Ma már 2017 van!
Ja, és el ne feledkezzünk a kötelező kívánságról, blogunk minden tagja nevében!
Dionysos Rising
TOP 15 (2016) – Túrisas
Az történt megint, hogy relatíve kevés új zenét hallgattam, ugyanis ismételten meg kellett tapasztaljam, hogy van még néhány lemez és előadó az elmúlt évtizedekből, akik valamiért kimaradtak, tehát a magamra kirótt mulasztási bírság értelmében be kell szerezni a lemezeiket és időt kell szánni az ismerkedésre. Ilyen pl. Frank Marino gitáros, akit ugyan ismertem, de nem eléggé, tehát év végére totálisan rákattantam, ami sok időt elvett az újaktól. De nem egyedül viszi el a balhét, említhetném akár az év DVD-jét nekem leszállító (ezzel végre meg is szerettem őket) KISS-t vagy az Exodust is, akikkel mostanában sokat bontottam együtt a falat, de akár a finnországi "tanulmányút" után időrablóként bejelentkező Michael Monroe-t is. Volt megint gitározgatás is, sőt olyan is van – meglepően sokszor –, hogy semmi másra, csak csendre van szükségem. A blogtársakkal ellentétben nem gondolkodtam azon, hogy gyengébb volt-e ez az év a tavalyinál, ha jött valami idei kincs (jött...), az beragadt napokra a lejátszóba.
Nem osztom Tartuffe véleményét, noha igaza van. Mára a csapat totálisan elhagyta a "tuniszi Symphony X" skatulyát, de így van ez jól. Megvan végre a saját orientális hang, kivétel nélkül óriási dalok, nekem csont nélkül ez az év lemeze.
2. Nick Johnston: Remarkably Human
Nagyon eltalált engem ez a Miki fiú a Stratocasterével. csodálatos hangulata van a muzsikájának. Tényleg mindenkinek ajánlom, nemcsak az instrumentális anyagok szerelmeseinek.
3. Vivaldi Metal Projekt: The Four Seasons
Valahogy elsikkadt ez a megjelenés a hazai rocksajtóban, pedig nem bárgyúskodta el a projektet az olasz ötletgazda-billentyűs Mistheria egy kicsit sem. A lényeg, hogy egy nagyszabású nemzetközi produkció született felsorolhatatlan számú közismert közreműködővel, ahol is a fókuszban a maga a Mű áll természetesen, de mindebből, a jellegzetességek, fő motívumok meghagyása mellett, énekes, kórusbetétes dalok készültek, nem sampler, hanem hús-vér kórusokkal, zenekarral és megannyi virtuóz szólistával. Mi sem maradtunk ki, Illényi Katica is a csapatot erősíti. Bivaly.
4. Dream Theater: The Astonishing
Finoman szólva is megosztó lemezt sikerült tető alá hozniuk ebben az évben, afféle szeretem/gyűlölöm anyagot. Én előbbiek táborát erősítem.
Sok-sok éve, azzal a bizonyos szóóval (gyk. Superstitous) eldőlt, hogy mi nagy barátok leszünk. Így is történt, nagy fájdalom, hogy képes volt hosszú évekre eltűnni. De újra itt van, hát örülünk, Vincent….
6. Fair Warning: Pimp Your Past
Rendben, pici csalás van benne, mert ezek az újra feljátszott klasszikus dalok, de a lemezen 2016 szerepel, innen pedig nem érdekel. Fel nem fogom, hogy nem lettek (még jobban) világhírűek ilyen dalszerzői és hangszeres kvalitásokkal. Engelke for prezident!
7. Steve Vai: Modern Primitive
Nincs mit mondani, szinte kötelező lista-szereplő, ha aktuális megjelenése van. Géniusz, zseni.
Cimborától érkezett egy dedikált lemez az USA-ból, telis-tele további jóságokkal, pl. névre szóló pengetők, de nem (csak) ezért listás, hanem alanyi jogon is. Ebből a minőségi hard rockból soha nem elég, és átkozottak legyenek, akik folyamatosan a megújulást kérik számon a rockzenétől. Ki van az már kérem találva, nagyon is jól.
9. Yngwie Malmsteen: The World On Fire
Mindent elfogadok, produkciós szempontból minősíthetetlen szar, sőt a dalok is nagyrészt felejthető fércmunkák. de mit csináljak, ha 4-5 dalt viszont folyamatosan hallgatok a lemezről, a "Nacht Musik" pedig – tudom, hogy erős kijelentés, de vállalom – életem végéig el fog kísérni.
10. Volbeat: Seal The Deal & Let's Boogie
Azt hittem, hogy gyorsan kiégnek, de rám cáfoltak rendesen, én pedig belátom a tévedésem. Mindig jólesik őket hallgatni, főleg, hogy gitárposzton ekkorát erősödtek.
11. Testament: Brotherhood Of The Snake
Nem nagyon tudok egyetlen elégséges okot arra, hogy kimaradjon a listából. Ja, egyet mégis: ha valaki nem szereti a thrash-t.
12. Almanac: Tsar
Érdekes kettősség, mert szinte mindenki egyetért abban, hogy egyelőre benne maradt a lehetőség a csapatban, ugyanakkor mindenki elismeri, hogy amit kellett és várható volt, azt tulajdonképpen leszállították. Magam is ezt gondolom.
13. Metallica: Hardwired… To Self-Destruct
Ez tényleg jó lett, főleg ahhoz képest, hogy Kirk Hammett gyakorlatilag értékelhetetlen teljesítményt nyújt hosszú évek óta. Szerencsére ezen a lemezen epizodista, kizárólag a "szólókat" nyomta fel, de ott meg veszek mindig egy nagy levegőt…
14. Jónás Tamás: Four Seasons – The Part1: The Spring (EP)
Tamás az egyik legjobb ember, akit ismerek a szakmában (a másik Király Pitta), emberként és muzsikusként is rendre meglep maximalizmusával, önzetlenségével, felkészültségével. A lemez pedig önmagában is nagyszerű – várjuk a folytatást.
15. Cadaveres: The Fifth House
Az egyik legjobb hazai csapat, jó dalokkal, jó megszólalással, egyéniséggel. Ez a lemez is remek lett.
TOP 15 (2016) – Garael
Örülök neki, hogy a metal-ipar alkalmazkodott elfoglaltságaimhoz és nem terhelt azzal, hogy az ízlésemnek megfelelő csodálatos albumok özönét zúdítsa rám – nos, úgy gondolom, így lehet a rosszban is megtalálni a jót, ugyanis évek óta most fordult elő az, hogy csak kínnal-keservvel tudtam igazán tetsző 15 albumot kiválasztani azokból, melyeket meghallgattam.
Lehet, hogy ez a deficit összefüggésben áll a gyíkemberek és a reklámok közé rejtett tudatbefolyásoló szerekkel – melyek Tobias Sammettet a kezdeti power-alapú operázásból zavaros, Meat Loaf-féle operettezésbe bódították – de az az igazság, hogy ennél földhöz ragadtabb a magyarázat, amit hosszas tudományos kutatómunka után ennyiben összegezhetek: így alakult.
Azt azért nem mondom, hogy ha komolyabban veszem a vizsgálatot, nem találnék indokokat, így például a számomra legkedveltebb stílus, az euro-metal trend viszonylagos megtorpanását, ami még Brazíliát is elérte, és az Angrát valamint az Almah-t progresszívabb és nyugodtabb vizekre terelte, de úgy gondolom, ez érdekli legkevésbé olvasóinkat. Sírni persze nincs okom, hiszen listám első három helyezettjéből kettő abból a súlyos, veretes hard rockból került ki, ami meghatározta zenei preferenciámat, így örömmel borultam le a Hammond orgona gyomorpüfölő hangjaival megtámogatott klasszikus gitárszólók és dallamok előtt, melyek ráadásul a korhoz viszonyított hangzással definiálták újra a stílus keménységi faktorát.
Azt mindenesetre sajnálom, hogy a statisztikák szerint blogunk olvasottsága nem növekedett, aminek hátterében gonosz és rejtelmes erők húzódnak meg, de az is lehet, hogy túl kifinomultak voltunk a durvaságra egyre hajlamosabb világban, ahol az alpárisággal vegyes fröcsögést és a primitív fekete-fehér beállítódást őszinteségnek hiszik – sajnos azonban az az igazság, hogy nem vagyunk sem az ízlésformálás bajnokai, ezt a címet meghagyjuk a profi esztétáknak, hátha nyernek végre már egyszer egyetlen csatát is – másrészt igazi true underground arcok sem, akik úgy keresik a megnemértettséget, mint egyszeri politikus saját ígéretében a teljesíthetőséget. Ez persze változhat, hiszen ha Tartuffe kollega kukáját 2017-ben más tartalommal töltik meg, nem a blog profiljába nem igazán vágó thrash mesterművekkel – mert az év minden bizonnyal ezé a stílusé volt, ami még engem is egy-két zenei karikás-csapás elismerő élvezetére sarkallt – akkor nekünk is több emberhez lesz esélyünk szólni.
Így aztán ha mégsem így alakul, kitartani ki fogunk, hiszen ha az olvasók örömére nem szolgálhatunk, legalább saját magunkat szórakoztassuk, annyira még sosem voltam kétségbe esve, hogy magamat ne tudjam megdicsérni, amit lehet egyrészt ordas önbizalomnak, de lehet puszta önámításnak is vélni. Optimistára hergelődve tehát nézzük ez évi listámat, ahol remélem, lesznek olyan gyöngyszemek, melyeket megismerve az olvasók is egyetérthetnek velem: mestermunka született.
Öregember nem vénember, mondja a közismert szólás, és ha én is ilyen produktumra leszek képest annyi idős koromban, mint most Hughes, nem fogom a gyógyszeripart gazdagítani a kitüntetések kiérdemléséért. Mintha egy korábbi csodálatos munka, az Iommival együtt kiriffelt "Fused" tért volna vissza egy kicsit funkysabb kivitelben, olyan időgépet alkotva, ami magyarázatot ad Hughes formájára, és a megismételhetetlennek vélt színvonal reprodukálására.
A korosodás antitéziseként itt ez a fiatal csapat, akikben viszont éppen az a nagyszerű, hogy koruk ellenére képesek mindarra, amire régebben a nagyok. Brit alapú hard rockjuk minőségéhez persze kellett Nathan James énekes, aki ékes bizonyítéka annak, hogy a tehetségkutatók esetében lehet nyerni pusztán jó hanggal is, és az ottani zsűritagok szerint a stílus nem hat láb mélyre eltemetni való szemét, aminek kijelentéséért itt Magyarországon két építőipari vállalatnak is beletörött a bicskája a megrepedt plafon kiigazításába.
Magali Luyten megvalósította a női body-builderek álmát: muzikális izmozásban utolérte – mit utolérte?! –, túl is szárnyalta a tesztoszterontól duzzadó férfi mezőnyt, és kiválóan bizonyította, hogy a gótikus szopránok és operázó triládák között helye van egy ilyen hangnak is. Igazságtalanok lennénk azonban, ha nem említenénk a hölgy mögött álló férficsapatot, akik képesek voltak egy Dio-klón távozása után ezt a lépést megtenni. Ez pedig van olyan férfias, mint Luyten kisasszony izomfeszítése.
Nincsen listám Primal Fear nélkül. A három gitárossal is felálló erőműhely nem képes hibázni, és az külön erény, hogy még a Frontiers kiadó sem tudta az ezúttal szigorúbb oldalát felvillantó csapatot egyenprodukcióra késztetni. Talán azért, mert nincs köztük Alessandro Del Vecchio.
Jóllehet, ezt megelőző albumuk jobban tetszett, a német power csapat ezúttal is jól "brainstorming"-ozott ahhoz, hogy elnyerjék a rajongók elismerését – többek között az enyémet. Szerencsére Andy B. Frank nem tartalékolta a muníciót az Almanacra, de hát miért is kellene tartalékolni annak, akinek bőven adott az ég!? Mondjuk tehetséget.
Na végre, egy elvárásaimnak megfelelő euro-power album, ahol két csodapacsirta is képes a szlovák legénységet Perzsiába varázsolni. A visszatérő Olaf Haye és az év felfedezettje, Herbie Langhangs így nyugodtan jelentkezhetnek a teleportálás megvalósításáért járó Nobel-díjért – persze elméletben. Ott pedig minden lehetséges.
A másik stílus-preferált bandám, akik a cím ellenére sem szellemeskedték el a dolgot, sőt: a néha blastbeatbe fúló ritmusok olyan szigort kölcsönöztek a végeredménynek, amit sem a dallamok, sem egy kvázi ABBA sláger elmetálkodása nem tudott enyhíteni.
Bár Túrisas szerint csak egy közepes tehetségű iparos, aki jól elbűvészkedik azzal, ami van, én egy évig hordanék vasálarcot, ha lenne még öt olyan magyar heavy metal gitáros, aki képes a hangszerkezelés mellett ilyen dallamokat is írni. Persze lehet azt is mondani, hogy ilyen énekessel könnyű: Diego Valdez ismét megmutatta, hogy a Pampák királyát nem a TV-ben kell keresni.
Nem lehet a fiúkról azt állítani, hogy elkapkodnák a dolgokat, de akkor legalább minőséget szállítanak le. Az AOR környezetből power istenné avanzsáló énekes és az instrumentális szekció ismételten bizonyította, hogy igenis lehet mézédes dallamok mellett üllőt kalapálni és az előállított himnuszok egységét látva egy komplett Manowar kreatív csapat fakadhat sírva.
Kamelot és Nevermore? Na neeee. Pedig de. A Sunburst legénysége megmutatta, hogyan lehet fából vaskarikát gyártani. És most ezután mondjátok, hogy a zene nem műszaki tudomány.
A csapat második albuma úgy rúgott tökön, hogy még élveztem is. Nem, nem vagyok mazochista, de Corabiék idei produkciója minden lazaságot sugárzó, beleszarok attitűdje ellenére is üt, mint kezdő bokszoló orra az ellenfél öklét.
Akármit csinálnak, nem tudok rájuk haragudni. Jóllehet, sokan az ezt megelőző albumot túl piacorientáltnak találták (eladták magukat a szemetek…), nekem az is tetszett. Mint ahogy a gyökerekhez visszakanyarodó új album, ahol a kezdeteket a metal n’ roll jelenti és ahol egy fémiskolát megjárt Elvis búgja a mikrofonba a táncra buzdító melódiákat.
Lehet a csapatot az orientális, vagy folkmetal igazi művészeinek nevezni, a mostani album giccsértéke azonban akkor is magas. Még szerencse, hogy nem vagyok esztéta, akinek legörbülő szájjal kéne visszafognia magát, nehogy együtt dúdolja a szinte geil dallamokat a varázslatos hangú énekessel.
Az olasz együttes gyűjteményes anyaga felér egy igazi metal-operával – már ha a szereplők számát nézzük, meg akkor is, ha a színvonalat. Persze egy jó metal-operával. Scheepers, Basse, Cooper, Papathanasio… lehet egy ilyen névsorral mellérúgni? Lehet, de az olaszok nem hiába jók a fociban, ezúttal is teletömték a kaput.
Igazi megosztó album, ami kapott hideget, meleget – tőlem inkább utóbit, már ha a szeretetet melegnek képzeljük. Urban breed ezúttal kissé melodikusabb arcát villantotta fel, pedig volt ő már igazi metal vámpír – Bloodbound – is. Az, hogy ezúttal szó sincs keménykedő horrorról, nem igazán bánt, pedig igazi geek vagyok, ha rémmesékről van szó.
A magyar metal életet bevallom, nem igazán követtem, a Pokolgép valamint a Dariada albuma persze tetszett, és Dr. Weisz praxisára is kedvvel jelentkeztem be, de az Asphalt Horsemen a kötelező ájulásos kánon ellenére nem igazán jött be – amitől persze még kiváló a produktum –, és a Wisdom is csak arra volt képes, hogy leszállítsa ezt megelőző albumának gyengébb verzióját – az egyéb stílusokat pedig nem követtem figyelemmel. Remélem, hogy jövőre pár sornál többet is tudok majd írni a hazai megjelenésekről, amiket tekintve a Noctistól, a Virrasztóktól és a Nevergreentől várok nekem tetsző minőséget. (Természetesen nem fogok elszontyolodni akkor sem, ha olyan meglepetés ér, mint az ismeretlenségből felbukkant Flood In The Desert idei albuma.)
A csalódásokat most sem tudtam kikerülni: az Avantasia először nem került fel a listámra, valószínűleg a bevezetőben említett okoknál fogva, és a Rhapsody Of Fire is csak light verzióját tudta produkálni valamikori teljesítményének. (Majd meglátjuk az új énekessel!) A Civil War mélyrepülése igazi bukta volt – most kaptam a hírt, hogy az együttes lényege, Nils Patrik kilépett, valószínűleg ő is érezte azt, amit én – esetleg olvasta a kritikámat és önvizsgálatot tartott.
Végül: mit is kívánhatnék a következő évre? Természetesen, hogy mindenki találja meg a neki tetsző stílusok kiemelkedő albumait – minél többet, csak a pénztárca, és a bitek bírják elegendő tartalékkal.
Garael
TOP 15 (2016) – Tartuffe (a.k.a. Anton Ego)
Meglehetősen furcsa év volt 2016. Rengeteg lemez jelent meg idén, köztük nagyon sok jó lemez, de sajnos kevés igazán kiemelkedő alkotás. A lista összeállítása ennek megfelelően erősen függött a pillanatnyi hangulattól, az éppen ügyeletes kedvencektől. Figyelembe kellett venni bizonyos objektív teljesítményeket az együttesek, muzsikusok saját életművéhez viszonyítva (pl. Metallica, Redemption), mint ahogy annak szubjektív mércéjét is, hogy az adott lemezt mennyi ingerenciám volt hallgatni az elmúlt hónapokban (és előreláthatóan mennyit fogom hallgatni az elkövetkezendőkben). Ahogy öregszem, úgy körvonalazódnak előttem egyre élesebben az igazságosságnak újabb és újabb kontúrjai, s tűnök egyre rapszodikusabbnak, elfogultabbnak ítéleteimben (még magam előtt is).
Az olvasó megnyugodhat, ez a lista nem ultimátum a közízlésnek, nem megkérdőjelezhetetlen etalon, nem az égből szállott alá kőtáblákba vésve, inkább csak ajánlás azoknak, akik az év végéhez közeledve még egy utolsó pillantást akarnak vetni a bőséges fölhozatalra, hogy szemezgethessenek belőle. Egyre kevesebb idő és energia jut egy-egy album dédelgetésére, ízlelgetésére, néha jól jön egy kis emlékeztető, egy újabb esély arra, hogy önhibánkon kívül sekélyes élményeinket érdemben elmélyítsük.
Annak, aki olyan közelről és olyan rendszeresen követi az általunk preferált műfaj(ok) történéseit, mint mi, már egy ideje föltűnt, hogy a "piac" telített, a "szakma" stagnál. Ennek millió egy oka van, aminek fejtegetésébe most nem kezdek bele. Miközben (botcsinálta) ítészként, elkötelezett rajongóként ezzel már évek óta tisztában vagyok, az idén először tudatosodott bennem igazán, teljes életnagyságban ez a "szaturáció". Azon kaptam magam, hogy ha nem "szakmáztam", nem a blog bejegyzésekre készültem, egyre többet hallgattam át más műfajokba (egyébként is szoktam), sőt bizonyos időszakokban többet és szívesebben hallgattam pl. jazzt. Aki a muzsikát önmagáért szereti, nem lehet stílus-náci, szakbarbár, fémszívű nyárspolgár; illik kitekintéssel rendelkezni más műfajok, stílusirányzatok felé, és nem ördögtől való néha (horribile dictu) egy kis igényes poppal, nagyon sok jazz-el és még több klasszikus zenével pihentetni, tágítani. Mindazonáltal maradok lényegében és tisztelettel az, ami: gyógyíthatatlan rocker.
Ilyen minőségemben állítom, hogy 2016 nem lesz emlékezetes, legendás év a rock/metál történelemben, én mégis mindig emlékezni fogok rá, és sajnos nem jó szívvel. Az idén jelent meg ugyanis az első (és tartok tőle, nem utolsó) olyan Dream Theater lemez, amivel a kritika megírásáig megannyiszor gyötörtem magam, azután úgy, ahogy van, ad acta tettem gigantikus zenei könyvtáram alfabetikus rendszerébe. Azóta is ott porosodik a polcomon a "D" alatt; képtelen vagyok elővenni, annyira fáj még az emléke is. Corruptio optimi, pessima – mondja a latin: a legjobbak romlása a legszörnyűbb. Ennél már csak kisebb csalódások érhettek: volt is néhány, bár köztük kétségkívül az egyik legfájdalmasabb az általam hosszú évek óta a Dream Theaternél is jobban kedvelt Circus Maximus "elMUSEosodása". Ki látott már olyat, hogy egy Circus Maximus album nem kerül be a top15-be?
De nem szabad folyton a negatívumokon kattogni, meg kell tanulni örülni is, méghozzá az olyan nagy legendák sikeres visszatérésének, mint pl. a Fates Warning, vagy a nálam stabil 15+1-es Metallica. Nem kevésbé örvendetes egy váratlan helyről érkező kellemetes ajándék, mint pl. az Almah bronzérmes albuma, vagy pl. az a hallatlan esély, hogy az Extreme 1990-es klasszikusát (Pornograffitti) teljes egészében "újraélhetjük" (már amennyiben egy DVD-n, Blu-ray-en rögzített koncert élőnek mondható).
Ezzel a listával kívánok minden olvasónknak, rendszeres vagy alkalmi látogatónknak, valamint kollégáimnak Békés, Áldásokban Bővelkedő, Boldog Karácsonyi Ünnepeket!
TOP 15:
Nem volt kérdés, hogy az aranyérmet idén a Karmakanic nyeri el, és ez nem azért alakult így, mert a 2016-os mezőny nem lett túl erős (pedig nem lett), hanem mert Jonas Reingold egy világraszóló, párját ritkító géniusz. A címadó "teremtés eposz"-opusz a szerző bónusz DVD-n található kommentárjával igazmondásom cáfolhatatlan bizonyítéka. :)
Készséggel elfogadom, hogy a Haken nem éppen rádióbarát közönség-kedvenc, sőt, még a progresszív műfajon belül is megosztó jelenség, de kivételes zeneiségüket elvitatni nem lehet, és az "Affinity" évek óta a legjobb, legváltozatosabb nagylemezük, amelynek instrumentális verziója csak "olaj a tűzre".
Nekem egyértelműen ez az év meglepetése, méghozzá két okból. Alapvetően nem egyedi, címlapokat követelő anyag, mégis képtelen vagyok leszakadni róla; az első számtól az utolsóig, ugratások nélkül fogyasztom. A másik, hogy Mr. Almah (Edu Falaschi) eddig – ha megfeszült is – maximum 40%-osan tudta lekötni a figyelmem. Ellenben most…
4. Fates Warning: Theories Of Flight
Nem biztos, hogy objektíve indokolt ez a helyezés, de a "Theories Of Flight"-tal a Fates Warning is az idei nagy visszatérők közé sorolandó. Az együttes engem "A Pleasant Shade Of Grey", azaz, 1997-óta nem talált el ennyire. Modern, arányos hangzás, lüktető ritmusok (Bobby Jarzombek kitűnő választás volt), komplex, mégis fogós dallamok… Mi kell még?
5. The Neal Morse Band: The Similitude Of A Dream
A lelkendező, "világmegváltó” duma felesleges és csalóka, de ebben a formációban olyan muzsikusok és olyan dalszerzők dolgoznak, akik nehezen tudnának hibázni. Neal Morse meghökkentően termékeny szerző, de egy ilyen volumenű anyag még tőle sem szokványos. Óriási vállalás, amire szerencsére nem illik a közmondás: aki sokat markol, keveset fog.
6. Eric Gillette: The Great Unknown
Neal Morse gitárosa… Tovább is van, mondjam még? Ez már önmagában is fegyvertény, de Gillette – úgy látszik – nem szeret idegen tollakkal ékeskedni, inkább megmutatta szólóban (pontosabban egy másik, nem kevésbé kompetens csapattal), hogy saját jogán is helye van a legnagyobbak között. Prog-rock/metál jutalomjáték…
A botrányosan gagyi szövegvilágot leszámítva az Eden’s Curse az adott műfaj egyik legszimpatikusabb bandája: folyamatos fejlődés jellemzi őket, Nikola Mijic énekessel belenyúltak a tutiba, és Christian "Chrism" Pulkkinen billentyűs is lökött egy nagyot a formáció szekerén. Ha 2013-ban fölkerültek a listámra, akkor most főleg itt a helyük.
Sokan (talán én is) többet vártak ettől a formációtól, de nem igazán tudom, hogy mit. A fehérorosz zseni most is azt és úgy csinálja, mint a Rage-ben, sőt az énekesek messze jobbak Peavy-nél. Akkor miért nem fogtam totál padlót tőle? A mai napig képtelen vagyok ésszerű magyarázattal szolgálni. Ez persze nem jelenti, hogy az album gyönge lenne vagy keserű csalódást okozott volna, csak éppen egy Smolski kaliberű varázslótól valami merészebbet, mágikusabbat kíván a tisztelt nagyérdemű. Vielleicht das nächste Mal, Herr Smolski!
Normális esetben egy Myrath lemeznek nálam minimum az első ötben kellene szerepelnie, de a "Legacy"-t nem tekinthetjük a tunéziai proggerek csúcsteljesítményének. Nekem kezd az egész egy kicsit kommersszá, sablonossá, kiszámíthatóvá válni (szerintem sürgősen lépniük kellene valamit), de még így is üde színfolt az egyre szürkülő szakmai közegben.
Lényegében a DGM-ről is ugyanazt tudnám elmondani, mint a Myrathról, de a Mularoni-Casali páros egyszerűen annyira parádés, hogy még enyhe fokú elégedetlenségem ellenére sem tudok megorrolni rájuk. A "The Passage" ráadásul itt-ott (főleg az elején) egész ígéretes dolgokat villant föl. Remélem, a darálót finoman visszafogva a jövőben egy kicsit több teret, levegőt biztosítanak az ének és a dallamok kibontakozásához.
Ki gondolta volna, hogy Mark Tremonti bármilyen minőségben vagy formációban fölkerül a listámra? Én biztosan nem! Ez bizonyos értelemben még az Almah dobogós helyezésénél is nagyobb meglepetés. Nincs mese, porból lettem, és visszatérek a porba (ashes to ashes, dust to dust…). Több szempontból sem az én zeném, de minden törvényszerűséget megbontva újra és újra ide tévedek iPod böngészés közben. Itt most nem a hideg számítás, hanem a zsigeri vonzalom döntött.
Glenn Hughes 65 évesen is fiatalos, utánozhatatlan tehetség a szakmában, plusz egyik személyes kedvencem, és bizony 20 éve nem csinált ilyen jó lemezt. Ezek után hogy is hagyhattam volna le a listáról?
13. Jónás Tamás: The Four Seasons – Part 1: Spring (EP)
Nagyon örülök, hogy végül sikerült egy magyar munkát is fölpattintani a toplistára, jóllehet nem szokásom EP-ket egy kalap alá venni teljes albumokkal. Ez azonban egy rendkívül ambiciózus négyrészes projekt első fejezete, aminek a hallottak alapján készséggel megelőlegeztem a bizalmat. Nem szokványos instru gitár anyag, nem akar mindig és mindenáron virtuóz lenni (noha az), amúgy manapság divatosan ambientes, de elképesztően zenei az egész.
14. Redemption: The Art Of Loss
Nem tökéletes a hangzás, de a neves vendéggitárosokkal megspékelt album kb. 10 éve a legjobban sikerült Redemption anyag, méghozzá úgy, hogy az utóbbi időben mindkét eredeti gitárost súlyos egészségügyi problémák sújtották. Az is valamiféle rekord, hogy ez már a második toplistás lemez, amin Ray Alder énekel (elárulom: a másik a Fates Warning). Jó éve volt, na!
15. Thunderstone: Apocalypse Again
Bevallom, ez a retrós, kicsit vértelen és sablonos megközelítés nem vett éppen le a lábamról, viszont újra Pasi Rantanen énekel a bandában, s ez az egyik régi vágyam (kritikai javaslatom) örömteli beteljesülése. Rantanen (kvázi a finn Jorn Lande) szerencsére egy másik színvonalas projektben is föltűnt az idén (i.e. King Company – One For The Road).
15+1. Metallica: Hardwired... To Self-Destruct
Alapvetően sohasem voltam elkötelezett Metallica fan, de amit el kell ismerni, azt el kell ismerni. Ha ezek az öregfiúk tényleg odateszik magukat (márpedig most odatették), akkor az egész világnak illik fölkapni a fejét. Csak Kirk Hammett vonulna már nyugdíjba!
Egyéb figyelemreméltó megjelenések, ajánlások:
Steve Vai: Modern Primitive + Passion And Warfare 25th anniversary edition
Kee Marcello: Scaling Up
Pretty Maids: Kingmaker
The Dead Daisies: Make Some Noise
King Company: One For The Road
Shakra: High Noon
Treat: Ghost Of Graceland
Devin Townsend Project: Transcendence
Dynazty: Titanic Mass
Claudio Cordero: Quasar
Kansas: The Prelude Implicit
The Chronicles Project: When Darkness Falls
Headspace: All That You Fear Is Gone
Sixx:A.M: Prayers For The… Vols. 1-2
Jonas Lindberg & The Others: Pathfinder
Astrakhan: Adrenaline Kiss
Evergrey: The Storm Within
Theocracy: Ghost Ship
Avenged Sevenfold: The Stage
Nordic Union: Nordic Union
Avantasia: Ghostlights
Noveria: Forsaken
X-Panda: Reflections
DVD-k:
Extreme: Pornograffitti Live 25 – Metal Meltdown Live! – At The Hard Rock Casino Las Vegas
A.C.T: Trifles And Pandemonium
Seventh Wonder: Welcome To Atlanta Live 2014
Csalódások:
Abszolút értelemben:
Dream Theater: The Astonishing
Orphaned Land & Amaseffer: Kna'an
Relatíve:
Circus Maximus: Havoc
Opeth: Sorceress
Serious Black: Mirrorworld
Dario Mollo's Crossbones: Rock The Cradle
Cloudscape: Voice Of Reason
TURI: Silent Night (Rock guitar cover)
Minden kedves olvasónknak békés, boldog, zenében gazdag ünnepet kívánok!
Túrisas
Lordi: Monstereophonic (Theaterror vs. Demonarchy) (2016)
Kiadó:
AFM Records
Honlap:
www.lordi.org
Őszintén szólva, a Lordit már azelőtt ismertem, hogy megnyerték volna az Eurovíziós Dalfesztivált. Az persze nem kérdés, hogy Metálországban ez egyáltalán nem erény – már hogy egy metal csapat elindul egy ilyesfajta megmérettetésen, ami közelebb viszi az egyszeri emberfiát a pokolhoz, az ördöghöz, mint két légiónyi black metal együttes –, ám az tény, hogy nagyot lendített a zenekar ismertségi fokán (persze nem a "civilek" körében, mert nekik továbbra is csak egy egzotikus freakshow szereplői maradtak.) A Lordi azonban kihasználta a lehetőséget, és sikeresen betonozta be magát a másodvonalas csapatok bajnokságába, amihez természetesen hozzájárult az Alice Cooper-féle zenei és vizuális hagyományok modern formába öntése, a vitathatatlan dallamérzék, és az az (ön)irónia – vagy geek attitűd –, ami – ha a filmes analógiát vesszük – jóval előbb juttatta eszébe a hallgatónak a Hullajó könnypotyogtatósan röhögős burleszkjét, mintsem az Ördögűző kortalan iszonyatát.
Én körülbelül az első négy albumig figyeltem pályafutásukat, de egy-egy szerzemény továbbra is képes volt kicsalni belőlem a mosollyal együttes figyelmet – lásd ügyeletes kedvencek –, hiszen a főnök, Mr. Lordi remekül sáfárkodott a show-elemeken túli viszonylagos szűk zenei eszköztárral, és szinte minden lemezükön sikerült két-három olyan slágert összehorrorkodniuk, ami bármelyik rock-diszkóban táncra késztette a nagyérdeműt.
A Lordit persze nem lehet komolyan venni – amire sikeresen rá is játszottak –, bár mint minden geek, az énekes-bandavezér valószínűleg tényleg, önmagáért is élvezte a dolgot, talán ez az, amitől el is hitte, hogy akkor más is így van vele, így itt az ideje annak, hogy kilépjen a gyermek-kompatibilis, ironikus világból, és egy jóval komolyabb és komplexebb zenei horror-közeget vegyen célba.
Biztos vagyok benne, hogy Mr. Lordi fő példaképe, Alice Cooper mellett ott borzongat King Diamond is, így az új irány adva volt. Sajnos a váltáshoz csak három dolog hiányzott: a vokális, instrumentális és hangulatteremtési képesség, bár egyesek szerint e nélkül is lehet maradandót alkotni, ám gyorsan lelövöm a poént: Lordiéknak nem sikerült. Ez persze borítékolható volt, Diamond mester megidézésébe jóval felkészültebb csapatok is belebuktak, hiszen ehhez nem elég a jelmez, a táncolható primitív ritmusok gépies döngölése, és a tulajdonképpen édeskés dallam – a sikerhez átlényegülés kell, egy olyan belső indíttatás, ami a személyiségből és a tehetségből fakad, ezért az utánzás szinte lehetetlen.
Az új Lordi lemez második felén tehát, meghökkentő módon, az ütős, rövid himnuszok után egy valószínűleg összefüggő metal-musical következik, hosszúra nyújtott, epikusnak vélt szerzeményekkel, amire a hallgató csak felvonja a szemöldökét: micsoda? Egy Lordi lemezen 6-7 perces összetettnek szánt, színpadias szenvelgések, ahol a szereplőket a korlátolt hangi adottságokkal rendelkező, és hát színésznek sem éppen tehetséges énekes egyedül szólaltatja meg? Ráadásul a főnök, miután rájön, hogy képtelen hideglelős borzongással telelehelni a lemezt, Meat Loaf irányába fordul, így kerül a jó öreg fasírt a zsabós világból valamiféle horror katyvaszba, ami minden, de nem ijesztő – és ami ennél még nagyobb baj: szórakoztató sem. A Lordi komolyra vette önmagát, amiből kisülhetett volna még valami érdekes is, de a végeredmény így rettenetes lett, és a szónak nem annak az értelmében, ahogy Mr. Lordi szerette volna. A "Monstereophonic" tipikus esete saját magunk túlbecsülésének – esetleg a producer hiányának –, és ha lemezt meg is menti az első hat-hét dal a bukástól, ez most bizony igencsak vérszegény lett. Ami a trash horror-világban csak kivételes esetben a siker záloga.
(A video viszont érdekes lehet minden olyan horror kedvelőnek, aki a szado-mazót szívesen nézi polgári-kannibál-ihletésű környezetben – hiába, az ízlésnek nincsenek mélypontjai! :)
Garael
Dreamtale: Seventhian…Memories Of Time (2016)
Kiadó:
Rock It Up Records
Honlap:
www.dreamtale.org
"Lopni, megyünk lopni" – "énekelte" annak idején Pityinger László, alias Dopeman, de énekelhetné ezt nyugodtan Erkki Seppänen is, a Dreamtale frontembere, hiszen a most kiadott dupla albumukon annyi "ihletett" dallamot találunk, amennyiből nyugodtan megrendezhetnénk a "Ki ismer fel több megidézett együttest" kvíz-műsort – jutna rá egy egész hétre muníció. Az, hogy mégsem tudok igazán rájuk haragudni, két dolognak köszönhető: egyrészt, mert nem titkolják, és már a klipnóta is akkora ordas Helloween nyúlással próbál rendet tenni a fejekben, hogy az már túlmutat a plagizálás sumákságán, másrészt mert…hát, mert egészen jó dalokat írtak.
Bevallom, először vacilláltam, hogy melyik happy-metal csapatról írjak, a Freedom Call idei, jól sikerült vidámkodásáról, vagy a Dreamtale-i "eposzról", de végül győzött a pofátlanság ilyen mértékű prezentálása, ráadásul az újabb álommese is van olyan jó – naná, ennyi segítő dallammal –, mint versenytársuk kiváló örömfokozója. Az persze már az első dalból kiderül, hogy a fiúk nem az acélos riffekért ragadtak hangszert, és a szintivel elővezetett dallam óriási slágerré válhatott volna a hetvenes évek diszkóiban, szinte látom magam előtt Travoltát, ahogy fehér öltönyében ördögvillát mutogatva járja a boogie-t a színes táncparketten.
Van itt hát minden, amiért szeretni és utálni lehet a stílust: egyszerű, hatásvadász, indulós dallamok, rohamvágta és galopp, első hallásra is megjegyezhető refrének, melyeket egy nyugdíjas otthonban furulyán lejátszva akár hangulati terápiaként is lehetne használni, talán csak a hangszeres játék egyszerűbb – primitívebb –, mint a példaképek ihletet hozó mesterművei. Helloween, Gamma Ray, poénosra vett és begyorsított Manowar, Running Wild, Stratovarius, Sonata Arctica és csipetnyi Lordi – jó, utóbbit csak erős túlzással lehetne klasszikusnak tartani –, mindez habkönnyű optimizmusba áztatva – egyszóval, hát nem éppen a Seventhian lett a metal "Háború és Békéje", de talán még Dosztojevszkij művészi komplexitásának említése sem idevaló.
A csapat remekül egyensúlyozik a gagyi és a szórakoztatás mezsgyevonalán, de biztos vannak, akik szerint nincs itt semmiféle határ: ez maga a gagyi szórakoztatás, már akinek örömet szerez az ilyesfajta könnyű élvezet. Mint ahogy föntebb írtam, én nem tudok velük igazán szigorú lenni, mert hiába ordítanak az ítéletet érdemlő hibák, önkéntelenül is azon kapom magam, hogy együtt dúdolom a fiúkkal a dallamokat, így aztán ha seggbe rúgom őket, jómagam is kapok belőle. Ebből pedig elegendőt szolgáltat a mai politikai kultúra – bár hallván a nyilatkozatokat, inkább az arcom ég, mint a fenekem, és e nemes testrészről legfeljebb a béka jut eszembe, ami alatt bőven megfér a verbális és írott színvonal.
De térjünk vissza az albumra, amelyről igazán többet nem is nagyon tudok írni, mert aki kedvelője a stílusnak, már a klipszámról be fogja tudni lőni az albumot, aki meg nem, az a fülét. Azt tehát, hogy mennyire elítélendő egy ilyen albummal kiállni, döntse el mindenki saját maga, én azért inkább jópofa és szórakoztató karaokénak fogom fel az egészet, mintsem ordenáré pofátlanságnak.
Garael
Seventh Wonder: Welcome To Atlanta Live 2014 2CD+2DVD (2016)
Kiadó:
Frontiers
Honlap:
www.seventhwonder.se
Tavaly jelent meg a Pagan's Mind dupla koncert DVD-je, amit a irigyelni valóan nívós ProgPower USA XV fesztivál kick-off napján vettek föl 2014. szeptember 11-én Atlantában. A norvég pogányok előtt a DGM játszott, a többi napon olyan bandák, mint a Leprous, Stratovarius, Seventh Wonder, Divided Multitude, Voodoo Circle, Jon Oliva's Pain, Masterplan, Pain Of Salvation! Szerencsére a Pagan's Mind buli fölvétele után nem szerelték le a cuccot, hanem – ha már a pénzt, időt, fáradságot invesztálták bele – esélyt adtak másnak is a föllépés rögzítésére. Ezzel a lehetőséggel élt a Seventh Wonder is, ráadásul lényegileg ugyanabban a fölfogásban: teljes egészében eljátszották karrierjük legmeghatározóbb albumát, a 74 perc hosszú "Mercy Falls"-t (2008), és mivel az első nap olyan jól sikerült, hogy nem volt szükség második nekifutásra, másnap szabadon szemezgettek a rendelkezésre álló repertoárból.
Így lett az eredetileg egy lemezesre tervezett koncert DVD-ből dupla kiadvány. Az első korongon tehát egy az egyben a "Mercy Falls" kapott helyet, amit ráadásként egy vadonat új nóta (Inner Enemy) eljátszásával zártak le. A második korongon meglepetésemre csak két nóta szerepel a legutóbbi, "The Great Escape" (2010) című albumról (Alley Cat, King Of Whitewater), javarészt a "Waiting In The Wings" (2006) anyagára támaszkodtak, plusz a végére kanyarintottak egy akusztikus medley-t. Az új kiadó (idén a Lion Music helyett a Frontiers-szal írtak alá) úgy döntött, hogy a kiadvány megjelenik egy dupla audio CDs változatban, egy dupla DVDs verzióban, és egy olyan deluxe csomagban, amely tartalmazza mind az audio, mind a video anyagot, ráadásul úgy, hogy a második CD végére fölkerült két eddig még meg nem jelent dal is (Inner Enemy, The Promise), melyek valószínűleg a most készülő új albumon is szerepelnek majd.
Látványban nem szabad sokat várni a koncerttől, már a Pagan's Mind DVD-vel kapcsolatban is megjegyeztem, hogy a többnapos, sok föllépős fesztivál színpada nincs túlcicomázva, egyetlen árva molinót lógattak be a háttérbe, és az operatőrök sem állnak a szakmai helyzet magaslatán, a beállítások nem mindig szerencsések, de előfordul, hogy a fókusszal is meggyűlik a bajuk. A hangfölvétellel önmagában nincs probléma, ebben a tekintetben inkább a zenekart érheti kritika, de ez meg alighanem ízlés kérdése. Már többször is hangot adtam azon véleményemnek, hogy Andreas Söderin retro billentyű hangszínei marha idegesítőek tudnak lenni; engem rendszerint gyermekkorom tipikus játékára, az ún. melodikára, más néven szájzongorára emlékeztet. A stúdiólemezekhez képest kellemetlen meglepetés, hogy most Johan Liefvendahl gitárja sem szól olyan jól: az én elvárásaimhoz képest kicsit tompa és kásás a hangzás. Nagyjából és lényegében csak a banda főnökének és legfőbb meghajtó motorjának, Andreas Blomqvistnek bőgője szól kifogástalanul.
Mindezek ellenére az összkép azért nem olyan lehangoló. Egyrészt egy magyar rajongónak vajmi kevés esélye lesz valaha is élőben látni a csapatot, másrészt a bő két órás anyag azért királyi lakoma egy igazi rajongónak. Azon különben nagyon meglepődtem, hogy az amerikai közönség alkalomadtán ordítva énekli együtt Tommy Karevikkal a nem könnyen megjegyezhető dallamokra ültetett, nehéz prozódiájú szövegeket. Talán nem esszenciális kiadvány, de mindenképpen hiánypótló. Csak remélni tudom, hogy azok a nem mindig jól kezelt kamerák más együttesek föllépésén is forogtak...
Tartuffe
Nightmare: Dead Sun (2016)
Kiadó:
AFM Records
Honlap:
www.nightmare-metal.com
A metal alapvetően maszkulin műfaj. S hogy most a gótikus-szimfonikus csapatok rajongóinak tömegei fognak hangos anyázásba? Kérem, ha korunk politikai életében az aktívak részére megengedett a kognitív disszonancia, nekem miért is lenne tiltott? Persze aztán könnyedén kap tockost az ember, ha kizárja saját, meggyőződéséből adódó világából mindazt, ami nem passzol oda, és az én fejem is zúg attól a hangos pofontól, amit egy hölgy adott a Nightmare révén – kész rémálom – a realitás ignorálásáért.
Itt van hát egy érdekes nevű női énekes – Magali Luyten – (Tartuffe kolléga is utal rá az Eternal Idol kritikájában), aki a bennfentesek részére még az Uli Kusch-féle Beautiful Sinből lehet ismerős – ahol a Pagan’s Mind tagjai is bizonyították, hogy nem csak a progresszív metálban kiválóak –, s aki képes annyi tesztoszteronnal szolgálni, mint a nyolcvanas évek akció-film hősei együttvéve.
A Nightmare tehát jól választott, ami már csak azért is meglepő, mert francia eleganciával eltávozott ex- énekesüket nem gondoltam volna, hogy ilyen huszárvágással képesek pótolni: Joe Amore ugyanis nem csak hangban, de kinézetben is igazi Dio-klón volt, aki amolyan replikáns brandként tudta az együttes létét beleégetni a metal köztudatba. Nincs információm, mi lehetett az oka Szerelem Józsi kiválásának, hiszen Now Or Never nevű új bandájában tulajdonképpen ugyanazt játssza, mint egykor itt, de ez most a kritika szempontjából nem is érdekes.
És most jöjjön a lényeg: valószínű, hogy Magali érkezése okozta a kreatív csapok megnyitását, de a "Dead Sun" messze a legjobb albuma a csapatnak, ami a tekintélyes diszkográfiát nézve nem lebecsülendő teljesítmény. Bár eddig sem a könnyedebb megközelítésű euro-metal terepén bolyongtak, ám ami az új albumon tapasztalható, az inkább áll közelebb a Nevermore sötét-súlyos világához, mint amit eleddig bármikor produkált a banda: ez a kompromisszummentes, groove orientált fémzene már néha túl is mutat a power keretein, még akkor is, ha az ikergitáros megoldások a klasszikus stílusokat is felidézhetik a hallgatóban.
Magali pedig mindent megtesz, hogy bizonyítsa a nők jelenlétének jogosságát a súlyosabb muzikális vizeken, s bár odáig nem megy el, mint kolléganői az Arch Enemy-ben, de rekedtes, bömbölő hangjához néha extrém színeket is társít. Igazi vadmacska, mondhatnánk, de jobban illik ide az oroszlán szó, illetve illene, ha egy oroszlán képes lenne olyan fülbemászó dallamok prezentálásra – melyek a kemény riffek és ikergitáros reszeldék között még jobban ütnek –, amitől olyannyira emészthetővé válnak a gyakran gonoszkás instru-elemek. Most persze legyinthetnek az ortodox keménykedők, akik szerint az emészthetőséget hagyjuk meg a gasztronómiának, és a dallamok csak arra valók, hogy elpuhítsák a true rockert, de itt messze nem erről van szó. Hallgasd csak meg a nyitó "Infected" refrénjét, vagy a záró, echte Nevermore slágert: nem hiszem, hogy a lejátszottak hallatán egy csinos fruskával eltöltött bájcsevej, vagy a popzene jutna az eszedbe. Hatásvadászatról talán csak a gyermekkórust felvonultató "Seeds Of Agony" esetében beszélhetünk, bár úgy gondolom, ha egy lemezen egy ilyen dal képviseli az érzelmi térdrogyasztót, akkor nem szégyen rápillantani gyermekünk fotójára, esetleg visszagondolni az általános iskolára, ahol bárcsak ilyen kórusműveket kellett volna előadni úttörő dalok helyett (bár azok is jók voltak).
Nem hinném, hogy a Nightmare ismertebb lesz ettől a lemeztől – sajnos –, de ha már csak annyit elértek, hogy néhány Dionysos Rising olvasó megjegyzi a nevüket, már megérte ezt az ajánlót megírni. És nem csak a hölgyekkel szemben tanúsítandó udvariassági okokból.
Garael
Eternal Idol: The Unrevealed Secret (2016)
Kiadó:
Frontiers
Honlapok:
www.eternalidol.it
facebook.com/eternalidolband
Egy újabb projektet (bandát) köszönthetünk a Frontiers kiadó rosterén, amelynek kreatív magját Nick Savio képezi egy személyben. Savio, aki zeneszerző, gitáros és billentyűs egyszerre, hosszú évekig próbálkozott (nem sok sikerrel) egy Hollow Haze nevű bandával, majd "meglovasította" Fabio Lionét a Rhapsody Of Fire-ből (szegény Alex Staropolira nagyon rájár a rúd mostanság), hogy a női énekes, Giorgia Colleluori mellé legyen egy férfihang is a bandában. Előttem még nem tiszta, hogy az Eternal Idol Savio számára csak projekt, vagy egy teljes értékű, stabil formáció, de ez a végeredményt (mármint a recenzió tárgyát képező CD-t) tekintve gyakorlatilag lényegtelen is.
Kíváncsi voltam, hogy Savio az új csapattal milyen irányt céloz meg zeneileg, a Hallow Haze progosabb fölfogása, vagy a Lione által képviselt szimfonikus trapp-metál kerekedik fölül. Végül kiderült, hogy rossz helyen keresgélek, mert a muzsika leginkább annak a Secret Sphere-nek új irányvonalát követi, ahonnan a bőgőst Andrea Burattót igazolták. Erre az alapra építkezik a két énekes: Colleluori (a hölgy) képes hozni a szokásos csajos metál áriákat, de szerencsére van benne Magali Luyten (Beautiful Sin, Ayreon, Nightmare) érdes, ráspolyos bődületéből is; ami pedig Lionét illeti, mézédes orgánuma, simulékony stílusa adott, de itt – hál’ Istennek! – inkább a legutóbbi Angra lemezen mutatott formáját nyújtja (a folyamatos, agyonvibrátózott művi rockoperázás helyett).
Az Eternal Idol kevésbé őszinte, mint a Hallow Haze, kevésbé összetett, mint a Rhapsody Of Fire, nekem mégis jobban tetszik mindkettőnél, s ennek oka alapvetően a ragadós jókedvében és jellegzetesen talján dallamérzékenységében rejlik. Eredetiség, mélyenszántó zeneiség (ún. "wow-faktor") nem sok van benne, erősen biztonsági játéknak tűnik a vállalkozás, de tagadhatatlanul szórakoztató. Az alapvető probléma nem is ez, hanem hogy a lemez egy erősebb kezdés után a második felére erősen megszürkül, a dalok belassulnak, kevésbé megkapóak; valahogy belesimul a műfaji sémákba. Ha Colleluori kisasszony többet vállalna a Magali Luyten-féle szálkásításból, ha a hangulat nem ülne le (komorodna el) a végére, az egész sokkal jobban működne. Persze lehet, hogy csak a téli depresszió beszél belőlem… :)
Tartuffe