Sajnos folyamatosan bővül a veszteséglista... Szegény Meat Loaf (becsületes polgári nevén Marvin Lee Aday) kevesebb mint egy évvel élte túl a vele pontosan egykorú zeneszerző/producer barátját, hangos sikereinek kovácsát, Jim Steinmant (1947-2021). Nem kétséges, hogy Meat Loaf sokoldalú tehetség, igazi művész volt, bár úgy tapasztalom, zenészként meglehetősen megosztó volt. Sokan fárasztónak és túl dagályosnak tartották a szinte csak színpadias jellegű, hosszú dalokban gondolkodó énekest. Az "I Would Do Anything For Love (But I Won't Do That)" slágerét magam sem tudom már végighallgatni. Ha meghallom, pontosan értem, hogy egyesek mit nem szerettek benne.

Ugyanakkor a mellékelt képen látható két koncertfilmet ("Bat Out of Hell: Live With The Melbourne Symphony Orchestra" - 2004 és "3 Bats Live" - 2007) bátran ajánlom mindenkinek! Hihetetlen, mennyire maximalista volt, egészen elképesztő fanatizmussal és munkabírással tolja le a két és fél órát koncertenként. A kísérő zenekart és énekeseket pedig nem lehet elégszer hallani. Hihetetlen muzikalitás és végtelen profizmus, igazi, nagybetűs ROCK SHOW, amelyből sajnos egyre kevesebb lesz, ahogy telik az idő és változik a (zenei) világ.

Egy igazi egyéniség távozott közülünk, az utolsó rocksztárok egyike. Isten veled, Fasírt!

Túrisas

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/GiantRockBand

Elképzelhető, hogy az olvasók jobban jártak volna, ha ezt a recenziót Túrisas haversrác/kolléga/egykori diáktárs írja, hiszen egyrészt tavaly márciusban ő posztolt a Giant grunge által csúnyán elkaszált klasszikusáról (Time To Burn, 1992) az "elfeledett jeles mesterremekek" rovatban, másrészt nincs egy hete, hogy arról értekezett: bármit is gondoljunk a grunge rocktörténelemben betöltött szerepéről általában, az tagadhatatlan, hogy nagyszerű zenészek/dalszerzők ígéretes karrierjének tömkelegét törte derékba. Ilyen vétlen és többre érdemes áldozat volt a Huff testvérek által alapított Giant is, amely mindössze kettő - ma már klasszikusnak számító - album után úgy hullott alá a szárnyalásból, mint a 20 gramm sörétet nyelt réce vadászidényben.

Azon már meg sem lepődtünk, hogy a Frontiers-tulajdonos Perugino unszolására a Giant reaktiválta magát, jóllehet a kivételesen tehetséges gitáros/énekes/dalszerző Dann Huff produceri és családi elfoglaltságai miatt már nem vett részt személyesen a "föltámadásban". A "III" (2001) és a "Promise Land" (2010) dalai közül azért sokat Dann Huff és egy másik legendás dalszerző/producer, Mark Spiro rakott össze. Ennek ellenére az újraalakult Giant nem jutott el az áttörésig; 10 évente egy lemez nem túl intenzív tempó, és az sem segített, hogy Dann Huff frontemberként, technikás hangszeresként nehezen (vagy egyáltalán nem) pótolható. Pedig a mikrofon mögé Terry Brock (Strangeways, Seventh Key) állt be, a szólógitárt pedig a több mint kompetens John Roth (Winger, Starship featuring Mickey Thomas, Jimi Jamison) kezelte. Némi érdekesség: a Giant hosszú téli álmát Brock és Roth egy egész jól sikerült közös projekttel vezette le, ami ugyancsak a Frontiersnál jelent meg 2016-ban.

A folytonosságot tehát David Huff dobos és Mike Brignardello basszusgitáros képviseli a bandában, akiket ezúttal is John Roth kísér a gitáron, viszont az énekes poszton változás történt, Terry Brock helyére Kent Hilli érkezett a Perfect Planből. Hilli nagyon tehetséges AOR/hard rock dalnok, aki ráadásul a dalszerzésből is kiveszi a részét - ha kell. Hát most nem kérdés, hogy kell, mivel Dann Huff és Mark Spiro nem igazán vettek részt a vállalkozásban, Dann Huff egyedül egy gitárszólót vállalt a "Never Die Young" című dalban. Az így keletkezett űrt a Frontiers ki mással is próbálta volna meg betölteni, mint Alessandro Del Vecchióval, aki nemcsak házi dalszerzőként, de vokalistaként, billentyűsként és társproducerként is részt vett a munkálatokban.

Mondanom sem kell, hogy így, ebben a formában ez a Giant már nem az a Giant. Ez persze nem jelenti azt, hogy a lemezen nincsenek kifejezetten jó nóták, főleg az első felén. Azért nagyon meglettem volna a lírák (It's Not Over, Anna Lee) és a Frontiers-féle tucattermékek (pl. The Price Of Love) nélkül. A lemezt záró ballada (I Walk Alone) viszont kellemes meglepetés: amolyan fülbemászó, libabőrös, Journey-féle darab. Nem rossz, nem rossz, ha féláron látom, úgy megveszem, mint a pinty...

Tartuffe

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
facebook.com/vivienlalu

Nem kétséges, hogy az év egyik legjobban várt kiadványa Vivien Lalu új albuma. A francia billentyűs nem kényeztet bennünket nagyon, nagyjából nyolc évente lep meg minket egy-egy szólólemezzel (Oniric Metal – 2005, Atomic Ark – 2013), hacsak nem számoljuk ide eddigi csúcsteljesítményét, a Shadrane név alatt kiadott remek portékát (Temporal – 2008). Azoknak, akik nem igazán tudják hova tenni a Vivien Lalu nevet, szolgálok még egy haszontalannak tűnő – bár nem föltétlen jelentéktelen – információval. Lalu bámulatos muzikalitásának családi gyökerei vannak; szülei, Michel és Noelle egy Polène nevű formáció élén a '70-es évek francia progresszív rock színterének (nemzeti szinten) ünnepelt figurái voltak.

Nyolc év alatt sok minden történik, az ember (hacsak nem Lemmy Kilmisternek vagy Yngwie Malmsteenak hívják) sokat változik. Ami elsőre föltűnik az, hogy Lalut, aki korábban a Lion Musicnál és a Sensory Recordsnál jelentette meg anyagait, leszerződtette a Frontiers, ezzel is bővítve a nápolyi istálló egyre jelentősebb progos tenyészetét. De ennél fontosabb, hogy Lalu sokat érett (nem tudom, hogy ez-e a helyes kifejezés) zeneileg. Határozottan változatosabb, mélyebb merítésű lett a muzsika, már-már az a benyomása az embernek, hogy nem is annyira progresszív metál, mint inkább eklektikus art rock/fúziós dalcsokrot hallgat, amelyben a korábbiakhoz képest kiváltképp fölerősödtek a '70-es évek progresszív mestereinek, főleg a Yesnek hatásai.

Lalu egy interjúban azt nyilatkozta, hogy kísérletezni akart egy modern metálos Yes hangzással. A Yes áthallásokat hihetetlenül fölerősíti Damian Wilson (Threshold, Headspace, Arena) hangja, aki most először kölcsönözte jellegzetes orgánumát Lalu-kiadványnak, hiszen a korábbi két lemezen a német Tomorrow's Eve-ből ismert Martin LeMar énekelt, a Shadrane-albumon pedig Göran Edman (Malmsteen, Karmakanic stb.), illetve Henrik Båth (Harmony, DarkWater) és Björn Jansson (Tears Of Anger). Az erőből bömbölő LeMarhoz képest nem is lehetne kontrasztosabb Wilson tiszta, magas, légies éneke, de ettől függetlenül is érezhetően végig ott kísért a nagy progos elődök szelleme. Míg a "Won't Rest…" egy metál hormonokkal bőségesen injektált Yes szerzeménynek tűnik, a "Lost In Conversation" például akár a Rush "Roll The Bones" albumáról is származhatna.

Nem mehetünk el amellett, hogy milyen illusztris muzsikusokat sikerült megnyerni a lemez fölvételeihez. Már a Shadrane albumon is nyálcsorgató volt a stáblista, de itt ezt még sikerült fokozni, bővíteni. Mielőtt fölsorolom a vendégzenészeket, mindenképpen meg kell jegyeznem, hogy az előttem eleddig ismeretlen Jelly Cardarelli (mint kiderült, ő játszott az Adagio legutóbbi lemezén) egészen brutális, éppolyan fifikásan és intenzíven püföli a dobokat, mint elődje, Virgil Donati. Szóval a neves munkatársak: Alex Argento, Gary Wehrkamp, Jens Johansson, Jordan Rudess, Marco Sfogli, Simon Phillips, Simone Mularoni, Steve Walsh, Tony Franklin, Alessandro Del Vecchio és Vikram Shankar. Bár szeretem Wilson orgánumát, azért jólesett volna néha egy-két vendéghang (jó értelemben!). Határozottan üdítő Steve Walsh (Kansas) szereplése a címadóban, elfért volna még mellé egy "ellenpont", mondjuk a Shadrane albumon is közreműködő érdes torkú Björn Jansson.

A "Paint The Sky" nem tartozik a habkönnyű hallgatnivalók közé; nem fog aratni sem a kereskedelmi rádiókban, sem a mainstream rock/metálra ráizgult kritikai weboldalakon. Egészen fantasztikusan, fület gyönyörködtetően szól ugyan, de nagyívű, ragadós dallamok hiányában alig-alig van mibe kapaszkodni. Nem sportarénákba, rosszul megvilágított kocsmákba való zene ez, hanem olyan gourmet cucc, amely leginkább a Müpában találhatna otthonra, mondjuk egy Larry Carlton és egy Bartók emlékkoncert között. A "Standing At The Gates Of Hell" és a címadó bónuszként szerepeltetett instrumentális változata (egészen más zenészekkel!) már inkább jazzfúzió. Itt még tágabbra nyílik az a bizonyos olló a könnyen kiszámítható, irányítható közízlés és a fizikai hanghordozókat vallásos buzgalommal gyűjtő "kockák" között.

Már most, január közepén ki merem jelenteni, hogy a "Paint The Sky" az idei esztendő egyik legfontosabb progos megjelenése, még akkor is, ha nem fogom rongyosra hallgatni. Gyanítom, hogy olyan muzsika ez, aminek meg kell lennie a zenei "könyvtárban", de csak ritkán izgul rá az ember. Majd elválik…

Tartuffe

Tartuffe barátom ezen az oldalon minden lehetőséget megragad, hogy egyértelművé tegye: a '90-es évek zenei közízlését alapjaiban megváltoztató kereskedelmileg irányított vagy manipulált zeneipari (ellen)forradalom nem volt egyértelműen pozitív jelenség, sőt éppen olyan pusztító energiákat elszabadító, korszakos értékeket tagadó, szélsőségektől hemzsegő fejlemény (is) volt, mint minden forradalom. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a műfaj emblematikus figurája, Kurt Cobain (Nirvana) kiábrándultságát, kiégését többek között éppen az a felismerés fűtötte, hogy "mozgalmukat" éppúgy bedarálta a lelketlenül profitorientált zeneipar, mint a lánglelkű fiatal muzsikusok minden korábbi nemzedékét. A "nomen est omen" elvből kiindulva, Tartuffe kolléga következetesen azzal "trutyizza" le a stílust, hogy szó szerint ez a legszabatosabb magyar fordítása a zsánert először felkaroló Seattle-i kiadó (Sub Pop) által kitalált és népszerűsített angol "grunge" elnevezésének. Én most – felvállalván az ezzel együtt járó felelősséget – azt próbálom igazolni, hogy nem csupán ízlésbeli – tehát érdemi vitára alkalmatlan – különbségek vannak e kérdéskörben, de tényszerű és fájdalmas értékrombolás is bekövetkezett.

Az USA a '80-as években lubickolt a Reagan adminisztráció által fémjelzett gazdasági konjunktúrában – na meg a kokaintól fűtött bulimámorban! –, így az idős Bush második elnöksége alatt és Clinton beiktatása után fokozatosan mélyülő recesszió az amerikai néplelket és általában véve a közhangulatot gyorsan a padlóra küldte. A zeneipar csúcsra járatta, végletekig kihasználta, sőt önmaga karikatúrájává silányította a '80-as években mainstreambe emelt rockzenét, de alapvetően a rohamosan romló gazdasági és szociológiai folyamatok szolgálnak arra magyarázatul, hogy a Sunset Strip flitteres csillogása hirtelen miért tűnt olyan hamisnak, a való élethez képest olyan kiábrándítóan disszonánsnak. A mai szemmel tényleg nagyon röhejes csili-vili, műanyag, a férfiatlan külső ellenére is betegesen nőfaló világ, valamint a nehezen boldoguló, családi és munkahelyi nehézségekkel küzdő amerikai melós lepattant szuterénben nevelt gyerekének életérzése nem sok ponton találkozott. (Megjegyzem, a sokmilliós lemezeladások ekkor sem parancsszóra történtek, azaz szabad akaratukból vásárolták a melósok is, tehát nem ördögtől való a létező társadalmi okok mellett a zeneipar mindenhatóságáról is beszélni.) De ettől függetlenül fogadjuk el, hogy a grunge megjelenésének, az ösztönös Nirvana dalok befogadásának termékeny talajt jelentett az átlagos, zsíros hajú amerikai fiatal kamasz háborgó lelke. Ezekkel a dalokkal tudott még inkább azonosulni, együtt érezni és őszintén lázadni, a White Lion "Little Fighter"-jével már nem. Azt legfeljebb szívesen hallgatta és bömböltette a kocsiban, legalábbis addig, amíg teljesen ciki nem lett és nem röhögték ki a haverok. Akárhogy is, a grunge forradalom volt, és megkerülhetetlen zenetörténeti tényezővé vált, melynek számos eleme átöröklődött, és egy rockzenei szintézisben a mai napig a kortárs rockzene integráns, de már egyáltalán nem meghatározó stílusjegye.

Van azonban párhuzamosan egy ennél lényegesen fontosabb zeneművészeti történés, amiről viszont ritkán vagy egyáltalán nem esik szó, vagy ha igen, elnagyoltan, abban a tömör megfogalmazásban, hogy a grunge kiszorította a zenéből a gitárszólókat. Ez kétségkívül igaz, de a lényeget figyelmen kívül hagyó leegyszerűsítés, a károkozás ennél összetettebb.

Eddie Van Halen és Yngwie volt a két utolsó igazi gitárhős. A gitárhős itt abban az értelemben értendő, hogy nem valami meglévőt fejlesztettek tökéletesre és formáltak a saját képükre (pl. Steve Vai), hanem ők teremtettek: létrehoztak valami újat. EVH technikai trükkjeinek (whammy, tapping) és Yngwie hegedűsöket idéző megszólalásának és arpeggio futamainak nem volt előzménye. A két elementáris hatás gitárosok tömegét fordította a hangszer és zeneelmélet mélyebb megismerése felé, melynek köszönhetően a '80-as évek második felében olyan lemezek jelentek meg, amelyek a mai napig hivatkozási alapnak számítanak a rockgitározásban.

Ezek a lemezek ugyanakkor bizonyos értelemben alapvetően eltértek még a két stílusteremtő zenei gondolkodásmódjától is. Az új elem pedig a megkomponáltság és klasszikus zenei forma lett az instrumentális gitárzenén keresztül. A gitárművészet soha nem látott magasságokba jutott. A gitár addig alapvetően a rock és blues stílus jellemző hangszereként, főként improvizáló hangszer volt. Még a Jon Lord által partitúrában megírt, azaz kötött formában előadandó "Concerto For Group and Orchestra” (1969) zeneműben is jórészt szabad kezet kap a gitár, Blackmore hosszú szólója meglehetősen improvizatív. De a virtuóz instrumentális gitárzene (shred) alfájaként jegyzett első Yngwie lemez is hagy teret a rögtönzésnek, hiszen maga Malmsteen sem játssza kétszer egyformán a dalokat. Ez természetesen nem baj, ettől se nem több, se nem kevesebb a zene, mindössze arról van szó, hogy megjelenik párhuzamosan egy új felfogás és érték, egy más típusú, a klasszikus zenére jellemző gondolkodásmód a rockgitárosok részéről.

Vinnie Moore: Mind's Eye (1987), Tony MacAlpine: Edge Of Insanity (1986), Jason Becker: Perpetual Burn (1988) lemezei nem kizárólag stílusukban neoklasszikus anyagok, de olyan értelemben is, hogy ezekben a dalokban nincs helye improvizációnak, a legelső hangtól az utolsóig megkomponált, nem megváltoztatható művek, amelyeket a mai napig a lemezen megjelenthez híven adnak elő a szerzők vagy az azokat műsorukra tűző művészek. Ennek az új zenei gondolkodásmódnak a nagyon színvonalas, de már akár "örökzöldként" is értékelhető klasszikusai éppen csak megjelentek, elindítva egy nagyon biztató és friss zenei megújulást, amikor jött az amerikai melós elidegenedett kamasz gyermeke és az ő háborgó lelke, amely nem szomjazta ezt a fajta zenei frissességet. Persze az is igaz, hogy itt már a zenei szofisztikációnak egy olyan szintje jelent meg, amely határozottan a jazz és klasszikus zene magaskultúrája felé mozdult el, s mint ilyen, a tömegeket már nem tudta úgy motiválni, egyeseket pedig már nem annyira elkápráztatott, hanem inkább irritált. A helyzetet súlyosbította, hogy a zsírosabb profit érdekében hathatós zeneipari támogatással tudatosan bedöntötték a korábban jól tejelő, de újabban pénzügyileg egyre kevésbé sikeres "régi stílust", illetve ellehetetlenítették azokat, akiket talán nagyon szívesen megismertünk volna művészi kiteljesedésükben. Pl. a kevésbé ismert Joey Tafolla: "Out Of The Sun" (1987) lemezén még Paul Gilbert és MacAlpine is közreműködött. A neoklasszikus instrumentális mozgalom éppen csak kibontakozóban, megerősödőben volt, olyan lendülettel és minőségben, amiből egyszerűen nem következett a természetes úton történő kifulladás. Az ismertebb előadók persze nem tűntek el, de ha jelentek is meg lemezeik az évtized fordulóján, azok már ismét inkább blues-alapú anyagok voltak, noha szerencsére sokuknál megmaradt a kötött forma, pl. Satriani, Vai, akik népszerűségüket megtartva tudták megőrizni kompozícióikban ezt a komponista attitűdöt. 

Ha erőltetnénk a hegeliánus gondolkodásmódot, talán zárhatnánk azzal, hogy minden jó, ahogy történt, hiszen tézis (itt: klasszikus zenei gondolkodásmód és hangszeres játék) és antitézis (itt: mindezeknek tagadása) után létrejött a szintézis, ahol a Sunset Strip sarától, annak minden hamis csillogásától, felesleges sallangtól mentes '90-es évek bontogatta szárnyait, ahová azért az "érték" is megérkezett. Biztos létezik emellett is jól érvelő vélemény, mi azonban éppen azért írtuk ezt a cikket, hogy megerősítsük: ha tudunk is felhozni ellenpéldákat és magunk is örömmel nyugtáztuk, hogy a pántlikás, csillogó, flitteres outfit a múlté, a zenei értékvesztés mértéke helyrehozhatatlan károkat okozott, számos, soha meg nem jelenő (neoklasszikus) lemezt és kiváló komponista-hangszerest temetett maga alá a trutyi.

Túrisas/Tartuffe

Rendhagyó ajánlás következik, mentségemre legyen mondva, zenés darabról van szó (melynek dalai külön is megjelentek). Magam sem gondoltam ugyanis, hogy a tavalyi év egyik legjobb filmjét egy komikus által – egyes egyedül – előadott dalocskák és monológok laza gyűjteménye szolgáltatja majd. És ha azon lehet is vita, hogy ez az opusz kiérdemli-e abszolút értékben az év mozija címet, a felől semmi kétség, hogy az év meglepetését és az eddig készült legfaszább kordokumentumot látják azok, akik rászánják magukat a megtekintésére. (A Netflixen látható amúgy magyar felirattal.)

Burnham amolyan influenszer-féle, youtube-on kezdte a pályafutását vicces-zenés klipekkel, majd sztendáposként folytatta a karrierjét. 2016 óta mégsem lépett színpadra, nem tudta ugyanis jól kezelni az élő fellépésekkel járó stresszt (ezt maga mondja el itt). Azóta színészként és rendezőként is debütált – korántsem tehetségtelen próbálkozások ezek sem. Ez az egyszemélyes musical/stand-up keverék a pandémia alatt született, egyetlen szobában felvéve – írta, rendezte, zenéjét szerezte, operatőr és színész: a főhős maga.

A cím (Bent/Belül) tökéletes: bezárva egy szobába több, mint egy évig. Mégis sokkal több ez egy puszta COVID reflexiónál, mert nem csak Bo Burnham stúdiószobájába enged bepillantást, hanem a művész gondolataiba és legmélyebb érzelmeibe, félelmeibe, traumáiba, azaz a szívének, lelkének a kellős közepébe. És ezen keresztül a harminc körüli korosztály életérzésébe, frusztrációiba, életmódjába. Mesterfokon űzött öniróniával tálalva mindez.

A befogadói élmény folyamatos hullámvasút, hol fent vagy, hol lent. Az egyik pillanatban ledőlsz a székről, annyira kell röhögnöd a fiatal felnőttek életmódját kifigurázó hihetetlenül kreatív szkeccsektől, néhány másodperccel később már szégyenled magad, hogy az előbb nevettél, mert Burnham fejbe baszarint a ténnyel, hogy ezek a fiatalok mennyire elveszettek és milyen nyomorúságosan érzik magukat ebben a rohadt világban.

Van persze egy átfogó íve is a dramaturgiának: az idő (nem csak a játék-, hanem a bezártságé is) előre haladtával egyre komorabbá válik a hangvétel. Burnham gyakorlatilag a szemünk előtt roppan össze. Ami az elején még lehetőségeket is magában hordozó kellemetlenségnek tűnt (ti. a pandémia és az ebből következő magunkba zárkózás), az egyre nyomasztóbbá, végül elviselhetetlenné válik.

Korunk visszásságairól készült mostanában néhány hype-olt film, ami nagyot ment az értelmiségi fiatalok/felnőttek körében - legutóbb a Ne nézz fel!, előtte a Facebook és a social media visszásságairól leplet lerántó Társadalmi dilemma. Azokat is meg lehet nézni, de hogy negyed annyira sem fognak megérinteni, mint az „Inside”, az tuti. Azokkal szemben ugyanis ez színtiszta művészet, nem szájbarágás. Márpedig a világot sosem az értelem, hanem az érzelmek mozdították előre.

ui. Burnham nem mellesleg zeneszerzőnek sem utolsó. A műben elhangzó dalok – bár popról és nem rockról van szó – kifejezetten kellemesek. Egyik-másik – annak ellenére, hogy a hangsúly nyilván itt a szövegeken van - világsláger lehetne, ha valamelyik éppen most sztár adná elő őket.

Kotta

Kiadó:
Provogue

Honlapok:
www.jbonamassa.com
facebook.com/JoeBonamassa

Hát igen, ahogy azt sejteni lehetett, egyre kevésbé leszek én itt naprakész, kevés újdonságot várok, még kevesebb nyűgöz le annyira, hogy írjak is róla. Viszont az újszülöttnek minden vicc új, márpedig ez a Joe fiú engem nagyon megtréfált. A közelmúltig nem volt olyan blues-diskurzus, ahol nem kotyogtam közbe (kéretlenül is), hogy én bizony értetlenül állok a hype előtt, mert az egy dolog, hogy a mindig elvágólag belőtt outfit nagyon nem blues, de a teljesen steril, tökéletességig megkomponált, előadott, patikamérlegen kiszámolt, kristálytisztán megszólaló dalok és gitárjáték sem az. Sehol az a nyers, mosdatlan, koszos, törvényszegő (képletesen és szó szerint is) attitűd, ami Eric Gales sajátja és amitől hiteles lesz ez a fajta életérzés és muzsika. Aztán valahogy mégis egyre közelebb kerültünk egymáshoz, merthogy azt egy pillanatig sem tagadtam, hogy minőségi szórakoztatást nyújtanak a Bonamassa anyagok. Év végére pedig leomlottak a falak, annyira megbarátkoztunk, hogy az év végi listámra is felkerült az új lemeze.

Bonamassa "titka", hogy a technikai tökéletessége mellett zseniális dalszerző, aki bizony legalább olyan barátságot ápol a hard rockkal, funkyval és jazz-zel, mint a blues-zal. Hihetetlenül tőkeerős és profi marketing/menedzsment áll mögötte, a legtöbb koncertjét megjelenteti kép- és hanganyagként, ezek szinte mindegyike csodálatos helyszíneken (pl. Red Rocks) vagy a világ legnagyobb, leghíresebb koncerttermeiben került rögzítésre. Ráadásul Bonamassa nem "tízdalos" előadó, nincsenek mindenáron kötelező slágerei, tehát úgy tudja a setlistet összeállítani, hogy ne legyenek önismétlőek a koncertfelvételek.

A "Live At Rockpalast" a pályája elején éppen kibontakozó (félhosszúhajú!) Bonamassát mutatja, s mint ilyen, igazi csemege, hiszen nincs itt abból semmi, ami most igazán jellemzi a kiadványait. Nincsenek vokalisták, fúvósok, billentyűsök, nincs nagy koncertterem, nincs belőtt séró, kifogástalan öltöny, élre vasalt megjelenés. Van egy dobos (Kenny Kramme), egy brutálisan jó, virtuóz módon játszó bőgős (Eric Czar) és a sikerre éhes Joe, aki itt végképp meggyőz arról, hogy mindent, de mindent tud a hangszerről. Nyoma sincs annak a professzionális, de kicsit mégiscsak steril bluesgitározásnak sem, ami miatt idegenkedtem tőle. Dög van, magas hőfokon robbanásközeli energiaszint és minden pillanatában hiteles blues-rock. Horzsol, karmol a trió, ahogy kell, a koncert végére szinte a padlót is felszedik így hárman. Óriási koncertélmény, bár alapvetően klubkoncertet látunk, a kameramunka és kép kiváló, ahogy a sound is.

Vigyázó szemetek legott Bonamassára vessétek, ha már én sokáig ilyen hülye voltam!

Túrisas

Az idén fájdalmasan sok érzékeny veszteség érte a rockzene hazai és nemzetközi élbolyát. De nemcsak a halál csontos, fagyos keze ragad el tőlünk nagyszerű muzsikusokat, léteznek ún. karrierhalálok is: betegség, anyagi problémák, kiábrándultság és még sok más hasonló okozhatja azt, hogy bizonyos emberek, egyébként nagyszerű "harcosok" egyszerűen eltűnnek az arénából. Van pár örökbecsű kedvencem, akiknek hosszú évek óta csak bottal ütjük a nyomát, pedig zenei örökítőanyaguk akár évtizedek múltán is kimutatható a műfajban – de az én tudatomban egészen biztosan élénken él még az emlékezetük.

Marko Waara

Az első ilyen név nem sokaknak lesz ismerős, pedig én minden egyes daláért rajongok. Marko Waara az általam folyamatosan ajnározott finn progresszív csapat, a TunnelVision (While The World Awaits, Tomorrow) énekese és fő dalszerzője volt, akinek furcsa, Ozzyra emlékeztető hangja és semmivel össze nem keverhető dallamérzéke rettenetesen hiányzik. Annak idején néhány Warmen (ITT és ITT) albumon is föltűnt egy-két nóta erejéig, de azóta sajnos teljes a csönd. Egy TunnelVision reunion hírére tuti, hogy kiugrana a szívem a helyéből…

Richard Andersson

Sokan súlytalan zenei kaméleonnak, amolyan billentyűs Yngwie-wannabe-nek tartották, pedig baromi sok jó lemezt készített különböző formációkkal: Majestic, Time Requiem, Space Oddyssey. 2006 óta nem jelentkezett saját anyaggal. Vállalt ugyan epizódszerepeket itt-ott (pl. Silver Seraph, Karmakanic, Evil Masquerade stb.), de utoljára Srdjan Brankovic 2008-as Expedition Delta lemezével kapcsolatban hallhattunk róla. Lehet, hogy rajtam kívül világszinten max. pár száz ember lenne rá kíváncsi, azért én mégis nagyon örülnék egy új lemeznek, mondjuk Jorn Landéval a mikrofon mögött…

Goncalo Pereira

Őt sem ismerik sokan, még talán hazájában, Portugáliában sem. Amennyire meg tudom ítélni, rajtam kívül nem is reklámozta őt senki Magyarországon. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy jelentéktelen figura vagy középszerű muzsikus lenne. Lemezei az instrumentális gitárzene igazi gyöngyszemei, melyek simán odatehetők Satriani, Vai, MacAlpine legjobb albumai mellé. 2013-ben tűnt el nyomtalanul Liszabon utcáin – na, nem szó szerint; állítólag tanít, hangmérnökösödik, ilyesmi. Egy új lemez a csillagok közé repítene…

Vito Bratta

Ez már régi sztori, és sokan, sokszor írtak róla. A White Lion gyermekkorom meghatározó élményei közé tartozik, többek között nekik köszönhető a rockzene felé való végleges és megingathatatlan elköteleződésem. Ha a "Little Fighter" vagy a "Wait" szólóját meghallom, a mai napig mintha áramütés érne, a hideg szaladgál le-föl a gerincoszlopomon. A zeneipar okozta csömör, szülei évekig tartó, lelkiismeretes ápolása, valamint egy csuklósérülés a biznisz egyik legbriliánsabb gitárosát vették el tőlünk. Fölmérhetetlen veszteség…

Tartuffe

Nem vagyunk már fiatalok, ez a négy ember itt már nem keresi az újdonságokat olyan megszállottan, mint régen, de talán nem is a (mi) feladatunk. Az idei toplistánkon ezért nagy újdonságok nincsenek, de minőségi albumok azért bőven. Mintha a műfaj is megfáradóban lenne amúgy, legalábbis arra a konklúzióra jutottunk, hogy nagy innovációkat nem a metal környékén kell keresni manapság. De ez sem biztos, hogy probléma, amíg a zenei színvonal sosem látott magasságokban szárnyal. A toplistás lemezek – közös kedvencek és kinek-kinek az első helyezettje – nagyjából ezt a képet rajzolja meg 2021-ben.

1. Dream Theater: A View From The Top Of The World

2. Evergrey: Escape Of The Phoenix

3. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

4.-5. Inglorious: We Will Ride

4.-5. Kékkői Zalán: My World My Dream

6. Volbeat: Servant Of The Mind

7.-10. Black Label Society: Doom Crew Inc.

7.-10. Iron Maiden: Senjutsu

7.-10. Legions Of The Night: Sorrow Is The Cure

7.-10. Styx: The Crash Of The Crown

+1 A.C.T: Heatwave (EP)

 Ezzel a listával kívánunk élő zenében gazdag új évet minden kedves olvasónknak!

Érdekes vélemények fogalmazódnak itt meg tanult kollégáimtól, megannyi igazsággal. Egyrészről a zeneipar és a rockzene válságáról, az abból következő gyenge felhozatallal magam sem tudok vitatkozni, szinte egyetlen lemez sem sokkolt és taglózott le igazán az idén (Yngwie igen, de az pont az ellenkező előjellel...), másrészt lehet, hogy tényleg öregszünk és a "régen minden jobb volt"-érzés hajlítja meg a teret körülöttünk és zavarja meg a valóságérzékelésünket.

Részemről egészen biztos vagyok abban, hogy soha ennyi képzett és kiváló muzsikus nem volt a világon; legalábbis nem hiszem, hogy akár a kétezres években is mindennapos lett volna, hogy két-hároméves ázsiai kislányok nyomnak el hibátlanul bravúrdarabokat. Mégis érzem az egy helyben topogást, sőt akár a rockzenei hanyatlást is, ez kétségtelen. De azt is fenntartom, hogy tévedhetek és tévedhetünk, egyszerűen belefáradtunk a zenedömpingbe és kiégtünk. Mivel mind a négyen jócskán elhagytuk csikóéveinket, talán ránk férne a vérfrissítés. Na, majd a kamasz lányom, aki tőlem teljesen függetlenül(?) kezd egyre határozottabb kalandozásba a rockzene birodalmában, majd hátha egyszer leírja itt, miben tévedtünk.

Nyitottnak nyitott voltam, minden engem érdeklő újdonságba belehallgattam, de szinte mindent töröltem a Spotify-gyűjteményből, egyszerűen azt éreztem, hogy csak a helyet foglalja, úgysem hallgatom meg többet. Ezekből a részben kihullott lemezekből kell most írnom egy tízes listát, fasza...

1. Black Label Society: Doom Crew Inc.

Hú, ez a lemez az idei abszolút első. Meg is veszem majd eredetiben. Zsigeri, tahó ősember rock/metal, ahogy eddig mindig, de ez most nem akarja, hogy ne legyen visszatérő vendég a lejátszóban. Feeling, gitározás 10/10.

2. Igor Paspalj: "életmű"

Az "életmű" nem véletlen van idézőjelben. A fiatal szerbiai gitárosnak egyelőre még nincs olyan; ahogy lemeze sem igazán. Ő a modern kor gyermeke, aki a "social media" kínálta lehetőségeket használja ki okosan és sorra teszi fel videóit. Amit játszik, az viszont mindig libabőr, legyen az saját vagy cover. Nem véletlen lett világhírű rövid idő alatt.

3. Kékkői Zalán: My World My Dream

Tartuffe mindent leírt róla. Instrumentális világszínvonal, igazi dalokkal.

4. Joe Bonamassa: Time Clocks 

Na, ez érdekes. Tartuffel oly sokszor megbeszéltük, hogy a faszi hiába tökéletes, egyszerűen túl tiszta, túl steril a blueshoz, a könyvelőkinézetről nem is beszélve. És aztán mégis egyre többet hallgattam, majd visszavonhatatlanul nagyon megszerettem. Azért Eric Gales még mindig előzi, de ő csak kislemezes még az idén. Amúgy rengeteg bluest hallgattam, a Spoty-statisztika szerint a legtöbbet hallgatott előadóm Paul Gilbert és Derek Trucks voltak. Trucks szinte bármikor jöhet, a "Songlines" pl. az egy megunhatatlan remekmű.

5. Paul Gilbert: Werevolves Of Portland

Szeretem, ahogy gitározik. Nagyon szeretem. Ebben az évben különösen is szerettem, beszereztem néhány hiányzó lemezét, és szinte minden héten előkerült valamelyik.  Egyszerre humoros és vérfark...vérkomoly a csávó.

6. Bodor Máté: Oh Wow!

Ő már nem került fel a Spotify-gyűjteménybe, az Alestorm nagyon nem az én világom, és igazán ez a lemez sem kerül elő annyiszor, mint a többi kedvenc, de vannak nagyon jó pillanatai és végtelenül drukkolok Máténak, örülök a sikereinek, abszolút megérdemelte azt a nemzetközi pozíciót, amit elért és amiért annyit tett.

7. Dream Theater: A View From The Top Of The World

Profi munka. Nekik köszönhető, hogy ez az elképzelhetetlen hangszeres színvonal mára mindennapos lett a rockvilágban. Ettől érdemeik nem csökkennek, sőt.

8. John 5: Sinner

Ő sem váltotta be igazán a hozzá fűzött reményeket, de azért elő-előveszem. Olyan izgalmasan tudta ötvözni a metal és country gitározást, ebből valahogy most kevesebb jutott. Kár.

9. Omen: Best Of Omen – 30 év

Kicsit csalás, nyilván, de mégis az idén jelent meg, ráadásul újravett dalokat hallunk, betyár megszólalással, Stula hangjával. 

10. Yngwie Malmsteen: Parabellum

A faszi a legnagyobb hősöm, és ez már így is marad. Botrányosan szar borító, botrányosan szar megszólalás, ha nem is botrányosan, de azért mégiscsak szar, fércmunka dalok, összességében iszonyú csalódás, főleg az előzetes nyilatkozatok és várakozás alapján. De mégis, ahogy megfogja a hangokat, azt csakis ő tudja így a világon. Ha olcsón látom majd, meg is veszem, úgyis a kereskedők nyakán marad, nagyon kevesen maradtunk, akik még ezért a fosért is képesek vagyunk némi összeget áldozni...

Ez a nyomorult COVID kinyírta az élő zenét, de azt nem mondhatjuk, hogy lemez fronton is visszaesés lenne. Volt idejük a művész uraknak ugyanis elszuttyogni a fölvételekkel, meg is szórták szerencsétlen hallgatókat, és azt kell mondjam (némileg ellent mondva az előttem szólóknak), hogy nem csak mennyiség van, de a színvonalra sem igazán lehet panasz – már ha tudomásul vesszük, hogy nem ebből a zsánerből fog érkezni a könnyűzene megváltója (meg úgy általában bármi újítás). Szerintem a műfaj igazi nagy kérdése nem a pandémia (bár alighanem az adja meg a kegyelemdöfést), hanem ez: baj-e, hogy a heavy metal – és úgy általánosságban a (hard) rock – újfent underground muzsika lett (ahonnan anno indult), vagy sem?

Nos, a válasz nem egyértelmű. Egyrészt nem, mert az alkotói szabadság és kreativitás így szárnyalhat igazán (persze kontrollálatlanul is), ugyanakkor mégiscsak szegénységi bizonyítvány és dühítő az, hogy egyetlen kis elkxrt frekvencia sem jut egy rockrádiónak a bazi nagy éterben. Ha már mindent ideológia alapon kell eldönteni (nem pedig józan ész/érvek mentén), akkor legalább egy kis keresztény rockot nyomhatnának valahol :). Ezen a blogon nem politizálunk, nem is annak szánom, inkább amolyan társadalmi eszmefuttatásnak: jó lenne, ha eljönne végre némi balansz, egyensúly a különböző nézetek/műfajok/megközelítések között, nem pedig egyik végletből csapnánk a másikba. Hiszen minden eszmének, vagy akár zenei stílusnak megvannak a maga erényei, azokat kellene felismerni, elfogadni és integrálni, nem a szélsőségeikkel riogatni, azokat felnagyítani. A közös jó, a normális együttélés nevében. Persze lehet, hogy ez is részben helyi probléma, ha jól emlékszem itt a szomszédban, Pozsonyban, három rock-adót is be tudtam fogni (a tágabb asszociációkat pedig meghagyom az olvasónak) – de azért ismerjük el: szeretett műfajunk valószínűleg nem a csúcskorszakát éli éppen.

De vissza a mennyiséghez: iszonyatos hajrát toltam decemberben, hogy legalább a legfontosabb megjelenésekkel képben legyek. Még így is felkerült a szűkebb listámra olyan alkotás, amit csak kétszer hallottam. Na jó, a legtöbbet csak kétszer hallottam… De nincsen lelkiismeret-furdalásom, ez a stílus több, mint negyven éve született, ma már csak körbe-körbe forog, nincsen igazán új a nap alatt. Így hallgatom és hallgatni is fogom a klasszikusokat, nem igazán tudja őket meghaladni a mai színtér.

Szóval itt van mindjárt a The Night Flight Orchestra, ők a vírus alatt két lemezt is összedobtak. Én bírom őket nagyon, szerintem nem erőltetett, amit csinálnak: nyilvánvaló, hogy szeretik ezt a korszakot és kiderült, jól is művelik annak zenéjét. Hovatovább, igény is van minderre. Az vesse rájuk az első követ, aki ilyen ínséges időkben nem ragadta volna meg ezt a lehetőséget! Azt azért nehezményezem kissé, hogy kezdetben a '70-es évek progresszív rockja is (szelíden) megbújt a zenéjükben, nem csak az AOR és diszkó. Inkább voltak Kansas (vagy Boston), mintsem Journey, de mára inkább csak az utóbbi maradt. Márpedig a lemezgyűjteményemben nem sorjáznak a Foreigner és az REO Speedwagon albumok, ez így egyre kevésbé izgalmas (még ha jó is).

Dallamfronton amúgy a Crazy Lixx és a Wig Wam is hozta a kötelezőt. Ha valaki újdonságra vágyik, azoknak a Kickin' Valentinát ajánlom, akik Johnny Depp és Zodiac Mindwarp szerelemgyerekével a mikrofonnál retróznak – szintén – egyet. (Nem tudom, észrevettétek-e micsoda respektje van a '80-as éveknek most. A romantikus elvágyódás – retró, fantasy stb. – adott korból sosem jó jel, az értékvesztés és a zavarodottság biztos jele.) A másik véglet, az elborult progresszivitás világában pedig a Soen tette magát oda. A Leprous ment tovább a saját útján, a végeredmény inkább hasonlít immár egy Solberg szólómunkára, mintsem egy metal zenekar közös produktumára, de ettől függetlenül vannak értékei. Csak éppen elég időm nem volt ezen értékek feltérképezésére most.

Hoekstráról se feledkezzünk meg, mert piszkosul érzi a melodikus vonalat. A gitárszólók pedig…, a száj tátva marad. Cuki a Helloween új alkotása is, merthogy különösebben kiemelkedőnek azért nem nevezném. Ari azért, hogy a szükségben – hogy, hogy nem – félre tudták tenni az évtizedes ellentéteket :D. Ha már nosztalgia, a Running Wild is jól sikerült, pedig Rolf bácsi mellett úgy húz el a teljes zeneipar, ahogy Porschék a Suzuki Swift mellett a német autópályákon. Hála az égnek, a Volbeatnek is sikerült visszatáncolnia a szakadék széléről, ha két tingli-tangli számmal kevesebb van az új lemezen, még a szűkebb listára is felteszem valszeg. A Brainstorm évről évre ugyanazt a korongot gyártja le, de valahogy mégsem lehet haragudni rájuk, most is egész pofás lett a végeredmény.

Modernebb dallamfronton ott az Eclipse és az Arion. És persze a The Wildhearts, akik borzasztóan önazonosak ma is, hibázni sem nagyon tudnak mostanában. Progosabb vonalon a Turbulence jelentkezett egy nem túl eredeti, de zeneileg kiváló produkcióval. Végül, de nem utolsó sorban bejött az új Labyrinth, meglepve magamat is, mert úgy nagy átlagban a juropóver mostanában némileg hidegen hagy. Ja, U.D.O. – szinte már acceptebb az Acceptnél, de ez egyáltalán nem baj, sőt!

De lássuk most a listát magát, kiknek sikerült felkerülni rá végül is!

1. Iron Maiden: Senjutsu

Ki más? Ha a nagy öregek megrázzák magukat – lásd tavaly AC/DC! –, még mindig maguk mögé utasítják a mezőnyt. Némi nosztalgiával vegyítve biztosan. Jó lemez, objektív mércével mérve is, én ráadásul nem vagyok objektív, ezt speciel belátom.

2. Dream Theater: A View From The Top Of The World

Kb. ugyanaz a sztori, erős album, némi elfogultság, öröm, hogy magukra találtak. Egy rajongó már csak ilyen.

3. The Neal Morse Band: Innocence & Danger

Monumentális mű, kellett némi idő, míg bemászott a bőröm alá, de aztán bemászott. Minden megvan benne, amiért Morse munkásságát szeretjük, játékos és komoly is egyben, Beatles, Spock's Beard, prog-rock klasszikusok, egyéniség, csapatmunka. Kell még valami?

4. Witherfall: Curse Of Autumn

Magasra tette a lécet az amerikai banda 2017-ben a "Noctures and Requiem" című alkotással és azóta sem engednek a színvonalból. Nekem bejön ez a sötét, kicsit depresszív, technikás US power, hasonlót nem is tudok hirtelen mondani a jelenlegi színtérről, márpedig a Crimson Glory – Nevermore vonal biztosan nem csak nekem hiányzik. Akkor tessék!

5. Molybaron: Mutiny

Egyik olvasónk ajánlását követve érkezett ez az ír-francia csapat egyenesen a listámra, az idei év kellemes meglepetését, vagy nem várt feltűnéstét szolgáltatva (valahogy az angoloknak frappánsabb kifejezéseik vannak az ilyesmire, magyarul ezek elég sután hangzanak). Mindig is szerettem az egyenes/egyszerű, férfias/tökös, ámde "kellőképpen dallamos is" típusú zenéket (lásd még például Poisonblack), kár, hogy ezzel – úgy tűnik – kisebbségben vagyok. A finnek némi dark/gothic hangulattal fűszerezték a metallicás riffeket, a Molybaron a modernebb hangvételt és kocsmapunkot hozza be a képletbe. Nálam működik ez a nem szokványos mix.

6.  Aeon Zen: Transversal

A hagyományosabb megközelítés okán belopta magát a szívembe, kár, hogy a zenekar búcsúalbuma ez. De legalább elegánsan távoznak.

7. Inglorious: We Will Ride

A tagcserék nem rázták meg ezt a remek hard rock brigádot, sőt, mintha egyre inkább megtalálnák a saját – sallang- és hatásoktól mentes – hangjukat.

8. Flotsam And Jetsam: Blood In The Water

Ők sem tudnak tévedni manapság, s bár az előző korongjuk jobban betalált, ez is nagyon erős. Inkább thrash, mintsem US power, csak fasza énekessel. Kell az ilyen a depisebb napokra (amikből mostanában azért kijut).

9. Evergrey: Escape Of The Phoenix

Újabban nem mindegyik lemezük jön be, de ez most olyan húrokat pendített meg, amik a jelenlegi hangulatomra (úgy tűnik) jól rezonálnak. A tehetség mindig is ott volt (van) bennük, ezt nehéz lenne elvitatni.

10. Quadratum: Loud Playing Workshop

OK, nem eredeti alkotás, de a maga nemében igenis piszok erős munka. Mit csináljak, ha ennyire tetszik?

Amolyan plusz egyként hadd nevezzem meg az A.C.T idei EP-jét. Ha van rajta még három hasonló minőségű nóta, akkor vita nélkül dobogós. Kislemezként azonban nem lenne talán fair feltenni a listára. Ettől függetlenül erősen ajánlott hallgatnivaló!

Ezzel nagyjából ki is végeztük azokat az idei lemezeket, amiket meghallgattam. Belefüleltem ezeken kívül még 8-10 egyébbe is, de azok nem fogtak meg különösebben. Hadd jegyezzem meg azonnal: kevesebb új muzsikát hallgatok manapság, mint régen (igen, elvágyódom innen én is). Így kimaradtak komoly megjelenések (Mastodon, Powerwolf, Trivium, Therion, magyar cuccok en bloc stb.) és a feltörekvő zenekarok közti keresgélés is. Úgyhogy a véleményem korántsem átfogó.

Ahogy utaltam rá, megjelenések tekintetében szerintem még nincsen baj, sőt egyelőre még a bőség zavara kísért inkább, de CD-kkel pénzt keresni manapság már nemigen lehet. Márpedig így, hogy élő fellépések nincsenek, és a rádiók sem nyomnak új rockzenekarokat (ha egyáltalán, max. a régieket), akkor beindul a negatív spirál: egyre többen akasztják szögre a gitárt, ahogy a '90-es években mindez egyszer már megtörtént. A silányodó színvonal, az utánpótlás hiánya pedig nemhogy új rajongókat vonzana be, hanem még a meglévők is lemorzsolódnak. Nem túl fényes jövőkép, de reális a veszély. A tendencia sajnos elég világosnak tűnik: a műfaj összességében kifulladóban lehet. Népszerűségének koporsójába pedig a vírus-helyzet veri bele éppen az utolsó szögeket.