Nyomasztóan semmilyennek ígérkezett pedig ez a hét is, ám Tartuffe hétvégén rám írt, hogy nincs-e kedvem felmenni a koncertre, ő hétfőn ebéd után indul, nem kell vonatozni, sem aznap éjszaka még visszajönni, meg mindenféle járulékos nyűgöt még a nyakamba venni, amit a magamfajta 50+ rocker amúgy már nehezen visel. Gyors számvetés, tehát kényelmi pozícióból nem kibillentve megoldható a már harmadik Vinnie Moore koncert. Eldőlt.

Volt még egy tényező, ami alapesetben mindig a kötelezően lekésendő programpontból lépett most elő különösen fontos eseménnyé. Az előzenekar általában olyan szerepet tölt be, mint a ’70-’80-as évek mozijában a legfaszább Gojko Mitic filmek előtt Lázár György vagy Losonczi Pál a fekete-fehér híradóban. Nem volt ott semmi keresnivalójuk az égvilágon, de mégis, valahogy szarul érezte volna magát az ember, ha ezek ott nem kellemetlenkednek néhány percet elvtársi és pártalapon. Nincs igazán megfelelő érv mellette, de igenis kellett a felszop….rávezetés, hogy aztán szétnyíljon a vászon és induljon a szélesvásznú indiánosdi színesben.

No, itt most nem ez történt. Illetve nem csak ez. Eljött azért a kötelező "Losonczi Pál" is, de ő csak később következett. A Classica, a '80-as évek neoklasszikus trendjének hazai képviselője volt, Pazar hangszeresekkel, jó dalokkal, ám valahogy mégsem sikerült nekik, csupán 2006-ban tudták megjelentetni a kultikus (elveszettnek hitt) első lemezüket, leginkább a Hammer Records értékmentésének köszönhetően. Ahogy a zenekar zseniális gitárosa, Fejes Zoltán elmondta nekem a szünetben, nyitottak alapvetően mindenre, de valójában csupán erre az alkalomra állt most össze újra a Szalai Tamás (billentyű), Galántai Zsolt (dob), Gothár Ferenc (basszus), Kiss Zoli (ének) alkotta csapat. Nekem a nosztalgiafaktor miatt (is) óriási élmény volt, végig mosolyogva néztem a műsorukat, de a "Classica-szűz" Tartuffe is akként nyilatkozott, hogy ez a produkció bizony önmagában is megállt a lábán, a nemzetközi mezőnyhöz is nyugodtan mérhető hangszeres játékkal és dalokkal. Classica, le a kalappal, túl rövid az élet, ne tűnjetek el újabb 30 évre, pretty please!!!!!

Na, most egy kicsit felgyorsulunk. Rövid átszerelés után jött Jött Losoncz….Tara Lynch. Minden tudnivaló a mellékelt képen. A zenére guglizzon rá, akit érdekel. Nekem totálisan izgalommentes, érdektelen, unalmas félóra volt. Nézni is legfeljebb a kezében lévő Music Man Silhouette Special gitárt volt érdemes… Bent néhány percet bírtam, aztán néha be-bejöttem az előtérből, hogy csekkoljam, még mindig ugyanolyan vérszegény és zsibbadt-e a show. - Igen.

Vinnie. Tüneményes ember, művész, nem mellesleg kib…ott legenda. A "Mind's Eye" (1987) lemeze pedig rocktörténeti mérföldkő (erről bővebben itt). Koncert után kiüzent az öltözőből, hogy aki szeretne vele találkozni, ne menjen el, mert természetesen(?) kijön, de most lépett ki a zuhany alól, kicsit megszárad, hogy meg ne fázzon, aztán rendelkezésünkre áll. Az általa sebtében papírra vetett és saját kódolású (In C = In Control, SSS = Same Sun Shines) hevenyészett, low-budget setlistjét elhoztam, ami különösebben nagy meglepetést nem tartogatott, kb. erre lehetett számítani. Ezúttal is profi taljánok kísérték, hibátlanul. Egy Vinnie Moore koncert azt is jelenti, hogy – bár a létszám nem volt égő, sőt elég szépen összejöttünk, főleg ahhoz képest, hogy harmadjára köszönthetjük relatíve rövid időn belül – a koncertterem nem lesz zsúfolt, minden gitárfanatikus egészen közelről gyönyörködhet a játékában. Magam ezt megtettem és végig odaszögezett a színpad elé. Nem tudom, hogy a "The Maze" neoklasszikus, virtuóz dallamaira mikor tudnék élőben ráunni (nem élőben sem…), vagy a kötelező ráadásra (Meltdown) mikor nem headbangelnék izomból. Azonban még egy csúcspontot meg kell említsek; a Time Odyssey albumos "Morning Star" finoman szólva is örömteli meglepetés volt, amit egy különös, félmosolyban rögzült arckifejezéssel voltam képes lereagálni. Ezalatt Vinnie néhányszor lenézett rám - hiszen pont előtte álltam -, ilyenkor tuti azt gondolta (némileg joggal), hogy szegény faszi talán szellemi fogyatékos lehet, csak mered ki a fejéből végig a dal alatt, ugyanazzal az idióta, bamba vigyorral a képén,..

Fogalmam sincs, mennyit játszottak, egy pillanatnak tűnt. Amúgy meg jöhet tőlem még néhányszor, ha Tartuffe hív, azonnal ugrok!

P.S.: Hittem is, meg nem is, mikor egy ismeretlen, de szimpatikus fiatal srác megszólított, hogy ugye megírjuk a koncertet a blogon? WTF??? Van kb. öt(ven) olvasónk, nem a saját nevünkkel írunk, következésképpen közismertséggel nehezen lehet bennünket megvádolni. És erre tessék! Kedves Ezrrl! Óhajotok parancs, persze, már meg is írtam!

 Túrisas

Kiadó:
InsideOut

Honlapok:
www.kaipa.info
facebook.com/Kaipa.music

Ha valaki azt mondja nekem: Te, hurka, van itt egy lemez, amelyen együtt játszik a gitárhős Per Nilsson (Scar Symmetry, Nocturnal Rites) és az egyik abszolút kedvenc basszered és zeneszerződ, Jonas Reingold (Karmakanic, The Flower Kings), akkor gondolkodás nélkül rávágom: Hoci, ide vele! Ha ezt még tetézi, hogy a stílus is az egyik favoritom: skandináv prog-rock és e stílus egyik alapító atyja, Hans Lundin billentyűs a zenei agytröszt, akkor még hozzáteszem: De mán!

A '70-es évek első felében alakult banda lényegében reinkarnálódott 2000-ben, és mióta Per Nilsson velük van, azaz 2006 óta az egyik kedvencemmé avanzsált. A "Vyttjar" (2012) és a "Sattyg" (2014) közel tökéletes lemezek voltak, de a legutóbbi, 2017-es "Children Of The Sounds" már nem fogott meg annyira. Nem is bánkódtam túlságosan amiatt, hogy most egy valamivel hosszabb szünetet tartottak. Persze a látszat csal, hiszen az "Urskog" legtöbb szerzeménye még 2018-ban született, csak éppen Lundin egyéb elfoglaltságai és a pandémia miatt megcsúsztak a dolgok.

2018-ban egyébként Lundin éppen a korábbi szólóanyagainak 6-lemezes újrakiadásával molyolt, így azok zenei hatása könnyen tetten érhető az új lemezen. Persze radikális váltásról szó sincs, a helyzet inkább az, hogy egy lazább, gitárhangzásban jelentősen visszafogottabb anyag született. A közel hetven perces album most is csak 6 tételt tartalmaz, melyek közül három is 10 perc fölötti, így elmondhatjuk, hogy a megalomán hangszeres orgia és az epikus kifejtés maradt a régi.

Azért annyi változás mégiscsak beállt, hogy a zseniális dobos, Morgan Ågren most nem ért rá, így Londonból importáltak egy brit csodaütőst, Darby Todd néven. Nekem a név nem mondott semmit, pedig a csákó már játszott Devin Townsenddel és Gary Moore-ral is.

A lemez koncepcióját és tematikáját az szolgáltatta, hogy Lundin nagy természetjáró, pontosabban komoly biciklitúrákat tesz a végeláthatatlan svéd erdőségekben. A skandináv táj érintetlen szépsége ihlette tehát a lemezt, amit zeneileg viszont sajnos most nem érzek olyan erősnek. Kétségtelen, hogy a második felére határozottan följavul: a "Wilderness Of Excursion"-ben Darby Todd brutális meggyőzőerővel demonstrálja, hogy helye van egy ilyen formációban, az "In The Wastelands Of My Mind" a Kansas áthallások miatt jön be nagyon (erről Elin Rubinsztein hegedűs gondoskodik), a több mint 15 perces zárótétel (The Bitter Setting Sun) pedig "szimplán" az album legjobb - és egyben legösszetettebb - szerzeménye, amihez megint csak sokat tesz hozzá a vendégmuzsikusként szereplő szaxofonos, Olof Åslund.

Nem ez a kedvenc Kaipa lemezen, de simán előfordulhat, hogy a "The Bitter Setting Sun" lesz az egyik kedvenc Kaipa dalom. Gyanús, hogy még egyszer "ügyeletes kedvenc" is lehet belőle.

Tartuffe

Kiadó:
Rock Of Angels Records

Honlap:
facebook.com/saffiresweden

Na, ezt a karrierívet figyeljétek: Inner Wound Recordings - AOR Heaven - Perris Records és most Rock Of Angels Records! Nem semmi, igaz? Egy lószart, mama! A Saffire-nak egy igazságos világban már régen nagy nemzetközi kiadónál kellene lennie, arénakoncerteket adnia és Dom Perignon pezsgővel locsolnia luxushotelek lakosztályait. De nem igazságos világban élünk, így a svéd hard rockerek az egyik jelentéktelen kiadótól szédelegnek a másikig, kis klubokat sem töltenek meg és örülnek, ha futja nekik néhány korsó Carlsbergre. Mindeközben egy Tobias Forge-ként anyakönyvezett, ugyancsak svéd illetőségű muzsikus otthagyja a Crashdïet nevű hajbandát, letolja a cicanadrágját, helyette fölvesz néhány nevetséges egyházgyalázó jelmezt, ír néhány valóban fülbemászó dalt istenkáromló szövegekkel, álarcait és álneveit évente váltogatja, és mi a mefisztói alkujának jutalma? A szolgalelkű rockújságírók tapsvihara, Grammy-díj, Universal Music Group disztribúció, világturné és telt ház a Papp László Sportarénában! Hát igazságos ez a világ? Egy lószart, mama!

De mi a különbség? Elmondom: a marketing (ünnepélyesen fölszólítom a "szakmát", hogy tessék már a maszk és a smink mögé látni!), ja, meg még egy "jelentéktelen" dolog: a Saffire sokkal jobb zenét csinál. Persze itt sincs világmegváltás, spanyolviasz-föltalálás, csak a '70-es és '80-as évek zenei eszközkészletének hihetetlenül kreatív, döbbenetesen jó arányérzékű használata, különös tekintettel a Deep Purple és a Dio-féle Rainbow halhatatlan örökségére. Viszont van Tobias Jansson, aki jobb énekes, mint druszája, az x-edik Papa Emeritus, és van Victor Olsson, aki nemcsak jobb gitáros, de jobb dalszerző is a fönt említett humortalan álarcos bohócnál.

A "Taming The Hurricane" egyébiránt a sokkal többre érdemes Saffire negyedik lemeze. A bemutatkozó album óta megfigyelhető volt náluk egy fokozatos finomhangolás a direktebb, dallamosabb irányba és e tendencia eredményeképpen most kezünkbe vehetjük a svédek talán legdallamosabb albumát. A legutóbbi lemezzel kapcsolatban megjegyeztem, hogy "egyedül Dino Zuzic Hammond munkáját érzem visszahúzódóbbnak (alázatosabbnak?) a kelleténél". Nos, meghallgattattak imáim, Zuzic még sosem volt ennyire "elől", a Hammond-hangszínek gyakorlatilag végiggurgulázzák a teljes anyagot.

A kb. 48 perces, 10 dalos lemez lényegében hibátlan, olyannyira, hogy az első hallgatás után kijelentettem: ott lesz az év végi toplistán! Azért vannak kedvenceim: a lehetetlenül fülbemászó "Mr. Justified", a Ronnie James Dio szellemét megidéző "Read Between The Lines" és a headbangelésre késztető, orientális hangulatú "Wendigo". Nagyon szeretnék megnézni egy Saffire koncertet - na nem azért, mert olyan jóképű a frontember! -, és az se baj, ha nem a Papp László Sportarénában van, hanem egy lepattant kis vidéki klubban!

Tartuffe

Kiadó:
Voiza Records

Honlapok:
wwww.hibria.com
facebook.com/HIBRIAOFFICIAL

Komoly átalakulások voltak a brazil heavy-speed-power csapatban azóta, hogy legutóbb írtunk róluk (az album címe nem véletlen). 2018-ban énekest cseréltek, ami azért elég kockázatos egy olyan bandánál, aminek egyik szexepiljét éppen a frontember eszelős vokalizálása adta meg. Nem kell hát attól félve közelítenünk többé az aktuális Hibria albumhoz, hogy Iuri Sanson kinyírta-e már a torkát véglegesen a hangszálgyilkos stílusával, mert nincs itt a csapatban. Hogy ennek mennyire oka éppen az, hogy már nem tudta abban a minőségben hozni a magasakat, ahogy korábban, azt nem tudom.

Az új pacsirta, Victor Emeka hasonló karakter, de hallhatóan okosabban, tudatosabban – ha tetszik, teszkógazdaságosabban – énekel. Amivel nincs is baj, nyilván mindenki azt szeretné, hogy tíz év múlva is prezentálni tudja majd ezeket a melódiákat. Nagyobb probléma, hogy 2019-ben a kompánia többi tagja is meglépett Abel Camargo gitáros mellől. Ezen a ponton könnyen földbe állhatott volna a dél-amerikai ötösfogat, amiért – valljuk be – nagy kár lett volna. Ez a férfias, technikás energiabomba, amit nyomnak, nekem például igencsak hiányozna.

Ha már szexepil: a másik a gitárjáték. Hagyományosan eszelős az is. Technikás, bőséges, igazi metal virgák sorjáznak a lemezeiken, ahogy azt a nagy öregek (Judas Priest, Iron Maiden) annak idején kőbe vésték. Váltakozva, együtt, külön – ahogy csak lehet. Szerencsére ebben sincs lényegi elmozdulás: akárhonnan is szalajtotta Camargo az új társait, nagyon jó zenészek ők is. Szívesen villantanak, ez a hathúros szerelmeseinek ajándék, de speciel a basszerosra sem lehet panasz: amolyan ismertetőjegy ez is náluk, hogy a bőgő is beszáll a mókába időnként.

Van azért némi evolúció is: a tempóból visszavettek. Jó, most sem doomot tolnak, de kevésbé száguldoznak – tudjuk ezt be annak, hogy Abel sem lett fiatalabb az évek során. Az érettebb megközelítés szerintem amúgy jól áll nekik, de tény, hogy csalódottá tehetnek néhány korai rajongót, és adom azt is, hogy a féktelen tempó is amolyan vízjel volt, ami nagyon jellemző volt rájuk. Így amit nyerünk a vámon, azt elvesztjük a réven – egyéni ízlés kérdése, hogy ennek az egyenlege kinél merre billen.

Én egy-két hallgatás után könnyen megszerettem a "Me7amorphosist", még úgy is, hogy valamennyit veszítettek a korábbi egyediségükből, egyéniségükből (ez a lemezük a legangrásabb, szerintem). A szexepil összességében azért most is benéz az ablakon: ha például te is visszasírod a smolskis Rage remek riffjeit és szólóit, kiegészítve Peavy frankó kis dallamaival, akkor most nagyjából ugyanezt megkaphatod a Hibriától. Márpedig ez önmagában nem kis szó!

Kotta

Kiadó:
Steamhammer/SPV

Honlapok:
www.axel-rudi-pell.de
myspace.com/axelrudipellofficial

Blogunk arculatát – akárhonnan is nézzük – két aspektus jellemzi: a grunge és Axel Rudi Pell következetes utálata. Bár a jelzőt zárójelbe raknám, mert egyrészt már írtam dicsérő kritikát germán barátunk lemezéről, márészt jómagam nem tartom a rock n' roll gyilkosának a Nirvanat és társait – nem tartott olyan sokáig az a korszak, hogy ne tudott volna megerősödni az újabb trendváltás során a nyolcvanas évek virágzó érája. A krízis (már, ha ezt annak lehet nevezni, de erről mindjárt), ami elérte szeretett stílusainkat, véleményem szerint a stílusok megnövekedett száma és a zeneipari változások következménye, másrészt véleményem szerint olyan mennyiségben kapjuk kézhez – ingyen – az újabb és újabb hallgatni valót, hogy már nincs is igazán időnk elmélyedni a megjelenésekben, a jóra hallgatás kényszerszülte aktusa pedig a már említett időszűke miatt csendesen elhagyta szokásainkat.

Tudom, hogy nem az én igen keskeny mezsgyén táncoló metal zenei ízlésem a legalkalmasabb, hogy sommás véleményeket fogalmazzak meg, de ha csak a saját kedvenc euro-power irányzatomat nézem, legalább dupla számú, színvonalukban semmivel sem rosszabb lemezzel ismerkedem meg az utóbbi öt évben, mint mondjuk 1985-től 1990-ig. Ja, hogy ezek nem stílusteremtő alkotások? Minden bizonnyal, de hát egy gyermeket is csak egyszer lehet megszülni, a rácsodálkozás élménye pedig másodjára minden bizonnyal fakóbb, mint első alkalommal.

De eme pár kusza gondolat után térjünk rá kritikánk tárgyára – és rögtön kezdésnek egy önvallomásra: hasonlóan blogunkhoz, én is hajlok némi leegyszerűsített kategorizálásra Axel barátunk esetében, amit ha tüzetesebben megvizsgálunk, kiderülhet, hogy nincs semmi valóságalapja, de hát a zene csak rézben racionális műfaj, és az általános megítélésben olyan tényezők is részt vesznek, melyeknek semmi közük nincs agyunk pragmatikát teremtő részéhez.

Mint azt már korában többször is hangsúlyoztam, Pell, ha nem is tartozik a gitáristenek felső elitjébe, vitathatatlanul jól választja meg társait, és ami ugyanilyen fontos: jó dalokat ír. Az igaz, hogy ritkán hagyja el a maga teremtette komfortzónát, de a rajongók ezért nagyjából mindig előre tudják, mit is fognak kapni, a különbség csupán az a lemezek között, hogy hány hosszú lére eresztett "epikus" dallal próbál a gitáros a Rainbow stílusteremtő lábnyomába lépni.

Mert igazat megvallva – és itt ugrik a majom a vízbe – én már első látásra – igen, nem hallásra – hajlamos vagyok eldönteni, hogy nekem tetsző darabbal kedveskedett-e Axel: a hét perc feletti, gyakran erőltetett, és igazat megvallva, a lényegét tekintve egyforma dalokból több van a lemezen, akkor már előre szívom a fogam, hogyan fogok én ebből jót kihozni. (Mint azt már említettem, nem igazán szorítok ki sok időt a jóra hallgatás élményéhez, és ha azt mondjátok, hogy az ilyen rétegesen felépített, összetett szerzeményekhez igenis kellene idő, akkor csak a tapasztalataimra tudok hivatkozni.) Mert ezek a dalok nem progresszívek, nem epikusak, hanem leginkább elnyújtottak és unalmasak, ráadásul annyi bennük a spiritusz, mint Putyinban a diplomáciai érzék. Éppen ezért vakartam a fejem, mikor megláttam a legújabb album dallistáját. Banyek, két nyolc és egy hat percen felüli dal! – kezdeti determinációhoz tökéletes indítás. Elismerem, kedves Olvasó, hogy ez aztán minden, csak nem egy kiváló blogra való kritikai attitűd – nevezhetnénk bájosan aranyosnak is, de leginkább átkozottul amatőrnek. Viszont az, hogy mégsem tévedtem, talán ad némi felmentést a látogatói dorgálás alól, mert bizony a maratoni szerzemények semmiben sem különböznek – majdnem azt írtam, egymástól – a korábbi társaiktól és csak Gioeli fantasztikus hangja menti meg őket az unalom tengerébe süllyedéstől.

Most persze mondhatjátok, hogy a rövidebb dalok karaktere is hasonló egymáshoz, de azokban legalább van élet, sőt, két kedvencet is avatnak az albumról. Szeretem, amikor Pell mer kilépni kicsit saját árnyékából: a "Down On The Streets" riffje a Megadeth "Train Of Consequences"-ének szaggatott ütemeit juttatják az eszembe, a "The Rise Of Ankhoor" pedig Hammond-orgonás vintage futamaival arat.

Szerencsére a mai világban már nem kell előre tekerni a kazettát, ha át akarok ugrani egy szerzeményt: hosszú számok kuka, a maradékon pedig ismét jót szórakozhatok, akkor is, ha olvasóinkat felháborítja a szelekció.

Garael

Kiadó:
Spinefarm Records

Honlapok:
www.ghost-official.com
facebook.com/thebandghost

Csak rászántam magamat. Halogattam, halogattam, mert nem igazán hálás olyan bandákról írni, melyek ilyen megosztóak, amik kvázi jelenséggé váltak. Egy átlagos, földönfutó zenekarhoz ugyanis könnyen lehet a kedvelem, ezért hallgatom vs. nem szeretem, ezért nem hallgatom (ergo hidegen hagy) skálán viszonyulni, de egy jelenséghez nem. Nem, mert az trendeket, tendenciákat jelez, vagyis előbb-utóbb mindenkit érint majd valahogyan. Ezért a "jelenségekről" általában mindenkinek van véleménye, méghozzá egy jóval szélesebb érzelmi skálán.

A Ghostról folyó viták mélyén szerintem az az esszenciális kérdés lapul (sokszor anélkül, hogy ez tudatosulna a résztvevőkben), hogy végleg feldobta-e már a talpát a rockzene, vagy van azért még némi fény az alagút végén. Ha ugyanis az egyetlen olyan újabb banda, amelyik kitörni látszik a másod-harmadvonalból, avval tudja elérni ezt, hogy az elmúlt cirka 60 év paneljeit a lehető legkisebb innováció nélkül, ámde profin egymás mellé rakja, akkor a válasz erre a kérdésre igen, földet rá. Evolúciós értelemben ugyanis egy faj vagy egy műfaj akkor tekinthető halottnak, ha már képtelen a valódi innovációra, megújulásra.

Lehet, sokunknak egyszerűbb a fiatalok tudatlanságát és az új trendekre fogékonyak szar ízlését okolni a Ghost (vagy mondjuk a The Night Flight Orchestra) sikeréért, esetleg a körítésre - az imázs és a marketing, ugyebár - fogni (ezzel megkérdőjelezni, relativizálni), mintsem beismerni, hogy vén hülyék vagyunk, akiknek már semelyik vicc nem új. Vagy, elismerni, hogy igen, ennyi volt, szeretett műfajunknak, amely annyi örömet okozott, és adott esetben okoz még ma is, annyi, reszeltek. A dolog pikantériája, hogy legtöbbünket amúgy nem zavar különösebben a heveny recirkuláció és az innováció totális hiánya, bőszen éltetjük az ezeregyszázhetvenkettedik ugyanolyan progger, true vagy power csapatot – persze csak addig, amíg azok híresek nem lesznek. Akkor ugyanis csípőből tudunk legalább harmincat előrántani, akik "jobban megérdemelnék".

De hogy a lemezről is essék néhány szó: az eddigi életművön belül mindenképpen az erősebbek közé tartozik. Nem mindegyik albumuktól dobtam hátast, például az előző kicsit elment mellettem, de az azt megelőző "Meliora" bejött. Ez most megint működik nálam. Nézzük meg a legjobb számokat tüzetesebben: a "Call Me Little Sunshine" a zenekar krédója is lehetne, amennyiben a feketeöves metalheadek, akik még emlékeznek a '90-es évekre, igazi újdonságot nem találnak benne. Mégis simán el tudom képzelni, hogy ezek a kicsit doomos, gothicos témák (profin megszelídítve, slágerré gyúrva) egy mai fiatalból a "hűbazzeg, ez baromi jó" érzést csalják ki. A másik csúcspont, a "Darkness At The Heart Of My Love" csúnyán nyúlja a manapság igen népszerű – és amúgy tényleg jó – Imagine Dragons dallamvilágát. Na igen, így kell relevánsnak maradni 2022-ben.

Beköszön a szokásos ABBA is (Spillways), a "Twenties" zenei koncepcióját pedig a honfitárs Diablo Swing Orchestrától kölcsönözték. Csakhogy, ha őket mutatnám a barátaimnak, az érdekességük elismerése mellett is fanyalognának kicsit az éneken. De a Ghost interpretálásában bárki számára fogyasztható a végeredmény. Szóval itt van valahol az eb elhantolva: Papa Emeritus időtlen dallamokat használ ABBÁ-tól napjainkig, megfelelően lelágyított, ártalmatlanná tett rockzenei közegre ültetve. Hozzá a kicsit okkult körítés megadja azt a pluszt, amiért a muzsikán túl is rajongani lehet – te lehetsz a lázadó rocker a suliban, miközben tulajdonképpen popzenét hallgatsz. Éppúgy, mint mondjuk a "Slippery When Wet" esetén, csak modernizálva, a mai korra hangolva.

Kiszámított, mesterkélt? Az. Ettől kevesebb lesz? Szerintem nem, mert nemcsak profi, igényes, de remek szórakozás is egyben. Tökéletes lesz például aláfestő muzsikának egy társasozáshoz, amikor 12 évestől 62-ig üljük körül az asztalt, és kell valami, amit mindenki elvisel, de én is élvezem. Na jó, erre azért ott van Sting is, vagy a Dire Straits… Akkor inkább egy komolyabb stratégiai játékhoz a fiatalabb haverjaimmal. Ha már kortárs jelenség, ahogy az időigényes, komplex társasjátékok újkori népszerűsége is.

Kotta

Ez a rovat nem más, mint deklarálni és a szívekbe vésni; van objektív érték és igazság. Előbbit az elfelejtett mester és remeke, utóbbit pedig mi szolgáltatjuk azzal, hogy felhívjuk rá a figyelmet. Minderre pedig azért van szükség, mert a világ egészen elképesztő módon tudja elfelejteni mestereit. Bizony, még maga Johann Sebastian Bach is kénytelen volt szembenézni idős korára azzal a ténnyel, hogy zenéje "elavult" lett, az emberek az "új hangot" keresték, ahol neki már nem volt keresnivalója. Szerencsénk, hogy rovatunk előfutára, bizonyos Felix Mendelssohn nem hagyta őt veszni hagyni az utókornak, és majd' hetven éves elfeledettség után felélesztette a Bach-kultuszt.

Nos, a mai értékmentésem nem mérhető Felix tettéhez, de azért a saját Dionysos-galaxisunkban mindenképpen jelentős tett. Dave Meniketti és az általa vezetett  amerikai Y&T soha nem emelkedett ugyan a szupersztár státuszig, de azért nagyon is sikeres melodikus hard rock lemezeket adtak ki - elsősorban - a nyolcvanas években. Meniketti neve pedig a mai napig jól cseng és bírja a rockszakma feltétlen elismerését.  A Y&T pályaíve sem volt azonban mentes a piac elvárásainak történő megfeleléstől, hiszen a kissé karcosabb blues alapú hard rock zenei nyelvét kiválóan beszélő Meniketti sokszor volt kénytelen felpolírozni dalait, hogy a '80-as évek flitteresebb, csillogóbb elvárásainak megfeleljen. Erre persze magam is csak akkor jöttem rá, amikor jelen recenzió tárgyát, illetve az azt követő lemezeit (On The Blue Side - 1998, Meniketti - 2002) megismertem. Nem utolsósorban, gitárosként is ekkor fedeztem fel magamnak.

Ahogy én utólag rekonstruálom a történteket (persze, önkényesen, de nem járhatok messze a valóságtól), kb az történhetett, hogy 1995-re, szügyig a "trutyiba" csúszva lett végképp tele a zacsi hősünknél és demonstratíve küldte el az anyjába az egész zeneipart ezzel a lemezzel. Annyi év alkalmazkodás után eljutott a falig, elfogyott a kompromisszum-készség, tombolt a grunge, nem volt már hová hátrálni. Ahogy pedig a példa mutatja, előbb vágta volna le tőből a kezét, mintsem kiadjon ismét valamit, ami megpróbál megfelelni az új idők elvarásainak.

Vessünk egy pillantást a borítóra és a lemezcímre, aztán hallgassuk meg az első két dalt. Mindkettő meghaladja a hét percet és mindkettő nagyon-nagyon "helytelen lett zeneileg", legalábbis, ami a korszellemet illeti. Jimmy DeGrasso (dob), az azóta elhunyt Phil Kennemore (basszus) és Meniketti végig olyan gitárgazdag hard rockot tol, hogy csoda! A gitár sír, zokog hosszú perceken át, siratja az eltemetett rockzenét. Azt, amikor még ez a zenei gondolkodás és hangszerkezelés nem volt szitokszó. Az egész lemez nyilvánvaló, felvállalt provokáció a grunge ellen, egy pimasz "kapjátok be!" - átkiabálás a túloldalra.

A lemez persze elfelejtődött, nem is olyan nagyon könnyen és olcsón beszerezhető, de ettől még érdemes begyűjteni, mert időtlen, gitárgazdag, őserejű hard rock mestermű.

Túrisas

Kiadó:
InsideOut Music

Honlapok:
www.psanimals1.com
facebook.com/psanimals1

Egészen nyilvánvaló, hogy nem a zenei érdemei miatt, de már többször történt nálunk utalás az 1979-es The Buggles számra, a "Video Killed The Radio Star"-ra. Most sem azért hozom föl az egykor stabilan toplistás slágert, mert annyira szeretem, hanem mert mindig ez ugrik be, ha szembejön velem a Pattern-Seeking Animals. Ennek oka az, hogy a dal a maga egyszerű eszközeivel egy generációs élményt sűrített bele kb. 3 percbe, azaz univerzális - mondhatnám archetípusos - üzenetet fogalmazott meg szimbolikusan és (talán éppen ezért) közérthetően. A korszakváltás itt a lényeg, illetve az, hogy a régi jót néha úgy váltjuk le, hogy a helyére érkező új talán nincs is annyira jó. Nos, éppen ezért kapcsolódott össze ilyen szorosan az én agyamban a P-SA és az 1981 augusztusában induló MTV első, manifesztó-jellegű klipes dala.

Ebből a kicsit sejtelmes bevezetőből már ki lehetett hámozni, hogy nem vagyok P-SA rajongó. Nem azért, mert olcsó, fölszínes, tartalmatlan és tünékeny, amit csinálnak, korántsem. Egyszerűen azért, mert akarva-akaratlan parkolópályára tették, esetleg - ne adj' Isten! - kinyírták az egyik kedvenc zenekarom karrierjét. Nem állítom, hogy a legutóbbi két Spock's Beard lemez (The Oblivion Particle és Noise Floor) a banda csúcsformáját mutatta, lehet, hogy szükségük is volt egy lélegzetvételnyi szünetre, de egyelőre úgy tűnik, hogy a legendás formáció tagjai centrifugális erőktől hajtva fröccsentek szét más bandákba, mellékági projektekbe és szólómunkákba. És történt mindez úgy, hogy meggyőződésem: ezek közül egyik sem érte, éri el a Spock's Beard színvonalát.

Minden mellékes próbálkozás közül a P-SA az, amelyik a leginkább hasonlít az "anyabandára", ami egyrészt szimpatikussá teszi őket a rajongók előtt, másrészt fölveti közöttük a kérdést, hogy mi szükség van erre, nem lehetne ezeket a kreatív áramlatokat az SB ötlettárába becsatornázni? Miközben az SB négy éve hallgat és túl sok remény nincs a folytatásra, a P-SA három év alatt három lemezt adott ki az SB három tagjával és egyik fő zeneszerzőjével. Persze lehetne ez vigasztaló is, ha az új formáció egyenértékű lenne az eredeti kollektívával, vagy még talán jobb is, de erről szó sincs.

Ez olyannyira így van, hogy az első P-SA lemezt lelkiismeretesen meghallgattuk és kötelességtudóan recenzáltuk, de a második albumról már nem is nagyon próbálkoztunk. Most is csak azért került elő a téma, hogy ventilálhassunk egyet, valamint hangot adjunk a Spock's Beard jövője iránti aggodalmunknak. Annyival azért tartozunk a csapatnak, hogy elismerjük, a három lemezük közül még ezt tartjuk a legélvezhetőbbnek. Hangsúlyozom, az ilyen nagyszerű muzsikusok, ha akarnának se nagyon tudnának élvezhetetlen és értékelhetetlen produktumot kiadni a kezeik közül.

A Pattern-Seeking Animals jó: intelligens, szofisztikált, nagyon zenei, de olyan, mint minden "light" termék. Határozottan hasonlít az "oridzsira", csak valamivel szarabb... Bocs, de ez van.

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/BlackSwanRockNRoll

Olvasom a lemezcímet, hogyaszongyahogy: "Generation Mind". Hát ennek nincs értelme - mondom -, ráadásul nagyon hasonlít a "Generation Swine"-ra, márpedig az nem jó jel, mert ezzel a címmel 1997-ben a Mötley Crüe már bukott egy hatalmasat. Attól persze nem kellett félnem, hogy a borítóját tekintve is elég nehezen értelmezhető album olyan - virágnyelven - kísérletező, azaz pofátlanul és megalkuvó módon alternatív hangzással kokettáló zenét tartalmaz, mint annak idején a Los Angeles-i "Vegyes társaság" rossz csillagzat alatt született "disznófejes" lemeze.

Már annyiszor ekéztük a nápolyi Frontiers kiadót, hogy lassan ennek puszta fölvetése is kezd unalmassá válni. Persze az igazság elviseli a sokszori ismétlést, sőt, olykor kifejezetten szükség is van az igazság sulykolására, máskülönben elsikkad a sok butaság, tévedés és féligazság között. A lényeg, hogy a Frontiers működése minden árnyoldala ellenére szerintem több hasznot hoz, mint amennyi kárt okoz. A haszon pedig alapvetően két fejleményben mutatkozik meg: az egyik a méltatlanul elfeledett zenekarok és saját hiba nélkül megfeküdt karrierek föltámasztása, a másik pedig a kiadó "all-star" vagy "supergroup" projektjeinek ritka, viszont annál örvendetesebb sikere.

A Black Swan az utóbbi kategóriába tartozik, hiszen Robin McAuley énekes (McAuley Schenker Group), Reb Beach gitáros (Winger, Whitesnake), Jeff Pilson bőgős (Foreigner, Dokken) és Matt Starr dobos (Ace Frehley, Mr. Big) alkalmi formációjáról van szó, ami egyértelműen a Frontiers tulajdonosának "rajzasztalán" született. Szerencsére a fekete hattyak már elsőre is jól szerepeltek. A 2020-ban megjelent, "Shake The World" című bemutatkozás ugyan - ahogy akkor a lemezkritikámban fogalmaztam - nem rázta föl a világot, de kimondottan élvezhető, mi több, élvezetes lett; Robin McAuley-t pedig, aki már majdnem 70 éves, gyakorlatilag csúcsformában mutatta meg nekünk - ahogy már nagyon régen láttuk.

Túl vagyok pár hallgatáson, és azt kell mondjam: sikerült egy még egységesebb, átgondoltabb, összeszedettebb, dallamosabb és dögösebb albumot készíteniük. Nekem külön tetszik, hogy sokszor kihallok belőle Night Ranger és - ami még meglepőbb és szimpatikusabb - Damn Yankees hatásokat. Talán nem vagyok egyedül, amikor azt állítom, hogy az olyan dalokban, mint pl. a "She Hides Behind" vagy a "Crown" a Damn Yankees legszebb pillanatai köszönnek vissza.

Tartuffe

Kiadó:
earMUSIC

Honlapok:
www.satriani.com
facebook.com/joesatriani

Valamiért az én fejemben kezdettől fogva összenőtt két név: Joe Satrianié és Steve Vaié. Nemcsak azért, mert már gyerekkorukban is ismerték egymást (14 éves korától kezdve Vait három éven át tanította Satriani gitározni!), és nem is csak azért, mert az első instrumentális gitárhős generáció leghatalmasabb figurái voltak ők ketten, hanem azért, mert van valami közös abban, ahogy ők a muzsikához viszonyulnak: kísérletezők, de hagyománytisztelők, harsányak, de alázatosak, virgáznak, de dallamokban és dalokban gondolkodnak stb. Kezdetben Satrianit szerettem jobban, majd Vai került nálam piedesztálra, mostanában pedig újra Satrianit érzem magamhoz közelebb. Valamiért Vai az utóbbi 20 évben, nagyjából a "The Ultra Zone" (1999) óta nem tudott engem "megszólítani". Egykori "bálványom" már nagyon régóta nem nekem bazsevál. Ez odáig fajult, hogy az idén január végén kiadott új albumát (Inviolate) néhány hallgatás után kénytelen voltam félretenni. Egyszerűen nem tudnék mit írni róla.

Éppen ezért örülök annak, hogy a sokáig kevés szerencsével kísérletező, folyton új utakat kereső Satriani visszatalálni látszik a kegyeimbe. Már a 2020-as "Shapeshifting" ígéretes tendenciákat mutatott. Bár sokszor talán elkalandozott, és néha érezhető volt a megfelelő fókusz hiánya, az új muzsikusok valódi vérfrissítést jelentettek. Sajnálom, hogy Kenny Aronoff dobszerkója most nem szól olyan überbrutalische módon, mint az előző lemezen, de ezért kárpótol a bőgős, Bryan Beller, aki most bizonyos értelemben - ha ilyesmi egyáltalán lehetséges Satriani mellett - a lemez egyik főszereplőjévé avanzsált. A képtelen nevű billentyűs, Rai Thistlethwayte szereplése is pozitív fejlemény, bár én talán még nagyobb teret engedtem volna neki.

A "Marsi elefántok" is amolyan covid-időszakos lemez kevés személyes találkozással, annál több internetes fájlcserével és házistúdiós szöszmötöléssel. Érdekes módon ez nem nagyon érzik rajta, sőt, azt kell mondjam, hogy lényegében az 1995-ös album óta (ami nagy kedvencem!) nem volt ilyen - nincs erre jobb magyar kifejezés :)) - "live" a "feeling". Az utóbbi időben sokszor lehetett azt érezni a mester dalain, hogy sablonosak, túl feszesre, már-már merevre lettek komponálva. Ezzel szemben most kifejezetten jammelős a hangulat, egyik-másik dal tényleg olyan, mintha egy kis stúdióbéli örömzene lett volna spontánul rögzítve, pedig szinte semmi sem áll távolabb a valóságtól. És mégis!

Lehet, hogy eleve ez volt a koncepció, az is lehet, hogy ebben vastagon benne van az új muzsikustársak keze (Aronoff esetében a lába is!), de kénytelen vagyok arra hagyatkozni, amit Satriani maga nyilatkozott: "Megcsináltunk mi mindent, még a legőrültebb ötletekkel is megpróbálkoztunk! És eljátszottunk a gondolattal, hogy bármi is jutott eszünkbe, azt visszafelé vagy fejjel lefelé fordítottuk, hogy meglássuk, mi történhet.” A spontaneitás tehát nem a megfelelő szó, talán közelebb járunk az igazsághoz, ha a játékosság kifejezést használjuk. Nagyon is jól kiszámítottan, átgondoltan folyt itt minden, viszont kevesebb megkötöttséggel, egy kicsit szabadabb fölfogásban, oldottabb hangulatban.

Működik is ez az új megközelítés vagy munkamódszer, csak egyszer, a "Dance Of The Spores"-nál ugratom a lejátszót, ott viszont mindig. Egyelőre három kedvencem van, az őrületesen groovey "Tension And Release", az elképesztően hangulatos "Sailing The Seas Of Ganymede" (na, Steve Vainak valami ilyesmit kellene játszania manapság!) és a lemezt záró "Desolation". Az utóbbival kapcsolatban mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy nem emlékszem, Satriani mikor írt utoljára ilyen rém egyszerű, mégis megindító lírát.

A borító kiborító (ki látott már olyat, hogy lila alapra narancssárgával írunk?), de a tartalom inkább elborító - jó értelemben. Most újra lett kedvem Satriani koncertre menni. Elvileg jövőre, április 10-én lesz is rá lehetőségem a Barba Negrában. Talizunk?

Tartuffe