Nem kertelek, nincs jó kedvem. Távol áll tőlem, hogy visszasírjam a régi szép időket, főleg mert kicsit sem volt szép, amikor évente 10-15 "nyugati" lemezre valót lehetett csak összespórolni a zsebpénzből a rendszeres étkezés rovására, és azok beszerzése ügyében is - jó esetben – Budapestre, vagy alkalmasint egyenesen külföldre kellett utazni. Ugyanakkor, ez a mostani bőség sem jó! Az összes "egyszer x-el nyomultam" basszusgitáros (gitáros, billentyűs stb.), akinek az ötletei akkor rövid úton kerültek a kukába, most mindenféle kontroll nélkül, kevés pénzből kiadhatja közepecske muzsikáját, és még csak egy rendes bandát sem kell összetarhálnia hozzá: egyrészt a modern stúdiós kütyük korában a hangmérnökkel ketten összedobják a CD-t, másrészt az egykori haverok, zenésztársak, meghívott vendégek örömmel "jönnek" (értsd: küldik át e-mailben a részüket) besegíteni – jól jön majd a viszonzás, amikor ők adják ki a saját a cuccukat, vagy éppenséggel az a pár száz (ezer?) dollár, amiért rendszeresen árúba bocsátják a tehetségüket.

De nem csak az igazi, próbák tüzében csiholt és különböző egyéniségek ütközéséből megszülető zenekari produkciók hiánya és a magukat szanaszét projektező muzsikusok szétaprózódása, lélektelensége zavar, hanem az is, hogy – utólag be kell lássam – a sokat szapult zeneipari gépezetnek (producer, menedzser, A&R szakemberek, hangmérnökök) igenis megvolt annak idején a hozzáadott értéke (túlkapásaival együtt is). Az átlagos (vagy éppenséggel jó) bandák garmadából ki tudták szűrni azokat, akikben a szükséges hangszeres kompetenciákon túl megvolt az a bizonyos plusz, akár mentalitásban, akár megjelenésben, vagy mondjuk kreativitásban (de leginkább ezek együtt); magyarán a lehetőség a valódi sztárrá váláshoz. Továbbá a hangzásukat, dalaikat – külső, objektív szemlélőként – véglegesre, fogyasztóbarátra tudták csiszolni. Szakmai hozzáértéssel, olyan tanácsokkal, melyek mondjuk egy kezdő banda esetében igencsak fontosak lehet(né)nek most is.

A mai, csináld magad korszakban mind az előzetes szelekció, mind a külső kontroll hiányzik. Ezért szakad ránk tonnányi szar-közepes-jó anyag. Értem én, hogy ezt a szerepet ebben a szép új világban a hallgatónak kell betöltenie-felvállalnia, ami roppant demokratikus, csak éppen embert próbáló feladat (talán éppen ebben rejlik a rockerbloggerkedés létjogosultsága manapság, jutyúb ide vagy oda). Értem, de mégis vérzik a szívem a miatt a sok, egyébként ígéretes anyag miatt, ami lehetne nemcsak jó, de kiváló is, és aminek a zöme egyébként el sem jut a potenciális közönségéhez a professzionális háttérmunka hiánya miatt. Akkor is elkeseredem, amikor látom a(z ifjú) titánokat méltatlan körülmények között fellépni, küzdeni, mint malac a jégen, annak legkisebb reménye nélkül, hogy valaha is igazán komoly sikereket érhetnek el. Mégis, egyre többen szállnak be a buliba, a rockbiznisz pedig – a látszólagos alapproblémái ellenére – köszöni szépen, jól van: a rockfesztiválok egyre nagyobbak/népszerűbbek, a klubkoncert-körutak a gyér nézőszámok ellenére folynak, a lemezek továbbra is elárasztják a világhálót, hiába nem veszi meg őket a kutya sem. Valamit én nem értek itt még, de előbb-utóbb csak összeáll a kép...

A fentebb kifejtett okok miatt (a közreműködő zenészek legfeljebb facebook képalbumokban látták egymást) első felindulásból ki is szórtam rögvest az év végi toplistámról Lalu és az Ayreon idei megjelenéseit, pedig nyilván színvonalas munkákról van szó. Megvan ezeknek a modern kori Mozartoknak is a helye a zenei életben, de én most nem vagyok rájuk hangolódva. Utóbbinál az is megkönnyítette a dolgomat, hogy teljességgel abszurd ötlet manapság, amikor az emberek többsége mp3 formátumban hallgat muzsikát, 46 részre széttördelni egy albumot (az eredmény szimplán hallgathatatlan). Megemlékeznék az év talán legfontosabb eseményéről is, az ozzys Sabbath lemezmegjelenéséről. Tisztelem őket nagyon, meg is van már a jegyem a Nova Rockra, hogy – talán utoljára – elcsípjem ezeket az ikonokat, de ez a korong számomra akkor is uncsi. Ezért nincs fent a listán.

De lássuk végre a sorrendbe szedett év-esszenciát:

1. Kerekes Band: Folklore Man

Lehet, hogy nem túl acélos választás, mégis ez az egyetlen igazán előremutató alkotás, amivel idén találkoztam. Kerek, letisztult album, elképesztően eredeti és szórakoztató stíluskavalkád, mely jó értelemben közérthető, széles tömegek számára dekódolható. Eladták magukat, ja, de legalább nem bagóért!

2. Black Star Riders: All Hell Breaks Loose

A betyár-bugi mellett ezt hallgattam legtöbbet. Egyszerűen jólesik pörgetni egy olyan korongot, ahol mindegyik szám más, önálló karakterrel és megjegyezhető refrénnel rendelkezik. Mint a régi szép időkben. A Thin Lizzy örökség ápolására létrehozott zenekar eddig tökéletesen teszi a dolgát, éppen ezért semmi értelme azon nyenyeregni, hogy mennyire eredetiek. Természetesen semennyire, épp ez benne a jó!

3. Király István & G-Jam projekt: Melodic Vision

Tessék, ez például egy igazi zenekari album, pedig instrumentális, ahol a gitáré kellene legyen a főszerep. Mégis megkapja az összes hangszer és zenész a lehetőséget a kibontakozásra, egyéniségének érvényesítésére. Így lesz a kettő meg kettőből öt. Pitta pedig újra meg tudott lepni. Az első lemez Vai-Satriani domináns világa a "Side Of The Soul"-on erőteljes Gary Moore felhangokat kapott, de az eddig sem szürke színpaletta most további árnyalatokkal bővült. Pölö santanással.

4. Orphaned Land: All Is One

Az OL is bejárja a letisztulásnak azt az útját, amin oly sok, a death felől érkező progos banda végigcaplat. Ezzel nyerünk is, vesztünk is valamit mi, hallgatók. A lényeg, hogy bár ez most egy kicsit másmilyen, éppen olyan profi és élvezetes, mint az előzőek.

5. Haken: The Mountain

Még mondja valaki, hogy manapság nem születnek olyan mély, összetett és aprólékosan kidolgozott alkotások, mint a progresszív rock hőskorában. De, ez például pont olyan. Csak éppen nem fogja megkapni azt a figyelmet, ami a klasszikussá váláshoz akkoriban megadatott. Azért "kicsiben" még működik az eredetiség és a referenciává válás lehetősége, most is mondunk olyasmiket, hogy ez nevermore-os, vagy, hogy a riffelés a Meshuggah-ra hajaz. És igen, a Hakenhez is hasonlítottunk már ezen az oldalon nem egy zenekart. Csak azért nincs előrébb a listán, mert Ross Jennings hangi adottságai azért némileg behatárolják a lehetőségeiket.

6. Stratovarius: Nemesis

Ezt is sokat pörgettem, mert egyszerűen jó. Az Orphaned Land-hez hasonlóan élőben ők is alibiztek, de akkor is itt a helye. Sőt, ha csak az "Unbreakable"-t tették volna fel tíz különböző változatban rá, akkor is itt lenne. Év dala, ugye ez nem is kérdéses?

7. Leprous: Coal

A csángóbugis pszichedelia-huszár diszkóbetyárok mellett talán még ők tudnak újat mutatni a mai rockzenében. Úgy, hogy azt még én is élvezzem. Beértek, felnőttek, nem csak ifjúból férfivá, de ígéretből bizonyítékká. Ja, és nem mellesleg csukóból kirázták 2013 legdinamikusabb, legütősebb koncertjét.

8. Motörhead: Aftershock

Ezt nem is kommentálom, annyira nyilvánvaló. Ősforrás, teremtői kinyilatkoztatás. Ha a metalt egyfajta vallásként értelmezzük, legtöbben gondolom ezt keresik. Most akkor itt van.

9. Dream Theater: Dream Theater

Portnoy vitte magával a hörgést, meg a Muse-t. Van helyette egy csipetnyi djentes-modernes riffelés és egy jó adag neoklasszicizmus, gondolom leginkább Petruccinak köszönhetően. Köszi szépen, nekem ez így éppen meg is felel!

10. Poisonblack: Lyijy

Ez a zsigeri, primitívnek tűnő muzsika korántsem egysíkú ám! Kicsit punkos, kicsit groove-os, emitt egy csipetnyi gothic, amott egy jó adag Metallica. Végső soron pedig nem más, mint pőre, modern rock 'n' roll. Éppen olyan, amilyennek 2013-ban a rákenrólnak lennie kell.

11. Dante: November Red

Itt bizony megvan az az érzelmi-hangulati többlet, ami miatt érdemes időnként elővenni ezt az anyagot. Ennyi.

12. Annihilator: Feast

Szerepelhetne a listán az Onslaught vagy a Death Angel is, a pumacipősöknek megint jó éve volt. Mindössze ezt volt szerencsém legtöbbet pörgetni, mert korábban jelent meg a másik kettőnél. Ettől eltekintve ez itt valójában egy megosztott helyezés, mindhárom anyag bivalyerős.

13. Delta: The End Of Philosophy

Erre a lemezre egy hosszabb kocsiúton kattantam rá. A rém egyszerű szöveggel megáldott "Like a Man" annyira illett az aktuális hangulatomhoz, hogy visszajátszottam vagy ötször. Majd a teljes albumot még kétszer. Nem hibátlan anyag, de mégis van benne valami, amitől megmozdult odabent valami.

14. Iron Mask: Fifth Son of Winterdoom

Szép lassan megszerettem ezt a Malmsteen albumot. De ne legyünk igazságtalanok, Petrossi arcunkba tol néhány olyan modernebb riffet, gitártémát is, amilyent Yngwie sosem játszana. Boals pedig ismét csúcsformában áriázik. Még az sem érdekel, hogy ezért valószínűleg – legalábbis részben – a fejlett stúdiótechnikának kell hálát rebegni. Csinálja utána, aki tudja!

15. Baby Snakes: Gunslingers

A változatosság nevében mindig teszek fel ide egy dallam-brigádot is. Glam vonalon idén ők győztek meg. Ez nem is annyira meglepő, hisz nem nyeretlen kétévesekről van szó. Trondt Holter és Bernt Jansen többek között a Wigwamban és Jorn mellett tanulta a szakmát. Nem egy átlagos parti-metal cucc, vannak rajta sötétebb, mélyebb tónusú dalok (sőt, még instrumentális is), talán ezért talált be.

Akik még kellemes perceket szereztek (a teljesség igénye nélkül):

My Soliloquy, Epysode, Mindcage, Coheed and Cambria, Thought Chamber, Divinity Compromised, Divided Multitude, DGM, Odd Dimension, Spock's Beard, The Flower Kings, Satan, Saints 'n' Sinners, Michael Schenker, Coney Hatch, Hell, White Wizzard, Holy Grail, Majesty, Spiritual Beggars, The Answer, Voodoo Six, Almah, Powerworld, Megadeth, Witherscape

Az év meglepetése, hogy 2 hazai korong is felkerült ide, ráadásul dobogós helyezést abszolválva. Ilyenre még nem volt példa nálam. Igaz, egyik sem metal, de azért ez mégiscsak biztató jel arra nézvést, hogy létezik nemzetközi színvonalú magyar rockzene.

Csalódásnak ugyan egyiket se nevezném, de két kedves bandám ide megjelenései jó példák arra, amikor valami lehetett volna sokkal jobb is, ha egy értő külső zenei rendező komolyabb szerepet kap a végeredmény megformálásában. Mind a Royal Hunt, mind a Rage szimfonikus zenekarral vonult stúdióba, de szerintem egyikük sem tudta kiaknázni teljesen a lehetőséget. A Lingua Mortistól – Smolski képzettsége és kvalitásai ismeretében – többet vártam, a komoly- és a rockzene mélyebb integrációját, ráadásul a női énekkel tarkított rockoperázás se az esetem. Egy valamire való menedzser amúgy rég szólt volna Peavy-éknek, hogy lassítsanak, már azt ezt megelőző albumukon is megfigyelhetők voltak a kapkodás jelei. Nem szeretném, ha egy ilyen tehetséges zenekar a középszerűségbe hajszolná magát, márpedig éppen ez látszik történni. A dánok szerintem ügyesen adták hozzá zenéjükhöz a nagy-zenekart, csak igazán jó számokat felejtettek el írni mindehhez. Régóta tudjuk azt is, hogy egy valamire való hangmérnök se ártana végre a házuk táján. Csináld magad..., piha.

Idén kiosztom az év metal-prostija díjat is: ezt megosztva kapja a Volbeat és az Avenged Sevenfold. Annyi picsogást, amit utóbbiak lecsaptak, mert a rajongók szóvá merték tenni a szemérmetlen nyúlásokat, egy csajos romkomban nem hallani. A Volbeatnek legalább van annyi esze, hogy kussol és nem megy napra, mert tudja, hogy vaj van a fején. Uraim, hoztak egy üzleti döntést, ami végül is bejött: a lemez jól fogy! Akkor pedig kuss legyen, nem lehet lenge öltözetben kiállni a sarokra, majd siránkozni azon, hogy rosszlánynak néznek. A fanyalgó rajongók védelmében azért hozzáteszem – hisz magam is az lennénk –, hogy itt tökös, egyedi hangzású zenekarokról van (volt) szó, azon kevesek közül kettőről, akik fel tudták kavarni a rockzene állóvízét. Valószínűleg éppen ezért zavaró az arcvesztés és az elpuncisodás.

Koncertek:

1. Leprous, A38

Lehengerlő energia, fiatalos lendület, profi hangszeres teljesítmény, változatos setlist. Hangulatos körítés, földbe döngölő zenei élménnyel párosítva. Még, még, még!

2. Paul Gilbert, A38

Nem gondoltam, hogy egy szólógitáros fellépése ekkora buliba tud torkollni. Némi fenntartással közelítek a két órás instrumenstruális koncertekhez, jó az fotelból DVD-n is. De Gilbertre ezek után mindig lenézek, nagyon funky a csávó.

3. Dragonforce, Fezen

Ők bármikor 110 százalékot nyújtanak, kevesebbel nem érik be. Ők is jöhetnek akár havonta, egy fizető nézőre bizton számíthatnak.

4. Fates Warning, A38

Bár az új lemez nem vágott földhöz, élőben nagyon elkapták fílinget, ahogy a közönség is. A kémia működött, a végeredmény egy felejthetetlen este.

5. Honky/Peter Pan Speedrock, R33

A Peter Pan Speed Rock is odatette magát rendesen, de az über-lazán súlyos Honky elcsente tőlük a showt aznap este. Ezek az arcok nagyon redneckek, a zenéjük pedig egy Velorex hikomatból buherált kombájn, mely úgy gázol át rajtad, hogy közben szétröhögöd az agyadat.

Rövidsége ellenére tetszett még az Amaranthe és a Stratovarius közös fellépése. A tartalékos felállás nem segített, de azért az Orphaned Land is okés volt. Kellemesen csalódtam (sic!) a Deep Purple-ben a Fezenen, ilyen idősen az is csoda, ha még járókeret nélkül tudsz vécére menni, ehhez képest kifejezetten korrekt bulit nyomtak. Örülök, hogy – ha nem is fénykorukban – de összefutottam olyan legendákkal, mint Fish vagy a Vaya Con Dios. Idén Pittát is sikerült végre elcsípnem élőben, igaz, nem egy monstre programmal, de így is nagyon kellemes volt.

Hát kábé ennyi. Biztos kimaradt néhány fontos dolog, de az vesse rám az első követ, aki mindenre tisztán emlékszik 2013-ból. Szilveszterkor jó bulizást és egy összeszedettebb, profibb 2014-et kívánok – magamnak és nektek is!

Kotta

Kiadó:
Sensory Records

Honlap:
facebook.com/ProspektUK

Bezzeg, amikor én voltam Oxfordban, ezek a fiatal angolok még nem voltak sehol! Mondjuk az időm legjavát a Bodleian Könyvtárban töltöttem kutatással, de azért kifejezetten jól esett volna néha egy tehetséges helyi progresszív metál bandát meghallgatni valami jó kis helyi bárban. Eredetileg a Prospekt Lee Luland gitáros és Blake Richardson dobos instrumentális projektjeként indult, majd szereztek maguk mellé egy basszert és egy billentyűs énekest. Így teljes csapattá válva nekifoghattak a saját dalok szerzésének.

Hogy nem elveszett egy társaság, már abból is azonnal kiderül, hogy a Sensory Records gyakorlatilag minden előzmény nélkül szerződtette le őket. Ezek a huszonéves srácok mindent tudnak a hangszerről, a kisujjukban van az, amit a '90-es évek elején (mondjuk a Dream Theater "Images & Words" albumának megjelenésekor) még nagyon-nagyon kevesen tudtak. Ettől akkor durván seggre estünk és meg voltunk arról győződve, hogy soha senki nem csinálja utánuk. És tessék! Fölnőtt egy generáció, ahol ez a színvonal már belépő követelmény.

A bevezetőből nyilván egyértelmű, hogy progresszív metálról van szó, ráadásul a jobbik fajtából. Nem állítom, hogy nem bukkannak föl itt-ot Dream Theater és SymphonyX hatások, de van itt (főleg a dallamokban) egy jó adag Sun Caged is, meg egy kis modern, már-már djentes riffelés, ráadásul sikerült mindezt egy rájuk igazán jellemző egyveleggé alakítani.

Egyetlen kifogásom, hogy Richard Marshall billentyűsként nem domborít igazán, ráadásul a hangja is kevés ehhez a műfajhoz. Nagyon remélem, hogy Marshall mikrofon mögé állítása amolyan kényszermegoldás volt, s azóta is folyamatosan keresik a megfelelő frontembert. Lenne néhány ötletem... Mondjuk, ha egy Germán Pascual vagy Christian Palin kaliberű ember énekelne, még toplistás is lehetett volna a lemez...

Tartuffe

Nehogy bárki azt higgye, hogy politizálni akarok – hazudtam eleget az évben –, de azt büszkén kijelenthetjük, hogy Magyarország a Dionysos Rising jobban teljesített. Kedvelt weboldalunk a metál blogok listáján a leglátogatottabbnak bizonyult, amit két tényezőből kiindulva tudok elképzelni: rohadt kevesen olvasnak metálkritikai oldalakat, illetve Túrisas kolléga videói végre masszív hölgy rajongótábort alakítottak ki. Nem, ez utóbbit mégsem tudom elképzelni – látogatóink zöme ugyanis sajna nem a nagyothalló tüzérek és siket gőzkalapácsosok nyugdíjas nőegyletét erősíti. (Ez persze nem jelenti azt, hogy nincs legalább fél tucat alul-felül szőrös rocker, akik esténként telesírt zsepivel hallgatják barátunk virtuóz futamait.) Mindenesetre az, hogy Facebookos mottónk – ha nem olvastad, nosza – némi eufemizmussal és önbizalommal valósággá vált, mindenképpen megtisztelő, és ha nem hiszel nekem, higgy annak, aki ezt állítja: a Dionysos Rising stábjának – ettől ugye már csak egy lépés, hogy ne csak mi, hanem Ti, az Olvasók is ezt gondoljátok.

Mit is mondhatnék még erről az évről? A metál zenei sokszínűség szerencsére nem csak a szarbarna különböző árnyalataival terítette be az internetet, tavalyhoz hasonlóan vért izzadva sikerült a számtalan, számomra élvezetes megjelenésből kiválasztani azt a tizenötöt, ami idei listámat alkotja, és ha eszembe jutnak azok az albumok, melyeket kénytelen voltam lehagyni TOP-társaik közül, rögtön sírni támad kedvem. Ilyenkor aztán gyorsan H. Sanyi barátom vigasztaló szavaira kell gondolnom – "Egy pillangónak nem karrier a ganajtúró bogarak királyának lenni" – és mindjárt megnyugszom, remélem, hogy listába szedett kedvenceimet nem fogjátok illusztris metaforámnak megfelelően szarból épített várnak tekinteni.

1. Stratovarius: Nemesis

Tolkki után a Stratovarius tagjainak is sikerült megtalálniuk az elgurult gyógyszert: a progressziónak álcázott unalomból slágergyáros vihánc következett, és az, hogy nem perdültem táncra, csak annak köszönhető, hogy egy nemezisre csak nem illik csárdásozni!

2. Timo Tolkki's Avalon: The Land Of New Hope

Aki egy lemezre képes összetrombitálni korunk legjobb heavy metal énekeseiből hármat – Russel Allent, Rob Rockkot és Michael Kiskét – az már megérdemelné, hogy a listámon lehessen. Ha ráadásul még olyan slágert is tud írni, amely egy zöldmozgalomba tévedt nemzeti trafikos bátorságával képes a Helloween örökbecsű "Keeper Of The Seven Keys" dalát megidézni, mutyiszag nélkül juthat nyerő pozícióhoz.

3. Vindictiv: Cage Of Infinity

A Vindictiv nem pöcsölt, és csatasorba állította korunk legjobb Kelly Carpenter klónját. Ha nem tudod, ki az említett úriember, vagy a hasonló nevű country-énekesnővel azonosítod, sürgősen iratkozz be egy haladóbb metál-kurzusra. Az Eden's Curse-nél egyetlen videoklipnyit időző Marco Sandron úgy varázsolta keménytökűvé a tavalyi évben még nőcis AOR-ban nyomuló Vindictivet, mint az egyszeri NDK-s olimpiai bajnok úszónőt a politikai akarat.

4. Metal Church: Generation Nothing

A kritikák nem igazán fogadták kitörő lelkesedéssel a csapat sokadik visszatérő albumát: ebből is látszik, hogy a zseniket kortársaik nem mindig ismerik fel. Ez persze nem azt jelenti, hogy a templomosokat géniusznak kéne tekintenünk, de ha ilyen iparosok működnének Magyarországon, Hoffmann Rózsának nem kellene aggódni a szakképzés miatt.

5. Civil War: The Killer Angels

Ki gondolta volna, hogy a számomra gagyiszagú Sabaton önállósult fele egy klasszis énekessel képes az év indulós metál albumát összehozni? Bizony, ha Eric Adams meghallaná a lemezen tobzódó, egy egységre eső true dallamok számát, a legutóbbi Manowar album fényében önmagát ebrudalná ki a teremből.

6. Saxon: Sacrifice

Öregember nem vénember! Főleg az olyan masiniszták között, akik egy ilyen pöfögő-zakatoló metál-mozdonyt képesek vezetni. Szegény Kovács Kati, neki annak idején csak egy rock 'n' roller jutott.

7. Spiritual Beggars: Earth Blues

Az idei évben is tartó retro-láz felbukkanó csikó-csapatai csak szalutálhatnak az ex-Firewind énekessel megerősített koldusok albuma előtt, pedig nem a Koldus-operáról beszélünk, hanem az ősrock brigád Hammond-szaftban tocsogó slágerparádéjáról.

8. Eden's Curse: Symphony Of Sin

A vérmagyar rajongók egyik szeme sír, a másik meg nevet, hiszen a Dreyelandsből a csapatba igazolt Nikola Mijic tiszteletbeli hazánkfia. Így aztán az Eden's Curse kiváló új lemezét egy-negyed turulmadárnyira még magyarnak is gondolhatnánk. Kár, hogy ez nem így van. Az viszont bizonyos, hogy a heavy rock műfajának olyan ez az album, mint nemzeti rocknak a Frakk zenéje. (Aki mint tudjuk, magyar vizslaként a legnemzetibb kutya.)

9. Stryper: No More Hell To Pay

Végre nyugodtan alhatok, hiszen a mennyei csapatok földi zenei helytartói régi fényükben verik vissza az ördög támadásait. Amerikai dallamos metál európai tradicionális riffekkel, mi ez, ha nem a megtestesült internacionalizmus? És még marxi ateizmus sem kell hozzá.

10. Black Sabbath: 13

A metál zene alfájaként és ómegájaként aposztrofált csapatra igazán nem lehet mondani, hogy babonás, Iommiék a szerencsétlenség számával intettek be az alattomos betegségnek. Persze ezen nincs mit csodálkozni, ahol Ozzy Osbourne a doktor, ott a baj is legfeljebb ro-baj: fémriffekből gyártva.

11. Silent Force: Rising From Ashes

Az első csalódás után – az unikális SF helyett egy klasszicizált Jaded Heartot kaptam – Bormann hangja és dallamai észhez térítettek, és ha a magyar focicsapat is hasonló feltámadást fog produkálni a beinduló stadion-program hatására, legközelebb mi fogjuk Hollandiát 8:1-re verni.

12. Almah: Unfold

Itt bizony szó sincs savanyú almá(h)ba harapásról. A hangját részlegesen és időlegesen a refluxra hagyó Edu Falaschi dallamérzékét szerencsére nem felejtette otthon: a Helloweennel karöltve tudnak fityiszt mutatni azoknak, akik szerint az euro-power zsákutca.

13. Helloween: Straight Out Of Hell

Az albumnak nem csak az az erénye, hogy végre a seggfejeknek – a tökfejek után – is lett himnuszuk (Asshole). A Helloween már évek óta nem bír leszakadni az éves listáimról, amiben nem csak a nosztalgiának van szerepe, hiszen akik olyan gyilkos, modern riffeket képesek gyártani, mint Derisék, azok két lábbal rúgják segg(fej)-be a merengő emlékezetet.

14. Iron Mask: Fifth Son Of Winterdoom

A mindennapi betevő neoklasszikus metál adományok idén is meghozták az eredményüket: a vasálarcos gitármágus visszatért, hogy Malmsteennek újabb kefét adjon, legyen a svéd zenésznek mit rágnia. Ez persze csak teória, mert akinek a gitárjátékából ennyire süt a mester iránti alázat, az igazán Dumas tollára kívánkozna. Persze nem az álarc miatt.

15. Avatarium: Avatarium

A majdnem autentikus nevű E(n)dling nem képes hibázni: egy nőbe inkarnált Dioval mutatta meg, hogy a doom rockosabb pillanatokkal könnyítve is képes könnyet csalni a hívők szemébe. És azért csak könnyet, mert hogy nézne már ki egy mosolygó doomster?

+1 Lingua Mortis Orchestra Feat. Rage

Orquestra Barcelona Filharmonia, Fehérorosz Szimfonikusok, Minszki Nagykórus, zeneprofesszor apa, Smolski és Peavy: ez bizony nem ígéret volt, hanem színtiszta bizonyíték. Hogy mire? Hát hogy létezik hiteles fúzió a komolyzene és a power metal között, és hogy ehhez nem kell más, mint többgenerációnyi tehetség, évtizedes zenetanulás, többhavi befektetett koordinációs munka, meg a bosszankodás, hogy mindennek dicsősége nem a miénk.

Aki ezek után a fejéhez kapva kezd el átkozódni, azt gyorsan megnyugtatom: LaBrie és Magnus Karlsson szólóalbuma, a Powerwolf sramli-metálja, a Volbeat eklektikus westernlemeze, a Megadeth kommerszebb kikacsintása, a Royal Hunt megosztó édelgése, Schenker úr szivárvány-teremtése ugyanannyi kellemes percet okoztak, mint a listán szereplő társaik, talán csak a pillanatnyi hangulat – no és a kiosztott helyek limitált száma – tette őket amolyan post-listás szereplőkké.

 Magyarland

A magyar színtér idén sem érte utol Európát – még szerencse, hogy Kelet felé kell nyitnunk a hanyatló Nyugat helyett, bár vannak némi fenntartásaim, hogy a müezzin, vagy a torok-zsolozsma-bajnokságban lesz esélyünk labdába rúgni –, és ez sajnos a média-elfogadottságban is tükröződik. Addig, míg Norvégiában Nils K.Rue és Jan Thore Gerfstadt nézői SMS-ek özönében párbajozott az ottani tehetségkutató döntőjében, addig nálunk Bátky Zoli majdnem túljutott a tábor purgatórium-jellegű válogatóján. Nem is nagyon kísértem figyelemmel az itthoni lemezmegjelenéseket, a koncerteseményeket meg pláne, de azért volt három olyan lemez, melyekről meggyőződésem, hogy megütik a nemzetközi mércét. A Wisdom kedvenc műfajom trappolásos magasugró-technikájával vitte át az európai színvonal-lécet, Molics Zsolti retrospektív válogatással összegezte eddigi életművét, és a Virrasztók eklatánsan bizonyította, hogy van élet a metál után. (Egyik kedves olvasónk kérdésére, hogy kik alkothatják a csapat rajongói bázisát, sikerült választ találnom. II. Fülöp – tudjátok, a Nagy Armadás – apja, aki a doomsterek középkori prototípusának tekinthető, annyira vonzódott a halálhoz, hogy képes volt még életében megrendezni saját temetése főpróbáját. Mi ez, ha nem a Virrasztók muzsikájára kínálkozó téma, és mi ez, ha nem az adekvát rajongói célcsoport potenciális megtestesülése?)

Csalódások

Mivel a magyar ember a közvélemény-kutatások szerint csak egyet szeret jobban a bizalomnál, mégpedig a csalódást, így muszáj igazodnom a tömegátlaghoz. Legnagyobb bosszúságot a Fabio Lione-féle Rhapsody okozta, akiknek kettő helyett elegendő volt egyetlen szék is, hogy a padlóra essenek. Naná, hiszen a lábuk alól kiugró beste bútordarab Luca széke volt, ami mint tudjuk, arra is alkalmas, hogy segítségével meglássák a boszorkányokat. Jelen esetünkben azonban nemhogy a banyák tűntek el a sötétben, de a kreativitás is.

Az Avantasia Tartuffe kolléga tollából meglehetősen szép méltatást kapott, de a rajongók többsége inkább csak a magyar narancs-féle attitűd  felértékelési hevületében lehet elégedett -  sebaj, Tóbiás, lesz ez még jobb is.

Kívánság

No, és mit is kívánhatnék 2014-re? Először is, hogy végre jelenjen meg a beígért Pokolgép album, ami a készülés idejét tekintve minden bizonnyal nagyot fog szólni, Kelly Carpenter az Adagio új albumán mutassa meg, hol lakik a metál-énekesek istene, és természetesen legalább annyi kellemes, kiváló zenével eltöltött percet, mint amennyi ebben az évben is megadatott. Minden kedves olvasónknak további kellemes ünnepeket, erőben és egészségben gazdag új évet kívánok!

Garael

Kiadó:
Llrr (magánkiadás)

Honlap:
www.facebook.com/SchubertInRock

Klaus Schubert rafinált csávó. Nem írta oda a keresztnevét. Amikor megláttam a borítót, először arra gondoltam: Na, most végre hallani fogom "A pisztráng" rockosított változatát Joe Lynn Turner előadásában! Hogy mekkorát tévedtem! Itt bizony megint egy időutazásba csöppentem bele. Akkoriban történt, amidőn 19 éves koromban édesanyám meghalt és a lelkem megszűnt öregedni. Sopronba mentem zenélni, ahol pár barátom bevett a későbbi Blokád zenekarba. Akkoriban még PF néven nyomtuk, ami a Pokolfajzatok rövidítése akart lenni, de szkeptikusok szerint a rövidítés inkább csak "turnébuszunkra", a kis Polski Fiatra utalt, amelybe négyen belehajtogattuk magunkat és még a BS parkolójában meghirdetett Iron Maiden koncertre is feljöttünk Budapestre, kritikusaink viszont egyszerűen csak a "Pancser Faszok" becenéven emlegettek. Ekkoriban ismerkedtem meg a Lord zenekarral és az ő kedvenceikkel, a kanadai Sagával. Valamint egy rockzenekarral a határ túloldaláról, akik egy későbbi sikeres popduó, a Bros ötletét már évekkel korábban elsütve felvették a No Bros nevet. A Lord előzenekaraként léptek fel itthon, Ausztriában meg ők voltak hazai csapatként a fő műsorszám. Még a "Ready For The Action" című lemezüket is megvettem bakeliten és a "Be My Friend" című balladájukra magyar szöveget is írtam. Sajnos ez a billentyűs, Nikolaus Opperer szerzeménye volt, így nem szerepel a Klaus Schubert slágereiből összeállított anyagban.

Tehát eljutottunk oda, hogy ki is ez a Klaus Schubert. Egy veterán osztrák rockzenész, gitáros, koncertszervező, aki 2013-ban újraálmodta 80-as évekbeli zenekarának, a No Bros-nak sikerdalait az angolszász rockélet nagyjainak tolmácsolásában. A zenei háttér mondhatni félelmetes lett, mint egy Fehérkígyó. Schuberten kívül Bernie Marsden gitáros (ex-Whitesnake) és Neil Murray basszer (ex-Whitesnake) mellett az örök Jon Lord helyettes Don Airey billentyűs is közreműködik a lemezen. Ő nemcsak a Deep Purple-ben váltotta fel az öreg Hammond-bűvölőt, de egy időben Ritchie Blackmore is vele helyettesítette örök gitár-billentyű párbaj partnerét, és talán kevesebben tudják, hogy bár a Whitesnake-nek sohasem volt nevesített tagja, de Lord távozása után az "1987" és a "Slip Of The Tongue" lemezeken ő játszotta a megcsappant billentyűfutamokat. Őket a Purpendicular nevű Deep Purple tribute band (tehát mondhatni, otthonosan mozog ebben a közegben) dobosa, Bernie Welz egészítette ki, és erre az alapra tették fel a koronát a brit rockzene legnagyobb énekesei.

A "Second King Of Darkness" az említett bakelitlemezem húzónótája volt, így ismerős dallamot üdvözölhettem az anyag elején. De mekkora különbség, ha a Black Sabbath égisze alatt Dio frazírjait is elleső Tony Martin énekli ugyanezt a dalt. A "Ready For The Action" egy kis "Born To Be Wild" riffel megbolondítva maga a tökéletes varázslat (Hoodoo), a "Black Jack Billy" JLT hangján a "Strange Kind Of Woman" ikertestvére lehetne, míg a "Stairwway To Hell" a Scorpions "The Zoo"-jának riffjeit felhasználva lett igazán húzós nóta. A "Perfect Body" Storace orgánumával a Krokus klasszikusát, a "Tokyo Nights"-ot juttatta eszembe. A "Lady Of The Tower"-ben pedig a két ex-Rainbow torok (Doogie és JLT) duettje maga a megvalósult álom.

Annak idején egy nagy bajom volt ezzel a zenével. A háromakkordos Iron Maiden mintára (C-D-e) készült dalok elsőre megfogták az embert, de nem volt annyira igényes a körítés, hogy 4-5 meghallgatás után is lekössön. Most valahogy erősebbnek érzem az anyagot, modernebb hangszerelés, ütősebb szólók, ráadásul Klausnak (ugye, hívhatlak Klausnak?) sikerült összeválogatni a kedvenc énekeseimet egy lemezre. Joe Lynn Turner rajongásom régóta ismeretes, de Doogie White-ot is imádtam mind a Rainbow-ban, mind az azt követő Cornerstone-ban, most, hogy Schenker-énekessé lépett elő, még magasabbra ugrott a Liebling-jeim ranglétráján. Azt is többször elmondtam már, hogy be vagyok oltva Ozzy ellen, így a Black Sabbath számomra Dioval és Tony Martinnal vált emészthetővé, a Krokusnak meg ősrajongója vagyok, még egy "Hoodoo" lemezt is nyertem a 2010-es "Fan-Giveaway" sorsoláson. Biff az, aki kicsit kilóg a sorból, ő csak a második vonalban küzd nálam (szerintem itt is), de a korai Saxon lemezek okán mindig ott lesz a listámon.

Azért pjuan Passzión korábban elhintett gondolatmenetén elmerengve (mennyire másképp hangzanának a magyar klasszikus rockslágerek is ezen kitűnő zenészek interpretálásában, ő a Piramist és a P. Mobilt emelte ki) arra nagyon kíváncsacsi lennék, melyik világhírű torock énekelné el a Kisfiút Pohl Misinél kiválóbban!

CsiGabiGa

Kiadó:
InsideOut Music

Honlap:
www.arjenlucassen.com

Mivel Taruffe barátom annyira elmerült a zenei kukázásban, hogy még a progresszív zenék felkent lovagjának szerepéről is elfeledkezett, így érthető módon maradt el az év progresszív zenei eseményének, a megjelenő Ayreon albumnak a kivesézése. Így mint a blog legmagasabb rendfokozatú katonájának – az elöljárói példamutatást szem előtt tartva – nekem jutott az a hálátlan szerep, hogy a becsület védelmében írjak pár keresetlen mondatot, előre tudván, hogy tiszttársam annak a halálra ítélt szakasznak a szerepét osztotta rám, amelynek feladata anno egy egész páncélos hadosztály feltartása volt.

Miért is? Mert akik rendszeresen olvassák a blogot – és akiknek a létszáma lassan közeledhet a húszhoz, így nyáron akár már kétkapus focimeccset is játszhatunk velük – rögtön feltehetik a kérdést, hogy mit akarok itt a szöges metál agyammal egy olyan kompozíció esetében, ami bőven meghaladja az egyszeri és általam szeretett heavy metal lemezek művészi tartalmát. Ráadásul az album – olvasgatva a már megírt kritikákat, és az olvasói kommenteket –, eléggé megosztotta a közvéleményt, ami tudvalevőleg nem kedvez az objektív jelleg látszólagos fenntartásának sem. A kétkedőket azonban sietek megnyugtatni: egyrészt a művészi tartalom kérdésében eléggé szkeptikus szoktam lenni, így nehezen esek olyan hibákba, ami túlértékeléshez, vagy egyszerű seggre eséshez vezethet, másrészt a kétfelé váló véleménycsoport valamelyik fele legalább biztos igazat fog adni…

A kritika elején sietek leszögezni, hogy Lucassen mester előtt, ha nem is feltétlenül, de jómagam is térdre szoktam borulni – legutoljára a Star One projectnél ez alázatos és keleties hasra vágódássá aposztrofálódott : jelenlegi alkotása pedig minden, számomra hibának minősülő aspektusa ellenére is ékesen bizonyítja, hogy a holland zenész a kortárs rock egyik kiemelkedő alakja. Ugyanakkor tudomásul kell venni, hogy a „művészi önkény” és az öncélúság között igen vékony a határvonal, a célcsoport hallgatóság pedig nem biztos, hogy képes a művésszel együtt látni azokat a víziókat, melyek eléréséhez az alkotás vezet. (Ez bizony még a közgazdaságtanban is így van, pedig mennyivel egzaktabb dolog, mint a művészet.)

Emlékeztek még a kilencvenes évek egyik progresszív csúcsalkotásának kikiáltott Beyond Twilight lemezre, a 43 tételből álló "For The Love Of Art And The Making"-re? Nos, Lucassen valami hasonlóba fogott, jóllehet ő inkább a hetvenes évek progresszív, összefüggésben vizsgálandó lemezeit nevezte meg ősforrásnak. Egy olyan album képe, illetve hangjai lebegtek a szeme – füle – előtt, aminek egyes darabjai amolyan zenei puzzle-ként rakják ki a végeredményt, és önmagukban nem igazán értelmezendőek. A Beyond Twilight lemezéről azóta sem tudom eldönteni, hogy tényleg mestermű, vagy csak ügyes bűvészmutatvány, hiszen az egyes elemek az alkotók szerint is nyugodtan összecserélhetők, a kapott eredményt a sorrend nem befolyásolja – ez pedig nálam – biztos, mert nem vagyok képes az unortodox fogalmát megérteni – nem éppen a művészi mibenlét megtestesülését jelenti. Lucassennél azonban nem így működik a dolog, még akkor sem, ha az egyes darabok tényleg csak elvétve képesek önálló szerzeményként funkcionálni: az összefűzött elemeknek meghatározott ívük van, felvezetéssel, fő résszel, és lecsengéssel, mármint a mester szerint, én személyesen zeneileg – és nem a szövegi történés szempontjából – nem éreztem ezt a komponált pályát, sőt, hasonlóan a Beyond Twilight művéhez, felcserélhetőnek érzem a darabokat. (És ha most „de hülye vagy” kiáltással elküldesz a fenébe, megnyugtatlak, kipróbáltam!) Lucasennel ellentétben, aki refrén nélküli szerzeményekről beszélt, én inkább úgy fogalmaznék, hogy vannak a számok között refrének verze nélkül, és verzék, refrén nélkül, különösebb összefüggés, vagy kontinuitás nélkül, olyan ötletek egymásutáni halmazaként, melyek nem lettek megfelelően kibontva. Az embrionális állapotban lévő töredékek mégsem esnek szét – és ez a zeneszerző legfőbb érdeme –, de ettől függetlenül bennem végig, minden egyes szerzeménynél ott motoszkált a befejezetlenség érzése, amit nem tudott ellensúlyozni sem a vendégelőadók elképesztő teljesítménye, sem a hangszerelés, és a műfaji sokrétűség – space rock, musical, folk-reneszánsz-rock, metál – mesteri koherenciája.  És ha már az operai koncepció szereplőit említettem, legnagyobb meglepetést nem Karevik produktuma okozta – akiről eddig is tudtam, hogy a jelenlegi színtér egyik legjobbja, mind orgánumát, mind hangterjedelmét és képzettségét tekintve –, hanem az a Michael Mills (hallgasd csak meg az „Alive!”-ban, tuti, eldobod az agyad), aki ékesen bizonyítja, hogy metálpacsirta országban nem csak fémből készült madarak tudnának a trónra ülni.

Természetesen azoknak a véleményét is elfogadom, akik a koncepcióban meglátják (meghallják) az aprólékosnak tűnő, ám valójában művészi víziót, úgy látszik, nekem ehhez már túl sokat romlott a szemem. Az viszont feltétel nélkül bizonyítást nyert, hogy Lucassen ötletasztalánál azok sem maradnának éhesen, akik a lehulló morzsák felcsipegetésére lennének kárhoztatva, mert az aprólékokkal is bőven jóllakna egy egész metál ármádia.

Garael

Kiadó:
Nuclear Blast

Honlap:
www.hell-metal-band.com

Ha valaki 2013-ban egy echte NWOBHM albummal jelentkezik, a jelzők garmadáját lehet felsorakoztatni a pejoratív poros, múltidéző, archaikus, idejétmúlt részhalmaztól kezdve a nagyjából semleges autentikuson át a kifejezetten pozitív kicsengésű hagyományápoló, vintage stb. megjelölésekig. Egyéni ízlés, szocializáció és hitelesség kérdése is tehát, hogy az ilyesfajta „true" próbálkozásokat ki hová sorolja a kínostól zseniálisig terjedő skálán.

Ezt mellesleg elmondhatjuk az összes olyan alstílusról, melyek alapjait már lerakták a heavy metal hőskorában, nagyjából a hatvanas évek vége és a nyolcvanasak közepe által behatárolt időszakban. Érdekes, más műfajokban mintha megbocsátóbb lenne a közönség – blues vagy jazz körökben teljesen elfogadott, ha valaki visszanyúl a gyökerekig, egyáltalán nem elvárás a stílus megújítása, ezzel szemben egy egyértelműen Maiden, Deep Purple, Black Sabbath vagy Rainbow (és így tovább) felfogásban nyomuló zenekar esetén a kritikusok és a közönség sosem felejti el enyhén lekicsinylő felhanggal felemlegetni ezt, utalva az eredetiség hiányára.

Márpedig a Hell esetén egyértelműen hagyományápolásról van szó, a csapat hitelessége mégis megkérdőjelezhetetlen. Idősebb arcok tolják itt saját muzsikájukat, próbálva igazságot szolgáltatni a '80-as évek egyik underground körökben elismert zenekarának, mely személyes tragédia okán és némi szerencse híján sosem jutott el a lemez-megjelenésig. Az elégtétel (Human Remains) aztán olyan jól sikerült, hogy folytatták az együtt zenélést. A padláson, úgy látszik, maradt még elfekvőben a korábbi demókból, dalötletekből, mert – a teljesen új számok mellett – erre a korongra is jutott ezek újrahasznosításából.

A „Curse and Chapter" mégis egyértelmű előrelépés a bemutatkozáshoz képest. Andy Sneap hangmérnöki és produceri munkájával eddig sem volt gond, sőt gitárosként és dalszerzőként is úgy látszik, igencsak megállja a helyét - a fejlődés leginkább David Bower teljesítményén tetten érhető. Bower inkább színész, előadóművész, mintsem első osztályú énekes, meglehetősen teátrálisra vette a figurát az első albumon, talán kicsit túl is játszva a figurát. Feltételezem, a koncertezés is segített kitapasztalni, mi az ami még jól áll neki, ezért itt érettebb, kiforrottabb produkciót nyújt. A dalok is roppant erősek, változatosabbak egy fokkal talán, mint eddig. Az ikergitározást, amit itt hallani, pedig egész egyszerűen kötelező tananyaggá tenném minden kezdő metal banda számára.

Ha az „Age of Aquarious"-ban a „Hair"-re emlékeztető dallamokra bukkansz, az bizonyára nem véletlen. Jól is áll nekik ez a csipetnyi önirónia, mert tényleg musicales, amit csinálnak. King Diamond és a Mercyful Fate nyilván megkerülhetetlen az esetükben, mint párhuzam, sőt, manapság már a Powewolf is felemlíthető, de érzek én egy csöpp Savatage befolyást is. Ami, mondanom sem kell, csak emeli a késztermék élvezeti értékét. Nem is ragozom tovább, ha ebben a világban otthonosan mozogsz, a Hell éj-fekete, hátborzongató labirintusában sem fogsz egykönnyen elveszni. Legfeljebb, ha hagyod magad.

Kotta

Kiadó:
AFM Records

Honlap:
myspace.com/silentforceband

Az egyik szemem sír, a másik meg nevet, több okból is. A kilencvenes-kétezres évek egyik legalulértékeltebb dallamos metál bandája ugyanis visszatérő lemezén – nomen est omen, csendben, de annál erőteljesebb módon – szupergruppá alakult, a Woodoo Circle-lel és a Primal Fearrel ismertté vált Alex Beyrodtnak olyan társakat sikerült toboroznia az új lemezhez, amire csak az nem csettinthet nagyot, akinek levágták az ujjait. Igaz ugyan, hogy a mikrofonnál már nem a névjegyét a korai SF albumokkal bearanyozó D. C. Cooper áll, ám utóda, Michael Bormann, bár egy kissé más stílusban, de szintén képes a csillagokat leénekelni az égről, ráadásul ha azt mondom, hogy a basszust Matt Sinner pengeti, akkor máris kiálthatjuk, hogy nini, a Primal Fear új köntösben! Ez persze nem igaz, már csak azért sem, mert itt bizony a billentyűs az az Alessandro Del Vecchio, aki a dallamos metál újkori vonulatának egyik legmarkánsabb képviselője, nem csoda, hogy jelenléte – akár a dallamalkotásban, akár az instrumentális játékban – rátelepszik az albumra, ami a gitáros-főnök vezénylői státuszát tekintve nem kis teljesítmény.

S hogy ezek ellenére miért vagyok egyben szomorú is? Mert amit nyertünk a réven, azt elvesztettük a vámon (lehet, hogy fordítva, már nem emlékszem). A SF ugyanis a korai, Judas Priest világában tobzódó zöngemények után rakétasebességgel alakult át azzá az egyedi zenei univerzumot létrehozó bandává, melynek világát a neoklasszikus gitárhoz passzolva Cooper elidegenítő, ám unikális dallamai alkották, olyan csodálatos hibridet alkotva, aminek beskatulyázásához nem lenne elegendő a világ összes gyufagyára sem. Az a kissé modoros, ám szívbemarkoló orgánum, amivel az énekes a gyakran meghökkentő gitárszólókat az űrbe repítette, egyediséggel párosuló "brand"-et eredményezett, ezt pedig csak kevés mai banda mondhatja el magáról, ráadásul mindezt a neoklasszikus stílus korlátozott keretei között. Nem csoda hát, ha ezt a hangzást nem tudja pótolni semmi, tökéletesre csiszolt, ám a mai színtéren már közismertté játszott heavy rock, aminek akár az idei évben is, de több koronázott királya van (lásd: Eden's Curse, Magnus Karlsson, House Of Lords, vagy a keményebb kötésű Gotthard). Hiába hát Bormann káprázatos, erőből jövő teljesítménye, ha éppen azt a finom érzékenységet vesztette el a csapat, ami a korábbi albumokat fémjelezte, és hiába Vecchio tehetsége, ha manírjait már több, egyenletesre polírozott albumon hallottam. S hogy ez bűn lenne? Igen, még akkor is, mikor több első ligás banda éveket adna a karrieréből, ha ilyen teljesítményre futná, és tulajdonképpen nincs is igazam, ha a végeredmény egységes színvonalát nézem. Mégis, éppen az az izgalmas, hideg, távolságtartó, ám váratlan kincseket rejtő attitűd hiányzik, ami kiemelte a SF-t a tucatból.

Most persze jogosan fújhatsz rám, főleg, ha nem ismered az együttes korábbi albumjait, mert a "Rising From Ashes" az idei év egyik legjobb stílusbeli produktuma, még akkor is, ha Bormann (aki a klipnótában élete egyik legvarázslatosabb teljesítményét nyújtja) Vecchioval együtt nem tudott kibújni a bőréből, és Beyrodt védjegyszerű riffjein felülemelkedve sikerült uniformisba bújtatni a bandát. Megtörlöm hát a síró szememet, és hallgatás közben próbálok nem gondolni arra, hogy a Silent Force-t hallgatom, mert ezzel a kegyes csalással rengeteget nyerek: egy újabb kiváló bandát a heavy rock műfajában, elképesztő énekesi bravúrokkal és a szokásos Beyrodt-féle minőséggel.

Garael

Kiadó:
Frontiers

Honlap:
www.bandboston.com

Boston, Chicago, Kansas, Foreigner. Városok a nyugati partról. - gondoltam gyerekkoromban, midőn Komjáthy György műsoraiban rendre a west-coast stílus képviselőiként emlegette e neves zenekarokat. Manapság inkább AOR-nak mondanám a Boston vagy a Foreigner zenéjét, míg a Kansas és a Chicago - bár nekik is voltak AOR-bitális lemezeik - inkább a progresszív rock kategóriába tartoznak. Ráadásul földrajzi ismereteimet előkaparva azt kell mondjam, se Chicago, se Boston, de még Kansas City sincs kifejezetten a nyugati parton. Hogy a Foreignerről ne is beszéljünk, ők se a nyugati, se a keleti parton nincsenek, sokkal inkább külföldön. :)

Nos, a Bostont is Komjáthy György által ismertem meg, az első Boston lemezem mindjárt a harmadik volt. Nálam ma is az etalon az "Amanda", a "Cool The Engines" vagy a "Can'tcha Say (You Believe In Me)". És persze a Hang a zenéhez Brad Delp. Akinek 2007-es halála után el is könyveltem magamban, hogy ennyi! Több Boston lemez nem lesz. Bár volt már korábban is Delp-telen lemez (Walk On), nem is volt rossz, mégis úgy éreztem, itt most lezárult egy korszak.

Persze Tom Scholzot nem kell félteni. Ő egy nagyon lassan kibontakozó zeneszerző (hosszú az újratöltési ideje, ahogy apámnak is szoktam mondani, hiszen a két öcsém és köztem 14, illetve 26 év van), aki általában 8 évet kotlik egy-egy lemezen. 1978, 1986, 1994, 2002 után 2010-ben kellett volna az aktuális Boston-kodásnak bekövetkeznie, de Delp halála Scholzot is összezavarta, és csak most, 11 évvel az utolsó alkotás után jött ki az újabb lemez. Kárpótlásul a plusz 3 évért viszont kapunk 3 poszthumusz Delp nótát. A "Sail Away" egy korai gyöngyszeme a 2003 óta készülő alkotásnak, míg a "Didn't Mean To Fall In Love" és a "Someone" a 2002-es "Corporate America" dalai, az eredeti énekkel és újra felvett zenével. Szép tisztelgés Brad Delp előtt!

És hogy milyen a lemez? Ízig-vérig Boston! A jellegzetes gitárhang, a kidolgozott vokálok, a Scholz-féle riffekbe ágyazott lágy dallamok, mintha megállt volna az idő. Vagy visszaforgatták volna majd' 30 évvel. A nyitó "Heaven On Earth"-öt hallgatva újra elkapott az a hév, ami annak idején a "Third Stage" slágereit az agyamba égette. És a többi nóta is ezen a biztos és megszokott vízen evez, az egyetlen képtelen hullám a feszített víztükrön az a bizonyos egyetlen új Brad Delp-nóta, mely a monoton ritmusszekciójával és Kimberley Dahme Enigma-szerű prózájával kicsit indusztriálisabb körítést kapott. Üdítő változatosság a lemez többi részéhez képest.

Aki megújulást, modern megoldásokat, XXI. századi zenét várt Tom Scholztól, az csalódni fog. De aki úgy ül le meghallgatni, mint egy AC/DC lemezt, hogy ugyanazokat a riffeket újra és újra élvezni tudja a sokadik lemezen is, az maradéktalanul elégedett lehet, hiszen új korok jöhetnek, énekesek halhatnak, de a Boston most is ott áll Amerika keleti partján, hogy nyomja ugyanazt a nyugati parti rockzenét, amit a "More Than A Feeling" 1976-os megjelenése óta a west coast muzsika alapjaként vertek a fejünkbe.

CsiGabiGa

Kiadó:
Hammer/Nail Records

Honlap:
www.virrasztok.hu

A mulatós, csujjogatós folkmetál antitéziseként felfogható Virrasztók szenzációs koncepcióválasztása (bár a szenzációs jelző ebben az értelemben "hajdúpéteresen" bazári) töretlenül avat hungarikumot, immár harmadik alkalommal, ráadásul úgy, hogy a gyász konkrét fogalmát az eredeti megközelítésen túllépve, akár az exodus hazavesztéses párhuzamba állításával bővíti a sírra innen.

A lemez művészi tartalmát ennek ellenére nem a téma különös jellege adja – az csak inkább keret a kibontakozáshoz –, hanem az a hangulatalkotás, ami minden eddigieknél színpadiasabbá, értéktartalommal bíróvá teszi a magyar folklór kiveszőben lévő szokását. Ahogy a csapat kiemeli a mindennapokból a gyász, vagy halál aktusát, ahogy összekapcsolja azt a félelemmel, deprivációval, szerelemmel, vagy hősi kitartással, remekül használva a zenei kötetlenség eszköztárát: nos, ez az, amivel több a Virrasztók zenéje az átlag folkmetálnál. (Nem véletlen persze a sikeres színpadszerű adaptáció – különösen a Halott Menyasszony c. Tim Burton filmet kiválóan megidéző "Halálos keringő", vagy a Poe-i magasságokba emelkedő (illetve a témát tekintve mélységbe süllyedő), hangulatilag és szövegileg telitalálatosan borzongató "Élve eltemetve" esetében –, a csapat egyik tagját, Szebeni Jánost sokan a pécsi színpadokról ismerhetik.).

A szétágazó tematika – van itt hősi, Aranyt idéző ballada, törökkori-urbánus legenda, népi hőstevő, horror archetípusos hideglelés, történelmi sorshelyzet – mégis sikeresen utal vissza az eredeti koncepcióba, vagyis a virrasztás fájdalom-feldolgozásos pszichológiai hátterébe, melyben az elvesztésből eredő gyász mellett nincs igazán helye a megváltás vigasztaló tudatának. A Virrasztók dalaiban nincs reménykeltő feloldozás, nincs mozifilmes hepiend, és csak annyi éjsötét romantika festi árnyalttá az összképet, amennyi a népi képzeletből emelkedhet ki. (Rózsa Sándor szabadságharcos tevékenységét a hadtörténészek igencsak másként ítélik meg a tények ismeretében, mint a hősteremtést olyannyira szerető folklór, hírös betyárunk "hazaszeretetből" adódó tevékenysége ugyanis még az ütközetekben elfásult reguláris katonákban is undort keltett. Hiába, a partizánromantika már akkoriban is működött…)

A zene a témák sokszínűségének megfelelően lett árnyaltabb, az indusztriális és folk alapokon túl a Nick Cave-es borúlátás mellett akár csatába hívó hősi metállal is találkozhat a hallgató, ami már csak azért is dicséretes, mert ezúttal túljuthatunk a kill, destroy, hail, warcry négyszavas egyszerűsítő tematikáján, az olyan apró, de annál hatásosabb eszközöket nem is említve, mint a "Félhold árnyékában" felbukkanó adekvát törökös dallamalap.

Nem egy könnyű album a "Halál Színei" – jóllehet az autentikus népi dallamok sikeresen oldják az indusztriális metál dehumanizáló töménységét –, de megéri a figyelmet: olyan színkavalkádot fedezhetünk fel benne, ami a maga morbid jellegénél fogva ad plasztikus hátteret a lélekharang kondulásának.

Garael

Kiadó:
Zyx Music

Honlapok:
www.subsignalband.com
facebook.com/subsignal

Az idén már írtunk a neo-progresszív rockot játszó német Subsignalről, méghozzá harmadik – s talán eddigi legjobb – lemezük, a "Paraíso" kapcsán. Akkor megemlítettem, hogy tavaly megjelent egy koncert DVD-jük, amelynek zenei anyagát egy bónusz CD-n hozzácsapták a "Paraíso" limitált kiadásához. Szerencsére a DVD is beszerezhető tavaly november vége óta, és elérkezettnek (sőt talán egy kicsit megkésettnek is) látom az időt arra, hogy beszámoljunk róla. Ezt a pillanatot tuti lélegzetvisszafojtva várta rajtam kívül még vagy két ember Magyarországon.

A 120 perces koncert az első két lemez anyagára épül, de van rajta egy "special features" menüpont is, ami sajnos túl sok különleges meglepetést nem tartogat: néhány interjút (németül, angol fölirat nélkül!), videókat, képeket, ilyesmit. A fölvételek 6 kamerával készültek Mannheimben, egy "7er Club" nevű helyen. A kameramunka nem rossz, de a színpadkép elég egyszerű, és a nem túl nagyszámú német közönség – híven önmagához – meglehetősen kimérten tapsikol. Persze ez nem is az a muzsika, amire úgy be lehet indulni, hogy szétdőljenek a falak. Inkább amolyan "ülök egy gyertyalánggal megvilágított asztalnál és szorgalmasan szürcsölgetem az italomat"-típusú estét varázsolt a Subsignal. Erre csak ráerősít az akusztikus blokk (The Size Of Light On Earth, Eyes Wide Open).

A DVD-n már nem Roel Van Helden (ex-Sun Caged, Powerwolf), hanem Danilo Batdorf (Dreamscape) dobol. A főszereplő egyértelműen a teljesen egyedi hangú Arno Menses, aki élőben is stúdióminőségben énekel. Csak azt furcsállom, hogy egy németországi koncerten miért angolul kommunikál a közönséggel (bár holland, azért jól tud németül), miközben a DVD menüpontjai csak németül szerepelnek és az interjúkat még angolul föliratozni is restek voltak. Egyébként a Subsignallal lényegében úgy vagyok, mint a Metallicával, alapból kedvelem, de ha lennének benne értékelhető gitárszólók, még sokkal jobban szeretném. Markus Steffen sajnos legtöbbször csak cincog, szólói esetlegesek és szúnyog-vibrátói is olyan szobagitáros-jellegűek – de legalább ismeri a tonalitás fogalmát, nem úgy, mint… Ez most inkább nem fejezem be.

Az tuti, hogy a horrorfilmekhez illő címmel ellátott DVD (Valaminek lennie kell odakint…) nem okoz olyan gyönge szívre ártalmas izgalmakat, mint mondjuk a "Fűrész (Saw)". Aki nem szereti ezt az agyas, art rockba hajló réveteg műfajt, az könnyen elszunnyadhat a képernyő előtt. Én azonban úgy vagyok vele, hogy az embernek nem mindig ahhoz van kedve, hogy az öklét rázva a kanapén ugráljon egy léggitárral a "kezében".

Tartuffe