmondó AOR produkcióval áll elő. A beharangozókat olvasva aztán kicsit megkavarodtam, mert a nyilatkozatok David Coverdale-t és Jimmy Page-et, Tommy Shawt & Jack Bladeset, Michael Sweetet & George Lynchet hozták példának – bármennyire is sikeres párosok az említettek, nem éppen a szigorúbb stílusokban tevékenykedtek és hoztak létre korszakalkotó albumokat.

Számomra a gitáros neve sem mondott sokat, bár az Arthemis, amiben Andy Martongelli is sokat játszott, "We Fight" című lemezével igencsak belopta magát a szívembe, de az album stílusa szintén messze áll a legendás párosok munkásságától. Szerencsére a találgatásoknak könnyű útját állni – elég csak meghallgatni a lemezt, hogy döntőbíróként igazat adjunk a nyilatkozatoknak, vagy legyintsünk egyet, hogy a marketing osztályon megint kutyaütők végezték a munkájukat. Ezen túl már a kezdő szerzemény zakatoló, modern power dübörgése, pulzáló folyama biztosított arról, hogy a példaképek hatása legfeljebb az együttműködésük módszerére hasonlít és nem kiadott műveikre.

De mégis mi az, ami tetszik az egészben, és mi az, amit én kissé furcsának találok? A basszus és a gitáros munka természetesen elsőrangú, a riffek úgy hasítanak át a hallgató agyán, mint egy odatévedt acélmagvas töltény – ebben hát nincs hiba. A verzék üteme, felépítése szintén magával ragadó, ám egy idő után kissé monotonná válik, és Soto nem képes a verzékhez felnőni képes refréneket alkotni, sokszor csak elkiabálja, darálja a sorokat, valahogy úgy érzem, hogy a dallamok nem lettek teljesen kidolgozva, és ha a zenészek Iommit és Hughest hozták fel példának, akkor még néhányszor meg kellett volna hallgatniuk Glenn részeit a dalokban, amik úgy lettek Krupp-acél keménységűek, hogy a refrének akár egy hard-rock albumon is elfértek volna. Ráadásul Jeff gyakran rekeszt, ami nem tesz jót a hangzásnak, mint azt már korábban leírtam, énekesünk hangja észrevehető kopásban van, bár az is lehet, hogy én tévedek, és az erőltetett rekedtség a koncepció része.

Mégsem tudom egyértelműen elutasítani az albumot, mert a lemez első felét sikerült jóra hallgatnom, második felére pedig megjönnek a dallamok is – úgy, ahogy a "The Reason"-ben is már ott bujkáltak, és minden sínre kerül. Azok azonban, akik el tudják fogadni a kezdeti kissé sika-mika dallamszerkesztési metódust, remekül szórakozhatnak, hiszen a hangszeres munka kiváló, Ellefson mellett Martongelli 12 ujjal bűvöli hangszerét – bár én azt jobban szeretem, ha a gitáros megfogható dallamokat is játszik a hangszerén és nem csak a világ összes formagyakorlatát mutatja be "nem középiskolás fokon", Ellefson bőgője pedig röfög, mint a vaddisznó – jóllehet mondjuk Michael Lepond játék-felfogása nekem szimpatikusabb – de ez már legyen az én bajom.

Hangszeresek előnyben, de akinek tetszett mondjuk Dee Snider legutóbbi szólóalbuma, az most is bátran tegyen egy próbát, garantálom, hogy nem lesz tömeghalál a vége.

Garael

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
facebook.com/borealisband

Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a Borealis nagyjából a Savatage és az Evergrey bal kézről született gyermeke. Hogy ki volt a fiú és ki a lány? Hmmm. Manapság már a kérdésfölvetés is illetlen és politikailag totálisan inkorrekt; hagyjuk ezt a korlátolt bináris gondolkodást a sötét középkorra! Szóval a lényeg az, hogy a kanadai srácok ötvözik az amerikai és az európai power hagyományokat, próbálják mindkettőből a legjobbat kihozni.

Hogy erre ki kíváncsi? Nem tudom, valószínűleg nem sokan. A Savatage (és a Circle II Circle) régóta inaktív, az Evergrey is más irányba fordult, nem létezik már Masterplan vagy Tears Of Anger sem. Nem is nagyon van rá kereslet. Őszintén szólva évek óta már én sem nagyon hallgatok ilyen zenéket, persze jó a régi anyagokhoz időről időre visszanyúlni, de az a helyzet, hogy a végletekig telített és tömörített, folyton zúgó-zsizsegő, kétgitáros hangzás nagyon gyorsan nagyon sok(k) tud lenni - két-három szám után megcsömörlök. Az olyan csajos-duettes lírák, mint pl. itt a "Burning Tears" annyira jól tudnak esni, mint a végeláthatatlan konferenciákon a kávészünet (főleg, ha van süti is).

Mivel így állnak a dolgok, elég nehezen verekedtem át magam a Borealis új anyagán, de objektív véleményt is elég komoly kihívás megfogalmaznom. Annak ellenére, hogy a legutóbbi, 2018-ban megjelent "The Offering" című lemezt voltaképp megdicsértem, nem gyűjtöttem be CD-n, és alighanem az "Illusions" is erre a sorsra fog jutni. Ez nem föltétlen értékítélet, egyszerűen csak nem lenne valódi esélye bekerülni a lejátszómba.

Az "Illusions" az előző koncepcionális, enyhén metál-operatikus hajlamú kiadvány egyenes folytatása; a témával most - ha szabad - nem untatnám magam halálra, mások meg - ha akarnak - úgyis utánaolvasnak. Mind tematikusan, mind zenei eszközkészletében erősen sablonos a dalcsokor, minden létező power-metal közhely következetesen és akkurátusan el van pufogtatva. Nekem ez most még egyneműbbnek is tűnik, mint a közvetlen előd.

Akinek hiányzik a csipkerózsika-álmát alvó - hogy ne mondjam: hat láb mélyen a földben nyugvó - klasszikus, amerikai és európai hagyományokat egyaránt életben tartó power metal, az harapjon rá erre, mint fogtömés után az artikulációs papírra. Én most inkább passzolok.

Tartuffe

Kiadó:
Century Media

Honlapok:
www.queensrycheofficial.com
facebook.com/QueensrycheOfficial

A Deep Purple-nek is voltak "mark"-áns korszakváltásai (melyeket Mark I, II, III stb. néven emleget a szakma). Ha szigorúak és szabatosak akarunk lenni, akkor ez a Queensrÿche gyakorlatilag már a Mark III, hiszen az első a DeGarmo-fémjelezte klasszikus periódus volt, a második a Tate által leuralt hanyatlás korszaka, most pedig - persze nem mentesen a tagcseréktől - éppen a Mark III korszak - nem is tudom - közepén (?) járunk. Természetesen fölmerül a kérdés, hogy nem teremtettek volna-e tisztább helyzetet annak idején, ha új néven folytatják tovább: mondjuk Tate Operation Mindcrime-jának mintájára Rage For Order vagy Empire néven. A döntő többség tudta volna, hogy miről-kiről van szó...

Mindenesetre nem gondolom igazságtalannak, ha kijelentjük, hogy a Mark III amolyan Queensrÿche-light, mivel mindössze két eredeti tag maradt náluk, ráadásul a dalszerzés és hangzás szempontjából leginkább meghatározó emberek távoztak. Ma már az eredeti dobos, Rockenfield helyén is Casey Grillo (ex-Kamelot) ül, ez viszont örvendetes fejlemény, hiszen akármilyen jó teljesítményt is nyújtott Todd La Torre dobosként, az nem normális állapot, hogy tartósan a dobos énekeljen vagy az énekes doboljon, Grillo pedig nagyon jó ütős ám!

A legutóbbi, 2019-ben megjelent "The Verdict" kapcsán elmondtam: "La Torre csatlakozása óta egyértelműen ez a legélettelibb, legqueensrÿche-osabb anyaguk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egy fikarcnyit is közelebb sikerült kerülniük a DeGarmo-Tate éra teljesen megérdemelt sikereihez, de jó hallani, hogy mindössze két alapítótaggal is képesek valami önazonosat megalkotni." Ez az egyértelműen pozitívan értékelhető folyamat most tovább folytatódik. Nekem úgy tűnik, hogy míg a korábbi La Torre által fölénekelt anyagokkal inkább az egészen korai korszakhoz (pl. Rage For Order) igyekeztek visszanyúlni, ezúttal sokkal inkább a klasszikus "Operation: Mindcrime" hatásait vélem fölfedezni, sőt egészen a vége felé még az "Empire" hangulata is beköszön - ez pedig ígéretes.

Miközben az új lemez hangzásában közel tökéletes (látod, Andy Watt, ezt így kell csinálni!) és véleményem szerint a poszt-Tate éra legjobb kiadványa, annyi bajom mégis van vele, hogy ennek a csapatnak azért van egy megérdemelten legendás múltja, amihez - úgy tűnik - már sohasem lesznek képesek fölnőni. Talán az elvárás is irreális kicsit (vagy nem is kicsit), de az biztos, hogy itt nincs meg a korai lemezek nagyszerű dallamérzéke, kivételes drámai érzéke - valahogy nincs olyan emlékezetes. Ennek egyszerű szemléltetése, hogy a "Forest" pl. hiába az utóbbi két évtized legjobb Queensrÿche lírája, még sincs rám olyan libabőrös hatással, mint a már DeGarmo távozása után kiadott "Q2K" (1999) messze legjobb szerzeménye, a hátborzongatóan hangulatos "When The Rain Comes". Mennyei Atyám! Milyen már, ahogy Tate szó szerint belebőgi a mikrofonba: "I feel it in my heart, take away my pain!" Brrrr!!!

Nem akarok igazságtalan lenni a fiúkkal, a "Digital Noise Alliance" még így is az elmúlt 20-25 év legjobb Queensrÿche albuma, még a bónusz Billy Idol földolgozás, a "Rebel Yell" is tetszik. Nagyon mélyről jöttek, de úgy látszik, sikerült végre a fejüket kiemelni a víz alól...

Tartuffe