TOP 15 (2022) - Kotta
Igyekeztem több új muzsikát hallgatni idén, mint tavaly, össze is jött könnyen így a tizenötös lista. Azt azért hozzátenném, hogy ezek közül korszakosnak, igazán kiemelkedőnek egyet sem gondolok, ergo a helyezések kialakításával azért bajban voltam, legfőképpen, hogy ki legyen az első és hogy kik érdemlik meg a dobogót. Csak azért állítottam – kissé kényszeredett - sorrendet végül, mert a szerkesztői összesítést máskülönben nemigen lehet elkészíteni. (És az egyedfejlődésnek még nem jutottam arra a magas fokára, mint Túrisas kolléga, hogy ne foglalkozzam az ilyesfajta elvárásokkal – bár megjegyzem, szeretnék!)
A projektek éve volt ez (is): A-Z, Kings Of Mercia, Black Swan, Iconic és a többi. Ezekről a formációkról elmondtam a véleményemet ITT. Egyedül talán a Cleanbreak gurított említésre méltót közülük, náluk maximum abba lehet belekötni, hogy miért nem Riotként jelentek meg ezek a nóták. Örömmel tölt el viszont, hogy olyan ikonikus bandák, mint az Anvil, a Tokyo Blade, a Satan, a Praying Mantis, a Cloven Hoof vagy éppen a Magnum, élnek és virulnak. Az életmű díjért indulhatna a Scorpions is, ennyi év után még mindig remek formát mutatva, de nálam ezt most mégis a Saxon vitte el, nemcsak a szintén jól sikerült album miatt, hanem mert a koncertet is piszkosul élveztem.
Amúgy a Destruction is olyan oldschool lemezt kanyarított idén, hogy előkaptam a töltényöveket rögvest és visszalőttem magamat 1985-be, az „Infernal Overkill” idejébe. Hozta a kötelezőt a Hammerfall, a Sabaton és a Sinner is, sőt megéltük, hogy utóbbi a Thin Lizzy mellett már a Metallicát is koppintja. Beficcent még két remek indiai banda, a Girish and the Chronicles és az About Us. Ugyanakkor Ozzy új megjelenésével továbbra sem nagyon tudok mit kezdeni, van, ami tetszik benne, de több, ami nem – leginkább csak örülök, hogy még él, alkot (idézőjelben), és én azon vacillálhatok, hogy most akkor jó ez tulajdonképpen, vagy megint egy rakás üzleti megfontolás, amit jól beszopunk.
Nagyot ment a Parkway Drive is a médiában, 20 év után befutni látszanak. Nem is igen lehet belekötni a CD-jükbe, azon kívül, hogy iszonyatosan mesterkélt az egész: patikamérlegen lett kimérve minden olyan összetevő, amitől sikeres lehet egy keményebb rockzenkar 2022-ben. Jó lett még a Degreed és az Amon Amarth is. A Mantric Momentum pedig megfejtés lehet azoknak, akiknek bejönne a Divided Multitude egy konvencionálisabb torokkal.
És akkor, amik nekem idén kevésbé ültek, pedig vártam őket: Steve Vai kicsit sok lett, Lindberg első nekifutása jobban tetszett, Readman, Gioeli és Altzi szólóanyagai szódával elmennek, de hiányzik belőlük valami, Wilson nagyon illik az Arénába, de a korong kissé lagymatagra sikeredett, és ezúttal az Evergrey sem jött be annyira, mint mondjuk az előző – talán gyors ez a tempó, kicsit lehet, lassítani kellene. Mintha az új Treat is egy fokkal halványabb lenne ezúttal, pedig őket nagyon bírom. Na de lássuk, kik küzdötték be magukat a topligába:
1. Arjen Lucassen’s Star One: Revel in Time
Zeneileg talán a legkiérleltebb, legizgalmasabb. Klasszikus progresszív rock és modern riffelés - szépen megfér itt mindkettő. Nyakon öntve némi teatralitással. Lucassentől talán már unalmas is ez a tökéletesség, de attól még ez van.
2. Michael Romeo: War of the Worlds pt. 2
Most írhatnám ugyanazt, mint fentebb, kicserélve a progresszív rockot power metalra. A tökéletesség unalmassága viszont itt is áll: az első részt, vagy a Symphony X munkásságát ismerve mindez már nem fog a reveláció erejével hatni, de attól még piszok jó.
Most mit csináljak, ha ez fogott meg? Sokat hallgattam, megunhatatlan. Amikor a csajom kölcsönkérte a verdát, és ez szólt benne, avval jött haza, hogy „baromi jó a zene a kocsiban”. Márpedig ez nagyon ritkán fordul elő. (Mármint, hogy evvel jön haza - nálam a muzsika természetesen mindig király :D.)
Innen kezdve sorjáznak majd azok a kedvenceim (lásd még következő 4-5), akik eleve előnyből indulnak nálam…, előre is elnézést kérek a szubjektivitásért, de ezen csapatok zenei- és dallamvilága annyira közel áll hozzám, hogy ha nem cseszik el, már nyert ügyük van. A dánok most nemhogy nem cseszték el, de – ennyi év után! – még meg is tudtak lepni, pl. egy gigantikus hosszúságú számmal. Cooper hangjának hallható gyengélkedése persze szomorúsággal tölt el, de még így is megvettek kilóra.
A szürkébb énekteljesítmény ellenére sem tudnak hibázni. Gyakorlatilag sosem.
6. Lillian Axe: From Womb to Tomb
Detto. Annyira egyedi és mély ez a banda, hogy nem lehet nem szeretni őket.
7. Queensryche: Digital Noise Allience
Az új felállás működik, és ez a lemez éppen annyira retro, mint amennyire más is. Nem üt elsőre, de rengeteg munka és finomság van benne, csak oda kell figyelni rá kicsit és elengedni az elvárásokat/összehasonlítgatásokat a fénykor produktumaival.
8. Dreamtide: Drama Dust Dream
Megint egy sajátos hangú, felfogású csapat. Azt hiszem, az egyedi hangvétel egyre fontosabb számomra. Sokkal inkább ez, mint egy tökéletesen feljátszott, de egyéniséget nélkülöző album. Nem mintha a „Drama Dust Dream” nem lenne tökéletesen följátszva, sőt!
9. Megadeth: The Sick, the Dying… and the Dead!
A jobban sikerült korongok közé tartozik az életművükben, és ennyi éppen elég is, hogy nálam listára kerüljenek. A többi meg nem rám tartozik.
10. After Lapse: Face The Storm
Nagyon az év végén esett be, de másfél meghallgatás után is bátran be merem tenni a legjobb tízbe. Remek muzsika, egy rutinosabb énekessel dobogós is lehetne.
11. Devil’s Train: Ashes & Bones
Sallangmentes, egyenes, férfias rockzene, blues és rock ’n’ roll alapokon, keményen, tökösen, dallamosan, kellőképpen suttyó módon. Gyakran kell ilyen, és ebben tényleg ők a legjobbak. Idén legalábbis.
12. Saffire: Taming the Hurricane
Van bennük is valami különleges, nem is értem, miért nem tudnak kitörni az xedik vonalból. Remek dallamérzék, fasza riffek, egy modern Rainbow ez, igen, márpedig erre a muzsikára szükség lesz mindig, amíg ember az ember.
Valahogy úgy, ahogy tanult kollégám írta: ebben a műfajban most a H.e.a.t a király. Nemigen lehet ennél frankóbb dallammetalt találni manapság, tudod, azt a stadionba valót. Hogy nem ott vannak, az már más kérdés.
Jobban csipázom őket most, mint anno, amikor a csúcson voltak, és pontosan azért, amit korábban én is kommentben, továbbá Tartuffe az évértékelőben megfogalmazott: mert jóval egyenletesebb a teljesítményük jelenleg. Ami még akkor is izgalmas, ha már sosem fogunk úgy rájuk csodálkozni, mint ’97-98-ban.
Velük is elfogult vagyok, nyilván, de hát nagyjából arról szól nekem a heavy metal immár negyven éve, amit ők ma is képviselnek: energia, erő, lendület, húzós, rafinált riffek, remek énekes, és gitárszóló gitárszóló hátán. Megalkuvás nélkül, keményen, őszintén, kompetensen.
Amit még jó szívvel ajánlok:
Coheed and Cambria: Vaxis II A Window of the Making Mind
Ghost: Impera
Kissin’ Dynamite: Not the End of the Road
Knight Area: D-Day II The Final Chapter
Lalu: Paint the sky
Leatherwolf: Kill the Haunted
Pentagram: Makina Elektrika
Ring of Fire: Gravity
Seventh Wonder: The Testament
Shaman: Rescue
Skid Row: The Gangs All Here
The Hu: Rumble of Thunder
Thunder: Dopamine
Vinnie Moore: Double Exposure
Wolf: Shadowland
Végül van itt még három EP is, ami jó lett szerintem: Billy Idolé egyenesen zseniális, Kirk Hammetté kellemes, Truls Haugen pedig nagyjából azt nyomja, amit a Dream Theater is igyekszik újabban – modern, agyas zenét. Mivel négy ütős számot sokkal könnyebb összehozni, mint tizenkettőt, ezeket nem lenne fair a listára feltenni, de azért érdemesnek érzem megemlíteni őket.
Koncert:
Az évet a Classicával kezdtem és zártam. A Kiss Zoli 50-en még egy rövidített műsort nyomtak, december viszont már egy átfogó áttekintést adtak az életművükből egy remek klubbuli keretében. A magyar vonalat képviselte még a Kiss Forever Band és az Iron Maidnem (akkor még szintén Zolival), valamint Rudán Joe. A Dream Theater is tetszett, más volt a buli ezúttal a megszokottnál, de ki pakolja tele 10 perc feletti eposzokkal a műsorát, ha nem ők?
A Judas Priest nemigen tud tévedni manapság, a Saxon is nagyon kellett már, a Mercyful Fate (plusz Death Angel) pedig egy régi álmot váltott valóra, ti. látni őket élőben. A Maiden az Maiden, hiába volt nagyjából ugyanaz a show és setlist, mint néhány éve Sopronban, nem lehetett őket kihagyni! Amíg játszanak errefelé, én ott leszek. Wilsonnal ütött az Arena is, és hát végül a Volbeat is odatette magát - ha nem is minden jön be nekem, amit manapság művelnek, ez a koncert azért jó volt.
Szóval a zenére összességében nem lehetett panasz 2022-ben, ha már minden másra igen. Ez is valami.
Kotta