Egy pillanatra sem kérdéses, hogy az Arena - mely annak idején amolyan brit neo-prog szupercsapatként jött létre - a műfaj egyik legjobb alakulata. Már számtalanszor leírtam, de nem lehet elégszer elmondani, hogy a "The Visitor" (1998) és az "Immortal?" (2000) igazi gyöngyszemek, és az együttes pályafutásának csúcsát jelentették. Azóta mind az Arena, mind maga a brit neo-prog mozgalom leszállóágban van, a Marillion nyűglődése - s ezt sem vagyok rest minden adandó alkalommal elmondani - kiváltképp fájdalmas.
A legutóbbi, 4 évvel ezelőtt megjelent Arena album (Double Vision) - ahogy akkor fogalmaztam - határozottan jó irányokat jelölt ki. A "The Seventh Degree of Separation" (2011) és a "The Unquiet Sky" (2015) lemezekkel: "elindultak egy számomra kevésbé szimpatikus irányba, a zene nehezebb, sűrűbb, keményebb lett, aminek a brit neo-progra mindig is jellemző lírai progresszivitás és a dallamok itták meg a levét. Több kritikus is megjegyezte az utóbbi időben, hogy a koncepcionális tematika és a keménykedés helyett vissza kellene térniük a szellősebb, hosszabb, epikusan építkező szerzeményekhez, ahol pl. Clive Nolan billentyűs zsenije több esélyt kap a kibontakozásra."
Ami a "Double Vision"-nel elkezdődött, most csodálni való következetességgel folytatódik, amihez komoly segítséget jelent, hogy énekesként leigazoltak egy igazi angol prog-legendát, a sok más formációból ismert Damian Wilsont (Threshold, Ayreon, Star One, Damian Wilson, Headspace, Lalu). Wilson, akinek hangja egészen egyedi és sajátos lírai dallamérzékkel áldotta meg a Teremtő, a hangulatteremtés mestere, és jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy az Arena visszatalálni látszik a korábbi szellősebb, epikus hangvételhez. Ugyanakkor kénytelen vagyok megjegyezni, hogy erre a lemezre kicsit sok lett a líra, és Wilson is olykor már-már nőiesen, bántóan sok falzettel énekel. Ennél azért több férfias energia is elfért volna az albumon.
Szerencsére a Pendragonban is vitézkedő Clive Nolan billentyűs újra kifejezetten (és lelket simogatóan) "elől" van, a sok más projektben érdekelt (Kino, Lonely Robot, Frost), örökmozgó John Mitchell pedig gitárosként épp annyit tesz hozzá, amennyi szükséges a kiegyensúlyozott, harmonikus összképhez.
A 11 tételes, kb. egy órás zenei utazást ígérő album több szempontból is megelégedéssel töltheti el a régi rajongókat, az együttes alighanem visszatalált a nyerő recepthez. Nem tudom (sajnos nem hiszem), hogy van bennük még egy "The Visitor" vagy "Immortal?", ugyanakkor, ha megmaradnak ezen az úton és nem tolják túl a merengő, melankolikus balladákat, még okozhatnak nekünk kellemes meglepetéseket. Én mindenesetre ott leszek október 11-én az A38-as hajó gyomrában, hogy élőben is lecsekkoljam őket.
A török Pentagram (korábbi nevén Mezarkabul) a szűkebb baráti körömben kultikus zenekar, az "Anatolia" és a "Bir" című lemezüket, ha nem is instant klasszikusokként, de nagy kedvencekként tartjuk számon. Éppen azért, amit Garael kolléga is leírt az "MMXII" kapcsán, tudniillik, hogy nem a Myrath találta fel az orientális metalt, de még csak nem is az Orphaned Land vagy Emir Hot keverte először a rockot a balkán-arab (izraeli) folk muzsikával. (Mellékzönge, de nem értem/tudom, miért nem a Mezarkabul nevet használják inkább, akkor nem kellene minden ismertetőben leírni, hogy ez Pentagram nem az a Pentagram.)
A 2017-es "Akustik" albumra a banda összes addigi énekese meghívást kapott, aztán valahogy így maradtak, és ebben a nyolc fős felállásban készítették el ezt a korongot (pontosabban kilencen, egy vendég-zenész is közreműködik). Elsőre meglehetősnek csapongónak találtam az anyagot, mintha valamiféle antológia lenne, mondjuk válogatás a csapat eddig ki nem adott szerzeményeiből, azok keletkezési dátumára való tekintet nélkül. Merthogy minden korszakuk megvillan itt egy kicsit. Aztán a fentieket olvasva összeállt a kép: valóban amolyan pálya-összefoglaló alkotás ez, hiszen a különböző karakterű vokalisták más és más jellegű nótákat kaptak, inspiráltak.
Nagyjából három részre osztható az anyag. Az első három nóta középtempós, ezek hullámzóan-hömpölygően levitálnak, úgy Conception módra, enyhe progresszivitással és erősebb közel-keleti folk hatásokkal a dallamvilágukban. Zseniális, mintha a melankolikusabb Queensryche találkozna a Myrath világával. A "Revenant"-tól a "Damn the War"-ig tartó négyszámos blokk a szögelősebb korai korszakukat idézi meg; olyasmi leginkább, mint a Therion volt, amikor még jó volt. Az utolsó három szám aztán végleg teljesen eklektikus: van itt egy instrumentális, ami valamelyik Satrianin is feltűnhetett volna, az "Ödenmez" pedig leginkább valami unplugged cuccon, bár elektromos hangszerek is vannak benne.
A műsort a "Seek & Destroy" átiratával zárják. Namármost, lehet azt mondani, hogy tökéletesen felesleges ezt a számot feldolgozni, ismeri mindenki, nem is akkora durranás, de hát végül is a thrash felől érkeztek, valószínűleg elnyomták párszor annak idején a próbákon és a korai koncerteken. Jól is tolják, nekem jólesett hallgatni, valahogy illik ide a végére. Ebből is úgy tűnik, hogy amolyan pályafutás összegző és lezáró alkotás-féle ez; kíváncsi vagyok, hogy csak én érzem így, vagy valóban ők is annak szánták.
Személy szerint jobban örültem volna, ha az első néhány dal stílusában íródik az egész, de azt kell mondjam, így is kerek lett a "Makina Elektrika", és természetesen ajánlom is mindenkinek, aki szereti a folkos kemény muzsikákat. Főleg, ha annak a kifinomultabb, intelligensebb változatát preferálja, nem a harsány vonalat. Ők biztosan értékelik majd a nem szokványos ritmus-képleteket (az elején vannak ilyenek inkább) és az itt-ott finoman, ízlésesen adagolt népzenei dallamokat.
Ezzel a recenzióval kicsit megcsúsztunk, hiszen a svéd glam/sleaze rockerek új lemeze még áprilisban jelent meg, de sajnos mi sem vagyunk mindig naprakészek; nehéz munka, család mellett, hobbiból úgy dolgozni, hogy rohamosztagosok módjára reagáljunk minden megjelenésre. A Crashdïet szerencsére most nem várt hat évet - mint legutóbb - az új anyag megjelentetésével, viszont közben a Frontierstől átigazoltak egy másik, sokkal kisebb kiadóhoz. Nem értem a váltást, hiszen a Frontiers mögött azért nagyon komoly disztribúció van, míg kellő promóció hiányában ez az album egy kicsit megbújt a többi között.
A Crashdïet már nem csikó banda, 2005 óta ez a hatodik lemezük. A 2009-es "Rust" volt az első kiadványuk, amiről mi is írtunk, na nem azért, mert nem ismertük őket, vagy mert nem tetszett, amit csinálnak, hanem a bevezetőben említett okok miatt egyszerűen csak kimaradtak a szórásból. A "Rust" egyébként egészen jól sikerült album volt, nekem határozottan bejött, ezért határoztam el, hogy - ha kicsit megkésve is - írni fogok az új anyagról.
A Crashdïet eddig nagyjából azzal kívánt kitűnni az erős skandináv fölhozatal bandái közül, hogy valamivel "amerikásabbra" vették a figurát; a jellegzetes, hiperdallamos európai hajmetál mellett/helyett inkább a karcosabb, "Dr. Feelgood"-környéki Mötley Crüe, valamint a Guns N' Roses ihlette őket. Az "Automaton" ebben a tekintetben nem túl következetes, mintha nem tudták volna eldönteni, hogy pontosan mit is akarnak belőle kihozni.
Persze a régi, dögösebb vonal is megjelenik (Dead Crusade, Resurrection of the Damned, Shell Shock), de a lemeznek van egy "euro-kompatibilisebb", puhább arca is (Darker Minds, We Die Hard), amely ugyan jól illeszkedik az öreg kontinensen mostanában megfigyelhető trendekhez, de tartok tőle, hogy ezzel jó néhány régi rajongót elidegenítenek maguktól. Én ugyan nem vagyok hardcore fan, de nekem is elég vegyes ez a felvágott. Emésztési zavarokat nyilván nem okoz, de ízrobbanást sem érzek a számban, sőt a kóstolás után mintha visszamaradna egy kis furcsa, keserű íz is. Nem vészes a dolog, a dalcsokor határozottan élvezhető, csak épp nem föltétlen ezt vártuk tőlük. Legalábbis én biztosan nem.
Billy Idolról legutóbb az utolsó nagylemeze (Queens Of The Underground) kapcsán esett szó még 2014-ben. Azóta a hidrogénezett hajú, öreg pop-rocker átállt az EP formátumra. A tavalyi "The Roadside" című középlemezről nem írtunk, de alighanem jól is tettük, hiszen egyrészt egy éven belül itt a folytatás – nem is értem, miért nem lehetett a két EP-t együtt, LP formátumban megjelentetni –, másrészt a betegség miatt megcsúszott "The Roadside" turné épp a napokban érte el hazánkat. Erről később.
Az éltes korú soft punk előadóval elég felemás a viszonyom, hiszen gyermekkorom meghatározó figurája volt (erről az ucsó nagylemez apropóján meg is emlékeztem), ugyanakkor a "Rebell Yell" (1983) albumán kívül egyetlen produktumáért sem tudtam maradéktalanul lelkesedni. Bevallom, hogy a háttérben meghúzódó, de létfontosságú Steve Stevenst mindig többre becsültem a Bálványnál, aki a "Cyberpunk"-féle (1993) elhajlásával hosszú időre kivonta magát az érdeklődési körömből. Utólag a "Devil’s Playground" (2005) már tetszik, Steve Stevens visszatérése és a szálkásabb punk rock hangzás szép lassan lebontották bennem az ellenállást.
A "The Cage" – rövidsége ellenére – szerintem az egyik legélvezetesebb anyag, amit mostanában hallottam tőle. A címadó konkrétan egy orbitális hard rock sláger, de még a funky-diszkós "Miss Nobody" is rendkívül hangulatos – ha nem is tipikus Idol nóta. Persze megszokhattuk tőle, hogy gyakran és merészen kikacsingat más stílusok felé. Meg sem lepődtem, hogy az előző EP nevét viselő, egyébként is "best off" jellegű koncerten a négyszámos új középlemezről kettőt is eljátszottak. A címadó mellett előkerült a "Running From The Ghost" is, amiben viszont el kell ismerjem, hervasztóan gyönge teljesítményt nyújtott Billy. Egyébként sem volt jó formában (jó, előadóként soha nem a nagy hangjáról volt ismert), de ebben a számban bántóan hamisan énekelt.
Ennek ellenére, valamint a szakadó esőtől eltekintve nekem nagyon bejött a koncert. (Nem tudom, kinek volt az abszurd ötlete szeptember 25-én szabadtérre szervezni a hangversenyt.) Akárhogy is, ennyire rottyra pakolva még nem láttam a Budapest Parkot, a tömeg a hátsó étkezde-traktusig nyúlt, konkrétan a KFC-ig nyújtózott. A nagy sörözés közepette kicsit későn kapcsoltunk, s amikor Billy megjelent a színpadon már a küzdőtér közepéig sem volt esélyünk átverekedni magunkat. Szerencsére volt egy csomó kivetítő, s a hangzás sem volt gáz – ha nekem onnan hátulról kicsit halknak is tűnt. A fényképeim minősége is azért olyan, amilyen, mert gyakorlatilag a kivetítőről készültek, a színpad túl messzire volt, de a keverőpult és a kameraállványok is kitakarták a látványt.
Több rocker cimborám is arra való hivatkozással utasította el, hogy csatlakozzon hozzánk a koncerten, hogy: Billy Idol zenéje olyan nyálas szalon pop. Hát mindenkit biztosítok róla – és ebben mindig is biztos voltam –, hogy élőben erről szó sincs. Ez bizony kimondottan dögös (hard)rock koncert volt, akadt olyan szám, amelyikben – miután a billentyűs is gitárt ragadott – hárman nyűtték a húrokat. Steve Stevens Vince Neil "Exposed" című (nem mellesleg hibátlan) lemeze (1993) óta nagy kedvenc; akármilyen furcsán is hangzik, én sokkal kíváncsibb voltam rá, mint a 67 éves, erősen elhasználódott énekesre, aki soha nem volt igazi hang-akrobata. Külön örültem az akusztikus gitáron játszott, teljesen váratlan Led Zeppelin meddleynek, sőt, valójában minden egyes gitárszólónak – amiből valljuk meg őszintén, nincs túl sok a stúdiófölvételeken. Elismerem, hogy Stevens leginkább egy korosodó brooklyni, parókás nagymamára hasonlít, vagy még inkább Buga Jakabra (aki, mint tudjuk, nem szép ember, de legalább gavallér). Esztétikus látvány vagy nem (hát: nem annyira), mocskos jó húrnyűvő!
Régi restanciám volt ez a Billy Idol koncert, ezt is sikerült kipipálnom. Jólesett látni a tömeget, a koncert utáni "spontán" rock diszkó látványos népszerűsége is megvigasztalt: a rockzene közel sem halott!
Aki látta Ozzy legutóbbi, az új lemezt promotáló kétszámos fellépését (Rams Season Opener), annak Andrew Watt vállalhatatlan és rettenetes színpadi megjelenése mellett az is feltűnhetett, hogy a hivatalos videón Ozzy ugyan látszólag megfeszül, hogy jól teljesítsen, élő hangjából semmi nem hallatszik. Ami szól, az egyértelműen a stúdióban lett felvéve. Több felvételt is megnézve, ez nem az utólag kozmetikázott verzió volt, hanem a helyszínen is ez szólt, Ozzy meg sem próbált élőben énekelni. Igen, minden az irányba mutat, hogy Ozzy jelenleg nincs még abban az állapotban, hogy turnéra induljon az új lemezzel, pedig a realitásokat lazán negálva én már számolom vissza a napokat a budapesti koncertig.
Az "Ordinary Man" nekem év végi listás anyag volt, pedig erős prekoncepcióval éltem, jelesül a víz kivert a Post Malone-nal való közösködés hírétől és minden szóba jöhető gitárhős mellőzésétől. Ozzy mellett én évtizedekig a világ legjobb zenészeit és rockfazonjait szoktam meg, akik felbukkanásuk után örökre beírták nevüket a gitározás aranykönyvébe. Tehát nem mainstream bajszos rappereket. De még csak nem is buggyos selyempizsamában színpadra lépő gitárosokat. Igen, Watt ünnepelt producer és elismert gitáros, de Ozzy mellett ne idétlenkedjen így a színpadon! Nehezen tudnám a két utolsó anyag kapcsán a tehetségét és főleg a dalszerzői kvalitásait kétségbe vonni, de az egészen kiváló dalokkal kijött "Ordinary Man" gitársoundjának és szólóinak "igazságot" leginkább a "delete" gomb szolgáltatott volna, majd egy gyors sürgöny Zakknek, hogy: "Igyekezz, azonnal indulj a stúdióba, nem sikerült belenőni a zakó(d)ba! - Ölel, Andrew."
Azzal is tisztában vagyok persze, hogy ez mindössze a '80-as évek gitárhős korszakában szocializálódott gitárfanatikus-blogíró szubjektív véleménye, amit max. néhány tízezren gondolnak hasonlóan még így a világon, ezzel szemben még a tudatos zenehallgató rockerek milliói is azt fogják hallani, hogy az "Ordinary Man" gitársávjaival az égvilágon semmi baj nincs, vannak szólók és a ritmusgitár is zúz. Az, hogy ez most éppen divatos, kicsit kásás "stoner" hangzás és nem a klasszikus Rhoads/Lee/Wylde/Gus G. fémjelezte "old school" szóló- és ritmusjáték, az még a legtöbb Ozzy rajongónak sem probléma, fel sem tűnik, hiszen, ahogy mondtam, már az előző lemezen is kimagaslóan jó dalok sorjáznak, ez pedig még nekem az iszapszemű bloggernek is a legfontosabb szempont.
De a lényeg, hogy a "sürgöny", sőt sürgönyök most ki lettek küldve és egy embert kivéve célba is értek. Mondanám, hogy a meghívókkal ezúttal még át is estünk a ló túloldalára, csakhogy ezen a területen nincs a lónak túloldala. "More is more", ahogy Yngwie mondja. És tényleg rendkívül fájlalom, hogy Jimmy Page nem reagált a megkeresésre. Akármennyire is szeretnénk optimistán a jövőbe tekinteni, a lemezen szereplő gitárosok zömének (Iommi, Jeff Beck, Clapton) nincs már sok aktív éve hátra, Page pedig ebben a családban nem távoli rokon, hanem közeli családtag. Nem sok olyan lemez fog már kijönni, ahol ekkora (stílusteremtő) ikonok jutalomjátéka lesz - egy szintén búcsúzó legenda mellett - hallható. Page nem akart élni a lehetőséggel, kicsit talán meglopva és megrövidítve bennünket. A dolog azért is fájó, mert utalva a fentebb írtakra, maga Ozzy (értsd: Sharon) sem azért trombitálta össze ezúttal a zenészbarátokat, mert utólag Andrew Watt stoner gitárhangzása már zavarta volna a fülét, hanem, mert érzi, hogy itt az idő, amikor lassan valamennyiüknek el kell búcsúzniuk a színpadtól, a stúdiótól, az élettől...
Párhuzamosan hallgatom a két utolsó lemezt, de nem tudom eldönteni, hogy dalok tekintetében melyik az erősebb, abban viszont biztos vagyok, hogy mindkettő nagyságrendekkel jobb, frissebb, mint a "Black Rain" vagy a "Scream". A legfontosabb faktor, a jó dal ezeken ugyanis ritka vendég, fásult, profi rutinmunkák voltak, számottevő izgalom nélkül. Ami a "P9" javára billenti a mérleg nyelvét, az eddig leírtak alapján talán egyértelmű.
Mindenkit jólesik hallani, némelyikük hazai pályán (Iommi), némelyikük esetében talán idegen terepen (Eric Clapton), de Jeff Beck és Zakk Wylde jelenléte tényleg igazi jutalomjáték. Utóbbi a lelkét kiteszi a "Nothing Feels Right"-ban , sőt úgy érzem, élete egyik legjobb szólóját játssza itt, megköszönve talán Ozzynak, hogy Randy után őt is szinte fiaként szerette. Most az a valószínűbb, hogy ez lesz az utolsó közös munkájuk, tehát helye és ideje volt mindennek, de ezt Zakk is pontosan tudja. A még aktív élő legendák új megjelenéseit követő kritikákban szinte mindig, visszatérően azt olvassuk, hogy a klasszikusokhoz nem lehet, nem szabad őket mérni, önmagához képest kell a színvonalat és minőséget nézni és értékelni. Ezzel szemben én itt lazán megkockáztatom két év távlatából, hogy az "Ordinary Man" lemez Elton Johnnal énekelt címadója és az "Under The Graveyard" már simán Ozzy klasszikus, semmivel sem lemaradva pl. a "Killer Of Giants" nagyságától.
Az új lemez kapcsán hagynám még kicsit ülepedni a dolgot, de a címadó mellett is óriási nóták sorakoznak, nagy slágerpotenciállal. Az "Immortal" nekem kicsit ugyan töltelék, talán az egyetlen nóta, amely totál nyom nélkül elment mellettem a maga kiherélt gitárhangzásával, de utána megérkezik Zakk, és egyszeriben helyére kerülnek a dolgok (Parasite). A "No Escape From Now" klasszikus Black Sabbath, naná, hogy Iommi a vendég! Ha negyven évvel ezelőtt írják, ma klasszikusként emlegetjük. Jön Clapton és kicsit ugyan furán hat Ozzy éneke a puhán simogató stratóval, főleg Iommi után, de a dallal nincs baj; hangulatos, szerethető. Marad a lírai megközelítés (A Thousand Shades) vonósokkal, amire Jeff Beck teszi fel a koronát, de milyet!!! Nem szeretem dalonként kivesézni a lemezeket, ezért ezt a vonalat ezennel el is engedem, Minden dalnak karaktere van. Egyetlen hiányérzetem a slágeres "Dead And Gone" elmaradt gitárszólója. Mit nem adtam volna azért, ha ide Page érkezik meg a Gibsonjával! Ezen tényleg nehezen teszem túl magam, na!
A főszereplő ezúttal társszerzőként van feltüntetve több dalban is, de valójában nem tudhatjuk, hogy ebből mennyi Sharon diktátuma a producer felé és ténylegesen mennyit tett hozzá Ozzy a végeredményhez. Mint ahogy azt sem tudjuk, hogy a kiváló énektémákba mennyire kellett belenyúlni a stúdióban. Illetve azt tudjuk, vélhetően nagyon, hiszen Ozzy még fénykorában sem tudott talán így énekelni. Mindegy, ez most (már) nem is érdekes, Betegségével harcolva, óriási akaraterővel van még mindig jelen a színtéren, ráadásul egy tényleg nagyszerű lemez promócióját végzi éppen a maga szerethető esetlenségével, majd rövidesen turnéra is indul (?). Semmi más nem számít.
Nem kérdés, hogy számomra ez volt az év egyik legjobban várt albuma. Ennek két oka van, az egyik az, hogy az utolsó Stratovarius stúdiólemez hét éve jelent meg, a másik pedig az, hogy ősöreg fanatikus vagyok. Szerettem a Tolkki-korszak mára már klasszikusnak minősülő lemezeit (különösen az "Episode"-ot 1996-ból), de még lelkesebb voltam a kezdetben progos beütésű Kupiainen-éra első két lemezétől (Polaris - 2009, Elysium - 2011). El kell ismerjem, hogy a Stratovarius 3.0 utolsó két kiadványával (Nemesis - 2013, Eternal - 2015) szemben már voltak kifogásaim, főleg az Amaranthe-hoz hasonló eurodisco behatások miatt, de épp ezért komoly tétje volt annak, hogy hét év kihagyás után most mivel rukkolnak elő.
Egy kommentelő nem régen reménytelen, földhözragadt boomernek nevezett. Ez technikailag nem teljesen állja meg a helyét, hiszen nem a II. Világháború után született első generáció tagja vagyok (azok a szüleim), hanem az ún. Ratkó-korszak szülöttje (X generációs?), de kulturális jelzőként nem teljesen pontatlan a leírás, hiszen egy még nagyon aktív, de már ízlésében, preferenciáiban erősen megcsontosodott nemzedéket képviselek - legalábbis a rock/metál műfajon belül. Szóval nekem az Amaranthe-ban, Dynaztyben és egyes Stratovarius számokban kárhoztatott eurodance elemek, digitális hangzások nemcsak idegenek, de egyenesen hányingert keltőek. Ami egy Y és Z generációs rockernek talán nem is feltűnő (hiszen már ebben, ezzel nőttek föl), az nekem azonnal azt juttatja az eszembe, ahogy a '90-es évek elején a gépies, lélektelen techno és fattyúhajtásai letarolták a rádiókat, kiadókat - és a fiatalok közízlését. Ezt a sokkot nem tudtam földolgozni, nem lehetett kiheverni...
A Stratovarius egyfajta megfelelési kényszertől és relevancia-kereséstől hajtva (túlélésre játszva) sajnos még mindig alkalmaz olyan fogásokat, olyan elektro-táncdalos toposzokat (pl. Broken, We Are Not Alone), amelyek hallatán ökölbe szorul a gyomrom, de örömmel jelenthetem, hogy a "Survive" ezektől eltekintve egy klasszikus, de hangzásában már tök modern euro-power lemez, melyen még virtigli helloweenes eurogalopp nóták is szerepelnek (Glory Days, Before The Fall).
Nekem nyilván azok a dalok tetszenek igazán, amelyek a fönt említett két kategórián túlmutatnak. Szerintem ezekben ragyog föl igazán a Stratovarius veleszületett, több inkarnáción túlívelő zsenialitása. A "Survive" biztosan nem lesz klasszikus lemez, egyelőre úgy tűnik, hogy az elsőre ütős nagy slágerek is elkerülték őket, de jobbára életerős, energiadús, gyomorbavágó, hamisíttatan és hiperdallamos fémzenét hallunk tőlük. Kicsit savallom Jens Johansson relatív háttérbe szorulását (meg néhány manapság divatos hangszínét), de Kupiainen szólói, Kotipelto jó formája, na és főleg a lemezt záró, több mint 11 perces "Voice Of Thunder" bőven kárpótolnak.
Ha nekem játszanának, az ügyeletes kedvenc-gyanús "Voice Of Thunder"-höz hasonló másik 6 progos beütésű nótával pakolják tele az albumot, de sajnos nem nekem játszanak. Így ez most nem 10 pont, csak 8, tántoríthatatlan europower fanatikusoknak meg 9.
A Százszorszépek nem kotlottak sokáig ezen az anyagon, alighanem rendesen felpörögtek, mint annak idején - még John Corabival a fedélzeten - az eddigi két legjobb lemezük, a "Revolución" (2015) és a "Make Some Noise" (2016) környékén. A "Radiance" az átjáróház-szerű projekt (ilyen rotáció mellett bandáról aligha beszélhetünk) hatodik albuma, és a második, amelyik Glenn Hughes-zal készült.
A körülményeket figyelembe véve és a muzsikát hallgatva, valamint abból kiindulva, hogy mindössze egyetlen év telt el a legutóbbi lemez óta, aligha érhet bennünket meglepetésként, hogy nagyjából egy az egyben bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját. Tudjuk, hogy a Dead Daisies és az ausztrál ritmusgitáros, David Lowy között egyenlőségjelet vonhatunk, hiszen ez az ő kreálmánya, ugyanakkor mára már alapemberré vált Doug Aldrich gitáros is, aki a folytonos és szélsebes tagcserék közepette 2016 óta üdvös állandóságot képvisel. Ehhez hozzáadjuk az éltes kora ellenére is fantasztikus formában vitézkedő Hughest, aki a szövegírásban és dalszerzésben éppúgy jeleskedik, mint a bőgőzésben és az éneklésben, és bizony robbanásveszélyes elegyet kapunk.
Nem véletlenül asszociáltam a robbanásra, a lemez mind energiáját, mind hangzását tekintve alkalmas arra, hogy pillanatok alatt leszakítsa a hallgató fejét. A nagyszerű hangzásért Ben Grosse producer felel, aki a híres észak-hollywoodi The Mix Room stúdióban irányította a fölvételeket, az energiát pedig a korukat meghazudtoló zenészek szolgáltatják. A Deen Castronovót váltó régi-új dobos, Brian "Hard-hitting" Tichy is elmúlt már 54 éves!
Bár az előbb azt írtam, hogy simán bemásolhatnám ide a "Holy Ground" (2021) kritikáját, a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy a "Radiance" - ha lehet - még súlyosabb hangzású, még keményebb hangvételű lemez. Valamivel most kevesebb a Hughesra oly jellemző blues-funkos beütés, a soundot és a tempót figyelve sokszor - és ennek Túrisas kolléga nagyon fog örülni - az Iommi/Hughes-féle "Fused" (2005) jut eszembe. A lemezt indító "Face The Fear", a címadó "Radiance", vagy a doomos hangulatú "Cascade" riffjei mintha Tommy Iommi boszorkánykonyhájában készültek volna. Talán csak az utolsó nóta, a "Roll On" képviseli tisztán a Hughestól megszokott, védjegyszerű bluesos, funkos stílust.
Lehet, hogy aki az első három, corabis lemezből indul ki, enyhén szólva meglepődik, de aki szerette az Iommival közös Hughes klasszikust, a "Fused"-ot (márpedig mi szerettük..., de nagyon!), ezt az albumot hallgatva sem fog unott pofákat vágni.
Már a legutóbbi bulijukon (az FFDP előtt) látszott, hogy ez a felállás nagyon ütős, pedig Mustaine hullasápadtan, betegségéből éppen csak felépülve nyomta. Igaz, utána kikerült a csapatból a hűséges társ, David Ellefson, de nyilvánvaló, hogy a helyére behúzott Steve Di Giorgio is simán megugorja a lécet. Ha már itt tartunk: bármelyik rockzenekartól gáz lenne, ha kiadói/promoteri nyomásra ki…teszi az egyik alapítótagot azért a nokedliért, amit Ellefson tett; Mustaine-től, aki szereti magát a műfajon belül is lázadónak és megmondóembernek beállítani, viszont egyenesen über-ciki. Annak, aki olvasta az életrajzát, persze nem lehet meglepetés, hogy a Megadeth – értsd: a saját jól felfogott anyagi – érdekében bárkin hajlandó átgázolni. Még a gyerekkori barátján is, olyannyira, hogy Ellefsonnak nemcsak a bandából kellett távoznia, de a már feljátszott basszus-témáit is száműzték az albumról, nehogy már némi jogdíjat kapjon szegény (ezért is - no és a betegség miatt - csúszott a megjelenés ennyit).
Amúgy mindehhez semmi közöm, nem is kellene érdekeljen, hogy menedzseli Dave barátunk a zeneipari vállalkozását, ameddig minőségi produkciókat tesz elénk. Márpedig azokat tesz ma is. Boomerségünkre tett újabb célzásként előre megkaptam, hogy azt írom majd, az első néhány lemez (esetleg a demók) voltak az igaziak, utána a Megadeth már szar lett. Nos, általánosságban még igaz is lehet, hogy az őskort hype-olom, jelen esetben azonban némileg árnyaltabb a kép. MegaDave (az éppen aktuális társaival) az utolsó nyolc lemezén ugyanis szerintem kiegyensúlyozottabb teljesítményt nyújt, mint az első nyolcon, ezért jelen esetben a képlet kissé módosul. Oké, a nagy megfejtések (pl. a Rust In Peace) és a kreativitás náluk is az első időszakban tetőzött, ugyanakkor azoknak a cuccoknak baja is van bőven. Vagy szarul szólnak, vagy teljesen szét volt esve a csapat, amikor feljátszotta őket, de leginkább ezek egyszerre. Később pedig teljesen eszelőssé vált attól, hogy a Metallica beelőzte, és a siker hajszolása közben jó néhány elvtelen kompromisszumot kötött meg.
Egy szó, mint száz, nincsen semmi baj az újkori megjelenésekkel, lassan megszokjuk azt is, hogy átlagosan két lemez után lecserélődnek a zenészek M. körül. A folytonosságot és a minőséget maga a főhős biztosítja, aki úgyse enged nagyon belepofázni másokat a…, hát nagyjából semmibe. Na, és? Ötletei, fasza riffjei, úgy tűnik, még most is vannak. Az aktuális társakból is kifacsarja azok tehetségét, mint narancsból a lét szokás, ha pedig kezdik azt hinni, hogy ez itt egy csapat, és esetleg nekik is lennének ötleteik, akkor repülnek a szemétdombra, mint a visszamaradt héj. A hallgatókat természetesen mindez nem kell, hogy zavarja! Ez is egyfajta biznisz-modell, ráadásul úgy tűnik, olajozottan működik mára. Minden lemezen találni király gitártémákat, egy-két megjegyezhető dallamot, okos tempóváltásokat, és újabban a korai korszak tudatos megidézése is sztenderd. Az odamondogatós, politikus szövegek is adottak, rosszabb énekes se lett időközben, és mindezek tetejébe ma már tabu a pia és a drog. Ja, és jól is szólnak, természetesen.
Két meghallgatás után nem tudom megmondani, hogy erősebb-e a "The Sick…", mint mondjuk az "Endgame", de hogy a combosabb albumok közé tartozik, az fix. A többi meg végül is mellékes.
A Bon Jovihoz hasonlóan New Jerseyből indult Skid Row bizony látott már sokkal szebb napokat is. A '80-as évek végén, nagyjából egy időben jelentek meg a porondon a Guns N' Rosesszal, és első két, ma már ikonikus lemezük alapján lehettek is volna akkorák, mint a pisztolyos-rózsás arcok, de valahogy elkerülte őket a szerencse, ráadásul a grunge éra is alaposan megtépázta őket. Akkoriban eredeti énekesük, Sebastian Bach - akivel azóta is nyilatkozatháborúban állnak - a csillagokat leénekelte az égről, a kétszeres platinum "Slave To The Grind" (1991) pedig heavy metal alapvetés. Punktum. Ez vitathatatlan tény. Mint ahogy az is, hogy a "Youth Gone Wild" és a "Monkey Business" örök érvényű metál himnuszok, az "18 And Life" és a "Wasted Time" pedig a zsáner legjobb balladái közé tartoznak. Annak idején a kazetta szalagját totálisan leamortizálva folyamatosan libabőrözve hallgattam ezeket a dalokat.
Mint oly sok korábban jobb napokat látott zenekar a kétezres évektől kezdve ők is próbálták visszaszerezni megkopott renoméjukat, de valahogy nem akart a dolog beindulni. Nyilván nem segített az egykori, sok fan által istenített frontemberrel folytatott macskaharc, és az sem, hogy Bach méltó utódjára nagyon sokáig nem tudtak rátalálni. Minden tiszteletem Johnny Solingeré, de rá szerintem túl nagy volt Bach bakancsa. ZP Theartot már határozottan a jó irányba való elmozdulásként értékeltem, végül mégsem vele készült el a 16 hosszú éve várt új album.
Itt jön a képbe a részben magyar származású alapítónál, Dave "The Snake" Sabónál több mint 20 évvel fiatalabb Erik Grönwall, aki épp az "18 And Life"-fal nyerte meg annak idején a Swedish Idolt. Ezek után került be a H.e.a.t csapatába, ahol sikert sikerre halmozott, amíg egy súlyos megbetegedés (leukémia) leállásra nem kényszerítette. Szerencsére egy sikeres csontvelő beültetés után mára már jól van, gyógyultnak nyilvánították, bár a videók tanulsága szerint elég soványka. Személyes véleményem az, hogy Grönwall nagyszerű választás volt, orgánuma, hangjának kifejezőereje vetekszik a fiatal Bachéval.
A Skid Rownak az elmúlt 16 évben elég ideje volt a dalszerzésre, és arra, hogy kellőképpen kiérleljék, tökéletesítgessék a szerzeményeket. Szerencsére nem estek abba a hibába, hogy előrukkoljanak egy közel 80 perces, 18 számos lemezzel. A "The Gang's All Here" amolyan baksára szabott, negyvenegynéhány perces, lényegretörő kiadvány üresjáratok, félkész töltelékek nélkül. Hál' Istennek a "Youth Gone Wild"-féle nyaktörő himnikus slágereknek is akad utóda, pl. éppen az albumot indító "Hell Or High Water". Érdekes módon nekem egyelőre a komótosabb tempóban fogant "Time Bomb" és a rém egyszerű "The Lights Come On" című régisulis rock n' roll a kedvencem, de biztos vagyok benne, hogy idővel a többi nóta is beérik nálam - kivéve talán a dallamában elég laposka "Nowhere Fast"-ot. Azt viszont sajnálom, hogy az ügyeletes líra (October's Song) - miközben remek kis dal - nem éri el a méltán legendás elődei (18 And Life, Wasted Time) színvonalát.
Lehet, hogy a Skid Row már túl van teremtő erejének csúcsán, de ez a lemez ékes bizonyítéka, hogy még így is sarokba ültetik az egyébként tagadhatatlanul tehetséges fiatal trónkövetelőket, mint amilyen pl. a Girish And The Chronicles, bár kétségtelen, hogy ehhez kellett némi vérfrissítés.
Conor Brouwerről mintegy harminc évnyi zenei érdeklődési pályám során semmit nem hallottam, de igazából az internet sem igen – ez pedig már csak azért is furcsa, mert jelenlegi és egyetlen lemezén olyan vendégzenészek szerepelnek, mint Henning Basse, Ralf Scheepers, Herbie Langhans, Roland Grapow, Tim "Ripper" Owens, Victor Smolski, Marius Danielsen, vagy Simone Mularoni – ugyanakkor hősünk egy igazi multitalentum, mivel az egy-egy számban szereplő vendégek mellett minden hangszert ő szólaltat meg. (Sajnos a producer és a hangmérnök is ő lehetett – de erről később.)
A stílus, amiben Conor utazik, a pár éve csúcsra futtatott metal opera műfaja – talán nem véletlen, hogy a vendégek között ott van az ezen a téren nagy tapasztalatokkal rendelkező Marius Danielsen. Azt persze nem tudom, hogy mennyi segítséget nyújtott Brouwernek, mindenesetre a zeneszerzés terén kiváló eredmény született: szinte az összes szerzemény fülbemászó és magával ragadó, talán csak a Tim Owens által felénekelt "In the Deepest Part of Blackness" sikerült kissé egyhangúra, már ami az énektémát illeti, mert ebben a dalban nyújt támaszt Smolski, aki a tőle elvárt színvonalat prezentálja a gitárszóló területén. Owens sajnos képtelen a monoton darálásnál íveltebb refrénnel előhozakodni, sajnos azt kell, hogy írjam, a már megszokott módon, talán ebből is fakad, hogy énekesi tehetsége ellenére nem tudott sehol sem tartósan megragadni.
Ha a szerzemények címeit megnézzük, rögtön felidéződhet a Heavy Metal Könyve Legelkoptatottabb Sablonjainak fejezete; Eric Adams minden bizonnyal könnyes szemmel olvasná örökségének szövegbe foglalt utódait, és nem szabad elmenni a szörnyű borító mellett sem, aminél a 14 éves fiam is esztétikusabbat rittyent az itthoni képszerkesztőkkel.
Maguk a dalok is megmaradnak a Manowar/Virgin Steele/Avantasia indulósabb tételeinek tengelyén, de mint korábban írtam, ebben a tekintetben nincs semmi rossz – aki szereti az ilyen harci hevületben megteremtett hangulatot, az most sem fog csalódni, és már egyetlen hallgatás után együtt bömbölheti az énekesekkel a fémbe vert sorokat. A szereplőgárda pedig kitesz magáért, egy egész csapatnyi metal rajongó fülemüle sem dalolna szebben, ebben a tekintetben az is elégedett lehet, aki Sammet operáin nőtt fel.
A darab ugyanakkor több gyermekbetegségtől is szenved, melyekből a legsúlyosabb a hangzás. Az opera szereplői valószínűleg csak felénekelték, amit fel kellett, de azt már nem hallgatták meg, mi is születik meg az egészből, hiszen csak lett volna legalább egy metalhead, aki ráver az asztalra, mikor a szerző kiadásra késznek nyilvánította a művet. (Vagy ha mégis hallották, akkor hangszálaik hibátlanok, hallásuk azonban súlyos csapásokat szenvedett az évek során.) Komolyan, ilyen anyagot 2022-ben már demónak sem szabadna nyilvánítani, és számtalan olyan számítógépes program van, amivel otthon is százszor jobb hangzást lehet előcsiholni a vasjegyekből, nem mintha azt gondolnám, hogy látott egy fikarcnyit magára adó stúdiót is a lemez. A legfeltűnőbb – bár inkább fültűnőt kéne írnom – a gitárok hangja, aminek receptjéért sírva könyörögne az a százezer légy, amelyik egy lókupac felett ad elő zümmögő kórusművet.
Sajnálom, hogy a dalokat egy szűk dobozból játszva engedték szabadon, többek között itt is van a hátulütője annak, ha nincs egy olyan személy, mondjuk egy producer, aki a kívülálló fülével tudja megítélni az elkészült zenei részeket, és talán még azt is képes megmondani, hol a hiba. Így aztán kár, hogy a hangzás agyonvágja a produkciót, mert ebből sokkal több is kijöhetett volna, így azonban csak félve merem ajánlani azoknak, akik a stílus megveszekedett hívei, bátrabban pedig a légyölő galócáknak.
