Kedves Olvasók! Megszakítjuk adásunkat egy rövid közlemény erejéig. Most érkezett szerkesztőségünkbe a szomorú hír, hogy sajátos magánéleti fejlemények és munkahelyi elfoglaltságok miatt a Dionysosrising csapat gyakorlatilag minden egyes tagja az elkövetkező néhány hónapban csak félárbócon vitorlázik... Nem kell rosszra gondolni, ez a nem várt "flacciditás" csak arra az anyagi ellenszolgáltatás nélkül, önzetlenül vállalt közszolgálati tevékenységre vonatkozik, amit jelen blog oldalain kifejtünk. Komolyra fordítva a szót, mindnyájunknak megvan a saját családja, munkája, civil és szakmai kötelessége, amivel olykor nehezen lehet összeegyeztetni az igen pénz-, idő- és munkaigényes rockerbloggerséget. Természetesen igyekszünk majd - amennyire erőnkből és lehetőségeinkből telik - az ideszoktatott közönséget megtartani, kíváncsiságukat csillapítani, tájékozódásukat segíteni.
Rögtön itt van egy olyan pályakezdő brit zenekar, akikre tényleg érdemes odafigyelni. Maga Dr. Brian May csillagász professzor, nem mellesleg a legendás Queen utánozhatatlan bárdistája ajánlja nekünk ezeket a fiatalokat, akik tipikus európai prog-power muzsikát játszanak. Az együttes védjegye, hogy Gemma Fox személyében női énekesük van, de nem ám az áriázós, Nightwish-koppincs fajtából, hanem a dögösebb, karcosabb - majdnem azt mondtam, tökösebb - ligából. Hirtelen Veronica Freeman jut eszembe a Benedictumból, vagy még inkább Magali Luyten a Beautiful Sinből. Kagylózni kell rendesen, hogy az emberben tudatosuljon, itt a "gyengébbik" nem egyik képviselője hasít.
Az egész hosszúra sikeredett 14 nótás bemutatkozás másik nagy erénye Stephen Platt gitáros vitathatatlan kompetenciája. Daniel Mucs ritmusgitáros támogatásával Platt nem csak a szinte végig hipnotikusan lüktető, sodró lendületű riffelésben jeleskedik, de szólóban is egészen figyelemreméltó. Kedvencem a leginkább progresszív thrash kategóriába sorolható "Insurrection". Ezt hallgatva azt kell mondjam, a briteket sem kell már félteni többet. A meglehetősen "asszonyos" Gemma lehet, hogy nem szemet gyönyörködtető jelenség, de olyan bika hangja van, hogy még én - aki távolról sem vagyok a női énekesek barátja - sem rúgnám ki a bandámból. És ez bizony nagy szó!
Miközben a nagyérdemű izgatottan várja a Transatlantic nevű progresszív világválogatott új lemezének január 27-i kibocsátását, mi azzal kedveskedünk olvasóinknak, hogy a hivatalos megjelenést megelőzve jól "megaszongyuk" róla a véleményünket. Igen, mi már hallottuk, de nem áruljuk el, hogy honnan szereztük be. És nem, nem promóban kaptuk meg, mert bennünket bizony mind a kiadók, mind a terjesztők levegőnek néznek. Szóval, Kedves Olvasó, hogy ne blindre kelljen megvenni a boltban a CD-t, itt az összegzés róla.
Amint azt korábban már kifejtettem, a Transatlantic-kal alapvetően két bajom van: (1) akármilyen fajsúlyos dalszerző, Roine Stoltnál el tudnék képzelni jobb szólógitárost is a bandában, (2) Neal Morse - úgy komponistaként, mint énekesként - nagyon rátelepszik a projektre, ezért lemezeiket akár Neal Morse szólóalbumokként is lehetne árulni. Tagadhatatlan ugyan Roine Stolt befolyása a végeredményre, de - kényszerűségből némileg leegyszerűsítve - nekem a The Flower Kings mindig is a Spock's Beard skandináv megtestesülése volt.
A Transatlantic tehát nem különbözik markánsan, nem válik el élesen attól, amit Morse vagy Stolt évtizedek óta csinál, így nehéz kielégítő választ adni arra a kérdésre, hogy végül is mi a projekt létjogosultsága. Hacsak nem az, hogy Mike Portnoy is akart ilyen zenét csinálni. Ez viszont könnyen és gyorsan megváltozhat. Manapság olyan nyilatkozatokat tesz, hogy már nagyon unta a Dream Theater-féle progresszív metált. Mi garantálja, hogy nem fog ugyanígy ráunni a Transatlantic-féle progresszív rockra? Elvégre már ezt is vagy 15 éve műveli...
De nem akarok károgni, mert akkor még az a téves benyomás alakulhat ki az Igen Tisztelt Olvasóban, hogy nem kedvelem ezt a műfajt, nem tisztelem a projektben szereplő zenészeket és nem vásárlom meg (amennyiben reális áron hozzájutok) a lemezeiket. Éppen az ellenkezője igaz! No, de milyen kritikus az, aki folyton drukkol, lelkendezik, ajnároz és az esetleges gyöngeségeket, kihagyott ziccereket elkendőzi? Az ilyet elkötelezett rajongónak hívják (s még ha bevallottan az is vagyok), nem keverhetem a szezont a fazonnal.
A Transatlantic szokása szerint most sem kispályázott, a lemez több, mint 75 perc hosszú, két fél óra körüli opusszal, sőt a spéci kiadásban egy 40 perces bónusz CD-vel, amelyen többek között ELO, Elton John, King Crimson és The Moody Blues földolgozásokat játszanak. Igazán rajongóbarát hozzáállás, bár nem föltétlen értek egyet minden egyes választással. A Procol Harum nótát pl. mintha csak azért választották volna, hogy Portnoy is énekelhessen valamit. Egyértelműen a Yes "And You And I" című dalának földolgozása sikerült a legjobban, a korai Yes albumokról szívesen hallanék a tolmácsolásukban akár egy egész lemezre valót!
Az előző lemezt is kicsit hüvösen fogadtam, azután a koncert DVD melengette föl fagyos kritikusi szívemet. Lehet, hogy ez fog történni a "Kaleidoscope" esetében is, de már elsőre úgy tűnik, hogy ez most valamivel gyöngébb lett - bár ezzel a kifejezéssel itt nagyon csínján kell bánni. Inkább azt mondom, a "The Whirlwind" szerintem jobban sikerült; most egy merengősebb, líraibb hangulatban fogantak a nóták, a dalszerkezetek is lazábbak, néhol kifejezetten "stúdió dzsem" ízűek (ami persze nem jelenti, hogy sebtében összecsapottak!)
Lehet, hogy a "Kaleidoscope" nem a Transatlantic életmű legfényesebben ragyogó gyöngyszeme, de méltó a projektben szorgoskodó nagy nevek renoméjához, a rajongók fanyalgása vagy csalódott elfordulása a vállalkozástól pedig lényegében kizárva. A címadó vége felé Portnoy szárnyalása nagyon jól esett, főleg, hogy a minimál stílusban földobolt új Avenged Sevenfold album után feszültem neki. Abzug Ilejay!
Az új ARP lemez első dalát meghallgatva rögtön az ugrott az eszembe, hogy belinkelem a legutóbbi album kritikáját, de aztán rájöttem, hogy nem tehetem, két okból sem: egyrészt nem akarom hülyének nézni az olvasót – eleget néz ő engem annak, ugye –, másrészt mert ez a lemez gyengébb, mint a "Cirlce Of The Oath" volt. Hiába ismerem el germán gitárhősünket tehetséges dalszerzőnek, ha most érkezett el az a pillanat, mikor már szemernyi izgalmat sem okoz ugyanannak a dallamváznak a felböfögése, még akkor sem, ha olyan énekes teszi ezt, akitől egy más zenei alappal ezt a produktumot is érdeklődve hallgatnám.
Lehet, persze, hogy valóban gyengébbre sikeredtek a mostani dalok, még azon ARP hallgatók számára is, akik a Rainbow-szellem legtehetségesebb megidézőjének tartják a mestert, ha meg nem, akkor minden bizonnyal én változtam a legutóbbi lemez óta. Pedig van egy-két, önmagához mérten új momentum – ilyen a teljesen felesleges intrót követő dal friss riffelése, vagy a "Changing Times" galoppos ütemei és szólójának íve, de mit csináljak, ha harmadik hallgatásra sem tudom a dallamok zömét visszaidézni, amelyeket meg igen, azokat azért, mert egyszer (kétszer, háromszor) már megírta őket korábban német barátunk. A lemez csúcspontja – mert az azért van neki, azt el kell ismerni – egyébként a kissé (nagyon) Black Sabbath hangulatú, hammondos "Touching Heaven", és talán még lelkesedni is tudnék érte, ha nem állna talpon magában a nagy sivár dallampusztaságon, olyan daliásan, hogy már-már várom a katonák feltűnését a határban, hogy megkérdezzék ezt a tikkadt, kreativitás után hiába legelésző szöcskenyájak között erősködő legényt: hé paraszt, melyik út vezet Budára?
Nem csodálkozom, hogy Terrana is beleunt a kooperációba, azon viszont annál inkább, hogy egy valódi ex-Rainbow tagot, a metál-világban elismert Bobby Rondinellit sikerült a feladatnak megnyerni, aki ugyanolyan jól végzi feladatát, mint neves elődje. Hiába, Rudi kapcsolatteremtő képessége vitathatatlan, aki ennyi neves zenészt tud megnyerni magának, annak vagy nagyon jó a bora, vagy nagyon sok pénze van – a zenei tehetségről nem beszélek, mert ebben a kérdésben igencsak megosztóak a vélemények.
Azt azért muszáj leírnom, hogy az ARP most sem a mesterről szól, még akkor sem, ha a dalokat ő jegyzi – azok bizony kevesek az üdvösséghez: állítom, hogy a balhét ismét Gioeli viszi el a hátán, de ezt már annyiszor leírtam, hogy minden bizonnyal unalmas az olvasóknak. Akik szerint meg nincs igazam, azok legalább mérgelődhetnek egyet, úgy, ahogy én a feleslegesen elnyújtott, copy + paste-tel készített záróförmedvényen, melyben minden rosszat fellelhetünk, amiért szidni lehet Rudit.
Ugyan a lemez bónuszokkal kiegészített változata is elérhető már, de megmondom őszintén, nem szavaztam annyi bizalmat a két plusz szerzeménynek, hogy meghallgassam őket. Pedig a kettes a lemez varázsszáma: ennyi, számomra élvezhető momentumot találtam ugyanis rajta. Remélem, az olvasók között lesz olyan, aki előbbre fog jutni a számegyenesen.
Hja! Az év második lemezkritikája. Nehezen indul be a biznisz, de ez mindig így van. Miközben várakozunk a jó előre beharangozott nagyágyúkra – Transatlantic, Vanden Plas, Adrenaline Mob, Gus G, Steel Panther, csak hogy néhányat említsünk – muszáj néhány kevésbé vagy egyáltalán nem ismert versenyzővel bemelegítenünk. Itt vannak mindjárt ezek a képtelenül idétlen nevű svéd proggerek: Cullooden. Ők hárman vannak öten. Megmagyarázom. Az együttesnek hivatalosan három tagja van: két gitáros (akik közül az egyik énekel) és egy basszer, de a stúdióban kénytelenek voltak együtt dolgozni két vendégzenésszel is, egy dobossal és egy billentyűssel. A viking nevekkel nem küszködöm, úgysem ismeri őket senki. Aki kíváncsi rájuk, látogasson el a honlapjukra.
Szóval Culloodenék a stagnáló (de Európában nem rosszul teljesítő) progresszív műfaj képviselői, akik próbálnak új hangokat, megoldásokat belecsempészni a ma már kissé sablonossá vált muzsikába. Szabadon táncolnak a metál, a hard és art rock stílusok között. Talán nincsenek annyira merészek, mint pl. a norvég Leprous, de semmivel sem kevésbé fölkészült muzsikusok. Szokatlan a dallamvilág, de főleg az instrumentális betétekben olykor a műfaj legszebb pillanatait idézik.
Egészen friss hangulata van az albumnak, talán egy kicsit túl friss. Néha az a benyomásom, hogy ez a recept még nincs tökéletesen kitalálva, az alapanyagok sem értek még be igazán. Pl. a túlságosan is Muse-os "Our Only Desire" szerintem vakvágány, kivéve a technikás, összeszedett gitárszólót. Az sem segít, hogy a dobok rettenetesen szólnak. Ugyanakkor a jövőre nézve bizakodóak lehetünk, egy megfelelőképpen integrált dobossal és billentyűssel még sokra vihetik, mert szerintem lényegében jó irányba orientálódnak. Ha engem megkérdeznének, akkor inkább a lemezt indító nóta (Heaven Feels So Hollow) karcossága felé keresik a kitörési pontokat. Így az év legelejére, fölütésként nem is rossz…
Most következik az, aminek nincs igazán értelme. De annyi értelmetlen dolgot tettem tavaly, hogy egy szerkesztőségi lista összeállítása már igazán nem oszt, nem szoroz. Egy szó, mint száz, ha sorrendmániás vagy, tessék. Ha nincs túl sok időd, de nagyjából azért szeretnéd követni 2013 legfontosabb megjelenéseit, és az ízlésed nem áll távol a mienktől, ezek azok a lemezek, amiket szerintünk nem érdemes kihagynod:
1. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision 2. Stratovarius: Nemesis 3. Orphaned Land: All Is One 4. Dream Theater: Dream Theater 5. Lingua Mortis Orchestra (feat. Rage) 6. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose 7. Joe Satriani: Unstoppable Momentum 8. DGM: Momentum 9. Annihilator: Feast 10-13. Kerekes Band: Folklore Man Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap Spock's Beard: Brief Nocturnes and Dreamless Sleep The Winery Dogs: The Winery Dogs 14. Haken: The Mountain
Hogy miért pont ezek, azt az egyéni összesítőkben (Garael, CsiGabiGa, Tartuffe, Túrisas, Kotta) elmondjuk, és ott a teljes recenziók is be vannak linkelve.
Nem mindennap adatik meg a blogíró-kritikusnak, hogy munkatársa/cimborája bemutatkozó lemezéről írjon. Az meg tényleg nagyon ritka kegyelmi pillanat, ha a kézenfekvő felkérés után nem kell zavartan szabadkozni, hogy izé...öö..., most éppen átalakítás alatt van a blog, meg ez az átkozott köszvény, tudod, … most éppen nem tudok írni, de majd egyszer, persze, nagyon szívesen, mi sem természetesebb…
Nem kellett kitérni és nem kellett felpuhítani az ilyen esetekben papírforma szerint szinte azonnal kikívánkozó, de a körülmények miatt nem leírható "amatőr szar" jelzős szerkezetet, ami persze a kötelező eufemizmussal "a jövőre nézve mindenképpen ígéretes"-re változik a cikkben, ha már semmiképpen nem sikerül kibújni a megírása alól.
A T-34 tehát kegyelmi pillanattal ajándékozott meg, ami azért ebben a formában mégsem igaz. Napi 8 órában ott voltam egyetlen szobányira az elhatározástól a megvalósulásig, tehát pillanatról nem igazán beszélhetünk, még akkor sem, ha szinte hihetetlen rapid módon, nem egészen két év alatt lett az elhatározásból egy szép kiállítású, hivatalos CD kiadvány.
Volt közben gitár-vásárlás (Rickenbacker és Gibson Les Paul - Made In USA), ami azért érdekes momentum, mert elég jól modellezi azt a zenekari törekvést, hogy nem szarral szándékoznak gurigázni. Volt megannyi koncert pl. 5 néző előtt, teljes erőbedobással, de nem volt egy pillanatra sem lassítás, elbizonytalanodás, mentek előre, mint a névadó vasszörny a kurszki tankcsatában.
Némileg (titkos) belső információ, de abban a bizonyos dolgozószobában - merthogy a munkavállalónak joga van számára megnyugtató közegben végezni a munkát - mindenre (értsd: m-i-n-d-e-n-r-e) Lemmy-szakáll van rajzolva. Ez a tény némi támpontot ad, ha a zenekar stílusát szeretnénk meghatározni. Egyszerű, de nem tufa, sőt nagyon is fifikás alapokon nyugvó hard rock ('n' roll) muzsika ez, a nagyon jó prozódiával megírt, konkrét magyar szövegeknek köszönhetően azonnal énekelhető, fogós dallamokkal, dalokkal.
Stílusán belül értékelve ez egy szinte hiba nélküli produkció, ahol nincsenek ugyan balkáni páratlan ritmusok (Monori Attila viszont ízlésesen, jó húzással dobol), nincs 10 ujjas tapping-gitárvarázslás (Benyhe-Kis László főleg a ritmusgitárt kezeli nagyon ötletesen, de a rövidke szólók is rendben vannak), nincs 8 oktávos hangszál akrobatika (Blaskovics Kristóf mélyebb fekvésű hangjában, dallamaiban, de a rövid idő alatt elsajátított basszusjátékában nagyon is ott van a hosszú zongorista évek minden tapasztalata), de ami van, az mind a helyén és mind profi módon, feelingből kivitelezve. Srácok, gratulálok, a "jövőre nézve ez mindenképpen ígéretes" és ezt most jó értelemben mondom!
Ezt a Kovács Kati klasszikust éreztem át teljes valómmal, ahogy leültem bepötyögni a 2013-as év listáját. Kotta már a saját értékelésében célzott rá (sőt most olvasom, Tartuffe is...), és én megértem a gondját, sőt talán jobban is megszenvedem az új idők zenefogyasztási szokásait. Olyannyira, hogy az is komolyan felmerült, 2014-ben végleg leteszem a lantot. Mielőtt elkezdenétek örülni, jelzem, AZT a lantot már soha, semmiképpen nem teszem le...
Ebben a pillanatban hallom is Tartuffe szavait "Ne hisztizzél, írjál!", de soha ennyire nem éreztem még át, hogy nem tudok lépést tartani a kínálattal és az elvárásokkal. Hetente jönnek a jól, de sokszor sterilen, tök egyformán megszólaló tehetséges csapatok a föld alól, én csak kapkodom a fejem, közben kapom Tartuffe-től, hogy "Te még ezt és ezt sem hallgattad meg, fogadjunk, mekkora bunkó vagy!" :-)))
Először is, nem tudok kellőképpen befogadni és saját élménnyé tenni egy zenét, ha nem birtoklom a CD-t, csak valami virtuálisan létező hangfájlt. És ha birtoklom is, az optimális esetben hátralévő 25 évem talán éppen elég lesz arra, hogy a jelenlegi és óriási raktárkészletemet feldolgozzam, úgy és ahogy az előadók megérdemlik, és ne szembesüljek állandóan azzal, hogy kurva jó CD-ket csak egyszer, esetleg kétszer hallgattam meg, aztán jött a következő kötelező... Nekem a zene ennél sokkal többet jelent.
Itt van az elmúlt esztendő, pl. Winery Dogs, Dream Theater, hogy csak kettőt mondjak. Tiszta lelkiismerettel nem lehet elintézni azzal őket, hogy "Jó-jó, minőségi ez, az egyiken viszont Kotzen kisajátítja a zenét, a másikon meg ergya a dobsound, kérem a következőt!" Meg kell állni, kézbe kell venni a bookletet, kivesézni a köszönetnyilvánításokig, aztán rácsodálkozni a zenei kvalitásokra, elmerülni bennük és felfedezni a hangokat, lépésről lépésre. Talán megleszek egyikkel az év harmadik negyedévére... És ez még csak két lemez, bár nagyon sok hangról beszélünk, ez igaz. :-)
Az ipari zenehallgatás tehát nekem nem megy, és ahogy írtam már a tavalyi összesítőmben is: máig meglep egy-két régi kritikám, beszámolóm szellemessége, az újabbakat pedig kötelezően letudottnak értékelem. Visszafejlődni pedig semmiben nem szeretek, az ugyanis kínos és kudarc.
Lett azért listám, nem is akármilyen (hanem karcsú), de még bőven az új Rage (Lingua Mortis) vagy Pitta barátom fog aktualitásként szólni esténként, amikor már a 2014. évi összesítésre noszogatnak a dionysoszok. De Kovács Katinak azért abban is igaza van, hogy bár "maradni esztelenség, elfutni képtelenség."
Lehet, hogy Kotzen kisajátította a zenét, de azzal mi is a gond? Hogy majd szétveti a feeling a hangfalakat? Én ezt azért mindennel együtt közös produkciónak érzem. Bárhol, bármikor jólesik hallani. (Hozzávetőleges feldolgozási időpont: 2014 október, pedig gyűröm ám rendesen.)
Ezúttal sem kérdés. Bennünk (meg főleg bennem) mára persze lehet elfogultság, nem is tagadom, de azért azt mindenki látja, hogy egy-két év leforgása alatt az úgynevezett (és igen kényes ízlésű) szakma is fejet hajtott előttük. Muzsikusként és emberileg is a legjobbakat tudom mondani róla, róluk. Utóbbit persze itt általában nem értékeljük, de nem is tiltja semmi. És ha az emberi tényező és muzsika között nem létezne semmiféle visszacsatolás, akkor most nem égnének a Lostprophets lemezek óriási máglyákban világszerte és teljesen jogosan. (Feldolgoztam már a lemezt, de a folyamatos újrahallgatási kényszer másoktól elveszi az időt.)
A "Cleansed By Fire" az év dala. Csupán ebben az egyetlen tételben benne van szinte minden, amiért én halálomig rockrajongó leszek. Az egész lemez hibátlan. (Feldolgoztam, de Viktor Smolski zenei tehetsége fölött nem tudok napirendre térni.)
Indoklás: Dream Theater. (Hozzávetőleges feldolgozási időpont: Most éppen a "Six Degrees Of Inner Turbulence"-re csodálkoztam rá újra a napokban, így megjósolni sem tudom….)
Nem is túl nehéz és nem is túl rétegzett ezúttal a muzsika, legalábbis az előző anyaghoz képest, de csodálatos dalokat írtak legkedvencebb zsidóim. Itt is érvényes: könnyű volt feldolgozni, de parkolópályán tartja a többieket, mert sűrűn elő kell venni. De úgy is mondhatnám, ritkán van lehetőség kivenni a lejátszók valamelyikéből.
A "Féreglyuk varázslót" ugyan szétdicsérték a szaklapok, de én most éreztem azt, hogy igazán jók a dalok. Szeretem, de szerintem nem is nem lehet nem szeretni, főleg olyan embernek, akinek nagyon nem mindegy, hogy miként szólal meg a gitár. Mindig rögtön mosolyognom kell, ha megszólal a felszabadult címadó nyitónóta, ezt pedig utoljára az Extremist "Friends" dalánál éreztem.
A Kaltenecker Trió nekem sok (sorry, rock-agy, ez jutott…), a Bikini meg borzalmasan kevés, így hát bőven itt volt az ideje egy szólólemeznek, ahol Petának éppen volt kedve metal gitárkodni (is), ráadásul jólesően sokat. A lemezt még a vocoder (általam betiltott) használata és Tóth Gergő sem tudta elrontani. Nem érzem annyira dalközpontúnak, mint a G-jam lemezét, de nagyon minőségi munka ez és hiánypótló is, főleg hazai piacon. Remélem Karthágós Szigeti Feri arcát is szégyenpír borítja, a lemezt hallgatva. Nem is azért, mert soha a büdös életben nem lenne képes szabadon választott egy percet lejátszani a dalokból, hanem azért, mert a Peta által megnyert utolsó Ki Mit Tud? (1996) Idején nagy vigyorral ő ígérte meg a nyereményként elkészíthető lemezt a fiatal tehetségnek. Na, meg is érkezett végre, "köszönjük" Feri!
És innentől jönnek azok a lemezek, amelyeket egyszer meghallgattam és nagyon tetszettek, és némelyik majd hozzám is nő, ha meglesz CD-n, és felbukkan majd újra egy retrospektív írásomban, 2024-ben…
Annihilator: Feast
Hihetetlen feszes dalok, ritmus, szólójáték, de ez szinte papírforma, sok szart nem adott még ki a keze közül. Az Annihilator a valaha létezett legzeneibb thrash, legalábbis nekem.
DGM: Momentum
Konkrétan lefostam a bokám az erőtől és hangszeres tudástól, de aztán vissza kellett adjam Tartuffe-nek a CD-t és azóta csak ilyen kiterjedés nélküli elektronikus hanghullámban, vagy miben létezik nálam valahol….ááááá, hagyjuk is... :-(
Heavy Metal Ninjas: Interstellar Abduction
Ezt is megveszem, mert nagyon tetszett, igen lebilincselő módon űzik a gitárolás mesterségét! És nekem ennyi elég? Hááát, nagyon úgy tűnik, bár van bennük eredetiség is azért. Mire beszerzem a lemezt, talán nevet is változtatnak és akkor minden rendben lesz, a zene már most nagyon rendben van.
Stratovarius: Nemesis
Kupiainen lényegesen jobb gitáros, mint Tolkki, Tolkki pedig lényegesen jobb dalszerző, mint az összes többi tag zusammen. Ezért én mostanában, ha Stratót hallgatok, akkor előveszem a szenzációs tavalyi DVD-t, ahol Kupiainen játssza a Tolkki dalokat. Kecske is megmarad, meg a káposzta is jóllakik. Nem? De. Azért a lemezt hallgattam és tetszik is, rövidesen megveszem nagyon olcsóért és jól össze is barátkozunk, azt hiszem.
Fair Warning: Sundancer
Szintén csak a formátumon múlott, hogy nem lett szerelem. Gyengébb hangzás ide, gyengébb hangzás oda, Engelkének jár a megkülönböztetett figyelem. A lemez természetesen jó. A Media Marktban ugyan nem szégyellik majd ötezerért kínálni a nekem megfelelő formátumot, de a végén úgyis majd én nevetek, mert az egész Dél–Alföldön nincs ember, aki ennyiért FW lemezt vásárol. Sőt. Azt hiszem én vagyok az egyetlen, aki egyáltalán potenciális FW vásárlóként szóba jöhetek. Kivárom, amíg találkoznak az elképzeléseink.
Végül, de messze nem utolsósorban külön, kiemelt dicséret illeti még a hazai Miserium zenekart is. Nem csak azért, mert az Álomszínház "Space-Dye West" dalából sikerült megírni egy egész lemezt Opeth köntösben Return To Grace címmel, hanem mert mindezt nagyon színvonalasan és élvezhetőre hozták össze.
Azért vártam ennyit az év végi összesítéssel, mert sokszor előfordult, hogy az utolsó pillanatban került elő egy gyöngyszem az éves kupacból. Most ilyen nem történt (egyelőre), így nem látom okát a további időhúzásnak. Összességében úgy látom, hogy a 2013-as év nem volt olyan erős, mint a 2012-es. Pontosabban volt jó néhány várva várt album, néhány igazán nagy név, de végül vagy magukhoz képest nem alkottak nagyot (Avantasia, Magnus Karlsson, The Winery Dogs, Circle II Circle), vagy kifejezetten csalódást okoztak (Avenged Sevenfold, Silent Voices, Fates Warning, Queensryche). Viszont megint akadt tehetséges új versenyző (Saffire), nagy visszatérés (Stryper), stabil csúcsforma (Király Pitta) és jóleső ínyenc falat (Lingua Mortis Orchestra), szóval összességében nem lehet panasz.
A 2012-es Top 15-öt átolvasva az is föltűnt, hogy ma már teljesen másként lőném be a sorszámokat, s ez akár már néhány hét elteltével a kurrens listára is igaz lehet. Egyrészt hangulat kérdése, másrészt idővel bizonyos lemezek álladó szereplővé válnak, míg mások (a nagy dömping közepette) alig-alig kerülnek elő. Ezért tehát a számok itt nem is föltétlen helyezést jelölnek, inkább csak a fölsorolás kényszerű elemei.
Ahelyett, hogy a zeneipar válságáról írnék vagy jövőjéről elmélkednék (kis hal vagyok ehhez), inkább sokadjára fölteszem a kérdést: hogy a picsába kerülhet egy új CD 4-5000 forintba? Ez egyszerűen nem reális! Azon kevesek közé tartozom, akik a mai napig vásárolnak lemezeket, mert egy megfoghatatlan elektronikus adathalmaz (legyen az wav, wma, flac vagy mp3) egyszerűen nem mérhető a hivatalos, "borítós-könyvecskés" kiadvány kézbevételének és gyűjteménybe iktatásának élményéhez. Arról nem is beszélve, hogy az üzletszerűen és legálisan működő fájlmegosztókon is általában dalonként egy eurót, vagyis lemezenként kb. átlag 10 eurót kell fizetni. És mit kap ezért az ember? Néhány kisebb-nagyobb bitsűrűségű digitálisan kódolt adathalmazt. Na, ne szívassuk egymást!
A kiadók ma már nem, vagy alig fektetnek be előadókba, gyakorlatilag nem létezik reklám, promóció, terjesztés (CD-t már alig kapni valahol, úgy kell internetes üzletekből megrendelni őket), de sokszor még a stúdiómunkát is maguk a zenészek finanszírozzák. Ezek után – megint kérdem – mi kerül 4-5000 forintba egy CD-n? Meg egyébként is: ha esnek a "fizikai" eladások, akkor az a megoldás, hogy botrányosan megemelik a CD-k árát? Ezzel nem éppen az ellenkező eredményt érik el? Nem lehetséges, hogy kb. 2-3000 forintot szívesebben és könnyebben adna ki érte az ember?
Végül egy fölvetés: a kiadóknak nem fájlmegosztó oldalakat és a letöltögetőket kellene levadászniuk (ez úgyis szélmalomharc, hacsak gyökeresen át nem alakítják, vagy durván le nem szabályozzák a világhálót), hanem az olyan cégeket kellene beperelniük és kártérítésre kötelezniük, akik kitalálták, népszerűsítik és árulják az mp3 lejátszókat, mert nem a letöltés, hanem a hordozható médialejátszók végezték ki a lemezipart. Egy generációt szoktattak le arról, hogy fontos adataikat (zenét, filmet, sőt könyvet) fizikailag begyűjtsenek, rendszerezve tároljanak és szertartásosan tutujgassanak. Lassan a könyvkiadók is bezárhatnak…
Visszatérve a 2013-as év legjobb lemezeire: anyagilag nem rajtam buknak az előadók, az tuti. A listán szereplő albumok mind megvannak eredeti CD-n, kivéve az európai rajongó számára gyakorlatilag beszerezhetetlen Oficina G3 lemezt. De nem akarok senkit sem félrevezetni, valójában ez a CD is beszerezhető egy pár nemzetközi internetes felületen: nagyjából 25 angol font + postaköltség. Na, ilyenkor pattan el egy ér az agytörzsemben! Ha valaki véletlen tisztességes, vállalható áron hozzá tud jutni, ezen az oldalon bármikor lehet nekem üzenetet hagyni! :))
Kevés olyan együttes van a világon (hirtelen egy se jut eszembe), amelyik 10 lemez és két meghatározó frontember/dalszerző kilépése után még képes megújulni, sőt karrierje egyik legjobb – gyakorlatilag hibátlan – albumát elkészíteni. Ez már önmagában ámulatra méltó. Az külön szimpatikus, hogy nem siránkoznak a lemezeladások hanyatlása fölött, nem mocskolják minden létező fórumon a letöltéseket, hanem a rajongókkal megelőfinanszíroztatják a stúdiómunkát, és teszik, amit köll – nem akármilyen színvonalon.
Ez az év legnagyobb meglepetése. Ötletszerűen kukázva a világhálón, teljesen véletlenül találtam rá erre a muzsikára. Elsőre csak azt éreztem, hogy a legszebb skandináv hagyományok folytatása, a második hallgatás után már megjegyeztem, hogy a Circus Maximus és a Myrath óta nem találkoztam ilyen erős debütálással, harmadszorra már az is eldőlt, hogy toplistás anyag. Pörög az elejétől a végéig, ugratás nélkül.
A tavalyi "21", főleg a gyönge hangzás, az elevenembe vágott, de Peavy és Smolski sietett kiengesztelni. Igaz, hivatalosan nem Rage lemez, de nem-hivatalosan meg az. A dobok még mindig szólhatnának jobban (mint pl. régen) és a témaválasztás is legalább olyan kínosan sablonos, mint amilyen demagóg, de ki tudna haragudni egy ilyen közel 100%-os szimfonikus/metal fúzió hallatán?
Őfelsége harmadik albumának véleményem szerint egyetlen hibája van: ti. hogy rövid. Egy jó negyedórát hozzá kellett volna tenni (akár bónuszként a koncertekről ismert Deep Purple medley-t), és akkor még a legszőrösebb szívű ítész se tudott volna belekötni. Három próbálkozásból három telitalálat. Nem rossz arány! Az is beszédes tény, hogy Pitta egyedüli magyarként kapott meghívást az idei toplistámra.
Ezek az arcok rohadtul idegesítenek a New Age-től bűzlő ál-vallásos világnézeti maszlagokkal (sokban hasonlít ez a rosszemlékű '60-as évek szivárvány-generációjára), de orientális metálban – és azt nagyon csipázom! – most ők a világ legjobbjai. Punktum.
Egy ideje nem vagyunk puszipajtások, nekem Portnoy is hiányzik (Rudess meg nagyon nem!), de két dolgot le kell szögeznem: (1) Ez most sokkal jobb lett, mint az előző útkereső-nyűglődő-izzadtságszagú lemez, (2) a Dream Theater örökös tagságot nyert a metál pantheonban, következésképp az én toplistámon is. Nem tudom mi kéne a DT-istenek bukásához: talán egy dubstep mix…
Őket senki sem ismeri itthon, s ha igen, az alighanem nekem köszönhető (ez itt az öntömjénezés helye). Nyíltan keresztények, portugálul énekelnek, a lemezeiknek nincs nemzetközi terjesztése – minden adott ahhoz, hogy az átlag metál rajongó messze elkerülje őket. Pedig milyen rosszul teszi! Bivaly erős anyag, ráadásul az Oficina G3 teljesen egyedülálló hang a mindinkább egyneműsödő progresszív műfajban.
A Shadrane óta érzem és tudom, hogy Vivien Lalu a legnagyobbak között van, roppant jó dalszerző és még hangszeresként is alázat jellemzi (különben miért hívna meg maga mellé más világhírű billentyűsöket? Na, nem azért, amiért az Omegának szüksége van Gömöry Zsoltira…) Pazar szereposztás és Virgil Donati védjegyszerű, lehengerlő ütős munkája.
Eltérően a többségtől (akár a saját "szerkesztőségünkben"), nekem éppen az "Elysium" progresszívabb hangvétele feküdt nagyon, így nem repestem az örömtől, amikor az új album direkt dalait meghallottam, ráadásul a diszkókból ismert elektronikus körítéssel! Már az is rossz ómen volt, hogy a popmetálos Amaranthe-tal indultak közös turnéra. Bosszúból (na, meg a meztelennős képet elkerülendő) a pesti koncerten "csakazértis" az Elysium turnépólóját vettem meg. Remélem az "elektro" csak egy múló divat náluk, azt viszont nem lehet elvitatni, hogy a dallamérzékük párját ritkítja.
Egy az egyben, elejétől végig talán sok, ha kicsit szellősebb lenne, többször váltanának tempót, akkor még följebb kúszott volna a listán, de így is páratlan páros a Mularoni-Casali gitáros-billentyűs "paraphenomenon". Ezek ketten újabb ámulatba ejtenék Scully és Mulder ügynököket (X-akták), pedig 9 évad alatt láttak egyet, s mást.
Roland Grapow újra csúcsformában (kiderült, hogy énekelni is tök jól tud), nem az ő baja, hogy a műfaj örök-beugrósának, Rick Altzinak nem igazán szeretem a hangját. Nem a ráspollyal van gondom, hanem inkább az alatta szétkent fakósággal. Kicsit lassan adta meg magát, de pl. Mike DiMeo énekével már elsőre is ütött volna.
Ezt a kását már régóta kerülgetem. Minden egyes lemezzel sikerült előrébb lépniük, csiszolódniuk, fejlődniük. Michael Eden és Marco Sandron se voltak rossz énekesek, de nekem valahogy mégis a kicsit "mifiunk" Nikola Mijic csatlakozásával került helyre minden. Thorsten Koehne gitáros egyébként fele annyi figyelmet, tiszteletet sem kap a szakmától, mint amennyit érdemelne.
Ezt nem tudom a legnagyobb szkeptikusokat is meggyőző észérvekkel alátámasztani… Csak. A legtöbb metál rajongót kiveri a víz, ha meghallja, egyszerűen beskatulyázhatatlan, meghatározhatatlan, megfoghatatlan, de varázslatos, egyedi és ez most jobban is sikerült, mint a 2011-es "Touchstones”. A hangulat győzelme az apró részletek fölött…
Még egy bizonyíték arra (a Subsignal mellett), hogy elfogult vagyok. Egy országos cimborám mondta (akinek a Stryper annak idején kimaradt), hogy ha nem kötne ezer nosztalgikus szál ehhez a muzsikához, egyáltalán nem esnék hasra tőle. Lehet, hogy igaza van, de én nem engedem, hogy a Stryper "nagy visszatérése" fölötti örömömet elvegyék. Még akkor sem, ha a hangzás nem lett éppen tökéletes.
Egy ideális világban itt most a Haken új lemezének kellene állnia, de az alant kifejtett okok miatt végül a Voodoo Circle zárja a sort. Lehet, hogy Alex Beyrodtnak itt egy önálló zenei gondolata sincs, sőt David Readman se volt még ennyire nyilvánvalóan Coverdale klón, de végeredményben mégiscsak az dönt, hogy egy lemez hányszor kerül le a polcról, igyenöst bele a lejátszóba, hát nem?
A helyzet az, hogy akármilyen ügyes zenészek a progos angolok, végül a + 1-be szorultak, mert nekem egy kicsit réveteg és nyafka lett ez a "hegy". Úgy is mondhatnám Horatius Ars poeticáját idézve: "Parturiunt montes, nascetur ridiculus mus", azaz: Vajúdnak a hegyek, s végül egy nevetséges kisegér születik. Na, jó, nem nevetséges, de a lehetőségekhez és képességekhez mérten kisegér. Erre a helyre még sokan jogosultak lettek volna (Pretty Maids, Avantasia, The Winery Dogs, James LaBrie), de a Haken azért mégiscsak Haken.
Figyelemreméltó megjelenések:
Pretty Maids: Motherland Avantasia: The Mystery Of Time Heavy Metal Ninjas: Interstellar Abduction The Winery Dogs: The Winery Dogs Lukács Peta: War & Peace Magnus Karlsson's Freefall James LaBrie: Impermanent Resonance Joe Satriani: Unstoppable Momentum Delta: The End Of Philosophy Constantine: Resign Due Circle II Circle: Seasons Will Fall Deep Purple: Now What?! Black Sabbath: 13 Empyrios: Zion Almah: Unfold Five Finger Death Punch: The Wrong Side Of Heaven And The Righteous Side Of Hell, vols. 1-2.
Csalódások:
A legnagyobb csalódás nyilván Trevor Bolder halála. Nem csak jó zenész és vokalista volt, de a Uriah Heep fontos dalszerzője. Nagyon rosszul esett még néhány új anyag meghallgatása. Nem föltétlen azért, mert harmat gyönge lemezek, hanem mert ezektől a bandáktól sokkal többet, nagyon mást vártam.
Avenged Sevenfold: Hail To The King Silent Voices: Reveal The Change Fates Warning: Darkness In A Different Light Queensryche: Queensryche Tellus Requiem: Invictus (The 11th Hour) Illusion Suite: The Iron Cemetery
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Barátaim! Engedjék meg, hogy évértékelőmet egy dakota közmondással kezdjem: Ha gyakran hergeled a bikát, akkor ne csodálkozz, ha néha beléd rúg. Az év során számos albumot meghallgattunk, elemeztünk, pengeélre állítottunk, és közben sokszor kaptunk hideget-meleget, hol a véleményünkkel nem értettek egyet, hol a stílusunkkal nem voltak kibékülve, de mi mégis megyünk előre azon az úton, amit számunkra az "Úr" (Tartuffe úr) kijelölt. Ha most visszatekintünk az előző év történéseire, meg kell állapítanunk, hogy a dallamos rockzenében Magyarország jobban teljesít! Azt hiszem, nem árulok el zsákbamacskát (!), ha előre vetítem, hogy a Top 15-öm egyötöde magyar lemez, de lesz még olyan, hogy egyhatoda, sőt egyhetede is az lesz! :)
2013 az emelkedés éve volt, emelkedett a Dionysosrising népszerűsége és a hozzászólások száma is. Különösen jó eredmény ez az elmúlt száz évhez viszonyítva, amelynek jó részében nem volt még internet sem. És még az sem von le túl sokat ennek értékéből, hogy a hozzászólások nagy részében kvázi egymás között csevegtünk mi öten, Dionysosok. Mert ahogy a szipológusom mondaná (ha lenne): Ha nem szólít meg senki, szólítsd meg önmagadat! Ezáltal javul az énképed, melynek következtében javíthatod a rólad kialakult képet is. Csak ne lássa senki, hogy magadban beszélsz!
Bár tanult kollégám, aki Kottából olvassa ki a jövőt és még inkább a múltat, említette, hogy manapság sokkal több zenei anyag jelenik meg, mert megszűnt a kiadói/produceri kontraszelekció (emlékezzünk Uhrin Benedekre, aki azért magasztalta a rendszerváltást, mert az "átkos szocializmusban" elnyomták, és nem jelenhetett meg évtizedeken át a "Rebeka"), a lemezeladások az egész világban drasztikusan csökkennek. Ám mi, magyarok ebben is élen járunk. Újabb 20%-kal esett vissza a fizikai hanghordozók értékesítése, miközben továbbra is piacvezető a Download Records, ahol senki semmiért nem fizetett még. Lassan már 100 eladott lemez után jár majd az Aranylemez. Mi azonban itt a Dionysosrisingnál példát mutatunk, mint utolsó dinoszauruszok, akik még vásárolják a lemezeket, hogy lehetőleg még azelőtt éhen haljunk, hogy a klímaváltozás elpusztítana bennünket. Mert a magyar ember nem hátrál meg! Jöhet gazdasági válság, árvíz vagy ebadó, mi az utolsó fillérünkig harcolni fogunk, hogy az olvasóinkat tájékoztathassuk arról, mely lemezeket nem kellett volna megvennünk. Nos, akkor nézzünk szembe a tényekkel, lássuk, hogy mire volt mégis érdemes elköltenünk az igaz(i) magyar forintjainkat.
1. Michael Schenker's Temple Of Rock: Bridge The Gap Kedvenc gitárosom idei albuma átlagon felül teljesített (nemcsak szerintem, a német "Rock It" magazin Hangpróbáján is a hónap lemeze lett), a kitűzött célt (Hidald át a szakadékot!) teljesítette, a '90-es évek punnyadása és a XXI. századi hullámzó teljesítményű előzmények után vissza tudott térni a '80-as évek receptjéhez, ütős riffekre énekelt himnikus dallamok, és szinte dúdolható dallamszólók, melyeket a héthúros ritmusgitár bevetésével a mai kor igényeihez igazított. A "Lord Of The Lost And Lonely" és a "Shine On" simán odatehető a korai nagy sikerek mellé és ha még egy kicsit dolgozik a "Dance For The Piper" szólóján, akkor az is hasonló minősítést kapott volna!
2. Heaven & Earth: Dig Bár Schenkert egyesek rendesen "lerémbózták", az "év Rainbow Albuma" címet Stuart Smith gitáros és a Sweet amerikai reinkarnációjának énekese, Joe Retta nyerte el. A JLT korszak szinte tökéletes másolata a lemez, az "A Day Like Today" című Kelly Keeling szerzemény pedig talán az "év balladája" címet is megpályázhatná!
3. Fergie Frederiksen: Any Given Moment A rákkal küzdő énekes 2011 után másodszor is kivívta nálam a legjobb AOR albumnak járó kitüntető figyelmet. Az "Angel Don't Cry"-t még most is ugyanolyan zseniálisan énekli, mint majd' 30 éve. Alesandro Del Vecchio producerként, billentyűsként és zeneszerzőként ("Last Battle Of My War") is jelesre vizsgázott most, bár korábbi munkáival nem voltam maradéktalanul elégedett.
4. Joe Satriani: Unstoppable momentum Satriani új lemeze végre visszatérés a nagy triumvirátus ("Extreme Surfing In a Blue Dream") korszakához, akárcsak Schenkernél, újra dúdolható dallamok törnek elő a gitárból. A címadó mellett az "A Door Into Summer" is király. Bár nem egy Pitta!
5. Király István & G-Jam Project: Melodic Vision Ha azt mondtam Satrianira, hogy újra klasszikus dallamok törnek elő hangszeréből, akkor fokozottan igaz ez Pittára, harmadik albuma az eddigi legjobb lett. Nagyon hangulatos, élvezetes lemez, bravúros technikai megoldásokkal. Zeneiségében változatos, összképében mégis olyan "Pittás". Bár igyekszik többfelé kikacsintgatni, a szememben ő a "magyar Satriani", és ehhez képest egy pofátlanul szimpatikus, kedves ember. A lemez gyöngyszemei az említett Satriani triumvirátus földjére evező "Lovely Vision", a humoros "Chicken Blues", vagy az "Answer To Paul", amely Paul Gilbert visszhangjának ("The Echo Song") a visszhangja.
6. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose 30 év után új Thin Lizzy stúdióalbum született! Igaz, hogy kicsit savanyú, mint a magyar narancs, mert a korábbi 3 eredeti tagból csak Scott Gorham maradt, mire a lemez elkészült, és az is igaz, hogy a legjobb dalokat a korábban csupán Alice Cooper turnégitárosaként ismert Damon Johnson írta, de Ricky Warwick hangja megtévesztésig hasonlít elődjéhez. Olyan ritka az ilyen mérvű hasonlóság, mint a fehér holló. Vagy mint a fekete ír. A "Bound For Glory" vagy a "Kingdom Of The Lost" bármelyik Thin Lizzy lemez húzónótája lehetne!
7. Gary Hoey: Deja Blues Megint elő kell vennem a tarsolyból a "kedvenc gitárosom" fordulatot, mert egy véletlen félrehallásnak köszönhetően (Howe helyett Hoeyt hozatott meg nekem Böszörményi Gergely még a '80-as években, amikor Boráros téri boltja volt a ritka "nyugati" bakelitlemezek beszerzésének egyik fő forrása) megszerettem e méltatlanul alulértékelt MacAlpine stílusú gitárost. Legnagyobb sikereit a Focus "Hocus Pocus"-ának feldolgozásával és a "Ho! Ho! Hoey!" című karácsonyi albumaival aratta, pedig saját szerzeményei is igen kiválóak. Idén egy pálfordulattal (vagy hívhatjuk Gary-fordulatnak is) a blues felé kacsintott ki, nem tudom, lesz-e 20 éves ez a kiruccanás, mint druszájánál, Gary Moore-nál, mindenesetre ez a lemeze jó lett és irigylem azokat, akik Schenker amerikai turnéján még őt is láthatják "előzenekarként". A címadó "Deja Blues" mellett az "Almost Over You" emelkedik ki a többiek közül.
8. Wolfpakk: Cry Wolf Michael Vossnak alapcsapat-kiképzést kellene tartania, mert mostanában a Mad Max lemezek rendre alulmaradnak a "melléküzemág"-ként indult WolfpaKK nevű metálprojeKKt produkcióival szemben. És az első FarkasfalKKával szembeni kritikáim (Vossi középszerű hangja mellé csak háttérvokálként, illetve egy-két sornyi szólóval asszisztálnak a legjobb metál (t)orKKok) meghallgatásra leltek, mert most végre nem szocialista alapon szerveződött a lemez és azok állnak a mikrofon előtt, akiknek ott a helyük.
9. John Elefante: On My Way To The Sun Az év kellemes meglepetése az ex-Kansas énekes-billentyűs visszatérő lemeze volt. Korábbi AOR-os keresztény rock próbálkozásai lepattantak rólam, mint a hittan tanításai a gyóntatófülke faláról, de ez a Kansas stílusú lemez, a 15 perces nyitó számmal ("This Is How The Story Goes") igazi áttörést jelentett a hallójárataimon.
10. Schubert: Schubert In Rock Ez a címében crossovernek álcázott színtiszta hard rock muzsika a Whitesnake ex-zenészeivel, és kedvenc énekeseim garmadával meggyőzően bizonyítja, hogy az osztrákok is tudtak nemzetközi szintű zenét írni a '80-as években, legfeljebb nem voltak annyira profi előadók, hogy megéljenek a világméretű porondon is. Pedig nem is kellett egy vasfüggönnyel megküzdeniük, mint akkoriban hazánk tehetségeinek. A "Second King Of Darkness" a Black Sabbath égisze alatt Dio frazírjait is elleső Tony Martin tolmácsolásában Rainbow-s ízt kapott, a "Black Jack Billy" JLT hangján pedig akár a "Strange Kind Of Woman" ikertestvére lehetne.
11. Blackmore's Night: Dancer And The Moon Ritchie Blackmore. Schenker után ő a második kedvenc gitárosom. Sajnos régóta nem gyakorolja rock gitáros mesterségét, de a bájos nejével közösen kitalált és tökélyre fejlesztett reneszánsz rock műfajában időről időre kihoz egy új albumot. A "Village Lanterne" óta azonban nem hallottam igazán jót tőlük. Most visszatérve 15 évvel ezelőtti gyökereikhez és a hold témájához, megint sikerült meglepniük. A slágernek kikiáltott "Somewhere Over The Sea" már majdnem "Somewhere Over The Rainbow", de a címadó dalon kívül még a "The Loner"-re hajazó "Carry On...Jon" is emlékezetes.
12. Kard: Szívemen a dal Meghalt a király, éljen a király! Eltűnt a magyar Hard, de Kard néven újjáalakult, Kalapács hangja, mint pöröly csap le az üllőre középfülemben, miközben Vámos Zsolt gitárjátéka a méltatlanul végződött Mobilmánia korszak legnagyobb pillanatait idézi zseniálisan. Ahogy Blackmore-nál a hold, úgy tűnik, itt a tűz a katalizátor, az "Addig égessen" és "A gyertya lángja" magasan a lemez legjobbjai.
13. Krokus: Dirty Dynamite Az öreg svájci rockerek nem punnyadtak a legelőkön, hanem felkötötték a bőrgatyót, és olyan rock and roll lemezt csináltak 2013-ban, ahol az AC/DC feeling egy kis ZZ Top felhangot kapott. A lemez egyik csúcspontja az a blues-szagú "Help" feldolgozás, amelyben mintha halott énekesek szelleme lengené körül a lemezt: az örök Bon Scott-imitátor Marc Storace és a Steve Lee orgánumú Tommy Heart énekli John Lennon szerzeményét. A saját dalok közül a "Rattlesnake Rumble"-t, a "Go Baby Go"-t és "Dög Song"-ot emelném ki. Mert bennük van az a "dög", ami pl. a Deep Purple-ből ma már hiányzik.
14. Stratovarius: Nemesis Végre megtalálták önmagukat Kotipeltoék! A nyögvenyelős Polaris és a döcögős Elysium után itt a Nemesis, melyen "Hunting High And Low"-szerű opuszokat és "Elements" stílusú eposzokat egyaránt hallhatunk. Nekem az új Tolkki nem jött be, nálam a Symfonia volt a visszatérés a Strato-szférába. De mire kijött a lemez, már fel is oszlottak. A Strato viszont láthatólag erősödik, és amíg olyan dalokat tudnak írni, mint az "Unbreakable", a "Fantasy", vagy a "Dragons", addig hidegen hagy, hogy mennyire fantáziátlanok is a dalcímek. (Mennyivel inkább el lehet kérődzni egy Meat Loaf versen, amelynek címe "Life Is A Lemon And I Want My Money Back".)
15. Twister: Duplacsavar A kétlemezes bandák közül az Avatar és a Rubicon játszik még hasonló dallamos metálzenét. Csak míg az Avatar a második lemezére elvesztette önálló, karakteres arcát, a Rubicon meg szerintem még mindig nem találta meg, addig a Twister az első lemez óta tovább fejlődött. A magyar Judas Priest-klónnak tituláltam őket, pedig akkor még nem is jöttem rá, hogy a nagy kedvenc "Az óceán felett" refrénje mennyire hajaz a "British Steel" slágerére, a "United"-re. Várom az újabb csavart tőlük!
+1 Herman Rarebell & Friends: Acoustic Fever Nem illett a sorba ez a lemez, mert semmi újdonság nincs rajta, csupán néhány Scorpions sláger akusztikus átirata, de ahogy ezt megcsinálták, az a 2004-es Gary Barden szólóalbumra emlékeztetett, ahol az MSG nagyjait álmodta újra Michael Voss. Most is ő a producer/hangszerelő, de ahogy a Wolfpakk lemezen a szólóéneket, itt a gitározást is nála jobbakra hagyta. Kezd igazi vezetővé válni, aki tehetségekkel veszi körül magát, akik tudnak nagyot alkotni, nem tehetségtelenekkel, akik mernek nagyot álmodni.
Kedvenc koncertjeim (élőben vagy DVD-ről):
1. Freedom Call, Club 202 Számomra az év koncertjét nyomta el ez az "alacsony költségvetésű" banda. Még 24 óra múlva is azt éreztem, hogy a smiley az arcomra ragadt. Éljen a "hepi metál"!
2. Jeff Scott Soto, Barba Negra Óriási arc, fantasztikus előadó, zseniális énekes, aki 2009-ben még egy funky-egyveleggel is meg tudta őrjíteni a közönséget. Most volt helyette Talisman-egyveleg, W.E.T.-sláger, Ozzy-feldolgozás. Akkoriban időhiány miatt nem írtam koncertbeszámolót, csak kommentben röviden, így most utólag beidézem azt, hátha nem mindenki olvasta:
"A Danger Angel az új lemez nagy részét elnyomta kb. 40 percben, élőben kiderült, hogy elég amatőrök. Főleg a dobos pontatlan, a teátrális mozdulataival igyekszik feledtetni, hogy mennyire gyenge, (egyszer még ki is esett a ritmusból) és a gitáros is erőlködött a szólóknál. De legalább a piros körmei jól mutattak a piros gitárja mellett. :) Pedig ők ketten a zeneszerzők. Ettől a lemez még nagyon jó, valszeg Soto profi produceri közreműködésének hála.
Jorge Salan - tudtuk, hogy jó gitáros, most megtudtuk, hogy nem jó énekes. Gyenge nóták, egy részük spanyolul, csak a két feldolgozásra kapta fel a közönség a fejét. Bon Jovi - Lay Your Hands On Me és Gary Moore - Over The Hills... De ezek is harmatgyengék voltak, utóbbiból klasszisokkal jobbat hallottam két héttel korábban a Gary Moore emlékesten. A Steve Vai-tól koppintott ventilátoros hajlebegtetés meg szerintem égő volt.
Soto viszont utánozhatatlan! Óriási showman, csak Steve Lee közelítette meg. A koncert két legnagyobb tombolása a "One Love"-ra (W.E.T.) és a Talisman Bon Jovi-klón slágerére volt ("I'll Be Waiting"). Jorge elnyomott egy instrut, ami után Satriani is megnyalná a tíz ujját, nem is értem, miért nem ilyeneket játszott az önálló műsorában. Addig Soto átöltözött, és Marcel Jacob pólóban tért vissza egy Talisman egyveleggel. De az ő előadásában még a Madonna sláger ("Frozen") is nagyot ütött. A Journey slágernél ("Don't Stop Believin'") átvette a billentyűket BJ-től (ő a Tempestt turné óta mellette van, ritmusgitáros - billentyűs - vokalistaként), aki viszont a mikrofonhoz pattant, hogy megmutassa a hangját. Aztán Soto megénekeltette a többi tagot is, kiderült, hogy Jorge hangja a leggyengébb a zenekarban. Edu, a dobos viszont fergetegeset énekelt. Egyébként a DA dobosával szemben ő hajszálpontosan dobolt, ugyanakkor iszonyú erővel. Az Edguy-os Felix Bohnke jutott róla eszembe, aki úgy néz ki, mintha kettőig nem tudna számolni, de ugyanakkor precíz, mint a gép. A basszer meg elnyomott egy szólót, aminek eleje Michael Jackson "Billie Jean"-je volt szinte teljes hangszerelésben, egy kis "moonwalking"-gal megspékelve. A ráadás végén egy a capellával búcsúztak.
Tömören: DA - jó zene, amatőr kivitel JS - gyenge muzsika, profi előadóktól, harmatgyenge énekkel JSS - all in. Remek muzsika, profi zenészektől, nagy showman mindegyik, de Scoto a király! (Kedvenc feleségem lerövidítette a nevét, így lett a Scott Sotoból Scoto, de nekem így is tetszik.)
3. Gary Moore emlékest, A38 hajó Vámos Zsolt és az ő Gary Moore tribute zenekara, a Run For Power, Kiss Zolival a mikrofonnál, emlékezetesen megemlékezett Gary hard rock korszakáról. Annyira élveztem, hogy a városligeti Sörsátorban repetáztam is belőle.
4. Solaris, MűPa Fiatalkorom kedvencei, a sokáig csak rádióból felvett kazettán hallgatott korai dalok, egy amolyan VH1 Storytellers típusú koncerten. Nem akartam menni eredetileg, de nem bántam meg, és már várom a folytatást a "Marsbéli krónikák" dalaival, melyet idénre ígértek.
5. Def Leppard: Viva! Hysteria DVD Talán mert friss az emlék, talán mert tényleg nagyon jó a koncert, a Def Leppard múltidézése is ide került, egész más stílusban ugyan, mint a Solaris, de ők is megmozdítottak bennem valamit.
6. Ken Hensley, A38 Jon Lord halálával ő maradt az utolsó mohikán, aki a Hammondot olyan szinte tudja magáévá tenni, hogy az szinte erotikus töltetet ad a koncertnek. És új énekese, Roberto Tiranti is nagyon meggyőző volt, élőben is hozta azt a "glenhjúzos" ízt, amire már a lemezen is felfigyeltem. Azóta kiderítettem, hogy nem kezdő a fiú, évekig Rob Tyrant ál(vagy művész)néven pacsirtáskodott az olasz Labyrinth nevű power-metál bandában, amely személyében már a második nagy torkot "termeli ki" a nemzetközi rockzenének. Az elsőt Fabio Tordiglionenak hívják, de mi csak Fabio Lioneként ismerjük.
Az év csalódásai:
Az új Boston lemez, melyet bár hirtelen felindulásból felmagasztaltam, és azt most is vállalom, hogy a dalok és a kórusok egy zseni keze nyomát dícsérik, de többszöri meghallgatás után (és főleg az előző albumok újrahallgatása után) azt kell mondjam, Kottának igaza van, amikor azt mondja, hogy az önproducerkedés a zene halála. Láttuk ezt Malmsteennél is, aki miután minden zenészt kirúgott a zenekarából, végül az énekest is lapátra tette, és egyedül vette fel a lemezt, maga énekelte, gitározta, billentyűzte, dobolta (értsd: programozta) fel a muzsikát és a legrosszabb, hogy mindezt maga is keverte. Tom Scholz már majdnem eljutott ugyanerre a szintre, csak ő még nem rúgta ki az énekeseit (bár egy dalban már felvállalta a szólóénekesi szerepet is). Jobb volt, amikor még zenekar állt a Boston név mögött, mégha változó összetételű is!
Sok zenészt elvesztettünk tavaly is. "Cipő" halála már önmagában szörnyű dolog volt, de a halála utáni veszekedések a zenekar és család között kritikán aluliak. Az meg, hogy Sipos F. Tamás az "új cipő" a Republic lábán, a "no comment" kategóriába tartozik. A Solaris első dobosa, Tóth Vilmos olyan csendben hunyt el, hogy még a zenekar sem tudott róla, hogy miért nem jött el a koncertre, ahol pedig az ő sztorijait is bele akarták fűzni a történetbe. További szomorú veszteségek ez évben - nem a teljesség igényével, csupán akik emlékezetesek számomra - Trevor Bolder, a Uriah Heep basszusgitárosa, Jan Kuehnemund, a Vixen gitárosa, Clive Burr, az Iron Maiden Di'Anno korszakának és a "Number Of The Beast"-nek a dobosa, Ray Manzarek, a Doors billentyűse, akit még láthattam élőben a 2010-es "Lovely Day" fesztiválon és Hajdú Sándor, a Bergendy együttes egyik alapítója. Életem első koncertélménye volt tizenegy-két évesen a Bergendy koncertje Miskolcon, és bizony nagyon tudtak ők zenélni, csak abból nem lehetett megélni, ezért lett az "Iskolatáska" a leghíresebb Hajdú-szerzemény, és ezért fordultak később szalonzenekari státuszba.
Nagy csalódás volt a Queensryche szétszakadása és egymásra mutogatása, valamint az, hogy "a két fél nem feltétlenül ad ki egy egészet" tétel igazolást nyert a lemezeik által. A Rhapsody Of Fire is osztódással szaporodott, de ott az anyazenekar csúfos szerepléséért legalább kárpótol a Luca Turilli's Rhapsody, amely továbbviszi a zenei örökséget. Zeneileg kezd kifulladni kedvencem, az Avantasia projekt is, és bár imádom, hogy belevették Joe Lynn Turnert is, valahogy már nem hozza azt az extatikus élményt, mint anno. Persze azért, ha eljönnének megint egy Sziget-koncertre, akkor ki nem hagynám!
Nos tisztelt Hölgyeim és Uraim, ennyi volt a számvetés! Amint láthatják, élőben Magyarország még jobban teljesít, hiszen a felsorolt koncertek egyharmadán magyar fellépőknek tapsolhattunk, és a helyzet még változhat, hiszen hogy egy közkedvelt foci hasonlattal éljek: a mérkőzés addig tart, amíg a bíró le nem fújja. És ha én még ma este megnézem az év végén megjelent Man Doki DVD-t, akkor bizony hosszabbításra lehet számítani. Mert a magyarok ott vannak mindenhol a világban, a határon túl is, és a szavazataik ugyanakkora súllyal... ö, bocsánat, elkalandoztam. Tehát ott van Mándoki László, akinek a szocialista diktatúra idején disszidálnia kellett ahhoz, hogy zeneileg ki tudjon bontakozni (lásd: Dschinghis Khan). A Művészetek Palotájába viszont már progresszív rock zenekarával jött és olyan vendégekkel, mint Al Di Meola, Chris Thompson, Nick van Eede, Jack Bruce, Bobby Kimball, Greg Lake, Peter Maffay. Ez a koncert szintén jeles eseménye volt az évnek, csak sajnos lemaradtam róla, mert minden jegyet felvásárolt a pártvezetés, de most megjelent CD-n és DVD-n a koncert teljes felvétele, így egy időntúli büntetővel még szépíthetünk. Addig is hajrá Magyarország, hajrá magyarok!
Nem jó dolog süketnek lenni. Életem egyik nagy parája, hogy megsüketülök és nem hallgathatok többé zenét. Ha süketnek tetteted magad, az már más dolog. Megtudhatsz olyan dolgokat, amiket mások nem szeretnének, hogy tudj. Anyósom például alkalmi süket, csak azt hallja meg, amit hallani akar. Ám ha Süketnek hívnak, azzal nincs semmi baj. Legfeljebb jól kiröhögnek, ha ilyen névvel odaállsz zenélni. Nagy bátorság és nagy elhivatottság, ráadásul jókora humorérzék kellett ahhoz, hogy ezek az angol fiúk kiálljanak a színpadra ezzel a "Süket Leopárd"-ból ferdített névvel. De bejött a számításuk, a '80-as évek elején a NWOBHM egyik legtehetségesebbjeként tartották őket számon. De nem "A" legtehetségesebbként. Azt a pálmát már elvitte az Iron Maiden. Így aztán Robert John "Mutt" Lange producer (ő az, aki egy mezei country-énekesnőből is világsztárt csinált Shania Twain személyében) segítségével újra felépítették magukat és a '80-as évek második felére az aréna-rock legnagyobbjai lehettek, az 1987-es "Hysteria" albumot több mint 20 millió példányban adták el. Nos, bár mondhatnám, hogy karrierjük azóta is töretlen, de nem így van! A dobosuk egy autóbalesetben elvesztette a fél karját. Gyártattak neki egy speciális felszerelést és folytatták együtt tovább. Túlélték azt is, hogy első gitárosuktól meg kellett válniuk alkoholproblémái miatt, másik gitárosuk pedig véglegesen és visszafordíthatatlanul megvált tőlük, mert a fájdalomcsillapítóit alkohollal vette be. És miután mindezt túlélték, Pete Willist Phil Collennel, Steve Clarkot pedig Vivian Campbell-lel pótolva, beütött a krach, akarom mondani a grunge, és a "Slang" című szerencsétlen próbálkozással elásták magukat. Hiába sugallták a későbbi lemezcímekkel, sem az "Euphoria"-tól nem estem eufórikus hangulatba, sem a "Yeah!" nem váltott ki belőlem elismerő hangokat. A köztes jubileumi "X" lemez meg amolyan lassú víz, ami még mindig mossa a partot, de semmi látszatja. Talán majd a következő században! A "Sparkle Lounge" album elsőre ütősnek tűnt, de nem maradt meg a nyoma, úgyhogy nem üthetett nagyot. Így aztán hőseink azóta is a '80-as évek sikereiből élnek, mint oly sok más '70-es, '80-as évekbeli zenekar.
Most azt találták ki, hogy eljátsszák legsikeresebb albumukat elejétől végéig koncerten. Hű de eredeti! Mintha divatba jött volna ez, hányan is csinálták már meg? A Judas Priest a "British Steel"-t, a Metallica a fekete albumot, a Saga a "Worlds Apart"-ot és a "Heads Or Tales"-t is eljátszotta egészben, és még sorolhatnám, vagy itt van például Peter Gabriel, aki jövőre a "So"-t fogja teljes egészében színpadra vinni. Szóval mi eredeti lehet abban, ha eljátsszák a "Hysteria"-t? És megcsinálták! A "Hysteria" koncert előtt előzenekarként az a Ded Flatbird nevű zenekar lépett fel, akiket Joe Elliott "A legjobb Def Leppard feldolgozás-zenekar az egész világon" mondattal konferált be. A zenekar tagjai: Booty Ruben énekes, Chingy Chapman és Linkin Twain gitárosok, Fleetwood Beck basszusgitáros és Camp Out dobos. A felsorolásból már látszik, hogy komolytalan dolog az egész, és valójában a Def Leppard tagjai léptek fel saját maguk előtt, saját feldolgozás-zenekarukként.
Így aztán Janus-arcú lett az egész, de mégsem képmutató. Amolyan "Ilyenek voltunk, ilyenek lettünk" stílusban két részre tagolódott a koncert. Ded Flatbirdként minden nap mást játszottak el a bő 30 éves repertoárjukból, a felvett két estéből az egyiken például a "High 'N' Dry" teljes A oldalát, Def Leppardként pedig mindig ugyanazt az egy albumot nyomták el. A Ded Flatbird a színpad egy részén játszott csak, előzenekarhoz illően az angol zászlót ábrázoló függönnyel eltakart színpadkép előtt, amolyan klubkoncert jelleggel, Joe Elliott mikrofonállványán angol zászló mintájú sál, ő maga sárga bőrkabátban és barna bőrkalapban, hogy feltűnő jelenség legyen, a többiek olyan koptatott farmerekben, bőrdzsekikben, mintha csak a koncert előtt döntötték volna el, hogy mit vesznek fel a fellépésre. Ezzel szemben a Def Leppard koncert a teljes színpadon zajlott, lépcsőkkel, emelvényekkel, vetített háttér előtt, igazi aréna rock show volt. A ruhák is letisztultabbak, semmi különös nem volt rajtuk, csak valahogy összefogottabb, "megdizájnoltabb" volt az egész.
Vivian Campbell előélete (Dio, Shadow King) miatt kedvenc gitárosaim egyike, de a Def Leppardban soha nem tudta megmutatni igazi tehetségét. Kicsit mindig az volt az érzésem, hogy felcserélte az egyéni ambíciókat a megélhetési zenélésre, mint Lukács Peta a Bikiniben. Joe Elliott meg a középen fésült, az előzenekari fellépéstől némileg csatakos frizurájával úgy nézett ki, mint Picúr, midőn Pom-Pom a feje tetejére ugrott, hogy a hazaúton kvázi-parókaként szóval tartsa. Ráadásul a hangja annyira megkopott, hogy a magasaknál már csak erőlködik ének helyett, és egyértelműen a leggyengébb láncszem a csapatban, Rick Allen még fél kézzel is lenyomja! Ellenben itt és most Phil Collen ellopta a showt! Ahogy 56 évesen félmeztelenül, kockahasa fölött mindössze egy félkilós ezüstláncot viselve kiemelkedett a padlóból, mint egy félisten a koncert elején, még én is kedvet kaptam a konditermekhez. És az egész koncerten ő vitte a prímet. Rick Savage a basszusgitárjával még bemutatott pár hazafutást, de amilyen gyengén szerepelt Elliott és amilyen szürkén tevékenykedett Les Paulján Campbell, Collen személyisége kitöltötte az utánuk maradt űrt. A fő koncert ráadásában hallhatjuk még - a Tom Cruise film óta reneszánszát élő - "Rock Of Ages"-t és az áttörést jelentő "Photograph"-ot.
A felvételek Las Vegasban, a "The Joint"-ban készültek két estén át, ezekből összevágott anyagot láthatunk, valamint mindkét napi előzenekari produkciót az Extrák-ban, így ezzel érdemes kezdeni, majd a fő attrakció után visszatérhetünk ismét ide, hogy levezetésként meghallgassunk egy 6 perces akusztikus egyveleget.
Nagyon jó, látványos műsor, élvezetes volt nézni és hallgatni egyaránt. Ha még Joe Elliott is jobban összeszedte volna magát - mind hangilag, mind kinézetre - akkor akár év koncertje is lehetett volna!
Na!
Kiadó: