Kiadó:
AFM Records

Honlapok:
www.firewind.gr
facebook.com/firewindofficial

Ha a "Nocturnal Symphony" című 1998-as demó albumot is beleszámoljuk, a Firewind kb. 20 éves pályafutása alatt már elfogyasztott hat énekest. A hetedik frontember Herbie Langhans lett (Seventh Avenue, Beyond The Bridge), akinek nem volt könnyű dolga, hiszen a lemez dalainak instrumentális része már gyakorlatilag készen volt, amikor az AFM Records ajánlására bevették a csapatba, és mindössze két hónapja maradt arra, hogy az énekdallamokat és a szövegeket megszülje. Nem ijedős a fickó, az biztos.

A másik komoly változás az együttes háza táján, hogy Gus G. régi fegyvertársa és a dalszerzésbe is sokszor besegítő billentyűs/gitáros, Bob Katsionis kilépett. Állítólag nehezen viselte már a turnézást, ráadásul inkább stúdiómérnöki és produceri munkájára szeretett volna koncentrálni. Az elválás barátságos volt tehát, a lemezen pedig nem igazán érezni a hiányát, hiszen a fő zeneszerző és a hangzás elsődleges meghatározója mindig is Gus G. volt. Az biztos, hogy kisebb szerepet játszanak a billentyűk; most inkább csak amolyan aláfestő szerepbe szorultak vissza.

Gus G. azt nyilatkozta, hogy a koncepció alapvetően az volt, hogy visszatérjen a Firewind legsikeresebb korszakához, az "Allegiance" (2006) és a "The Premonition" (2008) lemezek hangulatához. Ez igen jól hangzik, de nem föltétlen felel meg a valóságnak. Ahhoz azért kellene Papathanasio dallamos hard rock hajlama is, míg ez az album virtigli euro-power/heavy metal a tipikus Gus G-féle fajtából. Ráadásul Langhansnak egészen más, elég jellegzetes stílusa van, de legalább van neki, nem úgy, mint szegény Henning Basse-nak. A 2017-es gyöngécske "Immortals" és a pesti koncert után egyáltalán nem csodálkozom, hogy már nem Basse az énekes.

A koncepció másik része – a nyilatkozatok szerint – az volt, hogy újra markáns szerepet kapjon Gus G. rajongása a neo-klasszikus stílus és Malmsteen muzsikája iránt. Szerintem ez is csak promóciós szöveg, hiszen a "Welcome To The Empire" és az "All My Life" kivételével max. a gitárszólókban jelenik meg itt-ott az a bizonyos malmsteeni patina.

A lemez öndefiniálónak tűnő címe túlzás, mint ahogy a "hőskorszakhoz" való visszatérés beharangozása is, de az biztos, hogy ez az anyag egy pinokkiói orrhossznyival tetszetősebb, megkapóbb annál, amit a tűzszél az elmúlt 10 évben felénk sodort. Állítólag az idénre tervezett közös turnét a Symphony X és a Primal Fear társaságában meg fogják tartani 2021-ben. Ha ez megvalósul, nem kérdés, hogy ott a helyem!

Tartuffe

Honlapok:
www.lostforever.com.br
facebook.com/www.lostforever.com.br

Egy kis programajánló, némi vigasztalás a vesztegzár idejére. A zeneipar Csipkerózsika-álmát alussza, így kénytelenek vagyunk előrukkolni olyan ötletekkel, amelyeket az internet szinte feneketlen mélységéből halászunk ki. Ez az "ötlet" konkrétan Brazíliából, pontosabban Rio de Janeiróból származik, ahol még a '90-es évek legvégén egy Fabbio Nunes nevű gitáros megalapította Lost Forever nevű bandáját. Mára ő maradt az egyedüli alapító tag, de egyébként is ő a csapat fő ötletgazdája és dalszerzője, így a gépezet továbbra is zavartalanul működik. A működés ugyan zavartalan, de nem mondanám túl termékenynek, hiszen kb. 20 éve alatt ez még csak a harmadik teljes értékű albumuk.

Nyilván fölösleges ecsetelnem, hogy brazil bandáról lévén szó, a hangszerkezeléssel kapcsolatban nem lehet kifogásunk, de a dallamérzék tekintetében sem lehet sok okunk a panaszra. A Lost Forever tipikus brazil prog-power formáció, akikre elsősorban (és hallhatóan) olyan zenekarok voltak hatással, mint a Metallica, Megadeth, Dream Theater, SymphonyX, Adagio. Azért ebből a kalapból már elég érdekes dolgokat lehet előrángatni.

Alapvetően két kifogásom van csupán: James Galvão énekes hangjától én nem dobtam hátast, bár meg kell vallanom, hogy ez csak egyéni benyomás, másoknak símán bejöhet, és a stílushoz is jól illeszkedik. A másik a hangzás, de itt meg sietek hozzátenni: nem nagy kiadós bandáról van szó, sőt az album gyakorlatilag magánkiadásban jelent meg. A mellékelt videón meghallgatható "Uncanny Symmetries" talán nem volt a legjobb választás, mert ez a SymphonyX-es zenei alapokra ültetett Metallica utánérzés (és dallamvilág) valójában nem jellemző az egész lemezre. A többi nóta dallamosabb és cizelláltabb, például az albumot indító überdallamos és Fates Warning-ízű "Let It Go", vagy az instrumentális "Balance In Chaos" szerintem jobb ízelítő lett volna. Nem kihagyhatatlan anyag, de a karantén idejére pont jó.

Tartuffe

Kiadó:
AFM records

Honlap:
www.bonfire.de

Akik a nyolcvanas években ismerték meg a Bonfire-t, minden bizonnyal csak vállukat vonogatták a legutóbbi két albumról szóló dicsérő szavaim hallatán, esetleg legyintettek egyet, ami egyszerre szólt az ízlésemnek és a csapat produktumának. Az persze igaz, hogy az eredeti tagságból már csak egy legény áll talpon vidéken, de a változás tényét én nem ennek tudom be: a valamikori hajbandák által játszott blues-alapú hard rock – főleg skandináv hatásra – Európában némi transzformáción esett át (halld például a Jaded Heartot!). A heavy rock egy keményebb, néha egyenesen metalból szőtt köntöst vett fel, ebben a világban pedig – főleg, ha németekről van szó – minden szögletesebb, katonásabb és szigorúbb.

Ez persze jelenthet új rajongókat – lásd magamat –, de úgy gondolom, hogy a valamikori tábor kevésbé tudja tolerálni az ilyesfajta elmozdulást a germán heavy metal irányába, még akkor is, ha a lemezeladások értékei már rég nem mutatnak semmi olyat, amiből következtetést lehetne levonni. A vállvonogatásban ettől függetlenül most rajtam van a sor, mert a kijelölt útban némi visszakanyarodás érezhető, esetleg olyan aránytévesztés, ami némileg felülírta az utóbbi albumok fémesebb megközelítését: olyan hibrid született, ami sajnos sem a régebbi rajongókat, sem az új generációt nem tudja elég erőteljesen megszólítani, ráadásul ez a "félvilág" mind a régebbi, dallamosabb, mind az új, keményebb elemeiből silányabb minőséggel tud szolgálni.

Már a kezdés sem olyan, amit elvárhatna az ember: a Scorpions gyengébb darabjaira emlékeztető lötyögős "Gotta Get Away" ugyan dallamaiban nem elvetendő, de igazából nem tudja végig fenntartani az ember figyelmét – hol van már a "Temple Of Lies" (Temple Of Lies) Judas Priestre hajazó kompromisszummentes hozzáállása! Hans Ziller ugyan menti a menthetőt, ő az, akinek gitározása korszaktól függetlenül meghatározta/meghatározza a Bonfire hangzását, de a nagy hangterjedelmű Alexx Stahlnak sajnos senki nem szólt, hogy ez most nem a sikítós power metal ideje. Stahl persze jó énekes, de hangjából hiányzik az a "dorombolós erotika", ami a sajátja ennek a fajta stílusnak, lovasrohamot vezényelni pedig nem ilyenkor kell.

A "The Devil Made Me Do It" is identitászavarban szenved, mert a riffelés és Stahl énekstílusa power fokozatba kapcsol, az óóó-zós refrén azonban az arénabandák kedvelt sémáját veti be, és hiába érkezik óraműpontossággal az egyébként élvezetes gitárszóló, nem tudja feloldani azt a felemás érzést, amivel nagyon szeretnénk az albumot szeretni, de valaminek a hiánya miatt nem megy. A "Ride The Blade" végre úgy csalogat édes refrénjével, hogy az előtt a verzék sem fordítanak hátat, a "When An Old Man Cries"-nál azonban éppen a dallamok jellegtelenek, így a harmóniamenet hiába hasonlít egy Maiden balladára, az izgalom annyi benne, mint egy százszor látott Derrick epizódban.

Az album mélypontja a "Rock 'n' Roll Survivers", ez a kiabálós refrénnel ellátott, echte német heavy metal dal, ahol a csordavokál úgy üti agyon az egész számot, ahogy a kommunizmus vasökle az imperializmust. A színvonal sajnos ezek után sem sokat emelkedik, a "Fire And Ice" ismételten elcsépelt refrénnel untatja a hallgatót, talán az azt követő "Warrior" tényleg hajbandás hangulatidézése az, ahol végre el tudták dönteni a fiúk, mihez is akarnak kezdeni. (A "Fistful Of Fire" is hasonló szellemben íródott, csak ott a gitárszólón kívül nem sikerült elég markáns dallamokat írni a zenei időutazáshoz.)

Sajnálom, hogy a metalosabb darabokra egyszerűen nem fordítottak elég időt a zenészek, a "Breaking Out"-nak a többiekhez hasonlóan nem sikerül átugrania a lécet, a kétszavas, kiabálós refrén még a Saxon legutóbbi albumjain sem jön be, pedig ők azért általában tudják, mit is akarnak. Mindezekkel együtt nem hiszem, hogy le kellene írni a bandát, mert amennyiben egy kicsit többet gyúrnak a szerzeményekre, minden bizonnyal vissza tudnak térni ahhoz a színvonalhoz, amit megszoktunk tőlük. Én legalábbis adok nekik még egy esélyt.

Garael

Bár Axell Rudi Pell után ember legyen a talpán, aki gitározással mer itt előhozakodni, de hát vesztenivalóm már rég nincs...:-)

Hihetetlen élveztem ezt a kissé szirupos musical-slágert meggitározni. Tudom, ciki, de akkor is...

Kiadó:
SPV

Honlap:
www. axel-rudi-pell.de

Mit lehet írni azokról a zenészekről és együttesekről, akik több évtizede lényegében ugyanazt az albumot szállítják le, a permutációs és variációs halmazon alig változtatva? Hát az attól függ! Ha a kiadott replikánsok magas színvonalon mozognak, akkor a gyarló kritikus is megbocsátóbb, sőt, esetenként még fel is háborodik, ha kedvence jócskán kilép a már megszokott nyomvonalból. Emellett ott vannak azok, akik képességhiányból eredeztetően nem tudnak változtatni, az ő esetükben egyszerű dolga van az egyszeri bírálónak: gyors földre vitel, aztán páros lábbal a szőnyegbe taposni a delikvenst, aki ha fel is kel, vagy elmegy a kedve az egésztől, vagy beáll pofozógépnek a "bajnokságba".

Itt van tehát blogunk egyik kedvence, a teuton csoda, aki tulajdonképpen évek óta ugyanazt a sémát próbálja lenyomni a torkunkon, még a lemezek struktúráján sem változtatva: a felesleges nyitány utáni lendületes kezdődalt egy középtempós társa követi, majd jön a kötelező, számomra dögunalom ballada, és az epikus, általában hét perc fölé nyúló, a Tony Martin-féle Black Sabbath és a Rainbow iskolát követő szerzemény, ami nem véletlenül ismerős már azoknak sem, akik eddig csupán csak két albumot hallgattak meg hősünktől.

De ne legyünk rosszindulatúak, mert igazából egyik lemezre sem tudom azt mondani, hogy gyenge lenne, sőt, az ezt megelőző amolyan kedvenccé lépett elő – hát még a mostani! A "Sign Of The Times" közepéig ugyan Axel követi a megszokott szerkezetet – bár a "Bad Reputation" vijjogós szólójával kikandikál a megszokott Pell univerzumból –, de aztán a "Wings Of The Storm"-tól mintha ötletrohamot kapott volna, és elkezdi szórni azokat a riffeket, amik ugyan nem változtatják meg a megszokott összképet, ám érdekessé, változatossá, sőt, előre mutatóvá varázsolják a dalokat. (Érdemes egy pillanatra elidőzni a szokványos Rudi képi világtól elütő lemezborítón is, ami esztétikailag ugyan kifogásolható, ám már jelzi, hogy a főnök ezúttal vagy aggódik, vagy berágott, esetleg kedélyállapotában mindkét hangulati elem jelen van.)

A "Wings Of The Storm" kezdő ütemeit mintha sajtreszelővel játszanák, a durva (!) hangzás engem a Megadeth "Train of Consequences"-ének örökbecsű, vonatot idéző zakatolására emlékeztet, a "Waiting For Your Call" pedig olyan stadionrockkos riffel üti le a szinkópát a fejekben, amihez a csodálatos hangú Gioeli sem tud sokat hozzátenni, pedig hát szakavatott fekete öves mestere a megidézett stílusnak. De tovább is van, mondjam még? Nem hinném, hogy bárki reggae-s ütemeket várna egy német iszapszemű rájától, ám most itt van, és ha csak egy poén erejéig is, de tökéletesen üt – pedig általában a német humorérzéket nem tartjuk sokra, sőt, kevésre sem. A "Living In A Dream" tehát nem csak vicces, de zeneileg is élvezhető, hiszen ilyen optimista, Hammonddal bőven alátámasztott retro-rockkal az Uriah Heep szokott előrukkolni.

Hideglelős borzongás egy Axel Rudi rifftől? Igen, hiszen az "Into The Fire" olyan gonosz hangulatot áraszt, ami bátran felveszi a versenyt egy egész Netflixes horror sorozattal, az más kérdés, hogy Gioelli dallamai aztán kicsit enyhítenek a feszültségen – ennek ellenére tökéletes Black Sabbath parafrázis, aminek hallatán Iommi is minden bizonnyal elismerően bólint.

Nem hittem volna, hogy a jelenlegi világhangulat ilyen és ennyi kreatív energiát szabadít fel a német zenészben: remélem, hogy a COVID-19 után is megmarad az a csipetnyi progresszivitás, amivel ekkora meglepetést tudott okozni nekem. Úgy gondolom, hogy ebben a műfajban most nem lehet sokkal jobbal előrukkolni: a "Sign Of The Times" a Pell diszkográfia kiemelkedő darabja, ami már csak azért sem megvetendő, mert hősünk több mint negyedszázada ontja magából a hallgatni valót.

U.i.: Azért ez a többgenerációs időszak nem volt eseménytelen a banda életében, hiszen a Wikipédián külön grafikonos kimutatást kellett szerkeszteni a csapatban megfordult zenészek felsorolásához és tagságuk időrendjének bemutatásához.

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlap:
www.trickortreatband.com

Kik azok, akik Helloween tribute csapatból kinőve, a példakép nyomdokain haladva készítenek úgy albumot, hogy zeneszerkesztő programmal vágják ki a megjegyezhető refréneket? Minden bizonnyal a tökfejek – de mivel ebben a kontextusban igencsak áthallásos ez a szó, maradjunk abban, hogy a nyulakba beleszeretett Trick or Treat nevű csapat (lemezborítóik főszereplői ugyanis az egyáltalán nem acélosságukról híres tapsifülesek, sőt korábban sikerült egy nyulakról szóló disztópikus regényt is zenébe oltaniuk), kiknek már több albumáról is értekeztem ezen az oldalon.

Mivel köztudottan nagy Helloween fan vagyok, alapvetően rokonszenvesnek találtam az együttes próbálkozásait, és jóllehet, lemezeik körülbelül ötven százalékát sosem találtam arra érdemesnek, hogy újból meghallgassam, azért mindig kiötlöttek pár olyan slágert, melyek elfértek volna a példakép klasszikus munkáin is. Jelen próbálkozással azonban – mint ahogy kritikám felütéséből is kiderül – nyulat, izé, bakot lőttek, mert hiába a Helloween által tökéletesre csiszolt eszköztár ügyes használata, ha éppen a lényeg veszik el az egészből: a nyúl úgy tűnik el a cilinderben, hogy arra még a legügyesebb bűvész sem talál rá.

Az persze igaz, hogy szokatlan a formátum, mert az anyag tulajdonképpen olyan kislemezek gyűjteménye, melyeket a zodiákus jegyek kötnek lazán össze, de ettől még születhetett volna mondjuk tizenkét slágert tartalmazó korszakos remekmű – az, hogy ettől igencsak távol állnak, úgy gondolom, nem csak a vadász jelenléte, hanem az igazi tehetség hiánya a ludas (nyulas).

Az euro-power szerelmeseinek talán sikerül azért jóra hallgatni a lemezt, már ha van türelmük a folyamatos dara egészséges szakaszolásához: ebben minden bizonnyal segít az énekes, Alessandro Conti személye, akit a nagyközönség Luca Turilli jelenlegi társaként ismert meg, és aki véleményem szerint a színtér egyik legjobb és legképzettebb énekese. A dalokat azonban ő sem képes megmenteni, mert a stílus paneljeinek egymásra dobálása abszolút rendszertelen módon történik, a hangjegyek elindulnak valahonnan, de hogy hová érkeznek és milyen úton, azt csak egy menekülő nyúl tudná megmondani. Pedig becsület szóra, erőltetem a dolgot, hiszen akár kedvenceim is lehetnének – nem kellene ehhez nagyon sok, csak néhány megjegyezhető, akár infantilis refrén, amik már első hallásra is fütyülésre ingerlik a hallgatók és Conti produktívabb hozzáállása, mert ahogy kihallom a prezentációból, még ő maga is unja saját magát.

Nem gondolnám, hogy a "The Legend Of The XII Saints" rendes„ soralbumként értelmezhető – és ez maximálisan mutatja jóindulatomat –, nevezzük inkább egy olyan ajándékcsomagnak, aminek beltartalma, ha nem is kedvünkre való, de szándékában azért mindenképpen dicséretes. De csakis abban.

Garael

Kiadó:
Escape Music

Honlap:
facebook.com/compassrockbanduk

Ez az átkozott járvány a zeneipart is jócskán megfektette. Április nem is szokott uborkaszezon lenni, most mégis alig-alig jelenik meg valami, ami pedig korábban erre a hónapra lett beígérve, többnyire késedelmet szenved a kialakult sajnálatos helyzet miatt. Ezekben az ínséges időkben lehet és kell leginkább "kukázni". Most egy olyan albumot bányásztam, ami ugyan az angol AOR világából érkezett, de maga inkább a progresszív rock/metál műfajba illeszkedik.

Történt ugyanis, hogy a brit melodikus rock második vagy harmadik vonalába tartozó Newman (idén márciusban jelent meg "Ignite" című lemezük az AOR Heaven kiadónál) névadója, Steve Newman elhatározta, hogy tesz egy kisebbfajta kirándulást a progresszív muzsikák irányába, és olyan zenekarok nyomdokaiba lép, mint a Rush, Saga, Marillion, Shadow Gallery. Most kivételesen nem ő énekelte föl a lemezt, az új stílushoz új hangot keresett, így lelt rá végül egy Ben Green nevű fiatal csákóra, akiről persze még életemben nem hallottam. Nincs rossz hangja a srácnak, jól is passzol ehhez a kifejezetten dallamos, de az átlagos AOR-nál jóval változatosabb muzsikához.

Szerintem nagyon hallatszik a végeredményen, hogy ez egy brit falka műve, van benne jócskán a szigetország neo-prog hagyományaiból, bár egyértelműen nem illeszthető bele ebbe a műfaji kategóriába. Egyrészt néha fémesebb (értsd: metálosabb) a hangzás, másrészt van ebben egy nagy adag amerikanizmus is, de főleg a kanadai fajtából. Engem leginkább Eric Ragno és Dan Reed egy nagyon régi és hasonló tőről fakadt projektjére, a Vox Tempusra emlékeztet (In the Eye Of Time, 2004). Csak az a gondom, hogy bár kétségkívül dallamos a dolog, nem elég dallamos, és bár tagadhatatlanul progos a fölfogás, nem elég progos a kivitelezés. Az az érzésem, hogy szegény Newman egyik széket sem akarta megülni igazán, így azután tomporával a földre esett. Azért akadnak itt elismerésre méltó pillanatok. Ahhoz elég jó, hogy az uborka ízét elvegye az ember szájából...

Kiadó:
Sony Music/Legacy

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Sok mindent el lehet mondani Satrianiról, de azt nem, hogy alakváltó lenne. Most nem arra gondolok, hogy kb. 30 éve ugyanúgy néz ki a pali, hanem arra, hogy minden görcsös igyekezete ellenére sem tudta újra és újra és újra föltalálni önmagát. Erre azért voltak kísérletei, néha jazz/blues irányba próbált kitörni (Joe Satriani, 1995), néha az elektronikus muzsikák (zörejek?) felé (Engines Of Creation, 2000), mint mostanában, 20 évvel később – ahogy hallom – Király Pitta is. Lelke rajta!

Bármennyire is szerette volna, Satriani nem tudott kibújni a bőréből, közel 35 év, 18 lemez, és még mindig az első néhány hang után rákiáltom bármelyik nótára, hogy: "Ez tuti Satriani!". Ez persze nem baj, sőt, tulajdonképpen erény, de azért néha szeretném fölkapni a fejem, néha szeretnék valami frisset hallani, vagy csak simán azt és olyan szinten, mint a '90-es évek elején. Már annak is nagyon örülnék.

Nem fűztem sok reményt ehhez az anyaghoz, de lehetetlen, hogy ezen az oldalon ne lásson napvilágot recenzió egy Satriani albumról. Az már az első taktusok után kiderült, hogy a lemez valami egészen brutálisan szól. Satriani hangzása gyakorlatilag a "Flying In A Blue Dream" óta etalon, de a "Shapeshifting" ebből a szempontból képest volt szintet lépni. A sound fület gyönyörködtető, szinte azt mondhatnám "organikus-orgazmikus"; kiváltképp tetszik Kenny Aronoff dob hangzása, a cinek/tányérok pl. szokatlanul hangosra vannak állítva, ahogy én szeretem! A címadó és lemezindító nóta engem arra emlékeztet, ahogy Manu Katché kezdte el annak idején totál lazán egy fölütéssel (és totál hasonló sounddal) a "Joe Satriani"-t (Cool #9).

Az új csapat szerintem jót tett Satrianinak, a lemez ígéretesen is indul, de azután sokszor és sokfelé elkalandozik. Köztudomású, hogy okádok a reggae-től, így a "Here The Blue River" például azonnal ugratós, de "nemgyerebe" a country-s "Yesterday's Yesterday" sem, az "Ali Farka..." pedig nem csak címében furcsa. Ez a latinos, Santana-féle stílus szerintem nem áll jól Satrianinak. Azért vannak stabil tételek is, mint a kvintesszenciálisan satrianis "Big Distortion", vagy a bulizós, tapsolós "Perfect Dust" stb.

A legutóbbi, 2018-as "What Happens Next"-nél ez sokkal jobb lemez, de valószínű, hogy ezt sem fogom majd teljes fizikai valójában megvásárolni. Semmit nem tesz hozzá ahhoz, amit a mester karrierje első 10 évében megalkotott. Az első (Shapeshifting) és az utolsó nóta (Spirits, Ghosts and Outlaws) a kedvenceim, de furcsamód nem annyira Satriani, mint inkább Aronoff miatt. Ezt a vonalat kellett volna erőltetni, még 8 ilyen nóta, és én sem dohognék többet.

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.nightwish.com

Az előző album kritikájában megállapítottam, hogy Tuomas Holopainen unja a metalt: sokkal inkább szeretne olyan filmzeneszerzők nyomán haladni, mint Hans Zimmer, Alan Silvestri, vagy John Williams. S jelen lemezen mi változott ebben? Hát hogy még zöldbe is burkolja ezen vágyálmait, ráadásul egy egész album erejéig, ami hiába tűnik grandiózusnak és jól megszerkesztettnek, nem való egy metal album kritikájába – mondjanak ítéletet róla azok, akik otthon vannak a filmzenék világában, esetleg szeretik az instrumentális, szimfonikus műveket. Ezt a részét le is zárom jelen recenziónak, nem akarok sommás ítéletet mondani arról, mennyire tartom a próbálkozást ügyes bűvészmutatványnak, esetleg muzikális erődemonstrációnak, vagy a filmvilág felé tett kinyilatkoztatásnak. (Bár nem hiszem, hogy ez utóbbi zenei szcéna árgus szemmel követné a mester szimfonikus mesterműveit…)

Az persze lehet, hogy a két lemez egymásba integrálódik, és csakis így fejtik ki a teljes művészi hatást, de ilyen finomságok érzékelésére sajnos alkalmatlan vagyok, talán ezért is szeretem jobban a metal/hard rock zenét, mint a filmek egyébként sokszor valóban már-már művészi kísérő dallamait. (Az olyan klasszikusokat most hagyjuk, mint Morricone dollár-trilógiája, a Conan a Barbár, vagy az Excalibour).

Kezdjük hát az első lemezzel, amin viszont kevesebb a szimfonikus hatás, mint az ezt megelőzőn, és talán a hangvétel is visszafogottabb, nem az a harsány, már-már giccsbe forduló többrétegű hanghalmaz, amiben úgy kell keresni a fémet, mint ahogy azt annak idején az aranyásók tették a Yukon folyó mélyén.

Tuomas azonban – a "túldíszítési hajlam" ellenére – vitathatatlanul tehetséges zeneszerző, és úgy érzi a slágerek lényegét, mint vaddisznó a szarvasgombát: az első rész igazából a már megszokott fordulatokkal – halld kelta és skót folk elemek felhasználása! – tarkított szívdobbantó dallamgyűjtemény, amit azok is kellemesnek találhatnak, akik egyébként nem szeretik a metal zenét. Ez így ugye dicséretesnek tűnik, de ott van az a rút kis szó, ami keserű szájízt hagy a sok édes dallam után: a megszokottság.

Lehet, hogy az ismerős megoldásokat nem is a Nightwishtől hallottam: régen elmúltak azok az idők, mikor a finnek csákánnyal jelölték ki a többi hasonló stílusban működő csapat előtt az utat, és ez egy ilyen, a metalban mainstream szintre jutó együttes esetében egyértelmű visszalépés. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy Tuomas tehetsége megkopott volna, pusztán túl sok a hasonló szellemben alkotó vetélytárs, ráadásul az epigonok között vannak olyanok, akiknek sikerült felnőniük a példakép alkotói színvonalához. Ilyen közegben aztán elkerülhetetlen, hogy "deja vu"-t okozó megoldásokkal találkozzunk, olyanokkal, melyek kővé merevedve határozzák meg a stílus alapsablonjait. Újdonságból hát kevés van, én igazából csak a "Tribal" durvább megközelítésére kaptam fel a fejem, a "Pan" és a "How's The Heart?" édeskés folkzenés fordulatait pedig nem csak a szimfonikus metal, de más alkotói közeg is unalmassá koptatta (Emlékezzünk csak a Jag Panzer legutóbbi albumára!)

Az új lemez – illetve annak első része – mindent összevetve azonban kellemes hallgatni való, sőt, nekem jobban is tetszik, mint az "Endless Form Most Beautiful" túldíszített szimfonikája, egyedül az az érzés hiányzik, ami miatt annak idején tűkön ülve vártam az új "Nightwish mű" megjelenésére. Ezek az idők azonban úgy gondolom, elmúltak, a nosztalgia pedig nem tudja feledtetni a valamikori, Tarjával felálló csapat unikum voltát.

Garael

Egyre-másra születnek a karantén dalok, ami nem véletlen, ugyanis sok zenésznek lételeme az alkotás, márpedig a jelenlegi technika messzemenően alkalmas arra, hogy zenekart szervezzünk úgy, hogy ki sem mozdulunk a lakásból.

Hallgassátok szeretettel ezt a gitárgazdag feldolgozást.