Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/Officialrothbrockproject

Kiváncsi vagyok, hogy a John Roth névre hányan kapják föl a fejüket mifelénk. Valószínűleg nem sokan, pedig egy ritka jó dallamérzékkel megáldott, technikailag is kifogástalan gitárosról van szó, aki nyilván nem véletlenül került be abba Wingerbe, ahol középszerű zenészeknek eleve nincs esélyük. Mondjuk, Reb Beach mellett szegény nem sok lehetőséget kaphatott a ragyogásra. Most a Frontiers jóvoltából megmutathatja, hogy saját jogán is megérdemelné a világhírt. Ehhez a Giant nevű bandában megismert Terry Brock énekest kérte föl egy kis projektezésre, akinek kísértetiesen hasonlít a hangja Doogie White-éra (ex-Rainbow, Cornerstone). Ezt a névadó, dinamikus duót Scott Trammell dobos egészíti ki.

A RBP zenéje tökéletesen illeszkedik a Frontiers preferenciáiba, olyan mega-dallamos, kórusokkal gazdagon tupírozott hard rockot/AOR-t játszanak, amitől Serafino Perugino tenyere hirtelen viszketni/izzadni kezd (igen, a szóhasználat tudatos és szerintem meglehetősen találó). A nápolyi kiadó kiterjedt "roster"-én szereplő hasonló bandák közül talán annyiban tűnik ki az RBP, hogy ez még a szokásosnál is amerikaibb. Tudjuk, hogy a tengerentúlon mindig egy kicsit más úton járnak, mint az öreg kontinensen (vagy fordítva?). Legyen az hard rock vagy heavy metal (jóllehet ezek a műfajok tényleg univerzálisak), mindig van egy jellegzetesen amerikai verzió, ami kevésbé ismert vagy sikeres mifelénk, mint odaát (és fordítva?).

A lényeg, hogy a RBP zenéje virtigli amerikai AOR/hard rock, amúgy Foreigner, Jefferson Starship, Styx, Night Ranger módra, olyan muzsika, amit az amcsi klasszikus rock rádiók reggeltől estig sugároznak. Ráadásul ez annyira "hagyományőrző" – hogy ne mondjam retro fölfogásban fogant – hogy ki se tűnne a '70-es, '80-as évek Billboard slágerei közül. Kellemes hallgatnivaló, de – hacsak valaki valamilyen okból nem ezen szocializálódott – némileg idegen az európai füleknek (megnyugodhatunk, a Frontiersnek komoly piaca van a tengerentúlon is). Ez persze nem jelenti azt, hogy egy-két nóta ne lenne kimondottan fülbemászó, mint pl. a mellékelt "Young Again", Roth játéka pedig mindig élményszámba megy...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlapok:
www.glennhughes.com
facebook.com/glennhughesonline

Elsőként a promó-duma: "Ez 8 éve az első szólólemezem és kb. 25 éve a legkeményebb." A kijelentés első része vitathatatlan, objektív tény. A második már nézőpont kérdése. A most 65 éves brit rock legenda, akinek sem fizikai formáján, sem hangján nem tetten érhető az öregedés, valóban fiatalos anyaggal rukkolt elő, méghozzá olyan minőségben, amilyet tőle éppen 20 éve hallottam utoljára. Az 1996-os "Addiction" volt az utolsó olyan Glenn Hughes album, amit elejétől végig szerettem. Szerintem a "Resonate"-hez leginkább az a lemez volt fogható, amit a drogokról leszakadt, testileg-lelkileg letisztult Hughes akkor Marc Bonilla gitáros segítségével írt meg. Az "Addiction" – bár bizonyos mértékben magán viselte a '90-as évek közepén divatos zenei irányzatok nyomait – mai füllel hallgatva is hibátlan teljesítmény, és (épp itt szállnék némileg vitába az énekes-bőgős promóciós fölvezetőjével) simán van olyan kemény, sőt komorabb (!), mint az idei megjelenés.

Persze eszemben sem áll kötekedni Hughes-zal, aki iránt egyrészt óriási tiszteletet érzek, másrészt egy kicsit félek is tőle, mert szinte túlvilági az, ahogy néhány kortársával ellentétben kirobbanó formáját ma is őrzi. Inkább csak örülök annak, hogy a Frontiers kiadó jóvoltából itt van tőle egy újabb ütős és dögös hard rock lemez, amit ezúttal nem Marc Bonillával, hanem Søren Andersen dán gitáros-producerrel együtt készített. Az ő párosukhoz csatlakozott még Pontus Engborg svéd dobos és Lachlan "Lachy" Doley billentyűs, akinek ötletes és karcos Hammond-játéka – amúgy Jon Lordosan! – módfölött üdítő színfoltja az albumnak. Két nóta erejéig beszállt a "játékba" Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers és a Chickenfoot ütőse, Hughes régi nagy cimborája (lásd a mellékelt klipes "Heavy"-t!).

Bárki is vonuljon Hughes-zal együtt stúdióba, ahhoz kétség sem férhet, hogy itt ő a főszereplő. Mindent dominál ez a kolosszális, fehér testbe szorult fekete hang, de – s erről sokan megfeledkeznek – hangszeresnek sem utolsó; sőt, akkor sem beszélnénk mellé, ha ezt az albumot alapvetően bőgő-vezérelt muzsikaként jellemeznénk. Ezzel tulajdonképpen nem is lenne baj, de azért megjegyzem, hogy a lemez "rezgéséből" nem elvett volna, hanem inkább hozzáadott volna egy kicsit bátrabb és technikásabb gitárjáték (a klipes "Heavy"-ben pl. egyáltalán nincs szóló!).

Hughes ezúttal azoknak is kedvezett, akiknek annak idején nagyon bejött a Tony Iommis "Fused", a "Flow" pl. akár azon a lemezen is szerepelhetett volna. Funky meg soul ide vagy oda, Hughesnak azért mégiscsak ez a keményebb stílus áll legjobban, bár hozzáteszem – rögtön meg is cáfolva önmagam – a könnyedebb blues-funkos "Landmines" pl. szerintem az egyik legjobban sikerült dal az albumon. Akkor egyezzünk meg inkább abban, hogy Hughes univerzális zseni, és a "Resonate" ennek a géniusznak igen szerencsés csillagzat alatt született kompendiuma!

Tartuffe

Kiadó:
Ranka Kustannus

Honlapok:
www.psychework.com
facebook.com/psychework

Emlékszik még valaki a fiatal finn, Maiden-mániás gép-emberekre (Machine Men)? Még nevüket is Bruce Dickinson "The Chemical Weeding" című albumának egyik száma ihlette. Összesen három lemezük jelent meg, az utolsó, a "Circus Of Fools" már kifejezetten ígéretes és kiforrott anyagnak bizonyult, még akkor is, ha a magából igazi hangorkánt kibocsátó hobbit-termetű énekes, Toni Parviainen se nem képes, se nem hajlandó kilépni Dickinson árnyékából. De miért is tenné? Kényelmes és tiszteletreméltó hely az.

Hiába fogadták egészen jól a kritikusok a "Circus Of Fools"-t, az album megjelenését követően hosszú szünet következett, majd 2011 februárjában a tagok végképp beadták a kulcsot. Számomra is csak most derült ki, hogy Toni Parviainen és J-V Hintikka gitáros ellenben nem adták föl végleg. Ilyen-olyan vendégszereplések után végül egy új együttes megalapítása mellett döntöttek, ez lett a Psychework, amely hasonló heavy/power fölfogásban játszik ugyan, de már sokkal kevésbé maidenesen, sőt enyhe, itt-ott nyomokban tetten érhető progresszivitással (pl. változatosabb ritmika, fuvola a "Keep The Flame"-ben, "vonósok" a "Barricades Won't Fall"-ban stb.)

A minősíthetetlenül primitív borítóval majdnem sikerült észrevétlenül átrepülniük a radarom alatt, de végül virtuálisan csak nyakon csíptem a kis, föltörekvő fiatal finn zenekarokat (pl. Arion) támogató kiadónál megjelent albumot. Nem túl hosszú, összesen kb. 45 perc muzsikát (nyolc nótát) tartalmaz a "The Dragon's Year". Sajnos annak a véleményemnek vagyok kénytelen hangot adni, hogy amennyire figyelemreméltó énekes, annyival kevéssé kiemelkedő zeneszerző Parviainen. Mindazonáltal találhatunk itt néhány szórakoztató szerzeményt (pl. "Barricades Won't Fall" és "Tear Of The Phoenix"). Amondó vagyok: kár lenne engedni, hogy Parviainen tehetsége elkallódjon, veszendőbe menjen. Igazán megérdemelné, hogy valami nagyágyú fölfedezze és katapultálja a nemzetközi hírnév felé (mint tette azt nemrég pl. Blackmore a chilei Ronnie Romeróval). Simán beférne az Angrába, de ha Dickinsonnal – ne adj' Isten! – történne valami, akár a Maidenbe is!

Tartuffe

Kiadó:
Ulterium Records

Honlap:
theocracymusic.com

Tartuffe Avenged Sevenfold kritikájánál megjegyeztem, hogy a mainstream metal – van olyan? – mennyire más utakon jár, mint Európában. No, ezt én nem feltétlenül dicséretnek szántam, bevallom, hogy a metal power irányzatán, és a hard rock aréna változatán kívül inkább a "hazai kontinens" stílusaiért vagyok oda, ami persze ízlés kérdése, és nem vitatéma. Ugyanakkor itt van ez a Theocracy nevű csapat, amely alapvetően a hagyományos európai, kétlábdobos, Helloween-féle cukormázas powert játssza, ám olyan kevert tartalommal, ami mégis egyedivé teszi a keresztény beállítottságú brigádot. A fiúk jó amerikai módra nem ódzkodnak a hagyományos show-elemek kipróbált hatásvadász eszközeitől: ha kell, a gospel eksztatikus adrenalin pumpájához, ha kell a TSO grandiózus giccsparádéjából kölcsönöznek, de mentségükre legyen, hogy nem idegenkednek azoktól a megoldásoktól sem, amik tulajdonképpen előremutató módon frissítik fel a stílust, és amelyek egyáltalán nem a mainstreamre jellemzőek. A csapat gitáros-énekes vezetője Matt Smith ugyanis zenei szocializációja során valószínűleg megmártózott a death metal pokoli bugyraiban is, hiszen az édes-mézes dallamokat gyakran pörgetik meg blastbeatek, vagy olyan disszonáns zenei futamok, melyektől  Helloweenék ódzkodnak, mint tökök a Halloween-ünneptől.

Ettől persze lehetnének még átlagosak, ám ha vonzanak a néha már-már popba átnyúló refrének, és az a remek, ritmus-és szólógitár-hármas, ami még a progresszív vizekre is el-elveti a csapatot, akkor biztos vagyok benne, hogy kedvedre való zenét kapsz. Itt van mindjárt a címadó, aminek dallama engem tulajdonképpen egy ABBA slágerre emlékeztet, róluk meg ugye sok minden jót el lehet mondani, de hogy metált játszottak volna, nemigen. Ettől függetlenül nem lóg ki a lóláb, és a fiúk olyan fémköntösbe öltöztetik a dolgot, ami vasember dicséretére is válhatna, bár ő leginkább Black Sabbath-ot hallgat – naná, egy Iron Man?

A kórusok természetesen angyaliak és azonnal magukkal ragadók, amihez remekül passzintják a gyakran az euro-poweren túlnyúló modern riffelést, esetleg a thrash-ből is ismerős caka-caka gitármunkát. Smith hangterjedelme biztosítja, hogy az érzelmi ív hasonló lehessen a vulkán kitörő lávájához, ha kell, az egekbe szökik, de ha kell, alázattal olvad a kórus-munkába.

Jelen lemez tehát szerencsére illik az eddigi sorba – talán egy kicsit több rajta a szaggatott riffekből építkező csárda-vágta, amitől a hangulat a címhez méltóan lesz szigorúbb:  a "Stir The Embers" blastbeates keménységére egy gyémánt-köszörűs is elismerően bólintana – a vijjogó gitárhangok és a billentyű apokaliptikus menete Smith sikolyával a painkelleres Judas dicsőséges korszakát idézik, a "Castaway" speed metáljától a korai Gamma Rayt istenítő fanoknak lábadhat a szeme könnybe, a "The Wonder Of It All" pedig tulajdonképpen egy free-style power dal, ahol a death fogások is megengedettek.

A lemez végén aztán ott pompázik a hagyományosnak mondható grandiózus szerzemény, a Keeper albumok, vagy az Avantasia vonalán, amiben Smithék csalafinta és eksztatikus módon mossák fel Tobias Sammet legutóbbi munkájával a padlót, persze vigyázva a keresztényi szeretetre, és megadva a tiszteletet a korábbi Avantasia műveknek.

Mindezektől függetlenül én a legutóbbi albumukat egy hangyapöcsnyivel erősebbnek érzem: itt néha becsúszott egy-két olyan dal, amiben nem hallom a többi potenciálját – "Wishing Hell", "Currency In A Bankrupt World" –, amitől függetlenül még mindig az év legerősebb stílus remekét tették le az asztalra. Szellemhajó ide, legenda oda, ez bizony most a valóságnak olyan szelete, amire végre önzetlenül mondhatom, hogy tetszik.

Garael

Kiadó:
Scarlet Records

Honlapok:
www.noveriametal.com
facebook.com/noveriametal

Ha az ember annyi recenziót ír meg, és főleg olyan gyakran jelentkezik újabb és újabb értékeléssel, mint én, képtelen kikerülni az önismétlés csapdáját. De nincs is ezzel semmi baj, hiszen az a "műfaj", amit mi itt űzünk, ilyen: rövid recenziókból áll, amelyeket egymástól függetlenül és nem egymással összefüggésben, folytatólagosan kell olvasni. Persze időről-időre visszatérünk néhány minket meghatározó vagy kiemelkedően érdeklő témához, s ezeket szinte szóról-szóra újra leírjuk. Na, és akkor mi van? Az ismétlés a tudás anyja! Régi vesszőparipám, hogy vannak a világnak területei, ahol a hangszeres tudás és a dallamok kiváltképp nagy becsben vannak tartva, és érzék is bőven akad hozzá: ilyen a skandináv régió és persze Itália!

A Noveria viszonylag új bandája a taljánoknak; első lemezükről (Risen, 2014) nagyon jókat voltam kénytelen írni, főleg, hogy egy az egyben illeszkedett a DGM-Empyrios-Astra vonalba, ami régóta nagy kedvenc nálam. Az előbb említett, nálam etalonnak számító bandák gitárosa, Simone Mularoni a Noveria producere és hangmérnöke, illetve elválaszthatatlan muzsikustársa, Emanuele Casali volt a billentyűse. Csak volt, mert ezúttal Casalinak sok más elfoglaltsága mellett már nem jutott elég ideje a Noveria szekerének hajtására, így helyére érkezett a számomra eddig ismeretlen (de nem kevésbé tehetséges) Julien Spreutels (Epysode, Ethernity).

A banda valódi motorja Francesco Mattei gitáros, aki elmondta, hogy amikor hozzáfogott az új lemez megírásához, közvetlen családjában történt egy tragikus haláleset. Egyik fiatal nőrokonát elragadta egy hosszú szenvedéssel járó daganatos betegség, ami természetesen súlyosan rányomta bélyegét a kedélyállapotára. Ekkor határozta el, hogy az új anyag ezt az élményt fogja tematikusan, zeneileg körbejárni. A híres svájci pszichiáter, Elisabeth Kübler-Ross által fölállított modellt vette alapul a gyász földolgozásának öt lépcsőjéről: tagadás, harag, alkudozás, depresszió és elfogadás. A lemezen ugyan 12 nóta található, de ezeknek gerincét ez az öt-lépcsős lélektani folyamat alkotja, s ennek megfelelően elég sötét anyag született, amiben természetesen dominálnak a dühös, kétségbeesett, fájdalmas érzelmek, hangulatok.

Zeneileg a "Forsaken" jól érezhetően érettebb anyag az elődjénél és valahogy Frank Corigliano énekes is jobban teljesít (na, nem mintha gyengélkedett volna a debütáción). Le sem lehetne tagadni, hogy Simone Mularoninak benne a van a keze a dologban, hiszen a hangzás és a stílus teljes egészében a DGM-re hajaz, ami egyrészt biztosíték a minőségre, ugyanakkor viszont aggodalomra is ad okot, hiszen túl sok önállóságot így nem tapasztalunk a lemez hallgatásakor. Ebben a tekintetben Mattei jobban teszi a jövőben, ha meghoz néhány fájdalmas, de hosszútávon kifizetődő áldozatot. Szerencsére a tematika miatt a "Forsaken" nem csak zaklatott, trappolós, pattogós nótákat tartalmaz, és ez egyértelműen előnyére válik. A DGM-mel szemben is általában az a kifogásom, hogy túl egynemű, sietős és hangos. Itt is inkább azok a pillanatok tetszenek, amikor visszafogják a tempót, és szellősebben, higgadtabban formálják meg zenei gondolataikat.

Akárhogy is, ez az album simán odatehető a producer anyabandájának, a DGM-nek idei lemeze mellé: mind hangszeres teljesítményben, mind a kompozíciók minőségében fölér vele, és ez azért nem kótyonfitty! Személyes véleményem, hogy még tovább érnének, ha nem sietnének annyira. Gondolom, világos, hogy mire gondolok. A sebesség bűvöletét én meghagynám a Dragonforce-nak. Nekik jól áll.

Tartuffe

Kiadó:
Capitol Records

Honlapok:
www.avengedsevenfold.com
facebook.com/AvengedSevenfold

Nem igazán értem, hogy mi folyik a NWOAHM egyik legjelentősebb formációjaként számontartott A7X-nál. Azt még alapvetően szimpátiával fogadtam, hogy a nálam gyakorlatilag hibátlan "Nightmare" után nem igazolták le véglegesen Mike "Rossz Vér" Portnoy-t. Azt hiszem, hogy ami pl. az Adrenaline Mobbal történt (akármekkora is a haversrácság Russell Allennel), egy az egyben őket igazolja. Azután mint szürke szamár a ködből föltűnt közöttük Arin Ilejay dobos, aki valójában esélyt sem kapott. Még utólag sem világos mi történt, de az biztos, hogy valaki egy ostoba ötlettől vezérelve durván leszabályozta szegény Ilejay-t, és miután mindenki (kritikus és rajongó egyaránt) teli torokból mocskolta a "Hail To The King" minimál stílusú dobmunkáját, a banda az új fiú nyakába varrta a balhét (a lábára meg útilaput kötöttek).

Utólag úgy gondolom, hogy a "Hail To The King" önállótlan és gyengécske koncepciójáért leginkább maga a banda és a rájuk extra nyomást gyakorló Warner Bros kiadó felelős. Talán nem véletlen, hogy azóta kiadót váltottak, s az új anyag már a Capitol Recordsnál jelent meg. Személy szerint én sem kíméltem Arin "Bűnbak" Ilejay-t, sőt odáig ragadtattam magam, hogy egy 7 éves kölyköt, Avery Moleket javasoltam helyette. Ez persze csak vicc volt, Ilejay miatt az újabb fejlemények fényében mégis kicsit kellemetlenül érzem magam. A lényeg, hogy az együttes is érezte: Jimmy "The Rev" Sullivan helyére valami fajsúlyosabb muzsikus illik. Így került a képbe Brooks Wackerman dobos (ex-Bad Religion), aki nem biztos, hogy technikailag jobb Ilejay-nél, de az kétségtelen, hogy ezen a lemezen érdekesebben, változatosabban játszik.

A másik dolog, amit nem értek itt, hogy az előzetesen "Voltaic Oceans" néven decemberre beharangozott album, hogy kerülhetett most forgalomba, ráadásul a nem túl ötletgazdag "The Stage" címmel. Mindegy, az a fontos, hogy végre itt a folytatás, és szerencsére sokkal önazonosabb az anyag, mint a Metallica-Iron Maiden-Guns N' Roses szolgalelkű utánzataként jellemezhető "Hail To The King". A nóták most sokkal változatosabbak, ötletesebbek, hosszabb lélegzetvételűek és A7X-osabbak, mint a múltkor. Az együttes érezhetően szeretett volna visszakanyarodni a Sullivan-korszak stílusához, s ezt csak üdvözölni tudom.

Mindent összevetve a "The Stage" jó lemez lett, de azért "The Rev" nem csak hangszeresként, de bizony zeneszerzőként is nagyon hiányzik innen. Ezt a megmásíthatatlan veszteség miatt el kell fogadnunk, mint olyan tényt, amivel muszáj megtanulnunk együtt élni. A visszakanyarodás is csak részben sikerült, hiszen a korai metalcore-os, thrashes elemek itt igen szűkmarkúan vannak adagolva, és M. Shadows is inkább a kétségkívül sokat fejlődött tiszta énekhangját gyakoroltatja a hörgés helyett. A gitárosokra kár szót fecsérelni; na, nem azért, mert hanyagolhatók, hanem éppen azért, mert borítékolható volt fényes szereplésük.

Az én fülemnek a hangzás egy kicsit száraz ugyan és a kétgitáros fölállásra jellemező vastagság sem "jön át", de végeredményben nincs vele gáz. Az irány zeneileg mindenesetre jó, s ha belegondolunk, hogy ezek a fiúk még csak harmincas éveik közepén járnak, joggal föltételezhetjük, hogy egy hosszú és kreatív időszak áll még előttük, amiben – az érzékeny veszteség ellenére – rengeteg lehetőség rejlik.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers Records

Honlapok:
www.prettymaids.dk
facebook.com/prettymaids

Sokak szerint a klasszikus power metal szavatossága lejárt, a műfaj visszavonult Európa északi területeire, ahol néhány öregfiú és pár fiatal epigon tartja – úgy, ahogy – életben. Ebben van valami. A műfaj jellegzetes stíluselemei, markerei nyilván egy behatárolt eszköztárból valók, így egy idő után elkerülhetetlen a sablonosság, és az állandó nyomás az "új", "egyéni", "szokatlan", "meglepő" és "eredeti" felé fölemészti még a legnagyobb tehetségeket is – vagy egyszerűen csak túllép rajtuk az idő (értsd: a zeneipar profitját lenyúlók által diktált közízlés). Most nem kezdem el a régi mantrát, miszerint önmagában az "új", "egyéni", "szokatlan", "meglepő" és "eredeti" nem érték, sőt, ha valami jó (még ha ódivatú is, mint a kvázi éhen halt és közpénzen eltemetett Vivaldi zenéje), az akkor is jó, ha a divat csélcsap szelei tartósan más irányba fordultak.

Ezt csak azért bocsátottam előre, mert a közel 40 éve aktív dán csapat, a "Csinos Hölgyek" szerintem manapság jobbak, mint valaha. Persze már hallom is az okosokat, hogy a Pretty Maids valójában nem is power metal. Hááát, szerintem meg leginkább az, méghozzá a tipikusan európai válfajból, bár tény, hogy amúgy hard rockosan egy kicsit ki is lóg a kategóriából. Mindenesetre, ha a Masterplan, Tears Of Anger, Trail Of Murder, Lords Of Black stb. power metal, akkor a maga módján a mai Pretty Maids is az (csak meg kell hallgatni pl. a "Sickening" című dalt erről a lemezről).

El kell ismerni, hogy a dán öregfiúk muzsikájában mostanában történt némi ráncfelvarrás, néhány kozmetikai jellegű beavatkozás, de lényegében ugyanazt a meghökkentően dallamos európai heavy/power muzsikát tolják, amit a '80-as években. Az ő karrierjük a megalkuvást nem ismerő önazonosság élő példája, még akkor is, ha az együttes névválasztásának könnyed iróniája az idő kegyetlen múlásával immáron egyenesen a groteszkbe fordult – ehhez elég a csatolt klipet megtekinteni.

Na, nem is azért szeretjük őket, mert "csinosak", hanem mert jó zenészek és még jobb dalszerzők. Ez a képességük nem is párolgott el, mint mondottam, manapság még jobban is teljesítenek, mint a hőskorban. A "Motherland" pl. nagyon bejött annak idején, de a modern hangzással újra rögzített "best of" gyűjtemény, a "Louder Than Ever" is gyorsan beépült a CD-gyűjteményembe. Számomra érthetetlen, hogy az átütő siker annak idején miért kerülte el őket, valamint szomorúan veszem tudomásul, hogy a bomba forma ellenére ma már nyilván nem is fogja őket megtalálni.

A "királycsináláshoz" viszont vitathatatlanul értenek: ez a lemez ugyanis újfent meggyőzött arról, hogy Dánia tényleg alkotmányos monarchia, csakhogy a trónon nem az eredetileg német (Schleswig-Holstein-i) származású Glücksburgok ülnek, hanem Ronnie Atkins (lásd még: Nordic Union) és társai. A "Kingmaker" nem túl hosszú album, de kár lett volna tovább nyújtani, mert a végére így is megereszkedik egy kicsit. Viszont az általam "virtuálisan" beszerzett japán kiadáson szerepel a címadó és a "Humanize Me" hosszított (extended) változata, s ezek nekem jobban tetszenek, mert kevésbé nyirbálta meg őket a Frontiers kiadó "lényegre törő" hozzáállása (ha érted, mire gondolok...). Akinek tetszett a "Motherland", különösebb gondolkodás, vagy habozás nélkül siessen beszerezni ezt az albumot is.

Tartuffe

Kiadó:
Mighty Music

Honlap:
www.tygersofpantang.com

A Tygers Of Pan Tang veterán tigrisei ismét megmutatták, hogy tudnak olyan retro-ízekkel tuningolt, ám egyáltalán nem öreges anyagot kiordítani magukból, ami még Mauglinak is tetszésére válna. Az 1979-ben alakult együttes ugyan már csak egyetlen eredeti tagot foglal magába, ám a zenei irányvonal kontinuitása az idők folyamán tulajdonképpen egyszer sem tört meg, és ha a jelenlegi dalcsokrot végighallgatjuk, egy olyan zenei múzeumba is kerülhetünk, ahol sok más hatás mellett végigfülelhetjük a NWOBHM-t befolyásoló zenei elemeket – talán ezért lett a lemez címe öndefiníció, ami tulajdonképpen bármelyik korábbi munkájukról is elmondható lenne.

A banda fő erősségét továbbra is az a játékossággal párosuló dallamérzék jellemzi, ami kevésbé teszi őket komorrá, vagy sötétté a társ stílus-csapatoknál. Ami a Saxonnál a misztikusság, tigriséknél az optimizmus, és ami a Maiden albumainál az epikusság, az a TOPT-nél a jól összefogott sokszínűség. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy az eszköztár amolyan habkönnyű pop-metalra elég: a súly, és a húzás igenis megvan ahhoz, hogy a fémszegecs felugorjon a bőrdzsekire, pusztán az arányok eltolódása idéz fel az emberben amerikai aréna-rockos könnyedséget, ami a jól eltalált refrének mellett néha az AC/DC-hez visszanyúló riffteremtésig is elér.

A csapat elég régóta működik ahhoz, hogy a további hatásokat felfedezzük: a Judas Priest, vagy a vokálok miatt a Def Leppard is beugorhat a dalok hallgatása közben, ám korántsem zavaró mértékben, és ha a "Glad Rangs" bluesos, boogie-s ütemeinek hallatára ugyanúgy táncra rándul a lábad, mint az ausztrál tesóknál, egyáltalán ne csodálkozz, főleg azon, hogy az egészből aztán némi süket leopárd feelinggel leöntött aréna-metal válik.

A fő irányvonal – az olyan kikacsintások mellett, amire az angolszászok sosem vállalkoznának – mégiscsak a Saxon, no, nem a mostani, talpig fémbe bujtatott úthenger, hanem a nyolcvanas évek könnyedebb zenéjét játszó harccsapata, aminek érzetét az énekes Jacopo Neille frazírjai is megerősítik, jóllehet jóval nagyobb hangterjedelmi szabadság-korlátok között.

A banda azonban füllel hallhatólag nem kíván a veteránságba szürkülni, és az olyan, viszonylag modern riffeléssel felvezetett, mozdonyszerűen zakatoló dalokkal, mint a "Blood Red Sky", ez minden bizonnyal sikerülni is fog nekik, főleg azzal a már említett játékossággal, amivel az említett dal tempóváltásait és vokális, valamint gitármegoldásait prezentálják.

A szerzemények között ugyan nem találtam tölteléket, de számomra a két csúcspont a nyitó "Only The Brave" ortodox heavy metal bombája, és az "I Got The Music In Me" amerikai bandákat idéző aréna-slágere, amivel a nyolcvanas években egész napos bérletet lehetett volna váltani az MTV-n.

Továbbra is azt mondom, a csapat méltatlanul alulértékelt gyöngyszeme a színtérnek, hiszen pályafutásuk során tulajdonképpen nem adtak ki gyenge anyagot – azért, hogy az áttörés nem sikerült nekik, semmiképpen sem a tigris karmait okolhatjuk, mert azt aztán most is kieresztették nekünk.

Garael

Kiadó:
Spinefarm

Honlapok:
www.amaranthe.se
facebook.com/AmarantheBand

Normális esetben nem vesztegettem volna az időmet arra, hogy erről a megjelenésről írjak, de egyrészt most épp nagyon unatkozom, másrészt pedig ha már az előző lemezről és a 2013-as pesti buliról beszámoltunk, talán érdemes néhány szót fecsérelni arra, hogy ezek a fura skandinávok mit gondolnak a maximalizmusról. Elárulom: alapvetően mást, mint én. Ha most nem intézem el ezt a szörnyűséget gyorsan, pár keresetlen szóval, az csak azért van, mert otthon van egy cimborám, aki magát egyszerűen csak "Idős Bátyádnak" szólít(tat)ja, s akit a bájos Elyze Ryd feltétlen csodálójaként nem akarok megbántani.

Az Amaranthe sosem volt a szívem csücske, de az első két lemezt még hallgathatónak találtam. Egyrészt vitathatatlan a zenészek hangszeres kompetenciája (a szólók – ha vannak – most is briliánsak!), és bár önmagában nem egyedülálló a három énekessel való fölállás (női, férfi, hörgi), kétségkívül valami érdekes hangulatot, stílust sikerült elkapniuk. Ez még akkor is így van, ha nekem kezdettől fogva bűzlött a dolog a jól kikalkulált, pénzorientált menedzsmenttől. Az is izgalmas kérdés volt számomra, hogy ezzel az elektronikus diszkómetállal sikerül-e megszólítaniuk a táncklubbok fülledt világában tengődő fiatalokat. Egyre inkább az a benyomásom, hogy nem...

Az alapverzióban kevesebb mint 40 perces játékidőt képviselő "Maximalism" döbbenetesen kiábrándító élmény, és nem rövidsége miatt. Ami eleinte igéretes és figyelemreméltó kísérletnek indult, az mára fáradt, ötlettelen prüntyögésbe fulladt.  Az Amaranthe kezdetben metál együttesnek tűnt modern elektronikus zenei hatásokkal, mára viszont lelepleződött: mint egyszer használatos pop-diszkó tucattermék giccses rock és metál dekorációkkal. Azt kell mondjam: itt a vége, ebben ennyi volt, leeresztettek mint a lufi. A menedzsment már hívhatja is össze a következő értekezletet, hogy kitalálja, mivel lehetne újabb tűnékeny érdeklődést fölkorbácsolni az elfásult, elbutult fiatalok körében.

Két nóta kivételével (21 és Break Down And Cry) egyszerűen képtelen vagyok végighallgatni ezt az anyagot. Különösen a klipes "That Song"-ot tartom hervasztó teljesítménynek: itt végképp lelepleződik a "gépezet"... Ez csont nélkül elmenne egy merészen hangszerelt Katy Perry vagy Taylor Swift dalnak... Valójában nem is tudom, miből táplálkoztak korábbi illúzióim. Egy dolog mindenesetre egyértelműen kiderült: vérbeli rock muzsikusok bármikor (de nem bármennyiért) képesek lennének popslágereket írni, jobbakat, mint amiket a szolgalelkű médiában lapátolnak elénk.

Tartuffe

Kiadó:
Limb Music

Honlap:
www.symphonity.com

2008-ban a cseh Symphonity megmutatta, hogy Kelet-Európából is lehet minőségi, szimfonikus elemekkel gazdagított euro-power metalt szállítani a színtérre: igaz, ehhez kellett az akkoriban az "A" ligás belépéstől csak egy hajszálnyi távolságra lévő vendégénekes, Olaf Hayer produktuma is, aki mind a Dionysus, mind Luca Turilli szólócsapatában igyekezett betörni a csúcskorszakát élő Fabio Lione, és a hangját még nem vesztett Tobias Sammet ismertségi dimenziójába. A karrier azonban megtört, mint ahogy a bitang erős debüt anyag ellenére leálló csapaté is. Olaf Hayer azóta a Dusan Petrucci-féle Magic Kingdom soraiban tűnt fel, ám arra a teljesítményre már nem volt képes, mint a közben feloszlott, és azóta is az euro-power általam legnagyobb reménységének tartott Dionysus soraiban – meg voltam győződve, hogy a nyolc év után végre új lemezzel jelentkező cseh csapat ezért állította csatasorba a Sinbreed és az Avantasia élő fellépéseiből ismerős csodapacsirtát, Herbie Langhangst is. (A munkálatokat a sajnálatosan hirtelen elhunyó basszgitáros halála is késleltette.)

A "King Of Persia" pedig a két-énekeses felállással sem okoz csalódást, sőt. A nyitó, kilenc perces opusz a maga orientális hatásaival mestermunka, olyan, azonnal a fülbe ragadó sláger, amilyet egy kissé komolyabb formában – és persze más zenei műfajban – a Myrath szállított le idén nekünk. A címadó tétel persze nem véletlen lett ennyire kiváló, jóllehet, a szimfonikus betétek samplerről szólnak, simán el tudtam volna hinni, hogy itt bizony élő zenekar tolja a klasszikus talpalávalót. A csehek erőssége ennek ellenére mégsem a hiteles hangzás, hanem a komponálási képesség, ami tulajdonképpen minden szerzeményből himnuszt képes faragni. A két énekes közti munkamegosztás is remekül működik: Hayer inkább a lassabb, lírai szerzeményekben jeleskedik, szerencsére majdnem a fénykorát idéző formában – így aztán kezdeti sejtésem is tévesnek bizonyult –, Langhangs pedig idén már bizonyította, hogy ott a helye az első vonalban.

Hiába, mint öreg iszapszemű euro-power rajongó, nem tudom könnyeimet visszatartani az olyan speedbe forduló metal-csárdások hallatán, mint a neoklasszikus elemekkel megbolondított "Children Of The Light", amiben minden ott van, amiért a stílus rajongói képesek egy tökfejet királynak koronázni. De említhetném a "Live To Tell The Tale"-t, amiben a szinti kissé stadion rockos alapozása olyan, Dionysus hangulatú himnuszt robbant, ami az ötvenes évek önostorozó kritikáira sarkallhatja az új évezred stílusbeli reménységeit. A fiúk nem tudnak hibázni, a remek dallamok között előugró szólók a cseh sörök minőségét idézik – reklám nélkül.

Persze lehet azt mondani, hogy a fiúk nem találták fel a spanyolviaszt, hát még a csehet, de amit csinálnak, az a bevált módszerek ellenére is magas szintű, és ami a lényeg, szórakoztató, ráadásul minden dalból egyfajta optimizmus árad, ami igencsak ránk fér a mai társadalmi-és politikai világközegben. És nem csak Perzsiában…

Garael